Hangverseny után

Zöldbabfőzelék egy lábasban.

Oly élesen látta, mintha hirtelen eléje tolták volna. Azonnal visszatolta. Nem gondol erre, legalább most nem.

A földalatti üvegajtaja kinyílt előtte. A kalauznő kipattant, őt meg hátulról egy kicsit megtolták, és már bent volt. Az ajtó becsukódott. Arcok lógtak előtte. Ha szétnyitja ezt a függönyt, megint csak arcokat talál. Egy kövérkés fiú fölbámult rá. Egy darabig nézte, aztán elnehezedett a tekintete, az arca álmos lett.

Györgyi elszégyellte magát. Unalmas arcom lehet, fárasztó. Ez a fiú csak így rám néz, és máris… Ha arra a fekete nadrágos lányra pillantott volna! Fekete nadrág, fehér cipő. Erre mondják, hogy modern lány. Vén tragacs. Ezt meg rám mondják. Bár Vera egyik fiúja levelet írt nekem, becsempészte a táskámba. Ez még két éve volt. Vera megtudta, napokig bőgött az anyjának, és azt mondta, hogy nem lehet társbérletben élni. – Megalázó! – Hallotta a lány bőgését a fürdőből. – Anyuuu, ez megalázóóó! – És aztán?… Ezt a hangversenyjegyet is Vera szerezte. – Nem áshatod el magad, Györgyi.

Nem áshatja el magát. Visszatolta Vera arcát, akárcsak az előbb a zöldbabfőzeléket.

Kopaszos férfi ült mellette a koncerten. Olykor úgy nézett rá, mintha évek óta együtt járnának hangversenyre. A szünetben is úgy kísérte az ajtóig. Az ajtóban meg ránézett, aztán eltűnt. Apának volt ilyen arca, csak sokkal élesebb.

Vendégkarmester vezényelt. Mander – Egyesült Államok. Szép zsidó fiú. Inkább Verának kellett volna látni. Miért inkább Verának?! – Dühös volt magára. – Miért inkább Verának?!

Szétnyitott könyv. Úgy lógott előtte, mintha rá volna szerelve a bőrfülre, hogy bármely utas belelapozhasson.

Az Élet örömei.

Az állt a lap tetején. A könyv lassan ringott, és azok is ringtak, akik belehajoltak a könyvbe. A lompos bajuszos, szemüveges férfi, rojtos szélű sáljával, amit mintha valaki türelmetlenül beletűrt volna a nyakába. Ő tartotta Az Élet örömei-t, föl se nézett, észre se vette, hogy Györgyi a háta mögött belehajol a könyvbe, hogy egy nyakas pulóveres fiú is belehajol, egy sasorrú, fiatal lány. – A szemüveges férfi fogta a könyvet, olvasott.

Ráér, gondolta Györgyi, most ráér, meg ha leül egy tér padjára, akkor is órákig olvas. Otthon nem hagyják a felesége meg a gyerekei. Ha ugyan lakik valahol. Nincs több holmija, mint ami rajta van: a koszladt sál, a szemüveg, a nagy gombos kabát meg Az Élet örömei.

Györgyi fölnézett a könyvből. Egy másik arccal találkozott. Egyszerre buktak fel a könyvből. A fiatalember mosolygott, a fejét ingatta, akárcsak becsapta volna az öreget, hogy elolvasott néhány sort.

Olyan képet vág, gondolta Györgyi, mint aki becsöngetett egy kapun, és aztán elrohant a házmester elől. Fiatal. Verával járhatna. Nem, azért annál több. Talán huszonhat lehet. Veráék között nincs ilyen. Ki mondta azt, hogy ezeket a fiatalokat nem évek választják el tőlünk, hanem egy egész korszak? Övék az atomkorszak. Honnan jöhet ez a fiú? Elég tisztességesen öltözködik. A haja rövidre nyírva. Lekoptatott, mondaná Vera. Lehet, hagy mégis befogadnák maguk közé. – Az öreg barátunk. – Zsuzsinak tetszene, annak a kozmetikuslánynak. Egyszer kijött a konyhába, és elkezdett panaszkodni. – Ezek a fiúk nem becsülnek meg engem. – Hogy kell Zsuzsit megbecsülni?

Nem hiszem, hogy a fiú engem néz.

Az Élet örömei-t nézték mind a ketten. Az a sál, az a nyak egy paddal kínálta őket. – Kérem, üljenek le. – És ők leültek. – Ronda felesége van az öregnek – kezdte a fiú. Györgyi megjegyezte: – Nekem is ez jutott eszembe. – Elhallgatott, majd hozzátette. – De most mégis úgy gondolom, hogy nincs felesége, nincs senkije a világon.

– Futballmeccsre jár – bólint a fiú. – Kint van minden Fradi-meccsen. Oda is magával viszi a könyvet.

Györgyi biztos volt benne, hogy az öreg egy konyhában lakik, leül a sámlira, lebámul az udvarra.

– Sajnos, a gyerekek nem szeretik – mondta a fiú. – Bosszantják, meg egy kicsit félnek is tőle.

– Mert magányos – mondta Györgyi –, mert lóg rajta a magány.

Az öreg továbblapozott, és Györgyi elhagyta azt az arcot. A fiút nézte. – Most a hirdetések felé fordul. És ha igazán beszélgetnének? Ha egy kicsit közelebb sodródna és leszólítaná? Vagy ha együtt szállnának ki? Mikor szólították le utoljára? – Nem emlékezett rá, és ettől elkeseredett. A házban panaszkodott is egyszer valakinek, talán Babszinak. – Olyan rossz nőket leszólítanak, engem meg soha! – Babszi olyasmit mondott, hogy ez nem a csinosságon múlik. Ahhoz kell valami… például Tukács Mária! Meg kell nézni Tukács Máriát. Igazán nem csinos, a legjobb akarattal se lehet rámondani, és nem mer este egyedül hazajönni, mert falkában követik.

– Falkában – mondta Györgyi.

A szomszédja ránézett. Ő meg mereven előrebámult.

A hirdetések körben a kocsi falán. „Akar egy jó estét? Jöjjön a Jégpalotába!” A fiú ennél a hirdetésnél várta. Pillanatra összenéztek, aztán szinte együtt olvasták. Fellépnek: Alfonzó, Marietta, a Gács testvérek. – Egy névnél Györgyi megállt. Szmuda Ági. A sötét ablaküvegben látta, hogy a fiú elmosolyodik. Szmuda Ági.

– A Lukácsba jár – kezdte a fiú. – Ahogy belép az uszodába, szatyrát lóbálva, Gróf leválik az uszoda oszlopáról, és odarohan hozzá. – Szevasz, Ági! – Beamter Bubi, a vibrafonos, a medencében fröcsköli a vizet. – Gyere már, Ági! A fiúk a napozó korlátjáról integetnek, kiabálnak. – Ági! Ági! – Egy idősebb úr abbahagyja az izomlazító gyakorlatokat. – Kezit csókolom. Régen láttuk, elhanyagol bennünket. – Ági meg elindul a kabinok felé.

– Meg kell nézni, ahogy elindul hazulról – mondta Györgyi. – Szerteszét hagy mindent a szobájában. A köpenye az asztalon, meg a reggeli maradványai. Mosatlan csésze, almacsutka egy könyvben. Parizerhéj lóg az ablakkilincsen. Valaki tréfából odaakasztotta. Fönt volt Áginál, és aztán odaakasztotta a parizer héját. Ági anyja kövéren és lomposan járkál a szobában. – Legalább az ágyat rakd rendbe. A kezét tördeli. Ági oda se figyel, meg se hallja. Ragyogva, frissen lép ki ebből a koszfészekből. Egy fiú rábámul a papírüzlet előtt. – Szervusz, Ági. – Szmuda Ági bólint, és ellép mellette. Gyerekkorukban jóban voltak. Ági leveleket írt a fiúnak, a leveleket elrejtette a kapualjban, egy repedésben. A fiú nem mindig válaszolt. Ági levele olykor egy hétig is ott volt a repedésben.

– Zombori Mikivel járt – bólintott a fiú. – Ki volt Zombori Miki? Egy fiú a Lukácsból. Sportfiú. Ági beleesett, de Miki egykettőre túl volt rajta. A napozóban odament Ági heverőjéhez, és mindenki előtt azt mondta: – Ne járkálj utánam, mert a pofádba verem a facipős lábamat. – Ági hallgatott, oldalt fordult. – Meg kéne leckéztetni ezt a frátert – mondta egy színész a napozó végén. Ági a karjára hajtotta a fejét. Miki egy darabig még előtte ácsorgott, aztán elment, szandálja kopogott a kövön.

Györgyi megismételte a nevet. – Zombori Miki. Kiment Amerikába, és szerepet kapott egy filmben. Talán ő volt a Tarzan Johnny Weismüller után. Az biztos, hogy feleségül vett egy színésznőt.

– Jane Normant – mondta a fiú. – Mickey… láttam a nevét egy amerikai filmlapban, úgy van írva, hogy Mickey Zombori. – Aztán megjegyezte. – Szmuda Ági soha nem tudná elhagyni Pestet, a Lukács uszodát.

Györgyi még akart valamit mondani Szmuda Ágiról, de a fiú tekintete lesiklott a plakátról.

Lehet, hogy focista az a fiú, gondolta Györgyi. Miért tetszenek úgy nekem a focisták? Egy időben az Apostolokba járt, ott látott néhány labdarúgót. Sárika, a kövér presszósnő azonnal helyet csinált nekik, ha másképp nem ment, kiszórt néhány vendéget. Aztán Sárika közölte vele, hogy ez itt Borbás II. a feleségével, az meg Remete Szuszu. Borbás II. feje akár egy iskolásgyereké. A feleségétől félt, de Sárika szerint a Corvin sörözőben verte a nőket. Györgyi egyszer összeakadt vele. Kijött a templomból, és beleszaladt Borbásba. A labdarúgó ránézett, elvigyorodott, és Györgyinek ettől olyan jó napja lett.

A focistáknak vigyázni kell a kondícióra, mondta Babszi a házból.

Nekem már sose lesz egy focistám.

Elszorult a szíve, mert a fiú az ajtóhoz lépett.

A fiú nem szállt le, csak mintha kikísért volna valakit. Aztán visszafordult egy fiatal lány arcával.

Nyári vendéglőt hozott a lány arca. Ők ketten ott ültek egy lugasban. Nem tudni, mióta ültek ott, de az biztos, hogy már jól benne voltak a beszélgetésben.

– Fél évvel a gyerek születése után beköltözött a műterembe – mondta Györgyi. – Azóta mindennap hazajön, de este visszamegy a műterembe, ott alszik.

– Bocsásson meg. – A fiú előrehajolt. – Ilyesmit nem szabadna kérdezni, de talán azt hiszi a férje, hogy a gyerek nem tőle van?

– Nem, nem, erről szó sincs, és nagyon szereti a gyereket, és engem is szeret, csak éppen zavarja az egész.

– Zavarja? – Gyöngéd szeretet volt a fiú tekintetében. Györgyi bólintott. Arról beszélt, hogy Kálmánt minden zavarja. Egy biztos: azóta sokkal jobb képeket fest, hogy beköltözött a műterembe. Igaz, olykor ő is gondolt rá, hogy talán van valakije, de nem…

A fiú olyan arcot vágott, mintha azt akarná kérdezni: honnan lehet ezt tudni?

– A házban sok mindent beszélnek – folytatta az asszony –, hogy Kálmán megunta az én „eseteimet”, és ezért költözött el. – Felnevetett. – Az én eseteim! Milyen eseteim voltak! Egy pattanásos arcú mentőorvos, akit még lánykoromból ismertem, de sosem mert hozzám nyúlni, egy szemüveges tanár, aki pralinét hozott. – Nézte a fiút, és beszélt, beszélt. Mindegy, hogy mit. Az a fontos, hogy nincs egyedül. Elmondta Kálmán elméletét.

– Mindig van valami elmélete. Újabban azt találta ki, hogy a túlzott szexuális élet zavarja az alkotásban. – Elnevette magát. – Zavarja! Már megint ez a „zavarja”!

– Mit jelent ez? – kérdezte a fiú. – Túlzott szexuális élet?

Györgyi a fejét rázta. – Ne higgye, hogy valami baj van a férfiasságával… majd szétrobban, ahogy olykor úszónadrágban járkál a szobában. Csak hát… – és itt Kálmánt utánozta. – „A fő energia az alkotáshoz kell.”

– Nem lehet könnyű élet… neki se, és magának se.

Györgyi hallgatott egy darabig, majd azt mondta: – Még jó, hogy van a Puttonyos.

– Ki az?

– Ronda kis alak. Egy repedésből bújik elő a puttonyával. Aztán csak áll és vigyorog. Be kell másznom a puttonyába.

– Ugyan!

– De igen. Elvisz magához. Az apjával lakik. Főzök neki meg takarítok, és nem bánom meg.

– Ne beszéljen ilyeneket!

Meglökték Györgyi vállát, és a kerthelyiség eltűnt.

– Ne álljon az ajtóba! – szólt rá egy csontos arcú nő. Odaáll az ajtóba, és másokat nem enged leszállni.

Megkapaszkodott a korlátban. A fiú arcát kereste az üvegben. Aztán egy kéz leereszkedett mellette a korlátra. Most egymás mellett voltak, egymás mellett fogták a korlátot.

A kocsi megállt, és Györgyi kiszállt. Ez olyan váratlanul történt. Csak akkor vette észre, amikor már a peronon állt. – A fiú mintha egy kicsit csodálkozott volna az ablakban.

A kocsi továbbrohant, ő meg kissé kábultan fölment a lépcsőn. Odafönt megállt. Fényreklámok futottak a házak tetején. Karikák gyulladtak, karikák elaludtak. Söröskancsó jelent meg, a sör kicsordult. – Alatta meg elzúgott a földalatti. Érezte a dübörgését, ahogy átrohan a város alatt. – Intett egy taxinak.

– Vörösmarty utca!

Ahogy beszállt, megjelentek előtte az asszonyok a házból. Jarduráné, Babszi, Pagonyiné. – Elment az esze, Györgyike?! Mit akar?

– Nem lehet, hogy elengedjem – felelte az asszonynak. – Nem lehet, hogy ilyen bután otthagyjam.

– Nem is ismeri, Györgyike – mondta Jarduráné.

– Nem igaz. Ismerem.

A taxi megállt. Györgyi kiugrott a kocsiból, és a földalatti-megállóhoz rohant. Egy kalap jött fölfelé a sárga üregből, aztán már a bajuszt is lehetett látni. Még két nő jött fel, majd egy kövér férfi. – Tudta, hogy a sofőr mellette áll. Nem törődött vele, ahogy mélyen áthajolt a korláton. Üres lépcsők.

Bemondta a következő megállót, és beugrott a kocsiba.

A sofőr olyan képet vágott, mintha azt mondaná: Hülye tyúk. – De azért továbbhajtott.

– Egy szenesember egyszer a fenekemre vert – mondta az anyjának, aki megjelent mellette a taxiban. – De az is régen volt.

Mélységes szemrehányással nézett rá az anyja. – Te sosem tettél ilyet!

– Nincs senkim.

– Akkor is… – Anya szétoszlott, érezte, mennyire nem jelent semmit.

– Meddig csinálja még ezt? – A sofőr mellette állt a korlátnál, ő meg lefelé bámult a lépcsőkre.

– Meddig játsszuk még ezt?

– Megfizetem. – Ennyit tudott mondani, ahogy elfordult a korláttól.

Korlátok és lépcsők. Akkor is előtte voltak, amikor bent ült a kocsiban.

A korlát köve mintha a kezéhez nőtt volna, és az az előregörbedő mozdulat, ahogy lefelé bámul a lépcsőkre…

Fák között futott a kocsi. A fényreklámok elmaradtak, aztán ismét megjelentek.

Egész kis tömeg szállt ki a megállónál. Valaki ellépett előtte. Utánafordult. Majd vissza a megállóhoz. Két lépést lefelé. Megállt. Visszanézett.

A sofőr arca volt fölötte.

– Beteg? – kérdezte, ahogy Györgyi fölért.

A fejét rázta. Szólni nem szólt.

– Tudom – bólintott a sofőr. – Most már benne vagyunk. – Besegítette a kocsiba, továbbhajtott.

Csak ne kezdjen beszélgetni! – Györgyi lehunyta a szemét. Érezte, hogy a sofőr most jóságos. Mindjárt elkezd beszélgetni, és tanácsokat ad. Nincs joga tanácsokat adni!

A kocsi átfutott egy kis hídon. Györgyi tudta, hogy ez az utolsó forduló.

A fiú a földalatti ajtajában áll, a kalauznő mögött. Aztán kilép. Mögötte még ül valaki, különben üres a kocsi. A bőrfülek ringanak végig az üres kocsiban.

Györgyi végigfutott a peronon. Ahogy az indító fülkéjéhez ért, rávert az üvegfalra, és akárcsak megperdült volna a fülke körül.

– Györgyike elkurvult – mondta Janduráné a házból.

Futott a peronon, és közben úgy érezte, hogy az egész ház vele rohan. Az asszonyok, akik kint állnak a gangon, ráhajolnak a rácsra, és róla beszélnek. – Aztán minden eltűnt, csak a futás maradt.

A kalauznő széttolta a kocsi ajtaját, elővett egy almát a zsebéből.

Györgyi előtte állt. Senki se szállt ki a kocsiból. A bőrfülek lógtak az üres kocsiban.

Hol szállt ki? Hová tűnt? Valahol ki kellett szállnia.

A pufók arcú kalauznő az almát harapdálta.

– Befejeztük?

A sofőr állt mögötte. Egy pillanatig hallgatott, aztán megkérdezte: – Azért még megismer?

Györgyi az üres kocsiba bámult. – Hol szállt ki? Melyik állomásnál? – Sorra vette az állomásokat, sorra vette az arcokat. Egy lompos bajuszos férfi, ahogy feléje fordult, egy nő, aktatáskával a hóna alatt. A fiú nem volt köztük.

– Nem tűnhet el valaki – mondta a sofőrnek.

– Visszamegyünk? – kérdezte a sofőr.

Az utasok lassan szállingózni kezdtek a kocsiba. Györgyi csak a hátakat látta, ahogy mennek befelé. A kalauznő az ajtóhoz lépett. Közben még visszaszólt az indítónak. Maga mindig ilyeneket mond!

– Visszamegyünk? – kérdezte a sofőr.

A kalauznő belépett a kocsiba. Összetolta Györgyi előtt az üvegajtót.

Györgyi pénzt adott a sofőrnek.

– Itt akar maradni? – kérdezte a férfi. Aztán, ahogy Györgyi ránézett, vállat vont és elment.

Talán a következő kocsival jön – gondolta Györgyi. Azért még nem kell meghülyülni. Miért jönne a következővel? – Elfordult a sínektől.

Sötét, üres troli jött a liget felől. Komor, magányos kocsi. Egy másik bukkant fel mögötte… harmadik… negyedik. Úgy jöttek, egyik a másik után, akárcsak összevesztek volna, és most már soha többé nem szólnak egymáshoz. Egész karaván kísérte Györgyit az Állatkert fala mellett. Együtt baktattak a Szépművészeti Múzeumnál, és ahogy bevágtak egy utcába, várni lehetett, hogy leszólítják.

Györgyi a kocsiút szélén ment, eszébe se jutott, hogy föllépjen a járdára. Nem nézett fel. Úgy érezte, hogy most már csak egyetlenegy kocsi kíséri, de ez az egy nem marad el. Mit akar? Hogy menjek be vele a garázsba? És ha bemegyek a garázsba?

Fölnézett.

A kocsi mellette ment.

Gyorsabban kezdett lépkedni. Aztán lassított, engedte, hogy a kocsi beérje.

A kocsi mögött ott jött a többi. Nem hagyták, hogy az az egy bármit is kezdjen. Vele együtt követték Györgyit.

Györgyi a kocsi elé lépett, majd oldalt került. Egy pillanatra ránézett. Talán hogy biztassa: találjon már ki valamit!

A kocsi mellette baktatott, nyomában a társaival.

Nem tudni, meddig mentek így egymás mellett. Györgyi végre is, mint aki az egészet megunta, beugrott egy kapualjba.

A trolik sorban elmentek a kapu előtt. Ő meg elindult fölfelé a lépcsőn.

Fönt van a Puttonyos.

Ettől olyan vidám lett. Fönt van a Puttonyos, a gyerekkel játszik, de közben a mamára vár.

Vera állt a nyitott ajtóban. Ahogy meglátta Györgyit, eléje futott, és megfogta a kezét.

– Be kell jönnöd, olyan jó társaság van nálunk. – Azzal már vitte befelé a szobába.

Egy fiú feküdt a rekamié mellett a földön, a mennyezet felé fújta a füstöt.

– Kezit csókolom, Györgyi néni – köszönt egy lány. Haja az arcába hullott. Alig lehetett valamit látni az arcából.

– Ne mondd, hogy kezit csókolom – nevetett Vera. – Györgyinek még nem kell ezt mondani. Igaz, tavaly még én is azt mondtam, hogy kezit csókolom, de szilveszter óta tegeződünk. – Úgy nézett Györgyire, mint aki nem egészen biztos ebben. Aztán odasúgta. – Lacikával nem volt semmi baj, többször benéztem hozzá.

Györgyi a földön ült egy párnán. Mellette egy szemüveges fiú.

– Ki tudja gyorsabban mondani: jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál?

Vera visított a nevetéstől, és egy fiúra mutatott. – Nem ér! Te nem mondod végig.

Az egyik lány előretolta a párnáját, mintha így akarná végigutazni a szobát, és csak fújta.

– Jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál.

– Jobb egy lúdnyak – darálta Györgyi.

A hangok összefolytak, akárcsak visszafelé forgatnának egy lemezt.

A szomszédban felsírt a gyerek. A szobában csönd lett. A vékony, állhatatos sírás volt az egyetlen hang. – Mindenki Györgyire nézett.

– Bocsánat.

Györgyi felállt, lesimította a szoknyáját, és kiment.

A sötét előszobában megállt, hátrahajtotta fejét a fény felé. – Jobb egy lúdnyak…

Valaki megérintette a karját. – Györgyi néni még itt van? – Egy lány állt mellette. – Véleménymondást játszunk, és nekem ki kellett jönnöm.

– Persze. – Györgyi rámosolygott, és belépett egy oldalajtón.