Lány az uszodából– Holnap feljön valaki. A fiú az ablaknál állt. Egy fát nézett, lent a téren. Azt a férfit és nőt, akik olyan hirtelen ültek le arra a padra, mintha az égből csapódtak volna le. A férfi hátradőlt, átfogta a nő vállát. Van nekik hová menni, gondolta a fiú, vagy most már itt rendezkednek be. Közben neszeket hallott a háta mögül. Arrébb toltak egy széket, megreccsent egy dívány. Pusmogás, amiből semmit se lehetett érteni. Apa meg anya megbeszélik a dolgot. Megbeszélik, hogy hát akkor mi lesz holnap. Hirtelen egy kép vágódott a fiú elé. Anyával megy a siófoki mólón. Fogja anya karját. Langyos fényben ázik a móló, ahogy belenyúlik a vízbe. Anya megáll, lehunyja szemét, arcát az ég felé fordítja. – Köszönöm, hogy eljöttél velem. – Ugyan, anya! – De igen, igen, egyedül nem tudtam volna a szemem miatt. – Hálásan megszorítja a karját. Hajó jön? – Ő meg rábólint. – Hajó. – Továbbmennek a móló orra felé. Halásznadrágos nő velük szemben. Egy vörös hajú lány megáll, fényképezni kezd. Két nő egymásba karolva. – Ugye, egész jól lesültem? – Igen, anya. Az a fa odalent, meg a szerelmespár. – Hány órakor menjünk el? – hallani anyát. Még mielőtt a fiú megszólalhatott volna, apa a szoba mélyéből. – De hát egyáltalán nem kell elmenni. Nem kívánja azt a Micu. – Kérem – mondja anya –, legyen szíves és hallgasson. Hány órakor menjünk el, fiacskám? – Hogy fuvolázik. – Kérem, nem magát kérdeztem. A férfi odalent ráhajolt a nő vállára. Gesztenyebarna haja van a nőnek. Hova mennek innen? – Majd szépen kiülünk a konyhába. – Apa alatt megreccsent a dívány. Paskolás hallatszott. A takarót paskolja a hátán, gondolta a fiú. Pihennie kell, minden délután pihennie kell. De holnap elmegy. – Ötkor menjetek el. – Nahát! – Felháborodott paskolás. – Én sose küldtem volna el az apámat. – Hallgasson, kérem! Micu igazán eleget dolgozik, igazán megérdemli, hogy ha egyszer vendége jön… A fiú érezte, hogy anya a háta mögött áll. – Majd úgy rendezzük be, fiacskám. Azok odalent eltűntek a padról. Mintha egy szélroham elfújta volna őket. A fiú elfordult az ablaktól. – Akkor holnap ötkor.
A lány megrázta a haját, ahogy körülnézett. – Kedves kis szoba. – Egy szoba – mondta a fiú. – És semmi remény, hogy valaha is… Elhallgatott. Az a mozdulat, ahogy a lány hátranyúlt a hajához! Milyen barna a karja! Amikor meglátta az uszodában, még igazán nem gondolta, hogy két nap múlva itt lesz. Ott állt az óra alatt. – Miféle óra alatt? – A lány hátranézett. Még mindig a haját dobálta. Közben olyan gyanakvóan mosolygott. – Az uszoda órája alatt. – Maga meg a lépcső korlátját fogta és bámult. – A lány olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna bújni a haja alól. Igazán meg kellett kérdeznem, meddig akar még bámulni? – Már azt is tudtam, hány órakor öltözik. – Szinte látta, ahogy a lány elmegy a kabinsor előtt, egy pillanatra lebámul a medencére, aztán eltűnik a női öltözők felé. Ő meg rohant a kabinjába, magára kapta a ruháját. Egyszer végigöntötte a nadrágját napolajjal. A lány megigazított egy széket, megállt egy kép előtt. – Tábornok a szabadságharcból. Az apám aggatja ki ezeket. – Hátulról megfogta a lány vállát. – Sose tennék fel képet a falra. – Elhallgatott. Érezte, megint a szállodáról beszélne, ahol az ember egyedül van, és még sincs egyedül. De mintha már évek óta erről beszélne mindenkinek. – Azt mondta, a szüleivel lakik. – A lány még mindig a tábornok arcképét nézte. – Hol vannak? Moziba küldte őket? Hol vannak? A fiú keze lecsúszott a lány válláról. Érezte, látta azt a kettőt, ahogy összekapaszkodva mennek az utcán. Anya, aki egy szó nélkül ment el hazulról, és apa, aki lázadozott. Most is méltatlankodik. – Nem, a Vargáékhoz nem megyek. Egyszerűen unom őket. – Ugyan kérem, ne fölényeskedjék! – mondja anya. Vitte valamire az életben? Örökké csak szélhámoskodott. Hát akkor hagyja a Vargáékat! – Már százszor hallottam, hogy a fiuk milyen remekül pisztonozik, és hogy mégse kap szerződést. – Apa megáll egy eszpresszó előtt. – Beülhetünk. Mire anya: – Persze, maga csak dobálná a pénzt, amit a fia keres. – Ebben a korban már igazán nem kívánhatja tőlem… – De maga, soha… soha! Apa legyint, előremegy. Szimplát rendel és szódát. A kisasszony előtte áll és megismétli. – Szimpla? Szóda? Ők meg ülnek, a presszó óráját nézik. – Hat óra – mondja apa. – Tízre hazamehetünk. – Fél tizenegyre. Kihozzák a szimplát és a szódát. A fiú kinyitotta a szekrényt. Egy fürdőköpenyt dobott a lánynak. – Ezt szokták felvenni? – A lány a köpenyt forgatta. A fiú a díványon feküdt. Ha most elkezdi kérdezni, hogy hányan voltak már itt? Istenem, de hiszen alig van időnk! Felkönyökölt. – A lány még mindig a köpenyt nézegeti. Mi az? Talán visszadobja? Fogja magát és elmegy? Kintről motorpufogás hallatszott. Egy női hang. – Pajtás! Gyere már, Pajtás! – Pajtás, az biztosan egy kutya. – A lány fürdőköpenyben volt. Észre se lehetett venni, mikor bújt ki ruhájából. Fürdőköpenyben állt az ablaknál. Aztán leült egy székre, onnan integetett. A fiú a díványról integetett. – Mit gondol rólam, hogy mindig öregekkel látott az uszodában? – A lány a dívány sarkán térdelt. Szemöldökét összehúzva nézett a fiúra. – Furcsa. – A fiú összekulcsolta kezét tarkója alatt. (Akármit mondok, megsértődik.) – Tudja, hogy az az ügyvéd el akart válni miattam a feleségétől? – Belehajolt a fiú arcába. Hirtelen fölnevetett. Ki alszik itt? Maga? A szülei? A fiú kinyújtotta a kezét, a lány fürtjeit morzsolgatta. – Az egyik szeme nagyobb. – Ezt már az usziban is mondta. – Mélyen belehajolt a fiú arcába. – Az ügyvéd megígérte, hogy állást szerez. Nem nagyon hiszek neki, de hát mindegy. – Nem, gondolta a fiú, nem kérdezem meg tőle, hogy fent volt-e az ügyvédnél? A lány öklével dörömbölt a díványon. – De igazán, ki alszik itt? – Én. Nem mindegy? – A szüleid meg ott? – A lány az ágy felé mutatott. Egy cetli a presszó asztalán. Szóda, szimpla – kettő tíz. – Még maradhattunk volna. – Apa megáll odakint a presszó előtt. – Hogyne! Amikor a kisasszony már háromszor odajött, hogy „mit parancsolnak”? – Anya egyik lábát előrecsúsztatja, lelép a lépcsőről. Átmennek egy téren, kicsit leülnek. Apa egy könyvről magyaráz. – Majd felolvasom a Disraeli-életrajzot. – Elgondolkozva nézi a kavicsos homokot. – Nagy diplomata volt. Nagy diplomata és nagy hazafi. – Azt hallottam, hogy csúnya ember volt – mondja anya. – Eh, maga!… – Apa arrébb tol egy kavicsot a cipője orrával. – Különben, fiatal korában szép volt, csak csúnyán öregedett. – De ki volt az a szép ember? – kérdi anya. – Lord Melbourne. Akkor megint úton vannak. Megcsúszott tetejű házak mellett mennek el. Anya bebámul az udvarra. Porolórúd a vasszürke fal előtt. – Üljünk buszra – mondja anya –, kimegyünk a végállomásig. A végállomás üvegkalitkája. Apa kidugja a kezét. – Csöpög. Visszaül anyához a padra. – A következővel visszamegyünk. – Még várhatunk – bólint anya. – Ha tudnám, hogy szeretsz. – A lány megint azzal a figyelmes tekintettel hajolt a fiú fölé. Az lehúzta magához. – Hagyja a csudába az ügyvédet. – Nem nagyon érdekel. De hát ha állást szerez. – Felkönyökölt, akár a napozóágyon. – Nem vettek fel az egyetemre. Előbb kórházban kell dolgoznom. És ezt az ügyvéd elintézi. Sötétség fogta őket körül. Az órát se lehetett látni. Ki is mondta, hogy följelentette egy tanárnőjét? Igen, hogy ez a lány érettségi után följelentette egy tanárnőjét, mert rossz jegyet adott. De hogy lehet ilyesmit! Följelenteni valakit… Egyáltalán, ki ez a lány? – Nem gondolni semmire! – Ha tudnám, hogy szeretsz! – suttogta a lány. Aztán a lány megint a dívány másik végében feküdt. Oda kéne mászni, átölelni, valamit mondani. – A fiú mozdulni se tudott. Úgy rátapadt a verejték. Bugyborékolás a sötétben, vízcsobogás. De hiszen a lány beszél! Mióta? és mit?… – Pofi – nyögte a fiú. A bugyborékolás abbamaradt. Aztán mintha lehelet csapódna a fiú arcába. – Talán mégis szeretsz. – Csönd. A lány egy hangra várt. Majd akárcsak valami régi szöveget folytatna. – Az se baj, ha nem tudsz táncolni. Azelőtt nagyon szerettem táncolni, de most már nem érdekel. A fiú még mindig mozdulatlanul feküdt. Mikor mondtam, hogy nem tudok táncolni? Most az öccséről beszél. – Szenvedélyes táncos, és micsoda nyakkendői vannak! Ha tudnád!… Pálmafa meg néger nő van a nyakkendőjén. Föl kéne gyújtani a kisvillanyt, gondolta a fiú. Hány óra lehet? Apáék talán mégis fölmentek valakihez. Apa egy ajtó előtt áll. – Még egyszer csöngetek. Az ajtó nem nyílik ki. Ők ketten lassan visszafordulnak. Végigmennek a körfolyosón, anya belekapaszkodik apába. – Hol lehet ez a Margit? – Otthon. Csak nem nyitja ki az ajtót. – Miért ne nyitná ki? Maga mindig ilyeneket beszél! Lent állnak a kapu előtt. Csuklyás szemetesládák a fal mellett. – Megnézem, hány óra. – A fiú egy úszómozdulattal a harisnyáját kereste. Visszanézett a lányra. Védtelen az arca, milyen védtelen, ahogy hunyorog a fényben! Ilyenkor szokták elküldeni? Az ügyvéd meg mások. – Két kezébe fogta a lány arcát. – Mennünk kell. Az arca kicsúszott a keze közül. Olyan fintort vágott, mint egy utcagyerek, aztán egy félfordulattal lent volt a díványról. Pillanatra megállt az ágy előtt, mintha a szülőknek akarna valamit mondani. A fiú utánahajolt a díványról. – Gyere… gyere ide! A lány visszanézett. Megint az a csúfondáros arc. Mintha nem is ő lenne, hanem az öccse. – De hiszen mennünk kell, te mondtad. Elment a dívány mellett. Ahogy a fiú utána akart nyúlni, kisiklott. Elsiklott a kislámpa fénye mellett, az ajtó felé. – Be lehet menni a fürdőbe? – Igen, hogyne. Üres volt a szoba. A fiú még mindig lelógott a díványról. Ez a lány nem jön föl többet. – Akkor is erre gondolt, amikor lemászott a díványról, és öltözködni kezdett. Zajok a fürdőből. Rekedten búg a csap. Be kéne szólni, hogy a zuhanyt ne használja, mert nehéz elzárni. – Most mintha a kádat kongatná. A fiú kint állt a sötét előszobában. Hallgatta, hogy csobog odabent a víz. – Többé nem jön ez a lány. Akad valaki más. Aztán az is elmarad. Végül nem jön föl senki. És ő már nem is gondol rá, hogy valakit is felhozzon. Akár egy elöregedett csecsemő apa és anya között. A csapok elhallgattak. Talp sikálta a fürdő kövét. Halk kaparászás az előszobaajtón. A fiú nekidőlt a falnak. A kaparászás erősödött. Most már oda kellett nézni. Árnyék az ajtó üvegjén. A fiú levált a falról. Az ajtó résnyire megnyílt. A résben megjelent apa arca. Mögötte, a lépcsőházban, anyát lehetett érezni. – Nna – mondta apa, ahogy szembetalálta magát a fiúval. Akárcsak egy idegen lakásba nyitott volna be. – Menjetek. – A fiú most már anyát is látta, ahogy ott áll a karfába kapaszkodva. Apa féloldalasan, sértetten tartotta a fejét. Mint aki nem hiszi, hogy elküldték, hogy megint menni kell. Anya keze engedelmesen hátrébb csúszott a korláton. – Menjetek. Apa arca egy pillanat alatt szétesett. Csupa apró ránc, repedés. Válla lecsuklott, mint akinek már nincs ereje továbbmenni. Aztán egy lassú, nagyon lassú mozdulattal visszahúzta a kulcsot. Anya is meglódult odalent. Belenyomódott a falba. A fiú utánuk nézett. – Lefelé, az üres lépcsőkre. Aztán megfordult, és fölrántotta a fürdőszoba ajtaját. – Mi lesz már! |