Fagylalt az állomásnál

Mióta látja ezt?

Szürke híd, belefúródva az égbe, alatta átrohan a vonat. A vonat füstjével együtt maga a híd is fölemelkedik.

– Félmeztelen testek az állomás falánál. Eddig mozdulatlanul álltak, de most jönnek, mintha szét akarnák tépni a nyaralókat. Elragadják a bőröndöket, csomagokat és üvöltve rohannak előre.

– Tízen a Belspedbe!

– Lánggyár!

– Magyar Acél Üdülő!

Mögöttük a nyaralók tétova és végtelen áradata. Távolabb, a híd túlsó végén, a gyorsrajzoló. Ezt is mindig látni kell a lánynak a fagylaltosbódéból. Miért éppen a gyorsrajzoló? Akadnak arrafelé más árusok is, de ő mindig a gyorsrajzolót látja a spárgán lógó arcok között. Úgy lógnak ezek az arcok, mint a száradó zsebkendők. A lány el se tudja képzelni, hogy valaki leüljön a kis székre a rajzoló elé. Azt se tudja elképzelni, hogy ez a mezítlábas, Bocskai-sapkás fiú akár egy forgót is eladjon. Most éppen itt ácsorog a bódé előtt, a krumpliba tűzött forgóival. Ő maga is oly vékony, akár egy pálcika. Várni lehet, hogy elsodorják a táskák, a csomagok. De nem, itt áll, és halk, tiszta hangon azt mondja

– Egy tölcsérrel a málnából.

A lábát bebújtatja egy pocsolyába, akárcsak valami jó, kényelmes papucsba.

Anya elad egy tölcsérrel a málnából. A lány éppen egy vékony bajuszos férfi tölcsérét csapta tele. Két gyors mozdulat, és mintha a férfit is belecsapná a tölcsérbe.

– Mennyi forgó ment el? – hallotta anyát.

A fiú kihúzta lábát a pocsolyából, nézte, ahogy a vízcseppek végigperegtek az ujjakon.

– Ma még semmi. De tegnap erős napom volt. – Nézte a víztől csepegő lábát. Mintha nem is lenne Balaton, csak ez a pocsolya.

Anya megint kérdezett valamit. A fiú a lábát áztatta. Kicsit arrább ment a tölcsérrel, aztán megint visszajött, mint aki nem tud szabadulni a pocsolyától.

Miért kell ezzel beszélni? Miért kell anyának mindig mindenkivel beszélni? A bódé valósággal lángolt, a deszkák átforrósodtak a naptól. Majd délután lemegyek fürdeni. Akkor anya egyedül marad pár órára. Délután. Mikor lesz délután? Előbb még le kell karikázni az ebédért.

– Megint mit csinált a Csonti.

Atlétatrikós férfi állt anya előtt. Anya fehér köpenyében úgy hajolt felé, mint egy ápolónő. A lány egy pillanatra hátrament a bódé mélyébe. Leült a kerti székre. Mellette lavór, víz, törölköző.

– Ne törődjön vele, magának éppen olyan joga van itt az állomásnál, mint a Csontinak, senki a világon nem tilthatja meg magának, hogy a csomagokat vigye.

Az atlétatrikós arca borotválatlan. Az egész ember szakadozott vonalú.

– Odajött hozzám, és szétrúgta a csomagjaimat.

– Ehhez nem volt joga.

– Azt mondja, nincs engedélyem.

A lány előrenyújtatta a lábát. Kék labda, ahogy fölrepül a levegőbe, aztán paccs! be a Balatonba. Ki mondta, hogy egy nő elaludt a gumimatracon, aztán becsúszott a vízbe, és megfulladt? Gumimatrac. Ez is micsoda ostobaság! – A deszka repedései közül kinézett a kertre. A presszó kertje. A héten zenegépet hoznak. Zongorista is meg zenegép?

Az Arzenálban szólt a zenegép. Robival a gép előtt álltak, és dobálták a forintokat. Két sötét pulóveres fiú ült a gépnél már időtlen idők óta. Robi mindig a skót dudások indulóját akarta, de végül is valaki félrelökte. Majdnem verekedés lett. – Maradj nyugton, Zakó! – mondták annak a kefehajú fiúnak. – Semmi kedvem egész nap a skót dudások indulóját hallgatni. – Zakó egész nap itt ül – mondta később Robi. – Meg a többiek is. – Rágott hajú lányok, fiúk csikófrizurával. A zenegép körül ácsorogtak, vagy ültek a nagy, szürke falnál, akár a templomban. A félhomály is olyan ünnepélyes volt. Nem lehetett tudni, délelőtt van-e vagy este? – Aztán Zakó is átült hozzájuk. Szólt a zene, fütty keringett a teremben, Csufi, a bronzvörös Csufi üvegeket rázott a pult mögött. – Egy focista menyasszonya – bökött feléje Zakó, aztán megkérdezte: – Miért van maga mindig a Balaton mellett? – Hosszan keringett fölöttük a fütty, mintha lasszót dobnának.

A lány már megint a fagylaltnál.

Gyerekek vonultak el előtte, madzagra fűzött gyerekek. Mindegyiknek egy tölcsérrel. A szivacsképű tanítónő nem kért. Sértetten, féloldalasan tartotta a fejét. Úgy nézett a bódéra, mintha a fagylalt lenne a legundorítóbb dolog a világon. Aztán elindult a madzagos gyerekeivel.

Anya utánuk nézett.

– Az ember szíve elfacsarodik.

– Miért? – A lány a fagylaltból anyjára bámult.

– Árvák. És így mennek, hogy egy madzagot tartanak. Különben elvesznének.

– Az a nő úgyis erre vár. Legszívesebben elvesztené az egész társaságot.

– Miket beszélsz!

– Hidd el, anya. Ő meg leülne egy padra, vagy fürödne.

A madzagosok eltűntek. A híd túlsó felén fölbukkant a forgósfiú. A gyorsrajzoló mellett állt, a képeket bámulta. Aztán lemegy az üdülők mellett a hajóállomásra. Később majd megint itt lesz, kér egy tölcsérrel, és megbeszéli anyjával az üzletet. Robi megígérte, hogy lejön nyáron Gézatelepre. Akkor majd hajóval átmennek Tihanyba.

Anya fagylaltot adott egy újságpapírba burkolt lánynak. Déli Hírek, ez volt a lány mellén. Csupa újságcím, és mintha a ruha is újságpapírból lenne. Beintett a tölcsérrel a bódéba és továbbment.

– Ki ez? – kérdezte anya.

– Bea. Valamilyen Bea. Azt mondta, bekerül a filmgyárba.

– Igaz, mi van a rendeződdel?

– Á, nem jött le az idén, és különben is…

Arcok a bódé előtt… Anya és lánya előregörnyedve kotorta a fagylaltot. A lány mintha lecsúszna az üregbe, a vanília közé. Megint a madzagos gyerekekre gondolt. Miért nem érti meg anya, hogy az a nő unja, utálja a gyerekeket?

– Kérem szépen!

Fölnéztek mind a ketten.

Napszemüveges férfi állt a bódé előtt. Kezében kis táska, vállán ballon. Mintha már nagyon régen itt ácsorogna, csak hát eddig nem vették észre.

– Ha megengedik… – Közelebb jött, és a táska már bent volt a bódéban. – Mert ugye, nem lehet tudni, kapok-e helyet, senki se ismer errefelé, aztán éppen a szezonban.

A lány a táskát nézte. Ki vette el ettől az alaktól? Vagy anya? Akárcsak ő maga lépett volna be. És most mit fecseg itt arról, hogy esetleg vissza kell fordulnia, ugye, ha nem kap szállást. Mármint megfelelő áron. Ki kíváncsi rá? Vegyen fagylaltot, és menjen a dolgára.

A napszemüveges nem vett fagylaltot, és mintha egyáltalán nem akarna továbbmenni.

– Édesanyám mondta is, hogy ez így nagyon kockázatos. Könnyen megtörténhet, hogy még ma otthon vagyok. De én éppen ezt szeretem. – Az asszonyra nézett, a lányra.

A lány ásított. – Marihuána-csa-csa-csa!

A férfi hátrébb húzódott. – Jó kis hangja van – mondta bizonytalanul.

Az anya, mint aki jóvá akar tenni valamit. – Próbálja meg a faluban. Átmegy a hídon, a gomba mellett. – Kihajolt, és bal felé mutatott. – Csak ne hagyja, hogy sokat kérjenek.

– Nem, azt nem hagyom. Megfizetem, ami jár… na jó, természetes, idény van, de hogy lenyúzzák rólam a bőrt, azt már nem!

– Pedig magából akarnak meggazdagodni. – A lány tölcsért adott egy asszonynak, aztán egy gyereknek.

– A hídon túl, úgy tetszett mondani? Hát akkor majd jelentkezem.

– Nagyon fogunk örülni – mondta a lány egy újabb tölcsérbe.

A férfi már elindult, de erre visszafordult.

Ha megkérdezi, nincs-e terhükre a táska, egyszerűen hozzávágom.

Az nem kérdezett semmit. Meghajolt, és elindult a gombaközért felé.

– Nem kell bántani – mondta anya.

– Minden fillérje ki van számítva, és még arról beszél, hogy merészen kell élni!

– Azt nem mondta.

– Azt hiszi, ez olyan hű de érdekes, hogy leutazik ide, és nincs szobája. – A lány egyre dühösebb lett. – Még jó, hogy nem akasztotta rám a ballonját.

– Miért akasztotta volna rád? – Anya még mindig a férfi után nézett. – Kedves fiú. Ahogy az édesanyjáról beszélt…

– Nem is beszélt az édesanyjáról. – Ez a kopottas, barna táska a sarokban! Mi lehet benne? Borotvakészlet, pizsama. Ócska pizsamája lehet. Robi meztelenül alszik.

– Nagy tisztelettel beszélt veled. – Anya még mindig a férfi után nézett. – Nem megy át a hídon! Nahát, ez igazán furcsa. A sorompó felé kanyarodik, átmegy a síneken.

– Az ő dolga.

A férfi a gyorsrajzoló előtt ácsorgott, aztán karjait lóbálva, leballagott a hajóállomás felé.

– Tanár lehet, vagy valami ilyesmi – mondta anya.

Arcok jelentek meg a bódé előtt. A lány megint fagylaltot csapkodott a tölcsérbe. Aztán azt mondta:

– Ott vannak az újságosok.

Gyerekek az állomás padján. Úgy szállták meg a padot, mintha odafújták volna őket. Csíkos trikók, ingek, övig meztelen, barnára sült testek.

– Az újságot várják – bólintott anya.

A gyerekek tolták, lökdösték egymást. Az egyik lepottyant, és most a pad másik végéről tolta meg a sort.

– Tegnap verekedtek. – A lány úgy érezte, mintha az egész társaság bent ülne a bódéban, itt lökdösődnének, ordítoznának. – Dobler több újságot kapott, és akkor a Szűcsék nekiestek.

– Dobler?

– Ott az anyja.

Vékony, kis szőke nő a pad mellett, éthordóval. Előrecsuklott nyakkal áll, mint aki nem is mer közelebb menni a fiához. Aztán még több felnőtt is megjelent. Álltak, és nézték a gyerekeket. Nevetgéltek. Egy férfi olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna lépni valamelyik fiúhoz, de nem mozdult. Állt és várt. – Némelyik egész szép pénzt keres az újságokkal – mondta anya.

– Ők fosztogatták a kabinokat? – a lány elgondolkozva kavarta a fagylaltot. – Lányok is voltak velük. Az a lány is velük volt, aki egyszer a hídról fejest ugrott a Sióba.

Befutott a vonat. A gyerekek megrohanták. Aztán megint a padnál. De most már újságostasakkal és egy kövér, barna nővel. A nő magyarázott valamit, a gyerekek ordítoztak. A nő felvágta a tasakokat, a gyerekek körülötte ugráltak és ordítoztak.

– Nyomás ide huszonötöt – és már indítok!

– Na, na, Dobler!…

– Nekem is, ne csak Doblernak.

Dobler már rohant a pakkjával. Utána a többiek.

– A vonatra! A vonatra!

A lány fagylaltot adott valakinek. Robi azt mondta, megírja, mikor érkezik. Azt is mondta, azért unalmas, hogy mindig lent van abban a kóbliban. Azok a lányok az Arzenálban! Ültek, hallgatták a zenét, és közben vártak valamire. Zakó odaintett egyet. Szürke pulóverben volt az a lány, fekete, hasított szárú hosszúnadrágban. Egyszerre nekiesett a szendvicsestálnak. Evett és nevetett, mert Zakó a lófarok frizuráját rángatta, és mindenféléket beszélt róla, hogy kulcsa van az öregurakhoz, meg ilyesmit… A lány evett és nevetett, mintha nem is róla lenne szó. Ki ez a lány? És a többiek? – Robi csak nevetett, amikor megkérdezte tőle.

– Szemlélődtem.

A napszemüveges olyan mozdulatot tett, mint aki bocsánatot kér. A lány várta, hogy most már viszi a táskáját. De a férfi csak állt és hallgatott.

Anya szólalt meg:

– Talált helyet?

– Éppen ez az, hogy megkíséreltem. – Hátralépett, felnevetett. – Terepszemlét tartottam. Azt hiszem, rendes kis hely. – Várt egy kicsit. – Szeretek így ismeretlenül körülnézni.

– Maga Bill Halley, a rockikirály? – A lány áthajolt a fagylalton.

A férfi levette a szemüvegét. De mintha leverték volna az arcáról. Hunyorgott, szemhéját dörzsölgette.

– Csak vigyázzon, hogy meg ne tudják. – A lány a fagylaltot csapkodta. – Nagy ostrom lesz.

A férfi az asszonyra nézett és megkérdezte:

– Itt maradhat még egy kicsit a csomagom? – Ahogy az asszony intett, megköszönte és továbbment.

– Nem kellett volna – mondta anya.

– Mit titokzatoskodik! – A lány a repedéseket nézte a bódé deszkáján. A bódé mögött a bicikli. Egy óra múlva fölül, és elkarikázik az ebédért. Utánam bámulnak, ahogy átmegyek az udvaron a konyha felé. Kifeszített ponyvák alatt ülnek az udvaron. Arról beszélnek, ki milyen barna. Egy nap alatt akarnak lesülni. Visítanak a gyönyörűségtől, ha Terkáné halászlét főz.

A lány anyjához fordult.

– Mit érdekli ezt az alakot, hogy mióta vagyunk ebben a bódéban?

– Erről nem is beszélt.

– Miért kell mindenkinek elmondani, hogy Pestről jöttünk le?

– Klári!

– De hiszen te mondtad, hogy itt fogok érettségizni, és hogy még örülhetünk ennek a bódénak.

Anya felsóhajtott, mint aki segítséget vár valahonnan. Aztán egészen váratlanul:

– Foglalkozhatna veled.

– Ez?

– Mindenesetre sokkal komolyabb, mint a Robi.

– Anya, hagyjuk ezt!

Gyerekek futottak el a bódé előtt, újsággal a hónuk alatt. Végig, az állomás körül újságos gyerekeket lehetett látni. Az üdülők felé. Ellepték a kört a gomba előtt.

Egy vörös arcú fiú újságot dobott a bódéba. Besöpörte a pénzt, ahogy továbbrohant. Ahogy visszajött, fagylaltot kért. Újságjaival a hóna alatt a bódé előtt állt. Jobbról-balról körülnyalta a tölcsért. Az asszonyra nézett.

– Kapom a pénzt az újságért?

– Dobler – mondta anya –, kitettem a pultra. Be is söpörted, ahogy elmentél.

A lány az anyjára nézett. Mintha azt akarná mondani: fölösleges. Teljesen fölösleges ez az egész magyarázkodás. Kifizettük a pénzt, a fiú menjen a dolgára.

– Nem – mondta a fiú –, én is kifizettem a fagylaltot.

– Persze hogy kifizetted.

– Akkor maga is fizessen.

Maga! – A lánynak a fejébe szökött a vér.

– Menjen szépen tovább! – mosolygott anya.

– Továbbmegyek. De előbb fizessen.

Anya még mindig mosolygott. De a lány látta, hogy remeg az arca. Alig észrevehetően, mintha homokot szórtak volna a ráncok közé.

Egy másik fiú is fölbukkant Dobler mellett. Kerek, kopasz fej.

– Nem akarnak fizetni az újságért – mondta Dobler.

A kopasz fej úgy ingott, akár a léggömb.

Anya meg pénzt tett a pultra. Visszavette, aztán megint csak odatette. Közben Doblerra nézett.

– Igazán nem tudom…

Dobler keze elindult a pult felé. De akkor a lány lesöpörte a pénzt a földre, ő meg kiugrott a pult elé.

– Egyszer már megkaptad.

Mielőtt Dobler egy szót is szólhatott volna, penderített rajta egyet és előretolta.

A fiú két lépést magától ment, mintha rugóra járna, aztán visszafordult.

– Szétverem a bódéjukat!

A kopasz elvigyorodott. – Lehúzhatják a redőnyt!

Elrohantak. Füstölgött utánuk az út.

A lány már megint ott a fagylalt mögött ült a kis kerti széken. Nem nézett az anyjára. Az üres utat nézte, a síneket.

– Visszajönnek. – Messziről hallatszott anya hangja. – Ha eladják az újságot, visszajönnek.

– Csak jöjjenek.

– Talán mégis jobb lett volna odaadni a pénzt.

A lány most anyára nézett.

– Akkor kitalálnak valami mást. Akár háromszor is kifizetheted az újságot. Ha egyszer a fejükbe vesznek valamit.

Anya vállat vont. Ebben, a pillanatban szinte jobban félt a lányától, mint Dobleréktól.

A lány meg csak nézte. Szárazon égett a tekintete, és mondta, mondta a magáét.

– Mintha nem ismernénk őket, mintha ma jöttünk volna ide…

Anya maga se tudta, miért, azt mondta: – Karácsonyra felküldelek Pestre. – Elakadt. Aztán ahogy kifelé pislogott az útra: – Be kell zárni.

– Nem zárunk be.

– El kell menni az őrszobára.

– Elküldünk valakit.

– Mit akarsz?

– Megvárom őket. Csak jöjjenek. Csak hadd jöjjenek.

Anya is leült. Ültek egymás mellett. Mintha bedeszkázták volna a bódét, és most csak ülnek, ülnek egymás mellett a sötétben és a hőségben. Körülöttük kiáltások.

– Déli Hírek!

– Megjelent a Déli! Itt a Déli!

Olykor egész közelről hallatszott, aztán az állomás felől, majd megint mintha itt rohannának el a bódé előtt.

– Egész rendes kis helyet találtam.

A napszemüveges állt előttük.

Azok ketten meg se moccantak. A lány a férfira bámult. Mit akar? Miért nem megy el? De ez csak beszélt, beszélt.

– Köszönöm a segítségüket, és igazán bocsássanak meg az alkalmatlankodásért.

A lány egy félájult mozdulattal kiadta a táskáját. Teljesen elgyöngült. Azt se tudta, hogy ült vissza a székre.

A napszemüveges meghajolt.

– Hálásan köszönöm. – Hirtelen levette a szemüvegét. – Milyen fehérek! de igazán, hogy mind a ketten milyen fehérek… – Feltette a szemüvegét. – Itt vannak a Balaton mellett, és mégis… – Még egyszer meghajolt, aztán elindult a táskájával.