Borika vendégei

Fej vagy írás?

Juci-Jucus, kezében a húszfilléressel, Borikára nézett. Borika merev, kivasalt arccal állt előtte. Mindegy, gondolta, akármelyik oldalt kapom, úgyis Jucihoz ülnek többen. Előrehajolt, olyan kíváncsian nézett a másikra, mintha most látná először. Hogy van ez? Akár egy szétlapított díványpárna, olyan az arca, a háta , meg kemence. És mégis annyi a vendége! Szinte látta, ahogy ott áll egy asztal előtt, és lógatja a tálcát. A vendég beszél, Juci bólogat, és közben olyan képet vág, mintha legszívesebben a hátát vakargatná. Eltalálom a hangot, mondta egyszer az öltözőben.

Juci-Jucus a húszfillérest rázogatta, talányosan mosolygott.

– Fej vagy írás?

– Fej – bólintott Borika. – Ha fej, akkor enyém a jobb oldal.

Juci hunyorított egyet, aztán feldobta a húszfillérest. Mind a ketten a levegőbe bámultak, aztán a szőnyegre. Nem léptek mindjárt oda a húszfilléreshez.

Valaki elment mögöttük és megkérdezte: – Mit csináltok, lányok.

Nem feleltek. Nevetgéltek, akárcsak két iskolás. Aztán egyszerre a szőnyegen térdeltek.

– Írás – mondta Juci. Úgy hangzott, mintha már előre tudta volna. – Enyém a jobb oldal.

A szőnyegen guggoltak. Elég nehéz lehet már neki lehajolni, gondolta Borika. Jó lesz felállni, mert mindjárt kinyúlik.

Juci egész testében ropogott, ahogy felállt. Az ablakhoz lépett. – Mindig ezt a butaságot csináljuk.

Borika még mindig a szőnyegen guggolt. Egy ujjal megérintette a pénzdarabot, mintha egy tó mélyéről akarná kihalászni.

A hang ismét megszólalt mögöttük. – Ideje lesz felállni.

Borika megfogta az orrát, mintha úgy rántaná fel magát.

A presszó üres volt. Juci az ablaknál állt, kibámult a kopár, téli fákra. Borika is a fákat nézte.

– Te Juci, mi lett azzal a futballistával?

Juci felnevetett. – Nem tudom, nem érdekel.

Borika dühös lett. Miért védekezik?! Ki mondta, hogy érdekli a futballista, ki mondta, hogy bárki is érdekli? Ezt már csak a férje érdekli.

– Kovács III. Egyszer haza akart kísérni. Azt hiszem, akkor már volt benne valami.

Borika bólintott. „Nagyon sok lehetett benne, ha téged akart hazakísérni, de ez nem is igaz.” Hirtelen megsajnálta ezt a kövérkés nőt, a hurkás hátával. Nincs már neki senki, csak a kopaszos férje, aki sportújsággal a zsebében beszalad, elolvassa a lapot, aztán továbbáll.

– Legalább a tálcát vegyétek fel.

Mögöttük a vezetőnő. Fehér blúz, fekete szoknya: egy szigorú intézet igazgatónője. Összehúzta a szemöldökét. „Azt szeretném megérni, hogy ne kelljen mindent a szájukba rágni. Tizenkét nővel bánni, ezt csinálja valaki!”

Borika és Juci bementek a konyhába a tálcáért. Aztán, ahogy a tálcák feljöttek a karzatra, már nyílt is az ajtó.

Az alacsony termetű öregurat mintha hófúvás vágta volna be. Vörös, remegő arc, feltűrt gallér. Reszketve jött végig az üres asztalok mellett.

A tálcák némán kisérték. Jobb oldal? Bal oldal? – Az egyik tálca visszahúzódott, eltűnt.

– Szimpla? – kérdezte Juci.

Sem gúny, sem fölény nem volt a hangban, az öreg mégis lesunyta a fejét. Bólintott és remegett. Úgy ült, egy remegésben a csomagjaival. Több apró, kis csomagja volt, egyik a másikból bomlott ki. Zsömlét vett elő a zacskóból, szalámit zörgő papírok közül. Beleharapott a zsemlébe, a szalámiba. Közben fölfelé pislogott, mint aki attól fél, hogy fültövön vágják és kizavarják. Lehajtotta a fejét, lehunyta a szemét, amikor a fekete megjelent. Keze beleragadt a zsömlébe. Csak akkor mert fölnézni, amikor a tálca visszahúzódott. A pohár után nyúlt.

Szemben egy oroszlánsörényes férfi. Szivarozott, és feléje intett. A kisöreg visszaintett, tovább rágcsált, Akárcsak a zsebéből enne. Zörgött, zörgött a papírjaival. Csöndes, állhatatos zajok.

– Néha még otthon is ezt a papírzörgést hallom – mondta Juci az ablaknál.

– Egyszer azt mondta, hogy majdnem egész nap az ágyban fekszik. – Borika a karóráját igazgatta. – Mert akkor kevesebb kalóriát fogyaszt.

– Nem szabad itt enni; ez nem büfé. Beül egy szimplára, és akkor ezt csinálja. Egyszer meg is mondom neki.

– A fiától kap csomagokat.

Lomha, nehézkes hófelhők ülték meg az eget. Borikának egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem is Pesten volna, hanem valahol vidéken. – Kanadában van a fia.

– Beszélgetsz vele? – Juci felnevetett. Aztán elindult a tálcájával egy újabb vendég felé.

Fényképek az asztalon. A kisöreg a fényképek között kotorászott. Fölnézett, mintha azt várná, hogy valaki odalépjen hozzá és érdeklődjön. – Ugyan kérem, ki ez a jóvágású fiatalember az autó mellett? – Senki se lépett az asztalához. Ő nézegette egyre kihívóbban a szemben levő asztalt. Végül is fölállt, és odasurrant az oroszlánfejűhöz.

– Üdvözlöm. – A sörényes tovább szivarozott. Ügyet se vetett a másikra.

Az pedig mosolygott. A szeme úgy ugrált, mint egy mókusé. A fejét ingatta, ahogy kibökte.

– Egy tavat neveztek el róla!

A sörényes keresztbe fonta a karját, füstölgött.

– Washingtonról egy egész államot neveztek el. – Úgy beszélt, akár a hangosbemondó. – A Fehér Ház is Washingtonban van, ahol az Elnök székel.

A kisöreg visszahúzódott a széken, mintha mindez nagyon meglepte volna. Washington, a Fehér Ház meg az Elnök. Egy pillanatra valósággal eltűnt, de aztán megint csak előbújt és megjegyezte:

– Egy tavat neveztek el a fiamról.

– Rengeteg tó van az Egyesült Államokban. – A szivarfüst megsemmisítően gomolygott.

– A fiam Kanadában él. – Várta, hogy az oroszlánfejű most mindent visszavon, talán még Washingtont is.

– Kanada a tavak hazája. – A szivarfüst mindent elborított.

Fej vagy írás? A kisöreg Borikának jutott, a sörényes Jucinak, de most együtt ültek és beszélgettek.

A kisöreg a fejét ingatta, és egyre csak azt ismételgette, hogy azért nem csekélyes, ha valakiről egy tavat neveznek el. Akárcsak egy fadarabot rágcsált volna. – Műtét. Egy nagy műtétet hajtott végre a fiam. – Körülnézett a presszóban, majd szinte súgva: – Közéleti személyiségen.

Olyan sötét volt, hogy fel kellett gyújtani a villanyt. Az asztalok már mind foglalva voltak. Emelkedtek és süllyedtek a tálcák. A vezetőnő a két első asztal között állt, hátratette a kezét. Juci tálcája leereszkedett mellette.

– Az a nyugdíjas tanár – tekintetével a kisöreg felé vágott – mindig itt eszik.

– Már régen figyelmeztetni kellett volna. – A vezetőnő előrenézett. – Ez nem kocsma.

– Önkiszolgáló. – Borika mosolyogva elment mellette. Jókedve volt, maga se tudta, mitől. Talán, mert egy rendezőasszisztens egy hátsó asztalnál azt mondta neki: mozgékony arca van, él az arca. Akkor fölnevetett, és ahogy a tálcával szaladgált, többször elismételte. – Él az arcom! Képzeljétek, él az arcom!

A kisöreg összekuporodott, mintha imamalmot morzsolgatna. – Ha valaki külföldre kerül, könnyen elfeledkezik… érti, kérem, még az apjáról is. – Megrázta a fejét. – A fiamról ezt igazán nem lehet elmondani.

Az oroszlánfejű rábólintott. A kisöreg ezt úgy vette, mint valami elismerést, és felbuzdulva folytatta: – Most is jött csomag. Nem tudna egy vevőt?

– Mire?

– Nagyon érdekes. – A vállát rángatta, a széken kaparászott. – Ruhadarab. De nem ám olyan hétköznapi.

A sörényes elhúzta a száját. Mire a nyugdíjas tanár, mint aki tőrt csúsztat oda: – Frakk.

– Frakk?

– De nem ám akármilyen.

– Ugyan! – Közönyösen füstölgött, de a szivar majd kipottyant a szájából, amikor a kisöreg azt mondta:

– Fehér frakk.

– Ember! Ezt akarja maga eladni? Hát ki jár itt fehér frakkban?

A kisöreg nem adta fel a harcot. Csöndesen, de nagyon határozottan megjegyezte, hogy a trópusokon nélkülözhetetlen a fehér frakk, már persze jobb társaságokban, követségen meg aztán hadihajón, ha estélyt adnak.

– Hadihajón… estélyt! – Dühödten pöfékelt.

A kisöreg elhallgatott, majd alamuszi mosollyal: – Magán például nagyszerűen el tudnám képzelni.

– Ugyan kérem! – Szétverte maga körül a füstöt.

– Igazán nem tud valakit? – A kisöreg várt egy darabig, majd alig hallhatóan: – Holló-tó. Úgy hívják azt a tavat, amit a fiamról elneveztek. – A sörényes hallgatott, ő meg visszament az asztalához. A képet nézte. A fia képét, ahogy ott áll a tó előtt, amit róla neveztek el.

– Egy pohár vizet! Már harmadszor kérek egy pohár vizet. – A kövér, bozontos hajú nő kiguvadt szemmel nézett Borikára.

Borika mereven bólintott – arcán még maradt valami a mosolyból –, aztán lefutott a lépcsőn a konyha felé.

– Vizet itt nem hoznak, vizet itt egyáltalán nem lehet kapni. – A kövér nő még mindig Borika után bámult. Az oszlop mellett ült egy férfival, aki mintha borotvával agyonkaparta volna az arcát.

– A Simi unokabátyja – mondta az agyonborotvált –, meghozta a fonalat Kolumbiából.

– Adtam neki egy bécsi címet – bólintott a nő. – Remélem, nem feledkezett meg róla.

– A Simi unokabátyja sohase feledkezik meg semmiről. – Az embert mindig érheti meglepetés.

Borika megjelent a pohár vízzel. Meghajolt az asztalnál, szaporán bólogatott.

– Szemtelenség – morogta a nő.

A férfi az arcát kaparta. Látszott rajta, hogy hiába minden, hiába hozták meg a fonalat Kolumbiából, ő akkor is agyongyötri magát a borotválkozással. – Nincs jó penge az én bőrömnek – mondta váratlanul.

– Miért nem megy borbélyhoz? – kérdezte a nő.

– Megpróbáltam. – Legyintett, majd hirtelen: – De ez a lány helyes.

– Miféle lány?

– Aki a vizet hozta.

– Lány, nagyon jó! – A kövér nő fölnevetett. – Először is nem lány.

A férfi az arcát simogatta, úgy hallgatta Borika házasságát. Az arcát nyugtatta, csillapította, úgy tudta meg, hogy Borika évekkel ezelőtt hozzáment egy sofőrhöz.

– De hiszen még gyerek – mondta a férfi.

– Talán magának. A férje iszik, részeges. Külön élnek, nem váltak el, de külön élnek.

A férfi elengedte az arcát, és megkérdezte. – Elszámolhatunk?

A nő szétnyitotta óriási táskáját, kivett egy köteg százast.

Lent a földszinten egy ősz nő kihajolt a süteményespult mögül, és odasúgta egy férfinak. – Kértük, hogy legalább hetente egyszer engedjenek bennünket, de azt se!

A férfi az üvegfal előtt figyelt, bólogatott. – Azt a pár forintot sajnálják maguktól, mert az asztalnál mégis lehet keresni pár forintot. – A nő melleit figyelte a fekete pulóverben, ezekhez a mellekhez beszélt. – Én tudom, hogy van ez.

Fiatalos arca volt az ősz nőnek, szomorú, fiatalos arc.

– A Gizi – mondta róla valaki –, miatta jártam ebbe a presszóba, de akkor még fekete haja volt.

Gizi kiadott két Tátracsúcsot, aztán megint előrehajolt. Behálózták a vezetőnőt, azért nem engednek bennünket, pultosokat.

– Behálózták– bólintott a férfi. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy mióta áll már itt a sütemény előtt. Mellek, fekete pulóverben, mellek nylonblúzban. Akkor azt lehetett mondani: – Kegyetlenség, Gizi, nyáron ez a nylon rettenetesen meleg lehet.

Gizi mellett egy vékony, fekete lány állt, aztán egy telt, barna. A pult mögött álltak a süteményben, nézték, hogy mennek el mellettük a tálcák.

Borika szaladt el a pult előtt. Olyan mozdulatokat tett, mintha le akarná csúsztatni a tenyeréről a tálcát. Gizire nevetett, azzal eltűnt a konyhában.

Gizi fáradtan visszamosolygott.

– Ez a Borika. – A férfi előbbre lépett. Előrelépett, hátralépett, oldalt lépett. – Ez is hány éve van már itt!

– Nem tudom, mit szólna, ha egyszer a konyhára küldenék – bólogatott Gizi. – Tudja, milyen könnyen megy az, hogy bevágják az embert a konyhára.

– Ez a Borika is hány éve van már itt, pedig milyen fiatal.

– Táncosnő volt – közölte Gizi csöndes, fáradt hangon –, aztán idekerült, és egy orvos feleségül akarta venni, helyes, kedves fiú volt az orvos, de Borika úgy bánt vele, hogy aztán semmi se lett az egészből. Az orvos már be se jár. Tamás. Tamásnak hívták, és komolyan foglalkozott Borikával. Talán jobb is így, hogy még házasság előtt vége lett, sokat szenvedett volna az a fiú, mélyen érző fiú volt, jólesett vele elbeszélgetni.

– Nem lehetett a Borikához való. – A férfi hangja meggyőződéstelen volt.

– Szerencse kérdése, hogy kinek ki jut. – Gizi hangja egy árnyalattal még szomorúbb volt.

A pultosok a pult mögött álltak, a tálcák fölvonultak az erkélyre, leereszkedtek a mélybe, a „csőbe” meg az alsó páholyokba.

– Az Anikó is minek jött ide. – A vékony, fekete lány kiadott egy dobost. – Igazán nem tudom, mi szüksége van erre, amikor a férje jól keres. – Várt egy kicsit, aztán fölsóhajtott. – Halálosan jól.

– És a Metzgerné! – A telt, barna nő vállat vont. – Kint volt Rómában az olimpiászon, fizetés nélküli szabadságot vett ki, nem érdekes? Én nem mentem ki Rómába, és te se, és te se.

– Halálos.

– Nem tudnál véletlenül valami mást mondani, az ember egész nap ezt hallja tőled.

– Szerencse dolga, hogy ki hova kerül. – Gizi elől már eltűnt a férfi.

Borika megrázta magát a pult előtt, mintha vizet fröcskölne le.

– Már azt hittem, hogy sose lesz vége ennek a napnak!

Egy fiatalember dőlt a ruhatár pultjához. Nézte, ahogy Borika lerohan a mélybe, az öltözők felé.

– Várja ezt valaki?

Vékony arcú, ezüstös hajú nő ült a kabátok alatt. Pogácsát rágcsált. – Elképzelhető, hogy várja valaki, emiatt ne aggódjék, kedves Tibor.

A fiatalember várt. Majd csak kijön Borika az öltözőből, lehetetlen, hogy örökre lent maradjon. Aztán egy tálca leereszkedett mellette, és akkor már elfelejtette Borikát.

Nem várta senki. A kirakatok várták. Valamit otthon rábíztak, valamit meg kellett vennie, ez lógott az agyában. Most érezte, hogy egész nap erre gondolt. Ez dühítette. Hát örökké csak ez lesz: Borika, ne felejtsd el, Borika, ha megint hiába mondom!

Jegesmedve a kirakatban. Építőkockák mellett ült, tétova csodálkozással széttárta a karját. Jegesmedvét kell vennie? Ezt kérte tőle a húga? Már van vagy három mackója, de mind agyonnyúzza. Beviszi őket az ágyba, fél éjszaka beszél velük, mindent megbeszél velük.

Kék cowboynadrág, rengeteg zsebbel. Öcsinek új nadrág kell. Azt már kikötötte, hogy tizennyolc centis legyen, de inkább tizenhét. Az a fiú is keres, de úgy gondolja, hogy ennyi igazán jár neki.

Arc meredt föl a kirakatüvegben.

– Egy órája kísérem a kocsimmal.

– Igazán?! – Borika csodálkozva nézett a cowboynadrágra.

– Ha jól meggondolom, mi már ismerjük egymást, – Nyugodt, fölényes hangja volt a férfinak. A járda mellett ott állt a kocsija.

– Volt köztünk valami? – Borika hangja ártatlan volt.

– Nem – ingatta fejét a férfi –, nem volt semmi. – Ez már úgy hangzott, mintha egymás mellett feküdnének.

– Nem is lesz. – Borika sajnálkozva megrázta a fejét, ellépett. A férfi mondott valamit, de azt már nem hallotta. Egy autó követte. Mellette jött, néha előzött, néha lemaradt. Apa mit is mondott? – Felvágott? – Sajt?

Csomagokkal felszerelve ért az ajtó elé. Még egy pillanat, és előtte a család. Ha lerakja a csomagokat, és elrohan… Odabent nyikorgott a padló, lenyomta a kilincset.

– Itt a Mikulás.

A húga az asztalnál ült, egy nyitott füzet előtt. A tollszárat rágcsálta, és Borikára bámult. Fölragyogott az arca.

– Mondd el, hogy mi volt ma nálatok?

– A vezetőnő leszidott egy vendéget, aki ingujjban ült. A Remlert. Hogy ezt mégse lehet a Barbara presszóban.

– Tényleg nem lehet?

– Nem nagyon.

– És miért ült ingujjban? – A kislány vihogott. A tollszárat rágcsálta.

– Melege volt, nálunk nagyon fűtenek.

– De ugye, akkor se lehet ingujjban ülni? – Gyönyörködve nézte Borikát. – És mit mondott az a vendég?

– Remler, aki ingujjban ült, nem maradt adósa a vezetőnőnek. Rákönyökölt az asztalra, és úgy közölte, hogy legközelebb itt fog borotválkozni, és az írógépet is behozza, a vezetőnő pedig nem bakakáplár, és inkább arra legyen gondja, hogy jobb legyen a fekete, nem ilyen ihatatlan moslék.

A húga lehunyta a szemét. Sugárzott az arca. – Nálatok moslék a fekete?

– Nem egészen.

A húga az arca előtt ingatta a tollszárat. Földöntúli boldogságban úszott az arca, ahogy újra megszólalt:

– Visszafelé. Mondd el visszafelé az egészet.

Ketten voltak otthon: ő meg a húga. Nem kérdezte, hol van apa, az öccse. – Elmondta visszafelé Remlert.

Másnap megjelent a férfi a kirakatból. Borika mindjárt megismerte, és mindjárt eszébe jutott, hogy hazafelé be kell mennie a közértbe. – Megállt az asztalnál.

A férfi fölnézett rá. Gondterhelt arccal nézte Borikát, a fejét ingatta.

– Nem kell fölényeskedni, és az nem volt éppen valami szellemes, amit tegnap este az utcán mondott. – Bosszús fintorral idézte. – Volt köztünk valami? – Nem is lesz! – Szünetet tartott. – Egyszer sikere lehetett vele! – Vállat vont.

– Gorillaképe van. – Anikó letette a tálcát egy asztalra.

Egy férfi azt mondta Anikóról, hogy olyan, mint egy svéd bárónő. De a nő, aki a férfival volt, azt mondta, hogy biztosan ferencvárosi lépcsőházakban szaladgált, ipi-apacsot játszott a fiúkkal.

Füstös képű nő ült az asztalnál. Anikó tálcája mellett cigarettázott. – Hja, a Borika egy kicsit rázza magát.

– Unicum – bólintott Anikó. – Unicumot fog rendelni a férfi. Azért mégis örülök, hogy nem hozzám ült.

Borika elfutott mellette a tálcával, megpörgette a tálcát, indulót dobolt a tálcán.

– Olyan helyes fiú udvarolt neki. – Anikó Borika után fordult. – Az nem volt jó, arra fütyült, bár a végén mégis a fiú hagyta ott.

A pultosok nem szóltak semmit, a pultosok csak nézték, hogy rohan Borika az unicummal, az ajtóban megáll, mert belépett egy fiú, és azzal beszélgetett, aztán fölszaladt a lépcsőn. Aztán később egy őszes férfi kísérte le a lépcsőn, beszélt, beszélt. Borika a tálcát pörgette.

– Egy idősebb ember – bólintott Gizi.

Halálos megjegyezte: – Kint áll a Volkswagen. Már többször volt itt, mindig kocsival, egyszer egy nővel jött és egy kisfiúval.

– A felesége és a gyereke. – Gizi tekintete elmélyült. – Az én férjemnek is van kocsija, de abban sohase én ülök. – Ezt már megint annak a férfinak mondta, aki megjelent odalent a mélyben.

Borika kint állt az ajtónál. Egy kocsi elgördült a presszó előtt.

– Legyen eszed, Borika.

Borika nem fordult meg. Tudta, hogy Anikó áll mögötte. – Legyen eszed, Borika. – Akkor is ezt mondta, amikor Tamással szakított.

– Még most is él az apja. – Borika belebólogatott a levegőbe.

– Kiről beszélsz?

– Azt mondta, hogy rövidesen meg fog halni az apja, és akkor lesz lakás, és rövidesen összeházasodunk. – Elhallgatott, majd felsóhajtott. – Még most is él.

– Kinek az apja?

– Az én apám is él, a férjed szülei is élnek, és együtt laktok, és már el akarsz válni. – Kétségbeesetten megrázta a fejét… – Soha, soha nem halnak meg!

– Nahát, Borika, te igazán! – Anikó elhúzódott.

Egy kisfiú rollerezett el a presszó előtt, ránevetett Borikára.

– Örülnék, ha becsuknád az ajtót. – Ez már a vezetőnő volt. – Tél van, ha nem vennéd észre.

– Borika… hát meg se lát?! – A sötét szemüveges férfi kitárta a karját. – Egyszerűen meg sem látja az embert. Nevetett, mintha ez volna a legvidámabb dolog a világon.

– Élnek a szülei? – A tálca leereszkedett az asztalra.

A férfi arcán elakadt a mosoly. – Hogyhogy?

– Élnek, vagy nem élnek? – Borika arca merev volt, két kézzel fogta a tálcát.

A férfi feje meglódult, és aztán mintha egy régi szöveget folytatna: – Napi hetven forint, mert most már ez megy, utánam hatvan nap jár egy évben, de azzal már készen vagyunk, és ha azt akarom, hogy anyámat ott tartsák a kórházban… – Szakszerűen kifejtette, hogy mennyi jár egy családtagnak, aztán azt magyarázta, hogy már régen nem az anyja vezeti a háztartást, még jó, ha van valaki a szomszédban, aki főz. Beszélt, beszélt, és közben észre se vette, hogy Borika már elment.

Borika Anikó után vetette magát. Anikó sértődötten röpködött előtte.

– Nem, nem! – Anikó a tálcájával belecsapott a levegőbe.

– Azért ezt nem lett volna szabad mondanod.

– Anikó! – Borika a mókusszemű öregúr asztalánál érte utol. Úgy álltak ott, leeresztett tálcákkal, akár egy üres asztalnál. – Azért hagyod ott a férjedet, mert nincs egy nyugodt percetek az öregek miatt.

– Rossz természete van a Laci apjának, de azért…

– Semmi de azért! Örökké bent ül nálatok, nem lehet egyedül hagyni, mert akkor öngyilkos lesz.

– Szereti a Lacit.

– Fulladjon meg a szeretetében! – Borika dühödten megrázta a fejét. Hirtelen az asztalra nézett. Fényképek, akár a kártyalapok. – Ki ez? – belehajolt a fényképekbe.

– Nem mutattam még a fiamat? – Az öreg fölfelé sandított. – Kanadában van.

– Maga miatt ment el? – Borika fölegyenesedett.

Anikó a fejét ingatta. – Nem, ezt nem szabad.

Az öregúr a fiát nézte, ahogy ott áll egy autó előtt. – Úgy gondolom, hogy nem miattam, más okok késztették erre a lépésre. – Egy kicsit elborultan kezdte, de aztán földerült. Azért nincs semmi baj, minden rendben van vele odakint, persze, néha szeretném látni.

– Hogy itt üljön maga mellett. – Borika megértően bólogatott. – Hogy mindennap bekísérje ide.

– Az én fiam nagyon szeret engem. – Az öregúr egyenesen ült.

– Tamás is nagyon szerette az édesapját. – Borika ezt már a kávéfőzőnőnek mondta. A gép mellett állt, a rendelésre várt. – Tamás ragaszkodott az édesapjához, de én nem ragaszkodtam az édesapjához, nekem ő kellett.

– Haljanak meg az öregek? – kérdezte meg az ezüstös hajú ruhatárosnő.

Akkor már este volt. Borika rádőlt a pultra, mellette a tálcája, és bebámult a vendégek közé. Úgy érezte, hogy egész nap vágtatott, és poros és ragacsos. Messziről hallotta a ruhatárosnőt:

– …mert, ezek szerint, amiket mondasz…

Bentről két fiatalember integetett Borika felé, integettek és röhécseltek.

A ruhatárosnő nem nyugodott meg. Reszketett a hangja, ahogy újra megkérdezte.

– Pusztítsák el az öregeket?

 

Kint állt a konyhában a gáznál. Teát forralt apának, aki ágyban akart reggelizni, mert hajnalban jött haza. Az öccse a hokedlin ült, hosszan előrenyújtott lábát nézte.

– Ki mondta, hogy szeresd, erről nem volt szó. – Öregesen bólogatott, aztán ahogy felnézett Borikára, egyszerre kisfiús lett az arca. – Sok pénzt kapnál, és akkor megvehetnéd nekem azt a…

– Azt a! – Borika kifakult halásznadrágban állt a teáskannánál. Fölcsapta a kanna fődelét, visszarántotta az ujját, és fújta, fújta. Úgy rázta a kezét, mintha el akarná hajigálni az ujjait. Aztán az öccse elé ugrott, felemelte az állát. – Vegyem meg neked azt a nadrágot, azt a cipőt. – Belenézett abba az enyhén szeplős arcba. – Te is keresel, hát akkor meg mit akarsz?

A fiú megvakarta a kobakját. – Nem is arról van szó, csak tudod, úgy elmegy minden.

Borika megfogta az öccse orrát. – Nem gondolod, hogy unom egy kicsit ezeket az örökös kölcsönöket, amiket sose kapok vissza, se tőled, se attól a… – A szoba felé intett. Összehúzta a szemöldökét. – Mi van azzal a cseh cipővel? Újabban nem látom rajtad.

A fiú a karjára tetovált névre nézett. Aranka. Akárcsak ezt az Arankát szeretné segítségül hívni. – Balla Tóni kérte, aztán tudod…

– Tudom – bólintott Borika –, te meg odaadtad. – Lecsapta a kannát. – Mert majd a Borika vesz újat, mert majd a Borika leakaszt magának valakit, és akkor lesz cipő, nadrág. – Ő is a tetovált névre nézett, majd rém gondterhesen. – Mi lesz, ha egyszer szakítasz ezzel az Arankával?

– Ez egy nagy szerelem.

Elsöprően hangzott, de azért Borika újra megkérdezte. – De ha mégis szakítasz?

Az öcs nem is figyelt rá. A bácsikáról beszélt, akit nem szabad elfelejteni, legalábbis nem mindjárt, először kezelésbe kell venni, egy kicsit foglalkozni kell vele.

Borika pofon vágta a fiút, berohant a tálcával. A fiú féloldalra dőlt, az arcát simogatta.

Porolás hallatszott a mélyből.

A fiú fölkecmergett, kiment a folyosóra.

Borika az udvaron püfölt egy szőnyeget. A fiú egy darabig nézte, aztán lekiáltott: – Mióta vagy ilyen házias?

Borika nem nézett fel, a szőnyeget csapkodta. Aztán kint sétált a Duna-parton. Egész délelőtt a fagyott Duna-parton mászkált.

 

Libasorban vonultak be a presszóba. Három biliárdgolyó a fekete dákón. Kopaszra borotvált fej – fekete pulóver. Így jöttek egymás után, zsebre vágott kézzel.

– Ha ezt a Lányi látná – mondta a középső fiú.

– De nem látja – bólintott az, aki a menetet vezette. Különben se érdekel, mert most már nem tanít.

– Most már senki se tanít – vihogott az a fiú, aki a menetet bezárta.

A pénztárosnő feléjük fordult. Úgy maradt féloldalasan, tátott szájjal. A kávéfőző gép mellett egy vendég megjegyezte. – Ezek se bolondulnak meg! Még ha nyáron borotválnák le a fejüket!

A főzőnő kihajolt a gép mellől. – Azt mondják, Párizsban ez a divat.

– Á, csak Pesten mondják – legyintett egy férfi.

– A konyakosok – bólintott Gizi a pult mögül –, a Bori konyakosai.

Mellette a telt, barna nő elhúzta a száját. – Persze, a Borika vendégei.

A vékony, fekete lány: – Halálos.

A három fiú levonult a csőbe. Hosszú terem a lépcsők alján. Pince – apró kis asztalokkal. Szótlanul leültek, az asztalra könyököltek. Rajtuk kívül voltak néhányan a csőben, de senki se figyelt rájuk. Ők meg az asztalon doboltak. A középső gúnyosan bólogatott: – Szépen hagyják csücsülni az embert, itt aztán ítéletnapig is elüldögélhetünk.

A jobb oldali szomszédja oldalba bökte: – És ezt te csak úgy hagyod, Száguldó?

Száguldó fölemelte a fejét: – Ne félj, Tüfi, mindjárt kihúzom Borikát a konyhából.

Újság zörrent mellettük. Egy ősz hajú férfi rájuk nézett, de csak egy pillanatig, aztán megint visszabújt az újság mögé.

A másik oldalon megjelent egy szemüveges kisasszony. Végigment az asztalok előtt, olykor írt valamit a blokkjára. Már majdnem a sor végén volt, amikor visszafordult a fiúkhoz.

– Fejtífuszt kapnak. – Egy pillanatra elmosolyodott, majd megfordult és kiment.

– Mindenki magukról beszél! – Borika ott volt az asztaluknál. Előttük állt, a tálcáját lóbálta. – Az egész presszóban csak azt hallani, hogy kopaszra borotválták a fejüket. – A három kopasz fejre nézett, mintha tele akarná firkálni.

– Konyakot! – kiabáltak a fiúk.

Borika meg se mozdult, a kopasz fejeket nézte.

– A legdivatosabb frizura – magyarázta Száguldó. Előrehajolt, akárcsak Borikába akarna könyökölni. – Egyébként elárulhatom, hogy nem indulok többé pályabajnokságon.

– A legjobb kerékpáros, és nem indul többé. – Tüfi olyan volt, mint egy lesújtó újsághír.

Száguldó bal oldali szomszédja a kopasz fejét dörzsölgette, és szégyenlősen mosolygott. Az ujjai remélték, hogy egyszerre csak hajat éreznek – de semmi. – Mi lesz ebből! – Megigazította a fekete sálját, olyan volt, mint egy gyászos harisnya.

Borika elszaladt. Aztán ahogy visszajött a konyakkal, Száguldó előadta, miért hagyta ott a pályabajnokságot.

– Nem szeretem, ha rá kell lehelni a trénerre verseny előtt. Igaz, hogy megiszom a magam adagját, de eddig még nem volt velem semmi baj.

Tüfi átnyúlt az asztalon. A bal oldali fiú fejére csapott. – A legjobbak egyikével ezt csinálni, igaz, Szégyenlős?

Szégyenlős ráhajolt az asztalra, mintha ott volnának az igazi barátai az asztal üveglapjának mélyén, és azokkal beszélne már órák óta.

Száguldó meg elakadt, mert Borika átment a szomszéd asztalhoz, az újságos férfihoz.

Borika visszatért, és akkor Száguldó folytatta: – Országúti versenyző leszek, ha meggondolom, jobban is érdekelnek az országúti versenyek.

– Arról van szó – Tüfi bizalmasan Borikához hajolt –, arról van szó, hogy barátunk erősen hanyatlik az utóbbi időben, egyszerűen nincs formában, rá se lehet ismerni a régi Száguldóra.

Száguldó közbe akart vágni, de akkor Borika már megint az újságolvasó férfinál volt. Egy pillanatra le is ült mellé, aztán felállt, de nem mozdult az asztaltól.

Száguldó a fejét csóválta. Tüfi a fejét csóválta. – Elhozta a kedves papát?

Szégyenlős felmerült az üveglap mélyéből. – Hitted volna, hogy valaha megnősül?

– Kicsoda?

– Lányi. – Vállát vonogatta. – Emlékszel? Esküdni mertünk volna, hogy nőgyűlölő.

Tüfi széttárta a karját, mint aki egyszerűen nem talál szavakat. Száguldóra nézett. – Na tessék! Nem tud másról beszélni, nincs jobb témája.

Szégyenlős pedig tovább folytatta: – Aztán amikor följártunk hozzá érettségi után, észrevettük, hogy egyáltalán nem nőgyűlölő.

– Egyszer egy nagyon csinos kis baba volt nála – mondta Száguldó. A szeme sarkából Borikára nézett, aki azzal a férfival pusmogott. – Fél konyakot nekem és a barátaimnak.

Borika megint hozzájuk röpült, de amikor Száguldó arról kezdett beszélni, hogy veretlennek érzi magát az országúton, már a szomszéd asztalnál volt.

A fiúk végül is elmentek.

– Nem volt valami nagyon oda – mondta az ajtóban. Nem volt éppen lehengerelve.

– Ezért kár volt így megnyiratkozni. – Szégyenlős fázósan álldogált az ajtóban, aztán elindultak, megjegyezte: – Nekem tulajdonképpen nem is tetszik.

Borika egy kék füzettel szaladgált a kávéfőző gép és a ruhatár között.

– Képzeljétek! Megint föladott tíz angol szót, szerdára meg kell tanulnom.

Otthon a húga mélységes áhítattal nézett föl rá.

– Telefirkáltad a kopasz fejüket, igazán telefirkáltad? És hogy jöttek be azok a fiúk, meséld el, Borika, és aztán visszafelé.

 

A főzőnő beszélt róla a gép mögött, Gizi beszélt róla a pultban, a ruhatárosnő a kabátok alatt.

– Mérnök, és most jött Brazíliából, és majd megint visszamegy, és akkor Borikát is magával viszi, és az egészben az a legszebb, hogy ezt a Borika el is hiszi, pedig igazán nem olyan, akinek csak úgy be lehet mesélni valamit.

Juci-Jucus a karzaton mesélte az öregasszonyoknak:

– Hetekig járt utána a férfi, emlékszem, még én mondtam neki: Borika, ez szerelmes beléd, ő meg nevetett, és nem is akarta kiszolgálni, pedig nekünk mindenkit ki kell szolgálni, még azt is, aki csak egy szimplát rendel. – Juci elhallgatott, aztán odahajolt az egyik öregasszony, úgy súgta: – Most meg bekente a kezét, ő maga mondta, bekente krémmel a férfi kezét, mert kifújta a szél.

Juci továbbment a tálcával.

Az öregasszonyok a férfi kezéről beszéltek.

– Olyan férfi még nem született – bólogatott egy cserépkalap –, akinek bekenném a kezét.

A vezetőnő magas nyakú pulóverben lement a ruhatárba, hátratett kézzel megállt a pult előtt: – Nekem akart udvarolni. – Száraz, szigorú arccal állt, mintha tornagyakorlatot akarna vezényelni. – Akkor fekete szemüvegben járt ide, mindig egy üveg Rockit rendelt, és megkért, hogy üljek le mellé.

Az ősz hajú ruhatárosnő mereven bólintott: – Emlékszem.

– Én mindjárt láttam, hogy nem komoly ember. Idősebb ember, de nem komoly ember.

A ruhatárosnő megint bólintott. Egyedül megy haza, gondolta, mindennap egyedül megy haza a Lévay utcába, soha se kíséri el senki. Régebben egy magas, kopaszos férfi olykor bejött hozzá, leültek egy asztalhoz, söröztek, nevetgéltek. Aztán az a férfi is elmaradt.

– Emlékszem – mondta a ruhatárosnő.

– A karzat tele van kabátokkal – mondta váratlanul a vezetőnő.

Megdühödött, gondolta a ruhatárosnő. Biztosan neki is eszébe jutott az a férfi, aki valamikor bejárt hozzá. Fölállt, és elindult a karzat felé. – Miket kell lenyelnem – motyogta –, múltkor is egy férfi olyan goromba volt. – Ment, ment a karzat felé. Egy pillanatra visszanézett.

A vezetőnő lent állt a mélyben.

A Borika vendégei. – Egy tálca ereszkedett le a kávéfőző gép mellé. – Tudjuk, kik járnak hozzá, focisták meg azok a konyakosok, és most ez az öreg mérnök Brazíliából. Talán mindjárt indián törzsfőnök, csak éppen otthonhagyta a tolldíszét.

 

Az autó megállt, a férfi lecsavarta az ablakot. Borika kidugta a fejét. Sötét, hideg, köd. Várfal látszott a sötétben töredezett, szakadozott vonalakban.

Öcsi cipője. Borika feje kilógott az ablakból. Kezét hátranyújtotta a férfinak, és arra gondolt, hogy mikor lesz ebből az öccsének cipő. Mióta járnak már együtt, és még mindig semmi, egyáltalán semmi.

– Nem vagyok szakmai barbár – mondta a férfi a kormány mellett.

Kicsit szomorú volt a hangja, mintha sajnálná a szakmai barbárokat. Róluk beszélt, a barátairól és kollégáiról, akiket csak az érdekel, amivel foglalkoznak. De hogy kézbe vegyenek egy komolyabb könyvet, vagy beüljenek egy hangversenyre!…

A férfi keze elindult a lány nyakán.

Mit akar tőlem? és Öcsi is mit akar tőlem? rendes keresete van, és én vegyek neki cipőt! – És akkor feladtak neki egy kérdést.

– Az öreg halász és a tenger. Ki írta? – A férfi a nyakánál fogva behúzta Borikát az autóba, maga felé fordította az arcát.

– Az a… na, várjunk csak.

– Borika! Már múltkor megmondtam.

– Múltkor! – Borika sulis fintort vágott.

– Copperfield Dávid!

– Azt tudom! Dickens.

A férfi a fejét ingatta. – Rendben van, Dickens, de Az öreg halász… Nobel-díjas regény.

– Nobel-díjas! – Borika szeme kerekre nyílt.

A férfi elengedte Borika nyakát. Arról beszélt, hogy itt ülnek ebben az autóban, és rajtuk kívül nem létezik senki és semmi. Csend van, az éjszaka csendje, de az a csend tele van élettel. Sokan nem értik, hogy mit jelent a csend, mások meg egyenesen gyűlölik, de aki megismeri, az meg is barátkozik vele.

– Borika, figyeld a csendet.

Borika a férfira nézett, aztán megint kidugta fejét az ablakon, és kissé bizonytalanul kezdte figyelni a csendet.

 

Az idős hölgy Borika asztalához ült. Állát tenyerére támasztotta, és rövid duplát kért. De úgy, mint aki egy pillanatra se hiszi el, hogy ebben a presszóban tisztességes feketét lehet kapni. Ahogy Borika kihozta a kávét, megköszönte. Belepottyantott egy cukrot, a kanál után nyúlt és megkérdezte:

– Mennyi a kereset?

Borika már tovább akart menni, de erre megállt.

– Azt kérdeztem, kedves – mondta a nő hangsúlytalanul –, hogy mennyit keres havonta.

– Miért érdekli ez a vendéget?

– Megmondhatja nyugodtan.

– Nyolcszáz.

– Meg amit hozzákeres. – Az öreg nő Borika szemébe nézett.

– Mire gondol a vendég? – Borika arcát mintha kikeményítették volna.

– Nem zavarja, hogy a férjem a családjától veszi el a pénzt? Maga kis…

 

– Itt volt a felesége, és botrányt csapott. – Anikó rádőlt a ruhatár pultjára. Mellette a tálca, üres poharakkal. Benézett a csőbe, a vendégek felé.

Az ősz hajú ruhatárosnő Anikó mögött állt, előrekönyökölt. – A mérnök felesége?

Anikó bólintott, hogy igen, igen. Sose hittem volna, hogy valaki ilyesmire képes. Mindenfélét rendelt Borikától, csak hogy ugráltassa, aztán még jött egy barátnője, és az volt az első, hogy megkérdezte: ez az a kis nő? És a barátnője is mindenfélét rendelt, de akkor már én mentem oda.

– Te szolgáltad ki?

– Hát persze.

– Rendes vagy, Anikó, igazán rendes vagy.

A ruhatárosnő arról beszélt, hogy ezt bizony nem mindenki tette volna meg. Juci még csak a kávét se hozza le az embernek a ruhatárba, nem kötelessége, az igaz, de azért megtehetné, és Anikó meg Borika egyszer összekaptak a nyáron, mert Anikónak itt volt a férje, és azzal szeretett volna beszélni, és megkérte Borikát, hogy hozza be neki a teraszt, de Borikának esze ágában se volt, úgyhogy a végén Anikó a férjével együtt cipelte be a teraszról a székeket és az asztalokat. És most Anikó mégis…

– Még nagyobb botrányt is csinálhatott volna – mondta Gizi odafent a sütemények között. – Mégiscsak a felesége. – Pillanatra elhallgatott, majd egy sóhajban: – A férjemnek autója van, de én soha nem ülök abban az autóban.

 

– Beszéltem a feleségemmel, Borika. Ne félj, ezt többé nem meri megtenni.

 

Unalmas. Unalmas, hogy bemennek a presszóba, leülnek, rendelnek, Borika két szót szól, aztán már ott van az öregnél. Az öreg a legunalmasabb. Ott ül az asztalnál, és újságot olvas. Borikával is az újság mögül beszél.

– Ez az alak ideköltözött – mondta Tüfi.

– Az idegeimre megy – bólintott Száguldó.

A presszó felé bandukoltak. Szégyenlős egy könyvet szorongatott a hóna alatt. Tüfi elvette tőle, a címlapra nézett, aztán a barátjára.

– Lányitól kaptad?

Szégyenlős a könyv után nyúlt, de Tüfi már odacsúsztatta Száguldónak.

Száguldó megállt a Kisszínház vörös betűs fényreklámja alatt. – Az imperativus filozófiája. Hát ez meg micsoda?

– Még csak most kaptam, Lányi azt mondta, hogy nagyon érdekes.

– Mi van vele? – kérdezte Száguldó. – Majdnem elvágott, de most már nem haragszom rá.

Szégyenlős elmondta, hogy Lányi feleségének kórházi ügyelete van, és hogy ez hetenként legalább háromszor megtörténik, Lányi meg ilyenkor otthon ül és fordít, közben azt mondja, hogy ki kéne használni az alkalmat, de nem használja ki az alkalmat.

– Na persze – mondta Száguldó. Megindult a presszó felé. Hirtelen hátrafordult. – Mondtam már, hogy unom az öreget?

– Mondtad.

– De azt még nem mondtam, hogy ha ma is bent lesz. – Száguldó bevárta a másik kettőt. Furcsa, zöld fénye volt az utcának, akárcsak egy tócsa közepén állnának.

Mind a hárman a Barbara zöld fénybetűit nézték.

– …szóval, hogyha ma is bent lesz – folytatta Száguldó –, akkor átülök hozzá egy kis baráti beszélgetésre.

Szégyenlős már visszavette a könyvet, és most megigazította a hóna alatt. – Mit akarsz tőle?

– Ő mit akar Borikától! – vágta rá Száguldó.

– Vagy inkább a Borika mit akar tőle? – Tüfi egyikről a másikra nézett. – Pénzre megy? Rendben van, de azt már régen elintézhette volna. – Megcsóválta a fejét. – Szerintem itt nem pénzről van szó.

– Az öreg lépjen le – biccentett Száguldó.

– De nem lép le. – Tüfi megigazította a sálját. Arca ráncos volt és töpörödött. – Az öreg nem lép le, mert Borika beleesett. – És ahogy azt a két döbbent arcot nézte: – Ez az igazság, és ezzel számolnunk kell.

– Borika egy ilyen öreg emberbe? – Száguldó kissé szédülten nézett Tüfire.

– Miért, te még nem hallottál ilyesmiről? – Szégyenlős a vállát vonogatta. – Mindenesetre meg kéne beszélni egy értelmes emberrel, talán Lányival.

Tüfi legyintett. – Miért kell ide a Lányi? Ezt én is meg tudom mondani. – Belekapaszkodott a sáljába, ahogy elgondolkozva bólogatott. – Borika krémkávét hozott az öregnek, azt pedig tudjátok, hogy a krémkávéért sorba kell állni, ami pedig nem éppen vidám dolog, különösen csúcsforgalom alatt.

Szégyenlős a fejét ingatta. – Mi nem kapunk krémkávét. – Majd váratlanul. – Különben nekem nem is tetszik a Borika, ha jobban megnézitek az arcát…

– Akárhogy is van – mondta Száguldó –, az öregúr ma hazamegy.

Az öregúr megint ott volt, és Borika megint ott volt az öregúrnál. Borika a fejével intett, hogy észrevette a fiúkat, aztán kezét köténye alá dugta, és tovább beszélgetett az öreggel. Oda se ment a fiúkhoz, ahogy eltűnt a konyha felé. Végre előttük állt a három konyakkal.

Száguldó az asztalon dobolt, ahogy fölnézett a nőre.

– Meg se kérdezi, hogy mit kérünk?

– Minek? – Borika felnevetett. – Amióta csak idejárnak, konyakot rendelnek. Úgy is hívják magukat: a konyakosok.

– Most az egyszer talán mást kértünk volna. Rumot vagy három duplát.

– Rumot nem lehet. – Borika elkomolyodott. – Rumot nem hozhatunk ki. De ha akarják, kicserélhetem három duplára.

Száguldó mondott volna valamit, de akkor Borika már eltűnt a tálcával.

– Haragszik – mondta Tüfi.

Szégyenlős a fejét rázta. – Nem, azt hiszem, egy cseppet se haragszik. – Szinte csalódottan. – Nem is értem, hogy miért nem haragszik.

– Haragszik vagy nem haragszik, az ő dolga. – Száguldó hátradőlt a széken. Már ebből a mozdulatból is látszott, hogy nagy dolgok készülnek. A konyakvisszaküldés még csak a kezdet volt, de ami ezután jön!…

Borika három dupla feketét hozott. Mosolygott, ahogy letette a poharakat.

Száguldó előredőlt, mint aki valami rendkívül fontos dolgot akar közölni. Egy szót se tudott szólni, mert Borika megkérdezte:

– Ki szerezte a Heidenröslein zenéjét?

Száguldó majd az asztal alá csúszott. Megbutulva nézett Tüfire: – A Heidenröslein zenéjét?

– Schumann – bólintott Tüfi. – Schumann vagy Schubert. Ezeket mindig összekeverem.

– Zenében nem vagyok otthon. – Szégyenlős lehajtotta a fejét. – Bár ez igazán közismert. Azt hiszem, talán mégis Schumann.

– Schumann vagy Schubert.

– Hogy jutott eszébe? – kérdezte Szégyenlős. – Éppen a Heidenröslein?

Száguldó hallgatott. Mint aki úgy találja, hogy ideje már véget vetni ennek az ostoba fecsegésnek.

Szégyenlős újra megkérdezte: – Hogy jutott eszébe?

Borika felnevetett, és már megint az öregnél volt. A kezét a köténye alá dugta, előrehajolt.

– A bátyám udvarol egy lánynak a Muzsika szerkesztőségében. – Tüfi végighúzta ujját az orrán. – Majd szólok, hogy kérdezze meg tőle. Remélem, még nem szakítottak. A bátyám két hónapnál tovább nem jár egy nővel.

Borika telt válla, feneke, melle előrehajolt, ahogy az öreggel beszélt.

Száguldó nézte egy darabig, aztán fölállt. – Hát ez be van fejezve.

Mindenki feléje fordult, ahogy elindult. Egy pillanatra a kezén érezte Tüfi kezét, de már nem lehetett visszatartani. Borika csodálkozó szeme… Ebben a szemben benne volt a presszó: ahogy egy férfi az asztalra könyökölve nézett, ahogy egy másik letette az újságot. Aztán mindez eltűnt, és most egy széles, barna arc volt előtte. Csavaros vonalú, ősz szemöldök, kifejezéstelen tekintet.

 

Egymással szemben álltak. Száguldó és a Borika öregje.

– Konyakot? – hallatszott Borika tétova hangja. – Mégis hozzak konyakot?

Száguldó szíve összeszorult. Aggódik érte, aggódik ezért az öregért. Aztán elfelejtett mindent, ahogy azt a széles, barna arcot nézte.

– Hagyja, Borika, a fiatalember biztosan mondani akar valamit.

A fiú a száját se tudta kitátani, mert abban a pillanatban megfogták a fülét. Egyszerre fellángolt a füle, fellángolt az arca. Két kegyetlen, öreg ujj fogta a fülét. Makogott valamit, de az öreg magához rántotta a fejét.

– Hátra arc! – Megperdítették.

Megint látta az arcokat a presszóban. Egy nő a tenyerébe hajtja az állát, nevet, nevet. Valahol a cső mélyén Tüfiék.

– És most szépen a helyére megy – hallatszott a háta mögött.

Elindult végig az asztalok között. Égett a füle, égett az arca. Senkire se mert ránézni, ahogy elment az asztalok között. De hallania kellett:

– Szegény fiú.

– Ugyan, legalább egyszer megkapta! Tudja, mit művelnek ezek?!…

Valaki fölugrott, és az orra alatt hadonászott. – Szégyellje magát!

Egy nő megjegyezte: – Vérzik a füle.

Sajgott a füle, és rettenetesen megnőtt. Egy megcsúfolt fül ment végig az asztalok között. De hát sose lesz vége ennek az útnak?!… Aztán ahogy végre leroskadt Tüfi mellé, kiszakadt belőle, mint a sírás.

– Menjünk fel Lányihoz!

 

A mókusszemű öregúr a csomagjait bontogatta a karzaton. Mellette az oroszlánsörényes.

– Tegnap itt nagy verekedés volt. – A mókusszemű a papírok között kotorászott. Egy csomagot félig kibontott, belecsípett a felvágottba, aztán gyorsan visszadugta.

Juci ment el az asztal mellett. Nem nézett oda, ahogy azt mondta: – Jó étvágyat.

A mókusszemű behúzott nyakkal ült a csomagjai között.

Az oroszlánsörényes előrenézett, majd mint egy hangszóró: – Magát egyszer innen ki fogják dobni.

– Miért? – A kisöreg, ha lehet, még jobban összehúzta magát. – Én mindig rendelek, én mindig elfogyasztom a… – Egy pillanatra elhallgatott, majd megint azt mondta: – Tegnap itt véres verekedés volt.

Az oroszlánsörényes süket, fölényes mosollyal belebámult a levegőbe. – Ezen a helyen nem szoktak verekedni. Vagy maga verekedett? – Harsogva nevetni kezdett, majd megkérdezte: – Mi van a trópusi frakkjával? Ugye, magának van egy trópusi frakkja?

– A fiam küldte a trópusi frakkot – bólogatott a mókusszemű. A másikra nézett, és újra megpróbálkozott: – Tegnap innen kivertek egy egész bandát. Egy tigrisvadász kipofozott egy egész társaságot.

– Tigrisvadász? Mióta járnak ide tigrisvadászok?

A mókusszemű nem hagyta magát. Egyre csak azt bizonygatta, hogy Brazíliából jött a tigrisvadász vagy Belga Kongóból, és tegnap este egymaga leszámolt egy alvilági bandával, pedig már nem is fiatal ember a tigrisvadász, azoknál meg fegyver is volt. Magyar ember a tigrisvadász, és most azért jött haza, hogy megnősüljön, aztán visszamegy, de nem egyedül, a Borikával.

– Borikával? – Az oroszlánsörényes megrázkódott.

– Úgy bizony. – A mókusszemű megint a csomagjai között kaparászott. – És a tegnapi cirkuszt a Borika vőlegénye csinálta, de a tigrisvadász leszámolt vele meg az egész bandával, pedig már nem fiatal ember.

Az oroszlánsörényes a fejét csóválta, majd ahogy szivarra gyújtott, megjegyezte: – Nagyon hűséges tud lenni a tigris, különösen, ha kiskorában megszelídítik. – Fölemelte az ujját. – Csak egyvalamire kell vigyázni.

A mókusszemű a felemelt ujjat nézte, és várta, hogy mire kell vigyázni.

– A vér szaga – mondta az oroszlánsörényes –, nem szabad, hogy vért szagoljon. – Aztán a cápáról beszélt, hogy a cápának milyen szaglása van a vérre. Aki meleg tengerben vadászik, sohase kösse magához a zacskót, amit halászott, mert a cápa megszagolja.

– A cápa – ismételte a mókusszemű.

A másik legyintett.

– Maga sose menjen át a Vörös-tengeren, az olyan párás; fiatal embernek való.

A mókusszemű rábólintott a csomagjai közül. – Hát ha párás, akkor csakugyan.

 

– Hagyta, hagy csavarjon egyet a fülén, és aztán elment? – Borika öccse a hokedlin ült. A felhúzott térde mögül bámult Borikára.

– Te is elmentél volna. – Borika kakaót készített az apjának. Ma egy húszast is kér majd apa. Minden szerdán kér egy húszast, mert akkor találkozik a barátaival.

A fiú a fejét rázta. – Nem, azért velem ezt nem lehetett volna. És azt mondod, hagy hárman voltak?

– Három jó barát, mindig együtt jöttek, és konyakot rendeltek. – Cukrot tett a kakaóba. – Azt hiszem, nem jönnek többet. Sajnálom, mert kedves fiúk voltak. De mi ütött beléjük, hogy kikezdtek vele?

– Unták az öreget. – A fiú térde lecsúszott. – Én is unom, és főleg azt unom, hogy még mindig nincs semmi.

Borika tálcára tette a csészét két kiflivel. – Én meg azt unom, hogy mindent nekem kell vennem, hogy apának be kell vinni a reggelit, hogy mindenféle hülye trükkel elszedi a pénzemet. – Ahogy befelé ment a tálcával, hátrafordult: – Lehet, hogy egyszer nem jövök haza.

Borika tálcával együtt elvágódott, mert az öccse utánaszaladt és elgáncsolta. Kakaós arccal ugrott fel – neki a fiúnak.

– Gyerekek!

Apa pizsamában állt az ajtóban, a reggeli romjait nézte a földön. Lehajolt, hogy megmentsen egy kiflit, de Borika elrúgta előle. Borika nekiszorította öcsit a falnak.

– Karmolsz! – prüszkölt a fiú.

– Kimanikűrözlek.

Apa végre elcsípett egy kiflit, és Borika mellett kicsúszott a konyhába. – Legalább egy teát csinálok.

Borika délelőtt a Duna-parton járkált. Mindegy, akárhol, csak otthon ne, csak apát ne hallja, az öccsét, a húgát, aki mindig arra kéri, hogy mondjon el mindent visszafelé.

Elnevette magát.

Elkezdte mondani a reggeli verekedést visszafelé. A Duna-parton sétált, úgy mondta visszafelé. Leült egy gyerekkocsi mellé, belehajolt a kocsiba, úgy mondta visszafelé, aztán már be kellett mennie a presszóba, és még mindig mondta, mondta visszafelé.

 

– Igazán nem tudom, mit művelnek még Borika vendégei.

Gizi megigazított két Stefánia-szeletet. – Családos embert belehajszolni egy ilyen verekedésbe!

 

Háromszor is végigrohant odalent a csőben, az asztalok között. Úgy nézte a vendégeket, mintha leltárba akarná venni őket. Végre megállt egy asztalnál, Borika mellett. Megigazította vékonyka sálját, köhintett.

Borika vendége, az ősz hajú férfi, fölnézett az újságból, és csak annyit mondott. – Kaldrovics.

Borika meg ott állt egy megkezdett beszélgetésben. (Jövő hét végén fölmegyünk a Mátrába.) De hát majd csak elmegy ez az alak.

Nem ment el. Száját összeszorította, befelé szívta a levegőt. Borika csak most látta, milyen fáradt az arca. Egyáltalán, nagyon ki lehetett fulladva.

– Bimbula mindjárt itt lesz. – Ennyit mondott a kis ember, és leült az asztalhoz. Kabátszárnya lelógott sután, bocsánatkérőn. – Nem hisz el semmit, és most már nem is akar elhinni semmit.

Az ősz hajú férfi összehajtotta az újságot. Egy mozdulatot tett, mintha föl akarna állni, de aztán mégse állt fel. – Egyedül jön? – Bosszúsan legyintett. – Különben mindegy.

Egymás mellett ültek, nem szóltak egy szót sem. Borikának az volt az érzése, hogy kádban csücsülnek, amiből most már nem tudnak, és nem is akarnak kikecmeregni. El kellett mennie, hogy fölvegyen egy rendelést. Amikor megint az asztalnál állt, a sálas férfi valami szállítmányról beszélt meg a Bimbuláról. Hirtelen a másikra nézett és felkiáltott: – Még mindig itt vagy?

Az vállat vont. – Hol legyek? – Az ő arca is fáradt volt, a vonásai elmélyültek.

Valami baj van? – akarta kérdezni Borika. Magában pedig rábólintott. Baj van. Aztán majdnem elnevette magát. Ez a férfi sose ad pénzt, hogy cipőt vehessen öcsinek. Aztán csak nézte azt a férfit, akivel együtt járt, együtt autózott, és akivel most fog történni valami.

A vezetőnő lejött, megnézte, hogy nem lógnak-e a kabátok a székeken. Egy pillantást vetett Borikára meg a férfira.

Borika kiment a ruhatárba, a pulthoz dőlt. Miért jött ez a sálas alak, és most miről beszélhetnek? Ebben a percben fel tudta volna sorolni az írókat, akiknek a műveit el kellett olvasnia.

– Borika, hozz le nekem egy duplát – kérte a ruhatárosnő.

Nem is hallotta.

A vezetőnő megint lejött, benézett a csőbe. – Ideje, hogy beszerezzünk egy Wurlitzert, akkor ki tudjuk irtani az öregasszonyokat, naphosszat itt ülnek, és a kabátjukat az ablakba gyömöszölik.

A ruhatárosnő bólintott, és elindult végtelen útján, fölfelé a lépcsőn.

A vezetőnő Borikára nézett. – Mi van a férjeddel?

Borika olyan arcot vágott, mint aki nem érti a kérdést. Ahogyan visszament az asztalhoz, még hallotta a vezetőnőt:

– Gyerekfejjel férjhez menni!

A két férfi az asztalnál állt, mintha egymás kezét fognák. Az ősz férfi odament a kályhához, tenyerét kifeszítve nekitámaszkodott. Az arca is kifeszült, ahogy fölfelé bámult. Ellökte magát a kályhától, elindult a kijárat felé.

Borika utánament. Ez megint olyan volt, mintha egy vendég után ügetne, aki elfelejtett fizetni.

Nagy darab céklaképű alak támaszkodott a pulthoz, akárcsak elfoglalta volna a ruhatárat.

Borika vendége megtorpant. Oldalt akart kanyarodni a lépcső felé, de ehhez már nem volt ideje. A céklaképű kétszer belelőtt.

– Ejtsd át a nagymamádat.

Ezt mondta a céklaképű, és maga előtt tartva a revolvert, fölszaladt a lépcsőn.

 

Borikától annyi mindent kérdeztek az utóbbi időben, hogy zúgott a feje. Először is a rendőrségi kihallgatás. Mióta ismeri Horák Bélát? Hol ismerkedtek meg? Tudott-e az üzelmeiről? Hogy csempészéssel foglalkozott?

Borika férje is felmerült az egyik kihallgatáson. Borikának néznie kellett ezt a kalapácsfejet, és hallania kellett: – Nem tudott visszatartani az ivástól. Márpedig egy feleség…

Ez már sok volt. Borika sírt és kiabált: – Miért kellett volna, hogy visszatartsalak az ivástól? És most mit akarsz? Le akarsz csukatni? Még te mered azt mondani, hogy rossz társaságba keveredtem?

Otthon úgy bántak vele, mint egy beteggel. Az apja lemondott róla, hogy Borika reggelit készítsen. Öcsi elismerően megjegyezte: – Egy ilyen nehézsúlyú pasast kifogni! Azt mondják, Kongóba is szállított fegyvert.

Egyszer Horák Béla feleségével akadt össze a rendőrségen. Ahogy kiléptek, az asszony belekarolt.

– Mi, asszonyok, össze kell hogy tartsunk.

Gyászban volt az asszony, fekete fátyolt eresztett az arca elé. Arról beszélt, hogy a férje mélyen gondolkozó ember volt. Behívta Borikát egy italboltba. Állva ittak valami kevertet. Borika rettenetesen unta a dolgot. Különösen, mikor az özvegy énekelni kezdett. – Minek turbékoltok, búgó vadgalambok. Amikor a negyedik féldecit lenyomta a gyászfátyol alá, Borika kiszaladt az utcára.

A rendőrségen már nem sokat kellemetlenkedtek. Elég hamar kiderült, hogy Borika semmit se tudott a férfi üzleteiről.

– Mégis, miről beszélgettek? – kérdezte egyszer egy rendőrtisztviselő.

Borika a fejét ingatta, aztán kibökte: – A csendről. Azt mondta, figyeljem a csendet.

 

Ítéletet hoztak. A rendőrségen be volt fejezve az ügy, de a presszóban ítéletet hoztak.

– Nem áztattunk el odabent – mondta Juci –, de hogy közénk való vagy-e, az más kérdés.

Borika megint olyan képet vágott, mint a rendőrtisztviselő előtt, aki azt kérdezte, miről beszélgettek azzal a férfival.

Kora reggel ültek össze Borika ügyében a presszó különtermében. Szürke köd tapadt az ablakhoz, meg kellett gyújtani a villanyt.

A vezetőnő úgy üdvözölte Borikát, mintha máris a bírói székben ülne. Juci észre se vette. Anikó állt mellette. Átfogta Borika vállát. – A csuda vigye el őket!

Borika az ablakban állt. Megnyomta az orrát, amitől az arca szétlapult. – Mi történhet?

– Rád másznak – bólintott Anikó.

Felvonultak a felszolgálók, a pultosok, a ruhatárosok, előjöttek azok is, akiket csak a konyhában lehetett látni, a hátsó helyiségekben. A bőrkabátos Hartwig kartárs is eljött a központból. Mereven bólintott, pedig régen ismerte Borikát. Ő tette a Mignon eszpresszóba kávéfőzőnőnek. – Benyomom magát a Mignonba. A gránátos Annit a Trojkába, a Troliba pedig…

Borikának most mindez eszébe jutott. Szerette volna megkérdezni, kit nyomott be Hartwig a Troliba. Odafordult Anikóhoz. – Téged valamikor Icának hívtak?

Anikó elképedve nézett rá. – Miket tudsz kérdezni! – Elgondolkozva rábólintott. – Igen, valamikor… akkor még a Farkas Gizivel dolgoztunk együtt. Gizi már Kanadában van. Nem akarta, hogy férjhez menjek, hallani se akart róla.

– A kulturált felszolgálás.

Ez már a vezetőnő volt. Két gyertyaégő között ült, Kugler Henrik képe alatt, és a kulturált felszolgálásról beszélt. A Barbara presszó szelleméről, meg hogy ki kell alakítani egy stílust.

Borikának eszébe jutott, hogy olyan az arca, mint amikor az üzlet ajtajában állt, és az autókat figyelte. Száraz arccal, összepréselt szájjal nézte, hagy kik szállnak ki az autókból. Ha egy férfi hozzálépett, egyszerre elmosolyodott. Ha meg nem lépett hozzá senki, akkor állt és várt.

– Szeretném, ha a kartársnő figyelne. – A vezetőnő Borikára nézett.

De hiszen figyelek – akarta mondani Borika. Semmit se mondott. Kicsit dühös lett, hogy rászóltak. Körülnézett, és akkor már inkább nevetni szeretett volna. Miatta gyűltek össze, miatta keltek fel ilyen korán még azok is, akiknek különben nem kellett volna.

– Természetesen mindenkit ki kell szolgálni, hacsak nincs éppen olyan állapotban.

Milyen állapotban? – gondolta Borika. – Milyen állapotról beszél a vezetőnő?

– Az aztán más kérdés, hogy ha valaki mágnesként vonz ide lehetetlennél lehetetlenebb alakokat.

A vezetőnő szavai után csend támadt. Juci köhögni kezdett, és Borikára nézett. Hartwig a jegyzőkönyvbe írt, fölpillantott Kugler Henrikre.

– Ez azt jelenti – folytatta a vezetőnő –, hogy olyanok is bejárnak ide, akik aláássák a presszó nívóját. Az ilyenekből pedig nem kérünk.

A vezetőnő megróvóan tekintett Borikára. Az pedig nem értette, hogy belőle nem kér-e a vezetőnő, vagy azokból, akik aláássák a nívót.

– Szomorú dolog – folytatta a vezetőnő –, ha valakiről kiderül, hogy méltatlan környezetéhez, munkahelyéhez.

Borika az ablakhoz támaszkodott. Egyszerre félni kezdett. Most érezte, hogy ezek akarnak tőle valamit. Csak most kezdte megérteni, hogy ezek mind azért keltek fel ilyen korán, és azért jöttek el, mert akarnak tőle valamit.

– Nem kaptam tőle pénzt – dünnyögte –, ilyesmiről még csak szó se volt. Egyszer-kétszer elvitt vacsorázni, de hát az csak nem baj? – Körülnézett. – Borravalón kívül sohase fogadtam el vendégtől pénzt.

Ettől megvadultak. Mintha Borika külön pofon vágta volna mindegyiket.

– Lehet, hogy nem a férjemtől kaptam a bundát – kiabált Juci –, de aki vette, az egy gyerekkori szerelmem.

Gizi szomorú fölénnyel ingatta a fejét. – Nekem nem vett bundát a gyerekkori szerelmem, a férjem se vett bundát.

– Borika csak ne beszéljen! – vágta oda a dugó alakú Erzsi –, nagyon jól tudjuk, ki hozta a nyakunkra a konyakosokat.

– Borika csak beszéljen inkább a morfiumcsempészésről!

Anikó szeme könnybe lábadt. – Igazán nem szép tőled, Borika, azért mert egyszer Párizsból küldtek nekem ajakrúzst.

A vezetőnő egy szót se szólt. Fáradt mosollyal nézett Hartwigra. És ezekkel nekem együtt kell dolgoznom – ez volt az arcán.

Hartwig abbahagyta az írást. Kezét a jegyzőkönyv nyitott lapjára tette, mint aki már legszívesebben befejezné az ügyet.

– Én nem vagyok kurva – mondta Halálos minden sértődöttség nélkül. – Különben is, ha az embert bedugják a süteménybe…

A vezetőnő kopogott a ceruzájával. – Lányok!

Csönd lett.

A vezetőnő megint Borikához fordult: – Szomorú, ha az ember mindig kínai falba ütközik.

Ez olyan volt, mintha Borika agyából mindent kisöpörtek volna. Kínai falba ütközik!… Mit akar ezzel?

– Szomorú, ha hiába beszél az ember. – Kis szünetet tartott, majd nagyon határozottan. – Arról van szó, Borika, hogy nem vagy idevaló, a Barbarába.

Borika előrehajolt, jobbra-balra forgatta a fejét, majd vállat vont, és csak hallgatott.

A vezetőnő hátradőlt.

Juci beszélt: – Hányszor megmostam a fejét! Hányszor elmondtam neki: Borika, így nem lehet a vendéggel… A múltkor is nyakon vágta a Janikát. Elment az asztala mellett és nyakon vágta.

– A Janika hülye – mondta Anikó. – Mindenkitől randevút kér.

– Arra a koszladt öregre se szól rá, hogy itt nem szabad papírból enni – folytatta Juci. – Azt is ő szoktatta ide.

A kis Nyergesné: – Odaállt egy vendég mellé, és kivette a kezéből az újságot.

– Azzal se törődik, ha a vendég nővel van – mondta Erzsi.

Sorra odaléptek a vezetőnő elé. Mindegyik tudott valamit Borikáról.

Borika előtt pedig sorra megjelentek a vendégek. A mókusszemű kisöreg, akit ő szoktatott ide. Janika, akit nyakon vágott, aztán akinek kivette a kezéből az újságot, meg akit kihúzott az autóból (mert az is volt!), megjelentek a futballisták, a konyakosok, a feketézők.

– És végül az alvilág! – A vezetőnő komoran bólintott. – Végül ezt is meg kellett érnünk. Gyilkosság.

Mindenki Borikára nézett. És akkor Kampferné, a kávéfőzőnő bedobta:

– Csak azt tudnám, hogy miért tanult tőle németül!

– Angolul is tanult – mondta Juci.

Ettől megint dührohamot kaptak. Miért kellett Borikának nyelveket tanulnia? És mindenféle könyveket olvastatott vele az a férfi. Borikával persze nem lehetett beszélni, mert hogy micsoda művelt partnere van!…

Várni lehetett, hogy rárohannak Borikára. De akkor Hartwig az arcokon keresztül Borika felé hajolt.

– Van valami mondanivalója?

– Tudtam – sóhajtott a vezetőnő. – Egy vállrándítás… ennyi az egész.

 

A jegyzőkönyvet felküldték a központba, Hartwig pedig kiment a zuglói Kettecskénbe.

– Hartwig kartárs – mondta a szőke kontyos Gyárfásné –, hol hűtlenkedett?

Hartwig leült az ablak mellé, és csak mosolygott. Gyárfásné hozott egy félelmetes duplát, aztán leült Hartwig mellé.

Hartwig rejtélyesen mosolygott, és belepottyantott egy cukrot a kávéba, – Azt hiszem, nem marad itt sokáig. – Szünet. – Borika. Tudja, arról a kis Borikáról van szó, emlékszik rá a tanfolyamról. Á, nem való az még a Barbarába.

A Barbara – Gyárfásné elgondolkozva ingatta fejét. – Ott volt az az összecsapás két feketéző banda között… golyószóróval.

Hartwig hallgatott egy darabig, aztán rábólintott: – Ott volt. És éppen erről van szó. A Borika vendégeiről. Másvalaki kéne a Barbarába. – Gyárfásnéra nézett. – Aki mégis, másfajta vendégeket vonz oda.

Gyárfásné meghatottan: – Maga mindig tudja, mit kell tenni, Hartwig kartárs.

 

Borika egy este becsomagolta a kék blúzt meg a fekete szoknyát. Búcsút mondott a Barbara presszónak, hogy másnap reggel Zuglóban jelentkezzen.

– Ne izgasd magad, Borika – mondta a ruhatárosnő.

Anikó kikísérte, átölelte a vállát. – Dögök voltak hozzád. Borika egy szót se szólt. Megint olyan volt az arca, mintha kikeményítették volna. Még látta, ahogy a mókusszemű kisöreg utánainteget a karzatról, aztán becsukódott mögötte az ajtó.

Az utcán futni kezdett. Hirtelen megállt. Mintha golyó sivított volna el mellette. Aztán még egy… még egy… Majd egy nevető gyerekhang: – Ez talált!

Verebeket csúzliztak a fasorban. A gyerekek álltak, vagy lekuporodtak a földre. A táskát letették maguk elé, mint a fedezéket.

Oldalt a felnőttek. – Ez azért kegyetlenség. Miért? Úgyis annyi a veréb, és éppen a buszmegállónál.

Az egyik gyerek megfordult. Valaki megérintette a vállát.

– Add ide. – Borika lehajolt a fiúhoz.

A fiú csak bámult. A többiek abbahagyták a csúzlizást. Az egyik odament Borikához, mintha lejelentkezne.

– Mi erre fel lettünk szólítva.

Borika meg se hallotta. Kivette a fiú kezéből a csúzlit. Belelőtt az ágak közé. Recsegtek a gallyak, a fákról pedig mintha rongydarab hullna.

– Trafált – bólintott a fiú.

Borika körül ácsorogtak, föladták neki a kavicsot. – Tessék a muníció.

Borika egy darabig állva lövöldözött, majd lekuporodott az iskolatáskára. Akkor már nem volt körülötte senki. A gyerekek félrehúzódtak.

Egyetlen rémült csipogás volt a fasor.

Borika a táskán térdelt és csúzlizott. Mintha szét akarná lőni a fákat, az ablakokat, a házakat. Csúzlizott és kiabált. Sírástól elfulladva ordította bele a csipogásba.

– Miért kell nekem tudni, hogy ki írta az Öreg halászt?! Miért kell nekem a csendet figyelni?!

Bőgött dühében. Bandzsított a dühtől és a sírástól. Az arca szétfolyt, de azért nem adta ki kezéből a csúzlit. Bele a fák közé – még! még!

 

– Mondd el visszafelé – kérte otthon a húga –, most mondd el visszafelé az egészet.