Mozi, reggel

– Emlékszem, fátyolos kalapban járt és hosszú szipkával, állát tenyerébe dűtötte, és úgy nézett.

– Emlékszem, frakkban volt és cilinderben, és amikor a háztetőn üldözte a betörőt, akkor is estélyi belépő volt rajta, és ezüstfogantyús botot tartott a kezében, és a bot fejéből kiugrott egy tőr, de lőni is tudott vele, ha akart.

– Renata Polster – bólintott a szürke sálas nő. – Igen, úgy hívták. Minden filmjét megnéztem, be is írtam egy füzetbe, meg azt is, hogy ki volt a partnere.

– Ben Lunda – mondta a kalauz. – Ő volt az első detektív a moziban. Hol volt még Harry Holmes, amikor Ben Lundát már mindenki ismerte! – Az asszonyra nézett. – Egyszer szitává lőtt egy betörőt az ezüstfogantyús botjával.

A mozi sötét előcsarnokában ültek, apró fekete zsöllyéken. Akárcsak egy garázs mélyében. Várni lehetett, hogy felpattan mögöttük egy ajtó, és lassan, méltóságteljesen kigördül egy kocsi. Papír zörgött mellettük. Valaki távoli, tiszta hangon, mintha álomban beszélne:

– Legjobb a reggeli előadás. Ilyenkor mindig lehet jegyet kapni.

Kintről az utca szürke foltja. Olykor egy villamost lehetett látni. Pálcavékony, fekete alakokat.

Az asszony megkapaszkodott a sáljában. Cserépkalapja alól hosszú szálak lógtak. Ezek a szálak folytatódtak az arc ráncaiban. – Soha többé nem lesz olyan filmszínésznő, mint Renata Polster.

– És Taylor. – A kalauz végigsimított kurtára nyírt, fehér bajuszán. – Azért el kell ismerni, hogy Anita Taylornak is megvan a maga helye.

Egy jegyszedőnő átment az előcsarnokon. Perecet evett, potyogtak körülötte a morzsák.

– Amerikai mogyoró – mondta a kalauz. – Mindig amerikai mogyorót ettem a moziban. De nemcsak én. Az egész mozi tele volt mogyoróhéjjal. – Pillanatra elhallgatott. Mindig a nyakamba fújták a pacsulit. Szünetben jött a jegyszedő azzal a fecskendővel, és akkor egyszerre szagosvíz lettem.

– Taylor! – a szürke sálas nő úgy nézett a kalauzra, mintha álomból ébredne. – Ha nem tudná, Renata Polster filmjében lépett fel először. De még csak egészen kis szerepet kapott. Jelentéktelen kis szerepet.

– Harry Holmesnak kockás sapkája volt – biccentett a kalauz. Az már nem volt az igazi. Kockás sapkája mindenkinek lehet, de hogy valaki cilinderben ereszkedjen le a kéményen, ahhoz Ben Lunda kellett.

– Ahhoz egy nagy hülye kellett.

A kalauz nem felelt mindjárt. A büfét nézte, az üres büfét. A hideg üveglapokat.

– Maga látta Ben Lundát? – A kalauz odafordult ahhoz a zöld kabátos férfihoz.

– Megúsztam – felelte a zöldkabátos. – De hogy valaki cilinderben meg frakkban mászkáljon a háztetőn…

Két gyerek keringett előttük. Az egyik fölemelte a két ujját, mintha revolver lenne.

– Ben Lunda vagyok, és lelőlek.

– Az volt az igazi – mondta a kalauz.

– Teljesen valószerűtlen.

– Egyszer – a szürke sál megremegett a nő nyakán –, igen, egyszer Renata Polster kiugrott a torony ablakából, Kertész Pali üldözte, aki innen ment ki, a Városi Színházból, és rablólovagot játszott abban a filmben.

– Nna! – a zöldkabátos egy türelmetlen mozdulatot tett.

– Renata Polster végiggurult a sziklákon, aztán nyílt az ajtó, és belépett Renata Polster.

– Minden tiszteletem Renata Polsteré! – A zöldkabátos arca felfúvódott. Olyan bosszúsan nézett, mint aki már nem akar megszólalni.

– Azt hiszem, láttam azt a filmet – mondta a kalauz. – A titkok éjszakája.

– A bosszú éjszakája. Beírtam a füzetbe. Ronald Normann volt a herceg, és Kertész Pali a rablólovag.

A fiúk a szürke sálas nőt bámulták. Egyszerre csak az egyik az ujja hegyével mellbe bökte a másikat.

– Te vagy a rablólovag!

A jegyszedőnők kinyitották az egyik oldalajtót. Üres széksorok a halottszürke fényben. A gyerekek odatódultak. Egy táska meglódult, füzetek és könyvek a földön.

– Még nem lehet bemenni. – Az ajtó becsukódott.

A szürke sálas nő az ajtót nézte.

– Bál volt.

És mert a többiek csak ültek a zsöllyéiken, anélkül hogy kérdeztek volna valamit, inkább magának mondta:

– Egyszer itt bál volt.

Még mindig csönd volt körülötte. Aztán lassan feléje fordultak. Előbb a kalauz, aztán egy kövérkés néni, aki almát rágcsált, majd a zöld kabátos férfi.

– Bál? – kérdezte a kalauz.

– Itt? Ebben a moziban? – A néni olyan tétován tartotta az almát, mintha oda akarná adni valakinek.

– Jobb helyet el sem tudok képzelni. – A zöld kabátos férfi elhúzta a száját.

A szürke sálas nő beintett a levegőbe.

– Fönt az erkélyen volt a zenekar. Meghívták a mozi törzsközönségét, és ajándékot is adtak.

– Maga mit kapott? – kérdezte a zöldkabátos.

A kalauz meg újra megkérdezte:

– Bál volt?

– Műsoros est, neves művészek fellépésével. – A szürke sálas nő szünetet tartott. – Aztán, amikor ő megjött, a zenekar tust húzott. Tudtuk, hogy jön, de azért mégse hittük. És ahogy ott állt előttünk, alig ismertük meg. Legalábbis az első pillanatban. Mert más a filmen, és más az életben.

A kalauz mélyen előrehajolt. A néni bele se mert harapni az almába. Egy lány a szürke sálas nő előtt állt, de szólni nem szólt semmit.

A kalauz végre megkérdezte:

– Ki volt itt?

– Renata Polster.

A kalauz felállt. – Ne mondjon ilyet. – Körülnézett az előcsarnokban. A „Kijárat” feliratú ajtón túl a szomszéd ház tűzfala.

– A mosolyáról ismertem meg. Senkinek se volt olyan mosolya. A híres Renata Polster-mosoly! Emlékszel? Egy időben azt mondták, hogy Iren Irving a második Renata Polster! Ugyan kérem!

– Ilyet nem szabad mondani. – A kalauz még mindig állt. – Hogy itt, ebben a moziban…

A zöld kabátos férfi citromba harapott arccal:

– Miért ne? Talán a Vigadóban? Vagy a követségen? Vagy a… Csakis itt, a Csongor moziban! Egyenesen idehozták.

– Igen – a szürke sálas nő szaporán bólogatott. – Maga Renata Polster kérte, az ő kívánsága volt.

– Hogy idehozzák? – A zöld kabátos arca megrándult. – Ide? Ebbe a bejzlibe?

– Itt volt a leghűségesebb közönsége, és ezt ő is tudta. Egy-egy filmje hetekig, hónapokig futott, és erről neki is beszámoltak. Nem is ment volna máshova.

– Különben nem is jött volna Pestre!

– Ezt már előzőleg kikötötte a titkárja révén. A titkárja is itt volt. Bólét ivott. Fölment az erkélyre a zenekarhoz, és féltek, hogy le fog esni, csak ült az erkélyen, lovaglóölésben, és az egyik lábát lelógatta.

– Renata Polster! – A nénike beleharapott az almába.

– Táncolt. Emlékszem, sokat táncolt.

– König és Társával! Akinek itt volt a kalapüzlete. – A zöldkabátos egy pillantást vetett a nőre. Egy olyan megsemmisítő pillantást. – Az Ede férfi és női fodrásszal is táncolt Renata Polster. Ramocsai kifőzdével. Kit mondjak még? Csak a nevesebbek közül.

A kalauz visszaült, és maga elé bámult. – Renata Polster, ebben a moziban. – Felkapta a fejét. – Akkor Ben Lundának is itt kellett volna lennie.

A zöld kabátos férfi a térdére csapott.

– Itt is volt! Akárcsak Pola Negri, Nils Asther és Ramon Novarro.

A kalauz a szürke sálas nőre nézett.

– Miért nem volt itt Ben Lunda?

– Nem tudom – mondta a nő. – De Renata Polster itt volt, és sokat táncolt. Virágokat szórt a tömegbe, és autogramot osztogatott. Mosolygott. De én láttam a szemében a szomorúságot.

– Maga látta. – Ez már megint a zöldkabátos volt. – Még jó, hogy látta. És ha szabad érdeklődnöm, miért volt szomorú a művésznő?

A többiek is a szürke sálas nő felé hajoltak. Hogy mondja már el, mi bántotta Renata Polstert, a nagy Renata Polstert azon az éjszakán, amikor bált rendeztek a tiszteletére ebben a moziban.

Hátul a jegyszedőnő kinyitott egy ajtót. Vaslépcsőket lehetett látni az éles villanyfényben.

A szürke sálas nő arra fordult. Mintha Renata Polster azon ment volna fölfelé akkor éjszaka, hogy eltűnjön a tető alatt.

– Felbontották a szerződést. Egy nagy történelmi film szerződését.

– Szegénykém! – A nénike újabb almát vett elő a táskájából.

A zöld kabátos férfi a tenyerét térdéhez szorította, ahogy megkérdezte:

– Magának mondta? Elsírta az egyik sarokban: „Nagyné! Oda a filmem…”

– A titkárja kifecsegte.

– Persze, a titkár! – A zöldkabátos a homlokára csapott.

– Ben Lundát is meg kellett volna hívni. – A kalauz felháborodottan körülnézett. – Ben Lundának is itt volt a leghűségesebb közönsége.

– Mégpedig Anita Taylor miatt bontották fel a szerződést – folytatta a nő. – Anita kapta Sába királynőjét, elintézte a filmgyárral, hogy övé legyen a főszerep. – Elhallgatott, majd kis szünet után: – Amikor Renata Polster visszament innen, már bukott csillag volt. És kinek köszönhette ezt? Anita Taylornak! Akit ő húzott ki a mocsárból, és aki először még egészen jelentéktelen szerepeket játszott mellette.

A nő elhallgatott, hallgattak a többiek is. Csak a nénike jegyezte meg:

– Hogy volt szíve ezt megtenni!

– Egy darabig még tartotta magát Renata Polster – mondta a szürke sálas nő. – De egyre kisebb szerepekben lehetett látni. Én mindig megnéztem. Még akkor is megnéztem, amikor éppen csak behozott egy tálcát mint szobalány. Fölfedeztem, mint utcai járókelőt. Csak éppen átszaladt egyik oldalról a másikra. Aztán – semmi.

A zöldkabátos kifelé fordította a tenyerét.

– Semmi.

Egy pár átődöngött a mozin. Pillanatra a szürke sálas nőre néztek, aztán hátramentek.

– Kezdhetnék már – mondta valaki.

– Így volt Ben Lundával is – bólintott a kalauz. – Teljesen kiszorították.

– Renata Polster eltűnt a filmmetropolisból. Hazajött.

– Hova haza? – A zöldkabátosnak ugrált a homloka.

– Az apjának itt volt a rendelője a Lövölde téren.

– Na, köszönöm! – A zöldkabátos férfi felugrott, és előrerohant a pénztárhoz. Aztán megint ott volt a szürke sálas nő előtt. Föléje hajolt. Hirtelen kirántott egy noteszt a zsebéből, és odatartotta a nő orra alá.

– Tessék!

Úgy állt mozdulatlanul, kezében a notesszel. Majd, hogy a nő még mindig nem szólt semmit:

– Autogramot!

A kalauz megint fölállt. Mások is fölálltak a zsöllyéikről. Egész kis csoport vette körül a nőt. Az végre megszólalt:

– Kérem…

– Írja be a nevét! – A notesz megremegett. – Írja be, hogy Renata Polster!

Valaki füttyentett. A kalauz szédülten rámutatott a nőre.

– Hogy ő?… – Leült egy távoli székre, mint aki megrémült valamitől.

– Én ezt nem mondtam. – A nő felemelte az arcát és megismételte. – Én ezt soha nem mondtam!

– De mondja! Miért nem mondja!

A nő fölállt, és a kijárat felé indult.

A notesz utána.

– Hohó, művésznő!

A gyerekek körülötte ugráltak. Kórusban üvöltötték.

– Művésznő! Művésznő!

A nő a falhoz lapult. Fölemelte táskáját, mintha el akarná takarni arcát a filmhíradók riporterei elől.

Kinyitották az ajtókat.

A zöld kabátos férfi egy darabig még a nőt nézte – aztán zsebre vágta noteszét, és elindult befelé. Utána a kalauz, majd végül a szürke sálas nő. Sorra beléptek az oldalajtón.