Borika vendégei

 

Mozi, reggel

– Emlékszem, fátyolos kalapban járt és hosszú szipkával, állát tenyerébe dűtötte, és úgy nézett.

– Emlékszem, frakkban volt és cilinderben, és amikor a háztetőn üldözte a betörőt, akkor is estélyi belépő volt rajta, és ezüstfogantyús botot tartott a kezében, és a bot fejéből kiugrott egy tőr, de lőni is tudott vele, ha akart.

– Renata Polster – bólintott a szürke sálas nő. – Igen, úgy hívták. Minden filmjét megnéztem, be is írtam egy füzetbe, meg azt is, hogy ki volt a partnere.

– Ben Lunda – mondta a kalauz. – Ő volt az első detektív a moziban. Hol volt még Harry Holmes, amikor Ben Lundát már mindenki ismerte! – Az asszonyra nézett. – Egyszer szitává lőtt egy betörőt az ezüstfogantyús botjával.

A mozi sötét előcsarnokában ültek, apró fekete zsöllyéken. Akárcsak egy garázs mélyében. Várni lehetett, hogy felpattan mögöttük egy ajtó, és lassan, méltóságteljesen kigördül egy kocsi. Papír zörgött mellettük. Valaki távoli, tiszta hangon, mintha álomban beszélne:

– Legjobb a reggeli előadás. Ilyenkor mindig lehet jegyet kapni.

Kintről az utca szürke foltja. Olykor egy villamost lehetett látni. Pálcavékony, fekete alakokat.

Az asszony megkapaszkodott a sáljában. Cserépkalapja alól hosszú szálak lógtak. Ezek a szálak folytatódtak az arc ráncaiban. – Soha többé nem lesz olyan filmszínésznő, mint Renata Polster.

– És Taylor. – A kalauz végigsimított kurtára nyírt, fehér bajuszán. – Azért el kell ismerni, hogy Anita Taylornak is megvan a maga helye.

Egy jegyszedőnő átment az előcsarnokon. Perecet evett, potyogtak körülötte a morzsák.

– Amerikai mogyoró – mondta a kalauz. – Mindig amerikai mogyorót ettem a moziban. De nemcsak én. Az egész mozi tele volt mogyoróhéjjal. – Pillanatra elhallgatott. Mindig a nyakamba fújták a pacsulit. Szünetben jött a jegyszedő azzal a fecskendővel, és akkor egyszerre szagosvíz lettem.

– Taylor! – a szürke sálas nő úgy nézett a kalauzra, mintha álomból ébredne. – Ha nem tudná, Renata Polster filmjében lépett fel először. De még csak egészen kis szerepet kapott. Jelentéktelen kis szerepet.

– Harry Holmesnak kockás sapkája volt – biccentett a kalauz. Az már nem volt az igazi. Kockás sapkája mindenkinek lehet, de hogy valaki cilinderben ereszkedjen le a kéményen, ahhoz Ben Lunda kellett.

– Ahhoz egy nagy hülye kellett.

A kalauz nem felelt mindjárt. A büfét nézte, az üres büfét. A hideg üveglapokat.

– Maga látta Ben Lundát? – A kalauz odafordult ahhoz a zöld kabátos férfihoz.

– Megúsztam – felelte a zöldkabátos. – De hogy valaki cilinderben meg frakkban mászkáljon a háztetőn…

Két gyerek keringett előttük. Az egyik fölemelte a két ujját, mintha revolver lenne.

– Ben Lunda vagyok, és lelőlek.

– Az volt az igazi – mondta a kalauz.

– Teljesen valószerűtlen.

– Egyszer – a szürke sál megremegett a nő nyakán –, igen, egyszer Renata Polster kiugrott a torony ablakából, Kertész Pali üldözte, aki innen ment ki, a Városi Színházból, és rablólovagot játszott abban a filmben.

– Nna! – a zöldkabátos egy türelmetlen mozdulatot tett.

– Renata Polster végiggurult a sziklákon, aztán nyílt az ajtó, és belépett Renata Polster.

– Minden tiszteletem Renata Polsteré! – A zöldkabátos arca felfúvódott. Olyan bosszúsan nézett, mint aki már nem akar megszólalni.

– Azt hiszem, láttam azt a filmet – mondta a kalauz. – A titkok éjszakája.

– A bosszú éjszakája. Beírtam a füzetbe. Ronald Normann volt a herceg, és Kertész Pali a rablólovag.

A fiúk a szürke sálas nőt bámulták. Egyszerre csak az egyik az ujja hegyével mellbe bökte a másikat.

– Te vagy a rablólovag!

A jegyszedőnők kinyitották az egyik oldalajtót. Üres széksorok a halottszürke fényben. A gyerekek odatódultak. Egy táska meglódult, füzetek és könyvek a földön.

– Még nem lehet bemenni. – Az ajtó becsukódott.

A szürke sálas nő az ajtót nézte.

– Bál volt.

És mert a többiek csak ültek a zsöllyéiken, anélkül hogy kérdeztek volna valamit, inkább magának mondta:

– Egyszer itt bál volt.

Még mindig csönd volt körülötte. Aztán lassan feléje fordultak. Előbb a kalauz, aztán egy kövérkés néni, aki almát rágcsált, majd a zöld kabátos férfi.

– Bál? – kérdezte a kalauz.

– Itt? Ebben a moziban? – A néni olyan tétován tartotta az almát, mintha oda akarná adni valakinek.

– Jobb helyet el sem tudok képzelni. – A zöld kabátos férfi elhúzta a száját.

A szürke sálas nő beintett a levegőbe.

– Fönt az erkélyen volt a zenekar. Meghívták a mozi törzsközönségét, és ajándékot is adtak.

– Maga mit kapott? – kérdezte a zöldkabátos.

A kalauz meg újra megkérdezte:

– Bál volt?

– Műsoros est, neves művészek fellépésével. – A szürke sálas nő szünetet tartott. – Aztán, amikor ő megjött, a zenekar tust húzott. Tudtuk, hogy jön, de azért mégse hittük. És ahogy ott állt előttünk, alig ismertük meg. Legalábbis az első pillanatban. Mert más a filmen, és más az életben.

A kalauz mélyen előrehajolt. A néni bele se mert harapni az almába. Egy lány a szürke sálas nő előtt állt, de szólni nem szólt semmit.

A kalauz végre megkérdezte:

– Ki volt itt?

– Renata Polster.

A kalauz felállt. – Ne mondjon ilyet. – Körülnézett az előcsarnokban. A „Kijárat” feliratú ajtón túl a szomszéd ház tűzfala.

– A mosolyáról ismertem meg. Senkinek se volt olyan mosolya. A híres Renata Polster-mosoly! Emlékszel? Egy időben azt mondták, hogy Iren Irving a második Renata Polster! Ugyan kérem!

– Ilyet nem szabad mondani. – A kalauz még mindig állt. – Hogy itt, ebben a moziban…

A zöld kabátos férfi citromba harapott arccal:

– Miért ne? Talán a Vigadóban? Vagy a követségen? Vagy a… Csakis itt, a Csongor moziban! Egyenesen idehozták.

– Igen – a szürke sálas nő szaporán bólogatott. – Maga Renata Polster kérte, az ő kívánsága volt.

– Hogy idehozzák? – A zöld kabátos arca megrándult. – Ide? Ebbe a bejzlibe?

– Itt volt a leghűségesebb közönsége, és ezt ő is tudta. Egy-egy filmje hetekig, hónapokig futott, és erről neki is beszámoltak. Nem is ment volna máshova.

– Különben nem is jött volna Pestre!

– Ezt már előzőleg kikötötte a titkárja révén. A titkárja is itt volt. Bólét ivott. Fölment az erkélyre a zenekarhoz, és féltek, hogy le fog esni, csak ült az erkélyen, lovaglóölésben, és az egyik lábát lelógatta.

– Renata Polster! – A nénike beleharapott az almába.

– Táncolt. Emlékszem, sokat táncolt.

– König és Társával! Akinek itt volt a kalapüzlete. – A zöldkabátos egy pillantást vetett a nőre. Egy olyan megsemmisítő pillantást. – Az Ede férfi és női fodrásszal is táncolt Renata Polster. Ramocsai kifőzdével. Kit mondjak még? Csak a nevesebbek közül.

A kalauz visszaült, és maga elé bámult. – Renata Polster, ebben a moziban. – Felkapta a fejét. – Akkor Ben Lundának is itt kellett volna lennie.

A zöld kabátos férfi a térdére csapott.

– Itt is volt! Akárcsak Pola Negri, Nils Asther és Ramon Novarro.

A kalauz a szürke sálas nőre nézett.

– Miért nem volt itt Ben Lunda?

– Nem tudom – mondta a nő. – De Renata Polster itt volt, és sokat táncolt. Virágokat szórt a tömegbe, és autogramot osztogatott. Mosolygott. De én láttam a szemében a szomorúságot.

– Maga látta. – Ez már megint a zöldkabátos volt. – Még jó, hogy látta. És ha szabad érdeklődnöm, miért volt szomorú a művésznő?

A többiek is a szürke sálas nő felé hajoltak. Hogy mondja már el, mi bántotta Renata Polstert, a nagy Renata Polstert azon az éjszakán, amikor bált rendeztek a tiszteletére ebben a moziban.

Hátul a jegyszedőnő kinyitott egy ajtót. Vaslépcsőket lehetett látni az éles villanyfényben.

A szürke sálas nő arra fordult. Mintha Renata Polster azon ment volna fölfelé akkor éjszaka, hogy eltűnjön a tető alatt.

– Felbontották a szerződést. Egy nagy történelmi film szerződését.

– Szegénykém! – A nénike újabb almát vett elő a táskájából.

A zöld kabátos férfi a tenyerét térdéhez szorította, ahogy megkérdezte:

– Magának mondta? Elsírta az egyik sarokban: „Nagyné! Oda a filmem…”

– A titkárja kifecsegte.

– Persze, a titkár! – A zöldkabátos a homlokára csapott.

– Ben Lundát is meg kellett volna hívni. – A kalauz felháborodottan körülnézett. – Ben Lundának is itt volt a leghűségesebb közönsége.

– Mégpedig Anita Taylor miatt bontották fel a szerződést – folytatta a nő. – Anita kapta Sába királynőjét, elintézte a filmgyárral, hogy övé legyen a főszerep. – Elhallgatott, majd kis szünet után: – Amikor Renata Polster visszament innen, már bukott csillag volt. És kinek köszönhette ezt? Anita Taylornak! Akit ő húzott ki a mocsárból, és aki először még egészen jelentéktelen szerepeket játszott mellette.

A nő elhallgatott, hallgattak a többiek is. Csak a nénike jegyezte meg:

– Hogy volt szíve ezt megtenni!

– Egy darabig még tartotta magát Renata Polster – mondta a szürke sálas nő. – De egyre kisebb szerepekben lehetett látni. Én mindig megnéztem. Még akkor is megnéztem, amikor éppen csak behozott egy tálcát mint szobalány. Fölfedeztem, mint utcai járókelőt. Csak éppen átszaladt egyik oldalról a másikra. Aztán – semmi.

A zöldkabátos kifelé fordította a tenyerét.

– Semmi.

Egy pár átődöngött a mozin. Pillanatra a szürke sálas nőre néztek, aztán hátramentek.

– Kezdhetnék már – mondta valaki.

– Így volt Ben Lundával is – bólintott a kalauz. – Teljesen kiszorították.

– Renata Polster eltűnt a filmmetropolisból. Hazajött.

– Hova haza? – A zöldkabátosnak ugrált a homloka.

– Az apjának itt volt a rendelője a Lövölde téren.

– Na, köszönöm! – A zöldkabátos férfi felugrott, és előrerohant a pénztárhoz. Aztán megint ott volt a szürke sálas nő előtt. Föléje hajolt. Hirtelen kirántott egy noteszt a zsebéből, és odatartotta a nő orra alá.

– Tessék!

Úgy állt mozdulatlanul, kezében a notesszel. Majd, hogy a nő még mindig nem szólt semmit:

– Autogramot!

A kalauz megint fölállt. Mások is fölálltak a zsöllyéikről. Egész kis csoport vette körül a nőt. Az végre megszólalt:

– Kérem…

– Írja be a nevét! – A notesz megremegett. – Írja be, hogy Renata Polster!

Valaki füttyentett. A kalauz szédülten rámutatott a nőre.

– Hogy ő?… – Leült egy távoli székre, mint aki megrémült valamitől.

– Én ezt nem mondtam. – A nő felemelte az arcát és megismételte. – Én ezt soha nem mondtam!

– De mondja! Miért nem mondja!

A nő fölállt, és a kijárat felé indult.

A notesz utána.

– Hohó, művésznő!

A gyerekek körülötte ugráltak. Kórusban üvöltötték.

– Művésznő! Művésznő!

A nő a falhoz lapult. Fölemelte táskáját, mintha el akarná takarni arcát a filmhíradók riporterei elől.

Kinyitották az ajtókat.

A zöld kabátos férfi egy darabig még a nőt nézte – aztán zsebre vágta noteszét, és elindult befelé. Utána a kalauz, majd végül a szürke sálas nő. Sorra beléptek az oldalajtón.

Borika vendégei

Fej vagy írás?

Juci-Jucus, kezében a húszfilléressel, Borikára nézett. Borika merev, kivasalt arccal állt előtte. Mindegy, gondolta, akármelyik oldalt kapom, úgyis Jucihoz ülnek többen. Előrehajolt, olyan kíváncsian nézett a másikra, mintha most látná először. Hogy van ez? Akár egy szétlapított díványpárna, olyan az arca, a háta , meg kemence. És mégis annyi a vendége! Szinte látta, ahogy ott áll egy asztal előtt, és lógatja a tálcát. A vendég beszél, Juci bólogat, és közben olyan képet vág, mintha legszívesebben a hátát vakargatná. Eltalálom a hangot, mondta egyszer az öltözőben.

Juci-Jucus a húszfillérest rázogatta, talányosan mosolygott.

– Fej vagy írás?

– Fej – bólintott Borika. – Ha fej, akkor enyém a jobb oldal.

Juci hunyorított egyet, aztán feldobta a húszfillérest. Mind a ketten a levegőbe bámultak, aztán a szőnyegre. Nem léptek mindjárt oda a húszfilléreshez.

Valaki elment mögöttük és megkérdezte: – Mit csináltok, lányok.

Nem feleltek. Nevetgéltek, akárcsak két iskolás. Aztán egyszerre a szőnyegen térdeltek.

– Írás – mondta Juci. Úgy hangzott, mintha már előre tudta volna. – Enyém a jobb oldal.

A szőnyegen guggoltak. Elég nehéz lehet már neki lehajolni, gondolta Borika. Jó lesz felállni, mert mindjárt kinyúlik.

Juci egész testében ropogott, ahogy felállt. Az ablakhoz lépett. – Mindig ezt a butaságot csináljuk.

Borika még mindig a szőnyegen guggolt. Egy ujjal megérintette a pénzdarabot, mintha egy tó mélyéről akarná kihalászni.

A hang ismét megszólalt mögöttük. – Ideje lesz felállni.

Borika megfogta az orrát, mintha úgy rántaná fel magát.

A presszó üres volt. Juci az ablaknál állt, kibámult a kopár, téli fákra. Borika is a fákat nézte.

– Te Juci, mi lett azzal a futballistával?

Juci felnevetett. – Nem tudom, nem érdekel.

Borika dühös lett. Miért védekezik?! Ki mondta, hogy érdekli a futballista, ki mondta, hogy bárki is érdekli? Ezt már csak a férje érdekli.

– Kovács III. Egyszer haza akart kísérni. Azt hiszem, akkor már volt benne valami.

Borika bólintott. „Nagyon sok lehetett benne, ha téged akart hazakísérni, de ez nem is igaz.” Hirtelen megsajnálta ezt a kövérkés nőt, a hurkás hátával. Nincs már neki senki, csak a kopaszos férje, aki sportújsággal a zsebében beszalad, elolvassa a lapot, aztán továbbáll.

– Legalább a tálcát vegyétek fel.

Mögöttük a vezetőnő. Fehér blúz, fekete szoknya: egy szigorú intézet igazgatónője. Összehúzta a szemöldökét. „Azt szeretném megérni, hogy ne kelljen mindent a szájukba rágni. Tizenkét nővel bánni, ezt csinálja valaki!”

Borika és Juci bementek a konyhába a tálcáért. Aztán, ahogy a tálcák feljöttek a karzatra, már nyílt is az ajtó.

Az alacsony termetű öregurat mintha hófúvás vágta volna be. Vörös, remegő arc, feltűrt gallér. Reszketve jött végig az üres asztalok mellett.

A tálcák némán kisérték. Jobb oldal? Bal oldal? – Az egyik tálca visszahúzódott, eltűnt.

– Szimpla? – kérdezte Juci.

Sem gúny, sem fölény nem volt a hangban, az öreg mégis lesunyta a fejét. Bólintott és remegett. Úgy ült, egy remegésben a csomagjaival. Több apró, kis csomagja volt, egyik a másikból bomlott ki. Zsömlét vett elő a zacskóból, szalámit zörgő papírok közül. Beleharapott a zsemlébe, a szalámiba. Közben fölfelé pislogott, mint aki attól fél, hogy fültövön vágják és kizavarják. Lehajtotta a fejét, lehunyta a szemét, amikor a fekete megjelent. Keze beleragadt a zsömlébe. Csak akkor mert fölnézni, amikor a tálca visszahúzódott. A pohár után nyúlt.

Szemben egy oroszlánsörényes férfi. Szivarozott, és feléje intett. A kisöreg visszaintett, tovább rágcsált, Akárcsak a zsebéből enne. Zörgött, zörgött a papírjaival. Csöndes, állhatatos zajok.

– Néha még otthon is ezt a papírzörgést hallom – mondta Juci az ablaknál.

– Egyszer azt mondta, hogy majdnem egész nap az ágyban fekszik. – Borika a karóráját igazgatta. – Mert akkor kevesebb kalóriát fogyaszt.

– Nem szabad itt enni; ez nem büfé. Beül egy szimplára, és akkor ezt csinálja. Egyszer meg is mondom neki.

– A fiától kap csomagokat.

Lomha, nehézkes hófelhők ülték meg az eget. Borikának egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem is Pesten volna, hanem valahol vidéken. – Kanadában van a fia.

– Beszélgetsz vele? – Juci felnevetett. Aztán elindult a tálcájával egy újabb vendég felé.

Fényképek az asztalon. A kisöreg a fényképek között kotorászott. Fölnézett, mintha azt várná, hogy valaki odalépjen hozzá és érdeklődjön. – Ugyan kérem, ki ez a jóvágású fiatalember az autó mellett? – Senki se lépett az asztalához. Ő nézegette egyre kihívóbban a szemben levő asztalt. Végül is fölállt, és odasurrant az oroszlánfejűhöz.

– Üdvözlöm. – A sörényes tovább szivarozott. Ügyet se vetett a másikra.

Az pedig mosolygott. A szeme úgy ugrált, mint egy mókusé. A fejét ingatta, ahogy kibökte.

– Egy tavat neveztek el róla!

A sörényes keresztbe fonta a karját, füstölgött.

– Washingtonról egy egész államot neveztek el. – Úgy beszélt, akár a hangosbemondó. – A Fehér Ház is Washingtonban van, ahol az Elnök székel.

A kisöreg visszahúzódott a széken, mintha mindez nagyon meglepte volna. Washington, a Fehér Ház meg az Elnök. Egy pillanatra valósággal eltűnt, de aztán megint csak előbújt és megjegyezte:

– Egy tavat neveztek el a fiamról.

– Rengeteg tó van az Egyesült Államokban. – A szivarfüst megsemmisítően gomolygott.

– A fiam Kanadában él. – Várta, hogy az oroszlánfejű most mindent visszavon, talán még Washingtont is.

– Kanada a tavak hazája. – A szivarfüst mindent elborított.

Fej vagy írás? A kisöreg Borikának jutott, a sörényes Jucinak, de most együtt ültek és beszélgettek.

A kisöreg a fejét ingatta, és egyre csak azt ismételgette, hogy azért nem csekélyes, ha valakiről egy tavat neveznek el. Akárcsak egy fadarabot rágcsált volna. – Műtét. Egy nagy műtétet hajtott végre a fiam. – Körülnézett a presszóban, majd szinte súgva: – Közéleti személyiségen.

Olyan sötét volt, hogy fel kellett gyújtani a villanyt. Az asztalok már mind foglalva voltak. Emelkedtek és süllyedtek a tálcák. A vezetőnő a két első asztal között állt, hátratette a kezét. Juci tálcája leereszkedett mellette.

– Az a nyugdíjas tanár – tekintetével a kisöreg felé vágott – mindig itt eszik.

– Már régen figyelmeztetni kellett volna. – A vezetőnő előrenézett. – Ez nem kocsma.

– Önkiszolgáló. – Borika mosolyogva elment mellette. Jókedve volt, maga se tudta, mitől. Talán, mert egy rendezőasszisztens egy hátsó asztalnál azt mondta neki: mozgékony arca van, él az arca. Akkor fölnevetett, és ahogy a tálcával szaladgált, többször elismételte. – Él az arcom! Képzeljétek, él az arcom!

A kisöreg összekuporodott, mintha imamalmot morzsolgatna. – Ha valaki külföldre kerül, könnyen elfeledkezik… érti, kérem, még az apjáról is. – Megrázta a fejét. – A fiamról ezt igazán nem lehet elmondani.

Az oroszlánfejű rábólintott. A kisöreg ezt úgy vette, mint valami elismerést, és felbuzdulva folytatta: – Most is jött csomag. Nem tudna egy vevőt?

– Mire?

– Nagyon érdekes. – A vállát rángatta, a széken kaparászott. – Ruhadarab. De nem ám olyan hétköznapi.

A sörényes elhúzta a száját. Mire a nyugdíjas tanár, mint aki tőrt csúsztat oda: – Frakk.

– Frakk?

– De nem ám akármilyen.

– Ugyan! – Közönyösen füstölgött, de a szivar majd kipottyant a szájából, amikor a kisöreg azt mondta:

– Fehér frakk.

– Ember! Ezt akarja maga eladni? Hát ki jár itt fehér frakkban?

A kisöreg nem adta fel a harcot. Csöndesen, de nagyon határozottan megjegyezte, hogy a trópusokon nélkülözhetetlen a fehér frakk, már persze jobb társaságokban, követségen meg aztán hadihajón, ha estélyt adnak.

– Hadihajón… estélyt! – Dühödten pöfékelt.

A kisöreg elhallgatott, majd alamuszi mosollyal: – Magán például nagyszerűen el tudnám képzelni.

– Ugyan kérem! – Szétverte maga körül a füstöt.

– Igazán nem tud valakit? – A kisöreg várt egy darabig, majd alig hallhatóan: – Holló-tó. Úgy hívják azt a tavat, amit a fiamról elneveztek. – A sörényes hallgatott, ő meg visszament az asztalához. A képet nézte. A fia képét, ahogy ott áll a tó előtt, amit róla neveztek el.

– Egy pohár vizet! Már harmadszor kérek egy pohár vizet. – A kövér, bozontos hajú nő kiguvadt szemmel nézett Borikára.

Borika mereven bólintott – arcán még maradt valami a mosolyból –, aztán lefutott a lépcsőn a konyha felé.

– Vizet itt nem hoznak, vizet itt egyáltalán nem lehet kapni. – A kövér nő még mindig Borika után bámult. Az oszlop mellett ült egy férfival, aki mintha borotvával agyonkaparta volna az arcát.

– A Simi unokabátyja – mondta az agyonborotvált –, meghozta a fonalat Kolumbiából.

– Adtam neki egy bécsi címet – bólintott a nő. – Remélem, nem feledkezett meg róla.

– A Simi unokabátyja sohase feledkezik meg semmiről. – Az embert mindig érheti meglepetés.

Borika megjelent a pohár vízzel. Meghajolt az asztalnál, szaporán bólogatott.

– Szemtelenség – morogta a nő.

A férfi az arcát kaparta. Látszott rajta, hogy hiába minden, hiába hozták meg a fonalat Kolumbiából, ő akkor is agyongyötri magát a borotválkozással. – Nincs jó penge az én bőrömnek – mondta váratlanul.

– Miért nem megy borbélyhoz? – kérdezte a nő.

– Megpróbáltam. – Legyintett, majd hirtelen: – De ez a lány helyes.

– Miféle lány?

– Aki a vizet hozta.

– Lány, nagyon jó! – A kövér nő fölnevetett. – Először is nem lány.

A férfi az arcát simogatta, úgy hallgatta Borika házasságát. Az arcát nyugtatta, csillapította, úgy tudta meg, hogy Borika évekkel ezelőtt hozzáment egy sofőrhöz.

– De hiszen még gyerek – mondta a férfi.

– Talán magának. A férje iszik, részeges. Külön élnek, nem váltak el, de külön élnek.

A férfi elengedte az arcát, és megkérdezte. – Elszámolhatunk?

A nő szétnyitotta óriási táskáját, kivett egy köteg százast.

Lent a földszinten egy ősz nő kihajolt a süteményespult mögül, és odasúgta egy férfinak. – Kértük, hogy legalább hetente egyszer engedjenek bennünket, de azt se!

A férfi az üvegfal előtt figyelt, bólogatott. – Azt a pár forintot sajnálják maguktól, mert az asztalnál mégis lehet keresni pár forintot. – A nő melleit figyelte a fekete pulóverben, ezekhez a mellekhez beszélt. – Én tudom, hogy van ez.

Fiatalos arca volt az ősz nőnek, szomorú, fiatalos arc.

– A Gizi – mondta róla valaki –, miatta jártam ebbe a presszóba, de akkor még fekete haja volt.

Gizi kiadott két Tátracsúcsot, aztán megint előrehajolt. Behálózták a vezetőnőt, azért nem engednek bennünket, pultosokat.

– Behálózták– bólintott a férfi. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy mióta áll már itt a sütemény előtt. Mellek, fekete pulóverben, mellek nylonblúzban. Akkor azt lehetett mondani: – Kegyetlenség, Gizi, nyáron ez a nylon rettenetesen meleg lehet.

Gizi mellett egy vékony, fekete lány állt, aztán egy telt, barna. A pult mögött álltak a süteményben, nézték, hogy mennek el mellettük a tálcák.

Borika szaladt el a pult előtt. Olyan mozdulatokat tett, mintha le akarná csúsztatni a tenyeréről a tálcát. Gizire nevetett, azzal eltűnt a konyhában.

Gizi fáradtan visszamosolygott.

– Ez a Borika. – A férfi előbbre lépett. Előrelépett, hátralépett, oldalt lépett. – Ez is hány éve van már itt!

– Nem tudom, mit szólna, ha egyszer a konyhára küldenék – bólogatott Gizi. – Tudja, milyen könnyen megy az, hogy bevágják az embert a konyhára.

– Ez a Borika is hány éve van már itt, pedig milyen fiatal.

– Táncosnő volt – közölte Gizi csöndes, fáradt hangon –, aztán idekerült, és egy orvos feleségül akarta venni, helyes, kedves fiú volt az orvos, de Borika úgy bánt vele, hogy aztán semmi se lett az egészből. Az orvos már be se jár. Tamás. Tamásnak hívták, és komolyan foglalkozott Borikával. Talán jobb is így, hogy még házasság előtt vége lett, sokat szenvedett volna az a fiú, mélyen érző fiú volt, jólesett vele elbeszélgetni.

– Nem lehetett a Borikához való. – A férfi hangja meggyőződéstelen volt.

– Szerencse kérdése, hogy kinek ki jut. – Gizi hangja egy árnyalattal még szomorúbb volt.

A pultosok a pult mögött álltak, a tálcák fölvonultak az erkélyre, leereszkedtek a mélybe, a „csőbe” meg az alsó páholyokba.

– Az Anikó is minek jött ide. – A vékony, fekete lány kiadott egy dobost. – Igazán nem tudom, mi szüksége van erre, amikor a férje jól keres. – Várt egy kicsit, aztán fölsóhajtott. – Halálosan jól.

– És a Metzgerné! – A telt, barna nő vállat vont. – Kint volt Rómában az olimpiászon, fizetés nélküli szabadságot vett ki, nem érdekes? Én nem mentem ki Rómába, és te se, és te se.

– Halálos.

– Nem tudnál véletlenül valami mást mondani, az ember egész nap ezt hallja tőled.

– Szerencse dolga, hogy ki hova kerül. – Gizi elől már eltűnt a férfi.

Borika megrázta magát a pult előtt, mintha vizet fröcskölne le.

– Már azt hittem, hogy sose lesz vége ennek a napnak!

Egy fiatalember dőlt a ruhatár pultjához. Nézte, ahogy Borika lerohan a mélybe, az öltözők felé.

– Várja ezt valaki?

Vékony arcú, ezüstös hajú nő ült a kabátok alatt. Pogácsát rágcsált. – Elképzelhető, hogy várja valaki, emiatt ne aggódjék, kedves Tibor.

A fiatalember várt. Majd csak kijön Borika az öltözőből, lehetetlen, hogy örökre lent maradjon. Aztán egy tálca leereszkedett mellette, és akkor már elfelejtette Borikát.

Nem várta senki. A kirakatok várták. Valamit otthon rábíztak, valamit meg kellett vennie, ez lógott az agyában. Most érezte, hogy egész nap erre gondolt. Ez dühítette. Hát örökké csak ez lesz: Borika, ne felejtsd el, Borika, ha megint hiába mondom!

Jegesmedve a kirakatban. Építőkockák mellett ült, tétova csodálkozással széttárta a karját. Jegesmedvét kell vennie? Ezt kérte tőle a húga? Már van vagy három mackója, de mind agyonnyúzza. Beviszi őket az ágyba, fél éjszaka beszél velük, mindent megbeszél velük.

Kék cowboynadrág, rengeteg zsebbel. Öcsinek új nadrág kell. Azt már kikötötte, hogy tizennyolc centis legyen, de inkább tizenhét. Az a fiú is keres, de úgy gondolja, hogy ennyi igazán jár neki.

Arc meredt föl a kirakatüvegben.

– Egy órája kísérem a kocsimmal.

– Igazán?! – Borika csodálkozva nézett a cowboynadrágra.

– Ha jól meggondolom, mi már ismerjük egymást, – Nyugodt, fölényes hangja volt a férfinak. A járda mellett ott állt a kocsija.

– Volt köztünk valami? – Borika hangja ártatlan volt.

– Nem – ingatta fejét a férfi –, nem volt semmi. – Ez már úgy hangzott, mintha egymás mellett feküdnének.

– Nem is lesz. – Borika sajnálkozva megrázta a fejét, ellépett. A férfi mondott valamit, de azt már nem hallotta. Egy autó követte. Mellette jött, néha előzött, néha lemaradt. Apa mit is mondott? – Felvágott? – Sajt?

Csomagokkal felszerelve ért az ajtó elé. Még egy pillanat, és előtte a család. Ha lerakja a csomagokat, és elrohan… Odabent nyikorgott a padló, lenyomta a kilincset.

– Itt a Mikulás.

A húga az asztalnál ült, egy nyitott füzet előtt. A tollszárat rágcsálta, és Borikára bámult. Fölragyogott az arca.

– Mondd el, hogy mi volt ma nálatok?

– A vezetőnő leszidott egy vendéget, aki ingujjban ült. A Remlert. Hogy ezt mégse lehet a Barbara presszóban.

– Tényleg nem lehet?

– Nem nagyon.

– És miért ült ingujjban? – A kislány vihogott. A tollszárat rágcsálta.

– Melege volt, nálunk nagyon fűtenek.

– De ugye, akkor se lehet ingujjban ülni? – Gyönyörködve nézte Borikát. – És mit mondott az a vendég?

– Remler, aki ingujjban ült, nem maradt adósa a vezetőnőnek. Rákönyökölt az asztalra, és úgy közölte, hogy legközelebb itt fog borotválkozni, és az írógépet is behozza, a vezetőnő pedig nem bakakáplár, és inkább arra legyen gondja, hogy jobb legyen a fekete, nem ilyen ihatatlan moslék.

A húga lehunyta a szemét. Sugárzott az arca. – Nálatok moslék a fekete?

– Nem egészen.

A húga az arca előtt ingatta a tollszárat. Földöntúli boldogságban úszott az arca, ahogy újra megszólalt:

– Visszafelé. Mondd el visszafelé az egészet.

Ketten voltak otthon: ő meg a húga. Nem kérdezte, hol van apa, az öccse. – Elmondta visszafelé Remlert.

Másnap megjelent a férfi a kirakatból. Borika mindjárt megismerte, és mindjárt eszébe jutott, hogy hazafelé be kell mennie a közértbe. – Megállt az asztalnál.

A férfi fölnézett rá. Gondterhelt arccal nézte Borikát, a fejét ingatta.

– Nem kell fölényeskedni, és az nem volt éppen valami szellemes, amit tegnap este az utcán mondott. – Bosszús fintorral idézte. – Volt köztünk valami? – Nem is lesz! – Szünetet tartott. – Egyszer sikere lehetett vele! – Vállat vont.

– Gorillaképe van. – Anikó letette a tálcát egy asztalra.

Egy férfi azt mondta Anikóról, hogy olyan, mint egy svéd bárónő. De a nő, aki a férfival volt, azt mondta, hogy biztosan ferencvárosi lépcsőházakban szaladgált, ipi-apacsot játszott a fiúkkal.

Füstös képű nő ült az asztalnál. Anikó tálcája mellett cigarettázott. – Hja, a Borika egy kicsit rázza magát.

– Unicum – bólintott Anikó. – Unicumot fog rendelni a férfi. Azért mégis örülök, hogy nem hozzám ült.

Borika elfutott mellette a tálcával, megpörgette a tálcát, indulót dobolt a tálcán.

– Olyan helyes fiú udvarolt neki. – Anikó Borika után fordult. – Az nem volt jó, arra fütyült, bár a végén mégis a fiú hagyta ott.

A pultosok nem szóltak semmit, a pultosok csak nézték, hogy rohan Borika az unicummal, az ajtóban megáll, mert belépett egy fiú, és azzal beszélgetett, aztán fölszaladt a lépcsőn. Aztán később egy őszes férfi kísérte le a lépcsőn, beszélt, beszélt. Borika a tálcát pörgette.

– Egy idősebb ember – bólintott Gizi.

Halálos megjegyezte: – Kint áll a Volkswagen. Már többször volt itt, mindig kocsival, egyszer egy nővel jött és egy kisfiúval.

– A felesége és a gyereke. – Gizi tekintete elmélyült. – Az én férjemnek is van kocsija, de abban sohase én ülök. – Ezt már megint annak a férfinak mondta, aki megjelent odalent a mélyben.

Borika kint állt az ajtónál. Egy kocsi elgördült a presszó előtt.

– Legyen eszed, Borika.

Borika nem fordult meg. Tudta, hogy Anikó áll mögötte. – Legyen eszed, Borika. – Akkor is ezt mondta, amikor Tamással szakított.

– Még most is él az apja. – Borika belebólogatott a levegőbe.

– Kiről beszélsz?

– Azt mondta, hogy rövidesen meg fog halni az apja, és akkor lesz lakás, és rövidesen összeházasodunk. – Elhallgatott, majd felsóhajtott. – Még most is él.

– Kinek az apja?

– Az én apám is él, a férjed szülei is élnek, és együtt laktok, és már el akarsz válni. – Kétségbeesetten megrázta a fejét… – Soha, soha nem halnak meg!

– Nahát, Borika, te igazán! – Anikó elhúzódott.

Egy kisfiú rollerezett el a presszó előtt, ránevetett Borikára.

– Örülnék, ha becsuknád az ajtót. – Ez már a vezetőnő volt. – Tél van, ha nem vennéd észre.

– Borika… hát meg se lát?! – A sötét szemüveges férfi kitárta a karját. – Egyszerűen meg sem látja az embert. Nevetett, mintha ez volna a legvidámabb dolog a világon.

– Élnek a szülei? – A tálca leereszkedett az asztalra.

A férfi arcán elakadt a mosoly. – Hogyhogy?

– Élnek, vagy nem élnek? – Borika arca merev volt, két kézzel fogta a tálcát.

A férfi feje meglódult, és aztán mintha egy régi szöveget folytatna: – Napi hetven forint, mert most már ez megy, utánam hatvan nap jár egy évben, de azzal már készen vagyunk, és ha azt akarom, hogy anyámat ott tartsák a kórházban… – Szakszerűen kifejtette, hogy mennyi jár egy családtagnak, aztán azt magyarázta, hogy már régen nem az anyja vezeti a háztartást, még jó, ha van valaki a szomszédban, aki főz. Beszélt, beszélt, és közben észre se vette, hogy Borika már elment.

Borika Anikó után vetette magát. Anikó sértődötten röpködött előtte.

– Nem, nem! – Anikó a tálcájával belecsapott a levegőbe.

– Azért ezt nem lett volna szabad mondanod.

– Anikó! – Borika a mókusszemű öregúr asztalánál érte utol. Úgy álltak ott, leeresztett tálcákkal, akár egy üres asztalnál. – Azért hagyod ott a férjedet, mert nincs egy nyugodt percetek az öregek miatt.

– Rossz természete van a Laci apjának, de azért…

– Semmi de azért! Örökké bent ül nálatok, nem lehet egyedül hagyni, mert akkor öngyilkos lesz.

– Szereti a Lacit.

– Fulladjon meg a szeretetében! – Borika dühödten megrázta a fejét. Hirtelen az asztalra nézett. Fényképek, akár a kártyalapok. – Ki ez? – belehajolt a fényképekbe.

– Nem mutattam még a fiamat? – Az öreg fölfelé sandított. – Kanadában van.

– Maga miatt ment el? – Borika fölegyenesedett.

Anikó a fejét ingatta. – Nem, ezt nem szabad.

Az öregúr a fiát nézte, ahogy ott áll egy autó előtt. – Úgy gondolom, hogy nem miattam, más okok késztették erre a lépésre. – Egy kicsit elborultan kezdte, de aztán földerült. Azért nincs semmi baj, minden rendben van vele odakint, persze, néha szeretném látni.

– Hogy itt üljön maga mellett. – Borika megértően bólogatott. – Hogy mindennap bekísérje ide.

– Az én fiam nagyon szeret engem. – Az öregúr egyenesen ült.

– Tamás is nagyon szerette az édesapját. – Borika ezt már a kávéfőzőnőnek mondta. A gép mellett állt, a rendelésre várt. – Tamás ragaszkodott az édesapjához, de én nem ragaszkodtam az édesapjához, nekem ő kellett.

– Haljanak meg az öregek? – kérdezte meg az ezüstös hajú ruhatárosnő.

Akkor már este volt. Borika rádőlt a pultra, mellette a tálcája, és bebámult a vendégek közé. Úgy érezte, hogy egész nap vágtatott, és poros és ragacsos. Messziről hallotta a ruhatárosnőt:

– …mert, ezek szerint, amiket mondasz…

Bentről két fiatalember integetett Borika felé, integettek és röhécseltek.

A ruhatárosnő nem nyugodott meg. Reszketett a hangja, ahogy újra megkérdezte.

– Pusztítsák el az öregeket?

 

Kint állt a konyhában a gáznál. Teát forralt apának, aki ágyban akart reggelizni, mert hajnalban jött haza. Az öccse a hokedlin ült, hosszan előrenyújtott lábát nézte.

– Ki mondta, hogy szeresd, erről nem volt szó. – Öregesen bólogatott, aztán ahogy felnézett Borikára, egyszerre kisfiús lett az arca. – Sok pénzt kapnál, és akkor megvehetnéd nekem azt a…

– Azt a! – Borika kifakult halásznadrágban állt a teáskannánál. Fölcsapta a kanna fődelét, visszarántotta az ujját, és fújta, fújta. Úgy rázta a kezét, mintha el akarná hajigálni az ujjait. Aztán az öccse elé ugrott, felemelte az állát. – Vegyem meg neked azt a nadrágot, azt a cipőt. – Belenézett abba az enyhén szeplős arcba. – Te is keresel, hát akkor meg mit akarsz?

A fiú megvakarta a kobakját. – Nem is arról van szó, csak tudod, úgy elmegy minden.

Borika megfogta az öccse orrát. – Nem gondolod, hogy unom egy kicsit ezeket az örökös kölcsönöket, amiket sose kapok vissza, se tőled, se attól a… – A szoba felé intett. Összehúzta a szemöldökét. – Mi van azzal a cseh cipővel? Újabban nem látom rajtad.

A fiú a karjára tetovált névre nézett. Aranka. Akárcsak ezt az Arankát szeretné segítségül hívni. – Balla Tóni kérte, aztán tudod…

– Tudom – bólintott Borika –, te meg odaadtad. – Lecsapta a kannát. – Mert majd a Borika vesz újat, mert majd a Borika leakaszt magának valakit, és akkor lesz cipő, nadrág. – Ő is a tetovált névre nézett, majd rém gondterhesen. – Mi lesz, ha egyszer szakítasz ezzel az Arankával?

– Ez egy nagy szerelem.

Elsöprően hangzott, de azért Borika újra megkérdezte. – De ha mégis szakítasz?

Az öcs nem is figyelt rá. A bácsikáról beszélt, akit nem szabad elfelejteni, legalábbis nem mindjárt, először kezelésbe kell venni, egy kicsit foglalkozni kell vele.

Borika pofon vágta a fiút, berohant a tálcával. A fiú féloldalra dőlt, az arcát simogatta.

Porolás hallatszott a mélyből.

A fiú fölkecmergett, kiment a folyosóra.

Borika az udvaron püfölt egy szőnyeget. A fiú egy darabig nézte, aztán lekiáltott: – Mióta vagy ilyen házias?

Borika nem nézett fel, a szőnyeget csapkodta. Aztán kint sétált a Duna-parton. Egész délelőtt a fagyott Duna-parton mászkált.

 

Libasorban vonultak be a presszóba. Három biliárdgolyó a fekete dákón. Kopaszra borotvált fej – fekete pulóver. Így jöttek egymás után, zsebre vágott kézzel.

– Ha ezt a Lányi látná – mondta a középső fiú.

– De nem látja – bólintott az, aki a menetet vezette. Különben se érdekel, mert most már nem tanít.

– Most már senki se tanít – vihogott az a fiú, aki a menetet bezárta.

A pénztárosnő feléjük fordult. Úgy maradt féloldalasan, tátott szájjal. A kávéfőző gép mellett egy vendég megjegyezte. – Ezek se bolondulnak meg! Még ha nyáron borotválnák le a fejüket!

A főzőnő kihajolt a gép mellől. – Azt mondják, Párizsban ez a divat.

– Á, csak Pesten mondják – legyintett egy férfi.

– A konyakosok – bólintott Gizi a pult mögül –, a Bori konyakosai.

Mellette a telt, barna nő elhúzta a száját. – Persze, a Borika vendégei.

A vékony, fekete lány: – Halálos.

A három fiú levonult a csőbe. Hosszú terem a lépcsők alján. Pince – apró kis asztalokkal. Szótlanul leültek, az asztalra könyököltek. Rajtuk kívül voltak néhányan a csőben, de senki se figyelt rájuk. Ők meg az asztalon doboltak. A középső gúnyosan bólogatott: – Szépen hagyják csücsülni az embert, itt aztán ítéletnapig is elüldögélhetünk.

A jobb oldali szomszédja oldalba bökte: – És ezt te csak úgy hagyod, Száguldó?

Száguldó fölemelte a fejét: – Ne félj, Tüfi, mindjárt kihúzom Borikát a konyhából.

Újság zörrent mellettük. Egy ősz hajú férfi rájuk nézett, de csak egy pillanatig, aztán megint visszabújt az újság mögé.

A másik oldalon megjelent egy szemüveges kisasszony. Végigment az asztalok előtt, olykor írt valamit a blokkjára. Már majdnem a sor végén volt, amikor visszafordult a fiúkhoz.

– Fejtífuszt kapnak. – Egy pillanatra elmosolyodott, majd megfordult és kiment.

– Mindenki magukról beszél! – Borika ott volt az asztaluknál. Előttük állt, a tálcáját lóbálta. – Az egész presszóban csak azt hallani, hogy kopaszra borotválták a fejüket. – A három kopasz fejre nézett, mintha tele akarná firkálni.

– Konyakot! – kiabáltak a fiúk.

Borika meg se mozdult, a kopasz fejeket nézte.

– A legdivatosabb frizura – magyarázta Száguldó. Előrehajolt, akárcsak Borikába akarna könyökölni. – Egyébként elárulhatom, hogy nem indulok többé pályabajnokságon.

– A legjobb kerékpáros, és nem indul többé. – Tüfi olyan volt, mint egy lesújtó újsághír.

Száguldó bal oldali szomszédja a kopasz fejét dörzsölgette, és szégyenlősen mosolygott. Az ujjai remélték, hogy egyszerre csak hajat éreznek – de semmi. – Mi lesz ebből! – Megigazította a fekete sálját, olyan volt, mint egy gyászos harisnya.

Borika elszaladt. Aztán ahogy visszajött a konyakkal, Száguldó előadta, miért hagyta ott a pályabajnokságot.

– Nem szeretem, ha rá kell lehelni a trénerre verseny előtt. Igaz, hogy megiszom a magam adagját, de eddig még nem volt velem semmi baj.

Tüfi átnyúlt az asztalon. A bal oldali fiú fejére csapott. – A legjobbak egyikével ezt csinálni, igaz, Szégyenlős?

Szégyenlős ráhajolt az asztalra, mintha ott volnának az igazi barátai az asztal üveglapjának mélyén, és azokkal beszélne már órák óta.

Száguldó meg elakadt, mert Borika átment a szomszéd asztalhoz, az újságos férfihoz.

Borika visszatért, és akkor Száguldó folytatta: – Országúti versenyző leszek, ha meggondolom, jobban is érdekelnek az országúti versenyek.

– Arról van szó – Tüfi bizalmasan Borikához hajolt –, arról van szó, hogy barátunk erősen hanyatlik az utóbbi időben, egyszerűen nincs formában, rá se lehet ismerni a régi Száguldóra.

Száguldó közbe akart vágni, de akkor Borika már megint az újságolvasó férfinál volt. Egy pillanatra le is ült mellé, aztán felállt, de nem mozdult az asztaltól.

Száguldó a fejét csóválta. Tüfi a fejét csóválta. – Elhozta a kedves papát?

Szégyenlős felmerült az üveglap mélyéből. – Hitted volna, hogy valaha megnősül?

– Kicsoda?

– Lányi. – Vállát vonogatta. – Emlékszel? Esküdni mertünk volna, hogy nőgyűlölő.

Tüfi széttárta a karját, mint aki egyszerűen nem talál szavakat. Száguldóra nézett. – Na tessék! Nem tud másról beszélni, nincs jobb témája.

Szégyenlős pedig tovább folytatta: – Aztán amikor följártunk hozzá érettségi után, észrevettük, hogy egyáltalán nem nőgyűlölő.

– Egyszer egy nagyon csinos kis baba volt nála – mondta Száguldó. A szeme sarkából Borikára nézett, aki azzal a férfival pusmogott. – Fél konyakot nekem és a barátaimnak.

Borika megint hozzájuk röpült, de amikor Száguldó arról kezdett beszélni, hogy veretlennek érzi magát az országúton, már a szomszéd asztalnál volt.

A fiúk végül is elmentek.

– Nem volt valami nagyon oda – mondta az ajtóban. Nem volt éppen lehengerelve.

– Ezért kár volt így megnyiratkozni. – Szégyenlős fázósan álldogált az ajtóban, aztán elindultak, megjegyezte: – Nekem tulajdonképpen nem is tetszik.

Borika egy kék füzettel szaladgált a kávéfőző gép és a ruhatár között.

– Képzeljétek! Megint föladott tíz angol szót, szerdára meg kell tanulnom.

Otthon a húga mélységes áhítattal nézett föl rá.

– Telefirkáltad a kopasz fejüket, igazán telefirkáltad? És hogy jöttek be azok a fiúk, meséld el, Borika, és aztán visszafelé.

 

A főzőnő beszélt róla a gép mögött, Gizi beszélt róla a pultban, a ruhatárosnő a kabátok alatt.

– Mérnök, és most jött Brazíliából, és majd megint visszamegy, és akkor Borikát is magával viszi, és az egészben az a legszebb, hogy ezt a Borika el is hiszi, pedig igazán nem olyan, akinek csak úgy be lehet mesélni valamit.

Juci-Jucus a karzaton mesélte az öregasszonyoknak:

– Hetekig járt utána a férfi, emlékszem, még én mondtam neki: Borika, ez szerelmes beléd, ő meg nevetett, és nem is akarta kiszolgálni, pedig nekünk mindenkit ki kell szolgálni, még azt is, aki csak egy szimplát rendel. – Juci elhallgatott, aztán odahajolt az egyik öregasszony, úgy súgta: – Most meg bekente a kezét, ő maga mondta, bekente krémmel a férfi kezét, mert kifújta a szél.

Juci továbbment a tálcával.

Az öregasszonyok a férfi kezéről beszéltek.

– Olyan férfi még nem született – bólogatott egy cserépkalap –, akinek bekenném a kezét.

A vezetőnő magas nyakú pulóverben lement a ruhatárba, hátratett kézzel megállt a pult előtt: – Nekem akart udvarolni. – Száraz, szigorú arccal állt, mintha tornagyakorlatot akarna vezényelni. – Akkor fekete szemüvegben járt ide, mindig egy üveg Rockit rendelt, és megkért, hogy üljek le mellé.

Az ősz hajú ruhatárosnő mereven bólintott: – Emlékszem.

– Én mindjárt láttam, hogy nem komoly ember. Idősebb ember, de nem komoly ember.

A ruhatárosnő megint bólintott. Egyedül megy haza, gondolta, mindennap egyedül megy haza a Lévay utcába, soha se kíséri el senki. Régebben egy magas, kopaszos férfi olykor bejött hozzá, leültek egy asztalhoz, söröztek, nevetgéltek. Aztán az a férfi is elmaradt.

– Emlékszem – mondta a ruhatárosnő.

– A karzat tele van kabátokkal – mondta váratlanul a vezetőnő.

Megdühödött, gondolta a ruhatárosnő. Biztosan neki is eszébe jutott az a férfi, aki valamikor bejárt hozzá. Fölállt, és elindult a karzat felé. – Miket kell lenyelnem – motyogta –, múltkor is egy férfi olyan goromba volt. – Ment, ment a karzat felé. Egy pillanatra visszanézett.

A vezetőnő lent állt a mélyben.

A Borika vendégei. – Egy tálca ereszkedett le a kávéfőző gép mellé. – Tudjuk, kik járnak hozzá, focisták meg azok a konyakosok, és most ez az öreg mérnök Brazíliából. Talán mindjárt indián törzsfőnök, csak éppen otthonhagyta a tolldíszét.

 

Az autó megállt, a férfi lecsavarta az ablakot. Borika kidugta a fejét. Sötét, hideg, köd. Várfal látszott a sötétben töredezett, szakadozott vonalakban.

Öcsi cipője. Borika feje kilógott az ablakból. Kezét hátranyújtotta a férfinak, és arra gondolt, hogy mikor lesz ebből az öccsének cipő. Mióta járnak már együtt, és még mindig semmi, egyáltalán semmi.

– Nem vagyok szakmai barbár – mondta a férfi a kormány mellett.

Kicsit szomorú volt a hangja, mintha sajnálná a szakmai barbárokat. Róluk beszélt, a barátairól és kollégáiról, akiket csak az érdekel, amivel foglalkoznak. De hogy kézbe vegyenek egy komolyabb könyvet, vagy beüljenek egy hangversenyre!…

A férfi keze elindult a lány nyakán.

Mit akar tőlem? és Öcsi is mit akar tőlem? rendes keresete van, és én vegyek neki cipőt! – És akkor feladtak neki egy kérdést.

– Az öreg halász és a tenger. Ki írta? – A férfi a nyakánál fogva behúzta Borikát az autóba, maga felé fordította az arcát.

– Az a… na, várjunk csak.

– Borika! Már múltkor megmondtam.

– Múltkor! – Borika sulis fintort vágott.

– Copperfield Dávid!

– Azt tudom! Dickens.

A férfi a fejét ingatta. – Rendben van, Dickens, de Az öreg halász… Nobel-díjas regény.

– Nobel-díjas! – Borika szeme kerekre nyílt.

A férfi elengedte Borika nyakát. Arról beszélt, hogy itt ülnek ebben az autóban, és rajtuk kívül nem létezik senki és semmi. Csend van, az éjszaka csendje, de az a csend tele van élettel. Sokan nem értik, hogy mit jelent a csend, mások meg egyenesen gyűlölik, de aki megismeri, az meg is barátkozik vele.

– Borika, figyeld a csendet.

Borika a férfira nézett, aztán megint kidugta fejét az ablakon, és kissé bizonytalanul kezdte figyelni a csendet.

 

Az idős hölgy Borika asztalához ült. Állát tenyerére támasztotta, és rövid duplát kért. De úgy, mint aki egy pillanatra se hiszi el, hogy ebben a presszóban tisztességes feketét lehet kapni. Ahogy Borika kihozta a kávét, megköszönte. Belepottyantott egy cukrot, a kanál után nyúlt és megkérdezte:

– Mennyi a kereset?

Borika már tovább akart menni, de erre megállt.

– Azt kérdeztem, kedves – mondta a nő hangsúlytalanul –, hogy mennyit keres havonta.

– Miért érdekli ez a vendéget?

– Megmondhatja nyugodtan.

– Nyolcszáz.

– Meg amit hozzákeres. – Az öreg nő Borika szemébe nézett.

– Mire gondol a vendég? – Borika arcát mintha kikeményítették volna.

– Nem zavarja, hogy a férjem a családjától veszi el a pénzt? Maga kis…

 

– Itt volt a felesége, és botrányt csapott. – Anikó rádőlt a ruhatár pultjára. Mellette a tálca, üres poharakkal. Benézett a csőbe, a vendégek felé.

Az ősz hajú ruhatárosnő Anikó mögött állt, előrekönyökölt. – A mérnök felesége?

Anikó bólintott, hogy igen, igen. Sose hittem volna, hogy valaki ilyesmire képes. Mindenfélét rendelt Borikától, csak hogy ugráltassa, aztán még jött egy barátnője, és az volt az első, hogy megkérdezte: ez az a kis nő? És a barátnője is mindenfélét rendelt, de akkor már én mentem oda.

– Te szolgáltad ki?

– Hát persze.

– Rendes vagy, Anikó, igazán rendes vagy.

A ruhatárosnő arról beszélt, hogy ezt bizony nem mindenki tette volna meg. Juci még csak a kávét se hozza le az embernek a ruhatárba, nem kötelessége, az igaz, de azért megtehetné, és Anikó meg Borika egyszer összekaptak a nyáron, mert Anikónak itt volt a férje, és azzal szeretett volna beszélni, és megkérte Borikát, hogy hozza be neki a teraszt, de Borikának esze ágában se volt, úgyhogy a végén Anikó a férjével együtt cipelte be a teraszról a székeket és az asztalokat. És most Anikó mégis…

– Még nagyobb botrányt is csinálhatott volna – mondta Gizi odafent a sütemények között. – Mégiscsak a felesége. – Pillanatra elhallgatott, majd egy sóhajban: – A férjemnek autója van, de én soha nem ülök abban az autóban.

 

– Beszéltem a feleségemmel, Borika. Ne félj, ezt többé nem meri megtenni.

 

Unalmas. Unalmas, hogy bemennek a presszóba, leülnek, rendelnek, Borika két szót szól, aztán már ott van az öregnél. Az öreg a legunalmasabb. Ott ül az asztalnál, és újságot olvas. Borikával is az újság mögül beszél.

– Ez az alak ideköltözött – mondta Tüfi.

– Az idegeimre megy – bólintott Száguldó.

A presszó felé bandukoltak. Szégyenlős egy könyvet szorongatott a hóna alatt. Tüfi elvette tőle, a címlapra nézett, aztán a barátjára.

– Lányitól kaptad?

Szégyenlős a könyv után nyúlt, de Tüfi már odacsúsztatta Száguldónak.

Száguldó megállt a Kisszínház vörös betűs fényreklámja alatt. – Az imperativus filozófiája. Hát ez meg micsoda?

– Még csak most kaptam, Lányi azt mondta, hogy nagyon érdekes.

– Mi van vele? – kérdezte Száguldó. – Majdnem elvágott, de most már nem haragszom rá.

Szégyenlős elmondta, hogy Lányi feleségének kórházi ügyelete van, és hogy ez hetenként legalább háromszor megtörténik, Lányi meg ilyenkor otthon ül és fordít, közben azt mondja, hogy ki kéne használni az alkalmat, de nem használja ki az alkalmat.

– Na persze – mondta Száguldó. Megindult a presszó felé. Hirtelen hátrafordult. – Mondtam már, hogy unom az öreget?

– Mondtad.

– De azt még nem mondtam, hogy ha ma is bent lesz. – Száguldó bevárta a másik kettőt. Furcsa, zöld fénye volt az utcának, akárcsak egy tócsa közepén állnának.

Mind a hárman a Barbara zöld fénybetűit nézték.

– …szóval, hogyha ma is bent lesz – folytatta Száguldó –, akkor átülök hozzá egy kis baráti beszélgetésre.

Szégyenlős már visszavette a könyvet, és most megigazította a hóna alatt. – Mit akarsz tőle?

– Ő mit akar Borikától! – vágta rá Száguldó.

– Vagy inkább a Borika mit akar tőle? – Tüfi egyikről a másikra nézett. – Pénzre megy? Rendben van, de azt már régen elintézhette volna. – Megcsóválta a fejét. – Szerintem itt nem pénzről van szó.

– Az öreg lépjen le – biccentett Száguldó.

– De nem lép le. – Tüfi megigazította a sálját. Arca ráncos volt és töpörödött. – Az öreg nem lép le, mert Borika beleesett. – És ahogy azt a két döbbent arcot nézte: – Ez az igazság, és ezzel számolnunk kell.

– Borika egy ilyen öreg emberbe? – Száguldó kissé szédülten nézett Tüfire.

– Miért, te még nem hallottál ilyesmiről? – Szégyenlős a vállát vonogatta. – Mindenesetre meg kéne beszélni egy értelmes emberrel, talán Lányival.

Tüfi legyintett. – Miért kell ide a Lányi? Ezt én is meg tudom mondani. – Belekapaszkodott a sáljába, ahogy elgondolkozva bólogatott. – Borika krémkávét hozott az öregnek, azt pedig tudjátok, hogy a krémkávéért sorba kell állni, ami pedig nem éppen vidám dolog, különösen csúcsforgalom alatt.

Szégyenlős a fejét ingatta. – Mi nem kapunk krémkávét. – Majd váratlanul. – Különben nekem nem is tetszik a Borika, ha jobban megnézitek az arcát…

– Akárhogy is van – mondta Száguldó –, az öregúr ma hazamegy.

Az öregúr megint ott volt, és Borika megint ott volt az öregúrnál. Borika a fejével intett, hogy észrevette a fiúkat, aztán kezét köténye alá dugta, és tovább beszélgetett az öreggel. Oda se ment a fiúkhoz, ahogy eltűnt a konyha felé. Végre előttük állt a három konyakkal.

Száguldó az asztalon dobolt, ahogy fölnézett a nőre.

– Meg se kérdezi, hogy mit kérünk?

– Minek? – Borika felnevetett. – Amióta csak idejárnak, konyakot rendelnek. Úgy is hívják magukat: a konyakosok.

– Most az egyszer talán mást kértünk volna. Rumot vagy három duplát.

– Rumot nem lehet. – Borika elkomolyodott. – Rumot nem hozhatunk ki. De ha akarják, kicserélhetem három duplára.

Száguldó mondott volna valamit, de akkor Borika már eltűnt a tálcával.

– Haragszik – mondta Tüfi.

Szégyenlős a fejét rázta. – Nem, azt hiszem, egy cseppet se haragszik. – Szinte csalódottan. – Nem is értem, hogy miért nem haragszik.

– Haragszik vagy nem haragszik, az ő dolga. – Száguldó hátradőlt a széken. Már ebből a mozdulatból is látszott, hogy nagy dolgok készülnek. A konyakvisszaküldés még csak a kezdet volt, de ami ezután jön!…

Borika három dupla feketét hozott. Mosolygott, ahogy letette a poharakat.

Száguldó előredőlt, mint aki valami rendkívül fontos dolgot akar közölni. Egy szót se tudott szólni, mert Borika megkérdezte:

– Ki szerezte a Heidenröslein zenéjét?

Száguldó majd az asztal alá csúszott. Megbutulva nézett Tüfire: – A Heidenröslein zenéjét?

– Schumann – bólintott Tüfi. – Schumann vagy Schubert. Ezeket mindig összekeverem.

– Zenében nem vagyok otthon. – Szégyenlős lehajtotta a fejét. – Bár ez igazán közismert. Azt hiszem, talán mégis Schumann.

– Schumann vagy Schubert.

– Hogy jutott eszébe? – kérdezte Szégyenlős. – Éppen a Heidenröslein?

Száguldó hallgatott. Mint aki úgy találja, hogy ideje már véget vetni ennek az ostoba fecsegésnek.

Szégyenlős újra megkérdezte: – Hogy jutott eszébe?

Borika felnevetett, és már megint az öregnél volt. A kezét a köténye alá dugta, előrehajolt.

– A bátyám udvarol egy lánynak a Muzsika szerkesztőségében. – Tüfi végighúzta ujját az orrán. – Majd szólok, hogy kérdezze meg tőle. Remélem, még nem szakítottak. A bátyám két hónapnál tovább nem jár egy nővel.

Borika telt válla, feneke, melle előrehajolt, ahogy az öreggel beszélt.

Száguldó nézte egy darabig, aztán fölállt. – Hát ez be van fejezve.

Mindenki feléje fordult, ahogy elindult. Egy pillanatra a kezén érezte Tüfi kezét, de már nem lehetett visszatartani. Borika csodálkozó szeme… Ebben a szemben benne volt a presszó: ahogy egy férfi az asztalra könyökölve nézett, ahogy egy másik letette az újságot. Aztán mindez eltűnt, és most egy széles, barna arc volt előtte. Csavaros vonalú, ősz szemöldök, kifejezéstelen tekintet.

 

Egymással szemben álltak. Száguldó és a Borika öregje.

– Konyakot? – hallatszott Borika tétova hangja. – Mégis hozzak konyakot?

Száguldó szíve összeszorult. Aggódik érte, aggódik ezért az öregért. Aztán elfelejtett mindent, ahogy azt a széles, barna arcot nézte.

– Hagyja, Borika, a fiatalember biztosan mondani akar valamit.

A fiú a száját se tudta kitátani, mert abban a pillanatban megfogták a fülét. Egyszerre fellángolt a füle, fellángolt az arca. Két kegyetlen, öreg ujj fogta a fülét. Makogott valamit, de az öreg magához rántotta a fejét.

– Hátra arc! – Megperdítették.

Megint látta az arcokat a presszóban. Egy nő a tenyerébe hajtja az állát, nevet, nevet. Valahol a cső mélyén Tüfiék.

– És most szépen a helyére megy – hallatszott a háta mögött.

Elindult végig az asztalok között. Égett a füle, égett az arca. Senkire se mert ránézni, ahogy elment az asztalok között. De hallania kellett:

– Szegény fiú.

– Ugyan, legalább egyszer megkapta! Tudja, mit művelnek ezek?!…

Valaki fölugrott, és az orra alatt hadonászott. – Szégyellje magát!

Egy nő megjegyezte: – Vérzik a füle.

Sajgott a füle, és rettenetesen megnőtt. Egy megcsúfolt fül ment végig az asztalok között. De hát sose lesz vége ennek az útnak?!… Aztán ahogy végre leroskadt Tüfi mellé, kiszakadt belőle, mint a sírás.

– Menjünk fel Lányihoz!

 

A mókusszemű öregúr a csomagjait bontogatta a karzaton. Mellette az oroszlánsörényes.

– Tegnap itt nagy verekedés volt. – A mókusszemű a papírok között kotorászott. Egy csomagot félig kibontott, belecsípett a felvágottba, aztán gyorsan visszadugta.

Juci ment el az asztal mellett. Nem nézett oda, ahogy azt mondta: – Jó étvágyat.

A mókusszemű behúzott nyakkal ült a csomagjai között.

Az oroszlánsörényes előrenézett, majd mint egy hangszóró: – Magát egyszer innen ki fogják dobni.

– Miért? – A kisöreg, ha lehet, még jobban összehúzta magát. – Én mindig rendelek, én mindig elfogyasztom a… – Egy pillanatra elhallgatott, majd megint azt mondta: – Tegnap itt véres verekedés volt.

Az oroszlánsörényes süket, fölényes mosollyal belebámult a levegőbe. – Ezen a helyen nem szoktak verekedni. Vagy maga verekedett? – Harsogva nevetni kezdett, majd megkérdezte: – Mi van a trópusi frakkjával? Ugye, magának van egy trópusi frakkja?

– A fiam küldte a trópusi frakkot – bólogatott a mókusszemű. A másikra nézett, és újra megpróbálkozott: – Tegnap innen kivertek egy egész bandát. Egy tigrisvadász kipofozott egy egész társaságot.

– Tigrisvadász? Mióta járnak ide tigrisvadászok?

A mókusszemű nem hagyta magát. Egyre csak azt bizonygatta, hogy Brazíliából jött a tigrisvadász vagy Belga Kongóból, és tegnap este egymaga leszámolt egy alvilági bandával, pedig már nem is fiatal ember a tigrisvadász, azoknál meg fegyver is volt. Magyar ember a tigrisvadász, és most azért jött haza, hogy megnősüljön, aztán visszamegy, de nem egyedül, a Borikával.

– Borikával? – Az oroszlánsörényes megrázkódott.

– Úgy bizony. – A mókusszemű megint a csomagjai között kaparászott. – És a tegnapi cirkuszt a Borika vőlegénye csinálta, de a tigrisvadász leszámolt vele meg az egész bandával, pedig már nem fiatal ember.

Az oroszlánsörényes a fejét csóválta, majd ahogy szivarra gyújtott, megjegyezte: – Nagyon hűséges tud lenni a tigris, különösen, ha kiskorában megszelídítik. – Fölemelte az ujját. – Csak egyvalamire kell vigyázni.

A mókusszemű a felemelt ujjat nézte, és várta, hogy mire kell vigyázni.

– A vér szaga – mondta az oroszlánsörényes –, nem szabad, hogy vért szagoljon. – Aztán a cápáról beszélt, hogy a cápának milyen szaglása van a vérre. Aki meleg tengerben vadászik, sohase kösse magához a zacskót, amit halászott, mert a cápa megszagolja.

– A cápa – ismételte a mókusszemű.

A másik legyintett.

– Maga sose menjen át a Vörös-tengeren, az olyan párás; fiatal embernek való.

A mókusszemű rábólintott a csomagjai közül. – Hát ha párás, akkor csakugyan.

 

– Hagyta, hagy csavarjon egyet a fülén, és aztán elment? – Borika öccse a hokedlin ült. A felhúzott térde mögül bámult Borikára.

– Te is elmentél volna. – Borika kakaót készített az apjának. Ma egy húszast is kér majd apa. Minden szerdán kér egy húszast, mert akkor találkozik a barátaival.

A fiú a fejét rázta. – Nem, azért velem ezt nem lehetett volna. És azt mondod, hagy hárman voltak?

– Három jó barát, mindig együtt jöttek, és konyakot rendeltek. – Cukrot tett a kakaóba. – Azt hiszem, nem jönnek többet. Sajnálom, mert kedves fiúk voltak. De mi ütött beléjük, hogy kikezdtek vele?

– Unták az öreget. – A fiú térde lecsúszott. – Én is unom, és főleg azt unom, hogy még mindig nincs semmi.

Borika tálcára tette a csészét két kiflivel. – Én meg azt unom, hogy mindent nekem kell vennem, hogy apának be kell vinni a reggelit, hogy mindenféle hülye trükkel elszedi a pénzemet. – Ahogy befelé ment a tálcával, hátrafordult: – Lehet, hogy egyszer nem jövök haza.

Borika tálcával együtt elvágódott, mert az öccse utánaszaladt és elgáncsolta. Kakaós arccal ugrott fel – neki a fiúnak.

– Gyerekek!

Apa pizsamában állt az ajtóban, a reggeli romjait nézte a földön. Lehajolt, hogy megmentsen egy kiflit, de Borika elrúgta előle. Borika nekiszorította öcsit a falnak.

– Karmolsz! – prüszkölt a fiú.

– Kimanikűrözlek.

Apa végre elcsípett egy kiflit, és Borika mellett kicsúszott a konyhába. – Legalább egy teát csinálok.

Borika délelőtt a Duna-parton járkált. Mindegy, akárhol, csak otthon ne, csak apát ne hallja, az öccsét, a húgát, aki mindig arra kéri, hogy mondjon el mindent visszafelé.

Elnevette magát.

Elkezdte mondani a reggeli verekedést visszafelé. A Duna-parton sétált, úgy mondta visszafelé. Leült egy gyerekkocsi mellé, belehajolt a kocsiba, úgy mondta visszafelé, aztán már be kellett mennie a presszóba, és még mindig mondta, mondta visszafelé.

 

– Igazán nem tudom, mit művelnek még Borika vendégei.

Gizi megigazított két Stefánia-szeletet. – Családos embert belehajszolni egy ilyen verekedésbe!

 

Háromszor is végigrohant odalent a csőben, az asztalok között. Úgy nézte a vendégeket, mintha leltárba akarná venni őket. Végre megállt egy asztalnál, Borika mellett. Megigazította vékonyka sálját, köhintett.

Borika vendége, az ősz hajú férfi, fölnézett az újságból, és csak annyit mondott. – Kaldrovics.

Borika meg ott állt egy megkezdett beszélgetésben. (Jövő hét végén fölmegyünk a Mátrába.) De hát majd csak elmegy ez az alak.

Nem ment el. Száját összeszorította, befelé szívta a levegőt. Borika csak most látta, milyen fáradt az arca. Egyáltalán, nagyon ki lehetett fulladva.

– Bimbula mindjárt itt lesz. – Ennyit mondott a kis ember, és leült az asztalhoz. Kabátszárnya lelógott sután, bocsánatkérőn. – Nem hisz el semmit, és most már nem is akar elhinni semmit.

Az ősz hajú férfi összehajtotta az újságot. Egy mozdulatot tett, mintha föl akarna állni, de aztán mégse állt fel. – Egyedül jön? – Bosszúsan legyintett. – Különben mindegy.

Egymás mellett ültek, nem szóltak egy szót sem. Borikának az volt az érzése, hogy kádban csücsülnek, amiből most már nem tudnak, és nem is akarnak kikecmeregni. El kellett mennie, hogy fölvegyen egy rendelést. Amikor megint az asztalnál állt, a sálas férfi valami szállítmányról beszélt meg a Bimbuláról. Hirtelen a másikra nézett és felkiáltott: – Még mindig itt vagy?

Az vállat vont. – Hol legyek? – Az ő arca is fáradt volt, a vonásai elmélyültek.

Valami baj van? – akarta kérdezni Borika. Magában pedig rábólintott. Baj van. Aztán majdnem elnevette magát. Ez a férfi sose ad pénzt, hogy cipőt vehessen öcsinek. Aztán csak nézte azt a férfit, akivel együtt járt, együtt autózott, és akivel most fog történni valami.

A vezetőnő lejött, megnézte, hogy nem lógnak-e a kabátok a székeken. Egy pillantást vetett Borikára meg a férfira.

Borika kiment a ruhatárba, a pulthoz dőlt. Miért jött ez a sálas alak, és most miről beszélhetnek? Ebben a percben fel tudta volna sorolni az írókat, akiknek a műveit el kellett olvasnia.

– Borika, hozz le nekem egy duplát – kérte a ruhatárosnő.

Nem is hallotta.

A vezetőnő megint lejött, benézett a csőbe. – Ideje, hogy beszerezzünk egy Wurlitzert, akkor ki tudjuk irtani az öregasszonyokat, naphosszat itt ülnek, és a kabátjukat az ablakba gyömöszölik.

A ruhatárosnő bólintott, és elindult végtelen útján, fölfelé a lépcsőn.

A vezetőnő Borikára nézett. – Mi van a férjeddel?

Borika olyan arcot vágott, mint aki nem érti a kérdést. Ahogyan visszament az asztalhoz, még hallotta a vezetőnőt:

– Gyerekfejjel férjhez menni!

A két férfi az asztalnál állt, mintha egymás kezét fognák. Az ősz férfi odament a kályhához, tenyerét kifeszítve nekitámaszkodott. Az arca is kifeszült, ahogy fölfelé bámult. Ellökte magát a kályhától, elindult a kijárat felé.

Borika utánament. Ez megint olyan volt, mintha egy vendég után ügetne, aki elfelejtett fizetni.

Nagy darab céklaképű alak támaszkodott a pulthoz, akárcsak elfoglalta volna a ruhatárat.

Borika vendége megtorpant. Oldalt akart kanyarodni a lépcső felé, de ehhez már nem volt ideje. A céklaképű kétszer belelőtt.

– Ejtsd át a nagymamádat.

Ezt mondta a céklaképű, és maga előtt tartva a revolvert, fölszaladt a lépcsőn.

 

Borikától annyi mindent kérdeztek az utóbbi időben, hogy zúgott a feje. Először is a rendőrségi kihallgatás. Mióta ismeri Horák Bélát? Hol ismerkedtek meg? Tudott-e az üzelmeiről? Hogy csempészéssel foglalkozott?

Borika férje is felmerült az egyik kihallgatáson. Borikának néznie kellett ezt a kalapácsfejet, és hallania kellett: – Nem tudott visszatartani az ivástól. Márpedig egy feleség…

Ez már sok volt. Borika sírt és kiabált: – Miért kellett volna, hogy visszatartsalak az ivástól? És most mit akarsz? Le akarsz csukatni? Még te mered azt mondani, hogy rossz társaságba keveredtem?

Otthon úgy bántak vele, mint egy beteggel. Az apja lemondott róla, hogy Borika reggelit készítsen. Öcsi elismerően megjegyezte: – Egy ilyen nehézsúlyú pasast kifogni! Azt mondják, Kongóba is szállított fegyvert.

Egyszer Horák Béla feleségével akadt össze a rendőrségen. Ahogy kiléptek, az asszony belekarolt.

– Mi, asszonyok, össze kell hogy tartsunk.

Gyászban volt az asszony, fekete fátyolt eresztett az arca elé. Arról beszélt, hogy a férje mélyen gondolkozó ember volt. Behívta Borikát egy italboltba. Állva ittak valami kevertet. Borika rettenetesen unta a dolgot. Különösen, mikor az özvegy énekelni kezdett. – Minek turbékoltok, búgó vadgalambok. Amikor a negyedik féldecit lenyomta a gyászfátyol alá, Borika kiszaladt az utcára.

A rendőrségen már nem sokat kellemetlenkedtek. Elég hamar kiderült, hogy Borika semmit se tudott a férfi üzleteiről.

– Mégis, miről beszélgettek? – kérdezte egyszer egy rendőrtisztviselő.

Borika a fejét ingatta, aztán kibökte: – A csendről. Azt mondta, figyeljem a csendet.

 

Ítéletet hoztak. A rendőrségen be volt fejezve az ügy, de a presszóban ítéletet hoztak.

– Nem áztattunk el odabent – mondta Juci –, de hogy közénk való vagy-e, az más kérdés.

Borika megint olyan képet vágott, mint a rendőrtisztviselő előtt, aki azt kérdezte, miről beszélgettek azzal a férfival.

Kora reggel ültek össze Borika ügyében a presszó különtermében. Szürke köd tapadt az ablakhoz, meg kellett gyújtani a villanyt.

A vezetőnő úgy üdvözölte Borikát, mintha máris a bírói székben ülne. Juci észre se vette. Anikó állt mellette. Átfogta Borika vállát. – A csuda vigye el őket!

Borika az ablakban állt. Megnyomta az orrát, amitől az arca szétlapult. – Mi történhet?

– Rád másznak – bólintott Anikó.

Felvonultak a felszolgálók, a pultosok, a ruhatárosok, előjöttek azok is, akiket csak a konyhában lehetett látni, a hátsó helyiségekben. A bőrkabátos Hartwig kartárs is eljött a központból. Mereven bólintott, pedig régen ismerte Borikát. Ő tette a Mignon eszpresszóba kávéfőzőnőnek. – Benyomom magát a Mignonba. A gránátos Annit a Trojkába, a Troliba pedig…

Borikának most mindez eszébe jutott. Szerette volna megkérdezni, kit nyomott be Hartwig a Troliba. Odafordult Anikóhoz. – Téged valamikor Icának hívtak?

Anikó elképedve nézett rá. – Miket tudsz kérdezni! – Elgondolkozva rábólintott. – Igen, valamikor… akkor még a Farkas Gizivel dolgoztunk együtt. Gizi már Kanadában van. Nem akarta, hogy férjhez menjek, hallani se akart róla.

– A kulturált felszolgálás.

Ez már a vezetőnő volt. Két gyertyaégő között ült, Kugler Henrik képe alatt, és a kulturált felszolgálásról beszélt. A Barbara presszó szelleméről, meg hogy ki kell alakítani egy stílust.

Borikának eszébe jutott, hogy olyan az arca, mint amikor az üzlet ajtajában állt, és az autókat figyelte. Száraz arccal, összepréselt szájjal nézte, hagy kik szállnak ki az autókból. Ha egy férfi hozzálépett, egyszerre elmosolyodott. Ha meg nem lépett hozzá senki, akkor állt és várt.

– Szeretném, ha a kartársnő figyelne. – A vezetőnő Borikára nézett.

De hiszen figyelek – akarta mondani Borika. Semmit se mondott. Kicsit dühös lett, hogy rászóltak. Körülnézett, és akkor már inkább nevetni szeretett volna. Miatta gyűltek össze, miatta keltek fel ilyen korán még azok is, akiknek különben nem kellett volna.

– Természetesen mindenkit ki kell szolgálni, hacsak nincs éppen olyan állapotban.

Milyen állapotban? – gondolta Borika. – Milyen állapotról beszél a vezetőnő?

– Az aztán más kérdés, hogy ha valaki mágnesként vonz ide lehetetlennél lehetetlenebb alakokat.

A vezetőnő szavai után csend támadt. Juci köhögni kezdett, és Borikára nézett. Hartwig a jegyzőkönyvbe írt, fölpillantott Kugler Henrikre.

– Ez azt jelenti – folytatta a vezetőnő –, hogy olyanok is bejárnak ide, akik aláássák a presszó nívóját. Az ilyenekből pedig nem kérünk.

A vezetőnő megróvóan tekintett Borikára. Az pedig nem értette, hogy belőle nem kér-e a vezetőnő, vagy azokból, akik aláássák a nívót.

– Szomorú dolog – folytatta a vezetőnő –, ha valakiről kiderül, hogy méltatlan környezetéhez, munkahelyéhez.

Borika az ablakhoz támaszkodott. Egyszerre félni kezdett. Most érezte, hogy ezek akarnak tőle valamit. Csak most kezdte megérteni, hogy ezek mind azért keltek fel ilyen korán, és azért jöttek el, mert akarnak tőle valamit.

– Nem kaptam tőle pénzt – dünnyögte –, ilyesmiről még csak szó se volt. Egyszer-kétszer elvitt vacsorázni, de hát az csak nem baj? – Körülnézett. – Borravalón kívül sohase fogadtam el vendégtől pénzt.

Ettől megvadultak. Mintha Borika külön pofon vágta volna mindegyiket.

– Lehet, hogy nem a férjemtől kaptam a bundát – kiabált Juci –, de aki vette, az egy gyerekkori szerelmem.

Gizi szomorú fölénnyel ingatta a fejét. – Nekem nem vett bundát a gyerekkori szerelmem, a férjem se vett bundát.

– Borika csak ne beszéljen! – vágta oda a dugó alakú Erzsi –, nagyon jól tudjuk, ki hozta a nyakunkra a konyakosokat.

– Borika csak beszéljen inkább a morfiumcsempészésről!

Anikó szeme könnybe lábadt. – Igazán nem szép tőled, Borika, azért mert egyszer Párizsból küldtek nekem ajakrúzst.

A vezetőnő egy szót se szólt. Fáradt mosollyal nézett Hartwigra. És ezekkel nekem együtt kell dolgoznom – ez volt az arcán.

Hartwig abbahagyta az írást. Kezét a jegyzőkönyv nyitott lapjára tette, mint aki már legszívesebben befejezné az ügyet.

– Én nem vagyok kurva – mondta Halálos minden sértődöttség nélkül. – Különben is, ha az embert bedugják a süteménybe…

A vezetőnő kopogott a ceruzájával. – Lányok!

Csönd lett.

A vezetőnő megint Borikához fordult: – Szomorú, ha az ember mindig kínai falba ütközik.

Ez olyan volt, mintha Borika agyából mindent kisöpörtek volna. Kínai falba ütközik!… Mit akar ezzel?

– Szomorú, ha hiába beszél az ember. – Kis szünetet tartott, majd nagyon határozottan. – Arról van szó, Borika, hogy nem vagy idevaló, a Barbarába.

Borika előrehajolt, jobbra-balra forgatta a fejét, majd vállat vont, és csak hallgatott.

A vezetőnő hátradőlt.

Juci beszélt: – Hányszor megmostam a fejét! Hányszor elmondtam neki: Borika, így nem lehet a vendéggel… A múltkor is nyakon vágta a Janikát. Elment az asztala mellett és nyakon vágta.

– A Janika hülye – mondta Anikó. – Mindenkitől randevút kér.

– Arra a koszladt öregre se szól rá, hogy itt nem szabad papírból enni – folytatta Juci. – Azt is ő szoktatta ide.

A kis Nyergesné: – Odaállt egy vendég mellé, és kivette a kezéből az újságot.

– Azzal se törődik, ha a vendég nővel van – mondta Erzsi.

Sorra odaléptek a vezetőnő elé. Mindegyik tudott valamit Borikáról.

Borika előtt pedig sorra megjelentek a vendégek. A mókusszemű kisöreg, akit ő szoktatott ide. Janika, akit nyakon vágott, aztán akinek kivette a kezéből az újságot, meg akit kihúzott az autóból (mert az is volt!), megjelentek a futballisták, a konyakosok, a feketézők.

– És végül az alvilág! – A vezetőnő komoran bólintott. – Végül ezt is meg kellett érnünk. Gyilkosság.

Mindenki Borikára nézett. És akkor Kampferné, a kávéfőzőnő bedobta:

– Csak azt tudnám, hogy miért tanult tőle németül!

– Angolul is tanult – mondta Juci.

Ettől megint dührohamot kaptak. Miért kellett Borikának nyelveket tanulnia? És mindenféle könyveket olvastatott vele az a férfi. Borikával persze nem lehetett beszélni, mert hogy micsoda művelt partnere van!…

Várni lehetett, hogy rárohannak Borikára. De akkor Hartwig az arcokon keresztül Borika felé hajolt.

– Van valami mondanivalója?

– Tudtam – sóhajtott a vezetőnő. – Egy vállrándítás… ennyi az egész.

 

A jegyzőkönyvet felküldték a központba, Hartwig pedig kiment a zuglói Kettecskénbe.

– Hartwig kartárs – mondta a szőke kontyos Gyárfásné –, hol hűtlenkedett?

Hartwig leült az ablak mellé, és csak mosolygott. Gyárfásné hozott egy félelmetes duplát, aztán leült Hartwig mellé.

Hartwig rejtélyesen mosolygott, és belepottyantott egy cukrot a kávéba, – Azt hiszem, nem marad itt sokáig. – Szünet. – Borika. Tudja, arról a kis Borikáról van szó, emlékszik rá a tanfolyamról. Á, nem való az még a Barbarába.

A Barbara – Gyárfásné elgondolkozva ingatta fejét. – Ott volt az az összecsapás két feketéző banda között… golyószóróval.

Hartwig hallgatott egy darabig, aztán rábólintott: – Ott volt. És éppen erről van szó. A Borika vendégeiről. Másvalaki kéne a Barbarába. – Gyárfásnéra nézett. – Aki mégis, másfajta vendégeket vonz oda.

Gyárfásné meghatottan: – Maga mindig tudja, mit kell tenni, Hartwig kartárs.

 

Borika egy este becsomagolta a kék blúzt meg a fekete szoknyát. Búcsút mondott a Barbara presszónak, hogy másnap reggel Zuglóban jelentkezzen.

– Ne izgasd magad, Borika – mondta a ruhatárosnő.

Anikó kikísérte, átölelte a vállát. – Dögök voltak hozzád. Borika egy szót se szólt. Megint olyan volt az arca, mintha kikeményítették volna. Még látta, ahogy a mókusszemű kisöreg utánainteget a karzatról, aztán becsukódott mögötte az ajtó.

Az utcán futni kezdett. Hirtelen megállt. Mintha golyó sivított volna el mellette. Aztán még egy… még egy… Majd egy nevető gyerekhang: – Ez talált!

Verebeket csúzliztak a fasorban. A gyerekek álltak, vagy lekuporodtak a földre. A táskát letették maguk elé, mint a fedezéket.

Oldalt a felnőttek. – Ez azért kegyetlenség. Miért? Úgyis annyi a veréb, és éppen a buszmegállónál.

Az egyik gyerek megfordult. Valaki megérintette a vállát.

– Add ide. – Borika lehajolt a fiúhoz.

A fiú csak bámult. A többiek abbahagyták a csúzlizást. Az egyik odament Borikához, mintha lejelentkezne.

– Mi erre fel lettünk szólítva.

Borika meg se hallotta. Kivette a fiú kezéből a csúzlit. Belelőtt az ágak közé. Recsegtek a gallyak, a fákról pedig mintha rongydarab hullna.

– Trafált – bólintott a fiú.

Borika körül ácsorogtak, föladták neki a kavicsot. – Tessék a muníció.

Borika egy darabig állva lövöldözött, majd lekuporodott az iskolatáskára. Akkor már nem volt körülötte senki. A gyerekek félrehúzódtak.

Egyetlen rémült csipogás volt a fasor.

Borika a táskán térdelt és csúzlizott. Mintha szét akarná lőni a fákat, az ablakokat, a házakat. Csúzlizott és kiabált. Sírástól elfulladva ordította bele a csipogásba.

– Miért kell nekem tudni, hogy ki írta az Öreg halászt?! Miért kell nekem a csendet figyelni?!

Bőgött dühében. Bandzsított a dühtől és a sírástól. Az arca szétfolyt, de azért nem adta ki kezéből a csúzlit. Bele a fák közé – még! még!

 

– Mondd el visszafelé – kérte otthon a húga –, most mondd el visszafelé az egészet.

Egyszerű tag

– Akárhogy is, de itt van a lakásban. Hallom, mert hallanom kell, ahogy a szobájában csörög, mint bogár a dobozban. Mászkál, megáll, és megint elindul. Csörög, akárcsak gombokat dobálna egymásra. Ez a szórakozása? Gombokkal játszik? Itt hagyták, és most gombokkal játszik.

A lakás régi gazdája Nyugatra ment a háború után. Én, mint ügyvéd, munkához láttam. Nem volt könnyű dolgom, de végül is sikerült. Egy háromgyerekes mérnök pályázott a lakásra. Nagy darab, fekete ember, azt hiszem, Romániából került ide. Amikor egyszer találkoztunk, azt mondta – Soviniszta módon küzdök a családomért. Ön egyedülálló ember, gondolja meg. – Vállat vontam, mit gondoljak meg? Olyasmit említettem, hogy rövidesen megnősülök. Láttam, nem nagyon hiszi. Nem lényeges. Soviniszta módon küzd a családjáért, de hát nekem is megvannak a magam útjai. Amikor megkaptam a lakást, fellebbezett. – Engem csak ez a méltánytalanság bánt. – És megint a családját említette. Alighanem azóta is örökké fellebbez.

Már kezdetben hallottam a család egy idős nőtagjáról. Távoli rokon, akit magukhoz vettek, és aki nem ment Nyugatra. Oda már nem vitték magukkal. Amikor először megláttam, próbáltam vele megértetni, jobb lesz, ha elköltözik. A dívány sarkán ült, ölbe tette a kezét. Mosolygott, mintha süket lenne. Felsoroltam érveimet: – Rövidesen megnősülök, aztán, ugyebár… – Ekkor fölállt, és azt mondta: – Majd átjárunk egymáshoz. – Vettem a kalapomat és mentem.

Mit tudom én, hogy milyen!

Akár a többi öregasszony. Ráncos és süket, és lóg rajta minden. És van… van… – nem tudtam kitenni.

Eleinte még át is jött. Fölhoztam valakit – bekopogott. Bedugta a fejét, mint valami kaktusz. – Ó, a menyasszonya, igazán örülök. – Alig lehetett kituszkolni.

Egyszer próbáltam valamire felhasználni. – Vendégeim jönnek – mondtam –, hozzon egy kis harapnivalót meg egy üveg sört. – Amikor előkerült, majd elájultam. – Mama! Sonkát hozott? Elment az esze? Mit gondol, lakomát csapok én két nőnek, akiket csak úgy felcsípek az utcáról? Hozott volna párizsit vagy szalámit, de csemegesonkát! – Csak tátogott, hogy miféle két nő, meg mit szól a menyasszonyom. – Semmi köze hozzá! Takarodjon vissza a szobájába! – Állt egy szédületben. Úgy kellett kilökni. Akkor már különben is csöngettek. Jött a két nő. Amíg fent voltak, hallottam a kaparászást a falon. Egyszer akkorát reccsent az előszoba padlója, hogy azt hittem, itt áll az ajtó előtt. Ha bejön, ha bemerészkedik…

De nem. Attól kezdve úgyszólván alig láttam. Hanem mindig hallottam. A köhécselését, a lépéseit, ahogy a gombokat folyatja egyik dobozból a másikba. Meddig kell hallgatnom ezt a csörgést?

Gondoltam, csak nem tart örökké. Dolgozni már nem tud, nyugdíja sincs. Aztán megtudtam, hogy külföldről kap holmikat. Eladogat.

Kitenni nem lehetett. Előbb került a lakásba. Bent felejtették a padlóban ezt a rovart, ezt a…

Nem, így nem mehet tovább. Meg kell találnom a módját, hogy kifüstöljem.

Egy nap elcsíptem az előszobában. Rákiáltottam:

– Jöjjön csak ide. – Ment tovább a szobája felé. – Kérem, jöjjön ide!

Megállt. Egy darabig úgy állt, háttal felém, aztán lassan megfordult. Laposakat pislogott, ahogy elindult, lötyögtek a ráncai.

Ott álltunk az ajtónál. Rámutattam az ajtóra, közvetlenül a kilincs alatt. Odanyomtam az orrát – fölfelé hunyorított.

– Karcolás – mondtam. – Új karcolás.

Kicsit féloldalra dőlt, szaporán vette a lélegzetet. Könyökével az ajtót súrolta, majd váratlanul megkérdezte:

– Főzzek egy teát?

– Ne tréfáljunk, erre nincs időm. – Föléje hajoltam. – Mégis, mit szól ehhez az új karcoláshoz?

Kotyogni kezdett, mint egy tyúk.

– Gyerekek… gyerekek… – Ennyit lehetett érteni az egészből.

Én még mindig föléje hajoltam: – Ugyan kérem! Nagyon jól tudja, hogy nincsenek itt semmiféle gyerekek. – Vártam egy kicsit. – Nos, hát akkor ki követte el? – És megint az ajtóra mutattam.

Most már a kotyogást se lehetett hallani. Rátapadt az ajtóra, de közben mintha a hónom alatt akarna kicsúszni.

– Nem hajlandó felvilágosítást adni? Még egyszer kérdem…

Amikor a szemétért csöngettek, már egyedül voltam az előszobában.

– Jó napot, ügyvéd úr – mondta Katica. – Az ügyvéd úr adja ki a szemetet?

Az ajtóban álltam és mosolyogtam.

– Öreg már a néni.

Katica elkorcsolyázott a ládával, aztán megint ott volt az ajtónál.

– Tessék, ügyvéd úr.

– Köszönöm, Katica.

Bevettem a ládát. Egy darabig még az előszobában álltam, az öregasszony ajtaja előtt. Semmi se hallatszott odabentről.

Ez volt az első pofon.

Mindennap lehúztam neki egyet. Volt úgy, hogy az előszobában csíptem el. Vagy a szobájában, ha nem tudott elég gyorsan becsúszni. Mint egy megriadt rovar, úgy siklott a falon. Nem ütöttem meg túlságosan. Csak éppen, hogy érezze. És ebben is voltak árnyalatok. Olykor éppen csak hogy meglegyintettem az arcát, amit nyájas kötekedésnek is vehetett volna. Máskor kissé keményebb voltam. Egy volt a fontos. Hogy mindennap megkapja a magáét.

– Ellensége a lakásnak! Nézze meg, mit művelt az előszobaszőnyeggel.

– Mit mászkál éjjel a konyhában?

– Mit csörgeti örökké a gombjait, mint valami templomi perselyt?

Makogott valamit, meg se hallottam. Ahogy megkapta a magáét, hátravetette a fejét és szipogott. Vagy csak állt egy helyben, és lelógatta a karját. A feje végiggörgött a falon. Akár üvölthetett volna is. Ide be nem jött senki. Egymás közt voltunk.

Tehát eleinte még dorgatóriumot tartottam. Ez később elmaradt. Csak a pofleves…

Természetesen számítottam rá, hogy idővel panaszkodik majd a lakóknak. Esetleg följelent. Óvintézkedéseket tettem.

Először is, a pofonnak nem volt szabad meglátszania. Éppen ezért mindig kesztyűt húztam. Másodszor: a ház lakói…

Kissné a harmadikról, aki mindenbe beleüti az orrát, elkapott a lépcsőházban.

– Ügyvéd úr, de szép virág! Biztosan a menyasszonyának, hát persze, persze… – Hunyorgott, mint aki nem egészen biztos ebben a menyasszonyban. Mert akkor már beszélték a házban, hogy mindenféle nőket hozok fel, és ha talán volt is menyasszonyom, már régen útra tettem.

– Nem – mondtam. – Nem a menyasszonyomnak lesz. – Kissé lefelé tartottam a csokrot, mintha vizet ráznék le róla. – Kovács néni névnapjára. – Fölfelé fordítottam a virágokat. – Margit-nap van.

Óóó!… – Kissné szája összehúzódott, egyáltalán, az arca becsukódott, mint egy kapu.

Én meg mentem a virágommal, hogy átadjam az öregasszonynak. Később ajándékokkal is kedveskedtem. Mentolos drazsé, Tibi-csokoládé, Bambi-szelet.

– Az ő korában már nincs sok öröme az embernek mondtam Gyárfásnak, a tanárnak. – Olyan boldog, ha egy kis édességet kap.

– Második gyerekkor – bólogatott Gyárfás. Szemöldökét összehúzta, és hozzám hajolt. – Egy pillanatra se hittem el azt a képtelenséget. – Rám nézett, mintha várná, hogy mondjak valamit.

De én csak álltam a Tibi-csokoládéval.

Akkor a fülembe súgta azt, amire már régen el voltam készülve. Hátravetettem a fejemet, úgy nevettem.

– Hogy én az öregasszonyt!… Nem, ezt nem mondja komolyan a tanár úr!

– Beszélik a házban.

– Hogy pofozom!

– Magam is azt mondtam: lehetetlen! – Széttárta a karját. – Ő meg terjeszti, a Kovácsné. Tegnap beült Rózsikához, a társbérlőmhöz, és erről beszéltek. Nem kenyerem a hallgatózás, de olyan hangosak voltak.

Eltűnt a mosoly az arcomról, lehajtottam a fejemet.

– Szegényke, mindenfélét kitalált. Őt is meg kell érteni. Egyrészt, ebben a korban… aztán mindig egyedül van. Egy darabig hallgattam, majd nagyon csöndesen. – Hát ilyen lesz az ember? Pedig valaha biztosan társaságba járt, udvarlói voltak, és végül ennyi maradt az egészből. Á!… – Legyintettem és elindultam.

Még hallottam, ahogy Gyárfás azt mondja: – Ön igazán nagyon megértő.

Galvács elfogott a harmadik emeleti lépcsőforduló előtt.

– Még süteményt visz neki! Annak a vén szipirtyónak! Tudja, miket beszél magáról?…

Egy mozdulattal megállítottam.

– Elég, kérem! Tiszteljük az öregkor megpróbáltatásait.

Galvács a falhoz ragadt, és csak hápogott.

Megtörtént, hogy magával Kovácsnéval akadtam össze az udvaron vagy a lépcsőházban. El akart csúszni mellettem, de megállítottam.

– Ejnye, ejnye, ma megint nem voltunk levegőn! Nem helyes egész nap a szobában ülni.

Olyasmit motyogott, hogy ő már fáradt, és nem nagyon tud menni. Közben csak nézett, mint aki vár valamire. Ijesztően megnőtt a szeme.

– Ezen is segíthetünk, ha fáradt a néni. – Levittem egy széket az udvarra. – Úgy ni! Szépen idesüt a napocska. – Megfogtam a vállát és leültettem.

Később, ahogy lementem valamiért, még mindig ott volt. A nap már elfogyott mellőle, de ő még mindig úgy ült, összepréselt vállal, leejtett karral. Végül is nekem kellett fölvinni. Egyik kezemmel a karját fogtam, a másikkal a széket lógáztam.

Egyszer hallal is megkínáltam. Egy mérnök feleségét vártam vacsorára, de hát nem tudott eljönni. Telefonált, hogy másnap jön, de akkor is hiába vártam. A hal meg a csap alatt. A legszívesebben a falhoz vágtam volna. De hát odaadtam az öregasszonynak. Még éppen csak hogy egy kis szaga volt.

– Tessék, mama, jó lesz vacsorára.

– De kérem – fölemelte a halat.

– Megdöglött. – Vállat vontam.

Ő meg úgy tűnt el, a halat két kézzel magához szorítva.

Közben csak engem nézett.

– Szereti a halat – mondtam másnap Galvácsnak a kapu előtt. – Hát akkor miért ne?… Én vendéglőben is vacsorázhatom. Még egy kis borocskát is adtam neki. Tudja, hogy nem veti meg az ilyesmit.

– Iszik? – kérdezte Galvács.

– Azt éppen nem lehet mondani.

Aztán hogy fölértem, bementem az öregasszonyhoz. Nem számított rá, hogy jövök. A díványon ült, és a gombjait csörgette.

– Szedje össze – mondtam, amikor kimentem –, szedje össze a gombokat.

Mindennap megkapta a magáét. De hát meddig bírja? Mikor megy már el?

Egyszer később mentem haza. Ronda napom volt, egy örökségi per. Egyáltalán nem lehetett tudni, hogy az ügyfelem megkapja-e a maga részét. Hogy mennyi rokon bukkan fel ilyenkor! Akadt, aki külföldről jött, és még a halott nevére sem emlékezett pontosan. Egyébként még azt is a fejemhez vágták, hogy nyilas voltam. Pedig hát ártottam én valakinek?! Egyszerű tag… Úgy kerültem haza, mint egy kifacsart rongy. Még útközben bekaptam valamit egy büfében – aztán csak gyorsan ágyba. Éppen vetkőzni akartam, amikor kopogtak.

Ő volt – az öregasszony. Nyakkendőmmel a kezemben álltam előtte.

– Tessék?

Nem szóltam semmit. Féloldalasan becsúszott az ajtó mellett. Mintha tovább akarna siklani a falon. De csak állt előttem, szűk nyakú, fakó ruhájában, lehajtott fejjel. Az a furcsa és kellemetlen érzésem volt, hogy egy sírkereszt áll előttem a temetőből.

– Tessék!

Kicsit közelebb jött. Pár lépést tett, de mintha ez is nehezére esne. Akkor kissé fölemelte a fejét, és felém fordította az arcát. Így állt a ráeső villanyfényben. Elállt a lélegzetem. Ez… ez… csak nem azért jött, hogy?…

Ott volt előttem, és felém fordította az arcát. Az egyik szeme felcsúszott a homlokába. A fél arca olyan duzzadt volt, mintha huzatot kapott volna. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy lábujjhegyre állt. Majd, akárcsak felülről lógatták volna alá, mint egy bábut.

Nem tudom, meddig nézhettem. Megfogtam a vállát, és valósággal kilódítottam.

– Takarodjék!

Már ágyban voltam, és még mindig azt figyeltem, hogy recseg a padló odakint. Miért nem megy el? És végül is miért nem mázoltam le neki egyet?

Másnap az előszobában állt. Mintha már régen várt volna rám, a falhoz tapadva. Lábával az előszobaszőnyeget igazgatta, a rojtokat húzogatta egyenesre.

Nem nézett fel. Egyre csak a rojtokat húzogatta. Oly figyelmesen, mintha azokkal beszélne meg valamit.

Egy pillanat alatt a szobámban voltam. Bezártam az ajtót.

Egy kis társaság volt nálam. Néhány nő meg egy-két barátom. Vacsora utánra hívtam őket. Süteményre meg feketére. Italról a barátaim gondoskodtak. Az egyik nő, egy vidéki ügyvéd felesége, valami porhanyós tésztát hozott.

Míg kint a konyhában főztem a kávét, éreztem, mögöttem áll. Igen, ott állt – mögöttem – az öregasszony, minden mozdulatomat figyelte.

Lekuporodtam a lombikhoz. (Vehetnék már egy rendes presszógépet.) – Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy behívom.

Reccsent a hokedli, ahogy leült.

– Arra vár, hogy a vendégeim közé ültessem?

Nem szólt semmit. Kinyitotta az ajtót, ahogy bevittem a kávét. Előttem röpködött az előszobában, aztán eltűnt.

– Még leejted azt a tálcát – mondta az egyik barátom.

– De igazán, milyen ügyetlenül tartja – nevetett egy kövérkés, szőke nő. Mindenféle kendők voltak rajta, akárcsak abroszt aggatott volna magára.

– Ismerek valakit – mondtam később –, aki egy lakással együtt egy öregasszonyt is örökölt.

Akkor már jócskán ittunk. A vidéki ügyvéd felesége a rádiót facsargatta, egy pár táncolt a füstben. Egyszóval nem nagyon figyeltek, igazán nem tudom, miért mondtam el a történetet. – A végén csönd lett. Mintha a rádiót is lehalkították volna. A táncolók egymásba kapaszkodva rám bámultak. Az abroszos nő leesett egy székre, a rádió mögé!

– Magának is jó lemezei vannak, mondhatom!

– Azt a férfit – mondta valaki a sarokban –, azt kéne felkötni. Hogy mindennap le tudott kenni egy pofont! Hogy ilyen módszeresen…

– Rosszabb a gyilkosnál.

– De az öreg… – belehajoltam a füstbe – ahhoz mit szóltok?

– Pfuj! – A vidéki ügyvéd felesége átimbolygott a szobán, bort töltött a poharakba. – Legyen szíves, ne traktáljon ilyen történetekkel.

– Mégis, ez is fontos neki. – Kopasz férfi támaszkodott az ablakpárkánynak. Mélyen lelógatta a fejét.

– Hogy kap egy pofont? – kérdeztem. – Hogy mindennap kap egy pofont?

– Akkor is. – Még mélyebbre engedte a fejét. – Ha nincs más, ha nincs semmi más a világon.

– Ha nem hagyják abba, elmegyek – mondta az ügyvéd felesége.

Valaki megérintette a vállamat. – Öregem, hol olvastad ezt a hülyeséget?

Engem csak egyvalaki érdekelt. A férfi az ablaknál. – De hát, mondja, hogy is van ez?

Valaki fölerősítette a rádiót.

Másnap a gang rácsánál lógott az öregasszony. Visszafordultam az udvarról. Fölmentem egy barátomhoz, majd beültem egy presszóba. De hát végül is haza kellett hogy menjek.

És most így vagyunk. Hallom, ahogy a másik szobában jön-megy, aztán a gombjait csörgeti. Egyik dobozból a másikba folyatja a gombokat. Közben a dívány sarkán ül és vár.

Fagylalt az állomásnál

Mióta látja ezt?

Szürke híd, belefúródva az égbe, alatta átrohan a vonat. A vonat füstjével együtt maga a híd is fölemelkedik.

– Félmeztelen testek az állomás falánál. Eddig mozdulatlanul álltak, de most jönnek, mintha szét akarnák tépni a nyaralókat. Elragadják a bőröndöket, csomagokat és üvöltve rohannak előre.

– Tízen a Belspedbe!

– Lánggyár!

– Magyar Acél Üdülő!

Mögöttük a nyaralók tétova és végtelen áradata. Távolabb, a híd túlsó végén, a gyorsrajzoló. Ezt is mindig látni kell a lánynak a fagylaltosbódéból. Miért éppen a gyorsrajzoló? Akadnak arrafelé más árusok is, de ő mindig a gyorsrajzolót látja a spárgán lógó arcok között. Úgy lógnak ezek az arcok, mint a száradó zsebkendők. A lány el se tudja képzelni, hogy valaki leüljön a kis székre a rajzoló elé. Azt se tudja elképzelni, hogy ez a mezítlábas, Bocskai-sapkás fiú akár egy forgót is eladjon. Most éppen itt ácsorog a bódé előtt, a krumpliba tűzött forgóival. Ő maga is oly vékony, akár egy pálcika. Várni lehet, hogy elsodorják a táskák, a csomagok. De nem, itt áll, és halk, tiszta hangon azt mondja

– Egy tölcsérrel a málnából.

A lábát bebújtatja egy pocsolyába, akárcsak valami jó, kényelmes papucsba.

Anya elad egy tölcsérrel a málnából. A lány éppen egy vékony bajuszos férfi tölcsérét csapta tele. Két gyors mozdulat, és mintha a férfit is belecsapná a tölcsérbe.

– Mennyi forgó ment el? – hallotta anyát.

A fiú kihúzta lábát a pocsolyából, nézte, ahogy a vízcseppek végigperegtek az ujjakon.

– Ma még semmi. De tegnap erős napom volt. – Nézte a víztől csepegő lábát. Mintha nem is lenne Balaton, csak ez a pocsolya.

Anya megint kérdezett valamit. A fiú a lábát áztatta. Kicsit arrább ment a tölcsérrel, aztán megint visszajött, mint aki nem tud szabadulni a pocsolyától.

Miért kell ezzel beszélni? Miért kell anyának mindig mindenkivel beszélni? A bódé valósággal lángolt, a deszkák átforrósodtak a naptól. Majd délután lemegyek fürdeni. Akkor anya egyedül marad pár órára. Délután. Mikor lesz délután? Előbb még le kell karikázni az ebédért.

– Megint mit csinált a Csonti.

Atlétatrikós férfi állt anya előtt. Anya fehér köpenyében úgy hajolt felé, mint egy ápolónő. A lány egy pillanatra hátrament a bódé mélyébe. Leült a kerti székre. Mellette lavór, víz, törölköző.

– Ne törődjön vele, magának éppen olyan joga van itt az állomásnál, mint a Csontinak, senki a világon nem tilthatja meg magának, hogy a csomagokat vigye.

Az atlétatrikós arca borotválatlan. Az egész ember szakadozott vonalú.

– Odajött hozzám, és szétrúgta a csomagjaimat.

– Ehhez nem volt joga.

– Azt mondja, nincs engedélyem.

A lány előrenyújtatta a lábát. Kék labda, ahogy fölrepül a levegőbe, aztán paccs! be a Balatonba. Ki mondta, hogy egy nő elaludt a gumimatracon, aztán becsúszott a vízbe, és megfulladt? Gumimatrac. Ez is micsoda ostobaság! – A deszka repedései közül kinézett a kertre. A presszó kertje. A héten zenegépet hoznak. Zongorista is meg zenegép?

Az Arzenálban szólt a zenegép. Robival a gép előtt álltak, és dobálták a forintokat. Két sötét pulóveres fiú ült a gépnél már időtlen idők óta. Robi mindig a skót dudások indulóját akarta, de végül is valaki félrelökte. Majdnem verekedés lett. – Maradj nyugton, Zakó! – mondták annak a kefehajú fiúnak. – Semmi kedvem egész nap a skót dudások indulóját hallgatni. – Zakó egész nap itt ül – mondta később Robi. – Meg a többiek is. – Rágott hajú lányok, fiúk csikófrizurával. A zenegép körül ácsorogtak, vagy ültek a nagy, szürke falnál, akár a templomban. A félhomály is olyan ünnepélyes volt. Nem lehetett tudni, délelőtt van-e vagy este? – Aztán Zakó is átült hozzájuk. Szólt a zene, fütty keringett a teremben, Csufi, a bronzvörös Csufi üvegeket rázott a pult mögött. – Egy focista menyasszonya – bökött feléje Zakó, aztán megkérdezte: – Miért van maga mindig a Balaton mellett? – Hosszan keringett fölöttük a fütty, mintha lasszót dobnának.

A lány már megint a fagylaltnál.

Gyerekek vonultak el előtte, madzagra fűzött gyerekek. Mindegyiknek egy tölcsérrel. A szivacsképű tanítónő nem kért. Sértetten, féloldalasan tartotta a fejét. Úgy nézett a bódéra, mintha a fagylalt lenne a legundorítóbb dolog a világon. Aztán elindult a madzagos gyerekeivel.

Anya utánuk nézett.

– Az ember szíve elfacsarodik.

– Miért? – A lány a fagylaltból anyjára bámult.

– Árvák. És így mennek, hogy egy madzagot tartanak. Különben elvesznének.

– Az a nő úgyis erre vár. Legszívesebben elvesztené az egész társaságot.

– Miket beszélsz!

– Hidd el, anya. Ő meg leülne egy padra, vagy fürödne.

A madzagosok eltűntek. A híd túlsó felén fölbukkant a forgósfiú. A gyorsrajzoló mellett állt, a képeket bámulta. Aztán lemegy az üdülők mellett a hajóállomásra. Később majd megint itt lesz, kér egy tölcsérrel, és megbeszéli anyjával az üzletet. Robi megígérte, hogy lejön nyáron Gézatelepre. Akkor majd hajóval átmennek Tihanyba.

Anya fagylaltot adott egy újságpapírba burkolt lánynak. Déli Hírek, ez volt a lány mellén. Csupa újságcím, és mintha a ruha is újságpapírból lenne. Beintett a tölcsérrel a bódéba és továbbment.

– Ki ez? – kérdezte anya.

– Bea. Valamilyen Bea. Azt mondta, bekerül a filmgyárba.

– Igaz, mi van a rendeződdel?

– Á, nem jött le az idén, és különben is…

Arcok a bódé előtt… Anya és lánya előregörnyedve kotorta a fagylaltot. A lány mintha lecsúszna az üregbe, a vanília közé. Megint a madzagos gyerekekre gondolt. Miért nem érti meg anya, hogy az a nő unja, utálja a gyerekeket?

– Kérem szépen!

Fölnéztek mind a ketten.

Napszemüveges férfi állt a bódé előtt. Kezében kis táska, vállán ballon. Mintha már nagyon régen itt ácsorogna, csak hát eddig nem vették észre.

– Ha megengedik… – Közelebb jött, és a táska már bent volt a bódéban. – Mert ugye, nem lehet tudni, kapok-e helyet, senki se ismer errefelé, aztán éppen a szezonban.

A lány a táskát nézte. Ki vette el ettől az alaktól? Vagy anya? Akárcsak ő maga lépett volna be. És most mit fecseg itt arról, hogy esetleg vissza kell fordulnia, ugye, ha nem kap szállást. Mármint megfelelő áron. Ki kíváncsi rá? Vegyen fagylaltot, és menjen a dolgára.

A napszemüveges nem vett fagylaltot, és mintha egyáltalán nem akarna továbbmenni.

– Édesanyám mondta is, hogy ez így nagyon kockázatos. Könnyen megtörténhet, hogy még ma otthon vagyok. De én éppen ezt szeretem. – Az asszonyra nézett, a lányra.

A lány ásított. – Marihuána-csa-csa-csa!

A férfi hátrébb húzódott. – Jó kis hangja van – mondta bizonytalanul.

Az anya, mint aki jóvá akar tenni valamit. – Próbálja meg a faluban. Átmegy a hídon, a gomba mellett. – Kihajolt, és bal felé mutatott. – Csak ne hagyja, hogy sokat kérjenek.

– Nem, azt nem hagyom. Megfizetem, ami jár… na jó, természetes, idény van, de hogy lenyúzzák rólam a bőrt, azt már nem!

– Pedig magából akarnak meggazdagodni. – A lány tölcsért adott egy asszonynak, aztán egy gyereknek.

– A hídon túl, úgy tetszett mondani? Hát akkor majd jelentkezem.

– Nagyon fogunk örülni – mondta a lány egy újabb tölcsérbe.

A férfi már elindult, de erre visszafordult.

Ha megkérdezi, nincs-e terhükre a táska, egyszerűen hozzávágom.

Az nem kérdezett semmit. Meghajolt, és elindult a gombaközért felé.

– Nem kell bántani – mondta anya.

– Minden fillérje ki van számítva, és még arról beszél, hogy merészen kell élni!

– Azt nem mondta.

– Azt hiszi, ez olyan hű de érdekes, hogy leutazik ide, és nincs szobája. – A lány egyre dühösebb lett. – Még jó, hogy nem akasztotta rám a ballonját.

– Miért akasztotta volna rád? – Anya még mindig a férfi után nézett. – Kedves fiú. Ahogy az édesanyjáról beszélt…

– Nem is beszélt az édesanyjáról. – Ez a kopottas, barna táska a sarokban! Mi lehet benne? Borotvakészlet, pizsama. Ócska pizsamája lehet. Robi meztelenül alszik.

– Nagy tisztelettel beszélt veled. – Anya még mindig a férfi után nézett. – Nem megy át a hídon! Nahát, ez igazán furcsa. A sorompó felé kanyarodik, átmegy a síneken.

– Az ő dolga.

A férfi a gyorsrajzoló előtt ácsorgott, aztán karjait lóbálva, leballagott a hajóállomás felé.

– Tanár lehet, vagy valami ilyesmi – mondta anya.

Arcok jelentek meg a bódé előtt. A lány megint fagylaltot csapkodott a tölcsérbe. Aztán azt mondta:

– Ott vannak az újságosok.

Gyerekek az állomás padján. Úgy szállták meg a padot, mintha odafújták volna őket. Csíkos trikók, ingek, övig meztelen, barnára sült testek.

– Az újságot várják – bólintott anya.

A gyerekek tolták, lökdösték egymást. Az egyik lepottyant, és most a pad másik végéről tolta meg a sort.

– Tegnap verekedtek. – A lány úgy érezte, mintha az egész társaság bent ülne a bódéban, itt lökdösődnének, ordítoznának. – Dobler több újságot kapott, és akkor a Szűcsék nekiestek.

– Dobler?

– Ott az anyja.

Vékony, kis szőke nő a pad mellett, éthordóval. Előrecsuklott nyakkal áll, mint aki nem is mer közelebb menni a fiához. Aztán még több felnőtt is megjelent. Álltak, és nézték a gyerekeket. Nevetgéltek. Egy férfi olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna lépni valamelyik fiúhoz, de nem mozdult. Állt és várt. – Némelyik egész szép pénzt keres az újságokkal – mondta anya.

– Ők fosztogatták a kabinokat? – a lány elgondolkozva kavarta a fagylaltot. – Lányok is voltak velük. Az a lány is velük volt, aki egyszer a hídról fejest ugrott a Sióba.

Befutott a vonat. A gyerekek megrohanták. Aztán megint a padnál. De most már újságostasakkal és egy kövér, barna nővel. A nő magyarázott valamit, a gyerekek ordítoztak. A nő felvágta a tasakokat, a gyerekek körülötte ugráltak és ordítoztak.

– Nyomás ide huszonötöt – és már indítok!

– Na, na, Dobler!…

– Nekem is, ne csak Doblernak.

Dobler már rohant a pakkjával. Utána a többiek.

– A vonatra! A vonatra!

A lány fagylaltot adott valakinek. Robi azt mondta, megírja, mikor érkezik. Azt is mondta, azért unalmas, hogy mindig lent van abban a kóbliban. Azok a lányok az Arzenálban! Ültek, hallgatták a zenét, és közben vártak valamire. Zakó odaintett egyet. Szürke pulóverben volt az a lány, fekete, hasított szárú hosszúnadrágban. Egyszerre nekiesett a szendvicsestálnak. Evett és nevetett, mert Zakó a lófarok frizuráját rángatta, és mindenféléket beszélt róla, hogy kulcsa van az öregurakhoz, meg ilyesmit… A lány evett és nevetett, mintha nem is róla lenne szó. Ki ez a lány? És a többiek? – Robi csak nevetett, amikor megkérdezte tőle.

– Szemlélődtem.

A napszemüveges olyan mozdulatot tett, mint aki bocsánatot kér. A lány várta, hogy most már viszi a táskáját. De a férfi csak állt és hallgatott.

Anya szólalt meg:

– Talált helyet?

– Éppen ez az, hogy megkíséreltem. – Hátralépett, felnevetett. – Terepszemlét tartottam. Azt hiszem, rendes kis hely. – Várt egy kicsit. – Szeretek így ismeretlenül körülnézni.

– Maga Bill Halley, a rockikirály? – A lány áthajolt a fagylalton.

A férfi levette a szemüvegét. De mintha leverték volna az arcáról. Hunyorgott, szemhéját dörzsölgette.

– Csak vigyázzon, hogy meg ne tudják. – A lány a fagylaltot csapkodta. – Nagy ostrom lesz.

A férfi az asszonyra nézett és megkérdezte:

– Itt maradhat még egy kicsit a csomagom? – Ahogy az asszony intett, megköszönte és továbbment.

– Nem kellett volna – mondta anya.

– Mit titokzatoskodik! – A lány a repedéseket nézte a bódé deszkáján. A bódé mögött a bicikli. Egy óra múlva fölül, és elkarikázik az ebédért. Utánam bámulnak, ahogy átmegyek az udvaron a konyha felé. Kifeszített ponyvák alatt ülnek az udvaron. Arról beszélnek, ki milyen barna. Egy nap alatt akarnak lesülni. Visítanak a gyönyörűségtől, ha Terkáné halászlét főz.

A lány anyjához fordult.

– Mit érdekli ezt az alakot, hogy mióta vagyunk ebben a bódéban?

– Erről nem is beszélt.

– Miért kell mindenkinek elmondani, hogy Pestről jöttünk le?

– Klári!

– De hiszen te mondtad, hogy itt fogok érettségizni, és hogy még örülhetünk ennek a bódénak.

Anya felsóhajtott, mint aki segítséget vár valahonnan. Aztán egészen váratlanul:

– Foglalkozhatna veled.

– Ez?

– Mindenesetre sokkal komolyabb, mint a Robi.

– Anya, hagyjuk ezt!

Gyerekek futottak el a bódé előtt, újsággal a hónuk alatt. Végig, az állomás körül újságos gyerekeket lehetett látni. Az üdülők felé. Ellepték a kört a gomba előtt.

Egy vörös arcú fiú újságot dobott a bódéba. Besöpörte a pénzt, ahogy továbbrohant. Ahogy visszajött, fagylaltot kért. Újságjaival a hóna alatt a bódé előtt állt. Jobbról-balról körülnyalta a tölcsért. Az asszonyra nézett.

– Kapom a pénzt az újságért?

– Dobler – mondta anya –, kitettem a pultra. Be is söpörted, ahogy elmentél.

A lány az anyjára nézett. Mintha azt akarná mondani: fölösleges. Teljesen fölösleges ez az egész magyarázkodás. Kifizettük a pénzt, a fiú menjen a dolgára.

– Nem – mondta a fiú –, én is kifizettem a fagylaltot.

– Persze hogy kifizetted.

– Akkor maga is fizessen.

Maga! – A lánynak a fejébe szökött a vér.

– Menjen szépen tovább! – mosolygott anya.

– Továbbmegyek. De előbb fizessen.

Anya még mindig mosolygott. De a lány látta, hogy remeg az arca. Alig észrevehetően, mintha homokot szórtak volna a ráncok közé.

Egy másik fiú is fölbukkant Dobler mellett. Kerek, kopasz fej.

– Nem akarnak fizetni az újságért – mondta Dobler.

A kopasz fej úgy ingott, akár a léggömb.

Anya meg pénzt tett a pultra. Visszavette, aztán megint csak odatette. Közben Doblerra nézett.

– Igazán nem tudom…

Dobler keze elindult a pult felé. De akkor a lány lesöpörte a pénzt a földre, ő meg kiugrott a pult elé.

– Egyszer már megkaptad.

Mielőtt Dobler egy szót is szólhatott volna, penderített rajta egyet és előretolta.

A fiú két lépést magától ment, mintha rugóra járna, aztán visszafordult.

– Szétverem a bódéjukat!

A kopasz elvigyorodott. – Lehúzhatják a redőnyt!

Elrohantak. Füstölgött utánuk az út.

A lány már megint ott a fagylalt mögött ült a kis kerti széken. Nem nézett az anyjára. Az üres utat nézte, a síneket.

– Visszajönnek. – Messziről hallatszott anya hangja. – Ha eladják az újságot, visszajönnek.

– Csak jöjjenek.

– Talán mégis jobb lett volna odaadni a pénzt.

A lány most anyára nézett.

– Akkor kitalálnak valami mást. Akár háromszor is kifizetheted az újságot. Ha egyszer a fejükbe vesznek valamit.

Anya vállat vont. Ebben, a pillanatban szinte jobban félt a lányától, mint Dobleréktól.

A lány meg csak nézte. Szárazon égett a tekintete, és mondta, mondta a magáét.

– Mintha nem ismernénk őket, mintha ma jöttünk volna ide…

Anya maga se tudta, miért, azt mondta: – Karácsonyra felküldelek Pestre. – Elakadt. Aztán ahogy kifelé pislogott az útra: – Be kell zárni.

– Nem zárunk be.

– El kell menni az őrszobára.

– Elküldünk valakit.

– Mit akarsz?

– Megvárom őket. Csak jöjjenek. Csak hadd jöjjenek.

Anya is leült. Ültek egymás mellett. Mintha bedeszkázták volna a bódét, és most csak ülnek, ülnek egymás mellett a sötétben és a hőségben. Körülöttük kiáltások.

– Déli Hírek!

– Megjelent a Déli! Itt a Déli!

Olykor egész közelről hallatszott, aztán az állomás felől, majd megint mintha itt rohannának el a bódé előtt.

– Egész rendes kis helyet találtam.

A napszemüveges állt előttük.

Azok ketten meg se moccantak. A lány a férfira bámult. Mit akar? Miért nem megy el? De ez csak beszélt, beszélt.

– Köszönöm a segítségüket, és igazán bocsássanak meg az alkalmatlankodásért.

A lány egy félájult mozdulattal kiadta a táskáját. Teljesen elgyöngült. Azt se tudta, hogy ült vissza a székre.

A napszemüveges meghajolt.

– Hálásan köszönöm. – Hirtelen levette a szemüvegét. – Milyen fehérek! de igazán, hogy mind a ketten milyen fehérek… – Feltette a szemüvegét. – Itt vannak a Balaton mellett, és mégis… – Még egyszer meghajolt, aztán elindult a táskájával.

Lány az uszodából

– Holnap feljön valaki.

A fiú az ablaknál állt. Egy fát nézett, lent a téren. Azt a férfit és nőt, akik olyan hirtelen ültek le arra a padra, mintha az égből csapódtak volna le. A férfi hátradőlt, átfogta a nő vállát. Van nekik hová menni, gondolta a fiú, vagy most már itt rendezkednek be. Közben neszeket hallott a háta mögül. Arrébb toltak egy széket, megreccsent egy dívány. Pusmogás, amiből semmit se lehetett érteni.

Apa meg anya megbeszélik a dolgot. Megbeszélik, hogy hát akkor mi lesz holnap.

Hirtelen egy kép vágódott a fiú elé. Anyával megy a siófoki mólón. Fogja anya karját. Langyos fényben ázik a móló, ahogy belenyúlik a vízbe. Anya megáll, lehunyja szemét, arcát az ég felé fordítja. – Köszönöm, hogy eljöttél velem. – Ugyan, anya! – De igen, igen, egyedül nem tudtam volna a szemem miatt. – Hálásan megszorítja a karját. Hajó jön? – Ő meg rábólint. – Hajó. – Továbbmennek a móló orra felé. Halásznadrágos nő velük szemben. Egy vörös hajú lány megáll, fényképezni kezd. Két nő egymásba karolva. – Ugye, egész jól lesültem? – Igen, anya.

Az a fa odalent, meg a szerelmespár.

– Hány órakor menjünk el? – hallani anyát.

Még mielőtt a fiú megszólalhatott volna, apa a szoba mélyéből.

– De hát egyáltalán nem kell elmenni. Nem kívánja azt a Micu.

– Kérem – mondja anya –, legyen szíves és hallgasson. Hány órakor menjünk el, fiacskám?

– Hogy fuvolázik.

– Kérem, nem magát kérdeztem.

A férfi odalent ráhajolt a nő vállára. Gesztenyebarna haja van a nőnek. Hova mennek innen?

– Majd szépen kiülünk a konyhába. – Apa alatt megreccsent a dívány. Paskolás hallatszott.

A takarót paskolja a hátán, gondolta a fiú. Pihennie kell, minden délután pihennie kell. De holnap elmegy.

– Ötkor menjetek el.

– Nahát! – Felháborodott paskolás. – Én sose küldtem volna el az apámat.

– Hallgasson, kérem! Micu igazán eleget dolgozik, igazán megérdemli, hogy ha egyszer vendége jön…

A fiú érezte, hogy anya a háta mögött áll.

– Majd úgy rendezzük be, fiacskám.

Azok odalent eltűntek a padról. Mintha egy szélroham elfújta volna őket.

A fiú elfordult az ablaktól.

– Akkor holnap ötkor.

 

A lány megrázta a haját, ahogy körülnézett.

– Kedves kis szoba.

– Egy szoba – mondta a fiú. – És semmi remény, hogy valaha is…

Elhallgatott. Az a mozdulat, ahogy a lány hátranyúlt a hajához! Milyen barna a karja! Amikor meglátta az uszodában, még igazán nem gondolta, hogy két nap múlva itt lesz.

Ott állt az óra alatt.

– Miféle óra alatt? – A lány hátranézett. Még mindig a haját dobálta. Közben olyan gyanakvóan mosolygott.

– Az uszoda órája alatt.

– Maga meg a lépcső korlátját fogta és bámult. – A lány olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna bújni a haja alól. Igazán meg kellett kérdeznem, meddig akar még bámulni?

– Már azt is tudtam, hány órakor öltözik. – Szinte látta, ahogy a lány elmegy a kabinsor előtt, egy pillanatra lebámul a medencére, aztán eltűnik a női öltözők felé. Ő meg rohant a kabinjába, magára kapta a ruháját. Egyszer végigöntötte a nadrágját napolajjal.

A lány megigazított egy széket, megállt egy kép előtt.

– Tábornok a szabadságharcból. Az apám aggatja ki ezeket. – Hátulról megfogta a lány vállát. – Sose tennék fel képet a falra. – Elhallgatott. Érezte, megint a szállodáról beszélne, ahol az ember egyedül van, és még sincs egyedül. De mintha már évek óta erről beszélne mindenkinek.

– Azt mondta, a szüleivel lakik. – A lány még mindig a tábornok arcképét nézte. – Hol vannak? Moziba küldte őket?

Hol vannak? A fiú keze lecsúszott a lány válláról. Érezte, látta azt a kettőt, ahogy összekapaszkodva mennek az utcán. Anya, aki egy szó nélkül ment el hazulról, és apa, aki lázadozott. Most is méltatlankodik.

– Nem, a Vargáékhoz nem megyek. Egyszerűen unom őket.

– Ugyan kérem, ne fölényeskedjék! – mondja anya. Vitte valamire az életben? Örökké csak szélhámoskodott. Hát akkor hagyja a Vargáékat!

– Már százszor hallottam, hogy a fiuk milyen remekül pisztonozik, és hogy mégse kap szerződést. – Apa megáll egy eszpresszó előtt. – Beülhetünk.

Mire anya:

– Persze, maga csak dobálná a pénzt, amit a fia keres.

– Ebben a korban már igazán nem kívánhatja tőlem…

– De maga, soha… soha!

Apa legyint, előremegy. Szimplát rendel és szódát. A kisasszony előtte áll és megismétli.

– Szimpla? Szóda?

Ők meg ülnek, a presszó óráját nézik.

– Hat óra – mondja apa. – Tízre hazamehetünk.

– Fél tizenegyre.

Kihozzák a szimplát és a szódát.

A fiú kinyitotta a szekrényt. Egy fürdőköpenyt dobott a lánynak.

– Ezt szokták felvenni? – A lány a köpenyt forgatta.

A fiú a díványon feküdt. Ha most elkezdi kérdezni, hogy hányan voltak már itt? Istenem, de hiszen alig van időnk! Felkönyökölt. – A lány még mindig a köpenyt nézegeti. Mi az? Talán visszadobja? Fogja magát és elmegy?

Kintről motorpufogás hallatszott. Egy női hang.

– Pajtás! Gyere már, Pajtás!

– Pajtás, az biztosan egy kutya. – A lány fürdőköpenyben volt. Észre se lehetett venni, mikor bújt ki ruhájából. Fürdőköpenyben állt az ablaknál. Aztán leült egy székre, onnan integetett.

A fiú a díványról integetett.

– Mit gondol rólam, hogy mindig öregekkel látott az uszodában? – A lány a dívány sarkán térdelt. Szemöldökét összehúzva nézett a fiúra.

– Furcsa. – A fiú összekulcsolta kezét tarkója alatt. (Akármit mondok, megsértődik.)

– Tudja, hogy az az ügyvéd el akart válni miattam a feleségétől? – Belehajolt a fiú arcába. Hirtelen fölnevetett. Ki alszik itt? Maga? A szülei?

A fiú kinyújtotta a kezét, a lány fürtjeit morzsolgatta. – Az egyik szeme nagyobb.

– Ezt már az usziban is mondta. – Mélyen belehajolt a fiú arcába. – Az ügyvéd megígérte, hogy állást szerez. Nem nagyon hiszek neki, de hát mindegy. – Nem, gondolta a fiú, nem kérdezem meg tőle, hogy fent volt-e az ügyvédnél?

A lány öklével dörömbölt a díványon.

– De igazán, ki alszik itt?

– Én. Nem mindegy?

– A szüleid meg ott? – A lány az ágy felé mutatott.

Egy cetli a presszó asztalán. Szóda, szimpla – kettő tíz.

– Még maradhattunk volna. – Apa megáll odakint a presszó előtt.

– Hogyne! Amikor a kisasszony már háromszor odajött, hogy „mit parancsolnak”? – Anya egyik lábát előrecsúsztatja, lelép a lépcsőről.

Átmennek egy téren, kicsit leülnek. Apa egy könyvről magyaráz.

– Majd felolvasom a Disraeli-életrajzot. – Elgondolkozva nézi a kavicsos homokot. – Nagy diplomata volt. Nagy diplomata és nagy hazafi.

– Azt hallottam, hogy csúnya ember volt – mondja anya.

– Eh, maga!… – Apa arrébb tol egy kavicsot a cipője orrával. – Különben, fiatal korában szép volt, csak csúnyán öregedett.

– De ki volt az a szép ember? – kérdi anya.

– Lord Melbourne.

Akkor megint úton vannak. Megcsúszott tetejű házak mellett mennek el. Anya bebámul az udvarra. Porolórúd a vasszürke fal előtt.

– Üljünk buszra – mondja anya –, kimegyünk a végállomásig.

A végállomás üvegkalitkája. Apa kidugja a kezét.

– Csöpög.

Visszaül anyához a padra. – A következővel visszamegyünk.

– Még várhatunk – bólint anya.

– Ha tudnám, hogy szeretsz. – A lány megint azzal a figyelmes tekintettel hajolt a fiú fölé.

Az lehúzta magához. – Hagyja a csudába az ügyvédet.

– Nem nagyon érdekel. De hát ha állást szerez. – Felkönyökölt, akár a napozóágyon. – Nem vettek fel az egyetemre. Előbb kórházban kell dolgoznom. És ezt az ügyvéd elintézi.

Sötétség fogta őket körül. Az órát se lehetett látni. Ki is mondta, hogy följelentette egy tanárnőjét? Igen, hogy ez a lány érettségi után följelentette egy tanárnőjét, mert rossz jegyet adott. De hogy lehet ilyesmit! Följelenteni valakit… Egyáltalán, ki ez a lány? – Nem gondolni semmire!

– Ha tudnám, hogy szeretsz! – suttogta a lány.

Aztán a lány megint a dívány másik végében feküdt.

Oda kéne mászni, átölelni, valamit mondani. – A fiú mozdulni se tudott. Úgy rátapadt a verejték.

Bugyborékolás a sötétben, vízcsobogás. De hiszen a lány beszél! Mióta? és mit?…

– Pofi – nyögte a fiú.

A bugyborékolás abbamaradt. Aztán mintha lehelet csapódna a fiú arcába.

– Talán mégis szeretsz. – Csönd. A lány egy hangra várt. Majd akárcsak valami régi szöveget folytatna. – Az se baj, ha nem tudsz táncolni. Azelőtt nagyon szerettem táncolni, de most már nem érdekel.

A fiú még mindig mozdulatlanul feküdt. Mikor mondtam, hogy nem tudok táncolni? Most az öccséről beszél.

– Szenvedélyes táncos, és micsoda nyakkendői vannak! Ha tudnád!… Pálmafa meg néger nő van a nyakkendőjén.

Föl kéne gyújtani a kisvillanyt, gondolta a fiú. Hány óra lehet? Apáék talán mégis fölmentek valakihez.

Apa egy ajtó előtt áll.

– Még egyszer csöngetek.

Az ajtó nem nyílik ki. Ők ketten lassan visszafordulnak. Végigmennek a körfolyosón, anya belekapaszkodik apába.

– Hol lehet ez a Margit?

– Otthon. Csak nem nyitja ki az ajtót.

– Miért ne nyitná ki? Maga mindig ilyeneket beszél!

Lent állnak a kapu előtt. Csuklyás szemetesládák a fal mellett.

– Megnézem, hány óra. – A fiú egy úszómozdulattal a harisnyáját kereste. Visszanézett a lányra.

Védtelen az arca, milyen védtelen, ahogy hunyorog a fényben! Ilyenkor szokták elküldeni? Az ügyvéd meg mások. – Két kezébe fogta a lány arcát.

– Mennünk kell.

Az arca kicsúszott a keze közül. Olyan fintort vágott, mint egy utcagyerek, aztán egy félfordulattal lent volt a díványról. Pillanatra megállt az ágy előtt, mintha a szülőknek akarna valamit mondani.

A fiú utánahajolt a díványról.

– Gyere… gyere ide!

A lány visszanézett. Megint az a csúfondáros arc. Mintha nem is ő lenne, hanem az öccse.

– De hiszen mennünk kell, te mondtad.

Elment a dívány mellett. Ahogy a fiú utána akart nyúlni, kisiklott. Elsiklott a kislámpa fénye mellett, az ajtó felé.

– Be lehet menni a fürdőbe?

– Igen, hogyne.

Üres volt a szoba. A fiú még mindig lelógott a díványról. Ez a lány nem jön föl többet. – Akkor is erre gondolt, amikor lemászott a díványról, és öltözködni kezdett.

Zajok a fürdőből. Rekedten búg a csap. Be kéne szólni, hogy a zuhanyt ne használja, mert nehéz elzárni. – Most mintha a kádat kongatná.

A fiú kint állt a sötét előszobában. Hallgatta, hogy csobog odabent a víz. – Többé nem jön ez a lány. Akad valaki más. Aztán az is elmarad. Végül nem jön föl senki. És ő már nem is gondol rá, hogy valakit is felhozzon. Akár egy elöregedett csecsemő apa és anya között.

A csapok elhallgattak. Talp sikálta a fürdő kövét.

Halk kaparászás az előszobaajtón.

A fiú nekidőlt a falnak. A kaparászás erősödött. Most már oda kellett nézni.

Árnyék az ajtó üvegjén. A fiú levált a falról.

Az ajtó résnyire megnyílt. A résben megjelent apa arca. Mögötte, a lépcsőházban, anyát lehetett érezni.

– Nna – mondta apa, ahogy szembetalálta magát a fiúval. Akárcsak egy idegen lakásba nyitott volna be.

– Menjetek. – A fiú most már anyát is látta, ahogy ott áll a karfába kapaszkodva.

Apa féloldalasan, sértetten tartotta a fejét. Mint aki nem hiszi, hogy elküldték, hogy megint menni kell.

Anya keze engedelmesen hátrébb csúszott a korláton.

– Menjetek.

Apa arca egy pillanat alatt szétesett. Csupa apró ránc, repedés. Válla lecsuklott, mint akinek már nincs ereje továbbmenni. Aztán egy lassú, nagyon lassú mozdulattal visszahúzta a kulcsot.

Anya is meglódult odalent. Belenyomódott a falba.

A fiú utánuk nézett. – Lefelé, az üres lépcsőkre. Aztán megfordult, és fölrántotta a fürdőszoba ajtaját.

– Mi lesz már!

Hangverseny után

Zöldbabfőzelék egy lábasban.

Oly élesen látta, mintha hirtelen eléje tolták volna. Azonnal visszatolta. Nem gondol erre, legalább most nem.

A földalatti üvegajtaja kinyílt előtte. A kalauznő kipattant, őt meg hátulról egy kicsit megtolták, és már bent volt. Az ajtó becsukódott. Arcok lógtak előtte. Ha szétnyitja ezt a függönyt, megint csak arcokat talál. Egy kövérkés fiú fölbámult rá. Egy darabig nézte, aztán elnehezedett a tekintete, az arca álmos lett.

Györgyi elszégyellte magát. Unalmas arcom lehet, fárasztó. Ez a fiú csak így rám néz, és máris… Ha arra a fekete nadrágos lányra pillantott volna! Fekete nadrág, fehér cipő. Erre mondják, hogy modern lány. Vén tragacs. Ezt meg rám mondják. Bár Vera egyik fiúja levelet írt nekem, becsempészte a táskámba. Ez még két éve volt. Vera megtudta, napokig bőgött az anyjának, és azt mondta, hogy nem lehet társbérletben élni. – Megalázó! – Hallotta a lány bőgését a fürdőből. – Anyuuu, ez megalázóóó! – És aztán?… Ezt a hangversenyjegyet is Vera szerezte. – Nem áshatod el magad, Györgyi.

Nem áshatja el magát. Visszatolta Vera arcát, akárcsak az előbb a zöldbabfőzeléket.

Kopaszos férfi ült mellette a koncerten. Olykor úgy nézett rá, mintha évek óta együtt járnának hangversenyre. A szünetben is úgy kísérte az ajtóig. Az ajtóban meg ránézett, aztán eltűnt. Apának volt ilyen arca, csak sokkal élesebb.

Vendégkarmester vezényelt. Mander – Egyesült Államok. Szép zsidó fiú. Inkább Verának kellett volna látni. Miért inkább Verának?! – Dühös volt magára. – Miért inkább Verának?!

Szétnyitott könyv. Úgy lógott előtte, mintha rá volna szerelve a bőrfülre, hogy bármely utas belelapozhasson.

Az Élet örömei.

Az állt a lap tetején. A könyv lassan ringott, és azok is ringtak, akik belehajoltak a könyvbe. A lompos bajuszos, szemüveges férfi, rojtos szélű sáljával, amit mintha valaki türelmetlenül beletűrt volna a nyakába. Ő tartotta Az Élet örömei-t, föl se nézett, észre se vette, hogy Györgyi a háta mögött belehajol a könyvbe, hogy egy nyakas pulóveres fiú is belehajol, egy sasorrú, fiatal lány. – A szemüveges férfi fogta a könyvet, olvasott.

Ráér, gondolta Györgyi, most ráér, meg ha leül egy tér padjára, akkor is órákig olvas. Otthon nem hagyják a felesége meg a gyerekei. Ha ugyan lakik valahol. Nincs több holmija, mint ami rajta van: a koszladt sál, a szemüveg, a nagy gombos kabát meg Az Élet örömei.

Györgyi fölnézett a könyvből. Egy másik arccal találkozott. Egyszerre buktak fel a könyvből. A fiatalember mosolygott, a fejét ingatta, akárcsak becsapta volna az öreget, hogy elolvasott néhány sort.

Olyan képet vág, gondolta Györgyi, mint aki becsöngetett egy kapun, és aztán elrohant a házmester elől. Fiatal. Verával járhatna. Nem, azért annál több. Talán huszonhat lehet. Veráék között nincs ilyen. Ki mondta azt, hogy ezeket a fiatalokat nem évek választják el tőlünk, hanem egy egész korszak? Övék az atomkorszak. Honnan jöhet ez a fiú? Elég tisztességesen öltözködik. A haja rövidre nyírva. Lekoptatott, mondaná Vera. Lehet, hagy mégis befogadnák maguk közé. – Az öreg barátunk. – Zsuzsinak tetszene, annak a kozmetikuslánynak. Egyszer kijött a konyhába, és elkezdett panaszkodni. – Ezek a fiúk nem becsülnek meg engem. – Hogy kell Zsuzsit megbecsülni?

Nem hiszem, hogy a fiú engem néz.

Az Élet örömei-t nézték mind a ketten. Az a sál, az a nyak egy paddal kínálta őket. – Kérem, üljenek le. – És ők leültek. – Ronda felesége van az öregnek – kezdte a fiú. Györgyi megjegyezte: – Nekem is ez jutott eszembe. – Elhallgatott, majd hozzátette. – De most mégis úgy gondolom, hogy nincs felesége, nincs senkije a világon.

– Futballmeccsre jár – bólint a fiú. – Kint van minden Fradi-meccsen. Oda is magával viszi a könyvet.

Györgyi biztos volt benne, hogy az öreg egy konyhában lakik, leül a sámlira, lebámul az udvarra.

– Sajnos, a gyerekek nem szeretik – mondta a fiú. – Bosszantják, meg egy kicsit félnek is tőle.

– Mert magányos – mondta Györgyi –, mert lóg rajta a magány.

Az öreg továbblapozott, és Györgyi elhagyta azt az arcot. A fiút nézte. – Most a hirdetések felé fordul. És ha igazán beszélgetnének? Ha egy kicsit közelebb sodródna és leszólítaná? Vagy ha együtt szállnának ki? Mikor szólították le utoljára? – Nem emlékezett rá, és ettől elkeseredett. A házban panaszkodott is egyszer valakinek, talán Babszinak. – Olyan rossz nőket leszólítanak, engem meg soha! – Babszi olyasmit mondott, hogy ez nem a csinosságon múlik. Ahhoz kell valami… például Tukács Mária! Meg kell nézni Tukács Máriát. Igazán nem csinos, a legjobb akarattal se lehet rámondani, és nem mer este egyedül hazajönni, mert falkában követik.

– Falkában – mondta Györgyi.

A szomszédja ránézett. Ő meg mereven előrebámult.

A hirdetések körben a kocsi falán. „Akar egy jó estét? Jöjjön a Jégpalotába!” A fiú ennél a hirdetésnél várta. Pillanatra összenéztek, aztán szinte együtt olvasták. Fellépnek: Alfonzó, Marietta, a Gács testvérek. – Egy névnél Györgyi megállt. Szmuda Ági. A sötét ablaküvegben látta, hogy a fiú elmosolyodik. Szmuda Ági.

– A Lukácsba jár – kezdte a fiú. – Ahogy belép az uszodába, szatyrát lóbálva, Gróf leválik az uszoda oszlopáról, és odarohan hozzá. – Szevasz, Ági! – Beamter Bubi, a vibrafonos, a medencében fröcsköli a vizet. – Gyere már, Ági! A fiúk a napozó korlátjáról integetnek, kiabálnak. – Ági! Ági! – Egy idősebb úr abbahagyja az izomlazító gyakorlatokat. – Kezit csókolom. Régen láttuk, elhanyagol bennünket. – Ági meg elindul a kabinok felé.

– Meg kell nézni, ahogy elindul hazulról – mondta Györgyi. – Szerteszét hagy mindent a szobájában. A köpenye az asztalon, meg a reggeli maradványai. Mosatlan csésze, almacsutka egy könyvben. Parizerhéj lóg az ablakkilincsen. Valaki tréfából odaakasztotta. Fönt volt Áginál, és aztán odaakasztotta a parizer héját. Ági anyja kövéren és lomposan járkál a szobában. – Legalább az ágyat rakd rendbe. A kezét tördeli. Ági oda se figyel, meg se hallja. Ragyogva, frissen lép ki ebből a koszfészekből. Egy fiú rábámul a papírüzlet előtt. – Szervusz, Ági. – Szmuda Ági bólint, és ellép mellette. Gyerekkorukban jóban voltak. Ági leveleket írt a fiúnak, a leveleket elrejtette a kapualjban, egy repedésben. A fiú nem mindig válaszolt. Ági levele olykor egy hétig is ott volt a repedésben.

– Zombori Mikivel járt – bólintott a fiú. – Ki volt Zombori Miki? Egy fiú a Lukácsból. Sportfiú. Ági beleesett, de Miki egykettőre túl volt rajta. A napozóban odament Ági heverőjéhez, és mindenki előtt azt mondta: – Ne járkálj utánam, mert a pofádba verem a facipős lábamat. – Ági hallgatott, oldalt fordult. – Meg kéne leckéztetni ezt a frátert – mondta egy színész a napozó végén. Ági a karjára hajtotta a fejét. Miki egy darabig még előtte ácsorgott, aztán elment, szandálja kopogott a kövön.

Györgyi megismételte a nevet. – Zombori Miki. Kiment Amerikába, és szerepet kapott egy filmben. Talán ő volt a Tarzan Johnny Weismüller után. Az biztos, hogy feleségül vett egy színésznőt.

– Jane Normant – mondta a fiú. – Mickey… láttam a nevét egy amerikai filmlapban, úgy van írva, hogy Mickey Zombori. – Aztán megjegyezte. – Szmuda Ági soha nem tudná elhagyni Pestet, a Lukács uszodát.

Györgyi még akart valamit mondani Szmuda Ágiról, de a fiú tekintete lesiklott a plakátról.

Lehet, hogy focista az a fiú, gondolta Györgyi. Miért tetszenek úgy nekem a focisták? Egy időben az Apostolokba járt, ott látott néhány labdarúgót. Sárika, a kövér presszósnő azonnal helyet csinált nekik, ha másképp nem ment, kiszórt néhány vendéget. Aztán Sárika közölte vele, hogy ez itt Borbás II. a feleségével, az meg Remete Szuszu. Borbás II. feje akár egy iskolásgyereké. A feleségétől félt, de Sárika szerint a Corvin sörözőben verte a nőket. Györgyi egyszer összeakadt vele. Kijött a templomból, és beleszaladt Borbásba. A labdarúgó ránézett, elvigyorodott, és Györgyinek ettől olyan jó napja lett.

A focistáknak vigyázni kell a kondícióra, mondta Babszi a házból.

Nekem már sose lesz egy focistám.

Elszorult a szíve, mert a fiú az ajtóhoz lépett.

A fiú nem szállt le, csak mintha kikísért volna valakit. Aztán visszafordult egy fiatal lány arcával.

Nyári vendéglőt hozott a lány arca. Ők ketten ott ültek egy lugasban. Nem tudni, mióta ültek ott, de az biztos, hogy már jól benne voltak a beszélgetésben.

– Fél évvel a gyerek születése után beköltözött a műterembe – mondta Györgyi. – Azóta mindennap hazajön, de este visszamegy a műterembe, ott alszik.

– Bocsásson meg. – A fiú előrehajolt. – Ilyesmit nem szabadna kérdezni, de talán azt hiszi a férje, hogy a gyerek nem tőle van?

– Nem, nem, erről szó sincs, és nagyon szereti a gyereket, és engem is szeret, csak éppen zavarja az egész.

– Zavarja? – Gyöngéd szeretet volt a fiú tekintetében. Györgyi bólintott. Arról beszélt, hogy Kálmánt minden zavarja. Egy biztos: azóta sokkal jobb képeket fest, hogy beköltözött a műterembe. Igaz, olykor ő is gondolt rá, hogy talán van valakije, de nem…

A fiú olyan arcot vágott, mintha azt akarná kérdezni: honnan lehet ezt tudni?

– A házban sok mindent beszélnek – folytatta az asszony –, hogy Kálmán megunta az én „eseteimet”, és ezért költözött el. – Felnevetett. – Az én eseteim! Milyen eseteim voltak! Egy pattanásos arcú mentőorvos, akit még lánykoromból ismertem, de sosem mert hozzám nyúlni, egy szemüveges tanár, aki pralinét hozott. – Nézte a fiút, és beszélt, beszélt. Mindegy, hogy mit. Az a fontos, hogy nincs egyedül. Elmondta Kálmán elméletét.

– Mindig van valami elmélete. Újabban azt találta ki, hogy a túlzott szexuális élet zavarja az alkotásban. – Elnevette magát. – Zavarja! Már megint ez a „zavarja”!

– Mit jelent ez? – kérdezte a fiú. – Túlzott szexuális élet?

Györgyi a fejét rázta. – Ne higgye, hogy valami baj van a férfiasságával… majd szétrobban, ahogy olykor úszónadrágban járkál a szobában. Csak hát… – és itt Kálmánt utánozta. – „A fő energia az alkotáshoz kell.”

– Nem lehet könnyű élet… neki se, és magának se.

Györgyi hallgatott egy darabig, majd azt mondta: – Még jó, hogy van a Puttonyos.

– Ki az?

– Ronda kis alak. Egy repedésből bújik elő a puttonyával. Aztán csak áll és vigyorog. Be kell másznom a puttonyába.

– Ugyan!

– De igen. Elvisz magához. Az apjával lakik. Főzök neki meg takarítok, és nem bánom meg.

– Ne beszéljen ilyeneket!

Meglökték Györgyi vállát, és a kerthelyiség eltűnt.

– Ne álljon az ajtóba! – szólt rá egy csontos arcú nő. Odaáll az ajtóba, és másokat nem enged leszállni.

Megkapaszkodott a korlátban. A fiú arcát kereste az üvegben. Aztán egy kéz leereszkedett mellette a korlátra. Most egymás mellett voltak, egymás mellett fogták a korlátot.

A kocsi megállt, és Györgyi kiszállt. Ez olyan váratlanul történt. Csak akkor vette észre, amikor már a peronon állt. – A fiú mintha egy kicsit csodálkozott volna az ablakban.

A kocsi továbbrohant, ő meg kissé kábultan fölment a lépcsőn. Odafönt megállt. Fényreklámok futottak a házak tetején. Karikák gyulladtak, karikák elaludtak. Söröskancsó jelent meg, a sör kicsordult. – Alatta meg elzúgott a földalatti. Érezte a dübörgését, ahogy átrohan a város alatt. – Intett egy taxinak.

– Vörösmarty utca!

Ahogy beszállt, megjelentek előtte az asszonyok a házból. Jarduráné, Babszi, Pagonyiné. – Elment az esze, Györgyike?! Mit akar?

– Nem lehet, hogy elengedjem – felelte az asszonynak. – Nem lehet, hogy ilyen bután otthagyjam.

– Nem is ismeri, Györgyike – mondta Jarduráné.

– Nem igaz. Ismerem.

A taxi megállt. Györgyi kiugrott a kocsiból, és a földalatti-megállóhoz rohant. Egy kalap jött fölfelé a sárga üregből, aztán már a bajuszt is lehetett látni. Még két nő jött fel, majd egy kövér férfi. – Tudta, hogy a sofőr mellette áll. Nem törődött vele, ahogy mélyen áthajolt a korláton. Üres lépcsők.

Bemondta a következő megállót, és beugrott a kocsiba.

A sofőr olyan képet vágott, mintha azt mondaná: Hülye tyúk. – De azért továbbhajtott.

– Egy szenesember egyszer a fenekemre vert – mondta az anyjának, aki megjelent mellette a taxiban. – De az is régen volt.

Mélységes szemrehányással nézett rá az anyja. – Te sosem tettél ilyet!

– Nincs senkim.

– Akkor is… – Anya szétoszlott, érezte, mennyire nem jelent semmit.

– Meddig csinálja még ezt? – A sofőr mellette állt a korlátnál, ő meg lefelé bámult a lépcsőkre.

– Meddig játsszuk még ezt?

– Megfizetem. – Ennyit tudott mondani, ahogy elfordult a korláttól.

Korlátok és lépcsők. Akkor is előtte voltak, amikor bent ült a kocsiban.

A korlát köve mintha a kezéhez nőtt volna, és az az előregörbedő mozdulat, ahogy lefelé bámul a lépcsőkre…

Fák között futott a kocsi. A fényreklámok elmaradtak, aztán ismét megjelentek.

Egész kis tömeg szállt ki a megállónál. Valaki ellépett előtte. Utánafordult. Majd vissza a megállóhoz. Két lépést lefelé. Megállt. Visszanézett.

A sofőr arca volt fölötte.

– Beteg? – kérdezte, ahogy Györgyi fölért.

A fejét rázta. Szólni nem szólt.

– Tudom – bólintott a sofőr. – Most már benne vagyunk. – Besegítette a kocsiba, továbbhajtott.

Csak ne kezdjen beszélgetni! – Györgyi lehunyta a szemét. Érezte, hogy a sofőr most jóságos. Mindjárt elkezd beszélgetni, és tanácsokat ad. Nincs joga tanácsokat adni!

A kocsi átfutott egy kis hídon. Györgyi tudta, hogy ez az utolsó forduló.

A fiú a földalatti ajtajában áll, a kalauznő mögött. Aztán kilép. Mögötte még ül valaki, különben üres a kocsi. A bőrfülek ringanak végig az üres kocsiban.

Györgyi végigfutott a peronon. Ahogy az indító fülkéjéhez ért, rávert az üvegfalra, és akárcsak megperdült volna a fülke körül.

– Györgyike elkurvult – mondta Janduráné a házból.

Futott a peronon, és közben úgy érezte, hogy az egész ház vele rohan. Az asszonyok, akik kint állnak a gangon, ráhajolnak a rácsra, és róla beszélnek. – Aztán minden eltűnt, csak a futás maradt.

A kalauznő széttolta a kocsi ajtaját, elővett egy almát a zsebéből.

Györgyi előtte állt. Senki se szállt ki a kocsiból. A bőrfülek lógtak az üres kocsiban.

Hol szállt ki? Hová tűnt? Valahol ki kellett szállnia.

A pufók arcú kalauznő az almát harapdálta.

– Befejeztük?

A sofőr állt mögötte. Egy pillanatig hallgatott, aztán megkérdezte: – Azért még megismer?

Györgyi az üres kocsiba bámult. – Hol szállt ki? Melyik állomásnál? – Sorra vette az állomásokat, sorra vette az arcokat. Egy lompos bajuszos férfi, ahogy feléje fordult, egy nő, aktatáskával a hóna alatt. A fiú nem volt köztük.

– Nem tűnhet el valaki – mondta a sofőrnek.

– Visszamegyünk? – kérdezte a sofőr.

Az utasok lassan szállingózni kezdtek a kocsiba. Györgyi csak a hátakat látta, ahogy mennek befelé. A kalauznő az ajtóhoz lépett. Közben még visszaszólt az indítónak. Maga mindig ilyeneket mond!

– Visszamegyünk? – kérdezte a sofőr.

A kalauznő belépett a kocsiba. Összetolta Györgyi előtt az üvegajtót.

Györgyi pénzt adott a sofőrnek.

– Itt akar maradni? – kérdezte a férfi. Aztán, ahogy Györgyi ránézett, vállat vont és elment.

Talán a következő kocsival jön – gondolta Györgyi. Azért még nem kell meghülyülni. Miért jönne a következővel? – Elfordult a sínektől.

Sötét, üres troli jött a liget felől. Komor, magányos kocsi. Egy másik bukkant fel mögötte… harmadik… negyedik. Úgy jöttek, egyik a másik után, akárcsak összevesztek volna, és most már soha többé nem szólnak egymáshoz. Egész karaván kísérte Györgyit az Állatkert fala mellett. Együtt baktattak a Szépművészeti Múzeumnál, és ahogy bevágtak egy utcába, várni lehetett, hogy leszólítják.

Györgyi a kocsiút szélén ment, eszébe se jutott, hogy föllépjen a járdára. Nem nézett fel. Úgy érezte, hogy most már csak egyetlenegy kocsi kíséri, de ez az egy nem marad el. Mit akar? Hogy menjek be vele a garázsba? És ha bemegyek a garázsba?

Fölnézett.

A kocsi mellette ment.

Gyorsabban kezdett lépkedni. Aztán lassított, engedte, hogy a kocsi beérje.

A kocsi mögött ott jött a többi. Nem hagyták, hogy az az egy bármit is kezdjen. Vele együtt követték Györgyit.

Györgyi a kocsi elé lépett, majd oldalt került. Egy pillanatra ránézett. Talán hogy biztassa: találjon már ki valamit!

A kocsi mellette baktatott, nyomában a társaival.

Nem tudni, meddig mentek így egymás mellett. Györgyi végre is, mint aki az egészet megunta, beugrott egy kapualjba.

A trolik sorban elmentek a kapu előtt. Ő meg elindult fölfelé a lépcsőn.

Fönt van a Puttonyos.

Ettől olyan vidám lett. Fönt van a Puttonyos, a gyerekkel játszik, de közben a mamára vár.

Vera állt a nyitott ajtóban. Ahogy meglátta Györgyit, eléje futott, és megfogta a kezét.

– Be kell jönnöd, olyan jó társaság van nálunk. – Azzal már vitte befelé a szobába.

Egy fiú feküdt a rekamié mellett a földön, a mennyezet felé fújta a füstöt.

– Kezit csókolom, Györgyi néni – köszönt egy lány. Haja az arcába hullott. Alig lehetett valamit látni az arcából.

– Ne mondd, hogy kezit csókolom – nevetett Vera. – Györgyinek még nem kell ezt mondani. Igaz, tavaly még én is azt mondtam, hogy kezit csókolom, de szilveszter óta tegeződünk. – Úgy nézett Györgyire, mint aki nem egészen biztos ebben. Aztán odasúgta. – Lacikával nem volt semmi baj, többször benéztem hozzá.

Györgyi a földön ült egy párnán. Mellette egy szemüveges fiú.

– Ki tudja gyorsabban mondani: jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál?

Vera visított a nevetéstől, és egy fiúra mutatott. – Nem ér! Te nem mondod végig.

Az egyik lány előretolta a párnáját, mintha így akarná végigutazni a szobát, és csak fújta.

– Jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál.

– Jobb egy lúdnyak – darálta Györgyi.

A hangok összefolytak, akárcsak visszafelé forgatnának egy lemezt.

A szomszédban felsírt a gyerek. A szobában csönd lett. A vékony, állhatatos sírás volt az egyetlen hang. – Mindenki Györgyire nézett.

– Bocsánat.

Györgyi felállt, lesimította a szoknyáját, és kiment.

A sötét előszobában megállt, hátrahajtotta fejét a fény felé. – Jobb egy lúdnyak…

Valaki megérintette a karját. – Györgyi néni még itt van? – Egy lány állt mellette. – Véleménymondást játszunk, és nekem ki kellett jönnöm.

– Persze. – Györgyi rámosolygott, és belépett egy oldalajtón.

Lélegzetvétel nélkül

Sántítani kellett. Most az volt a legfontosabb, hogy sántítson. Apa kihalászott egy botot a sarokból, és a kezébe nyomta.

– A Sándor botja – mondta egy női hang.

Apa nem törődött vele, apa semmivel se törődött. A könyvszekrény mellett állt, bolhaszínű kabátjában, lehetetlenül apró csomóra kötött sáljával. Megforgatta a botot. – Sándor nagyon fog örülni, ha végre előbújik a kokszból.

– Istenem – a nő felnyögött –, egy hónapja lent ül a szenespincében.

A nőt nem lehetett látni. Hol az ablak mellett csúszott el, hol az ajtónál kaparászott, majd meg mintha kiment volna a konyhába, de mindig mindenhonnan hallani lehetett.

– Gyárfás úr, kérem, meddig tarthat még ez?

Apa vállat vont, aztán a fiúra nézett. – Itt az ideje, hogy induljunk. – Átnyújtotta a botot a fiúnak. – Bicegj, de ne túlságosan feltűnően.

A fiú megfogta a botot, és letette maga mellé a díványra. Aztán szétterpesztette az ujjait, kinyújtotta a lábát. Az üres teáscsészét bámulta az asztalon. Egy váratlan mozdulattal felállt, arrébb tolta a csészét, aztán megint visszaült.

Kintről rózsaszínű fény emelkedett, de nem világította meg a szobát. Sötétben maradtak a sarkok, a bútorok.

– Nem megyek tovább. – A fiú lehajtotta a fejét, mint aki abban reménykedik, hogy mire fölnéz, apa már nincs a szobában. A kopott szőnyeg volt előtte, de mégis az üres, kiégett remízt látta a ház előtt, a feldőlt, megfeketedett villamost, a sáros, agyontaposott teret.

– Már annyi helyen voltunk, meg aztán nincs is hová menni. – Ócska, bordó melegítőjében ott ült a díványon, és el se tudta képzelni, hogy valaha is fölálljon. Itt végre ülni lehet, kinyújtózni, belebámulni a levegőbe. Olykor még egy darabka kenyeret, még egy csésze teát is kaphat az ember.

– A németek holnap körülzárják a környéket. – Apa felemelte a botot, könnyedén, elegánsan bicegni kezdett. Nincs sok időnk.

– Miért zárják körül a környéket? Ki mondta ezt neked? – A fiú lehunyta a szemét. Ebben a pillanatban az volt az érzése, hogy tovább kell menni, hogy mindig tovább kell menni egyik helyről a másikra.

Apa egy pillanatra abbahagyta a bicegést. – Honnan szedtem ezt az alakot? Hogy valaki ilyen nehézkes legyen… akár az anyja.

– Akit kifosztottál. – A fiú még mindig nem nézett fel. Elvetted a pénzét, eladtad mindenét, aztán kilökted.

Apa körbesántikált. A fény most már lassan kezdte megemelni a szobát. – Így kell sántítani, akkor nem kapnak el útközben.

Nem hallja – gondolta a fiú –, már megint nem hallja, hogy mit mondok. Anya is így beszélt hozzá, de azt se hallotta. – Hirtelen fölnézett. Az asszonyt látta, ahogy spenótzöld szvetterében apa körül kering.

– Mit mond, Gyárfás úr? Hogy ide jönnek a németek?

Apa, a nő fölött, a fiúra nézett. – Örülnék, ha nem mondanád el életem történetét, anyádat különben is hagyjuk ki a dologból. – A díványra hajította a botot.

A fiú felállt. Mintha egy pillanatig se vitatkozott volna. Állt – kezében a bottal.

– Tudja, hogy a Sándort keresték, hogy mindjárt az első napokban, amikor bejöttek a németek…

– Maradjon a kokszban.

Apa megfogta a hideg radiátorcsövet, mintha valakinek a vállára tenné a kezét, aztán elindult. Mögötte a fiú, furcsa, egyenes tartással, mintha nem is sántítania kellene, hanem vakot alakítania. Még a kezét is mereven előretartotta, ahogy kiment az előszobába. Apa ráadta a télikabátját, és közben azt mondta: – Ébredj fel.

Csönd volt az előszobában. Hideg, rosszindulatú csönd. Aztán akárcsak a falon kaparászna valaki.

– Mikor… mikor jönnek ide a házba? – Az asszony apa körül topogott, feje féloldalasan lógott, ahogy a nyilasokról motyogott valamit, meg a férjéről.

Apa kinyitotta az ajtót.

Fénytelen, üres mosoly jelent meg az asszony arcán. Akárcsak vendégeket kísérne ki egy kellemes házi muri után. Megfogta a fiú karját.

– Bújjon vissza. – Apa nem nézett hátra, ahogy elindult a gangon.

A fiú érezte, hogy az asszony még mindig ott áll az ajtóban, és utánuk integet. Visszafordult. Csukott ajtók végig a körfolyosón. Most már el se tudta képzelni, hogy az előbb még egy lakásban ült, teát ivott.

A napfény megvilágította az udvart, hideg, kedvetlen ragyogással ráesett a falakra. A lépcsőházba már semmi se jutott el ebből a fényből. A lépcsők szürkék, porosak. A lift rácsán mintha arcok lógnának – üres tekintetű, halott arcok. A fiú fölnézett, de senkit se lehetett látni. Apa előtte ment a lépcsőn. Ez már legalább a hatodik hely volt, és még meddig? Talán abban a pincében aludt, amikor arra ébredt, hogy valaki megfogja a vállát. Föl se nézett, tudta, hogy apa áll mellette, és azt is tudta, hogy tovább kell menni. Amikor Zuglóban voltak egy családnál, apa megállt mellette, pogácsát rágcsált, nem nézett rá, ahogy hangsúlytalanul azt mondta: – Mennünk kell. – De talán most megáll és visszafordul.

A hát könyörtelenül ment előtte. A kapuban aztán megfordult. Szakszerűen végignézte a fiút. Legyintett, kivette a botot a fiú kezéből, egy-két bicegő lépés, majd visszaadta.

– Próbáld meg így.

A fiú egy fagyott göröngyöt piszkált a botjával. A szutykos hólétől ragacsos földet nézte, ahogy megkérdezte:

– Miért jöttél ki Gödöllőre? – Fölemelte a fejét, és valósággal rákiáltott az apjára. – Hogy mertél kijönni?

– Mit beszélsz? – Apa közelebb jött.

A fiú belebámult abba a rózsaszínű arcba. – Nem érted? Egyszerre csak ott voltál Gödöllőn.

– Nem volt pénzem, valahová el kellett mennem.

– Mert anyához már nem lehetett, ő már készen volt. Akkor jöttem én.

– A fiam vagy. – Apa lassan hátrálni kezdett. Úgy nézett, mint aki még mindig nem hiszi el ezt a beszélgetést, mint aki a saját hangjában se hisz. Megfogta a botot a fiú kezében. – Az istenit a fejednek, induljunk már!

– Már az első nap kölcsönkértél. – A fiú akárcsak fiókokat rángatna, hogy régi kacatokat dobáljon ki. – Kölcsön! Megvetően belerúgott a földbe.

Repülő húzott el fölöttük, alacsonyan, magányosan. A fiú olyan mozdulatot tett, mintha valamerre oldalt le akarna vágni, de aztán csak ment apa után. Kicsit bicegett, de aztán erről is elfeledkezett, ahogy beszélt, beszélt.

– Gyöngyi szülei azt mondták, hogy idejön az apja, és azzal kezdi, hogy levág mindenkit.

Valahonnan gépfegyver kattogott. Apa beállt egy tejesüzlet redőnyébe.

– Örülj, hogy nem vetted el azt a lányt.

Egymás mellett álltak a redőnyhöz húzódva, szorosan egymás mellett.

– Bízd rám. – A fiú arca remegett. – Bízd rám, hogy minek örülök, és minek nem. Ezt is el akarod venni tőlem? Elhallgatott. Mintha valaki megmozdult volna odabent az üzletben.

Apa az utca vége felé kémlelt. – Most másról van szó.

– Miről van szó? Bízd rám, hogy élni akarok-e, vagy pedig…

Kis ablak nyílt a redőnyből. Az ablakban egy bajuszos, lompos arc. – Ne ordítozzanak itt.

Mind a ketten azt az arcot nézték. Alig látszott belőle valami. A bajusz, az ijedt tekintetű szem és a homlok egy darabja.

– Éppen idejönnek ordítozni, amikor figyelik a házat.

– Nyugodjék meg – mondta apa –, egy lelket se lehet látni.

– Félrebeszél… – A bajusz megremegett. – Ott szemben…abban a házban… nyilasok, tegnap jöttek.

Az apa még szorosabban húzódott a redőnyhöz, a fiú az üzlet lépcsőjén kopogott a botjával.

– Ne kopogjon. – A bajuszos a fiúra nézett. Le nem vette tekintetét a fiúról. – Hülye botja van.

A szemben levő ház… Majd kijönnek, gondolta a fiú, lekapcsolnak, és akkor apa már nem jöhet velem.

– Sachticz – hallotta az apa hangját –, mi van Sachticzcal?

– Nem tudom – hallatszott a redőnyből. – Két hete még itt volt a felesége, de azóta őt se láttam.

Beszélgettek, mintha évek óta ismernék egymást.

– Nem igaz. – A fiú még mindig a szemben levő házat bámulta. – A Corvin mozit nem ő építette. Mindenkinek azt szokta mondani, de semmi köze sincs hozzá.

Apa lelépett a lépcsőről, és a fiú elé állt.

– Mit tudod te, hogy mit csináltam én!

– Tudom – bólintott a fiú. – Te játszottad a Ben Hurt.

– Ezt nem hallgatom tovább. – A redőny ablaka becsukódott.

Apa keze elindult a falon. Tovább… tovább az utcán.

Nem néz hátra, de hát honnan tudja, hogy követem, hogy utánamegyek, hogy nem lépek le valahol? Miért ilyen biztos ebben? Ha hógolyót vághatnék a hátába innen hátulról… – Botjával a züllött, piszokszínű havat piszkálgatta, ahogy ment az apa után.

– Hol voltál, amikor temették? – ott állt az apa előtt, botját belefúrta a hóba.

Apa nem állt meg. Fejét lógatta, és mintha el akarna csúszni a fal mellett. Derűsen csillogott a tekintete, ahogy aztán végül is megállt, és a fiúra nézett. – Miféle temetésen? – Alig észrevehetően felvonta a vállát.

– Anya temetésén. – A fiú közelebb lépett hozzá, belebámult az arcába.

Apa tekintetéből nem tűnt el a derűs csillogás. – Ó, bizony – mondta, mintha egy távoli, kedves ismerőséről beszélne. – Szegényke, itthagyott bennünket.

– De te hol voltál? – A fiú mozdulatlanul állt. – Akkor is azzal a nővel, akivel, aki miatt…?

– Beteg vagy. – A fejét ingatta, végtelen sajnálkozással nézett a fiúra.

A hó fekete volt körülöttük, fekete és kormos, helyenként üszkös fadarabok meredtek elő a kupacokból, és hamu, hamu végigszórva mindenfelé.

– Vagy már attól a nőtől is elszedtél mindent? – Elcsuklott a hangja. – Apa, én nem megyek veled tovább. – Ezt már szinte hangtalanul mondta, reszketett a szája, mintha belső láz rázná. – Ha tudnád, hogy várt, egy szóval se említette, de én tudtam, hogy rád gondol.

– Szegényke. – Apa egy pillanatra összekulcsolta a kezét, aztán elfordította a fejét. – Menj tovább.

A fiú még mindig apát nézte, de azért látta azt a kis csoportot az utca közepén. Elöl és hátul fegyveresek, középen asszonyok gyerekekkel, csomagokkal.

– A keksz elgurult – mondta valaki éneklő, távoli hangon.

Csönd lett. Ők ketten, az apa és a fiú, továbbmentek.

– Sántíts – mondta apa. – Sántítanod kell.

Egymás mellett mentek, egy szót se szóltak.

– A ház – szólalt meg a fiú –, emlékszel a házra? Azt ígérted, hogy építtetsz anyának egy házat. Ez már akkor volt, amikor otthagytad, legalább ne mondtad volna, hogy épül az a ház, legalább ne ment volna ki oda. – Elhallgatott, majd azt mondta: – Kecskék egy üres telken.

– Ne hidd, hogy nem volt szándékomban.

– Szándékodban! – Oldalt fordult. Üres, fekete kapualj, összekoszolt kővel. Az udvar mélyén egy emelet rácsa. Valaki végigszaladt a folyosón fázós, rémült léptekkel, aztán eltűnt a hátsó lépcsőházban.

– Mit bámészkodsz? – Apa megfogta a karját, és vitte tovább. – Azt hiszed, ráérünk ilyesmire.

– Miért nem érünk rá? – A fiú akárcsak álomból ébredt volna.

És akkor az utca túlsó végén meglátta a frontot. Nagyon jól látta azokat az embereket az összedobált kövek mögött. Néhányan ráhasaltak a barikádra, néhányan meg csak ácsorogtak.

Az a háború. Ha elérjük a túlsó sarkot, megint nincs semmi, csak csönd van meg hó, meg üres, elhagyott házak.

– Villamosmegálló volt ott? – A fiú a barikád felé mutatott. Állt, rádőlt a botra.

A barikádnál mozgás támadt, mintha észrevették volna őket. Néhány lépés, és megint üres, behavazott az utca. De most már nem lehetett mozdulni.

Két karszalagos férfi állt apa mellett. Két fekete egyenruhás férfi, nyilaskeresztes karszalaggal.

– Tudjuk, mi a kötelességünk. – Apa megkövült arccal mosolygott. – Csak előbb egy kicsit összedrótozzák a fiút a kórházban.

A fiú magára maradt.

Apát elvitték a karszalagosok. A túlsó oldalon mentek, de mégis valami irtózatos messzeségben. Ő meg belenőtt a földbe a botjával. Egy nő szaladt el mellette, sálba csavart lábassal.

– Reggel óta étel nélkül vannak! – kiáltotta a fiú felé.

Apa bement egy kapualjba a karszalagosokkal. Ezt nem ússza meg. A barikádra ételt visznek, meleg levest, az ember leül a kőre, és kap a levesből.

– Én vittem be a menzára.

A front eltűnt, és ők ketten apával megint egy kihalt utcán mentek. Apa az egyik karszalagosról beszélt, akit valamikor bevitt az egyetem menzájára. – Én alapítottam a menzát, csak később kivették a kezemből.

– Te alapítottad! – A fiú a falhoz dőlt, nem, ezt nem lehet tovább…

– Lényegtelen. – Apa felvonta vállát.

A fiú a szürke falat nézte. Az ablak párkánya kilyukadt. Golyó fúrta át? Szegényes, elhagyatott volt ez a lyukas ablakpárkány. Az ablak meg nyitva, mintha a lakó szellőztetne, mintha odabent azt mondta volna valaki: menjetek ki a konyhába, kereszthuzatot csinálok.

– Nem tudom, miről beszélsz.

A vasúti aluljárón vonultak át.

Apa megállt, az egyik vasoszlophoz dőlt, mintha szivarra akarna gyújtani. – Igazán nem tudom, miről beszélsz.

– Nagyon is jól tudod. – A fiú közelebb lépett hozzá. Úgy érezte, hogy végig az egész úton erről beszélt, hogy nem is tud másról beszélni. – Vagy talán nem volt fönn nálad abban a szállodában?

Apa vállat vont, és most csakugyan szivarra gyújtott. Elmerengve nézte a füstkarikákat. – Nem, azt nem mondom.

– A szülei kidobtak, éppen miattad, mert akinek ilyen apja van… ő se akart velem találkozni. – Elakadt, maga elé meredt. – Egy ideig még találkoztunk, aztán egyszerre vége volt. Keress valaki mást, aki levágja a körmödet, mondta, és nem jött fel többet.

– Még mindig nem tudod levágni?

– Hagyd ezt a hülyeséget! – Úgy járkált apa körül, mintha oda akarná kötözni az oszlophoz.

– Nem szeretett veled lefeküdni. – Apa elmozdult az oszloptól, megigazította a fiú kezében a botot.

– És veled igen?! – A fiú arrább ugrott. Egy biciklista suhant el mellette. Utánanézett. A biciklista nem jött ki az aluljáróból, eltűnt, szétoszlott a homályban.

A fiú megint az apja körül keringett, és mondta, mondta a magáét. – Filmhez viszed! Azt ígérted, hogy beviszed a filmhez, de hát milyen filmhez…

– Produkcióm indult.

– Neked!…

Az alagút megrázkódott. Tehergépkocsi húzott el fáradtan, sárosan.

Apa egy mozdulatot tett, mintha meg akarná állítani a kocsit, hogy fölkapaszkodjon, majd azt mondta: – Nem tudtál neki örömet szerezni.

– Mert mindig rád kellett gondolnom! Hogy jössz, és pénzt kérsz, vagy valami mást, akárhol voltam, mindig utánam jöttél.

Kiabált, de nem hallotta a hangját.

A híd rázkódni kezdett, mintha odafent egy kocsikaraván vonulna át. Egy dübörgésben álltak. A fiú már végképp nem hallotta a hangját, ahogy megsüketülve kiabálta.

– Mit akarsz még tőlem?!

Egy szürke arc rohant el mellettük. – Repülők!

Zúgott a levegő, és ők ebben az időtlen zúgásban álltak.

– Gyerünk!

– Hagyjál!

A fiú fölemelte a botját.

Apa elkapta oldalról, átnyalábolta. A másik oldalról meg mintha valaki más fogta volna. Talán többen is vitték, ahogy átrohantak az aluljárón.

Nagy, üres terem.

A fiú egy húzatlan kórházi ágyon feküdt. A párnába fúrta a fejét. Nem akart fölnézni, nem akarta hallani azt a hangot.

– Mindjárt hozok levest, már elintéztem a konyhán.

Séta közben

Ha megkapaszkodhatnának valahol, ha lenne egy hely, ahol megkapaszkodhatnának! De nem, mindig tovább kell menni. Amikor Szabó Kálmánt behozták, akkor még itt voltak az Intézetben. Nem mintha a tanárnő egy percig is bízott volna ebben, vagy azok, akik a padban lapultak. De mégis: egy osztály padokkal, katedrával, szekrénnyel, térképekkel.

A tanárnő vörösesbarna kontyát igazgatta, és kinézett a kertre. Szabó Kálmán a dobogó szélén állt. Úgy dobálta a karját, mint egy színész. A hangja náthás volt. Náthás és sértődött.

– Nem történt volna semmi, tanárnő kérem, ha az anyám rendesen ad pénzt.

A tanárnő a fiúra nézett, és azt gondolta: meg akar hatni. Az egész fiú ilyen. Lágy, barna arc, hullámos haj. Szívdöglesztő. Most arra vár, hogy megértően bólintsak, hogy kérdezzek valamit.

Semmit se kérdezett. – Hátul, a terem mélyében, a padot reccsentették. Shober recsegteti a padot. Shober és Tulipán.

– Mégse lehet, hogy az embernek soha ne legyen egy fillérje se! – Szabó Kálmán az osztály felé fordult, mintha onnan várt volna segítséget. – Amíg apa élt, mindig volt pénzem, apának soha eszébe nem jutott volna, hogy elszedje tőlem. Anyám az utolsó fillért is elvette.

A tanárnő hátradűtötte a fejét. Mintha most már igazán rá akarna szólni Shoberra, hogy ne emelgesse a padot. Aztán mégis azt mondta:

– Verekedtetek. Egyszer késsel támadtál apádra.

A fiú majdnem lelépett a katedra széléről. Kicsit megbillent. Aztán egyik lábát a másik elé rakta, mintha egyensúlyozni akarná magát. Szemöldökét összehúzta.

– Téved a tanárnő. – Közelebb jött, és megint az a bocsánatkérő mosoly volt az arcán. – Tévedni tetszik. Az egy nő miatt volt, akit apa felhozott. – Megfogta az asztal szélét. – Akkor hozta fel, amikor anyám is otthon volt. – Előrehajolt, bólogatott.

A recsegés elhalt. Egy zöldesszürke arc hátul fölemelkedett a padból.

– Nem kell akadékoskodni. Ha hazavitte a nőt – hát akkor hazavitte.

Szabó Kálmán megfordult, akárcsak le akarna rohanni a padok közé.

– Maradj csöndben, Shober – mondta a tanárnő. – Senki se kérdezett.

Shober vállat vont, és visszacsúszott a padba. Dióhéjat illesztett a jobb szemébe, mint egy monoklit. Arca megnyúlt, ahogy előrehajolt. – Halljuk a fejleményeket. – Kezét száraz, hivatalos mozdulattal összedörzsölte. – A kedves papa felvitt egy nőt.

Szabó Kálmán hol a tanárnőre nézett, hol Shoberra.

A tanárnő nem figyelmeztette Shobert. Most egy darabig úgyse lesz vele baj. Shober ebben a pillanatban államügyész, és a méltósága nem engedi, hogy lármázzon. Különben pedig előbb-utóbb úgyis összeverekedik majd Szabó Kálmánnal. Shober éjjel a hálóteremben megáll az új fiú ágya előtt, és vizet csorgat egyik pohárból a másikba. Mellette Tulipán és a többiek, és várják, hogy az új fiú álmában… Szabó Kálmán ezért agyonveri Shobert. Nem veri agyon. A többiek mind Shober oldalán vannak. Velük is ezt csinálta, amikor idekerültek az Intézetbe.

Nyílt az ajtó, és megjelent egy kopasz fej. A fiúk felálltak, de inkább mintha a padok emelkedtek volna. Valaki félhangon dúdolta. „Tengerész, ó, szívem, tengerész – hagyd a tengert, légy kicsit merész…”

A férfi egy pillanatra oldalt fordult, aztán jött tovább a katedra felé. Ujjával végigsimított kopasz fején, de úgy, mintha sűrű hajtömeget gereblyézne.

Csak ne magyarázzon semmit, gondolta a tanárnő. Csak kezdje mindjárt azzal, hogy mennünk kell. – Legszívesebben máris felvette volna a kabátját, hogy elinduljon a fiúkkal.

– Üdvözlöm – mondta a férfi.

– Üdvözlöm, igazgató úr. – A tanárnő felállt. Most hárman álltak a katedrán, az igazgató és Szabó Kálmán.

– Leléphetsz, apa – hallatszott a teremből.

Az igazgató arca megrándult, de nem fordult hátra. Szabó Kálmán felé intett a fejével.

– Hogy boldogul vele?

– Beszélgetünk. – A tanárnő a fogasra nézett, a kabátjára.

– Beszélgetnek, persze – bólintott az igazgató. – Nehéz eset. Az őrszobán is alig tudtak belőle valamit kiszedni.

Megreccsent a deszka, a fiú közelebb lépett.

– Nem tudja, mi van az anyámmal?

– Nem tennéd hozzá, hogy igazgató úr? – Az igazgató a fiúhoz fordult. – Nem, még nem telefonáltak a kórházból. Szabó Kálmán az igazgató körül keringett. – Vagy inkább nem akarja megmondani.

– Kérem – és ez már a tanárnőnek szól. – Csabai osztálya visszajön… és mivel… de hiszen ismeri, a régi nóta, nincs elég tantermünk! De az idő igazán nem rossz, és ebédig járhatnánk egyet. – Majd megint Szabó Kálmánhoz. – Nem lenne semmi értelme, hogy megszökjél. – Aztán amikor a fiú lement, hogy felvegye a kabátját: – Ne féljen, Magduska, nem kell vele sokáig bajlódni. Javítóba kerül. Csúnyán elintézte az anyját. Három szúrás.

A teremben felbomlott a rend. Öltözködtek. Shober kabátujja a katedra alatt lebegett.

– Három szúrás anyucinak! – Shober az igazgatóra nézett és csettintett. Aztán, ahogy magára kapta a kabátját: – Az én ügyemet mikor tárgyalják?

A férfi nem felelt. Átadott egy kulcsot a tanárnőnek.

– Tessék, Magduska. Elintéztem, hogy bemehetnek a cukrászdába. – Az igazgató végigkísérte őket az Intézet kertjén, a törpefenyők között. Akárcsak egy házigazda, aki már végre meg akar szabadulni a vendégeitől.

– A kis Kati?

– Óvodában.

– Nehéz így, apa nélkül. – Az igazgató felsóhajtott. – Maga valóságos hős, Magduska.

A tanárnő úgy oldalról ránézett, mintha azt mondaná: – Inkább arról beszélj, mikor lesz már elég tanterem!

Az igazgató utánuk integetett a kapuból, és már igazán nem lehetett tudni visszaengedi-e őket még valaha.

Enyhén lejtős úton vonultak fölfelé egy hosszú, barna kerítés mellett. Az út havas, akár a kerítés teteje. Befagyott pocsolyák.

Shober és Tulipán megfogták egymás kezét, pörögni kezdtek egy jéglapon. – Asszonyom – hajlongott Shober –, ha megengedi… – A két fiú keringett, pörgött egymás körül.

– Ha az anyám nem lett volna olyan kicsinyes. – Szabó Kálmán feltűrte kabátgallérját. – Higgye el, tanárnő kérem, minden azon múlott. – Elhallgatott. Oldalról az asszonyra nézett. – És most az öreg javítóba dug azért, mert nem mondtam neki, hogy igazgató úr?

– Nem, nem hinném – bólintott a tanárnő. Eszébe jutott egy levél, amit onnan bentről csempésztek ki. „A javítósgyerek élete éjjel kezdődik.”

– Ha süteményt hozott az apám, akkor azért zörgött, hogy miért dobálja a pénzt, ha meg nem hozott semmit, akkor az volt a baj, hogy nem figyelmes, hát most tessék megmondani, tanárnő kérem!

A tanárnő megállt az út szélén. Megvárta, amíg a fiúk elvonulnak mellette, amíg párosával elvonulnak, Sherman, Kocsis, Takács, Borbás és a többiek. A sor vége lemaradt. Shober és Tulipán talán már beültek egy moziba, mint múltkor a múzeumlátogatásnál.

De nem. Már itt volt Shober, és itt volt Tulipán.

A tanárnő beállt a sor végére, aztán oldalt ment, mint egy félretaposott cipő, majd megint elöl. Így keringtek egymás körül.

A cukrászda a végállomásnál már régen nem volt cukrászda. Fönt még látni lehetett a régi cégtáblát. – Kroll Gusztáv cukrászdája. – Elmosódott, fakósárga betűk. Hólé csurgott rajtuk végig, hólé meg eső. A homályos ablakban papundeklitábla. Azon nagy betűkkel: – Álom és alvás. – Domokos Béla előadása. – Olykor előadásokat tartottak a cukrászdában, meg vetítéseket.

A tanárnő kinyitotta az ajtót. A teremben már hallani lehetett a padló recsegését, ahogy a gyerekek beözönlöttek. Szólni nem szóltak. Csak a padló recsegett, mintha egerek futottak volna szét a teremben.

Elöl asztal, vázával, üres vizespohárral. Itt ülhetett Domokos Béla író.

A gyerekek a fal mellett ültek a széken, lábukkal harangoztak. A pálcavékony lábak mintha a terem sötétségét kevernék. – És akkor valaki kissé éneklő hangon azt mondta:

– Tanárnő megígérte, hogy elmondja a Rajna kincsét.

Ez a Sherman. Mindig azt szeretné, ha mesélnék. – A tanárnő az ablaknál állt, kibámult az üres buszokra. Távolabb a temető. – Shoberék egyszer egy üres kriptában ultiztak. Vigyorogva integettek fölfelé a lapokkal, amikor végre rájuk akadtam. Akkor már mégis jobb a cukrászda.

– Naaa… Shooober!… – Hallatszott egy elnyújtott hang.

A tanárnő fölgyújtotta a villanyt. A széket kiemelte az asztal mögül, és odaült a gyerekek elé. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, Shober felállt a helyéről, és kivitt egy fényképet.

– Tessék megnézni, kihez hasonlít. – A tenyerén tartotta a képet, és közben a tanárnőt nézte. Aztán azt a halásznadrágos nőt, aki csípőre tett kézzel állt a tengerparton, majd megint a tanárnőt. – Tisztára a tanárnő.

Az egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ülj vissza a helyedre. – Az igazgató azt mondaná, vágjam pofon, vagy legalábbis vegyem el a képet.

Shober a tanárnő mellett állt, és közben a fiúk felé fordult. Felhúzta vállát, karját széttárta, mintha azt mondaná. „Mit akar ez a nő? Talán nem is jó neki Monica Becker?”

– Kotródj! – Szabó Kálmán elkapta Shober karját.

– Na, na! – Shober hátracsavarodott.

A tanárnő felállt, megfogta Szabó Kálmán vállát.

– Ereszd el. Te pedig, Shober, menj a helyedre.

Shober vissza-visszanézett, ahogy helyre ment. A képet pöckölte, és közben Szabó Kálmánt nézte.

Éjjel megpokrócozzák az új fiút – gondolta a nő. – Lefogják, és belenyírnak a hajába. És ha majd javítóba kerül? „A javítósgyerek élete éjjel kezdődik, akkor magukra maradnak a fiúk, nincs senki más, csak mi magunk, és akkor elkezdődik a szórakozás.” Így írta az a fiú onnan bentről.

– Azt azért nem szerettem, hogy apám akkor hozott fel nőket, amikor anyám otthon volt.

Szabó Kálmán és a tanárnő egymás mellett ültek. A többiek valamivel távolabb.

Szabó Kálmán másnap azzal kezdte.

– Nincs ingyen cirkusz.

Megint úton voltak. A cukrászdában valami vetítés volt, így aztán az osztály lefelé vonult a hegyoldalon. Szabó Kálmán egy kavicsot rugdalt a tanárnő mellett.

– Mire kíváncsi? Mondja meg, mire kíváncsi?

Nyoma se volt benne a tegnapi lágyságnak. Mi ez? Új módszer? Így akar valamit elérni? Vagy éjjel történt vele valami? Shoberék megverték?

– Menjünk a Híradó Moziba – mondta hátul Shober. – Hallod-e, Tulipán, téged talán nem érdekel az úszónők olimpiai edzése?

Tegnap, amikor Katit megfürdettem, azt a levelet kerestem, amit a javítóból küldtek. Nem találtam sehol. Miért kerestem? Mit akartam ezzel?

– Hajaj – hallatszott hátulról Shober hangja –, igazán lehetne már mozija az Intézetnek!

Átmentek a hídon. Hosszú, fekete vonalban mentek át a hídon. Shober a Duna fölött röpködő sirályokat nézte.

– Légy szíves, ne mássz föl a korlátra.

Shober egy cseppet se csodálkozott, hogy megfogják a gallérját és leemelik.

Ahogy átértek a hídon, mindenki perecet ropogtatott. Shober odatartotta a perecét a tanárnőnek.

– Csak tessék törni belőle.

Beültek a Híradó Moziba. Ahogy sötét lett, a tanárnő úgy érezte, mindenki eltűnt mellőle. De az is lehet, hogy Shober még itt ül, az is lehet, hogy Shober még nem kezdett ki a cukorkáslánnyal.

– Apa szeretett moziba járni. – Szabó Kálmán a tanárnő mellett ült. – Apa mindenhova szeretett járni.

– Hagyjuk a családfát. – Shober előrehajolt a hátsó sorból.

Mozi után megint az utca. Szűk, vágott kis mellékutcák, kopár terekkel.

– Mikor küldtek el az üzemből? – kérdezte a tanárnő. Ő ment elöl Szabó Kálmánnal, mögöttük a többiek.

A tanárnő egy pillanatra megállt. Nem, most ne is forduljon hátra! Shober és Tulipán már régen eltűntek, befutottak egy kapualjba vagy egy cukorkaboltba.

A tanárnő mozdulatlanul állt, várta, hogy elmenjenek előtte az arcok. Hársi, Borbás, Kocsis, Sherman, Tulipán, Shober…

Körbesétáltak egy téren. Shober fölmászott egy ócska szoborra. Két kezét mereven eltartotta, mintha a következő percben széles sugárban lövellné föl a vizet.

– Nem volt velem semmi baj a Lampartnál. – Szabó Kálmán egy pad háta mögött állt. Megfogta a pad támláját, lovaglóütésbe helyezkedett. – De anyám mindig bement sírni, hogy nem adok haza pénzt. – Leugrott a padról. – Miért kellett ezt?

Havas eső kezdett esni, és ők megindultak.

– Se hó, se eső! – Shober meggörnyedve baktatott a tanárnő mellett. Gondterhelt arcot vágott, ahogy megkérdezte: – Miért nem a Csabaiékat küldik sétálni? Vagy a Berta tanár úr osztályát? – A nő felé pislogott, és megértően bólintott. – Persze, mert a tanárnő a legfiatalabb! – Lemaradt, és már megint a sor végén volt Tulipánnal.

Egyre erősebben esett, szürke rongycsomók hulltak alá az égből. Bevonultak a remízbe. Üres villamosok az üvegtető alatt.

– Mégse ázhatunk agyon – mondta a tanárnő egy ellenőrnek. – Különben is vigyázok, ne féljen, kérem.

– Ne féljen, kérem – ismételte Shober. A tanárnő és az ellenőr között állt. Széttárta a karját, bólogatott. Aztán fölmászott egy kocsira.

Térd a térd mellett, ahogy a tanárnő és Szabó Kálmán egymás mellett ültek a villamos padján. A kocsi csak kintről kapott fényt. A homályos ablakból egy másik villamost lehetett látni, harmadikat, negyediket.

– Idejönnek meghalni a villamosok.

A tanárnő fölnézett. Shober állt előtte.

– Idejön meghalni a huszonhatos meg a hatvanhetes. – Shober rándított egyet a vállán, továbblépett.

– Egyszer a Rózsába is utánam jött – mondta Szabó Kálmán.

– Miféle Rózsába?

– Mulató. Még nem tetszett ott lenni? Egy kislánnyal voltam, és az anyám megtudta, hogy odamegyek. – A fiú elhallgatott. – De hogy tudhatta meg? Az biztos, hogy utánam jött, és leült az asztalunkhoz.

– Szabad a jegyeket? – Shober állt előttük. Shober láthatatlan lyukasztójával láthatatlan jegyeket lyukasztott.

– Csak költekezz, csak hadd lássa az anyád, hogy milyen gavallér vagy.

– Nem, kérem, ez a jegy már nem érvényes.

Valaki csöngetett elöl. A többi villamosban is megszólaltak a csengők. Sovány, fekete alakok futkostak az ablakok mögött, és a remíz megtelt csengetéssel.

– Mind elindulnak a kocsik – bólintott Shober. – A huszonhatos meg a hatvanhetes.

Amikor már kint, voltak az utcán, a tanárnő megfogta Shober vállát.

– Te kezdted?

Egy kopaszra nyírt fej Shober mellett.

– Te voltál, Tulipán?

A fiú fölnézett rá. Fejét behúzta, mint aki pofont vár.

A tanárnő elfordult. Csak ne bőgjek, csak legalább előttük ne bőgjem el magam.

– Azért annak az ellenőrnek vagy kicsodának – mondta Shober – nem lett volna szabad úgy beszélnie a tanárnővel.

A tanárnő keze nem mozdult. Nem volt erő a kezében. Később, ahogy egy üres telek körül keringtek, a zsebébe nyúlt. Sport-szeletet húzott elő. Ki tette a zsebébe?

Egy kirakat előtt állt, és a harisnyákat nézte. Az üvegben fölmerült egy arc.

– Harisnyát akartam venni a kislánynak – mondta Szabó Kálmán –, de az anyám botrányt csapott az utcán.

– Gyerünk.

Ahogy beérték a sort, Shober rájuk mosolygott.

– Igaz, hogy a tanárnő férje repülőtiszt volt? És igaz, hogy a tanárnő férje virágot szórt a repcsiről a tanárnőre?

– Virágeső! – fuvolázott Tulipán.

Shober oldalba bökte Tulipánt.

– Hát nem olyan, mint Monica Becker?

– Shober!

– Jó, jó – morgott Shober –, azért, mert nem vagyok olyan szép, mint az új fiú.

Tulipán a tenyerével végigdörzsölte kopasz fejét. – Sose tud kinőni a hajam. Mindig lenyírják.

– Büntetésből – bólintott Shober. – Ahogy a hídon voltak, hátranézett. – Jönnek a fiatalok.

– Shober, ha fölérünk, jelentkezel!

– Igenis, tanárnő kérem.

– Tulipán, te is! – Egyszerre megdühödött, végig tudta volna pofozni az egész társaságot. Nevetnek, pukkadoznak a nevetéstől. Még jó, hogy nem másztak rá a remízben, még köszönje meg nekik. Vagy amikor egyszer ott ültek abban az üres kórteremben. Az elhagyott szoba közepén egy halom lepedő. A fiúk a matracokon ültek, és őt nézték. Vagy Shober már a férje? Tulipán?

Átvonultak a hídon. A kabátszárnyak lengtek, ahogy ment az osztály.

Az igazgató az Intézet előtt várta őket. A tanárnő előrement, mintha egyedül jött volna fel az úton. Ott álltak a kerítésnél.

– A gyerek anyja meghalt a kórházban. – Ennyit mondott az igazgató.

A tanárnő látta, hogy Szabó Kálmán kilép a sorból. Az igazgatóra néz, milyen fényes a tekintete! Az megfogja a karját. – Várnak az irodában.

– Ne engedjék! – A tanárnő előrehajolt. – Ne engedjék oda!

A fiú és az igazgató már beléptek a kapun, de most mind a ketten visszafordultak. A fiú az igazgatóra bámult, aztán a tanárnőre, aki ott kint állt a kerítésnél.

Az igazgató odajött a rácshoz, mereven oldalt tartotta a fejét.

– Miket beszél! – mondta végül. – Miféle levélről? És hogy ott végképp tönkremegy? A javítóban? Ugyan, Magduska! – fejét csóválta, mosolygott.

Szabó Kálmán perdült egyet a sarkán, mint aki már nagyon unja a dolgot.

Az igazgató hátralépett. – Sétáljanak egyet, Magduska. Nem fog ártani.

A tanárnő a rácsnál állt. Felállt a kőre, és belekapaszkodott a rácsba. Kiáltani már nem tudott. Nézte, ahogy azok ketten végigmennek a kerti úton. Aztán megfogták a karját és leemelték. Jobbról Shober, balról Tulipán.

Elindultak, úton voltak megint. A tanárnő középen, jobbról Shober, balról Tulipán. Mögöttük a többiek, egymáshoz tapadva, egymást taposva, lökdösve.

– Monica Becker az izraeli hadseregből került a filmhez – mondta Shober.

Filmezés, kapualj

– A Balla Ica benne van?

– Benne van.

– A Lóránt Oszkár benne van?

– Benne van.

– A Nánási Györgyi?

– Az nincs benne.

Már nem is tudta, mióta állt itt ebben a kapualjban. És azt se tudta, hogy ez az öregasszony mióta áll előtte, tejesüveggel a kezében. – Az meg szörnyülködve ingatta a fejét.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy a Nánási Györgyi nem játszik ebben a filmben?

– Nem játszik. – A lány lehunyta a szemét, mint aki visszazuhan az alvásba. Talán el is aludt volna, de akkor megint az a poros hang…

– …és maga a rendező?

A lány megrázta a fejét, kinyújtotta a karját és ásított. – Nem, én csak berendező vagyok. Kellékes. – Elvakkantotta magát. Aztán elhallgatott, mint akit nagyon meglepett ez a nevetés. Valósággal dühbe gurult. Mi a csudának röhécsel, amikor majd elalszik, és ez a hideg!… Köd és hideg.

Égett a szeme, a szemhéja pedig olyan súlyos volt. Egy roskadt fotel volt mellette, de nem ült le. Ha leül, elalszik, és akkor elvihetik innen ezeket a holmikat.

Ó, ezek a holmik! A fotel, az üres kalitka, a szekrény, a lovaglócsizma… Egyszer majd elfogadják a filmet, amit ketten írnak Robival, és akkor többé nem kell így hajnalban ácsorogni. Csakhogy a Robi egy hete semmit se csinál, pedig neki kell megírni azt a részt, ahol a kisfiút magához veszi a vasutas. Robi ismer vasutasokat, tudja, hogy beszélnek. Robi valami vizsgáról beszélt, hogy arra készül.

– Mit mond, hogy múltkor a Keleti pályaudvarnál? – Az öregasszony közelebb hajolt a lányhoz. – És akkor is ilyen korán?

– Még korábban, és még kutya is volt.

– Kutya? – Az öregasszony a tejesüvegre bámult, majd váratlanul megkérdezte. – A Nánási Györgyinek orvos a férje?

– Nem tudom.

– Nem tudja?

A lány arra gondolt, hogy mégiscsak leül, legfeljebb elalszik. De nem ült le. A szürkésfehér üveget nézte. Nem fogadják el ezt az üveget, visszaküldik a nénivel együtt: tessék, mossa ki! Vagy lehet, hogy így szokták meg az üveget is, a nénit is. Rejtett kamerával kell felvenni a filmet, legalábbis az utcai jeleneteket. Hangok lesznek benne, hangok meg arcok, de néha nem az beszél, akit látni lehet, amikor például a kisfiú menekül, és mindenféle hangokat hall az utcán…

– A szoba rendben van.

Fekete télikabátos férfi állt a lány előtt. A gallért fölhajtotta, és mintha csak úgy pizsamára kapta volna fel a kabátot. Szakszerű hangon magyarázott.

– Nem lesz semmi fennakadás, a Vince bácsi a múltkor is meg volt elégedve.

Vince bácsi, miféle Vince bácsi? És mit akar ez az alak a szobával?

Az meg már a tejesüveghez fordult. – Jellegzetes pesti szoba, az ilyesmi nagyon emeli a filmet.

– Maguknál fognak filmezni? – A néni elképedve ingatta a fejét.

A lány érezte, hogy közbe kéne szólni, de hallgatott. A férfi hangja különben is olyan zsibbasztó volt. Már nem valami fiatal, de van valami vonzija.

– Megfázik. – A férfi a fejét csóválta. – Ez a ronda, huzatos kapualj…

Már többen álltak körülötte. Egy fiú iskolatáskával a hóna alatt ledobta magát a fotelba, kinyújtózott. A télikabátos férfi egyetlen mozdulattal fölrántotta.

– Te kannibál! – Majd a lány felé: – Semmit se tisztelnek.

A lány nem is mert hátranézni. Úgy érezte, hogy már többen ülnek a fotelban. Valaki mintha a szekrény ajtaját nyikorgatta volna.

– Az én szobám – mondta az öregasszony a tejesüveg mögül. – Miért nem nézik meg az én szobámat?

Egy sovány, égő szemű nő: – Igaz, hogy bezárják a kaput?

– Bezárják – bólintott a télikabátos. – Jó lesz sietni azzal a bevásárlással. – A lányra hunyorított, mint egy beavatott.

Nyikorgott a szekrényajtó.

A lány megfordult.

A férfi egy borzas kölyköt emelt ki a szekrényből. A fenekére ütött, és előrependerítette.

– A szekrény akár lent is maradhat, hiszen nálunk is…

– Utcai felvételhez kell.

– Aha. – A férfi az állára tette a mutatóujját. – Utcai felvételhez.

Megmozdult a kapualj. Akárcsak vakolat potyogna a falról.

– Ez a szekrény… az utcán?

– Valaki belebújik. – Elakadt. Micsoda hülyeség! Talán még némafilmben se csináltak ilyet. Nem, hát a Várnai Pipi nálam nem fog rendezni! Nálam?! Mikor lesz nekem filmem? Miért, ha a Robi ezt most megírja…

– Mi a film címe?

– A ló elmegy az ablak előtt.

– Ló is szerepel benne?

– Nem, csak beszélnek róla.

– Beszélnek róla…

A kapualj újabb és újabb alakokat bocsátott ki magából. Odafent is megmozdult a ház. Akárcsak végig állnának a lépcsőkön. Kinyílik egy ajtó, és egy nő kiszól. – Az udvar is benne lesz a filmben? – Öreg bácsi lent áll az udvaron, a porolórúd mellett. Sálban, füles sapkában áll a nyirkos udvaron. – Komoly pénzt kap, papa.

A lány megborzongott. Fölemelte a termoszt a fotel mellől, lecsavarta a kupakját.

– Tea? – kérdezte a télikabátos.

És most mind nézték, ahogy teát iszik. Ő meg úgy fogta a termoszt, mint az egyetlen ismerősét. Bárcsak itt volna Robi vagy akárki…

– Van nálam odafent erősebb is – mondta a télikabátos.

A lány visszacsavarta a kupakot, és megrázta a fejét.

– A Kádas Stefi férje lőtt rá arra a futballistára? – kérdezte valaki a kapualjból.

Nem kellett válaszolnia, máris rávágták.

– Az a Horváth Magda férje volt, és mi az, hogy agyonlőtte?

– Én nem azt mondtam, hogy agyonlőtte…

– A szüleinél lakik? – A télikabátos közelhajolt a lányhoz.

– Alig látom őket. – Nézte azt az öreg lóarcot, és valahogy mindent elmondott. Hogy anya újra férjhez ment egy fiatalemberhez, jóval fiatalabb, mint anya… és anya nagyon féltékeny arra az alakra, pedig hát!…

– Értem – bólintott a férfi. Majd kissé meghökkenve. – Spájzban lakik?

– Olyan spájzfélében.

– Spájzfélében! – A férfi hümmögött, aztán odalépett egy kövér nőhöz, és arról beszélt, hogy az ő fia már több filmben is szerepelt. Igaz, csak mint statiszta.

A lány megigazította a kalitkát. „Mi a csudának kellett kipakolni ezeket a családi dolgokat?!”

– Nézzék meg a szobámat – ismételte makacsul az öregasszony a tejesüveg mögül.

– Miért éppen a magáét?!

– Amikor hozzánk is feljöhetnek.

A lány meg valósággal beékelődött a sarokba a szekrény előtt. Még mindig arra gondolt, hogy minek mondta el az anyját meg azt a férfit, a kóblit, ahol lakik…

– Magánál kell föliratkozni? – kérdezte az égő szemű nő.

– Nálam? Mire?

– Statisztálásra. A mai napom szabad. – Mintha egyébként rettenetesen el lenne foglalva.

– Mennyit fizetnek egy napért?

– Gyereknek mennyit fizetnek?

– Gyereknek miért csak a felét?

Megint a termosz után nyúlt. Elek Jutkáékat egyszer betemette a hó, amikor híradóztak, de talán még az is jobb lehetett.

– A statisztálást más intézi – mondta a télikabátos férfi. A lányhoz fordult, mint egy családtag. – Ismeri a fiamat?

A fejét rázta, hogy nem ismeri.

– Pedig a Vince bácsi nem is forgat nélküle. „Itt a kis Vajda? Akkor indulhatunk.” Ő egy színfolt. A fiam. – Aztán megint elfordult, és a Ben Hurról magyarázott valamit a többieknek. – Tudják, abban van az a híres kocsiverseny, és azt úgy vették fel…

– A fia tartja el. – Az égő szemű nő szorosan a lány mellett állt. – Soha életében nem dolgozott.

– Mindenkinek tartozik a házban – mondta az öregasszony. De ez már egy másik öregasszony volt és egy másik tejesüveg. Hirtelen a lányra pillantott. – Zöld nadrágja van.

A lány is végignézett a fekete-zöld kockás nadrágján.

– Na és?! – A télikabátos rándított egyet a vállán. – Mikor hordjon ilyet?

– Én nem venném fel! Nincs az a pénz.

– Hallja! A maga korában…

– Fiatalok hordhatják.

– Meg akinek magas az alakja.

– De ez nem magas.

– Sakkozni lehetne rajta.

Sakkozzanak! – gondolta a lány. – Bánom is én, sakkozzanak, csak már ne bámuljanak úgy.

– Az udvarra néz a szoba – mondta csöndesen a télikabátos. – Igazi pesti udvar, egyszóval éppen olyan, mint amilyen maguknak megfelel.

A lány megint elzsibbadt ettől a hangtól. Álmos mosollyal bólintott, aztán egyszerre csak azt mondta:

– Nem lesz belső felvétel.

– Nem lesz? – A férfi tekintete elszűkült.

– Csak egy. Abban a sarokházban.

Mindnyájan arra fordultak. Éppen csak a ház fekete vonalát lehetett látni.

– És ebben a házban semmi?

– Semmi.

Érezte, hogy ezt továbbadják egymásnak. A télikabátos férfi az öregasszonyoknak, azok megint tovább, és már odafent a szobákban is tudják, hogy semmi, de semmi nem lesz ebben a házban.

– Ide figyeljen! – A férfi lehelete az arcába csapódott. – Én nagyon jól tudom, hogy a Fonféder csinálta ezt az egészet. A Fonféder már a múltkor is nagyon furcsán viselkedett. De most kitekerem a nyakát! – Azzal megfordult, és berohant a házba.

A lány szédülten bámult utána.

– Szóval nálunk nem lesz semmi?

Úgy álltak előtte, mint egy fal. Az égő szemű nő meg a többiek.

– De azért a cuccát idehozza!

– Mit gondol, mi ez? Szeméttelep?!

„Kirámolnak innen, nekem ugranak és kirámolnak.”

Semmi se történt.

Ködös, nyúlós csönd.

A kihűlt utca csöndje, a kapualj csöndje.

A lány egy pillanatra Robival volt egy buszban, majd átszaladt a filmgyár udvarán. Majd, ahogy megrázta magát, és hunyorogva körülnézett, még mindig mintha álmodna.

Tejesüvegek vették körül. Fehér csuklyás tejesüvegek gyűrűje. Alámerültek, aztán megint felemelkedtek, de el nem mozdultak mellőle.

Fiú a téren

Odanyomta orrát a pult üveglapjához. Csokoládé, konyakmeggy, nápolyi, a kávéfőzőgép tornya. Egy nő a torony mellett megigazított egy csokoládészeletet, hátrament a felvágotthoz, aztán visszajött.

– Te még itt vagy?

Kedves, barátságos hang, de Totyi arca megrándult. Kicsit arrébb lépett, és egy pohár tejet kért. Közben a hosszú folyosót nézte. Ez a folyosó vezet a műteremhez. Itt vágtattak végig Rikkerrel, Zagyvaival és a többiekkel. Kiabáltak, lökdösődtek, egymás hátát püfölték. Azután egyszerre elcsöndesedtek. – Láttad? A Bogdán Klári. – Hülye vagy! Ez nem a Bogdán Klári. – De igen, csak most rövid a haja. – Béla bácsi is feltűnt a folyosón, Béla bácsi, a rendező. A bársonyzakós Karesz, aki mindig ilyeneket mondott: maradjatok csöndben. Ne nézzetek a gépbe! Mi van veletek, hogy mindig a gépbe bámultok? – Rikker azt is tudta, hogy Karesz rendező akar lenni, de hulla tehetségtelen, és egész életében csak azt kiabálja: Ide álljatok! Ne nézzetek oda!

Totyi megkapta a tejet.

– Mit lógatod az orrod?

Mosolyogni próbált. – Nincs semmi baj.

A nő rákönyökölt a pultra, figyelmesen nézte.

– Nem kell mellre szívni.

A nő arról beszélt, hogy ez még nem jelent semmit az égvilágon. Attól még olyan tehetséges lehet valaki, mert elküldték egy próbafelvételről!… Sőt! Esküdni lehet rá, hogy az igazi tehetséget észre se veszik.

– De én már benne voltam. – Nem akarta kimondani, és mégis kimondta. Egyáltalán, amikor az történt vele odabent, úgy gondolta, hogy mindjárt elfüstölög innen. És most mégis itt van a büfében, és beszél, beszél.

– Benne voltál – bólintott a nő. Aztán nem mondott semmit, ahogy ott könyökölt, és nézte a fiút.

Totyi pénzt vett elő, és letette a pultra. – Csókolom! Valósággal iszkolt kifelé. Érezte, hogy a nő még mindig a pultra könyököl és utánanéz.

Átfutott az udvaron. A kapuban visszafordult. „Béla bácsi utánam küld valakit, a Rikkert vagy a Nagy Bélát.” Lehúzott redőnyök, hátul, a hatalmas, garázsszerű ajtókon. Valami állványt visz egy műszaki. Eltűnt az állvánnyal. Többé nem fogja látni. A garázsszerű ajtókat se fogja látni, a nagy műtermeket.

Ők a piros téglás épület végén dolgoztak. Béla bácsi stábja. Most is el tudta volna mondani a stábot, bármikor el tudta volna mondani. Dramaturg: Bakfark Balázs, hangmérnök: Pevák Gyula, fővilágosító: Börtsök József… És sose felejti el, amikor Béla bácsi azt mondta:

– Benned van az egész film hangulata. – Béla bácsi lehajolt hozzá, és megemelte az állát. – Ahogy kibámulsz az ablakon, és nézel, mindent csak nézel. – Ő meg kibámult az ablakon, a díszlet mögé, a sötétbe. Az arcához közeledett a gép, most már nem volt egyéb, mint egy megvilágított pont. Közben ilyeneket hallott: – Azt a pattanást majd intézzék el. – Hagyjuk azt a pattanást, attól olyan igazi kölyök! – Nahát azért ezen talán már túlvagyunk, hogy valaki egy pattanástól…

És most, ott a kapunál, végigsimított az arcán. A pattanást elintézték. A fehér köpenyes Rózsi néni, aki felvétel előtt olykor megfésülte, meg egy vörös arcú, őszes férfi.

A pattanást elintézték.

Elfordult a kaputól.

Kocsik a gyár melletti üres térségen. Ez a vajszínű a Béla bácsié. Béla bácsi egyszer rádudált, amikor a gyár felé baktatott. – Szálljon be, mester.

A gyár körül keringett, aztán lefutott a sarokig. Itt a presszó, ahová Béla bácsiék be szoktak ülni.

Rikker most odabent van. Azt a jelenetet próbálják, amikor odaáll az apja elé: – Apa, én már régen meg akartam neked valamit mondani… – Béla bácsi legalább ötször leállította ezt a jelenetet. „Az enyémet még egyszer se! És akkor most mégis…”

Valósággal eléje pattant az a kép, ahogy a rendező odahívta magához. – Mindent nagyon szépen csináltál, nem volt semmi baj, csak tudod…

Rohanni kezdett, hogy ne lássa azt az arcot, hogy ne hallja azt a hangot.

Lassított. Egy kis csapat ment előtte, s hátukról megismerte őket. A kockás inges Kézdi, aztán a Barnabás Andrea… Kézdi mindig ilyeneket szokott kérdezni: Még hány napod van?

Elébük vágott. Most jobb, ha nem kérdi meg Kézdi. – Még hány napod van? – Át akart menni a másik oldalra, aztán egyszerre csak ott volt közöttük.

– Nahát! – Andrea elmosolyodott. – Le mertem volna fogadni, hogy te mész előttünk.

Kézdi megdörzsölte az orrát és hallgatott. – Megnéztük a Kulcsár akváriumát – mondta egy tüskehajú fiú. – Van egy új hala. Nagy, fekete hal, és a többiek mind körülötte cikáznak. Kulcsár azt mondja, hogy hipnotizálja őket.

– Ilyen nincs – legyintett Kézdi –, és a Kulcsár nem is ezt mondta.

A halról beszéltek, Kulcsárról, aztán Andrea megkérdezte.

– Neked, ugye, főszereped van?

Semmit se kellett mondania, Kézdi felelt helyette.

– Nincs főszerepe, de azért nagyon fontos, amit csinál.

– Fellovagolsz egy töltésre? – kérdezte a tüskehajú.

– Nincs ló a filmben – mondta Totyi. – Úgy volt, hogy kimegyünk a töltésre, de azt hiszem, ez elmarad.

– Szóval, már megint műterem! – bólintott Kézdi. – Utálom a műteremszagot.

– Van külső is… A Bakáts tér meg valami új lakótelep… Tizenöt háziasszony szerepel a filmben.

– Tizenöt háziasszony?

– Két éjjeliőr, egy külföldi úr. Így van a forgatókönyvben, nekem megmutatták. – És most megint neveket mondott a stábból. – Vágóasszisztens: Sinkovits Károlyné, díszlettervező: Hirtalan Tivadar.

– Mik azok a nagy fémlapok, amiket a jupiterlámpák elé tesznek? – kérdezte Andrea.

– Terítőlapok… azt hiszem.

– Éjszakai felvétel is lesz?

– Lesz… aztán áttűnés meg féltávol.

– Féltávol – ismételte a tüskehajú. Majd hirtelen. – Neked is lesz áttűnésed?

Totyi megállt, lehorgonyozott egy ház előtt. Megálltak a többiek is. Ő meg végignézett az arcokon, aztán nagyon csöndesen: – Én ebből kimaradtam… ebből az egészből.

A többiek egy szót se szóltak. Majd Andrea: – Az nem lehet, én ott voltam, amikor odajöttek hozzád a téren. „Ez az arc kell nekünk, ezt az arcot keressük.”

– Kimaradtam.

– Bal lábbal kelt fel a rendező.

– Nem volt vele semmi bajom, és nem is az alakítás miatt. – Úgy érezte, hogy megint ott áll a műteremben. Kihajol az ablakból, lelóg a díszletek mögé, a porba és a sötétbe. – Én fogtam össze hangulatilag.

– Mit csináltál?

– Tudjátok, ha nincs az a jelenet az ablakkal, nincs film. Akkor nem érdekes az egész.

Kézdi: – Mondtam, hogy nagyon fontos szerep.

Álltak egy darabig, aztán továbbmentek. Totyi magyarázott. – …nem volt semmi az ablak mögött, de mégis, mintha az egész számháborút látnám. Három napig csináltuk. Béla bácsi mindjárt az elején azt mondta, hogy jó, de még jobbat akart, közben mások is odajöttek… színészek, akik nem is voltak benne a filmben.

– Látni akartak. – Andrea a fiú mellett lépkedett, áhítattal bámult az arcába. – Téged akartak látni.

– Konyakmeggyet kaptam a Kardos Héditől, de az már a szünetben volt, a forgatási szünetben. Kardos Hédi kivitt a büfébe, és öt darab konyakmeggyet vett nekem.

– Aki a Fények a város felettben játszott?

– Az igen. Öt konyakmeggyet vett, és sorba lerakta a büfé pultjára.

– Öt konyakmeggy…

– Igen, öt konyakmeggy a büfé pultján. – Én nem kapok? – nevetett Béla bácsi. – Hiszen én halásztam elő ezt a kis pofát! Addig bóklásztam a városban, amíg rábukkantam. – Valaki közbevakkantott. – Autón bóklásztál?… – Valaki pedig egyre csak azt hajtogatta: – Telitalálat volt, öregem, telitalálat.

Aztán megint a szerepéről beszélt Kézdiéknek. Hogy annak a fiúnak, akit játszott, nincs is barátja, alig mozdul ki a szobából. – Mert egyszer megbántották, és tudjátok, volt egy rész, amikor a gép követett…

– Téged?

– Engem.

Egy éles fütty. Valaki a túlsó oldalról integetett.

– Mozogjatok már! Mi lesz?! A Halmai már kint van a téren.

Kézdiék átfutottak. Aztán Andrea még visszaszaladt.

– Láttad a Szerelmem Szívem Félixet?

– Nem… nem emlékszem.

A lány eltűnt. Totyi meg elment néhány üzlet előtt, majd felszaladt a Szamosihoz.

Szamosi egy bélyegalbum előtt ült. Mintha már nagyon régen hallgatná Totyit, míg végre azt mondja:

– Komolytalan dolog.

– Nem – Totyi az asztal előtt járkált –, ez egyáltalán nem volt komolytalan.

– Nem lett volna szabad beugranod.

– Apa nem akarta, de eljöttek hozzánk. Béla bácsi is fent volt, a rendező. Még zongorázott is.

– Zongorázott?

– És Cecil Béről mesélt, aki Colttal járt be a műterembe.

– Colttal?

– Mert egy másik rendező nem akarta, hogy Cecil Bé elkészüljön a filmjével. De ez még a film hőskorában volt. – Elhallgatott. Szamosit nézte, hogy belehajol az albumba, és most már csak szabadulni akart innen. – Ne haragudj.

Szamosi kikísérte szótlan, komoly arccal. Csak az előszobában mosolyodott el.

– Hülyeség az egész.

– Persze.

Megint odalent trappolt. El se tudta képzelni, hogy hazamenjen. Pedig talán egy üzenet várja, hogy holnap azért mégiscsak nézzen be a gyárba.

Hatalmas faládán kuporgott. Egy udvaron állt a láda. Előtte két lány, barna melegítőben. Ő pedig felhúzta a térdét, és állát a térdére tette. És már beszélt, nem is tudni, mióta.

– …tűzharcot vívtak? – kérdezte az egyik lány.

– Tűzharcot – mondta Totyi. – A Cecil Bé stábja revolveres tűzharcot vívott egy másik rendező stábjával. Az a másik rendező sehogy se akarta, hogy Cecil Bé filmet csináljon, és mindent elkövetett, hogy…

– De azért Cecil Bé megcsinálta a filmjét?

– Megcsinálta. Mert egy rendező olyan erőszakos kell hogy legyen, mint egy bulldog. Ezt Béla bácsi mondta, aki az én filmemet forgatta, szóval azt a filmet, amiben én játszottam.

– Mi volt a címe a Cecil Bé filmjének?

– Nem tudom… Talán Pontius Pilatus. – Elhallgatott. – És ne higgyétek, hogy az író valami nagyfiú nálunk. Kijött a forgatásra, de nem nagyon törődtek vele.

– Pedig ő írta az egészet.

– Á, menet közben minden megváltozott. – Ezt mintha maga Béla bácsi mondta volna.

A lányok meg hallgattak. Egy fiú is odajött, tejesüveggel a kezében.

– Béla bácsi jóformán észre se vette az írót, sohase láttam, hogy például beszélgettek volna. Talán csak egyszer szólt hozzá, egyetlenegyszer, amikor felemelték a magasba, a kránnal.

– Mivel emelték fel? – Megint befutott egy fiú az utcáról, és leült mellé.

– Azzal a daruval, amikor a felvétel indult. Külsőn voltunk, és Béla bácsi leszólt a magasból: Írókám, adj fel egy párbeszédet.

– Írókám!

– Az meg olyan süketen mosolygott odalent, és el is tűnt, a műteremben már alig lehetett látni.

Egész kis csoport volt Totyi előtt. Ő meg belenyomta állát a térdébe, és csak beszélt.

– A műteremben voltunk, amikor Béla bácsi félrehívott, és azt mondta: az író nem így képzelte el ezt a figurát.

Ketten voltak akkor a műteremben. Béla bácsi azt mondta, hogy minden jól ment, hogy művészi munkát végzett, de az íróban nem így él ez a figura. – Ő meg mosolygott, azt hitte, hogy azért ez nem olyan nagy baj. Nem értette meg mindjárt, hogy most el kell mennie. Hogy itt kell hagynia a műtermet, az ablakot.

– Az író nem így képzelte el a figurát? – A fiú, aki eddig a láda előtt ült, felállt.

– Nem így élt benne. – Valósággal belepréselte az állát a térdébe.

Azok meg nézték, ahogy ott gubbaszt a ládán.

– Kicsi – bólintott egy lány –, kis dugó.

– De azért muris.

– Én el tudom képzelni.

– Az író nem tudta.

Nézték a fiút, akit az író nem tudott elképzelni. Aztán az egyik lány megkérdezte.

– Hogy is hívták azt a rendezőt, aki lövöldözött?…

– Cecil Bé. – Lecsúszott a ládáról, és otthagyta az udvart.

Az ablak! Megint csak erre gondolt odakint az utcán. Ahogy az a világos kocka kiválik a sötét műteremből. Minden sötét és poros, csak az az ablak világít. Meg ő, ahogy az ablakban ül.

Ki ül most az ablakban?

Ki az, aki a párkányon lovagol, és lebámul a kulisszák mögé. Akit az író el tudott képzelni. Akinek azt mondják: Kicsit lejjebb a fejedet… ne pislogj.

Mert már csattan a csapó táblája.

– Csapó! Felvétel indul!

Totyi megdöngetett egy hirdetőoszlopot, bekiáltott egy kapualjba, üres telefonfülkébe.

– Számháború-produkció! Felvétel!

Ment az utcán, és egyre azt kiabálta: Csapó! Felvétel indul!

Kigyulladnak a lámpák, a jupiterlámpák. A rendező int, a csapó táblája csattan – és felvétel indul. Számháború-produkció, kilencedik jelenet.

Ő meg ott ül az ablakban, lebámul a térre, figyeli a fiúkat, akik előrekúsznak odalent, papundekliszámmal a homlokukon.

A gép közeledik, egyre közeledik. Most az ő arca, a tér, a számháború.

– Csapó! Felvétel…

Elakadt…

A jupiterlámpák kialudtak, az ablak elszállt.

Egy tér padokkal, csúszdával.

Lassan jött előre a csúszda felé. Még mindig nem értette, hogy került ide. Meg hogy közben besötétedett.

A lépcső alatt megállt. Fölnézett a csúszdára. Nem, semmi kedve felmenni. Megperdült a csúszda rúdja körül.

– Maszkmester: Vozár János, sminkes: Kariz Róza…

A rúd körül pörgött, ahogy mondta a neveket. Aztán levált a rúdról, és a homokozóhoz ment.

Belépett a homokozó hatalmas, üres négyszögébe. Leült a kőre, és most már nem volt egy mozdulata se. Ült a kövön. Körülötte a homok mozdulatlan hullámverése, egy halott tenger időtlen hullámzása.

Mindent elmosott ez a hullámzás, ahogy lassan, lassan emelkedett.

A fiú még egyszer felemelte az arcát. Belebámult a sötétbe, és valami álombeli messzeségből kongott a hangja.

– Csapó! Felvétel… Csapó!

Diákszerelem

Norman Wilson finoman remegni kezdett, akárcsak szét akarna foszlani, mint egy öreg felöltő, aztán egyszerre csak felpattant a levegőbe és eltűnt. Vele együtt tűnt el a szőke Gloria is meg a kedves, öreg, kissé elhagyatott kert, ahol kart karba fűzve sétálgattak.

Mindez eltűnt, és csak a mozi vászna világított bágyadt, derengő fénnyel.

Ők meg csöndben maradtak. Nem kezdték el mindjárt a fütyülést, a kiabálást, a székek nyikorgását. Csöndben maradtak, mint akik el se hiszik, hogy Norman és Gloria így eltűnjön előlük. Nem, ez képtelenség! Vissza kell hogy térjenek. Egy pillanat, és megint ott állnak majd az öreg kertben, ahol a diáksapkás Norman éppen azt mondta Gloriának: „A diáksapkát katonasapkával cserélem fel, de senki és semmi nem szakíthat el bennünket egymástól.” Gloria Colman közelebb húzódott a férfihoz, de azért az arcán látszott a félelem. – És aztán eltűnt a félelmével együtt.

Vártak, még mindig vártak.

Talán, hogy Norman Wilson a vászon mögül bújik elő, kijön a kis színpad szélére, és továbbjátssza a filmet. Gloria is megjelenik onnan hátulról meg a többiek, és továbbjátsszák a filmet.

Alattomosan, váratlanul felgyulladt a villany. Vaksin hunyorgó, sápadt fény.

Ott ültek a fekete zsöllyében. Egy néni lelógatta kezét a mélybe, egy fiú átfogta a lány vállát. Széles, lapos arc fordult hátra az első sorból.

Senki se szólt semmit. Ültek a sápadt fényben, szemben az üres vászonnal.

Egy jegyszedő surrant el a fal mellett, el is tűnt mindjárt, mint egy ijedt, megriasztott kis állat.

Elöl felállt egy nő, végignézett az arcokon, aztán visszaült. Kövérkés férfi hátrahajtotta a fejét, akárcsak az orra vérezne, és elbődült:

– Mi lesz?

Akkor aztán kitört a füttykoncert. Káromkodtak, szitkozódtak. (– Ebben a moziban mindig történik valami! Tudtam, hogy ide nem szabad jönni! – Egyszer ülök be, és akkor is… Adják vissza a pénzt!) Dobogtak, a székeket nyikorgatták, fütyültek. A kövér férfi pedig hátrahajtott fejjel bőgte, mint egy hajókürt:

– Mi lesz?!

Egy éles női hang az igazgatót követelte. Hogy maga az igazgató jöjjön ide, és jelentse be, mi történt.

– Látni akarom! – sivította. – Látni akarom!

– Nem érdekel – mondta egy férfi. – Folytassák az előadást.

Tapsolni kezdtek. Surrogás hallatszott a fal mellől, de jegyszedőt nem lehetett látni.

– Valaki menjen be az irodába!

– Ők jöjjenek ki…

– Legalább egy jegyszedő jöjjön!

De mintha már a jegyszedők is elhagyták volna a mozit. Eltűnt az igazgató, a pénztáros és aztán a jegyszedők.

Üres, sötét lyuk a vetítőfülke.

Csak ők voltak.

Egy kockás sálas férfi fölkelt, és zsebre tett kézzel, elnyújtott léptekkel sétálni kezdett a széksorok között. Volt, aki cigarettára gyújtott.

Egy pillanatra se szűnt meg a fütyülés és a dobogás.

– Mi lesz?!

Mintha csak a süllyesztőből emelkedett volna fel – egy fekete ruhás nő állt elöl. Szőke nő, zavart mosollyal.

– Kedves vendégeink…

– Mi van, pofi?!

A nő elhallgatott, mint akinek papírgalacsint dobtak az arcába. Állt, és az ujjait ropogtatta.

– Ki ez a nő? – kérdezte egy tiszta, átható hang.

– Abban a patikában láttam.

– Ezt? Dehogy! A Terike cukrászdában.

– Semmi esetre se az igazgató! Jöjjön ide az igazgató!

– Ő az igazgató.

– Mit képzel?! Az először is egy férfi; én nagyon jól ismerem.

A fekete ruhás nő újra próbálkozott.

– Kedves vendégeink, azt a sajnálatos eseményt kell közölnöm önökkel, hogy a film elszakadt…

Dühös nevetés: – Elszakadt! Ne mondja?!

– …a jegyek természetesen érvényesek a holnapi előadásra. – Elhallgatott. Várakozva nézett a közönségre. „Még mit csináljak? Teát és süteményt osszak szét közöttük?”

Tea és sütemény. Mintha ők is erre vártak volna. Nem mozdultak. Egy férfi a tenyerébe dűtötte az állát, lábát előrenyújtotta.

– Adják vissza a pénzt – mondta a tenyeréből. Hátrafordult. – Holnap megint lesz valami.

A fekete ruhás nő sértetten: – De kérem, itt még soha… – Nyelt egyet. – És ilyesmi bárhol megtörténhet! Bárhol.

Lágy, dallamos fütyülés.

Egyre többen kiabáltak és egyre makacsabbul, hogy: adják vissza a pénzt!

– Ad-ják visz-sza! Ad-ják visz-sza!

Akárcsak a kedvenc csapatukat biztatnák. Senki se mozdult. Mintha azt várnák, hogy ide helybe hozzák be a pénzt.

Egy idősebb férfi felállt, karonfogta a fekete ruhás nőt.

– Arról nem is szólva, hogy most már végképp lemaradunk erről a filmről. – Csöndesen beszélt, de azért várható volt, hogy lekever egy-két családi pofont. – Azt mondja, hogy a holnapi előadásra érvényesek a jegyek…

– A holnapira.

– Csakhogy holnap műsorváltozás van, ha nem tudná, kedves. – Ez már igen szigorúan hangzott. Nem eresztette el a nő karját, ahogy a többiekhez fordult. – Holnap műsorváltozás van.

Döbbent moraj.

– Ki tudja, milyen vacakot játszanak!

– Ezt pedig már nem adják sehol.

És akkor egy hang:

– Azért megtudhatják, hogy mi a vége.

– Minek a vége? – A férfi elengedte a nőt és megfordult.

– A film vége. – Kék köpenyes jegyszedőnő állt mögötte. Fölemelte szikár, csontos arcát, ahogy azt mondta: – Én elmesélem.

Pillanatnyi csönd, aztán zajongás támadt. Valaki fölállt és előrehajolt.

– Mit akar a mamus?

– Mit mesél el?

– A film végét. – A férfi ott elöl szédülten megrázta a fejét.

– Hát ez jó! – nyerített valaki.

– Maga nekem ne meséljen semmit.

Csönd lett, a jegyszedőnőt bámulták. Most már csak ő állt előttük. A feketeruhás eltűnt, és az idősebb férfi is visszaült a helyére.

– Láttam már egypárszor a Diákszerelmet, és azt hiszem, el tudom mondani.

Még mindig nem szóltak egy szót se. Aztán egy szék nagyot reccsent!

– A pénzünkért!

– Az igaz! A pénzünkért akár kétszer is elmondhatja, meg hátulról visszafelé.

A jegyszedőnő középre jött. Kék köpenyében, akár egy tűpárna. Meg lehetett volna rá esküdni, hogy tele van tűzdelve apró kis gombostűvel. Vajas kenyeret húzott elő a zsebéből, beleharapott.

– Azt hiszem, ott hagytuk abba – kezdte csöndes, távoli hangon.

Nem folytathatta.

Egy férfi (talán a gépész) odaszaladt hozzá, és felvezette az emelvényre, a vászon elé. Széket is adott.

A jegyszedőnő a mozi vászna elé ült, és vajas kenyeret evett. Sötét lett. De csak azért, hogy a következő pillanatban már reflektorfényben üljön.

– Ó!… – hallatszott egy elnyújtott hang.

A jegyszedőnő hunyorgott az éles fényben. Eltette a vajas kenyerét. Kicsit kihúzta magát.

Figyelték a hunyorgását, figyelték a kék köpenyét, a barna cipőjét, az arcát, azt az elmosódott arcot, ahogy majd megelevenedik rajta a régi kert Norman Wilsonnal és Gloria Colmannel.

Megelevenedett a régi kert, és ott állt a kedves, derék fiú (Norman Wilson alakítása), és átfogta a lány vállát (Gloria Colman alakítása), megnyugtatta, hogy most ugyan be kell vonulnia csapattestéhez, de majd visszatér a háborúból, és akkor ismét eljönnek ide, ebbe a kertbe. Még valami olyasfélét is hozzátett, hogy nem kell félni, rossz pénz nem vész el. „Azt pedig megtiltom neked, hogy kikísérj a vonathoz!”

– De meg lehet tiltani egy szerető szívnek? (A jegyszedőnő feje megrezzent.) Lehet ilyet kívánni egy fiatal lánytól, hogy ne kísérje ki hadba vonuló kedvesét a pályaudvarra? (A jegyszedőnő előrehajolt.) És ez lett a veszte, mert a pályaudvaron megismerkedett Walterral.

A közönség előtt megjelent Walter, a könnyelmű aranyifjú. Igen, mást aligha lehetne rá mondani, mint hogy aranyifjú. Meg aztán kalandor, aki kábítószerek csempészésével foglalkozik. Katonaruhában volt ő is, mint Norman. Úgy üdvözölték egymást, mint régi barátok.

– Régen láttalak, pajtás!

Az egyetem, ó, az egyetem! Walter persze abbahagyta tanulmányait, és most hanyag fölénnyel néhány professzor után érdeklődött.

– Megvan még a vén sakál? – Nevetett. – Meddig nyúz még benneteket? No, pajtás, hát annál aztán a háború is jobb!

Ilyeneket mondott Walter, és közben egyre csak a lányt nézte:

– Irigyellek, pajtás, szavamra, irigyellek.

Az a tekintet! Walter tekintete… A híres, ellenállhatatlan, szívtipró tekintete…

– Rabul ejtette a tekintete – ingatta fejét egy nénike az ötödik sorban.

Férfihang hátulról: – Egy ilyen lányt nem kell félteni.

A jegyszedőnő felemelte a fejét.

– A lány vergődött.

A jegyszedőnő száraz, lesikált arcán megjelent a lány, ahogy vergődött. „Tudta, hogy a vőlegénye mellett a helye, de nem tudott szabadulni attól a tekintettől.”

Lent a széksorokban dermedten figyelték ezt a küzdelmet. A nénike az ötödik sorban aprókat sóhajtott. Egy férfi gúnyosan bólogatott, hogy na, na, ezek a viharzó érzések! – de azért majd leesett a székről, amikor Walter egyszerre csak hazaérkezett a frontról, és beállított a lány otthonába.

– Üzenetet hoztam a vőlegényétől.

Walter éppen csak kidugta az orrát a frontra, és már otthon is volt. Bizonyos összeköttetések révén egykettőre hazakerült, hogy London utcáin grasszáljon ellenállhatatlan uniformisában.

Egy asszony a balközépből: – Én nem vesztettem el a fejemet, amikor a férjem kint volt a fronton.

Pisszegtek, de azért nem hagyta abba. A fűszeresről beszélt, aki mindenféle ajándékokat küldözgetett neki.

– Nem érdekel a fűszerese.

– Annak is jó ízlése lehetett…

Aztán megint csak a jegyszedőnőt lehetett hallani.

– Legalább egy hétre hazajött volna a vőlegénye! Legalább egy napra! Hogy erőt tudott volna meríteni azokból a jóságos szemekből.

Conrad Nagel! Egy öregasszonynak eszébe jutott Conrad Nagel, aki olyan megnyugtatóan tudott nézni. És az is eszébe jutott, amit akkoriban olvasott róla. „A mostanában feltűnt Conrad Nagel népszerűsége Rudolph Valentináéval vetekszik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyszerre három film főszerepére kapott szerződést.”

Mi lett Conrad Nagellel?

Rabnec bácsi kihúzta magát a széken. „Rongy dolog, hogy valaki éppen a barátja menyasszonyát akarja elcsábítani, és éppen akkor, amikor a barátja kint van a fronton. Ha én akkor kikezdek Fiore Sárival…”

– A férjemet holttá nyilvánították, de én még mindig vártam.

– A temetőben ismerkedtünk meg.

– A temetőben… kivel?

– Azzal a lánnyal, amikor érettségire készültem…

– Aha.

Hallgattak és figyeltek.

A jegyszedőnő összekulcsolt kezét nézte, aztán lecsúszott a tekintete az emelvény porondjára. Még sosem látta ilyen közelről. Por… csupa por. A vékony repedések tele porral, egy porréteg az egész. Egyszer itt lasszót dobtak egy nő nyakára. Cowboyruhában állt a nő, és egy férfi lasszót dobott a csuklójára, a derekára, végül pedig a nyakára. A szünetben léptek fel…

– Mi az! Elaludt?!

A jegyszedőnő közben már folytatta.

– …és a lány mindennap együtt volt Walterrel. Walter színházba vitte, szórakozni jártak, és közben a lány anélkül, hogy észrevette volna, elmerült az alvilági életben.

– Nem féltem. – De a hang most már aggodalmas volt.

A többiek se tudták, hogy mi lesz ezzel a lánnyal. Nem is válaszol a vőlegényének? Már fel se bontja a leveleket, amelyek a frontról érkeznek?!

– Majd hazajön a fiú, és akkor helyrerázza!

Ebben reménykedtek. Hogy majd egyszerre csak megjelenik a fiú, az igazi (Norman Wilson, az az édes pofa!), és akkor majd megint úgy lesz, mint régen.

– Mit szív a lány?

– Ópiumot, egy barlangban.

– Barlangban?

– Hát ópiumbarlangban, de maradjon már csöndben!

A nénike nem is tudott volna szólni. Istenkém, az a lány egy ópiumbarlangban! És ott csak ülnek, és szívják az ópiumot, és nagyon előkelően van berendezve a barlang, mélyen a föld alatt, tompa fények jönnek a falból, csak suttogva szabad beszélni, és ez a Walter a főnökük.

– Borzalmasak voltak az ébredések – mondta a jegyszedőnő. – A lány sokszor már meg se ismerte azt, aki belépett a szobájába. Így történt aztán, hogy egy napon…

A fejek előredőltek. Rémült suttogást lehetett hallani, mintha egymás közt beszélnék meg ezt az ügyet. Aztán a nénike kint állt a dobogó előtt. Ott állt félrebillent fejjel, és azt mondta:

– Ez nem igaz.

A jegyszedőnő nem is vette észre, ahogy folytatta:

– A fiú az ágynál állt, és belebámult abba a megkínzott arcba. Katonaruhában volt a fiú, úgy, ahogy hazajött a harctérről.

Igen, a fiúnak most már látni kellett, hogy a hírek, amelyeket a menyasszonyáról kapott, nem túloztak. Ő már nem a régi, ő már elszakadt mindentől és mindenkitől – egy szenvedély rabja.

– Nem igaz!

A jegyszedőnő elhallgatott, majd kissé csodálkozva leszólt a sötétbe.

– Mi nem igaz?

Az meg belekapaszkodott a színpad szélébe. A fejét pedig akárcsak fel akarta volna tolni, mint valami batyut. – Olyat nekem ne mondjon, hogy azt a fiút nem ismerte meg! Azt még elhiszem, hogy a leveleit nem bontatta fel, de amikor ott áll az ágya előtt…

– De ugye, a fiú magához térítette? – Ezt már egy férfi kérdezte.

Majd megint egy újabb hang: – És végül is kilökték azt a Waltert?

– …aztán később mind a ketten csak nevettek az egészen!

Már többen álltak a színpad előtt. Homályos, elmosódott arcok. A dobogó szélét püfölték.

– Az esküvőt mondja el!

– Milyen esküvőt? – A jegyszedőnő hátradűtötte a fejét. Nincs esküvő.

Csönd. Mélységes, döbbent csönd. Majd egy hang a terem végéből:

– De hát, amikor a lány meggyógyul…

– Nem gyógyul meg.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy… – Székreccsenés, a férfi előrejött.

A jegyszedőnő kezét zsebre dugta, könyökét hátrafeszítette. Pusmogást hallott odalentről. Mintha egymás közt tárgyalnának valamit. Aztán egy éles, támadó hang:

– Én tudom, hogy nem hal meg!

– Honnan tudja? – A jegyszedőnő elképedve ingatta a fejét.

Ácsorogtak a széksorokban. Úgy ácsorogtak, mintha megint fütyülni és kiabálni akarnának. De csöndben voltak.

– Kérem szépen – mondta egy öregember –, biztos, hogy ez ebben a filmben van?

Fáradt, szomorú hang. De mégis ez volt a jeladás. Ordítoztak, a székeket recsegtették, mintha szét akarnák verni a mozit.

– Nem is ezt a filmet mondta el!

– Pofára ejtett bennünket…

A jegyszedőnő olyan gyenge volt, hogy egy szót se tudott szólni. Dermedten ült, várta, hogy felrohanjanak, és lerángassák a színpadról.

Csönd támadt körülötte. Majd egy-egy hang, könyörögve:

– …ugye, aztán a fiú beviszi valami kórházba?

– …és korcsolyáznak? Én láttam kint egy képet, ahol egymás karjába kapaszkodva korcsolyáznak.

Kérték, egyre csak kérték, hogy mondja el a film végét, az igazi végét.

– Mondja már!

– Mondja…

A jegyszedőnő lehetetlenül összezsugorodva ült a hatalmas, fehér vászon előtt és hallgatott.