Utószó helyett

Azt mondta Rózsi a Károlyi-kertben:

– Már megint megy ahhoz a Schöpflinhez!

A padon ültünk. Én spenótzöld zakóban, a barna nadrágot akárcsak egy nyugdíjas honvédtiszttől örököltem volna. Rózsira néztem, és vállat vontam.

– Azt hiszem, most olyat viszek, olyan elbeszélést…

– Á – mondta Rózsi –, rólam is írhatna már valamit, az sokkal értelmesebb lenne. – Kicsit hallgatott, majd hozzátette: – Én azzal talán a Schöpflin se dobná ki.

Erre igazán nem tudtam mit mondani. Rózsi nevelőnő volt, egy kövérkés kislányt nevelt. A kislány előttem ugrált, rugdalta a port és a homokot, és közben ütemesen kiabálta: – Í-ró I-ván! Í-ró I-ván!

Ha csak föltűntem a kertben, egy pillanatra el nem mozdult Rózsi mellől. Sokszor már arra gondoltam, inkább ő vigyáz Rózsira. Valahogy nem volt gyerekarca, inkább mintha máris házsártos felesége lenne valakinek. Utáltam szívből. De most az utálatot is elnyomta az az izgalom, amit akkor éreztem, ha Schöpflin Aladárhoz fölmentem, a Franklin épületébe. Már nem is láttam a gyereket, már Rózsit se hallottam, csak Schöpflinre gondoltam, meg a zsebemben lapuló novellára. Egy külvárosi macskáról szólt meg egy öregasszonyról. Történni nem történt benne semmi.

– Nem is figyel – mondta Rózsi.

Sóhajtottam és fölálltam, mint aki ütközetbe indul.

– Nem tudom, mikor jövök vissza.

Ez nagyon komoran hangzott, de Rózsi nevetett. Valahogy mintha nem nagyon bízna benne, hogy olyan sokáig maradok Schöpflinnél. Ez kissé bosszantott, de csak vállat vontam és mentem.

– No – mondta Schöpflin odafent, a szűk kis szobájában (hányan megírták már ezt a szobát!) –, lássuk a medvét!

Leraktam a novellát, valami köszönésfélét makogtam, és már megint lent voltam a kertben.

Rózsi fölnézett a varrásból.

– Nem akartam, hogy várjon. – Azzal leereszkedtem mellé a padra. Szótlanul ültem, Rózsi varrt, és közben újra felhangzott:

– Í-ró I-ván! Í-ró I-ván!

Két hét múlva mentem újra Schöpflinhez. Már a lépcsőn éreztem, hogy nem lehet jó az a novella, nem közli azt a Tükör. Az is eszembe jutott, miket mondott eddig Schöpflin.

– Szorgalmas méhecske! Kéthetenként egy novella.

Aztán:

– Nem szabad erőltetni, ha nem megy, nem megy.

Majd szinte gyengéden:

– Kedves fiam, én ilyen rossz novellát talán még nem is olvastam.

De most ezzel fogadott:

– Korrekt írás, itt tartom a Tükör részére.

Mogorván mondta, de majd elszédültem. Háromszor körbejártam a Károlyi-kertet, míg kissé magamhoz tértem.

– Schöpflin el volt ragadtatva – mondtam, ahogy leültem Rózsi mellé.

Rózsi kissé gyanakodva nézett rám, de nem szólt semmit.

Azért a novella mégsem jelent meg.

– Szívesen kicserélném egy másikra – mondta Schöpflin.

Cipeltem tovább a kéziratokat. Utam a Mátyás tértől az Egyetem utca sarkáig. Közben a József utca és a Károlyi-kert. Ez volt az életem, ezt hurcoltam magammal. Ismertem minden kis üzletet, kapualjat. Lassan, észrevétlenül fölszívtam magamba ezt a városrészt.

A Tükör aztán mégiscsak közölte egyik elbeszélésemet. Bogár volt a címe. Egy kutyáról szólt, akinek a szabadság és a kényelmes élet között kell választani. Menne, elhagyna mindent… de nem tud, egyszerűen nem tud. És közben mintha önmagától akarna elszakadni.

Schöpflint tovább is látogattam.

Mátyás tér-Károlyi-kert-Egyetem utca. – Meddig tartott ez?

Egyszer csak vége volt.

A ház, ahol Schöpflin olvasott – elrepült. A kis utca, a Franklin felé, kibicsaklott, a Károlyi-kert megöregedett, az egyik sarkában egy időben sírdombok voltak, valóságos kis temető.

Egyszer Németh Lászlót láttam jönni ezen a kis utcán. Leült egy padra a Károlyi-kertben, írni kezdett egy könyv fedelén.

Órák múlva jöttem vissza.

Ő még mindig ott ült és írt.

Dolgozni kell – nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz.