Tükrök között

Szerda este feljött hozzám Szeverényi Kálmán házbizalmi. Hatalmas, kövér ember kék szvetterben, piros nyakkendőben. Úgy jött be a homályos előszobába, mint aki attól fél, hogy fellök valamit. Roppant mereven tartotta a könyökét.

– Hát mindig csak itthon van, asszonyom? Mondták is nekem, ide akármikor jöhetek.

Ezt már bent mondta a szobában. Kalapját térdére tette, száját összehúzva, a képeket nézte.

– Ismerem én jól a megboldogult férjét. Egyszer megállított a lépcsőházban. – Mit akarnak megint ezzel a zsidózással? – kérdezte tőlem. – Elterelik a figyelmet a háborúról! Mert arról van szó, igenis, háborút akarnak! – Akkor én mosolyogtam, de aztán…

Legyintett, ujjával köröket vont az asztalon, mintha sohasem akarná abbahagyni. Hirtelen fölnézett.

– Házigazolás lesz. Ötös bizottság tartja az igazolást nálam, jövő kedden. Tudjuk, sokat szenvedett, asszonyom, a nyilasok megverték, mert bújtatott valakit. Egyszer jöjjön le hozzám, és szép nyugodtan mondjon el mindent. Itt nem arról van szó, hogy bemártsunk embereket, de aki bűnös… Ért engem!

Egyszerre felállt, mintha megijedt volna valamitől ebben a szobában. Kifelé megint azt mondta:

– Jöjjön le hozzám.

Becsuktam mögötte az ajtót. – Úgy, hát ismerte a férjemet? És még miket mondhatott neki János? Mert annyi mindenről tudott beszélni, ha összeakadt valakivel a lépcsőházban vagy az utcán. Olykor vadidegen embereket vonszolt fel, hogy megmutassa a könyveit. Egyszer beállított egy lehetetlenül hosszú, szemüveges alakkal. – Ez itt Koncz Géza. Egy könyvesboltban találkoztunk, képzeld, ő is Csehovot akart venni! – Koncz Géza hónapokig ebédelt nálunk, később még a barátait is felhozta.

Oly furcsa most az üres lakás. Már beesteledett, de nem gyújtottam fel a villanyt, csak ültem a sötétben. Lentről az utcalámpák párás, sárgás fénnyel megvilágították az ablakot. Hallani lehetett, ahogy egy lovas kocsi lassan végigkocog az utcán. – Milyen mereven ült itt az előbb Szeverényi Kálmán, alig várta, hogy elmenjen.

Aztán az a novemberi délután volt előttem, amikor a nyilasok jöttek. Vörös bajusza, vékony, fehér orra volt annak, aki kérdezett. Egész közel hajolt hozzám, és mintha távolról, valahonnan az ő háta mögül hallanám a hangomat. – Nem ismerem Gardner doktort! – Lépések a szobában, ajtók nyíltak, csukódtak, magas, nyilas karszalagos lépett ki a hálóból. Mondott valamit, és a vörösbajuszos hirtelen arcul vágott. Aztán egyszerre egyedül maradtam a feltört szekrénnyel, kirángatott ruharabokkal.

– Ő volt, Kocsis Béla. – Ezt a szomszédom mondta később. Hogy a Kocsis Béla jelentett fel. Feleségével és két gyerekével lent lakik a földszinten. A kislánya rongybabát szorongatott az óvóhelyen.

De hát Kocsis nem is ismer, mi baja velem?

Még kétszer jöttek hozzám a nyilasok. Már tudtam, legjobb ha elengedem, kinyújtom a tagjaimat, akkor nem érzem úgy az ütéseket. De még mindig a hangom volt a legfurcsább, ahogy ilyenkor feleltem. – Nem volt itt Gardner doktor, semmiféle holmit nem dugott el. – A vörösbajuszos feltúrta a leveleimet. – Ezt a férje írta? Akkor még a vőlegénye volt? – Újra kellett hallanom a szavakat, amiket annyit olvastam.

Este az óvóhelyen láttam Kocsis Bélát. Sámlin gubbasztott, tüskés fejét kezébe hajtva. Ez jelentett fel? Felszabadulás után egyszer a kapuban találkoztunk. Mereven a szemembe nézett, és úgy égett az arca. Hirtelen fütyülni kezdett. Aztán csak azt hallottam, hogy az ajtó becsapódik az udvarban.

Mit akar a házbizalmi? Szép nyugodtan mondjak el mindent?

Nem tudtam az éjszaka aludni. Mintha figyelnének a szomszéd lakásokból. Engem, aki majd beszélni fog.

Olyanok szólítanak meg, akik azelőtt észre sem vettek. Oswaldné, a tanácsos felesége. Táskás ráncokban lóg az arca, de aranyszőke haja kislányosan loknis. Kutyája is van, csengővel a nyakán.

– Igazán nem tudom, miért kell nekünk a lépcsőházban beszélgetni, mintha nem lenne más hely! Egyszer jöjjön el hozzánk, Annuska! Éppen tegnap említette az uram, milyen nagyszerűen viselkedett a nyilas időkben. Ez a lélek bátorsága. – Így mondta.

Fölnéztem rá. A lélek bátorsága… – Miért aláz meg ezekkel a szavakkal? Egy mozdulatot tettem, de megfogta a karomat.

– Most pedig ételt visz a szegény gyerekeknek. Milyen csodálatos!

A kutyája ugatni kezdett, erre elengedett. Utánam szólt, hogy majd beszélünk valamit, mert találkoznunk kell.

Ahogy mentem az utcán a lábosaimmal, még mindig reá gondoltam. Azt hiszem, nevet rajtam ez az asszony. Dehogy akar ő velem találkozni, csak éppen kellett valamit mondani a lépcsőházban.

A Körút sarkán megint láttam a cigarettaárusokat – egy falka gyereket. Piros arcú kisfiú rohant felém, kezében cigarettásdoboz. Szétnyíló, rongyos kabátja alatt a csupasz melle. Utána mankón kopogott egy katonasapkás. Pöttömnyi lányka cikázott végig a lábak között. Egyre többen jöttek, ellepve a járdát. Csattogtak a meztelen talpak. Üvöltve vágtattak előre, mintha fel akarnák falni az utcát.

Az a kislány, akihez mentem, betegen feküdt. Elfordította a fejét, ahogy letettem a lábosaimat.

– Várj, mindjárt kapsz levest. Nagyanya hol van?

Nem felelt. Akkor se nézett rám, amikor a leveseskanalat a szájához emeltem.

Az üres lábosokat rakosgattam, amikor megszólalt.

– Egy fát láttam álmomban a sivatag közepén. Tele mindenféle színes madárral. A madarak egy darabig mozdulatlanul ültek az ágakon, mint csodálatos színes levelek. Aztán elrepültek a fával. De akkor már nem is fa volt, hanem egy repülő kard. Ötfelé nyílt a tüzes éle.

Árnyék esett be a légypecsétes ablakon.

– És hova repült a tüzes kard?

– Menj most!

A házunk kapujában kis csoport beszélgetett. Ahogy elmentem mellettük, a nevemet hallottam.

– Ugye, most is tőle jön? attól a beteg kislánytól? – Kék kendős nő állt előttem. – Elhurcolták a szüleit?

– Igen, a nagyanyjával él.

– És maga mindig visz nekik valamit.

A vállak gyűrűje bezárult körülöttem. Szinte vártam, hogy hátba veregetnek. Valaki azt mondta:

– Gyerekváros lesz Hajdúhadházán, csak így lehet megoldani ezt a kérdést.

– Igen, igen.

Végre továbbengedtek.

Milyen szamárság, gondoltam otthon, miért nem beszélek velük? Azt hiszik, gőgös vagyok. De a beszéd nehéz. Hiszen még annak a gyereknek is alig tudok valamit mondani, csak ülök az ágya mellett a lábosaimmal.

Vannak aztán más találkozások.

Egy este, ahogy hazafelé mentem, lépések csattogtak mögöttem. Egy férfi vágtatott el mellettem. Úgy a vállán át visszanézett. Semmler, a negyedik emeleti szabó. Azt mondják, részeges, és veri a feleségét. A válla falas, kalapját kezében lengette. Megállt egy kirakatnál, de jól láttam, hogy felém pislog. Mögéje értem, és akkor hirtelen hozzám ugrott.

– Most jól benyalja magát a házbizalminál meg a többi nagyfejűnél, na, csak ne nézzen úgy, tudja jól, miről van szó… És olyan biztos abban, hogy a Kocsis jelentette fel, olyan biztos? De miért ne törje ki valakinek a nyakát, nem igaz? Mondja meg nekik ezt is, köpjön be engem is, maga, maga!…

Behúzta a fejét, előrefutott. A kalapja repült utána.

Mit akar tőlem, és mit akarnak a többiek? Az öreg méltóságos asszony, aki nem fogadja köszöntésemet, vagy az az ismeretlen, aki egy éjszaka cédulát dugott be az ajtómon ezzel a felírással: áruló!

 

– De most már igazán le kell jönnie hozzánk!

Oswaldné mondta ezt, és közben kivett egy könyvet a szekrényből. Belelapozott. – Ambrus… na, Istenem… – rám nézett, visszatette a könyvet.

– A férjem nagyon szerette.

Oswaldné körbe vándorolt a szobában, ujját végighúzta egy szék támláján. – Egyedül tartja rendben a lakást? – Aztán megint előttem állt, kinyújtotta felém a kezét. – A férjem is látni szeretné, nem szabad, hogy így elbújjon!

Azt hiszem, nagyon ostobán mosolyoghattam, mert hirtelen elfordult. Olyasmit mondtam, hogy hiszen nem bújok én el, de ő akkor már ment kifelé, mint akit megbántottak. Talán a meghívást is elfelejtette.

Visszafordult az ajtóból.

– Hát akkor holnap este várjuk. Ne féljen, nem leszünk sokan.

Azt sem tudom, milyen ruhát vegyek fel, olyan régen voltam társaságban. – A könyvszekrényhez mentem. Igen, ezeket a köteteket a férjem vásárolta, meg a folyóiratokat is. – Tudod, milyen olcsó volt, valósággal becsaptam a kereskedőt! – mindig így kezdte, mintha én haragudtam volna.

Másnap este feljött Oswaldné és Szeverényi Kálmán. A házbizalmi halványkék dobozt tett az asztalra.

– Kis cukorka. Féltünk, hogy elfelejtette a meghívást.

– Nem, nem.

– Hát most még leszaladok az üzletbe. Hiába, az elszámolásnál ott kell lenni! – Szeverényi elmosolyodott. – Sok baj van ám egy ilyen kocsmával. Egy suhancot kidobtunk, mert kevesebbet akart fizetni. És még neki járt a szája, hogy majd visszajön a barátaival.

Oswaldné megvárta, amíg átöltözöm. Egy darabig hallgatott, aztán gyerekkoráról kezdett beszélni, a ferencvárosi házról, az éhségről.

– Kőkemény zsemlyét tartottam a kezemben, azt néztem, ahogy mentem a havas úton az iskola felé. A hó szikrázott, én meg a zsemlyét nyalogattam. – Mit tud erről a férjem, nem is ismer!

Átfogta a vállamat, aztán akárcsak álomból ébredne:

– Jaj, még valahova be kell szólnom!

Így hát még egy kicsit egyedül maradhattam. Az ám, gondoltam, nem ismerjük mi egymást. Ezek sem engem hívnak, hanem valami hóbortos öregasszonyt, aki ételt visz a gyerekeknek, és elmondja majd… Mit mond el? Hogy valaki följelentette és megverette? Ezt akarják hallani? De talán nem is ő volt. Miért nem jön fel hozzám Kocsis Béla? Vagy nekem kéne lemennem?

Kiléptem az ajtón, és a szomszédnőm belém karolt. Együtt mentünk le a második emeletre.

– Itt a mi kedves vendégünk!

Oswald tanácsos maga mellé ültetett az asztalnál, a felesége tortaszeletet tett a tányéromra.

– Egy kicsit büszkék vagyunk magára.

Végignéztem az arcokon, és a legjobban szerettem volna fölállni – fölállni, és elmenni innen. Le a földszintre, ahhoz az emberhez, akivel beszélnem kell. De csak ültem, mintha megfagyott volna a lábam. Koccintanom kellett.

– Egészségére, asszonyom!

– Ha mindenki így viselkedett volna azokban az időkben…

Vágtak a szavak, akár a vesszőcsapás. Ha tudnák, milyen nagy volt a félelmem…

Megint ittunk. A többiek beszélgettek, de hozzám most nem szóltak. Ez így kellemes volt, mert lassan elálmosodtam a bortól. – Fölnéztem, és mintha könnyű álomban úsznának előttem az arcok.

Akkor egyszerre, akárcsak egy kis harang szólalt volna meg bennem. Oly finoman kongott, hogy alig hallottam. Aztán egyre erősebben, és végül, mintha már én ülnék a harang alatt.

Oswald tanácsos fölugrott.

– A kapuőrség kongat!

Nyurga férfi állt az ajtóban.

– Betörtek az italmérésbe.

Körülnéztem, de Szeverényi Kálmán már nem volt a szobában. A többiek is mentek kifelé. A nyitott ajtókon egyre jobban hallatszott a repedt háziharang kongása. Akárcsak maga a ház jajveszékelne.

Az összeroskadt torta fölött sápadtan égett a villany.

Hegyes szakállú férfi egyedül ült az asztalnál. Ivott. Aztán egyik pohárból a másikba öntötte a bort, majd megint vissza, hosszan, lassan csorgatva egyik pohárból a másikba. Közben ezt mondta.

– Sose szerettem mást, mint Péchy Ágnest.

Kissé puffadt arcú nő állt mögötte, süteményt majszolva – a morzsák peregtek az arcán, ahogy felkiáltott.

– Hány évig mondod még? És gyere már, hiszen betörtek!

A szakállas nem mozdult. Magasra tartott kézzel, szinte a vékony, fehér ujjai közül folyatta a bort.

Feldűlt egy szék, valaki meglökte a vállamat. Egy kéz belemarkolt a tortába.

– Egyen csak maga is!

Kint a folyosón mintha sötét hátakon úsznék előre. Apró fények villantak. A szomszéd ház tűzfalán felgyulladt a villany, de nem láttam egyetlen arcot sem. Lefelé sodortak a lépcsőn. Forró lehelet csapódott az arcomba. Ez ő… Kocsis Béla… Itt van mellettem!

Egyedül álltam a falnál.

Asszonyok vágtattak el mellettem sodrófával, fakanállal, az egyik valami fényes üsttel. Mintha egymás válláról pattantak volna előre.

Hátulról, az udvar felől nyomultak be a kocsmába.

Kivágódott az ajtó, és a hirtelen felcsapódó fényben két vörös térdet láttam. Aztán egy foltos, szőrös arcot, ócska harisnyával a fején. Az egész széles vállú alak akár egy hordóból ugrott volna elő.

– Előre, Jumbó! Üssed, Jumbó!

Ideges, fekete patakokban folyt a bor a kilyukasztott hordókból. Bricsesznadrágos fiú ugrott fel, kezében rumosüveggel.

Előretört az asszonyok sorfala. – Oswald tanácsosné tűhegyes körmeivel ugrott Jumbó arcába. – Mellette Pólika, a mosónő. Valósággal előrepotyogtak, mintha hátulról benyomták volna a falat. Úgy lobogtak az arcok, mint a fel-felcsapódó lángok.

Üveg repült el a fejem fölött, beugrottam a pénztárba. Összehúztam magam, és most csak a lábakat láttam. Aztán egy arcot, Kocsis Bélát, ahogy egy-egy üveggel a hóna alatt csücsül a padlón, a pult mögött. Felém fordította a fejét, az üvegek kipotyogtak a hóna alól, ő pedig beletenyerelt a ragacsos lébe. Így nézett, fejét válla közé húzva.

Föntről Szeverényi Kálmánt hallottam.

– Ne hagyjátok a bitangokat!

Megkondult egy üst. Roppant erővel, egyre hangosabban szólt, mintha fel akarná riasztani a várost.

Egyszerre csak itt volt mellettem Kocsis Béla. Mintha cserepeken csúszott volna felém. Térdelt. Aztán nagyon lassan felém nyújtotta a kezét.

De akkor valaki félrerúgta. Egy pillanatra még láttam az elhanyatló arcát. Jumbó ugrott az ajtó felé. Két nő kapaszkodott a karjába.

A fal mintha hatalmas, égő táblaként meghasadna.

Előrezuhantam.

Csak fent, a szobámban tértem magamhoz. Az ágyon feküdtem, szemben az ablak keresztjével. A kék, reggeli eget néztem, de Kocsis arca volt előttem, ahogy beszélni akar ott a kocsmában, de félrerúgják.

Ki se mozdultam hazulról. Nem volt erőm lemenni a földszintre. Hogy néznének rám Kocsisék, hogy fogadnának?…

De hát fontos ez?

Nem tudom, miért, egy régi álmom jutott eszembe – Hosszú, szürke kőfal mellett mentem, a nap valahogy ferdén esett a falra, és körülöttem zöldes tócsák csillogtak. A fal mögül fekete vasrudak meredtek az égre. Nem néztem hátra, de tudtam, jön mögöttem valaki. Fekete ruhás férfi, pár lépésre tőlem. Ha én megálltam, ő is megállt. A fal egyre sárgább lett a lemenő napban, és egy kisfiú ült a szélén, lábát lóbázva, bőrsapkában. Arca szürke, elhagyatott, és mintha rácsok közül nézne. Megálltam előtte. Éreztem, végem van, ha rám néz. De ő csak gubbasztott lehajtott fejjel. Akkor megszólalt mögöttem a fekete ruhás férfi: – Tettél már valamit érte? Tettél már valamit a szabad életért? – Ahogy ezt kérdezte, egyszerre megkönnyebbültem. – Még nem – feleltem –, de talán lesz hozzá erőm. – Aztán szinte kiáltottam. – Lesz hozzá erőm! – Sírni kezdtem, de ez már a boldogságtól volt, mert olyan könnyű és vidám lett a szívem.

Most is, ahogy erre az álomra gondoltam, akárcsak énekeltem volna az anyámnak. És mindjárt arra a verssorra kellett gondolnom, amit annyit hallottam anyámtól… – A Lajtánál áll a császár. – Ennyi volt az egész, soha nem tudtam elfelejteni. – A Lajtánál áll a császár. Valami szürke egyenruhában képzeltem a császárt, ahogy hátratett kézzel, mozdulatlanul nézi a vizet. Mellette a lova, de ő nem törődik vele. Nem törődik semmivel, csak áll, és nézi a vizet. – Mi volt ebben nekem olyan édesen szomorú, hogy beleremegett a szívem?

Aztán ismét megcsapott a nyugtalanság. Fel kellett állnom. Csöngettek.

Ő állt az ajtónál, Kocsis Béla. De mintha már régebben itt ácsorogna. Szinte éreztem is a mozdulatot, ahogy kezét a csengőhöz emeli és visszarántja.

– Eljöttem magához.

A szobában nem ült le, hanem az asztal mellett állt. Barna ruhája végig begombolva, még valami nyakkendőt is kötött. Vöröses haja vizes kefével lesimítva, de hátul csak fölugrott a búb. – A felesége fésülhette meg, a kabátujj foszlányait is ő vághatta le.

Le kellett ülnöm. – Olyan nehéz lett a szívem. Rá se néztem, nem is kérdeztem semmit.

Ő pedig beszélt.

– A feleségem kért, hogy jöjjek fel, mert baj lesz az igazolással. Azt akarta, beszéljek magával. Mindenfélét magyarázott nekem odalent, de hát engem az egész tészta nem érdekel.

Kicsit előredűlt, mintha rá akarna esni az asztalra.

– Én küldtem a nyakára a nyilasokat, tudja? Gondoltam, kapok valamit azokból az eldugott holmikból. Hát erről volt szó. Nem is kell, hogy ezt elmondja a házbizalminak, lemegyek én magam. A feleségem persze nem tudja, ő azt hiszi, okos vagyok. Okos. „Beszélj vele szépen – mondta a feleségem –, hogy van két gyereked…” – Ki törődik az én két gyerekemmel? És nekem nem kell, hogy megbocsássanak, mert olyan ember azért még mindig vagyok… – elvakkantotta magát. – Rongyember, mondja hát, rongyember!

Én pedig csak ültem előtte. Szólni akartam, kiáltani: – elég, hallgasson már! – de még mindig beszélt.

– Futni hagyhatna, miért ne? De hát köszönöm szépen! Mindig csak azt látnám az arcán: jó, jó, tudom, ki vagy, akkor töröm ki a nyakad, amikor akarom. Meg aztán piszok munka volt, amit magával csináltam. Sokszor ordítani tudnék éjjel, ahogy ülök az ágyamban, a gyerekeket pedig kihajítani. Menjenek, ne legyenek velem együtt, ne szívják azt a levegőt, amit én! Ahogy megállnak előttem: apa, a Janika verekedett, apa, az Öcsi becsúzlizott egy ablakot. – Közben néznek, hogy én, igen, majd én rendet teremtek, mert ki tudná, mit lehet és mit nem? Hogy akkor mit érzek!… De teszek én igazságot. Elverem őket, azt a két ártatlant. Tudják meg, micsoda gazember vagyok én, micsoda utolsó… Ne tudjanak nekem megbocsátani se ők, se maga! Mert olyan az én bűnöm!… – Okos voltam, meg lehet velem elégedve a feleségem? Vagy még mondjak valamit? Még kell egy kis szósz?…

Vihogni kezdett, egész teste rázkódott.

Rákiáltottam:

– Üljön le!

Elugrott előlem, kezét halántékához kapva. Így nézett egy darabig a két tenyere közül, aztán kirohant.

Az előszobaajtóból hallottam, hogy levágtat a lépcsőn. Le a házbizalmihoz.

Én sem térhetek vissza a szobámba. Le kell menjek Kocsis feleségéhez és gyerekeihez. Nem maradhatnak most egyedül. Az is lehet, hogy többé már nem hagyhatom el őket, hiszen gyűlöletben élnének. – Mit mondok majd annak a két gyereknek?…

Mindegy már. Az apjuk elindult a maga útján, én is elindulok a magamén.