TullaKönyvek a díványon. Tépett szélű, kopott könyvek. No azért akad köztük egy-két rendesebb is. Frici kiemel egyet, belelapoz. Homlokát ráncolja, fejét csóválja. Öreg fej a vézna kis gyerektesten. Olyan valószerűtlen rajta a sötétkék matrózruha a nagy maslival. Mögötte az apja – dohányszínű pizsamában – meg az anyja. A gyerek egy határozott mozdulattal becsukja a könyvet. – Nem, papa, hát ezt nem lehet. Öt lap hiányzik belőle. – Az apjára néz, aztán megint a könyvre. – Senki sem veszi meg, hiszen tudhatnád. – Ó, de miért? Az a pár lap… attól még elsózhatod! Nyugodtan elsózhatod. – Én ilyet nem csinálok. Semmi értelme. Ázsia lelke… Igen, ez megy. Hát akkor csomagold majd szépen össze. – Mikor viszed? – Egy óra múlva. Akkor jön le a boltba a Barna bácsi. A segéddel nem tárgyalok. – Aztán ne hagyd magad, Fricikém! Erre már nem is felel. Mikor lehetett őt becsapni? Ostobaság! Hanem az apja, ahogy így áll a könyvek mögött… Vékony, szemüveges arc és az a pizsama!… Úgy ingatja a fejét, mint egy fáradt ló. Frici megérinti a karját. – Rendben lesz, öreg. Most átnézek egy kicsit a Sanyihoz. Aztán egy óra múlva indulok. Ahogy kimegy, még áll egy kicsit az ajtónál. Talán most kezdenek veszekedni. Anya rátámad az öregre. – Ma megint nem fizetted ki a szobát!… – De odabent csönd van. Akárcsak a hosszú, homályos szállodafolyosón. Az egyik ajtó mögött gargarizálnak. Furcsa, bugyborékoló hangok. A tízesben lépések. Le-föl, le-föl. Úgy mászkál, mintha sosem akarná abbahagyni. Frici ismeri a tízest. Kopasz, sárga fejű férfi, és mindig egyedül van. Eloson az ajtók előtt, megbotlik a szőnyegben. Egyszer még kitöri a nyakát! Mert itt minden olyan, olyan… – Rongy hely ez – mondta apa. – Csak egyszer kiszabadulnék innen. Aztán megint a színpad… – De mikor lesz az? Frici már nem túlságosan bízik a dologban. Mert mit is mondott még apa? – Ne dekázd el magad, fiam. Csak arra vigyázz. – Igen, apa fillérek után futkos. Ügynököl. Közben táncolni tanítja. És egyszer majd elviszi egy impresszárióhoz. Ó, sok könyvet adunk még el addig!… Sanyi is valahogy így van. A szobaasszony fia. Az meg rajzolni szeretne. Aztán vikszel, és egész nap küldözgetik. Jó cimbora. Most is elkíséri majd. Hirtelen megáll. Na, hát ez meg micsoda maszat?! Uram Isten, az a hatalmas bozont! Őserdő. Szép vagy. Nagyon szép vagy. Aztán csak nézi a kis néger lányt. Piros pulóver, sötétkék hosszúnadrág, krémszínű övvel. A szobában pedig egy férfi beszél. Hangosabban, mindig hangosabban. Aztán egy nő éles hangja. Aha, szóval kabaréznak. Ez a kis maszat pedig… Artista. Lenyelem a fejem, ha nem az! Mondani kéne valamit. Beszélni. De lehet ezzel beszélni? Úgy vigyorog, mintha nagyon régen ismerné Fricit. Perdül egyet. Kézen áll, hidat csinál. Megint fölugrik. Rikolt, mint valami torz madár. – Frici! Frici! Ez apa. De miért olyan türelmetlen? Jól van, megyek már! – Agyontömött aktatáska fogadja a szobában. A könyvek. Apa az ajtó felé pislog. – Ezt a kannibált is magaddal vonszolod? Igen, a néger lány áll az ajtóban. Csöpp öklét rágcsálja, cipője orrával a küszöböt rugdalja. Közben csak vigyorog. Kedvesen, ismerősen. Villog a szeme, majd elhomályosodik. Az ajtó félfájához tapad. Úgy néz az ökle mögül. Valahogy olyan védtelen. – Miért ne jöhetne velem? – mondja Frici. – Legalább nem megyek egyedül. – Hóna alá fogja a táskát, indul a lánnyal. Apa még mond valamit, de azt már nem hallja. Apa mindig tippeket ad. Rossz tippeket. Egyszerre csak egy néger áll előtte a folyosón. Igazi óriás! Unalom fölnézni rá. A kislányra kiált. Az vissza. De hogy kerepelnek… – Tulla! Tulla! – ezt érteni az egészből. Így hívják a lányt. No jó, azért ezt nem élvezzük. Frici már a lépcsőn üget. Valaki trappol mellette. De hiszen ez a lány! Tulla. No, otthagytad az atyust? Tulla előrefut az utcán, aztán vissza Fricihez. Kedves kis maszat. Mennyit ugrál. Vannak tányérajkú négerek is. De ennek egész rendes a szája. A nagyapja talán még embert evett. De mit bámulnak annyira? (Nem láttak még négert?) Na, az öreg bácsi is megfordul. És csak néz. – Vigyázzon, leesik a szakálla! A téren baktatnak. Ó, ha a térről beszélhetne Tullának!… Itt játszanak a fiúkkal. Nyári estéken a fűben ugrálnak. Aztán ezek a sötét kapualjak a tér körül?… Csupa búvóhely. Az egyikből kocsirúd csüng ki, ott meg egy ócska autó. Még lakni is lehetne benne. Bekukkantanak a kapualjba. Szinte összeér az arcuk. Nyirkos levegő csap rájuk. Odabent lomha árnyék. Frici megfogja Tulla kezét. Nem érünk rá bámészkodni. A Bérkocsis utcában van Barna bácsi könyvesboltja. Kis bolt. Olyan suta a teteje, mint valami púpos hát. Jó, de mit csináljunk Tullával? Nem viheti be, csak zavarná. Megállítja a kirakat előtt. – Itt várj! – Ezt még elmondja egypárszor. Közben a lány karját fogja. Az csak vigyorog. Hiszen lehet, hogy érti. A Barna bácsin kabát, kalap, sál. Mögötte öreg polcokon könyvek, folyóiratok. Barna bácsi, ahogy meglátja Fricit, nyel egyet. Nem köszön. Belebújik egy könyvbe, és szinte onnan mondja: – Az a térkép még mindig a nyakamon van. – Miért vette meg? Kinek kell a Bérkocsis utcában térkép? Az a körúton megy, meg a… Különben ezeket nézze meg! Kelet és nyugat között. Történelem. Két kötet. – Hajaj… – Ázsia lelke is hajaj? – Szedi elő a könyveket. Az utcára néz. Fekete arc tapad a kirakatüveghez. Tulla. Nos jó, akkor hát Frici tovább csatázik. A könyvekre mutat. Mond egy számot. Barna bácsi prüszköl, akár egy náthás macska. Kezével a sáljába kapaszkodik. – Ennyit kérsz ezekért a…? – Belelapoz az egyik könyvbe. Annyi megvetés van ebben a mozdulatban. – Sok? – Frici vállat von. Szép lassan visszapakolja a könyveket. Viheti máshova is, a Rákóczi úton sokkal többet kap. Vagy a Múzeum körúton. Barna bácsi a sáljába húzódik. Két apró, mérges szem az egész ember. – Hová vándlizol ezzel a csomaggal? Azt mondd meg, hová? Hát nem lehet veled beszélni? – Megmondtam, mennyit kérek. – Megmondtad, megmondtad… Hát nézzük csak azokat a könyveket. Frici hanyagul a pulthoz dűl. Kibámul. Ohó, várjunk csak!… Egy keménykalapos alak kézen fogva vezeti Tullát. A fiú kirobog. Elkapja Tulla karját. – De nagyon félted – mosolyog a keménykalapos. – Azzal maga ne törődjön! – Visszavonszolja Tullát az üzlethez. Végigsimít a csokoládéképén, aztán megint a Barna bácsi előtt áll. Az nagyot sóhajt. – Becsukhatom a boltot. Akinek szíve van, ne menjen kereskedőnek! én mondom neked. Frici elsüllyeszti a pénzt. Hóna alá csapja az üres táskát, és már kint van. Kézen fogja Tullát. Hát most már nem kell olyan nagyon sietni. Igaz, anya még szeretne vásárolni egyet-mást. Az ám, vásárolni! Pompás dolog. Megáll egy kirakatnál. Tortaszeletek, sütemények. Valahogy mintha egy kicsit porosak lennének. Azért azt a dobost talán meg lehetne kockáztatni. – Két szelet dobost! – Roppant szigorúan néz a kisasszonyra. Közelről talán még szomorúbb a sütemény. Megtört, öreg. Azért meg lehet enni. Már viszi is Tullának. Az belefal. Igazi kannibál. – Hé, hé, a papírt meghagyhatod!… Valaki nevet. Egy féllábú, fiatal arcú férfi fekszik a kocsiúton. Karjával a járda széléhez dől. Hanyagul, otthonosan, mintha csak egy pamlagon heverne. Szájából cigaretta lóg. Hátraszól: – Nézd csak, milyen kedves kis pofák!
– És most mindig együtt lógtok? – Miért? Mert egypárszor elviszem moziba? – Frici homlokára tolja matrózsapkáját. Az ablakpárkányhoz dőlve nézi Sanyit. Nagy darab lakli. Olyan, de olyan bánatos a pattanásos arca, a diáksapkája a fityegő címerrel. A kabátja mint valami elnyűtt lópokróc. És az egész egy félretaposott cipősarokban végződik. – Őt várod? – Vettem két jegyet az Eldorádóba, a Tarzan-filmhez. Te, hogy mennyit kellett sorba állni!… De már igazán jöhetne. Én nem értem… Sanyi egymásba akasztja a lábát, mintha önmagát akarná elgáncsolni. – Megértitek egymást? Hogy beszéltek? – Hát nem nagyon beszélünk. Azért már tud egy-két szót. Nagy nő. Filmen is játszott. Igaz, csak kinyitott egy ajtót, de azért… – Elgondolkozik. A fejét ingatja. – Majd egyszer én is… – Mit te is? – Hát fellépek. Aztán talán együtt. Tulla meg én. – Sanyira néz. Nem, hát ettől a lópofától igazán elmegy az életkedve! De mit is beszél ennek? Dobogás. Egy kiáltás, és már a Tulla fekete arca van előtte. Sanyi meg eltűnt, mintha itt sem lett volna. Elöl az óriás néger egy vékony, szőke nővel. Furcsán pattogó idegen nyelven beszélnek. A néger olykor megáll. Úgy forgatja a szemét, mintha ki akarná pottyantani. Karját az ég felé dobja. Mögöttük Tulla és Frici. Frici kezében előkelő, sárga táska. Azon mindenféle címkék: London, Párizs, Amszterdam… Frici nézi ezeket a címkéket. És olyan, de olyan büszke, hogy ő viheti a táskát. Aztán a néger meg a szőke nő… Nem, hát ezt nem érti. Hogy mehet egy fehér nő négerhez!? Jól keres, de azért mégis… A nő francia. Apa mondta. Apa tud franciául. Talán táncolni is tud úgy, mint ez a néger, csak hát… Igen, mikor lesz nekik egy ilyen jóképű táskájuk? Mikor? Tulla mond valamit. Frici nem hallja. Most szinte gyűlöli Tullát, ezt az egész társaságot. Milyen semmi nekik ez az út, ahogy a cirkuszba mennek. Ha egyszer apa így mehetne… vagy ő, Frici… És csak üget Tulla mellett a táskával. A cirkusz előtt hosszú autósor. A járdán meg a kocsiúton hullámzik a nép. Valahonnan egy ócska verkli szól. Vékony, szakállas arc suhan el rongyos katonasapkában. A néger hátraordít, Tulla kikapja Frici kezéből a táskát. Végigsimít a fiú arcán, előrefut. A fiú egyedül marad. Arcán érzi a simítást. Meglökik a vállát. A pénztár felé sodródik, mintha jegyet akarna váltani. Hiszen ha szólna Tullának, biztosan bevinné. De nem szól. Minek? A cirkusz hatalmas plakátja előtt áll. Cilinderes nő hófehér paripán. Mögötte a liget kusza hangjai. Cselédlányok énekelnek. A távolból vonat fütyül. De igazán együtt jött ide Tullával? És holnap megint találkoznak?… El sem tudja képzelni. Elfordul a cirkusztól. Indul át a ligeten. Az emberek, a hangok lassan elmaradnak mögötte. Semmire sem gondol. Tullára sem. Körülötte senki, mintha sosem járt volna erre ember. Csak a magányos fák. És a csönd, mintha meghalnának itt a hangok. Vak koldus áll az útfordulónál. Előtte a földön a kalapja. Száját mozgatja, de nem beszél. Lehetetlenül vékony testével száll a fák között.
Az ablakon fölragyog a nap, és aranyporral telik meg a folyosó. Frici iskolatáskáját lógázza, fütyörészik. Az egyik ajtó előtt elhallgat, szinte lábujjhegyen lépked. Igen, Tulla még alszik. Hiszen reggelfelé jött haza a cirkuszból. Az ajtónál áll. Tulla, a cirkusz… Olyan furcsa, olyan különös… Hát tényleg ismeri ezt a kis négert? Sokat szerepelt külföldön. Aztán most itt alszik az ajtó mögött. Vajon hogy alszik? Biztosan összehúzza magát, csak a haja látszik. – Frici, mondja, Frici… – Már tudja a nevét. Csak hát ahogy kiejti… Mintha valami színes tollú papagájt szólítana. De azért kedves. Aludj, kis maszat! Frici megigazítja hóna alatt a táskát. Tovább kocog. Jön a sárga hajú szobaasszony, tejesüveget tesz egy ajtó elé.
Sanyi arca talán pattanásosabb, mint valaha. Hóna alatt újságpapírba csavart üveg. Az esőt nézi, ahogy az ablaküveget mossa. – Ilyen időben kell elmennem. Mindig küldözgetnek, ahelyett hogy rajzolnék. Frici is kibámul az esőbe. Vigasztalanul szürke a szálloda udvara. Odalent egy fényes keménykalap mozog, alatta szakáll. Eltűnik az egyik ajtóban. Üres az udvar, de a fiú nem fordul meg. Nem akarja látni a folyosót a rongyos szőnyeggel, Sanyi pattanásos arcát. És akkor egy kérdés. – Ma utaznak? – Igen – mondja Frici, anélkül hogy megfordulna. – Ma este. De előbb még kijön. Megígérte. – Elhallgat. Arra gondol, ahogy jegyet vett Tullának, aztán ültek egymás mellett a moziban. A cirkuszba is elkísérte. Most pedig elutazik. De mit ácsorog itt a Sanyi? Mehetne már az üvegjével! – Kikíséred a vonathoz? – Nem. Mintha egy kicsit meghasadna az ég szürkéje. Parányi kék folt villan elő. Az ég alja meg sárgás, mintha sáros lenne. A szél szinte söpri az esőt. Frici mégis ki szeretne menni. Ki ebből a szállodából, ebből a… Nyel egyet. Száraz a torka. Aztán mire megfordul, Sanyi már nincs mellette. A szél nyikorgatja a porta ajtaját. Valahol egy óra ketyeg. Eddig sosem lehetett hallani. Frici a Tulláék ajtajához megy. Megáll. Vár. Odabent csönd. Majd hirtelen lecsapják a bőrönd fedelét. Valaki fütyörészik. A néger. Furcsán hangzik a fütyörészés ezen a sivár folyosón. Ijesztően. Igen, a folyosón csönd és homály. Szakadozott körvonalak kavarognak a messze sarkokban. Egy kar tépett íve, rongyos arc, lázasan ugráló szem… Talán a régi lakók, akik itt éltek, és ilyenkor, esős délutánokon, visszajönnek. Velük lebeg a folyosó. A szálloda. Elsuhan a lámpa. Kifordulnak az ajtók, de nincs mögöttük senki. Frici kitárja a karját, mintha bele akarná vetni magát a homályba, hogy végképp belevesszen, hogy aztán többet sose… Ismerős hang. Lehanyatlik a karja. Talán apa hívja. Igen, ő az. Ó, apa, miért nem megyünk el innen, miért? Hiszen addig nem kapsz szerződést, hiszen addig nem lesz semmi jó, amíg itt… Apa! Apa!… Ég a szeme. Összeszorul a torka. Csak nem sír? De hát mi ez az egész?… Hogy Tulla elmegy? Ki törődik vele? Elutazik. Messzire. Megint játszik filmen. Ő pedig megnézi valahol az Eldorádó moziban. Szinte látja magát, ahogy ül egy széken, és a vászonra bámul. Hirtelen felgyullad a villany. Két ajtó megvilágosodik, a többi homályban marad. Bentről mocorgás, arrébb tolnak egy széket. Talán most jön Tulla. Nem, semmi. És ha nem jön? Bánja is ő! Legfeljebb nem küld neki képeslapot. De most valahogy el sem tudja képzelni, hogy Tullát érdeklik majd a képeslapjai. Kimegy a lépcsőhöz. Lebámul a földszintre. Hány óra lehet? Kint már sötét van. Lágyan hallani az esőt. Megint az ajtónál. És csak nézi, torzul előregörbedve. Most, most kinyílik!… De az ajtó közönyös. Majd hirtelen kitárul. A fiú hátralép. Náci imbolyog két hatalmas bőrönd között. Aztán a néger a sárga táskával. Mögötte az asszony és Tulla. A lányon sötétkék kabát, svájcisapka. Fricire néz, de nem látja. Végtelen unalom a tekintetében… az arca is olyan öreg… Idegen. Frici szinte a falhoz tapad. Elmennek mellette. Egy hosszú perc, s már a lépcsőn kopognak a lépések. Frici a lépcsőhöz fut. Egy pillanatra látja Tulla svájcisapkáját, majd eltűnik. Az öreg portás hajlong a helyén. A fiú levágtat. De hisz az nem lehet, hogy így elmenjen, hogy így!… Majd feldönti a portást. Az üvegajtó becsapódik mögötte. Éles szél vág az arcába. Előtte indul a taxi. – Tulla! Tulla! Senki sem néz ki az ablakból. A kocsi kikanyarodik a körútra. Frici a sarkon áll egy gyümölcsösbódé mellett. Nem látja a taxit. Eltűnt. Arcára pereg az eső. Tompán csillog az utca. Elhanyatló, tört fények a járdán. Odafönt nedvesen ragyog egy csillag. A fiú azt nézi. Aztán megtörli az ázott arcát, és visszafordul. Sápadtan hunyorgó fénybetűk várják. Hotel Simplon. |