A fehér városA kapu előtt ült a kövön, térdén egy csomó régi színházi újsággal. Inkább már saláták voltak ezek, mint lapok. Ormótlan, nagy fejével föléjük hajolt, bütykös ujját végighúzta egy színésznő szakadozott képén. Nyelve fáradt csomóként kihullott szájából. Így nézte a képet, aztán gyors, türelmetlen mozdulattal továbblapozott. Ujjai megálltak, a levegőbe bámult, mintha gondolkozna valamin. Nyelve tétován kereste az utat szájához. Végtelen szelíd, lágy kifejezés ömlött el az arcán, mintha valahonnan nagyon messziről a nevét hallaná suttogni. Bólogatott, a térdét dörzsölte, aztán megint visszasüppedt a színházi újságba. Két kisfiú ment el előtte. Megálltak, nézték. Egymásra vigyorogtak. – Ni, a Nyelves megint itt ül. – Mindig így ül, ezekkel a színházi lapokkal. Nyelves! Nyelves! Ő pedig felnézett. Bugyborékoló hangemlékek törtek fel belőle. Nyelve kissé ijedt csodálkozással lebegett a szája körül. Fölállt, és most igazán olyan volt, akár a mogorva, öreg kapu. Fejét ingatta, mint valami felesleges terhet. A gyerekek egy darabig körülötte ugráltak, aztán elszaladtak. A sarokról is visszakiabáltak: – Nyelves! Nyelves! – De ő akkor már a nyirkos, sötét kapualjba bámult. Féllábú motorbicikli dőlt a falhoz, meg egy elhagyott, árva kézikocsi. Csirke vonult át az udvaron riadt tipegéssel. Nyelves ujját végigcsúsztatta a száján, a csirke tipegése látszott az arcán. Majd elkomorodott, akár a hátsó lépcső azzal a kis beugróval. Ó igen, ott ilyenkor májusban már egy család lakott. Két szalmazsák, pár kerti szék, kell ennél több? Ősz felé aztán eltűntek a kis motyójukkal. Így ment ez minden évben. Schiller úr keménykalapban és kék-fehér atlétatrikóban éppen a szalmazsák szélén ült és borotválkozott. A kis tükröt a kerti székre akasztotta. Nyelves minden mozdulatát figyelte. Általában, mintha minden emlékeztetné valamire, amit apró, szétesett részekből kéne összerakni. Egyszerre csak mellette állt Schiller úr. Arca sötét. Irgalmatlanul, borotválhatatlanul sötét, mintha a halál füve nőtte volna be. Fegyenc, kinek arra sincs szüksége, hogy lecsukják. Hüvelykujját nadrágtartója alá csúsztatva nézte Nyelvest. Az behúzta a fejét. A fal felé csoszogott, mint aki ütést vár. De Schiller úr hangja egy patikusé. – Látja Nyelves, ezért is pénzt kérnek. – Háta mögé bökött, a hátsó lépcsőház felé… – Ezért! A vice miatt van, tudom én nagyon jól. De az egész nem tart sokáig. – Fölemelte a keménykalapját, aztán megint visszatette a fejére. – Összeszedem magam. Nyelves, meglátja, összeszedem. Nyelves még mindig a falnál állt behúzott fejjel, mint akihez csak egyes szófoszlányok jutnak el. Nyelvét behúzta, de az megint kibuggyant. Arca egy elhajított kőre emlékeztetett, és Schiller úr ennek az elhajított kődarabnak beszélt. – A feleségem persze nem nagyon bízik a dologban, de hát ez nem is csoda. Oly sokat kínlódott. Nem iszom, nem kártyázom, és látja, mégis… A feleségem szeret olvasni. Egyszer megmutathatná neki a színházi újságjait. Isten vele, Nyelves. Micsoda meleg, májusban!… – Megemelte keménykalapját, és kilépett a kapun. De mindjárt el is tűnt, felszívódott az utcán, mint aki tulajdonképpen csak ebben az udvarban él. Nyelves a hátsó lépcsőház felé pislogott. Schiller úr felesége harisnyát stoppolt egy kerti széken. Pontos, szorgalmas és roppant reménytelen mozdulatokkal. Nyelves a sörényébe túrt. Megigazította a hóna alatt az újságokat, és a nőhöz ügetett. Félrecsuklott fejjel állt előtte, aztán letette a lapokat a szalmazsákra. – Köszönöm – mondta a nő. – Leülhet, ha akar. Nyelves bugyborékolt valamit, elfutott. A kapuban megállt, visszanézett. Ismét bugyborékolt elhagyott, régi kútként. Szökdécselt, mint aki igazán örül. Aztán már az utcán volt. Jobbra-balra forgatta a fejét. Hóna alá nyúlt, mintha az újságokat keresné. A tér felé loholt. Átvágott a hátsó sétányon. Vén, korhadt padok kísérték, csenevész fák. Nem adtak árnyékot a fák. A levelek engedelmesen, türelmesen átengedték a napot. Hanem a haragoszöld, buja bokrok szinte olyanok voltak, akárcsak valami trópusi növényzet. Valósággal elrejtették a kis kört, amelyből csak egy izzó, fehér folt villant elő. Embertelenül magányos volt az izzó napfényben. Körülötte vibrált, csillogott a levegő. A tér pedig mintha egy hatalmas, tikkadt sóhajtásra készülne. És ott, a bokrok mögött a fehér város, a rég elfelejtett, elpusztult fehér város… Igen, azt látja a levelek közül elővillanni… a romokat. – Nyelves! Nyelves! Megrándult a válla. Lányok ugráltak körülötte; vidám, kacagó arcok. Hónuk alatt táska, hajuk ragyogott a napban. – Megint itt vagy? Bennünket vártál, ugye? Nyelves elvigyorodott, egyik arcról a másikra nézett. Hogy repül, szikrázik a szőke haj. Megfogták a kezét. Izzó lángokként lobogtak körülötte. – Táncoljunk, Nyelves, táncoljunk! – Ő pedig csak topogott. Forgatták, rángatták, akárcsak egy bábut, és közben énekeltek. Egy arc suhant felé; fájdalmasan elhajló arc. Nézné, de már nincs sehol. Már nem is énekeltek, a kezét sem fogták. És miért ül a földön? Két nagy praclija tele kaviccsal, homokkal. De hogy kerül a kezébe a színes üveggolyó? Gyönyörűen csillogott: kék, sárga meg piros. A dalra emlékeztette, amit a lányok énekeltek. Aztán mégis felállt, de mintha nem is tudná, hogy mit csinál. Messziről látta magát átmenni a téren. A házak lassan belehajoltak a sötétbe, és a színház fényei kigyulladtak. Idegen, tétova fények. Autók kanyarodtak be sötéten csillogva. Utasokat hoztak valahonnan messziről. A színház mellett elomló, sötét folt a tér. A fákat, a bokrokat inkább csak sejteni lehetett. Annyi élt a térből, amennyit a színház fényei megvilágítottak. Pár pad, szakadt rész a sétányból. A színházzal szemben, a roskatag sárga háznál gyülekeztek a fiúk. A két Briák jött először, az éthordó Briszivel, aztán a daloló Lali. Nyelves is körülöttük ténfergett, a színes üveggolyóval a markában. Briszi orra elé tolta és bugyborékolt. Lalinak is megmutatta. Aztán összecsukta a markát, és leült a kapu elé a kőre. Nem, hát egyáltalán nem törődtek vele meg a színes üveggolyójával. A színház felé bámultak. – Valami külföldi pofa énekel. A Kenyérmező utca is tele autókkal. Jó lenne belógni. – Minek? – Hát csak. Egyszer belógtam, amikor még a kis Lengyel apja volt a jegyszedő. Nézd azt a nőt! – Miféle nőt? – Most száll ki az autóból. Ezüst turbán a fején, és micsoda alak! A nagy Briák hallgatott. Mindig hallgatott. Kora reggeltől délig egy padon napozott, keresztbe vetett lábbal, rezdületlen arccal. Csak azért nézett fel néha, hogy újra lehunyja a szemét. Semmi, de semmi sem érdekelte. Daloló Lali levette Nyelves fejéről a sapkát, aztán visszatette. – Ha láttátok volna délelőtt a Nyelvest! Táncolt a lányokkal. Éppen a műhely ajtajában álltam. Egyszerre Nyelves körül álltak. Még a nagy Briák is úgy nézett rá, mintha kérdezni akarna valamit. Nyelves hol az egyikre, hol a másikra pislogott. Megint felemelte tenyerén a színes üveggolyót, Lali pedig tovább beszélt. Lágyan, dallamosan ejtette a szavakat. – A polgárista lányokkal táncolt. A szőke Klárival meg azzal a zöldszeművel… tudjátok… – Elhallgatott. A délután volt előtte, amikor hazakísérte azt a zöld szemű lányt. Szinte most is látja a fehér matrózblúzát. Persze csak mögötte ment, a lány észre sem vette. Hazáig kísérte. Néha elmaradt, aztán megint utánafutott. Egyszer sem fordult meg a lány. Miért is tette volna? – A polgáristákkal? – kérdezte a nagy Briák. Ránéztek: hogyan, hát megszólalt? persze, hiszen ő is a polgári előtt napozik. A futóbajnokságot is ott rendezték, ahol a lányok délutánonként sétálnak. – Nyelvest szeretik a lányok! – nevetett Lali. – Szép fiú. És milyen jól táncolt! A kis Briák megdörzsölte az orrát, mintha le akarná radírozni. – Klári is ott volt? – Mondtam már. – Egyszer üzent nekem… – …hogy hagyd békén! Ezt már ismerjük! Lali csöndesen fütyörészett, topogott. Nyelvesre nézett, a fiúkra, és csak vihogott. – Ha felvinnénk, ha egyszer felvinnénk… – Kit? – Hát Nyelvest. Mondjuk, ahhoz a zöld szemű lányhoz. Tudom, hol lakik. Az emeletet, az ajtót is. – Hülye vagy. – Becsöngetnénk; aztán otthagynánk az ajtó előtt. Az lenne valami! – Hülye vagy. – Előbb nálam felöltöztetjük. Az öregnek van egy nadrágja, egy olyan… – Lali leült a járda szélére. A derekát fogta, úgy röhögött. Aztán elkomolyodott, és állát tenyerébe támasztotta. A kőkockákat nézte, a piszkos, törött szalmaszálakkal. A színház fényeit. Egy pillanatra úgy érezte, mintha senki sem lenne mögötte. Felugrott, és megkérdezte: – Mit énekeljünk? Nyelves még mindig a sötét tenyerébe bámult, az üveggolyóra. Távolról, elmosódva hallotta a fiúk énekét.
Talán nem elegáns fiú a Nyelves? Kávébarna, lyukas könyökű zakóját Briszitől kapta, hasas, zsírfoltos vászonnadrágját pedig a daloló Lalitól. Három Nyelves is beleférne. És a nyakkendő, a tűzpiros, rojtos szélű nyakkendő!… Végighúzta rajta hüvelykujját. Lalira nézett, és bugyborékolt. Megelégedetten bugyborékolt. Aztán lenyomták egy székre, és a kis Briák megfésülte. – Maradj nyugodtan; választékot csinálok! Nyelves nyugodtan maradt. Élettelenül ült a széken. Nyelve kihullott a szájából, tekintete pedig olyan állatian szomorú volt. De amikor tükröt tartottak elé, elvigyorodott. Meg is fogta a tükröt, ahogy a frizuráját nézte. Így lenyalt hajjal talán még jobban hasonlított egy borjúhoz. Igaz, hátul felugrott a haja, mint valami indián tolla. – Indulhatunk – mondta Lali. Hirtelen a kis Briákra nézett. – Miféle nyakkendő ez? – Hát az új nyakkendőm. Te se vagy trikóban. Az ám, nézzétek a Lalit! Tiszta ing, felsőkabát, még harisnyát is húzott. – A bátyád csak úgy bűzlik a brillantintól. Hát igen, úgy festettek, mintha készülnének valahova. Várják őket? Talán mondják is: jönnek a fiúk, a Briákék?… – Mire jó ez? – morgott Briszi. Senki sem hallotta. Kivonultak Nyelvessel, mint valami áldozati állattal. Az utcán Lali és a kis Briák körülugrálta. Briszi mögötte ment. Nagy Briák lehajtott fejjel, zsebre tett kézzel baktatott. És Nyelves? Két ujjával a nadrág szélét fogta. Tenyerével feje búbjához kapott, mintha le akarná tapasztani a haját. Egyszerre megállt. – Nyelves, na, Nyelves! De ő csak állt élettelenül, akár egy hirdetőoszlop. Aztán bugyborékolva előreiramodott. Alig tudták utolérni. Tiszta, rendes kis utcához értek, a tér mellett. A sarkon a leányiskola. Megálltak a kapunál. Bentről hűvös, nyugodt levegő csapta meg őket. Lali lehajtotta a fejét, aztán a kis Briákra nézett. – Hát akkor… De a kis Briák hallgatott, akár a többiek. – Mi van veletek? – Lent maradok – mondta Briszi. A nagy Briák oldalt lépett. Cigarettát húzott elő a zsebéből, és rágyújtott. – És te, Misi? – Veled megyek. Hárman beléptek a kapun. Sötéten, rosszindulatúan fogta körül őket a lépcsőház. És hogy a csöndben a lépéseik kopogtak… mintha nem is hárman, de tizenhárman jönnének. – Hányadik emelet? – A következő. Szigorúan ugrott eléjük egy ajtó. Csak álltak előtte. Lali nagyot fújt, vigyorogni próbált. Nyelves a vállát rángatta. A kis Briák a mutatóujját ropogtatta. Olyan figyelmesen, mintha csak ezért jött volna ide. Felsikított a csengő. De hát ki nyomta meg?… A két fiú félreugrott. Már csak a csattogó lépéseik hallatszottak. Nyelves fejét lógatva, türelmesen állt az ajtó előtt. Lágyan bugyborékolt. Szikár, ősz nő állt az ajtóban. Ernyedt, fehér arca egy elhagyatott tájra emlékeztetett. Mögötte vékony lányarc tűnt fel, kérdő, csodálkozó tekintettel. Nyelves felemelte fejét, és megint olyan képet vágott, mintha gondolkozna. Aztán csüggedten leejtette a fejét. Nem mozdult, de a nyitott ajtó a két nővel már olyan messze volt tőle. Az ősz nő megkérdezte: – Mit akar, kérem? És akkor megszólalt a lány. – Ez az, aki délelőttönkint az iskola előtt áll. Már beszéltem róla. – Úgy? Hát akkor jöjjön be. Nyelves – maga se tudta, hogy – belépett. Az előszobában megállt. Felhúzta a vállát, hátranézett, mintha keresne valamit. Valaki megfogta a kezét, és már bent volt a szobában. Leültették, de felállt. Két kezével a kabátját markolászta. A falon képek, de nem látta az arcokat. A tárgyak is elmosódtak. Hangokat hallott. Hozzá szóltak, kérdeztek valamit. A puha, fehér arc volt előtte. Az asztalon kávé, vajas kenyér. Az ősz nőt nézte, a lányt… de hiszen már látta valahol… valahol… Fejét két tenyerébe fogta. – Hogy jöhetett ide? – kérdezte a lány. – Honnan tudta, hogy itt lakom? – Mindegy. Olyan, akár egy űzött állat. Ahogy a csészéhez kap… – Iszik. Egészen belebújik a kávéba. A csésze már üres volt, de Nyelves még mindig az arca előtt tartotta. Aztán egy végtelen lassú mozdulattal leengedte. Miért nem engedik el, mit akarnak?… Zsebébe nyúlt, színes üveggolyót tett az asztalra. Az öregasszonyra nézett. – Most már jó? Rendben van? – Ez volt a tekintetében. – Biztosan senkije sincs. – Senkije, nagymama. Csak a tér. Az asszony hosszú, száraz ujjaival az asztalon dobolt. Egy fekete keretes fényképre nézett. Tömött bajuszos fiatalember mosolygott a képről. Távoli, poros mosoly volt ez. Nyelves is azt nézte. Hirtelen előrehajolt, mint aki most már beszélni akar. De a nyelve kicsúszott a szájából, és csak bugyborékolt. Egy másfajta magányt érzett… ez vont árnyékot az öregasszony arcára, ez volt a lány szemében. Megint a képet nézte, félig felemelkedve. Aztán elfelejtette az egészet, és úgy maradt kilógva a székből. Tűzpiros nyakkendőjét az ujja köré csavarta. Rendesen visszaült, mintha rászóltak volna. A haját simítgatta. De hát az mindig csak felugrott hátul, és már elöl is összeborzolódott. Keze lehullott a fejéről. – Kedves… Az öregasszony megsimította az arcát, de ezt már nem érezte. Azt sem, hogy kekszet raktak a zsebébe. Ült a lassan bealkonyuló szobában, ki tudja meddig. Olykor felnézett, de az arcok eltűntek. Érezte, hogy valaki van mellette. Talán szólítják is, csak éppen nem hallja. Egyszerre megint kint volt az ajtó előtt, a lépcsőházban. Lassan ment lefelé, de a ház előtt futni kezdett. Visszanézett, bugyborékolt. A térig futott. Átvágott a sétányon, és bebújt egy bokorba. Arca rángott, mintha valami veszedelem elől menekült volna. Aztán csak ült a bokorban. Ült és várt. A nagy körben, egy pad mellett, megjelent a daloló Lali a két Briákkal. Lali egyik kezét a pad támlájára tette, és átugrotta. Még egyszer. Újra. Aztán kiegyenesedett. – Na, mi az, Nyelves? Lomha zsákként állt előtte Nyelves. Nyakkendője elcsúszott valahova az ing és a kabát közé. Kóc haja homlokába hullott. Öklével Lali arcába vágott. Az megingott, és Nyelves megint ütött. Lali a földön ült, és az állát fogta. Fölötte hatalmas toronyként Nyelves. Lali fölállt, állon vágta. Az meg sem érezte. Újra ütött. Lassan, nehézkesen mozgott Lali körül. Briákék csak nézték. Nyelves verekszik? Ki látta a Nyelvest verekedni?… És ebbe nem lehetett beavatkozni. Végre is a kis Briák felkiáltott: – Fuss, Lali! Lali megint a földön csücsült, és meg sem kísérelte, hogy felálljon. Feje zúgott, tüzes karikák táncoltak előtte. Kiköpte egy fogát. Azt nézte a porban. Már többen álltak körülöttük. Biztatták is Nyelvest. – Hát így tudsz verekedni?!… – Csak rajta, ne hagyd magad! De Nyelvesnek már megint élettelenül lógott a karja. Úgy nézte Lalit, mintha nem is ő ütötte volna le. Egyetlen mély, gyűrött ránc volt. Egy ruha és egy ember foszlánya. Így állt egy darabig Lali előtt, aztán megfordult és elballagott. Kusza hangok kísérték. Valaki utánafutott, a karját cibálta. – De hiszen győztél! Továbbvánszorgott. Az öreg ház elé ült, a kőre. Fejét tenyerébe dűtötte. Hirtelen fölnézett, mintha valaki állna előtte. Senki sem volt ott. Behunyta a szemét, és mintha a régi városban lenne, a fehér városban… Körülötte csonka falak, leszakadt házak. Régi emberek mennek a romok között, furcsa, idegen nyelven beszélnek. Aztán kivált egy ismerős hang. – Visszahoztam a lapokat. A feleségem köszöni. Micsoda gyönyörű este! Mintha muzsikálna a levegő… A színház sötét, talán nincs előadás? A feleségemet várom, aztán sétálunk egy kicsit. Papír zizzent a földön. Nyelves nem nézett fel. Végre mégis felemelte az arcát, de akkor Schiller úr már nem volt mellette. Felvette az öreg színházi újságokat, és az ölébe fektette. Úgy simogatta a lapokat, mintha a haját simogatná. Aztán elfeledkezett erről is, és csak ült előregörnyedve, a sötétbe hajolva. |