Napozás közben– Egyszer ide is ki lehet jönni, a Balázsba. Persze hogy más, mint a Palatinus, a szigeten, a jó öreg Pala, nem is szólva a Balatonról, de majd a hét végén legurulunk Zamárdiba. Topercer a pénztárnál sorakozik egy öreg, szeplős hát mögött. A távolban lófarokfrizura, szatyrok, táskák végtelen hullámzása. Gizi, fonott szatyrával a karján, a sor mellett. Lépésről lépésre kíséri Topercert. Olykor egy kicsit eltávolodik, aztán megint közelebb kerül. – Voltál már itt? – Soha, de mondták, hogy kedves kis hely. – Topercer előretolat, és közben kibeszél a sorból. – Hidd el, még jó, hogy egyáltalán ki tudunk jönni. A nő hallgat, és ez még dühítőbb. Topercer valósággal kilóg a sorból, úgy magyarázza bele a nő arcába. – A kuruc költészetet kellett felhajtanom, és két detektívregényt… Tudod, mi az? Ma? Detektívregényt!… Még mondana valamit, de akkor szétspriccel a sor. Egy nő valósággal kiesik, egy kisfiú a pénztár felé gurul. – Nahát, így belegázolni az emberbe! – Ki kéne tiltani az ilyeneket! Három fiú oldalról vágta át a sort, és most már vonulnak a kert felé. Az egyik szinte a melléig sodort trikóban, barna bőre akárcsak egy széles öv. Úgy dobálja a karját, mintha táncolna. Pillanatra megfordul, odaint a sornak. – Miért nem váltanak bérletet? Mire Topercer a pénztárablakhoz kenődve: – Bérletet… jól adja, majd még bérletet váltok! Mert én is úgy ráérek, mint maguk! Jó, ha van egy szabad délelőttöm. – Ezt már bemondja a lyukba. Meg azt is, hogy – két kabin. Aztán karon ragadja Gizit, vonszolja a fürdő kertjén. – Csakhogy! De igazán, ilyen kis uszoda, és mennyien vannak… Az utat és a virágágyakat beárnyékolják a fák. Az öreg falakon táblák. – Lumbágó – olvassa Topercer –, Szent Balázs meggyógyította a lumbágómat. Gizi nézi, nézi, ahogy egy tolókocsis elgurul mellettük. – Talán nekem is jót tenne az iszappakolás. Tudod, milyen huzatos presszóban vagyok. – Majd ha összegyűjtünk annyi pénzt. – Topercer megszorítja Gizi karját. – Én is unom már ezt az örökös loholást. A nő hallgat. A kerek, barna válla van Topercer előtt. Szép a bőre és egyáltalán… Már nem egészen fiatal, de azért fölveszi a versenyt akárkivel. Arról nem is szólva, hogy remekül főz, és – ami szintén nem utolsó! – házasságról nem beszél. Aztán egy csattanás, és megsüketülnek. Mintha egyszerre százan és százan vetnék magukat a medencébe, mintha egyszerre százan és százan beszélnének ugyanazon az emelt hangon. Két talp száll el a medence fölött, úszónadrágos fiúk rohannak Topercerék felé. Egy fehér nadrágos férfi átveszi a jegyeket. Gizi és Topercer elszakadnak egymástól. – A medencénél találkozunk, az óra alatt. Topercer fölmegy az emeletre, végig a kabinsoron. Kabinsor? Inkább ajtók a gangon. De igazán, akár egy bérház, gondolja, ahogy lenéz a vízre. Emeletek, emeletek, és lent az udvaron a medence. Nyílnak az ajtók, és kiúsznak a lakók, odalent a mélyben, a víz alatt a házmester. A kabinokban főznek, vasalnak, élnek… van, aki soha ki nem jön. Topercer már bent ül a kabinban és vetkőzik. Fogas is van, na, egész rendes hely. Egyáltalán, régi uszoda, de megbízható. El lehet verni egy délelőttöt, egy jó kis délelőttöt. Úszás, aztán heverünk a napon. Gizi bekeni a hátamat. Nincs annál jobb, mint elnyúlni ennyi rumli után. Fő, hogy megszereztem a kuruc költészetet az öreg Medvének. Azt mondják, valamikor üzlete volt az öregnek, érti a szakmát, nem vitás. Topercer a harisnyáját nézi, mintha annak magyarázna. De ez a Gáti ugyan miféle alak? Igaz, hogy mentő volt? Minden lehetséges, egyelőre nem sokat ért a könyvekhez. Egyszer látta Gizit: – Topikám, ha ilyen nőm volna… – De nincs! Nekem van ilyen nőm, és most bekeni a hátamat olajjal! Topercer kiugrik a gangra. Megpaskolja mellét, arcát, mintha föl akarná magát pofozni. – Bezárhatja! – int a kabinosnak. A lépcső régi, ez még a török időkből van. De nemcsak a lépcsők, az egész egy darab történelem. Hol is beszélték meg? A medencénél, az óra alatt? Felpislog az órára, mintha Gizi ott csücsülne. A vállát paskolja, elindul a víz felé. A két lába közül kipattan egy barnára sült nokedli, utána egy másik – fejes, a vízbe! – Ezek a gyerekek! – Topercer a korláthoz dől. – Valóságos életveszély… – Hová tegyem a szatyromat? – Gizi Topercer mögött, mint aki már régen itt van, csak éppen eddig nem szólt. – Nna – mondja Topercer. Nézi a nőt a kétrészes fekete fürdőruhában, és szinte hallja Gátit: – Topikám, hogy magának milyen szerencséje van!… Gizi a rácsra akasztja a szatyrot, sárga gumisapkát húz a fejére, és szép lassan besétál a vízbe. Mögötte Topercer. „Ezt is szeretem, ahogy mozog, sosem siet, és mindjárt mindenhol olyan otthonos.” Csakugyan. A vízben szinte várni lehet, hogy asztal merül fel előttük csészékkel, tányérokkal. Gizi megterít, aztán felüt egy kemény tojást. Úsznak. Néhány tempó után a férfi leáll. – Kifulladok. Megfogja oldalt a rácsot, onnan nézi, hogy úszik a nő. Szabályosan, nyugodtan, fél napig is bírná. No… no…! Topercer elengedi a rácsot. Buborékok pattannak Gizi körül. Vigyorgó fejek. Az egyik arc eltűnik, és már két talp látszik. Gizi arrébb úszik, és megint arcok bukkannak fel mellette. Víztől csöpögő pofák kísérik. Gizi Topercerhez ér, lekapja sapkáját, megrázza fejét. – Szemtelenkedtek? – A férfi görcsösen kapaszkodik a rácsba. Most el kéne indulni, be a medencébe, és sorra felpofozni mindenkit. – Az ujjak valósággal a rácshoz tapadnak. A nő elmosolyodik, és Topercer már tudja, hogy nem volt semmi. Nem hát, Gizivel nem is történhet semmi olyan. – Azért kimászik a partra. – Napozzunk. A nő apró gyöngyöket ráz ki a füléből. – Biztosan locsoltak – mondja a férfi. – Azok lehettek, akik már a pénztárnál muriztak. A nő mosolyog, és a fülét rázza. Nem, gondolja Topercer, ezt a nőt meg sem lehet szólítani. Az eszpresszóban sem kezdenek ki vele. Van benne valami megsemmisítő. Elhiszem, hogy Gátinak csorog a nyála. – De hol itt a napozó? A nő csak megy a lépcső felé. Ezt is tudja, soha életében nem volt itt, de ezt is tudja. Lépcsők végtelen sora, nedves, agyonázott lépcsők. Gizi vonul a szatyrával, nem néz se jobbra, se balra. – Meztelen talpak csattogása, aztán mintha a rácson csúsznának le, bele egyenesen Gizi mellébe, és már csak az üvöltésük hallatszik lentről, akárcsak a fölcsapó víz. Topercer a falnál áll, nem mozdul. – Kik ezek? Gizi lustán himbálja a vállát, ahogy megy föl a toronyba. Fönt a toronyban Topercer szemébe vág a napfény. Először nem is lát semmit, aztán akárcsak egy hajó fedélzetén. Füst gomolyog valahonnan kövéren, kényelmesen. És Topercer a fényen és a füstön át már látja a napozók végtelen sorát. Hevernek az ágyakon, oldalt a padon, végig a kövön. – Sehol egy üres hely. Gizit ez nem zavarja, elindul a napozóágyak között. Egy férfi föláll. – Szabad? – Gizi mosolyog. A válla is mosolyog, a haja, a bőre. Mire a férfi szinte hálásan: – Hogyne, tessék. Arrébb lép, és Gizi szatyra leereszkedik a nyugágyra. Topercer is leereszkedik a nő mellé. „Milyen ügyes. Aztán arról se beszél, hogy így-úgy, csinált ám valamit.” Jön az olajozás. Topercer bekeni Gizi hátát, Gizi bekeni Topercer hátát. Mennyei érzés… ez kéne Gátinak! A napozó élni kezd körülöttük. Az ügynök már látja az arcokat, látja azt a fenséges bronzbabát, ahogy lassan elhalad mellette. – Milyen taknyosokkal van! – Topercer Bronzbaba után fordul, aki három vékony testű fiúval vonul el. – Milyen pimf alakokkal! Gizi hallgat, napozik. Ujja lelóg a kőre, Topercer megpöccenti. Topercer lehunyja a szemét. Az ágy lassan, mozdulatlanul úszik a forró levegőben. A férfi szeme lehunyva, de mégis látja, ahogy hatalmas, sötétzöld lábak lépkednek az égben. Valaki megáll előtte. Alaktalanul gomolygó sötét tömeg. Óriás vagy torony? Aztán nincs semmi. A nyugágy lebeg a ház fölött, a város fölött. Megmozdul a levegő, örvénylik. Szakadozott, fekete alakokat vet fel az örvény. Valami hosszú deszkával a vállukon szinte belerohannak az égbe. – A nyugágyam! Hé, álljon meg… – Nincs foglalt nyugágy. Topercer fölnéz, vaksin hunyorog. Valaki átugrik fölötte, aztán csak a kiabálást hallani. – Ellenőr! Viszik a nyugágyamat… – Nincs foglalt nyugágya, papa. Kövér férfi fújtat Topercer mellett. – Képzelje! Éppen csak zuhanyoztam… a törölközőm még rajta is volt a nyugágyon. És tessék! mire visszajövök… Topercer felkönyököl. – Ott zsugáznak. Összehordják a nyugágyakat és… á, micsoda alakok! – Gizire néz. Gizi meg sem szólal a napszemüveg alatt. Három csattanás. Három test vágódik le szemben a nyugágyakra. Egy pillanatra fölmerülnek az arcok, aztán megint lebuknak. Kuncogást hallani. – Te… – fordul Topercer Gizihez –, nem ezek pimaszkodtak veled a medencében? Gizi fölül egy pillanatra, de csak azért, hogy megint visszafeküdjön. Az ügynök érzi, hogy milyen nevetséges az egész. Kit izgat három kamasz? A három fej láthatatlan. Csak a sustorgás, vihogás. – Ne mondd! Elutaztak a szüleid? – Legalább egy hónapra. – A lakás? – Marad nekem. Elismerő fütty. Aztán egy fojtott hang. – És van már valaki? Tudod, akit… Nevetésbe vész a válasz. Na jó, gondolja Topercer, majd néznek az öregek, ha visszajönnek. Amilyen felfordulás lesz. A három arc kiemelkedik a fedezékből. Szemben Gizivel. Nézik, nézik a nőt. Lábak kalimpálnak a levegőben, csattognak a nyugágyak. – Az egyik fiú úgy a fogán keresztül fütyül. Le nem veszik tekintetüket Giziről. Topercer érzi, hogy lassan elvörösödik. – Na, én mindjárt lekenek egyet. – Nem mozdul. A nyugágyak recsegése. Pimasz, alattomos hangok, akárcsak a fütyülés. Topercer Gizi fölé hajol, mintha így akarná fedezni. A nő teste mozdulatlan, közönyös. Topercer hirtelen oldalt kapja a fejét. A három arcot mintha visszarántották volna. Aztán az egyik kihajol, kikönyököl, mint egy erkélyre.
– fütyüli, és le nem veszi tekintetét Giziről. Visszacsúszik. De csak azért, hogy a következő pillanatban a másik kettővel együtt emelkedjen föl. – Ne bámulj, Csimbi! – Azt csak szabad. – Tudnál vele mit kezdeni? Úgy rázzák a nyugágyakat, mintha így fekve akarnának Gizihez vágtatni. – Menjünk. – Az ügynök megérinti Gizi karját. A nő felül, leveszi napszemüvegét. – Miért? Topercer semmit sem tud mondani. A fiúk csöndesen fütyörésznek. – Miért? – kérdi újra Gizi és visszafekszik. Topercer vállat von. – Miért?… Szemben megszólalnak a harci dobok. Lábak dobolnak, a kezek verik az ütemet. – Csimbi, kisapám!… – Csak finoman! Az egyik fiú végignyúlik a nyugágyon. Csuklik, ahogy nevet. Az ügynök végigsimít a homlokán. – Úszni kéne. – Az előbb is hogy kifulladtál. – Gizi ezt csak úgy belemondja a levegőbe, de a három fej egyszerre felbukkan. Topercer nem is tudja, Gizinek mondja-e vagy annak a háromnak. – Ifjúsági bajnokságot nyertem. – Mikor? – Hát… nem tegnap volt. A fejek összehajolnak, aztán megint szétválnak, és most egész tisztán hallani: – Micsoda deltája van. – Kajakos nő… – Nna – Topercer felül –, azt hiszem, mégiscsak menjünk. – De hát mi bajod van? – Gizi is felül, és még mielőtt a férfi bármit is mondhatna. – Jó pofák. – Most néz először a fiúk felé, aztán már megint fekszik. …fekszik és mosolyog. Vállát leengedi, karját lelógatja, lábát lelógatja. Topercer alatt ég a nyugágy. Száraz a torka, ahogy mondja: – Összeházasodhatnánk. – Itt a strandon? – Gizi felnevet. – Nem úgy gondoltam. – Az ügynök visszahúzódik. Azok hárman hallgatnak és néznek. – Tudod – Topercer Gizi fölött van. De ahogy a mosolyát látja, elakad. Majd hirtelen: – Mit mosolyogsz? – Én mosolygok? – Ingerült pillantás Topercer felé, aztán újra megjelenik az a révült, álmatag mosoly. Az ügynök szíve elszorul. Féloldalasan dől a nő felé, és már nem is szól. Tombolnak a nyugágyak. – Csimbi, mi lesz?… – Kit viszel föl?! – Akad valaki, Csimbi? Csönd lesz – három árnyék hajol előre. Topercer arrébb csúszik. Butaság, talán nem is akarnak semmit, egyáltalán, mit akarhatnak? A hőségtől van az egész… állati hőség. Nem árt egy kis zuhanyozás. Megy a zuhany felé, közben-közben visszafordul. Semmi. Gizi mozdulatlan vonala az ágyon. Azok se mozdulnak ott hárman. – Á… á… ez jó, ez a friss zuhatag! Topercer valósággal körtáncot lejt a zuhany alatt. Arcára, mellére, hátára locsolja a vizet. Egyszerre csak megáll, mint akiben elhalt az élet. A szikrázó vízben látja, ahogy azok hárman előugranak Gizi ágyához. Elkapják – fel a levegőbe! Átrobognak a meztelen testek fölött a magasra tartott ággyal. Egy pillanat, és nincsenek sehol. Topercer valósággal elfolyik a zuhany alatt. Akár egy kiázott úszónadrág, ahogy kijön. Szédülten bámul az égre, és közben csöpög, csöpög. Még mindig fölfelé néz, mint aki égi jelre vár. – Gizi… A nyugágy helyén áll. De mennyien vannak körülötte! – Mi baj, papa? – Elvitték a nőt? – Nincs foglalt nyugágy. – Jó lesz utánanézni, mielőtt még… Tolják a lépcső felé. Ő meg szinte öntudatlanul botorkál lefelé. Nem is tudja, hogy jut a medencéhez. Olyan mozdulatot tesz, mintha függönyt akarna félrerántani. Az arcok függönyét. Ez se az… ez se. Körüljárja a medencét, újra föl, a napozóba. Égeti a forró kő. Hiába, nem lehet megállni. Elmegy a kabinok előtt, lehet, hogy oda rántották be, lehet, hogy éppen az egyikben… Csöndesek a kabinok. A női öltözők felé indul, de onnan kilökik. – Mit gondol!… – Én hoztam fel vidékről – mondja a fehér kötényes nőnek. Később egy napozó térdnek: – Sosem került volna Pestre, ha én… Tovább, tovább a strand körein. Aztán leroskad a medence mellett a lépcsőnél. Nem érzi, hogy az arcába locsolnak, hogy meglökik a vállát. Azt se, hogy lassan kihűl alatta a kő. Csak bámul – bele a vízbe. |