Dinnyeevők

Egy arc jött fölfelé a lépcsőn, oly keskeny és merev, mintha tálcán hoznák. Szemhéja lecsukva, szája egyenes, kemény vonal. Ezen a megvakult arcon látszott a vendéglő, hideg tükreivel, apró asztalaival és az emberekkel, akik észre sem vették az arcot. Most már az előrenyújtott, halott kéz is feltűnt, alámerülve láthatatlan fátyolt húzva, csukott nyakú, kékesszürke katonaköpenye úgy fogta össze az egész embert, akár egy zsák. Elment a bokszok előtt, megállt középen, egy csillár alatt. Felemelte a fejét a szikrázó fénybe; arca, keze ragyogott, de zubbonya sötét maradt. Így állt szótlanul, mozdulatlanul, arcát kitárva a fénynek, két kezét kinyújtva. Lassan, lassan, mintha keresne valakit, az egyik páholy felé fordult.

Hárman ültek a páholyban: két nő, egy pattanásos arcú fiúval. Az ősz hölgy felemelte a villáját, majd letette, és azt mondta: szegény. A leánya evett, föl sem nézett a tányérból. Tömött, szőke hajával, telt, barnára sült karjával, akár az úszómedence szélén ülne.

A fiú a zsebében kotorászott.

A leány fölnézett.

– Majd én!

A vak egy mozdulattal elkapta a pénzt, de akkor már fogták a karját. Nyírott bajuszú pincér állt mögötte, lassan előretolta. A vak eltátotta a száját, és most egy csodálkozó, sötét lyuk volt.

– Tudod, hogy itt nem lehet… – és a pincér tolta lefelé a lépcsőn. A koldus megbotlott, a karfán csattant a keze. Úgy maradt odatapadva; feje élettelenül előrecsuklott. A pincér megfogta a vállát, talpra állította, akár egy rongybabát. – Ne hülyéskedj…

Károly, a pattanásos arcú fiú félig fölemelkedve nézte. Na, most megint előrecsuklik, és közben mintha vigyorogna, a sötét, eltátott szája. A nővére megérintette a kezét.

– Mit bámulod?

Ágnes feszes, nyugodt arca a két kék fülbevalóval mindent elzárt előle. Lusta, elnyújtott mozdulattal cigarettára gyújtott. Lentről pedig ének hallatszott. A vak fél vállával már kint volt az utcán – énekelt, és közben visszafordult.

Már többen voltak körülötte, mintha újságot kapkodnának a hóna alól. Egy pillanatra a tömeg fölé emelkedett az arca. – Engedjenek! – Aztán eltűnt az ajtóból.

Hajlott hátú, nagykendős asszony lépett be az utcáról.

– De miért kellett megütni egy vakot?

– Menjen, néni, menjen!

Az asszony egy darabig az ajtóban imbolygott, azután kilépett.

– Ne is említsd az Etlinger Rudit! Hozományvadász, közönséges hozományvadász! – Ágnes kerek, gőgös válla megrándult. – …Ahhoz menjek feleségül, akit csak a pénzem érdekel? Neked persze mindegy.

Anya felemelte csontos arcát, és akár egy régi képkeretből nézné a leányát.

– Néha egyszerűen nem értelek, Ágnes, olyanokat tudsz mondani. Az Etlinger kitűnő ügyvéd, mindenki ismeri a nevét.

– Hagyd csak! – Ágnes kissé eltátotta a száját, legyintett. – Hogy éppen férjhez menjek, azért igazán nem érdemes, mint te…

– Mi az, hogy mint én, mit akarsz ezzel? Mindenki tudja, hogy boldogult apád évekig udvarolt nekem, és nem a pénzemért, nem!

Mind a ketten olyan messze voltak Károlytól, egy szót, egy pillantást sem kapott. Ez hát a nővére, ez a ragyogó, szőke, barnára sült leány… – Jó nő – mondta egy osztálytársa. A strandot lehet érezni mögötte, ahogy a homokban hever, a zuhogó napban, azután fölkel, és lusta, lomha léptekkel bemegy a vízbe. Anya az árnyékból nézi, egy padról, ő nem megy a vízbe a vékony, száraz testével. – Most pedig mit akarnak az Etlingerrel, ezzel az egész beszélgetéssel?

Odalent az ajtó előtt, mintha árnyak vonulnának el. Egy szakállas szőrcsomó bedugta formátlan, krumpli fejét, akárcsak egy batyut.

Valaki pedig azt mondta: – Persze éppen ilyenkor nincs rendőr!

– …Az igazán érthető, hogy senki sem akar koldus módra nősülni, elvégre ha az ember egy életet kezd, ha nekiindul, akkor nagyon fontos az alap. Az alap! – Hangzott diadalmasan. – Én ezt nagyon meg tudom érteni.

– Ne erőlködj, anya!

Kanál kocogott a tányéron, aztán csend lett. Anya is elhallgatott, Ágnes a sótartót tologatta és mosolygott.

Egy pincér állt az ajtóban, az utca felé magyarázott.

– Senki sem akarta megütni, ő csinálta a cirkuszt: ide figyelj, Mackó, ne zrízzetek, azt mondom, ne zrízzetek…

Ágnes hátradűtötte a fejét. Várt. Haján, arcán, karján elömlött a várakozás, arca kigyulladt, válla megremegett, mintha egy ujj érintené, ajka furcsán, álmodóan szétnyílt, megvillant legyező fogsora. Anyára nézett, de már nem látta, eltelten, elomlóan ült, mint az áldozat, hogy megfogják és elvigyék, fölállítsák és elvezessék.

– …és ha azt akarod mondani az apádról, hogy a pénzemért vett el, akkor tudd meg, nincs igazad, így mondom: nincs igazad! – Az anya hangja megbicsaklott, de hirtelen fölkapta a fejét. – De hát egyáltalán micsoda hang ez? – Károlyra nézett, de az sem törődött vele.

– Telefonálni kell a rendőrségre. – Odalent egy ősz férfi két ujjával a pulton dobolt, az utca felé pislogott, aztán egy szikár, sárga ruhás nőre.

Károly félretolta a széket, lement a lépcsőn. Egy pincér elnyargalt mellette, a sárga ruhás nő selypegő hangját hallotta.

– Ezeket kéne összefogni, ezeket!

Azután kint állt az utcán, a vendéglő előtt, a hűs esti szélben. Látta a falnál a dinnyeevőket, a hosszú sort, egymásba ragadt kezeket, arcokat, kinyújtott, megfeketedett lábakat. Tüskés pofa bukott a telt vörösdinnyére, falta, harapta, és már lucsokban ázott, összeragadt, eggyé vált a dinnyével. A járda fele összekoszolódott, eltiport dinnyehéjjal volt tele. A sorból kivált egy arc, egy kéz lehullott a falról. Rongyos, ráncos arcú kisleány futott előre, dinnyehéjat lóbálva, mögötte két üvöltő gyermek. És akárcsak egy fölöttük szaladó éles vonalban, kocsik jöttek, kézikocsik; pohos, hatalmas teherkocsik, dühösen dübörögve.

A vak fiú katonazubbonyában egy hirdetőoszlopnál.

– Belém rúgtak!

Úgy mozgott a sor, mintha a fal leszakadna, az utca meghasadna. Egy koldus fölkelt, a szakállából, megfogta a vak karját.

– Akkor hát gyerünk.

Károly mögül eltűnt a vendéglő az anyjával, a nővérével, egyedül állt itt, a dinnyeevők előtt, akik most feléje indulnak. Semmi sincs, csak ez az eleven, mozgó fal arcokkal, kezekkel, szakállakkal… jönnek, hogy tőle kérjenek számon valamit.

Hátulról berántották, és mindjárt egy dinnyehéj csattant a vendéglő kövén.

– Rendőr!

– Arra most egy kicsit várni kell.

Széles vállú, vigyorgó alak az ajtóban, vállán valami pokróc, mintha az ágyában járna, formátlan, kopott kezeslábasa is olyan hálóruha volt. Mögötte feltűnt a vak fiú, két merev keze jött előre, hátrahagyva az arcot.

– Vesén rúgtak.

– Ronda dolog egy vakot bántani.

Károly a pulthoz húzódott, vézna, didergő hangot hallott. – Már telefonáltam, de ki tudja, mikor érnek ide… átkozott hely, átkozott hely… Istenem, most még az egyszer… – a sárga ruhás nő imádkozott mögötte a kasszában. Fönt pedig, mintha egy sor tányér lendülne, kis rongycsomó lecsúszott a lépcső karfáján – egy pincér karjába.

– Te csibész!

– Mit akar az öcsémtől?!

A pokrócos pofa a pincérhez ugrott, elkapta a karját. Pofon csattant, valaki élesen felvisított.

Károly a pult mögé ugrott, és a sárga ruhás nő mintha átrepülne a fején.

A vak még mindig egyedül, magányosan állt, két előrenyújtott kezével. Hirtelen a zsebébe nyúlt, és cigarettára gyújtott.

– A te ötleted volt, hogy idejöjjünk!

Ez anya – furcsa volt, hogy egyáltalán van anya és Ágnes.

– Maradjon veszteg, fiam – mondta a sárga ruhás nő –, majd csak jön rendőr. A kár, a kár… – és sírni kezdett.

Károly fölnézett. Egy próféta lépett ki az oldalajtóból, hullámos, ősz haj, szikkadt, vörös arc. Szerényen, áhítatosan hozott egy pecsenyéstálat – a kabátja alá dugta. Egy kanál kihullott a zsebéből.

– Pardon – mondta, és utánanyúlt.

A vendéglő kőkockája ragacsos dinnyelében úszott, az elszórt dinnyehéjak pedig, akár a skalpok.

– Mit akar?

Ez megint anya. A fiú kiugrott a pult mögül, föl a lépcsőn. Nagykendős, pipás nő állt elé, hosszú, szürke szőrök lógtak ráncos arcából. Görnyedten állt, mégis oly magasnak, megrendíthetetlennek látszott, akár egy kapu boltozata. Megszólalt, valahonnan a ráncok sűrűjéből.

– Mi lesz az órával, szép fiú?

– Milyen órával?

– Amit megvett tőlem a Klauzál téren, abban a kapualjban, tudja maga nagyon jól, és elfelejtette kifizetni.

A fiú nézte, nézte, és szinte már emlékezett az órára, arra a kapualjra, ott a Klauzál téren, a borzalmasan szőrös arcra, akit oly jól ismert, és akit becsapott.

Cvikkeres férfi robogott el mellettük széthasadt mellényben, betört keménykalapját kezében tartva.

– A fene egye meg, a fene egye meg!

Fönt a magasban megpillantotta anyát, Ágnest, és közöttük a zömök fickót, pokróccal a vállán. Álltak mind a hárman, a fiú pedig, akár tükörből látná őket, nyíló ajtók között, távoli terem tükréből és az álom mélyéről. Anya kis madárarcán külön ugrált minden vonás, úgy hajolt a férfi felé, mintha föl akarná csippenteni.

– Mit akar tőlem?

Az ipse semmit sem akart tőle. Ágnest nézte, a feszülő mellét, izmos karját, a félig leeresztett szempilláját, a frizura csigáit – és ez már mind az övé volt. Egy mozdulattal megemelte a lány mellét. Ágnes merev arcával, mintha hullámok fölé emelkedne.

Az anya csuklott egyet.

– Tré! Rendőrség, lógás!

A pokrócos lerohant a lépcsőn, magával sodorta a pipás nőt. Kövér férfi mászott ki egy felfordított asztal mögül, a nadrágját porolta.

– Ázsia, tiszta Ázsia!

Ágnes még mindig úgy állt, mintha mellette lenne a férfi – állt és várt. Anya megragadta a karját, Károlyra kiáltott.

– Gyere, az Istenért!

Valósággal repült Ágnessel, majdnem elcsúszott egy dinnyehéjon, és még jobban a leányához tapadt. Mögöttük Károly, mindig mögöttük, mint aki hirtelen levág egy mellékutcába, otthagyja őket. Az anyját nézte, és majdnem felröhögött, hogy milyen rémülten kacsázik… fél, még mindig fél! Bim, bumm, badabumm!

Rendőrök álltak a riadóautónál, közöttük a vak fiú.

– Engem megvertek – mondta nagyon tisztán.

Aztán semmi sem maradt az egészből, csak egy sötét utca, a vágtató anyával, aki egy saroknál hirtelen megállt, felemelte kis kezét, és kétszer arcul vágta Ágnest.

– Ringyó!