Fagylaltosok

A Ludovika-kert felől jött Blum, a fagylaltos. Úgy tolta kis fehér kocsiját, mintha rugdosná. Merev, barna arca a zöldessárga szalmakalap alatt akár valami elromlott automata. Szinte várni lehetett, hogy majd hirtelen kiokádja a megrekedt tíz- és húszfilléreseket, stolverket, savanyúcukrot, csokoládét.

Gyerekek ugráltak körülötte, tenyerek csattogtak.

– Fagylalt! Fagylalt!

Nem állt meg, nem is nézett rájuk. Arra az öreg, katonasapkás koldusra sem, aki a botját lengette utána.

– Mi az, Blum úr, már meg se látja az embert?

Elszántan robogott, mint egy harckocsival.

Kékkendős cigánylány futott felé, kezében görögdinnyével. A lé végigcsorgott arcán, kendőjén, meztelen lábaszárán.

– A nővérem azt üzeni, holnap ne tessék jönni. Persze, mert sose hoz neki semmit, moziba se viszi!…

– Nem érdekelsz!

A Kálvária téren megállt Blum. Leállította a kocsit a járda szélén, bement a Zombori-cukrászdába. A barna, délutáni napfényben olyan fonnyadt volt sovány gebe alakja. A telt, fekete hajú nőt nézte a pult mögött, arany fülbevalóival, azt a széles vállú, szürke bajuszos férfit, aki az ablaknál két ujjal hajtogatta a kalapja szélét.

– Megvertek a Ludovika-kertben. A Tarzan meg a többiek. Ezt mintha nem is Blum mondta volna, a lötyögő burettkabátjában, magas tetejű szalmakalapjában, amiben valahogy egy autóbuszra emlékeztetett. De azután mégis tovább beszélt.

– Be volt rúgva a Tarzan, és ingyen akart fagylaltozni. Jó, egy tölcsérrel adtam neki, de ez nem volt elég. Aztán jöttek a Willman fiúk, a Müller Rudival. A Willmanok lefogtak, Rudi pedig leveseskanállal kaparta ki a fagylaltot.

A nő krémest adott egy kisfiúnak. Puha, fehér karja, akár gőzből emelkedne, és álmos, tunya tekintete is olyan ködös volt, ahogy megkérdezte: – Magát kellett lefogni? De hiszen egy is elintézi.

A szürke bajuszos férfi a nagytükörnél felpróbálta a kalapját. Hátulról előretolta, és közben a tükörből nézte Blumot, mintha az éppen csak egy maszat lenne a kalap szélén, amit le kell fricskázni.

– Mikor vertek meg?

– Ma reggel, Epfele – Blum előrehajolt. – Ma reggel, ahogy kijöttek a Panda-kocsmából. Megrugdostak, igen… – A nőre nézett, hirtelen behúzta a fejét, elhallgatott.

Epfele levette a kalapját, tovább hajtogatta. – Csak sose kéne új kalapot venni! Az apám még télen is hajadonfőtt járt, na de micsoda sörénye volt! – Ide figyelj, Blum, most elmegyünk a Szalontaihoz, aztán majd beszélünk a Tarzannal.

A nő előrehajolt fehér köpenyében.

– Maga is kimegy, Blum? Egy ilyen rozoga alak…

Blum hátralépett, mintha ki akarna futni a kocsihoz.

– Miért vagyok én rozoga alak? Csak hát, ha többen jönnek rám… – Egy mozdulatot tett. – Már más fagylaltost is megvertek a Ludovika-kertben, a kövér Huttingert. Én mondtam nekik, hogy egy jöjjön, így nem művészet… Négyen támadnak rám!

– Ezt megnézném, becsületszavamra megnézném! – A nő visszaereszkedett a pult mögé.

Epfele fejébe csapta kalapját, elöl mindjárt fölugrott a széle.

– Megyünk Szalontaihoz!

Blum csöndesen kocogott kocsijával Epfele mellett. Egyszerre megszólalt. – Még a köszönésemet se fogadja Zomboriné! Miért van úgy oda?… Legközelebb nem is köszönök neki! És azt hiszed, kijön a Ludovika-kertbe? Mondd, hol a férje?

– Zombori? Vidéken, üzleti ügyben. Én meg itt vigyázok a feleségére. Hiszen vasárnap is azért ülök a boltban, amikor az öreg mókus futballmeccsen van. Múltkor kipofoztam egy sima hajú trógert, bejött fagylaltozni, aztán kikezdett a nővel.

– Te mindig látod.

– Rám se köp. – Epfele legyintett. – Behoztam neki a régi újságokat, amikben rólam írtak. Tudod, hogy kerékpáros bajnok voltam. Fényképeket is mutattam, ahogy ülök a biciklin, koszorúval a nyakamban, mellettem újságírók meg egy színésznő: a Táler Klári. Zomboriné ásított, és azt mondta: ugorjon át egy fél liter tejért, Epfele! – Ezt mondta nekem. Hogy ugorjak át egy fél liter tejért. Pedig tudom, hogy cigány, és parókája van, mert operálták az agyát. Stoppoltfejű. Tízéves korában szedte fel a Zombori valami erdőszélen. Ő nevelte, aztán feleségül vette. Most pedig nagy nő! Te, Blum, nem szeretném, ha veled is bajom lenne.

Blum felröhögött.

– Hát ettől aztán nem kell félni! Hiszen hallottad: rozoga alak maga, Blum. Pimf vagyok én neki, nulla. Azért köszönhetne, na, mindegy, ki törődik vele? És igazán parókája van?

– Itt a Szalontai!

Nagy, piros ernyő alatt állt Szalontai, világoskék fagylaltoskocsijával. Előtte szalmahajú nő két gyerekkel. Ő pedig fagylaltot csapott egy tölcsérbe.

– A vanília, a málna, a citrom, a kávé jégen tartva, behűtve a valódi olasz! Csak közelebb, kisasszony, közelebb, gyerekek, ötven fillér a kisadag a citromból, a málnából. A nyakadba csurog, öcsém, hogy tartod azt a tölcsért, nem kell körülrágcsálni… Kisasszony, ha este ráér, szívesen találkozunk, kimegyünk Hűvösvölgybe… Nagy adagot? Hát eper nincs, na ezt kitippelte, más már nem is lenne jó! Holnap hétre az Eldorádó mozinál!

Ahogy a kisasszony elment a gyerekekkel, úgy elhallgatott, mintha egy adag fagylaltot csaptak volna a szájába. Epfele egy kavicsot igazgatott a cipője orrával, aztán elrúgta.

– Ide figyelj, Szalontai… Blumot megverték a Ludovika-kertben. Potyán akart fagylaltozni a Tarzan. Ismered? És azt is tudod, hogy a Huttingernek szétverték a kocsiját, a pofáját meg telekenték fagylalttal.

– Szólok a Turner Pipinek, hogy vigyázzon a kocsira. – Szalontai beszaladt a sarki kocsmába, aztán már jött is vissza egy sovány, szőke fiatalemberrel. – Ide figyelj, Pipi, itt maradsz a kocsival, van egy kis dolgom.

Blum előretolta az üres kocsiját.

– Én is itthagyom.

– Hát csak nem vonszolod magaddal!

Elindult a Ludovika-kert felé a három fagylaltos: Epfele, Blum és Szalontai.

Blum zsebre tett kézzel ügetett a két barátja között. Ha most látna a Zomboriné, gondolta, ahogy így megyek… Egyszerre olyan izgatott öröm fogta el, mintha a nő nézné valahonnan és mondaná: – Kemény fickó ez a Blum!

– Teddy Bill a lovára pattan!

– Mit beszélsz, Blum?

– Tudjátok, egy film jutott eszembe, amikor Teddy Bill megbosszulja a bátyja halálát, a jelenet, ahogy Teddy Bill nyeregbe száll, kétszer a levegőbe lő, aztán elnyargal.

Még sok mindent szeretett volna mesélni Blum a filmről meg másról is, de megint csak azt mondta:

– Teddy Bill nyeregbe száll.

A sarkon fölgyulladt a lámpa. Egy kocsmából ének hallatszott. – …Eladom a szürkét meg a feketét, ölelem a barna menyecskét!

Blum úgy érezte, ő dalol. Kicsit előrement, aztán megint vissza, tenyerét szájához ütögette. – Ölelem a barna menyecskét! – A barátait nézte, ahogy jönnek egymás mellett. Lám, nincs ő egyedül, ha megveri valaki, megbosszulják!

– Gazsi, Szalontai Gazsi, emlékszel, amikor a Nap utcában verekedtél egy másik fagylaltossal?

– Régen volt, azt hiszem, mind a ketten beszívtunk egy kicsit, a Németh Sándor meg én. Belém kötött a szamár, menjek arrébb árulni.

– Aztán összementetek, a két kocsival öklelve egymást. Micsoda csattogás volt! Szétverted a kocsiját, fagylaltban úszott az utca, a gyerekek üvöltve nyalták. A végén már mindenki verekedett, én egy kapualjban püföltem valakit, soha életemben nem láttam a pacsmagot. Vagy ahogy Epfele kirámolt egyszer egy kocsmát, mert rossz bort kaptunk. Tudod, hogy akkor bent maradt az egyik cipőm?

– Holnap tyúkszemet vágatok – mondta Epfele. – Elmegyek a fürdőbe, igazán itt az ideje.

– Te, ha a Zomboriné kijön…

– Hülye vagy, Blum!

Föltűntek a Ludovika-kert fái.

Ahogy mentek befelé a kertbe, Blum már semmiféle örömet nem érzett. Megint látnia kell azokat, akik megverték, látni kell az arcokat, akik a padon föléje hajoltak, szemébe röhögtek, miközben ütötték. – Ezek itt mellette, mintha sétálni indulnának. Szalontai egy nőt néz, Epfele pedig megint a kalapja szélét hajtogatja.

Blum majd hanyatt esett, mintha valaki hirtelen kirántaná alóla a sétány sötét szőnyegét.

– Már azt hittem, a Tarzan van itt, de igazán! Erre lehet a Müller Rudival és a Willmanokkal. Miért kellett velem ezt a marhaságot csinálni? Mindig adtam nekik egy-két tölcsérrel, sose zörögtem, ha nem tudtak mindjárt fizetni, és akkor ilyet!… De hiszen ez nekik se jó! Mi ebben a jó?

A másik kettő hallgatott.

Blum a kórház ablaksorát nézte.

– Egész jó ám, ott feküdni, persze, nem valami nagy betegséggel! Csinos ápolónők az ember körül… édes kis pofák. – Hogy aludt, Blum úr, mennyi a láza? – Ismertem egyszer egy ápolónőt, nahát, az akár egy birkózó! Nekem maceszt hozott. Maceszt kávéval, valami felséges! – Egyél, kis pocsék, mondta a nő, tömd azt a buta fejed. – Följártam hozzá a kórházba, ha éjszakás volt. Kint ültünk a konyhában… Az ölébe vett, úgy csókolt. – Te, mondom, csönget valamelyik beteg. – De ő csak legyint. – Á, ez biztosan az öreg Milkó bácsi, örökké csönget, és a végén úgyis tisztába kell tenni. – Feleségül vettem volna azt a nőt, de hol kerestem én annyit? Meg aztán az anyámat se hagyhattam.

Aztán szótlanul mentek, de mégis, mintha valaki beszélne, mormolna a csöndben. Egyszer közel volt a hang, majd távolodott, aztán valamit érteni is lehetett. – Poháron élesítjük a pengét.

– Mi az, Blum? Mit morogsz?

– Nem szóltam.

A következő lámpánál Blum megpillantotta Tarzant. Padnál állt, nyakas, fekete pulóverben, kövér, fényes arccal. Mellette, a padon, előrehajló fejek, és három ezüst lemez emelkedett a levegőbe.

– Játszanak – mondta Epfele. – Hol a piros? itt a piros! Drága gyerekek.

Többet aztán nem beszélt. Behúzott fejjel a pad felé ment. Jobb válla felhúzódott, a másik sután, szerényen lecsúszott, és így egész alakja olyan féloldalas lett. Siralmasan lötyögött a nadrágja.

Blum úgy érezte, mintha lassan összehúznák a gyomrát. Szalontai felé nyúlt.

– Hagyjuk a frászba, nem kell ebből nagy ügyet csinálni, felhajtást! Most mondd, minek? Meddig vacakolunk itt, becsületemre, engem már az egész nem érdekel… Különben is éhes vagyok, túrós csuszával vár az anyám… Tejfeles túrós csusza tepertővel!

De Szalontai már szemközt jött, mintha közben észrevétlenül megkerülte volna a kertet.

Megnyílt egy bokor: hórihorgas fiú emelkedett ki. A padhoz lépett, széles tenyerét a lemezekre tette.

Müller Rudi! – Blum most csak őt látta. Ez, ez kanalazta ki a fagylaltot! Mond valamit a Rudi, és a két Willman fiú föláll a padról.

Akkor ért oda Epfele Tarzanhoz. Meglökte a vállával, és azt mondta:

– Bocsánat!

Ököllel az arcába vágott.

Tarzan hátraesett. Fölpattant, és már Epfele nyakán lógott. Müller a pad támlájáról ugrott Szalontaira. Blum – maga se tudta, hogy – a Willmanok közé keveredett. – Ezt jól kifogtam! – aztán nem gondolt semmire. Fejét belefúrta Willman gyomrába, akár egy sötét alagútba rohanna. Érezte, hogy hátulról fölemelik a lábát. A tarkóját ütötték.

Féloldalt élesen villant Epfele arca, és Blum egyszerre lezuhant a földre. Kezében a leszakadt mellény rongya. Behunyta a szemét, összekuporodott, mintha egymás után többen átugranák.

Valaki hátulról fölemelte.

– Ne lazsálj!

Szalontai állt mellette. – Blum perdült egyet, megint le akart csücsülni, de Szalontai megfogta.

– Itt a szép fiú! – Müller Rudi Blum orra felé „szurkált” az öklével, aztán a két kifeszített tenyerével mintha a derekát akarná kenegetni. – Engem keresel, te fagylalthuszár, mit akarsz, kisapám?

Blum felrántotta a térdét, úgy forgott, mint a falovak a körhintán.

– Megvesztél, Rudi? Hallod-e, ne vadulj!

Müller elkapta a derekát, arccal esett a kavicsos földre. Füle, szeme, szája megtelt homokkal, lábával a levegőbe rúgva oldalt rándult. Magával rántotta Müllert. Tíz körömmel ugrott neki.

Felül volt. Rudi összekarmolt arca a két térde között. Blum egy pillanatra megingott, de aztán két kézzel nyomta Müller Rudi vállát. (Szűzanyám, ez laposra ver, ha felkel, fasírtot csinál belőlem, absniclit!) Ujjával roppant szelíden kezdte Rudi orrát csavargatni.

– Én elengedlek, de előbb ígérd meg…

Akkorát lódult, hogy majd leszakadt a dereka. Nagyot csavart Müller orrán.

– Rúgsz, piszok? Nézd, én nem bántalak, ki bántott téged, Rudi? Ugye, békén hagysz, ígérd meg… miért ne lehetnénk mi barátok, két jó cimbora? Hiszen egyszer sakkoztunk is a padon, igaz, a végén a fejemhez vágtad a táblát.

Fújt egyet.

Müller nem szólt, csak a lába rángatózott. – Blum most a hasán térdelt.

– Te vagy az erősebb, jó, ezt elismerem, itt vita nincs… na ne izélj, Rudi, ne rugdalj! Mindenki tudja, hogy remekül bokszolsz, ismernek a Kálvária téren, a Mátyás téren, a Károlyi-kertben, ahol úgy elverted a Bazsó Lacit. Én ott voltam, amikor kikészítetted… azok a horogütések! Elengedem az orrod, de akkor majd te se. – Harapsz? – És micsoda nőid vannak, neked vannak a legjobb nőid, múltkor is láttalak egy szőkével a Vesta mozi előtt. Bemutatom neked a Zomborinét, remek nő, sikered lenne nála, nekem nem is köszön, kinél nincs neked sikered? Én a te helyedben valami színháznál próbálkoznék vagy filmnél, mi, Rudi, gondoltál már erre? Ismerek is valakit, egy kellékest, a sánta Diamantot, az bevinne téged, elindítana a sánta Diamant. Csak egy szót szólj, Rudi!

Müller arca, akár egy sötét, csillogó kő, a teste pedig mintha felpuffadna.

– Bicska van nálad, Rudi!

Két ököllel verte a mozdulatlan arcot.

– Miért nem beszélsz, le akarsz szúrni, mondd?! Hagyj engem, sosem bántottalak, te kanalaztad ki a fagylaltomat, te kezdted ezt az egészet, mert nem adtam nektek ingyen, de hát én abból élek, és még az anyámat is el kell tartani, tudod te, mi az?! De most már hagyj engem!

Müller Rudi, mintha úgy alatta, lassan, felállna.

Blum felordított. – Mit akarsz?!

Aztán akárcsak együtt repülnének, egymást tépve, összegabalyodva.

– Hé, Blum, engedd már el!

– Nem lehet róla levakarni!

Egy lámpaoszlopnál ült Blum – véres homokot köpött. Állához nyúlt, az arcát tapogatta. Semmit sem érzett. Oly üres volt, mintha valaki kiugrott volna belőle.

Epfelét látta, ahogy föléje hajol, és azt mondja:

– Megfojtottad, te állat!