Fától fáigKivel beszélhet egy öregasszony? – Férje meghalt, fiát meg alig látja. János hivatalba jár, otthon meg csak úgy odaveti a szót az embernek. Annyit mindenesetre lehet tudni, hogy örökké huzatban ül, két ajtó között, fáj a feje, a foga, fájnak az ízületei, igazán nem csoda, ha rövidesen egészen megkopaszodik. Ha otthon van, fekszik a díványon, be kell neki vinni a teát, a porokat, de beszélni nem beszél. Pedig az öregasszony annyi mindent tudna kérdezni. Mi van odakünn? Mit játszanak a színházban? Igaz, hogy a Damjanich utcában leszúrtak valakit? A válasz? János legyint, grimaszokat vág. – Az embert még itt sem hagyják békén, nem elég „odabent”? Csináljon egy citromos teát! Az öregasszony csinál egy citromos teát. A kérdéseket lassan elfelejti… Egy-egy szó néha elindul benne, de már nem követi semmi, árván bukdácsol. Értetlen tekintet mered rá. Jobb, ha hallgat az ember. Igaz, itt lennének a szomszédok. Özvegy Zanderné a negyediken több családnak főz, messziről is járnak hozzá. „Az én konyhámnak híre van, kedvesem.” Zanderné Paulát küldte le az öregasszonyhoz, azt a hajlott hátú, sovány, repedett arcú vénkisasszonyt. Paula hat díszzsebkendőt hozott le Zandernétől. – …mert tudja, hogy nálad jó helyen van, még az uráé volt, ötven forint darabja, János biztosan megveszi, ő olyan jószívű, a Gellértné is mondta, hogy a te fiad… Paula ott a konyhában, mint egy kínai bűvész, kezdte kibontogatni a zsebkendőket, egyiket a másikból. – Nem tudom – mondta az öregasszony –, igazán nem tudom… János hangja az ajtó mögül: – Remélem, nem ment el az esze, hogy megveszi azokat a ragacsokat? Harmincért újat kapok! Paula hegyes orra megremegett, hosszan szippantott. – Ahogy gondolod, kedvesem. Elvonult a zsebkendőkkel. Néhány nap múlva újra megjelent. – Zanderné nem tudja nézni, hogy éheztek! Miért nem kapcsolódtok be az akciójába? – Milyen akciójába? – Az ebédeltetésbe! Nagyon olcsón főzne nektek, János úgyis olyan sovány. – Majd beszélek vele, majd megkérdezem. – Ó, János nagyon örülne, aztán majd Zanderné is veletek ebédel! János az ajtó mögül: – Szóval fizessük az ebédjét? Szóval még őt is nézzem ebéd közben?! Paula hurutos szeme még könnyesebbé vált, sértetten remegett a hangja. – Én szóltam, kedvesem, én mindenesetre szóltam. Zanderné még egyszer leküldte Paulát. – Mikor tartjuk meg, kedvesem, a hagyományos összejövetelünket? Az öregasszony csak nézett. – Mit… miről beszélsz? – Zanderné mondta, hogy rendszeresen össze kéne járnunk, adnál teát meg, mondjuk, aprósüteményt… Az ajtóban ott állt János. – Aprósüteményt?… Még mondott valamit, de akkor már Paula, mint valami megrémült bogár, nekivágódott az ajtónak. Valahol a repedésen csúszott ki. Paula nem jött többet, Zanderné nem üzent semmit. Az öregasszony egyedül maradt. Olykor még elindult, hogy fölmegy Zandernéhez vagy Paulához, aztán egyszerre megállt a lépcsőn, keze ottragadt a karfán. Az ajtók szürkék és magányosak… nem lehetett bekopogni. Valahonnan a repedezett lépcső alól sóhajtás hallatszott, csöndes, lassú beszéd csobogása. Az öregasszony megmerevedett. Hornusnét hallotta onnan lentről. Tíz éve, hogy meghalt Hornusné, és most a húsdarálóról beszélt, amit valamikor régen kölcsönadott, és amit soha nem kapott vissza. Az öregasszony lehajtotta a fejét. – Beadtam Günsékhez. Hornusnét ez nem nyugtatta meg. – Günsné azt mondta, hogy nem is látta, és különben is, ha tőlem kérsz valamit, miért Günsékhez adod be? Az urad egyáltalán nem köszön az utóbbi időben… Hornusné tovább zúgott, morgott, mint valami láthatatlan folyó a lépcsők mentén, a föld mélyén. Régi panaszokat emlegetett, sérelmeket – a mosókonyha kulcsát soha nem kapta meg időben, a macskáját megmérgezték… Az öregasszony nem is tudta, hogy került vissza a szobájába. Többet nem indult el, hogy fölmenjen Paulához vagy Zandernéhez. Nem volt kivel beszéljen. Míg aztán az a két férfi megjelent az ablak előtt. Ott álltak a tér hideg, befagyott lapján, feketén, görnyedten és mozdulatlanul. A Világ Sértettje kissé előbbre volt, fázósan összehúzva magát vékony kabátjában. Fejét lehajtotta. Nagyon régen nem szólhatott már senkihez, nagyon régen nem szólhatott már hátra sem a barátjához. A Rozoga Alak néhány lépéssel lemaradt mögötte. Kezét zsebre dugta, bár az a szakadt zseb igazán nem sok védelmet adhatott. A válla mögül visszasandított az útra, mintha várná, hogy valaki majd szól hozzá, vagy legalább egy cigarettát csúsztat a zsebébe. Az emberek elmentek mellettük. Senkinek sem jutott eszébe, hogy megszólítsa őket. Az öregasszony az ablaknál állt. „Hova mehetnek? Milyen ház az, ahová belépnek? Ki várj a őket?” El sem lehetett képzelni, hogy valaki kinyissa előttük az ajtót, és azt mondja: – Jó napot kívánok! A két férfi másnap is ott állt a téren, akárcsak harmadnap. – Vakok – bólintott az öregasszony. – Így botorkálnak előre, kéz a kézben. – Ezt meg honnan gondolja? Az öregasszony egy csöppet sem csodálkozott, hogy a Rozoga Alak, aki egy kicsit lemaradt barátjától, megszólalt. – Még jó, hogy a barátom nem hallotta, ő egy kissé magasan hordja az orrát. – Azt mindjárt gondoltam – mondta az asszony. Kicsit később megkérdezte: – Levigyek egy tányér levest? – Nem, nem, beszélgessünk csak így! – A férjemtől maradt egy télikabát… – Ha a barátom meghallaná!… A néni már nem is tudta, mit mondjon. Még a végén megharagszik ez a férfi az ablak előtt, aztán továbbáll a barátjával. – De az mégsem haragudott meg. – Vannak, akik csak úgy beállítanak, és mindenfélét kérnek. Maga is azért gondolta rólunk… – Igazán nem akartam megbántani. – Tudja, mi azért más fajtából valók vagyunk. – Ó, azt mindjárt gondoltam! – Igen? És aztán miből? (Csöppnyi gúnyos íz.) – Azt… azt valahogy látja az ember. Meg hogy a barátja olyan büszke… – Azért róla is tudnék beszélni!… (Ez meg olyan bizalmasan hangzott.) Egy darabig még elbeszélgettek, aztán sárgás köd ereszkedett a térre, és felszívta azt a két szikár alakot. Másnap megint ott voltak az ablak előtt. És aztán mindennap. Az öregasszony reggelenként kinézett a térre. – Jó reggelt kívánok! – Már azt hittem, föl sem ébred! A Rozoga Alak beszélt. Világ Sértettje elnézett messze az utcák felé, de minden pillanatban várni lehetett, hogy hátrafordul. – …aztán majd jól lehord! Nem szereti, ha leállok beszélgetni. – Talán nem veszi észre. – Hanem hallja, hogy ez micsoda környék!… Az éjjel kiraboltak valakit… A néni összecsapta a kezét. – Ne mondja! Itt a téren?… – A pengekörműek itt álltak a téren, a bódék között, álltak és vártak… – Hogy volt az? Mondja már! – Saguly Borbála háromszor fordult az úton, mindig más férfi kísérte, de aki kísérte, az többé nem tért vissza. – Saguly Borbála? – Tudja, mi volt a trükkje? Leszólította a férfit a megállónál. „Csúszik a járda, ha átkísérne…” A másik oldalon meg már várták a pengekörműek. Köröm középen fölhasítva, benne a penge, hogy vágja az a zsebet!… – Pedig igazán olyan csendes környék… nem történik itt semmi. A férfi erre nem szólt semmit, de mintha kicsit kételkedne a dologban. Aztán, amikor megszólalt, olyan sértett volt a hangja. – Akadnak egyesek, akik beállítanak mindenhová. „Ha van egy ingjük, egy kabátjuk…” Koldulnak, könyörögnek, aztán közben egész jó ruháik vannak. – Miért mondja ezt? – Vagy vonaton képeslapot árulnak Mátranovákról. De miért vegyek én Mátranovákról képet, ha Visegrádon voltam? (Már egész haragos volt a hangja.) – Úgy érti, hogy maga Visegrádon volt?… – Miért ne? Talán én nem utazhatok? – De igen… hogyne… hogyne! – Vagy inkább úgy gondolja, hogy én voltam az, aki képeslapot árult?! – Dehogy! Dehogy! – Van, aki más „lemezzel” jön. (A hang kissé megenyhült.) – Mivel jön? – Úgy értem, hogy más a szövege. Beállít a kupéba, és kezdi: „Tanárember vagyok, a világ legszomorúbb helyéről jöttem, kis családomat szeretném tisztességesen eltartani.” – A világ legszomorúbb helyéről? – Az őrültek házából. Magának igazán annyit kell magyarázni. De ehhez a szöveghez jó ruha kell. (Bánatos sóhaj.) – Talán mégis vigyek le egy kabátot? – Mit gondol? Maradjon csak! Az öregasszony otthagyta az ablakot. „Milyen büszke! Milyen büszke! Az a másik meg sem szólal… de hát mi lesz így velük?…” Éjszaka úgy tetszett az öregasszonynak, hogy azok ketten nézik. A Világ Sértettje feléje fordul, hogy lássa azt, aki meg merte szólítani őket. Az öregasszony reggel alig mert az ablakhoz lépni. De a Rozoga Alak már várta a hírrel. Lebuktak a pengekörműek. – Mit mond? – Dzsippel vitték el az egész társaságot. – De hát hogy történt? – Saguly Borbála megint leszólított valakit. – Igen… na és? – Egy detektív volt! – Még hogy ilyet!?… Egy detektív! – „Csúszik a járda, ha átkísérne…” A detektív átkísérte, a bódék között aztán ráugrottak a pengekörműek… De akkor már ott voltak a rendőrök. Nem hallotta a lövöldözést? – Nem, semmit… – Lekapcsolták az egész társaságot. Az öregasszony megint kérdezett valamit, aztán megint… Egyik szót lökte a másik után. – A férfi egy pillanatra elhallgatott, aztán megkérdezte. – Nem unja még? A néni orra megremegett, kezével az arcához kapott, aztán maga sem tudta, miért, a fiáról kezdett beszélni. – Itt van mellettem… és soha… soha nem beszél! Félek tőle, ha bejön a szobába, úgy tud nézni… – Ne törődjön vele! – Miért nem kérdezhetek meg tőle semmit se? – Vannak ilyenek, vannak. – De a fiam! Kínoz ez… úgy fáj… – Ne sírjon, kérem! – Nem… nem, igazán. – Azt hiszi, másnak nincs semmi baja? A férfi ott az ablak alatt keményen beszélt, gúnyosan. Aztán egyszerre csak megcsuklott a hangja. – Ha fölnézek egy ablakra, arcot látok a lámpafényben… Mögötte ott a család, mindjárt hívják vacsorázni. Én meg… Na, hagyjuk. – Jöjjön föl. – Mit képzel?! – Hát csak, hogy az ablakokról beszélt… – Azt hiszi, azért, hogy fölhívjon? Persze hogy azt hiszi! (Véres sértettség.) – Nem! Nem! – Lerak elém egy tányér levest. Hát mit gondol?! Csönd. Több szó itt nincs. Az öregasszony elmegy az ablaktól. Másnap megint kezdték elölről. Az asszony néha attól félt, hogy a férfiak egyszer útra kelnek, botorkálva elindulnak a sűrű havazásban. De aztán a tér halott fehérségéből megint csak kimeredt az a két sovány, fekete alak. Ott voltak akkor is, amikor a hólé csurgott a háztetőkről, és a tér ezernyi apró tócsára esett szét. – …hogy nem kapnak valami betegséget! – Attól magának ne fájjon a feje! – Nyugodtan leülhetnének a konyhában. – A barátom nem szereti a konyhagőzt. (Gyilkos gúny.) – Be is jöhetnének egy kávéra. – A szobába? – A szobába. – Aztán örökké a padlót nézné, hogy berondítottuk, alig mennénk el, már fölkefélné, meg nyitná az ablakot. Ugye, erre semmit sem tud mondani? – Istenem, milyen… – Azért mégis nagyon derék asszony. (Meleg, barátságos hang.) Jólesik magával elbeszélgetni. – A barátja soha… soha egy szót se szól! – Mi az?! Talán én már nem is vagyok jó? Talán un már engem? Mondja meg, mondja csak meg! – Nem, dehogy! – majd egész váratlanul. – Egy abrosz hiányzik. – Egy abrosz?! Nagyszerű! Egy abrosz hiányzik?! Én vittem el! (Szikrázó harag.) – Dehogy maga! – Különben miért mondaná? Küldje utánam a fiát, küldje utánam a rendőrséget! – Miért veszekszik örökké? – Tessék! Már megint sír!… – Nincs senki, akivel beszéljek, és maga is örökké… – Nem akartam megbántani, csak hagyja már abba! Nem szeretem a könnyeket. – Miért?… Miért kell, hogy bántsuk egymást?… – Mérhetetlen a mi szenvedésünk. (Gúny? Keserűség? Fájdalom?) Másnap közömbös dolgokról beszélgettek. Hogy két asszony összekapott a téren a marhahús miatt, olcsóbb lett a tojás. Az öregasszony kérdezgetett, a férfi mindenre készségesen felelt, de azért mintha nem túlságosan figyelne az egészre. A következő napokon is ezt a szórakozottságot lehetett rajta érezni. Egyszer aztán eltűnt az ablak alól. Ő is meg a barátja, aki „egy kicsit mindig magasan hordta az orrát”. Az öregasszony mozdulni sem tudott. Nézte azt a két fiatal, nedvesen zöld fát ott a téren. Orra az ablakhoz nyomódott, szétlapult. Könnyű pára futotta be az üveget. |