Homokos partFénylik az orrom. Mit csináljak? – ez már így van. Giziéknél ülök, teával kínálnak, és egyszerre csak érzem, hogy fényesedik az orrom. Nem a tea gőzétől, szó sincs róla. Ha száraz kekszet eszem, akkor is. Előbb éppen csak mintha a hegyére csöppentettek volna valamit, majd kétoldalt, és már egy ragyogás az egész! Gizi föltérdel a díványra, rám néz azzal a szirupos tekintetével, és valami tétova mosoly indul el az arcán. – Mit fészkelődsz, Károly? Kicsit hátrébb húzódom a csészével. – Gizii… igazán… Nevetek. Vagy inkább vihogok, akár egy iskolás, és ez megint olyan hülye dolog. Gizi sárga puliban van, halásznadrágban, és csak néz. Az orrom egyre jobban lángol, de azért közben még ilyeneket mondok. – Rembrandtnál kezdődött a hanyatlás. Akármit is beszélnek, az már nem a nagy vonalak művészete. Kálmán, Gizi férje, vajas kenyeret eszik zöldpaprikával. Egyik keze a zsebében. Olyan répafejű fiú, és az ember sosem tudja, mit gondol. Most is csak beleröhög a vajas kenyérbe. Mögötte, a falon egy képe: zöld asztal, azon mindenféle gyümölcs, és az egész belenyúlik egy völgybe. Leteszem a csészét. Kezem végigcsúszik az orromon, mintha éppen csak elhessegetne valamit. – Rembrandtnál félreismerhetetlen a dekomponáltság. Gizi öklével a díványt püföli. – Arról beszélj, hogy elveszel feleségül! Kálmán leteszi a vajas kenyeret, fölemel egy képet a fal mellől, rárakja a székre, úgy nézegeti. Gizi tovább püföli a díványt. – Múltkor a Kosztolányi téren már meg is egyeztetek! – A férje és a kép közé ugrik. – Mennyiért adsz át Károlynak? Kálmán arrébb tolja a feleségét. Felemel egy paradicsomot az asztalról, beleharap. – Harmincezer. – Nem néz se rám, se a feleségére. Tenyerem végigcsúszik az orromon, nedves lesz. – De Kálmán! Háromezerben egyeztünk meg. Kálmán a fal felé fordítja a képet. – Nem hiszem, hogy az üzem átveszi ezt az élmunkást. – Hagyd a csudába! – Gizi felsóhajt, aztán megint felém fordul. – Mit gondolsz, csak úgy háromezerért meg lehet engem venni? Egy pillanatra sem veszem le a kezem az orromról. – Ötezerig elmegyek… Tízig… Hallod, Kálmán?! Ha elválsz, tízezret adok! – Hja, egy műtörténésznek csak van pénze! – Kálmán újabb teát tölt. – Aki ráadásul még annyit fordít… – Körülnéz az asztalon. – Nincs sajt. – Majd Kari lemegy. – Gizi fölhúz a díványról, rángat kifelé. Az előszobában is úgy tol, mint egy nachkasztnit. Ahogy nyitja az ajtót, megállok a küszöbön. Érzem, az orrom jobban fénylik, mint valaha, de azért csak vigyorgok. Állok és vigyorgok. – Mi lesz? – Gizi nem engedi el a vállamat. – Gizi… tudod. – Orromat az arca felé nyomom, de csak a levegőt érem. Aztán már kint vagyok, becsukódik mögöttem az ajtó. Megyek sajtért. Olykor megállok egy-egy kirakat előtt, és nézem az orromat. Röhejes, ahogy Gizi mondaná. Azért egyszer megcsókoltam. Előbb kifárasztottam, mert a nőket ki kell fárasztani. Azt hiszem, legalább éjfélig ültem a szobájában. Kálmán művésztelepen volt, mi meg a díványon beszélgettünk. Aztán már nem is szóltam semmit, csak néztem Gizit. Ő meg ilyeneket mondott: – Mit bámulsz? És már megint fényes az orrod! Menj már haza! Mire vársz? – Fölrángatott, de akkor már majdnem sírt. – Ha elmész, megcsókollak! – Ő adta rám a kabátomat – így volt. Most meg hozok sajtot. Éppen csak beadom, aztán megyek haza, mert meg kell írnom valamit. Otthon is, a vacsoránál, egyre csak azt érzem, hogy fényes az orrom. Hát nem rémes? A mamám orra vörös és száraz. Az asztal körül kering, elveszi a tányért, letesz egy másikat, közben hunyorog. Tudom, beszélni akar, hogy mi volt a piacon, hogy a macska már megint elcsavargott, hogy a társbérlőnk megnősül, és a feleségét is idehozza, nem elég ő meg az anyja…! Összedörzsölöm a kezemet. – Főzzön feketét, anyuka, dolgoznom kell. A lámpa fényköre. Azon papír, kicsavart töltőtoll. A mamám eltűnt, a mamám visszahúzódott a szobájába, és a megboldogulttal beszél. – Jó fiú a Kari, de soha sincs ideje… – Apuka végighallgatja, de nemigen válaszol, vagy legfeljebb ilyeneket mond: – A férfiak osztályrésze a teremtő munka, az alkotás. Emlékezz, Lujza, hogy amikor én hazahoztam a dolgozatfüzeteket… Így beszélgetnek a másik szobában, Lujza és a megboldogult. Én meg írom a tanulmányt. – Egy fiatal grafikusról. – Ez a címe. Olyan mosócetliféle a fiatal grafikus kiállításáról. Ezért is kapok valamit. Egy-két vacsora Gizivel. A nők szeretnek vacsorázni. Gizi különben elválik Kálmántól, mellettem nyugodtabb élete lesz. Igaz, kinevet az orrom miatt, meg hogy olyan szilvafejem van, de nem számít. Az sem, hogy most még nem akarja otthagyni a férjét. A nők nem tudják, mit akarnak. Egypár jó vacsora, ajándékokról is lehet szó. Nem szeret, jó, rendben van. De kit szeret, talán a férjét? Kálmán örökké utazgat, és aztán abban sincs köszönet, ha otthon van. Egyszerűen nem beszél, és azt se szereti, ha hozzá beszélnek. Föl is írta Gizinek, hogy reggel nyolctól este nyolcig nem lehet hozzá szólni. Merthogy az őt zavarja, akkor nem tud dolgozni. Gizi képeit leakasztja, mert az még jobban zavarja. Hát velem lehet beszélni, engem meg is lehet csalni. Csak az a fontos, hogy Gizi mellettem legyen. Hogy ne örökké a mamámat lássam, ahogy száraz, fénytelen arcával jön-megy a lakásban. „Megfigyelhetjük Tóth Kálmánnál az egyéni látásmód mély líraiságát…” Nem, azért ez valahogy nincs rendben ezzel a líraisággal. Ledőlök a díványra, csak néhány percre. A mamám szobájában csönd van. De azért tudom, hogy nem alszik. Ül a kendőjébe csavarva, és a megboldogulttal beszél. Özvegy Fridrichné marhaszívet vág a szomszédban. Az jó kemény, az aztán behallatszik. Azt hiszem, már éjfél is elmúlt, de azért nem hagyja abba. De mégis, egy pillanatra. Igen, abbamarad az ütemes vagdosás, és akárcsak gőz csapna ki a kannából. Sustorgás… csobogás, pusmogás… – Lezárták a fürdőt – mondja odaát Fridrich Iván. – Pedig akármit is csinálnak, a fürdő közös… – suttog Fridrichné. Nem, nem akarom hallani! Ha Gizi idejön, el kell hogy menjek. – Női ruhába öltözöm, és egy éjszaka megtámadom – mondja odaát Fridrich Iván. – Úgyis mindig későn jön haza. – Csak meg ne ismerjen… – Ne félj, majd jól kimaszkírozom magam, és lerúgom a földre, és a cipőm sarkával még külön fejbe is vágom, nem annyira, hogy meghaljon. – Akármit is mondanak, a fürdő közös. Vissza az asztalhoz! De hallom – hallanom kell! – a sustorgást. Fridrichné csobog, átfolyik az ajtórésen, a kulcslyukon, be a szobába. Másnap kikísérem Gizit Kispestre, a varrónőhöz. Elmondom Fridrich Ivánt és anyját, özvegy Fridrichnét. – De miért zártátok le a fürdőt? – kérdi Gizi. Megint úgy néz rám, hogy az orrom fényesedni kezd. – Hát hogy végre elmenjenek! – Belehajolok Gizi arcába. – Gizi, nem érted? Hogy ha majd odajössz hozzánk!… – Károly, ez olyan rémes! – Gizi kihajol a peronon. – Mi rémes? – Én is kihajolok. Deszkakerítések futnak el mellettünk, salakdombok… gőzölög a föld, végig az úton gőzölög a föld. – Mi rémes? – Ugrál a szemed! De igazán, Károly, a bal szemed egészen kijött a helyéből. Nem nevetve mondja, inkább elkeseredve. – A bal szemem? – Ujjamat a bal szememre teszem. – Miket beszélsz… Gizi! Megfogtam a nyakát. Nőknek néha meg kell fogni a nyakukat, vagy egy csavarás a fülön. De most az sem segít, Gizi már majdnem sír. – Múltkor is kilépett a szemed, amikor presszóban voltunk, és egyáltalán észrevettem, hogy ha sokat beszélsz… Vissza a peron sarkába! Mit mondhatok? Mit mondhat egy ember, akinek kilép a bal szeme. Egy darabig csak baktatunk egymás mellett, ahogy leszálltunk a villamosról. Gizi az utat bámulja, és valahogy olyan súlyos a feje, ahogy előrelóg. De hát mi baja, mi történt? Hirtelen elém ugrik, elkapja a kabátomat. Úgy két kézzel, mintha össze akarna préselni, hogy többé soha ki ne szabaduljak. – Mit akarsz még… mondd, mit akarsz?! Megy hátrafelé, közben ráz, akárcsak egy palackot. Tántorgok utána, jobbra-balra forgatom a fejemet. – Gizi… igazán… – Hát nem érted! – Könnyes a tekintete. – Hát meddig akarsz még kísérgetni, meddig ülsz még nálunk, meddig beszélsz Rembrandtról, Thomas Mannról, akit sohase fogok elolvasni… soha! Váratlanul elenged, nekidőlök egy kerítésnek. Aztán csak megyek utána. – Nem beszélek én mindig. Már hátat fordított, de erre megint nekem ugrik. – Az még rosszabb, ha csak ülsz és pislogsz! Fényes az orrod, a homlokod, és Kálmán olyan rosszul van tőled, hogy arra kért, inkább menjek le veled sétálni, mert nem tud látni!… Megállok. Radírt húzok elő a zsebemből, azzal dörzsölöm a kezemet. – Nem is kell, hogy fölmenjek. Beülhetünk valahova. Lángol a tekintete, ahogy az arcomba kiáltja: – De én már beteg vagyok tőled! Még hogy beüljünk valahová, hogy aztán belém másszál, mint egy vaspók… nem! nem! – Gizi… csak először lenne rossz… az átmenet. Megint nekem ugrik. – Átmenet?! Miféle átmenet?… és mi az, hogy először? – Hát, tudod, ha együtt leszünk… úgy… Rémült, kerek szem… betölti az arcot. – Azt hinném, hogy hernyó esett rám. – Összerázódik. – Nem, nem, ne is haragudj, de egy pillanatig se tudnék veled élni, és az egész csak Kálmán miatt volt, az alku háromezertől harmincig, hogy végre talán féltékeny lesz. – De nem!… Összegabalyodva megyünk tovább. Gizi hol elkapja a kabátomat, hol meg elenged. Már nem is rólam beszél. A férjéről. – Kivitt a ligetbe… csókolóztunk! Érted?… És amikor elváltunk, megkérdezte: hogy is hívják magát? – A nevemet se tudta! – De ha velem élnél… – Erről ne is beszélj! Így érünk el a varrónőhöz, Icukához. Csontos, szőke nő, olyan lesikált arccal. Bemegy Gizivel próbálni. Én meg egy csomó női ruha alatt ülök, megfogok egyet, mintha a nőt akarnám kihúzni belőle. Üres karok, üres nyakak. Fölállok a ruhák mellől, és lassan kimegyek a szobából. Az út üres, nem jön utánam senki. Otthon azt mondom: – Anyuka, beengedheted őket a fürdőbe. A mamám az ajtóban áll, visszafordul felém. Mintha egy tál kisiklott volna a kezéből. Kezem az orromon csúszkál, vigyorgok. – És az se baj, ha Fridrich Iván idehozza a feleségét. Éjszaka az ablaknál állok, kibámulok a sötét utcára. – Még akkor se beszél velem, ha bántja valami – mondja a másik szobában a mamám a megboldogultnak. De hát hogy is kezdődött ez az alku Giziért? Igen, a Kosztolányi téren ültünk egy este, Kálmán, Gizi és én. Vélelenül akadtunk össze az utcán. Kálmán kenyeret vett, felvágottat, és teletömte az aktatáskámat. Aztán ott a téren, egy lámpa alatt hozzáláttunk. Gizi a táskámon kente, vágta a kenyeret. Gyerekek hintáztak, a szomszéd padon egy nő viháncolt. Gizi arcát néztem, ahogy egyszerre ragyogni kezdett, de úgy, mintha egy másik arc szállna fel az arcából. – Gizi… ki vagy te?! – A táska remegett a térdemen. Nevetett, és kenyeret vágott. – Vigyázz, Karcsi, lecsúszik a táska! Ezt Kálmán mondta. Szálltak a hinták, suttogtak a padok. Gizi arcát néztem. Gizi újabb kenyeret kent. – Elvennél feleségül? Mennyiért? Mert Kálmán nem ad át csak úgy potyára! Igaz, Kálmán? Azt hiszem, Kálmán semmit sem mondott. Én annál többet. Akkor kezdődött. Nem, többet nem megyek el hozzájuk. Nem is mentem. Csak még egyszer, szilveszterkor. Nem tudom, hogy kerültem oda, talán már ihattam valamit. Azt sem tudom, kik voltak ott. Gizit láttam, ahogy felém fordul a díványról. – A mamád ilyenkor egyedül van, Kari? – Gizi, miért kérded ezt? – Zsebre tett kézzel a díványhoz mentem. Éreztem, megint fényes az orrom, a homlokom, de nem érdekelt. – Azt hiszed, nem hagyom ott a mamámat, a macskákat, a megboldogultat? A gyerekkoromról beszéltem. Hogy abból is kikerültem, pedig a mamám azt hitte, hogy a hatalmában tart a játékokkal, a Stille Nacht-tal… – De én tudtam, hogy kikerülök ebből, az idő nekem dolgozik, én meg pörgök-forgok, mint aki víz alatt úszik, még robognak a villanyvonatok, berregnek a repülők, még hallom a Stille Nacht-ot, de vége lesz… Leestem a dívány elé. Olyan mozdulatokat tettem, mint aki úszik, kifelé… kifelé az örvényből. Körülöttem nevettek, tapsoltak, kiabáltak, de én csak egy arcot láttam. – Hidd el, Gizi… vége lesz ennek is… mindennek… hallod, Gizi! Nevetett, tapsolt.
„Gizkó! Ma kaptam meg leveledet, leveleink valószínűleg keresztezték egymást, mert még hétfőn írtam neked. Sokáig jön a posta Sopronból. Hidd el, szívesen leutaznék én is pár napra mamiékhoz, de be kell fejeznem a képet, amit a vasút rendelt. Itthon egyébként minden rendben, nincs semmi különösebb újság. Igaz, egyszer felugrott hozzám Doller Karcsi, és valami lányról beszélt, akivel egy lépcsőházban ismerkedett meg, és akit Egérnek hív. Nem nagyon figyeltem, éppen Keresztesy Laci portréján dolgoztam, de Karcsit ez nem zavarta, és csak beszélt, beszélt. Hogy az Egér vidékről került fel a főiskolára, nagyon szegény, és olyan egyedül van, hogy a lépcsőházban olvassa a neveket, mert ez a vasárnapi szórakozása, és akkor elképzeli, hogy is élhetnek azok az emberek. Karcsi feleségül akarja venni, bár nem tudja, hogy Egér tulajdonképpen szereti-e? De hát ez nem is fontos. Csak egy a baj. Karcsit a képtárból lehelyezték Székesfehérvárra. Ha nem megy, elbocsátják. Másnap összeakadtam Bandikával, azzal a nyomott arcú kis zongoristával. Ő már azt is tudja, hogy Egér faképnél hagyta Karcsit. Kiszaladtam szegény hülyéhez, mégis mi van vele? Hát képzeld! Az utolsó pillanatban, amikor már éppen el akart utazni Fehérvárra, és már mindent összecsomagolt, még bement a képtárba, ahol éppen telefonon keresték, és közölték vele, hogy Pesten marad. Újból kinevezték, ugyanoda, ahol volt. Kari ezen annyira felbuzdult, hogy elrohant Egérhez, aki albérleti szobában lakik, és megkérte a kezét. Kisegér igent rebegett. Azóta Károly „üti a vasat” – kirándulni járnak. Bár Egér azon a címen, hogy elmegy vizet inni, néha órákig elcsavarog, és amikor visszajön, csak annyit mond, azért volt annyi ideig, hogy addig se kelljen látnia Károlyt. Szóval nagy a szerelem. Egér azt mondta, hogy nem szereti, Kari azt felelte, nem baj, azért akarja elvenni, mert ő szereti. Egyébként Gida bácsi volt fent nálam a műteremben, és mindenféle régi újságokat hozott, téged üdvözöl. A lift még mindig nem jó, pedig már telefonáltam a Házkezelőségre. Apropó! Közben Károllyal újból szakított az Egér. Papinak jobbulást, maminak, ómaminak kézcsók.
Kálmán”
„Gizi! Miféle vödröket cipel maga Sopronban? Azért, mert az édesapja beteg, miért kell éppen magának vödröket hordani? A végén csonttá aszalódik, aminek Kálmán nem túlságosan örülne. Tegnap, azaz kedden, beállított hozzám Doller Karcsi. Tudja, akivel egyszer még maguknál akadtam össze. Valami orosz fordítás miatt keresett, hogy ő csinálja, de az én nevemen. Szóval vegyem fel a pénzt a képtárnál, ahol ő mint belső ember nem fordíthat. Kukkot sem tudok oroszul, de hát nem fontos. Közben egy kis nőről beszélt, akit Egérnek hív, és akit úgy látszik feleségül akar venni. A mamájával együtt már lent is volt a lány szüleinél, Kálozdon. A család éppen lábvizet vett. Egér apja és Egér anyja úgy fogadta Károlyékat, lavórban. Egér apja jegyző volt, és amikor Karcsi azt mondta, hogy oroszból fordít, azt hitte, hogy »na, ez is egy komcsi!« Károly aztán hiába magyarázta, hogy művészeti dolgokról van szó, a papa ezt már meg sem értette, és csak ilyeneket mondott a lavórból: – Az Ili (mármint az Egér) még olyan fiatal! Meg kell gondolni az ilyesmit. Egér nem is utazott fel Károlyékkal, és egy hétig egyáltalán nem jött. Karcsi megint lement Kálozdra és megint az anyjával. Azt mondja, be sem akarták őket engedni. Aztán ott álltak egy fűtetlen szobában a hideg kályha körül. Egér valami vaságyon feküdt a sarokban, és köhögött. – Ili beteg – mondta az anyja. Károlyék a végén mégiscsak felhozták Egért, és a vonaton „a lelkére beszéltek”. – A mamám nagyon diplomatikus volt – mondta Károly. – Különben jól megértik egymást Egérrel. Károly még hosszan magyarázta, hogy Egér úgyis hozzámegy feleségül, még akkor is, ha átmenetileg (?!) nem szereti. Hozzámegy, mert nyomorúságos albérleti szobában lakik a Hársfa utcában, és csak akkor jut »egy-két jobb falathoz«, ha Károly elviszi vacsorázni. Aztán felsorolta, mennyit költött eddig Egérre. De ez még semmi! Majd a lakás mennyibe kerül, képzeljem csak el! Teljesen át kell rendezni. Jöjjön már haza Sopronból, Gizi, és kezdjék meg újra a szombat estéket. Üdvözli Imre.”
…Károlynál voltam múlt szerdán. Óriási felfordulás. Bútorok egymás hegyén-hátán, falak levakarva, talán még ciánoztak is. A bútorok között egy alacsony, rőtes hajú nő ijedten vigyorogva: Károly mamája. – Készülődünk – mondta –, készülődünk az esküvőre. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán kitört belőle, hogy Egér egész sértő módon otthagyta Karcsit, de még visszajöhet. Károly nem volt otthon, elrohant telefonálni egy lakberendező barátjának. Közben a mama kipakolt, hogy ez a kapcsolat mennyire megváltoztatta „az én Karcsimat”. – Mert eddig, azt kell mondanom, néha bizony önző volt, pedig ezt nem látta se tőlem, se a megboldogulttól. De most egész más lett Kari! Éjszakákat sír át ölembe hajtott fejjel. De mit tehet egy anya? A menyasszonyát én nem pótolhatom. Aztán befutott Károly a lakberendezővel. Károly előadta tervét. A lakberendező a fejét fogta, egészen rosszul lett. Azt hiszem, Dollernek egyáltalán nincs ízlése, valami hányadék módon akarta szerény otthonát újjávarázsolni. A mama, míg egyedül voltunk, megsúgta, hogy elhúzza a készülődést, ameddig csak lehet. – Mert tessék csak elképzelni, mi lesz, ha kész a lakás? Itt állunk menyasszony nélkül. Láttam a Lorca-darabot, csupa nő van benne, de mégis egy férfi körül játszódik az egész, és van benne egy nagymama, aki teljesen őrült. Kálmánt kerestem telefonon, de nem volt a műteremben, majd újra felhívom. Gizi! Most volt itt Szabó Jóska, és azt mondta, végleges a szakítás Károly és Egér között. Egér odavágta, hogy Károly nem elég tapintatos, és különben sem szeretné, hogy a gyerekeinek ilyen apja legyen! és inkább éhen hal, de nem akarja látni sem Karcsit, sem a „kedves nénit”! – Mert ez Károlyéknál zajlott le. – Károly anyja meg azt mondta: – Akkor gyere ide legközelebb, ha sírva csókolod meg a küszöböt! Károly egyszer még bent volt Egérnél a főiskolán. Megállt mellette, a pad szélén. – Húzd le a gyűrűt, amit vettem neked. Egér mereven előrebámult, és szótlanul lehúzta ujjáról a gyűrűt. Aztán kikísérte Károlyt a folyosóra. – Tudod – mesélte Károly –, úgy döngtek a lépéseim végig a kőfolyosón… és ez hatott Egérre. Meg ahogy bevágódott mögöttem az ajtó. Különben is, aki elmegy, az nyeregben van. Bólogatott és vihogott. – Nyeregben vagyok!
Károly nagyon letört, állandó lázban ég az arca. A Gellért presszóban egyszerre csak rángatózni kezdett a karja, de úgy, mintha vívna. – Látja, kérem – mondta a kisasszonynak –, fizetni sem tudok, ez valami egészen különös. A kisasszony vette ki a pénzt a zsebéből, aztán orvosért telefonált. Károly meg egyre azt ismételgette: – Miért kellett ennek így történnie?!… Aztán beadtak neki egy injekciót.
– Gizi… mit nevetsz? – Á, semmi, csak egy levél! Doller Karcsit már megint otthagyta az Egér.
Egy test a homokban. Elnyúlt, sovány test… a lábak szétvetve, a két kéz összekulcsolva a tarkó alatt. A víz olykor fölszalad a partra, mintha magával akarná sodorni, de aztán visszahúzódik. A férfi felül. Hunyorogva bámul a zöldesszürke vízre, a nőkre, akik mellette dörzsölik, olajozzák egymást… most visszadől, és csak fekszik behunyt szemmel. Belenyúl a homokba, beszórja a mellét, a lábát. Sárga pulcsis nő a kályhánál, teát iszik. Gizi! Hinták szállnak a sötét téren, hárman ülünk a padon, aztán elindulunk a buszhoz. Egér egy vendéglőben… föláll, kimegy. Hol marad ilyen sokáig? – A hölgy rosszul van? – Cimike elaludt az ölemben. Kifizették Imrének a fordításokat? Link alak, de azért csak föladja a pénzt Ica szüleinek. A mamám a szobájában, kendőbe csavarva. Nem akarta, ezt az egészet nem akarta. – Ica elvált asszony, gyerekkel. Legalább gyerek ne lenne, és miért kellett felhozni az esküvőre? Nyuszi is hozzám jött volna… szép, forradalmár nő. Cimike idehányt. Ha akkor Egérnek azt mondom… Aztán eltűnik minden, csak a homok pereg az ujjak közül. Egy nő kivágtat a partra szürke arccal, kibontott hajjal. – Karcsi, te állat, hová tetted a kulcsot?! A férfi fölnéz, zavartan pislog. Aztán lehunyja a szemét, de a keze tébolyogva elindul, a fürdőnadrágban keresgél. – A kulcs… a kulcs… |