EgyérintőA Sólyom kocsmából mentek ki a térre. Nagy Opra puha, szürke kalapban, zsebre dugott kézzel, felsőtestét himbálva. Olyan unott, közönyös arccal (igazi rolópofa!), mint akinek sejtelme sincs, hogy mögötte jön az öccse. Az alacsony, széles vállú kis Opra egy dugót rágcsált. Akárhova ült be: kocsmába, vendéglőbe, kávéházba, mindig „szerzett” egy dugót. A nagy körben, a csúszda mögött megálltak. – Meghúzzuk a pályát – mondta a nagy Opra. Kis Opra a bátyja karjába dőlt, aki négyszög alakban körülvonszolta. Kis Opra sarka nyomán kialakult a pálya. Aztán meghúzták a félvonalat. Nagy Opra rongylabdát szedett elő a zsebéből. – Szeretném, ha nem csalnál. – Nem szokásom – kis Opra vigyorgott, és dugót köpött. Fölálltak. Nagy Opra kezdte a játékot, az egyérintőt. Az öccse egyből visszarúgja a labdát, a jobb sarok felé. Nagy Opra ott volt. A bal sarokba kapta a labdát. Onnan is visszavágta. Olykor egy félmozdulattal igazított valamit a kalapján. Az öccse hol közelebb jött, hol eltávolodott. Egyik lábról a másikra szállt a labda, mintha még csak egyszer érintették volna. Akkor a nagy Opra cipője orráról elcsúszott – ki a pálya szélére. – Egy-null – mondta az öccse. Nagy Opra nem szólt semmit, behozta a labdát, és tovább játszottak. Árnyék esett a pályára. De maga a sovány, gyűrött arcú fiú se volt több, mint az árnyék. Jobbra-balra ingatta a fejét, ahogy szállt a labda. – Az embernek megfájdul a feje, ahogy néz benneteket – mondta egész váratlanul. – Nem kell, hogy nézz bennünket, Patkány. Nem lehetett tudni, ki szólt. A két Opra arca mozdulatlan volt. Egyáltalán észre sem vették Patkányt. Az ott állt a pálya szélén, hallgatott egy darabig, aztán megint megszólalt: – Azért ez unalmas lehet. Nagy Opra hanyagul, elegánsan a jobb sarokba pöccintette a labdát, az öccse későn futott rá. – Egy-egy. – Mindennap ezt csináljátok? – kérdezte Patkány. Nem felelt senki, de ő nem is várt feleletet. Kis idő múlva újra kezdte. – Persze, ha valami jobb akadna… olyan, ami nektek való… A labda egyik sarokból a másikba vágódott, lábról lábra, földet sem ért. És mintha már nagyon, de nagyon régen játszanának itt a téren, a csúszda mellett. Patkány leguggolt, a kavicsos földet morzsolgatta. – Azt mondják, a Kávést jól elintéztétek… megjegyzem, undok alak volt. Nagy Opra oldalról az arcába rúgta a labdát. – Mit akarsz ezzel? – Ki beszélt neked a Kávésról? Mind a ketten ott voltak a Patkány mellett. Fölállították, mint valami zsákot. – Mindenki tudja, a Kávésra sokan haragudtak. – Nekünk meg semmi bajunk nem volt vele. Patkány arca a két Opra között egészen összezsugorodott. Egyébként nem látszott ijedtnek, mint ahogy az sem lepte meg, amikor előbb az arcába rúgták a labdát. – Én csak azt mondtam, unalmas lehet mindig egyérintőt játszani. – Mi közöd hozzá? – Tudsz jobbat? – Talán. – Patkány kicsúszott a két Opra közül, hátrébb lépett a csúszda felé. – Talán tudok valamit. Kis Opra fölnevetett. – Te tudsz valamit… Te?! Nagy Opra belerúgott a labdába. – Nincs itt már semmi üzlet? Mert mondjuk, kirámolok egy kirakatot, vagy… – A Kávésra gondolsz? – Mindegy, hogy kire vagy mire gondolok! Az ember alig tud hozzájutni egypár pengőhöz. És egyáltalán, kinek van ma pénze? Patkány fölhúzódzkodott a csúszda vasrúdján. Úgy lógott a lába, mint egy rongybabának. – A Príma Pofának mindig van pénze. Ki kap annyi külföldi holmit, mint a Príma Pofa? – Azt mondják, svéd. – Csak a felesége, de ez most nem fontos. – Patkány lehuppant a földre. – Az öreg Steiner bácsi már legalább ötször rontotta el a Príma Pofa üzletét. – A mosodás? – A mosodás. Nagy Opra levette a kalapját, forgatta, forgatta a kezén. – Múltkor sírt, hogy nem megy a mosodája… – Mintha abból élne! – Tele van külföldi dolgokkal, kávé, tea, ruha… – Azért van ott belföldi holmi is. Összenevettek. Aztán megint a Patkány beszélt. – A Príma Pofa nem szereti, ha beleköpnek a dolgába. Az öreg Steiner határozottan kellemetlen. Nagy Opra megfogta a Patkányt, mintha föl akarná akasztani a rúdra. – Hozzánk küldött a Príma Pofa? – Én ajánlottalak benneteket. Tudjátok, hogy hallgat rám. – Sürgős? – Holnap ugyanitt megmondom. – És ami a dolog másik részét illeti… – A Príma Pofa nem sajnálja a pénzt. És az öreg Steiner határozottan kellemetlen. – Azért nehéz ügy… – Nagy Opra a kalapját tologatta. – Sokan ismerik az öreget, sokan járnak a mosodába. – És ez a környék büdös – mondta az öccse. – Nagyon figyelik. – Ezt Príma Pofa is tudja. – Hol kapjuk a pénzt? – Holnap azt is megmondom. Patkány ezzel indult is, úgy menet közben visszaszólt: – Igaz is, hogy van az öregetek? A tata? – Megint megdagadt a lába, fürdő kéne neki. – Valami jó fürdőhely… egy-két hét… Nem is rossz! – Patkány felnevetett, aztán elporzott a Rákóczi út felé. Kis Opra a bátyjára nézett. – Tényleg elküldhetnénk egy fürdőhelyre a papát. – Így sose jön helyre! – Nagy Opra elfoglalta a helyét a pályán. – Hogy is állunk? – Egy-egy. Sötétedett már. Nagy Opra zsebre vágta a labdát, és elindultak a térről a Szilágyi utca felé. Szemközt kislányok jöttek ki a napköziből, vászontáskával a nyakukban. Kis Opra utánuk nézett. – Nekünk mindig azt kellett énekelni, hogy „Hosszúlábú gólyabácsi, mit akarsz ma vacsorázni”. Kis Opra megállt, úgy folytatta: – Állva énekeltünk, aztán amikor odaértünk, hogy „Békacombot ám, jó falatot hám!” – egyszerre leguggoltunk. Erre a bátyja is emlékezett. – …és aki nem guggolt le mindjárt, azt elkapta a gólya. Én sose guggoltam le, akkor a Margit néni megfogta a nyakamat. – Ja! De engem az öreg Bruck tanított… Összenevettek. – A Margit néni – mondta a nagy Opra – kék ruhában járt, és annyi mesét tudott, de már egyre sem emlékszem. – Az öreg Bruck dilis volt, mindig az ember fejére ütött a pálcával. – Múltkor a Bezerédy utcai iskolából hallottam: „Hosszúlábú gólyabácsi…” Nyitva volt az ablak, és a gyerekek odabent énekeltek.
– dúdolták, ahogy mentek tovább a kis utcán. Egy üzlet előtt megálltak. Kopott orrú biciklista volt a cégtáblán, hátán dagadásig tömött kosár. Fölötte nagy betűkkel: „Steiner gyorsan és pontosan szállít!” A fiúk a biciklistát bámulták. – Azt mondják, már a moziban is hirdet – bólintott a nagy Opra. – A Pátriában meg az Eldorádóban. – És a kis Opra géphangon, mint a moziban: – Mosás? Steinernél! Tisztítás? Steinernél! Ma már minden művelt ember tudja, hogy Steiner László mosodájának nincs párja! Szilágyi utca hét, szemben az iskolával!… Pang! Odabent egy alacsony, kopasz emberke hajlongott egy hatalmas, balkonkeblű nő előtt. A nő feje be volt kötve, kabátja alól kilógott a pongyola. Látszott, csak úgy lefutott az utcára. Steiner az ajtóig kísérte. A nő egy pillanatra megállt az utcán. Ahogy meglátta a fiúkat, széles, meglepett mosolyba húzódott az arca. Ránevetett a kis Oprára, aztán sarkon fordult és elment. Nagy Opra utánanézett. – Lehet benne egy kis nyomás. – Na miért? Különben talán engem meg se nézhet? Kis Opra egy pillanatig elgondolkozott. – Erről jut eszembe, el kéne nézni a Mancihoz… tudod, a palacsintasütőhöz. – Aki mindig ott a kirakatban dobálja a palacsintákat? Kis Opra felnevetett. – Micsoda mozdulatok! Sose tudnám megtanulni… – Tenyerét hosszan előrenyújtotta, mint a palacsintasütőt, kifordította és feldobta a láthatatlan palacsintát. – Azóta potyán eszel palacsintát – mondta a bátyja. – Szó sincs róla, csak ha nincs pénzem. Steiner kilépett az üzletből a rolóhúzóval. Olyan volt, mint egy lecsúszott, lezüllött tengeri isten a szigonyával. A fiúknak csak annyit mondott: – Igazán örülnék, ha nem kezdenétek ki minden nővel az üzletemben. Mire a kis Opra: – Először is, ez az üzlet előtt volt, másodszor is, ő kezdett ki velünk. – De még sokkal jobban örülnék, ha az udvar felől jönnétek. – Miért, most nem hoztunk semmi olyat… – Akkor mit akartok? – Egy kis baráti beszélgetést. Vagy magával már nem is lehet beszélgetni? De nagyra van! – Bújjatok be! A két fiú bent volt a mosodában, mögöttük dörögve lecsapódott a redőny. Aztán már Steiner is ott állt mellettük a szigonyával. – Ti nem szoktatok csak „úgy” jönni. Kis Opra elvigyorodott. – Látom, bántja, hogy a múltkor kevesebbet adott azért a karóráért. – Talán még fizet rá valamit? Steiner a sarokba állította a szigonyát, bement a pult mögé. – Tisztára elment az eszetek! Mögötte a polcokon összekötött, puffadt batyuk. Gallérok egy csomóban. Nagy Opra fölemelt egy köteget. – Ki hord még keménygallért? – Aztán hirtelen: – Azért a Grosz Ferinek mindig többet ad. Steiner kijött a pultból. – Ide figyelj! Mit hoz a Grosz Feri, és mit hoztok ti? – Igaz! Múltkor is elhozott egy ékszerboltot. – Fényes nappal rámolta ki – mondta az öccse. – Megjelent fehér köpenyben, tollseprővel, mint aki a kirakatot rendezi. Steiner egyre csak azt ismételte: – Mit hoz a Grosz Feri, és mit hoztok ti? Arról beszéljetek! Nagy Opra legyintett. – Ez nekünk igazán nem szakmánk! Steiner előrehajolt, úgy bámult föl a nagy Opra arcába. – Na né, a fiatalúr! Talán tűzoltó-főparancsnok lett? A fiú elfordult. – Hagyja már!… Azért, mert pár hónapig tűzoltó voltam… Steiner bácsi náthásan vihogott. – Úgy hallom, azóta már fecskendőjük sincs a Kun utcai tűzoltóknak, úgy hallom, már a kocsikra alkudtál, úgy hallom… – Mit hallott még? Igazán érdekel! – Jó, jó, nem akartalak megbántani, na nézd csak, hogy felhúzta az orrát a fiatalúr… Steiner bácsi orra megremegett, mint aki befelé nevet. Így állt egy pillanatig, csöndes csuklásban. – Nem tehetek róla – mondta végül –, de ha csak eszembe jutsz tűzoltóegyenruhában… – Lehunyta a szemét, rázta a nevetés. – Ugyan, mit mókázik? – vágott közbe a kis Opra. – A papa is tűzoltó volt. Steiner még mindig lehunyt szemmel ingatta a fejét. – A papa, a papa… – ismételte dallamosan. Hirtelen fölnézett. – Azért, hogy ne szidjátok mindig az öreg Steiner bácsit!… Van odabent a raktárban egy kis pálinkám, az öcsém küldte. – Mi az öccse, Steiner bácsi? – Bérlő Szabolcsban. De ebből igyatok egy kicsit, ebből igyatok. Apró, sietős léptekkel bement a raktárba. Kis Opra kezével a pultot sikálta, a bátyjára nézett. Az a rolóhúzót simogatta. – Mi lesz az üzlettel? – kérdezte a kis Opra. – A mosodával? – Csak van valakije az öreg Steinernek. Az tovább vezeti. – De egy darabig várni kell az ingekre. – Egy darabig. – Azért jó, hogy most benéztünk. – Ritkán van egyedül az öreg. – Mi a fenét csinál odabent? – Az üveget keresi. – Eloltotta a villanyt. Nagy Opra a raktárajtóhoz húzódott a szigonnyal. – Már jön kifelé.
Kint voltak a téren, egyérintőt játszottak. Nagy Opra határozottan formában volt, három-egyre vezetett. Az öccse ideges volt, kapkodott. Egyszer olyan lyukat rúgott, hogy leült a földre. A labda messze elgurult mellette, ő meg két kezét szétterpesztve, hülyén bámult utána. A bátyja hozzálépett. – Mi van veled? A kis Opra nem állt fel. – A Patkány? – Majd kijön. – Már rég itt kellene lennie. – Biztosan valami dolga akadt. – Mi dolga lehet a Patkánynak? A bátyja megint csak azt mondta. – Nem kell félni, majd kijön. Kis Opra végre fölkelt, és labda után ment. Nadrágjáról potyogott a homokos kavics. Tovább játszottak. Nagy Opra sarkos labdákat adott. Egyik sarokból a másikba futtatta az öccsét. De az most vigyázott – hirtelen középre lökte a labdát. – Három-kettő! Csípőre tett kézzel állt a félvonalnál, úgy kérdezte: – Pénzt is hoz a Patkány? – Szétverem a pofáját! – De hogy miért nem jön már… Egy pillanatig ott álltak mind a ketten a félvonalnál, aztán szétváltak megint, és a nagy Opra lapos lövéssel elindította a labdát. Egyszerre csak ott volt a Patkány a pálya szélén, esett vállal, zsebre vágott kézzel, mint akit odakentek. Feje ingajáratként követte a labda útját. – Mindennap ezt csináljátok? A labda elgurult, senki sem ment utána. A két Opra közrefogta Patkányt. – Elhoztad? – kérdezte a nagyobbik. Patkány a vállát rángatta, a csúszda felé hunyorgott. – Mit… mit kellett volna elhoznom? Kis Opra mellnél elkapta Patkány kabátját. Patkány meg egyszerre eltűnt, elveszett a kabátban. Lehetetlenül összehúzta magát, karját fölrántotta, oly mereven, mint két élettelen fadarabot. Kis Opra egy üresen lötyögő rongyvázat tartott a kezében. – Ne hülyéskedj, Patkány! Tudod, hogy miről van szó… Mire Patkány valahonnan a saját zsebéből: – Nagyon szeretném, ha elengednél… – Engedd el – intett az öccsének nagy Opra. – Ide figyelj, Patkány – mondta aztán –, bennünket nem lehet átdobni. Patkány már vigyorgott a ruhabélésben. – De ki akar benneteket becsapni? Kinek van ehhez kedve? Nagy Opra várt egy darabig, aztán szinte mozdulatlan arccal: – Tegnap a Príma Pofa egy üzletet ajánlott. Patkány végre előbújt a ruhából. – Ja? Arra gondoltok? – Tegnap elmentünk a mosodába. – A Steiner bácsihoz? – Egyedül volt, zárás után. – Pedig néha nagy forgalma van. – Most egyedül volt. – Közel hajolt Patkányhoz. – Többet nem zavarja a Príma Pofát. Patkány arca lehetetlenül hülye vigyorba húzódott. Hol az egyikre, hol a másikra bámult, közben jobbra-balra dülöngélt. – Csak nem akarjátok mondani, hogy?… – Kirobbant belőle a nevetés. – Nahát? Még ilyet?! És hogy csináltátok?! – Az nem a te dolgod. – Simán ment? – Nyugodt lehetsz. Patkány egy mozdulatot tett, mintha elkapná valakinek a nyakát. – Kinyújtottátok az öreget? – Elhoztad a pénzt? – Kinyújtottátok az öreget? Nahát! Ilyet!… – Patkányt rázta a nevetés. Leesett a földre, térdét magasra rántotta, egy pillanatra fejre állt. A két Opra fölemelte. Mintha „gólya viszi a fiát” játszanának. Patkány az összekulcsolt kezükön ült, és még mindig nevetett. Nagy Opra végre megunta a dolgot. – Jól mulattál? – Eleget nevettél? Az elhallgatott, lecsúszott a kezükről. – Egy fillért se küldött a Príma Pofa. – Ennyit mondott Patkány, és látszott, hogy a legszívesebben bebújna a saját zsebébe. – Mit beszélsz? – Elment az eszed? Patkány várt egy darabig, aztán kifordította az üres tenyerét. – Nem érdekes az egész. Értitek? Egyszerűen nem érdekes a Steiner bácsi. – De tegnap azt mondtad… – Az tegnap volt, de ma beszéltem a Príma Pofával. Nem érdekes a mosodás, azt mondta. – De miért? Mi történt? – Nem mondott többet, tudjátok, milyen a Príma Pofa, nem szereti a fecsegést, azt se, ha valaki sokat kérdez. – Egyikről a másikra nézett, aztán nagyon csöndesen: – De miért volt nektek olyan sürgős? Azok ketten hallgattak. Kis Opra arca égett, a bátyja a kalapját hajtogatta. Közben már úgy látszott, hogy egy csöppet sem törődnek Patkánnyal. Patkány kicsúszott közülük. – Szervusztok, fiúk. Nagy Opra, mintha a levegőbe nyúlna, elkapta a nyakát – fölemelte. És Patkány már a levegőben bokázott. – Én nem tehetek semmiről… Engem hagyjatok ki a játékból!… Nagy Opra fölszaladt vele a csúszda lépcsőjén, lecsúsztatta. Odalent a kis Opra elkapta, vitte fölfelé. A bátyja megint leengedte. Patkány csúszkált. Csiszi-csuszi… Először simán a fenekén, aztán a hasán, mint egy bukórepülő, fejjel lefelé… Már nem is vinnyogott. Kiveszett belőle minden emberi hang. Keze, lába reszketett, ahogy odalent a kis Opra talpra állította, és vitte föl a bátyjának. Le-föl, le-föl. Így ment ez. Sapkája levált róla, és mintha már a nadrágja is el akarná hagyni. A hatalmas OTI-torony meghajolt, mintha vele csúszna, odalent gyerekek integettek, hinta szállt feléje… Aztán a csúszda pléhíze. Le-föl. Csiszi-csuszi… Majd hanyatt esett, ahogy odalent végre a fejébe csapták a satyakját, belerázták a kabátjába. – Elég volt, Patkány? – Meg se köszönöd, Patkány? – Kösz, fiúk… – Két tántorgó lépés, aztán maga sem tudta, hogy a padhoz botorkált. Elnyúlt, mint egy zsák. A két Opra a csúszda mellől nézte. – Nem bírja az ilyesmit – mondta a nagyobbik. – Úgy látszik, elszédült – mondta a kisebbik. Egy darabig még a Patkányt nézték, aztán nagy Opra a labda után futott. Jó messzire elgurult. Föl-fölrúgta a levegőbe, ahogy visszahozta. Az öccse már ott várta a pályán. – Hogy is állunk?… |