Brancs

Az asztalnál ült, a kis tükör előtt, festékesrudat vonogatva a száján. Előretolt, erőszakos, bokszoló álla fölött a keskeny, sápadt arc furcsán elhagyatott volt. Mögötte a szekrény villogó állótükre. Az előregörbedő nő a presszóban. Ottó a pultnál issza feketéjét. Nézi. Egy pillanatra letette a festékesrudat, kidugta a nyelvét. – Ha bele tudnám vinni Ottót a gyilkosságba… Ottó egy állat, egyáltalán ki kéne hagyni. De most már késő. Bűnügyi regény, igenis! Attól még lehet irodalom. Azért, mert nem dögunalom valami…

Fölemelt egy kissé rúzsos szélű, szürke füzetet az asztalról. Az igazi irodalom sosem unalmas. De a Dezső már megint iderakja a gatyáját az asztalra. Meg a zokni, a Kegyetlen Humanizmuson! Hogy lehet egy könyvre? És milyen lyukas! Most mikor varrjam meg? Este vendégek jönnek, reggel hivatal, aztán ez a regény. (Ottó agglegény, otthon vasalja az ingeit vasárnap délután. Nője nincs, már fél éve nincs nője, amikor megismerkedik azzal a… Talán jegyszedőnő. Igen, az jó lesz. Á nem, azért mégse lehet gyilkolni. Inkább legyen nő az eszpresszóban. Ottó a pultnál issza feketéjét. Nézi Margót, és közben dúdol. – Peches nő a Sári, hogy a divat hosszú szoknya lett!)

– Veronka!

Barna arc bukott be az ajtón. Kusza, fekete haja tollasan csapódott homlokába. Akár egy hindu főiskolás, akit ha megbántanak, két hónapig ül fölhúzott térddel, mozdulatlanul.

– Nem láttad a nadrágtartómat, Veronka? A fürdőben nincs, és már anyádat is megkérdeztem.

Veronka két ujjal fölemelte a zoknit, meglóbálta:

– Nem láttam, de ezt a zoknit vidd a fenébe! Mikor varrjam meg? Már hetek óta egy sort sem tudok írni. Tanulj meg varrni. Ilyen hólyag! Azért, mert a férjem, én stoppoljak neki. Szólj anyámnak.

– Az megint kék cérnával varrja ezt a szürke vackot. Vele nem lehet beszélni. Most lement vásárolni. Kíváncsi vagyok, megint mit hoz. Inkább romlottat vesz, csak olcsóbb legyen. Ismered.

– Téged is ismerlek. Mindenkit befogadnál, csak neked legyen időd írni azokat a kritikákat. De süket vagy, Dezsőke, süket, és nem értesz semmihez.

– Hallod-e? – A férfi egy ugrással a szoba közepén volt. Nadrágját két kézzel fogta, mintha zsákban ugrott volna. Azért, mert megmondtam, hogy a regényed rosszul indul? Roppant erőltetett, ahogy hatan ott állnak a szoba közepén, és azt a képet bámulják. Tudom, a kép miatt lesz a gyilkosság. Akkor is agyalás. Azelőtt mennyivel természetesebb voltál!

Veronka arca megrándult. Elővillantak apró fehér fogai.

– Lapos voltam régen, száraz! Csak azt írtam meg, amit láttam. Ezt persze te nem érted, te recenzens, te lábjegyzetíró!

Csöngettek. Előbb halkan, bátortalanul, majd erősebben.

A férfi még mindig úgy fogta a nadrágját, mintha abban akarna elmerülni. Az ajtóra nézett, aztán a feleségére.

– Ki lehet?

– Mit tudom én? Eredj ajtót nyitni! Azelőtt más voltam, azelőtt jobb voltam, csak ezt tudod mondani, de hogy most valami új kezdődik nálam… Nyisd már azt az ajtót!

Dezső a fejét ingatta. – Más kezdődik. Ez olyan halandzsa. Na jó, jó. Más kezdődik… – Nadrágját húzogatva kicsoszogott.

Veronka megint a szürke füzet után nyúlt, belelapozott. Hát itt az elején lehetne javítani. Mondjuk, Ottó még nincs a társaságban, csak később jön, kicsit berúgva. De egyébként miért volna erőltetett? Talán nem is kell, hogy berúgjon. Vagy mégis? A presszósnővel akar vacsorázni, a Margóval. – Nézze, Ottó – mondja Margó –, én most nem érek rá.

Magas, vékony csontú lány állt az ajtóban, ballonban, aktatáskával a hóna alatt. Piszokszínű arcán nagy, kék szeme világított.

– Elhoztam a novellát, amiről a kávéházban beszéltem. – Egy lépést tett Veronka felé, aztán megállt. – Az újabb magyar prózában csak te számítasz és Bartos, akit utálok. Olyan nagyképű.

Veronka mosolygott. Remélem, elmegy, amíg a vendégek jönnek. A nyakát mindenesetre megmoshatná, és igazán, mintha ebben a koszladt ballonban aludna.

A ballonos lány ideges, horgas ujjaival előkapott egy kéziratcsomót a táskából. Letette az asztalra. Hirtelen a gatyára nézett és felvisított. – Isteni! Ragyogó! A férjed egyébként a nadrágtartóját keresi.

Veronka mozdulatlanul állt, kezében szürke füzettel. (Kirúgom, mindjárt kirúgom!) – Mi az, novella? Jó, hát egy hét múlva gyere fel, vagy majd a kávéházban. Igen, a kávéházban.

– Azt hiszem, elmegyek hazulról! Az anyám egy szörnyeteg, minden fiút kivág, aki feljön hozzám. Múltkor pedig kipofozott egy eszpresszóból. Hát ezt nem lehet, ez azért túlzás! – Elhallgatott, csak a szeme csillogott. Úgy nézett Veronkára, mintha várná, hogy leültetik, megkínálják valamivel.

Sokat ülhet egyedül várótermekben, gondolta Veronka. Aztán azt mondta.

– Elolvasom a novellát, hogyne!

A lány bólintott. Féloldalasan, véznán kiment. Akár az ajtórepedésbe csúszott volna, hogy majd egy hét múlva megint előjöjjön.

Alacsony, fekete ruhás nő lépett be. Kerek kalapja alól hosszú, szürke szálakban lógott ki a haja. Ormótlan kézitáskáját letette az asztalra.

– Lent voltam bevásárolni.

– Jól van, mama, de miért nem ül le?

– Megyek, elkészítem a szendvicseket.

– Remélem, nemcsak büdös sajtot vett? – Dezső papucsban korcsolyázott be a szobába. Megállt a könyvállványnál. – Megmondtam, hogy szalámit meg egy kis felvágottat!

– Ehetnek eleget – legyintett az asszony. Nem nézett Dezsőre, hanem valahova a mennyezetre. – A Dorogi vagy a Pusztaszabolcsi múltkor is mindent bepofázott. Mit ír? Verseket? Na, hát gyomra, az van! Az a másik tróger pedig, a Mádai, ott aludt a kádban. Ő írja azokat a novellákat? – Sóhajtott és kiment. Utána Dezső.

Veronka még hallotta, hogy kint magyaráznak. Igen, most megint jön Dorogi, Bartos meg a többi pofa. Úristen, mennyit látja őket! Mindig ugyanazt mondják, ugyanazok a viták. Hát ezeknél igazán több volt az a műugró tavaly nyáron Pécsett. Meg az a matróz Párizsban, aki csak úgy beállított abba a műterembe. Hű, de sokat ittak! Kedves maslija volt a matróznak. Na mindegy. – Mádai a múltkor egy söntésben a nőiről panaszkodott. Hogy nem tud velük beszélni. Persze, mert mindig olyanokkal kezd. A legemberibb volt egy szakácsnő, és micsoda buktákat adott! Ezt mondta Mádai. Közben úgy nézett, mintha tőlem várná a megváltást. De ez örül azoknak a rongy nőknek, és hogy mindig siránkozhat. (– Holnap se ér rá, Margókám? – kérdi Ottó. – Holnap se. – A férfi hallgat, aztán elindul a keze a pulton. – Még egy szimplát. Vagy várjon. Duplát! Tehát holnap se?)

Hirtelen leült a szőnyegre Veronka. Arcát kezébe hajtotta. Sokszor kuporgott így egyedül – ezek voltak az ő percei. A szőnyeg mintáit nézte: virágok a tó mélyében. Lassan ringani kezdenek. Mintha a vízbefúltakról akarnának beszélni. Halott lányokról, akik mozdulatlanul úsznak lefelé, öregekről, ahogy a szakálluk szétterül a vízen.

Furcsa, megfoghatatlan szomorúságot érzett, de ez jó volt. Úszni egyedül a Dunán, mint régen – gondolta, amikor fölállt. Aztán énekelni kezdett.

– Debora nem lakik a Ritz-szállóban, Debora mesebeli lény.

Zajokat hallott a másik szobából. Kanál koccanását egy tálon. Az üveghang mintha egy hatalmas teremből csengene. – Hatalmas terem várja a vendégeket, akik kipirult arccal jönnek, csomaggal a hónuk alatt. Ajándékokat hoznak, meglepetést. Majd lesz valaki, akivel el lehet szökni.

Veronka kinyitotta az ajtót.

Abban a pillanatban megszólalt a csengő. A nő lehunyta a szemét, mint aki még vár valamit, aztán megfogott egy húsos kezet.

– Dorogi!

Vörös homlokú, kövér hústorony állt előtte: szivarral a szájában. Mintha így vágtatott volna végig a városon. Kabátja, nadrágja hamus. Kopasz fején kétoldalt bölcs tincsek. Hatalmas tenyerében szinte elveszett Veronka keze. Úgy nézett, mintha így derűsen szivarozva szét akarná rúgni a lakást. Mögötte egy vékony, sápadt fiatalember. Hosszúkás arca sima, sötétszőke hajjal, akár egy fájdalmas sisak. Úgy is jött, mereven föltartott fejjel, küzdelemre készen.

– Bartos! – kapott feléje Veronka. Akárcsak tőrt rántana elő. Aztán megint valaki máshoz siklott. Közben a szoba túlsó sarkából már hallotta Dorogi recsegését.

– De nem adtak előleget, dehogy adtak! Majd ha lejön a vers. Három éve dolgozom abba a lapba, és mégse…

– Mit gondolsz, én mennyit kapok egy tanulmányért?

Ez a Dezső a jelentős tanulmányával, gondolta Veronka. Ő mindig olyan jelentős. Na, itt a Mádai. Az ajtóban áll pufók, hülye gyerek arccal. Áll és mosolyog. Ujjaival görcsösen nyakkendőjébe kapaszkodik, mintha így akarna elrepülni. Az ajtóhoz tapad, szinte várva, hogy hazaküldik. Vagy a fülébe súgják: pocsék rossz író vagy te, Mádai! – Hát nekem már fejgörcsöm van az örökös tőmondataitól! És aztán mikről ír? – Veronka szinte felnevetett. – Egy ember bemegy a kocsmába, kijön a kocsmából. Vagy két gyerek labdázik, és a csősz elkergeti őket. Ilyen csodálatos dolgok jutnak az eszébe. De ő is olyan. Mondják, kint ül a téren egy padon, és maga elé bámul. Sokat lődörög. Ki is mondta, hogy van valami nagy szerelme? Á, ez csak ír!

Veronka hozzálépett. Fejét kissé oldalt dűtötte, szikrázó, szőke haja szinte elborította fél arcát. Úgy állt, akár valami láthatatlan vízesésben alámerülve, majd megint felbukva.

– De hát miért nem ül le?

Ahogy leültek az asztalhoz, Veronka még mindig Mádait nézte. Mégis, ezzel talán el lehetne menni. Kevesebbet beszél, mint Dezső. Most is hallgat és bólogat. Kezét térdére teszi. Oly szorosan, mint akinek a nadrágja foszladozik. Ott, abban a söntésben, azt mondta, hogy szeret. Aha, most Dezső magyaráz neki!

– Meg kell mondanom, kicsit modoros volt a novellád arról az öreg bokszolóról. – Dezső közel hajolt hozzá. Egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon jól leírod az alakot, de semmi több.

Mádai a terítőt bámulta.

– Igen, magam is érzem. – (Miket beszél? Mi az, hogy a figura nem lép túl önmagán? – Rohadj meg!) – Na persze, persze.

Veronka fölemelte a telt borospoharat.

– Igyunk! – Mit jelentenék Mádainak? Törődik ez egyáltalán valamivel? Úgy kortyolgatja a bort, mint a tejet. Szép nyugodtan. Az arca előtt tartja a poharat, mintha többé nem is akarná letenni. Felém sandít. Egyszer azt mondta, hogy nem szerethetem a férjemet. Ő ezt érzi. Semmit sem érez. Nem érdekli semmi. Gőgös alak, gőgös és buta! (Ottó beül egy kocsmába, a Bőharangba. Ott is van egy nő, akit bámul. Meg se szólítja, csak nézi, ahogy egy diák a nő arcát csipkedi. Ki jön Margóért? Ki várja? Visszabaktat az eszpresszóba, aztán megint a Bőharangba. Egészen elázik.) Dezső félig lehunyja a szemét, hátradől. Rám néz, mintha mondaná: – Ne írd azt a hazugságot! Semmi közöd hozzá, az egészet nem érzed!

– Miért ülsz olyan púposan? – kérdezte Dezső.

Veronka kiegyenesedett. Ha Mádai összeverekedne Dezsővel? Tudnak is ezek verekedni! Dezső Bartoshoz fordul. Akár egy kiült zongoraszék. – Mostanában semmit sem olvastam tőled. – Ezt kérdi Bartostól. – Miért?

– Mert nem tudom úgy folytatni, mint ti. Valami mégiscsak történt a háború óta, valami megváltozott. Itt vannak az új telepesek, aztán akiknek a földjeit szétosztották. A házban egymás mellett lakik az élmunkás a bélistás ezredessel. Ki kéne menni a bányászokhoz, az üzemekbe, népi kollégiumokba. Megismerni! Megismerni! – Bartos fölkapta a fejét. – Úgy írsz, Mádai, mintha negyvenöt óta nem láttál volna embert! Meddig nyúzod még a cigányokat meg a téri bicskásokat?!

És én? – gondolta Veronka. – Mit akarok Ottótól meg a többiektől? Talán igaza van Dezsőnek… agyalás. Akkor hát nem érek semmit? Most már nem írok semmi igazit? – Ettől úgy megijedt.

Megint Bartos:

– Egyszer láttatok valamit, azóta azt gyötritek! De hát nem vagytok még öregek! Akkor mi ez? Kényelem? Miért hallgattok, miért nem szól senki?

Veronka kiment.

Behúzta maga mögött az ajtót. A homályos előszobában mintha az anyját látta volna a ládán ülni, tányérral a kezében. De ahogy jobban odanézett, nem volt ott senki. Nem, anya a kisszobában olvas. Be kéne menni hozzá.

– Maga is kijött?

Mádai állt előtte.

– Menjünk innen! – Veronkához hajolt, aztán hátracsúszott a falhoz. Nem várt semmit. Nézte a nőt, akár egy mozdulatlan kardot. A szerelem keserű kardját.

– Megveszett? Hova akar menni?

– Mindegy!

Reccsent a padló, akár kinyílnának az ajtók. Fölkapták a kabátot.

A lépcsőház szűk fényében elcsúszott Veronka arca, Mádai pedig, mintha egyik sötét sarokból a másikba ugrana.

A járda nedves volt, sötéten csillogtak a háztetők.

– Esett – mondta Mádai. Két kezébe vette a nő arcát. Lehajolt hozzá, de nem csókolta meg. Az arc kicsúszott a kezéből, és már a sarokról hallotta Veronka nevetését.

– Ide megyünk!

A kiskocsmában egy szarvasagancs alá ültek. Veronka előretolta a kezét, nagyot nyújtózott. Érezte, hogy átfogják a derekát.

Később az arcát simogatta.

Jobban is borotválkozhatnál.

– Az apám elszedi a pengéimet.

Dezsőnek sima a bőre, síkos, nem szúr az álla. De ez úgy csókol, mintha be akarná szívni a számat, az arcomat. Most bort tölt. Felém int a poharával.

– Délután majdnem összeverekedtem az apámmal. Föl akarta venni az egyetlen rendes ruhámat, a sötétkéket. A nőjéhez ment a kórházba. – Csak most az egyszer add ide! – Tépett ingben, borotválatlanul állt az asztalnál. – Öreg linkóci – mondtam neki. – És akkor két ököllel verte a homlokát. – Te mondod ezt, akinek Andersent olvastam, te?! – Aztán a könyveket kidobálta a szekrényből. – A Bibliát keresem, beviszem neki a kórházba. – Szakadt a könny az arcáról.

Mádai magához vonta Veronkát.

– Ezt hurcolom, ez van bennem, hát most hogy beszéljek másról?! Mit mondjak neked a szerelemről, amikor az apám hangját hallom?

– Adj bort. Enni szeretsz? Én mindig olyan éhes vagyok.

Mádai kolbászt rendelt. Szótlanul ettek. A fiú úgy bámult a tányérra, mintha pénzt számolna.

Veronka hozzábújt. Fél kézzel a pohár felé nyúlt. Aztán valósággal a fiú hóna alá csúszott. Hirtelen fölnézett.

– Mit mondott Bartos? Agyalunk? Nem, ezt Dezső mondta. Ide figyelj, honnan van benned ez a gőg? Miért nem érdekel senki? De én lemegyek a bányászok közé! Most abbahagyom ezt a regényt, ezt az Ottót. Neked még nem beszéltem róla? Hát rossz, vacak! Te mindig jót írsz. Mit érsz vele? Szakállad van, ilyen szakállad!… Nem érzed?

– Hallgass, Veronka!

– Nem akarod hallani? Mint az előbb Bartost. Na jó. Te meglátod, milyen jó tanulmányokat ír majd Dezső. Igazi, nagy tanulmányokat. Tudom, nem nagyon bíztok benne, de majd meglátod! Ő olyan kedves. Beveti az ágyat, és ha hazajön, mindig hoz nekem valamit. Kicsit talán félszeg, de ha igazán ismernétek…

Két kézzel átfogta Mádai nyakát.

Az lenézett rá. Akár egy lassan elvesző, alvó tájra.

– Tölts még. Éjjel kétsoros verseket mondunk egymásnak az ágyban, mindenféle butaságot. Sírverseket. Persze élőkre. Itt nyugszik Emerikusz Paku. Nuku! – Nevetni kezdett. – Te hogy alszol? – Itt nyugszik…

– Menjünk, Veronka.

– Tessék?

Mintha madarak távolodnának, és végül már csak egy légy dong az üres szobában.

Veronka karja lassan lecsúszott a fiú nyakáról. Egy elhajló arcot látott, aztán már állt. Ahogy kiértek, közel hajolt Mádaihoz.

– Fényes a szemed.

Többet nem beszéltek. Veronka ásított, aztán felnevetett.

A kapuban egy férfi állt kalapban, sállal. Veronka hozzáfordult.

– Dezső!

Mádai köszönt mögötte. Nem fordult meg.

– Hol voltatok? – kérdezte Dezső.

Jólesett ez a kérdés. Ahogy Dezső a keze után nyúlt, az ócska lépcsőház. Ismerős zajok áradtak felé az ajtók mögül. Oly boldog volt ez a perc, hogy meg kellett állnia.

Dezső visszaszólt:

– Megint romlott szalámit vett anyád.

Veronka fél kézzel elkapta a korlátot, a másikkal lerántotta a cipőjét, és a sötétbe vágta:

– Hülye! Hülye!