Idegen szobákEmelkednek, süllyednek az árnyékok – így nőnek, zsugorodnak a dombok a völgyekkel. Fönt állok a dombon, lenézek a hosszan kanyargó vasúti sínekre. Körülöttem elönt mindent az árnyék, rohanva lefelé. Aztán egyszerre zuhogó napfényben állok. Ezt szeretem: árnyék és fény kergetőzését, hogy nem tudnak meglenni egymás nélkül. Órákig elcsavargok a dombokon, aztán be az erdőbe. Holnap mégis bemegyek Pestre. Ez reggel jutott eszembe. Mindjárt mondtam is anyámnak: – Nem gondolod, hogy néha mégis megunom a házunkat a kerttel? – Talán engem is, fiam, ugye? – bólogatott anyám. – Miért is lennél örökké itthon? Eredj csak, hiszen vannak neked barátaid odabent. De vigyázz, ne igyál sokat, hogy a végén aztán valami vacak nőnél kössél ki! – Te is bejöhetnél, anyóka! De csak ülsz itthon, és olvasol. Jeremiást olvasod a Bibliából, Jóbot meg Pál leveleit. – Csinálok én mást is. Itt aztán én kezdtem sorolni helyette: rendben tartja a házat, veszekszik a kertésszel, velem, mindenkivel veszekszik. Hiszen éppen azért megyek el. Lehet, hogy többet vissza se jövök. Maradjon csak egyedül! – De akkor már össze kellett csókolnom az anyámat! Ő pedig jól megrázta az üstökömet. – Hát ne gyere, ha nem akarsz! Legalább nem lesz, aki bosszantson. Hanem először is menj borbélyhoz, és most pedig hadd vágjam le a körmödet. Ekkora nagy ló, és még mindig nem tudja levágni a körmét, mert olyan idétlen zsák! Ahogy most erre gondolok, itt a dombon, nem is értem, miért megyek be Pestre. Kivel tudok én úgy elbeszélgetni, mint az anyámmal? Pedig hát ott a költő barátom, Ambrus. Igen, igen, valóságos művész, igaz, csak az adónál dolgozik… Mindig olyan jó helyre viszi az embert. A Víg Hullába szilvapálinkára, Kratochwill nénihez borovicskára. Hajnal felé lődörgünk az utcán és énekelünk: – Hej, halászok, halászok, merre megy a hajótok… Szeretnék valamit mondani a barátomnak. Hogyha fölnézek az égre, az olyan, mint a végtelen tenger. Mi meg idelent vagyunk, a víz alatt. Valahonnan fentről süllyedtek alá a hegyek, az eszeveszetten bókoló, hajlongó fák egymás lombjába gabalyodva. De ha egyszer fellázadnánk, itt a víz alatt, elmosott, ázott kertjeinkben? – Anyámnak is beszéltem erről a lázadásról. A halak nagy lázadásáról. Megsimogatott: – Nyugtalan vagy, fiam. Az hát, nyugtalan vagyok. Az egyetemről hazajöttem ide Szilasra, hogy a földünkön dolgozzak. Aztán időnként be kell rohannom Pestre, de ott sem vagyok sokáig. Azért örülök a holnapi utazásnak. Ahogy megyek vissza a házunk felé, egyre mondogatom: – Jól van, anyóka, jól van, most egyedül maradsz egy kicsit.
Ambrus kávéházban ült szétbomlott kabátban, sállal. Előrehajolt, mintha az asztal márványlapjába merítené arcát. Ceruza mozgott a kezében. Mindig csak egy szót írt a vékony papírszeletre. – Indiánleány, indiánleány… – Semmi más nem jött a szó alá. Ahogy meglátott, két ujjával arrébb tolta a papírt. – Tudod, kit vár? Rigler Richárdot, a sámfafejű könyvügynököt! Rigler valami erdőben szedte fel ezt a cigánylányt, az Irénkét. Kimosdatta, kitaníttatta, aztán most ott ül a sarokban. Előtte feketéscsésze, újság. De nem nyúl az újság után, nem beszél senkivel. Ha meg véletlenül rád néz – fuccs, véged van! Nna, barátom!… A nőt néztem, ott a sarokban, az indiánleányt. Sárga selyemkendő a fekete haján. Az előrenyújtott keze oly mozdulatlan. Nem is itt ül, hanem valami cellában. Ha szétverném körülötte a csöndet, a nyugalmat! Nem ülhet mindig így. Magamban megint az anyámhoz szóltam. – Megismerem ezt a lányt, és lehet, hogy hazaviszem. Annyi fájdalom van a szemében… Ezt éreztem benne: a szomorúságot. A barátom mintha kitalálta volna. – Semmi sincs benne, se fájdalom, se téboly. Csak üresség. Minden lehetne és semmi! – Legyintett. – Mégis mindennap itt vagyok, hogy nézhessem. Apró cetlikre írom a nevét, az asztalra firkálom. – Miért nem ismered meg? – Ezt? – Ő is csak él. – A forró feketét szürcsölgetve néztem a nőt, ahogy a kávé gőzéből száll fel az arca. – Mit bámulod? Akad más is? Nézd, hátul az üzletben éppen az a nagydarab szolgáló söpröget, akiről régen annyit beszéltünk. Aki soha nem szól egy szót se, mert Unfi elvarázsolta. – Amíg egy mosatlan csészealj van a világon, addig meg nem szólalhatsz? – Ezt mondta Unfi, a varázsló. És mindig van egy mosatlan csészealj. Én vagyok az utolsó. Engem kéne, hogy elmosson az Unfi szolgálója. Miket beszél? Miért ne nézhetném az indánleányt? A barátom tovább beszélt: – Most jön be Holeczky, a hazug. Nézd, ahogy a kis Juhászhoz hajol, a tulaj fiához. A kalandjairól beszél, hogy megint micsoda nőt fogott. Mosolyog, és olyan jelentősen szippant a cigarettából. De a kis Juhász már otthagyta. Pista bácsinak magyaráz, a bolti szolgának. Közben odaköszön egy nőnek. Az meg se látja. Mert a cselédek is fütyülnek rá, kirúgják. Életében nem volt egy rendes nője. Hogy bámulja az indiánlányt, oda is megy az asztalához… Kockafejű férfi állt az indiánlány előtt, hanyagul előredőlve. A nő abban a pillanatban fölemelte az újságot. – Holeczky visszamegy Pista bácsihoz – mondta Ambrus. – Leadja, hogy ő nagyon jóban van ám Irénkével, csak a nő itt mindenki előtt nem akarja mutatni. De már Pista bácsi is otthagyta. Röhög rajta. Ki hisz Holeczkynek? Miért hallgatom ezt? Kell, hogy beszéljek Irénkével! De nem ám arról, hogy mindnyájan víz alatt vagyunk. Ezt jobb, ha én is elfelejtem. Inkább azt kell megmutatni, hogy van még bennünk élet! Nemcsak nyavalyogni tudunk, mint Ambrus! Egyre jobban bosszantott. No, most megint valaki másról mesél! – Itt van Flinta Samu, a prémvadász! Az ám, női muff lóg a nyakáról. Földbirtokos volt valamikor, most kéreget. A felesége muffjába teszi a pénzét. Ha összeszed valamit, idejön, és kaszinótojást rendel. Bánja is a feleségét meg a gyerekeit! Nézd, milyen előkelően nyújtja ki a tornacipős lábát! Bravó, Flinta Samu, téged még az ősz hajú Leonhard bácsi is megcsodál, pedig az egyebet sem tud, mint mérgesen mosolyogni. Ott ül Flinta Samu mellett Leonhard bácsi, aki mindenkire haragszik. Ha nem kap rögtön asztalt, dühödten kivágtat, és órákig ácsorog egy játékosbolt előtt. A körbefutó vasutat nézi. Aztán egy másik kirakathoz nyargal. Ötször is megkerüli a kávéházat, de nem jön be. Mert őt kiüldözik, mindenhonnan kiüldözik. Csak az utcán rohangálhat egyik kirakattól a másikig. Most ugyan kapott helyet, de kinézik. A Nadin kisasszony meg az öreg Juhász. Hogy meddig akar még itt ülni Leonhard bácsi azzal a rongyos feketével?! De már fölpattan, kivágja az ajtót. Nem is köszön. Gyerünk a Merklin-játékokhoz, az építőkockákhoz, a Gyerekbazárhoz! – És a nyitott ajtóban, mintha a huzat vágta volna be, ott áll Rigler Richárd barátja, Papilinkó! Gumófejű férfi állt az asztalok között, téglaszínű nadrágban, bő, sárga kabátban. Szürke kalapját szívéhez szorította. Az üres széket nézte Irénke mellett, mintha ott ülne valaki. – Ha itt lenne Rigler Ricsi, Papilinkó kifutna – mondja Ambrus. – Be se mert volna jönni. Kint ácsorog a szemben levő kapualjban, onnan lesi Rigler Richárdot. Lesi, hogy egyszer csak behívja ide, leülteti, és azt mondja: – Na, Papilinkó, igyál egy kis kávét! – De Ricsi már évek óta meg se látja. Amikor azt a ronda, téglaszínű nadrágot adta, azt mondta: – Most pedig eredj, Papilinkó, nem akarlak többé látni! – Aha, hogy szagol az indiánlány felé, hogy talán majd az ad neki egypár fillért. A hegyezőorrú kisasszony Papilinkó felé indult a tálcával. Az egyet csavart a nyakán és kimenekült. Az indiánlány sárga kendője lecsúszott a hajáról, le a földre. Egy pillanatig a szabadon maradt fekete haját néztem, aztán már ott voltam az asztalánál. Fölemeltem a kendőt. Nem adtam mindjárt vissza. Rátettem a kezemre, mintha sebet kötnék be vele. Így álltam az asztalnál, mozdulatlanul. Az indiánlány rám nézett. – Ugye, visszaadja? Leültem mellé, de a kendő még mindig a kezemen volt. Lassan kezdtem lefejteni. Közben azt mondtam: – Nem lehet, hogy ne ismerjen. Nem tudom, még milyen ostobaságokat mondtam, de az volt a fontos, hogy szólhattam hozzá. Egy pillanatig úgy éreztem, egyedül vagyok vele a kávézóban, aztán meg hogy többen állnak mögöttem, és majd egyszerre énekelni kezdenek. Ahogy a kendőt föltette a hajára, azt mondta: – Meglátogathat. Miért ne? – Egy névjegyet csúsztatott felém. – Ezt igazán senki nem tilthatja meg. Szinte láttam, ahogy Ambrus a hátam mögött vigyorogva bólogat. – Hátranéztem. Üres volt az asztala. Egy elnyomott cigarettacsutka maradt a hamutartóban. – Kit keres? – kérdezte Irénke. – A barátját, aki órákig firkál egy cetlire, vagy az üres asztalt nézi? – Nem keresek senkit. Szeretném, ha egyedül lennénk. Ahogy néztem Irénke mosolyát, úgy éreztem, hogy ez inkább a lámpa elsüllyedt, visszaverődő fénye. Eltettem a névjegyet, fölálltam. Mert ha most idejönne Rigler Richárd vagy valaki más, hát talán az arcába vágnék. Förtelmes minden idegen arc! – Ami eddig volt, nem fontos! Ezt mondtam. És hogy holnap délután meglátogatom. Kint az utcán, úgy gondoltam, megkeresem Ambrust. Valakivel kell beszélni Irénkéről, az indiánlányról. Magamban már magyaráztam is. – Ide figyelj, lehet, hogy ringyó, engem az nem érdekel. Hiszen neki is mondtam: ami eddig volt, nem fontos! Ahogy átmentem a másik oldalra, Papilinkó állt előttem. – Ismeri, uram, a barátomat, Rigler Richárdot? Elmosolyodtam. – Nem ismerem, és nem is akarom ismerni. – Mert hogy odaült Irénkéhez. Innen kintről láttam. Most pedig látom Ricsit bemenni. Az a köpcös férfi. Kirázza magát a kabátból, aztán leül. A kezét dörzsöli, mint egy kocsis. Ez ő, Rigler Richárd! Együtt álltunk a kapualj előtt, benéztünk a kávézóba. Igen, már ott ült Irénkével az a széles vállú, húsos orrú férfi, akiről Papilinkó beszélt. – Azt hiszi, Ricsi nem lát engem? Dehogynem! Nagyon jól tudja, hogy itt vagyok. Csak éppen nem törődik velem, észre se vesz. Hogy megkérdezné: – Miből élsz, Papilinkó, hogy van a lányod? – Azt nem! Azt is megtiltotta, hogy köszönjek neki. Tíz éve, amikor azt a nadrágot adta. – Utállak, Papilinkó – mondta –, utállak, mert örökké nyavalyogsz, és pumpolsz engem. Nem akarlak többet látni, vidd a nadrágot! – Irénkét mióta ismeri? – Évek óta. Nézze, nézze, kezet csókol neki a vén marha, és hogy vigyorog! Már évek óta ismeri, és rákölt mindent. Lakást vett a nőnek; hogy a többiről ne is beszéljünk, a ruhákról, az ékszerekről! Irénke nem kérhet olyat, amit meg nem kap, de hogy velem mi van, az nem fontos, Papilinkó megdögölhet, felfordulhat az utcán! De ha véletlenül behívna, leültetne maga mellé, most már nem mennék, nem, uram, nem, azért még van önérzetünk, azért még nem süllyedtünk le egészen! Hogy szürcsöli a habot a Ricsi! Süteményt rendel a nőnek. Jól van, Ricsi, csak add a bankot, a nagyfiút! Császár vagy te, egy procc senki! – Szereti? – Kicsoda? – Hát Irénke? Szereti ezt a?… – Láttam, hogy Rigler Richárd keze átnyúl az asztalon Irénke felé. Megfogja a lány fülbevalóját. Papilinkó a nadrágtartójához kapott. – Csak azt mondom én, hogy ne lenne annyi pénze a Ricsinek, majd meglátná, mennyire szereti az Irénke, majd látna csodát! Eldobni, kérem, egy régi barátságot, a sárba tiporni mindent… Ha elgondolom, amikor először odajött hozzám Ricsi, a Livorno kávéházban… Talán harminc éve is már, amikor megállt az asztalomnál abban a rémes, zöld mellényben. – Berkes úr – mondták –, ön tehet valamit értem, bevezethet a szakmába. – Dehogy mert akkor még Papilinkónak szólítani, csak később adta ezt az undok nevet. A legismertebb könyvügynök voltam. Én meg a Langer Pepi. – Nézze, Papilinkó, Irénke odaüti az arcát a Ricsi tenyerébe! – Odaüti, odaüti, de közben kiszedné az utolsó fillért a zsebéből! Hát igen, én vezettem be a szakmába Rigler Ricsit. Megtanítottam öltözködni. – Édes fiam, ilyen okádék mellényt nem lehet viselni! Aztán a mártást se kell feltétlenül leszopni a kanálról. – Mert ilyeneket csinált a vendéglőben. Egyáltalán, ronda dolgai voltak. Köpködött, harákolt, szuszogott, krákogott, csoszogott az asztal alatt, mintha örökké menetelne, minden nő után megfordult, a fülét piszkálta, de mit beszéljek erről? Papilinkó átszaladt a másik oldalra, mintha be akarna rontani a kávézóba, de aztán visszajött. – Minden délután itt vannak? – Irénke itt várja a Ricsit. Este elmennek vacsorázni, persze taxin! Hát embert faragtam Ricsiből! Akkoriban a Kultúra kiadónál voltam. Kihoztuk a tizenhat kötetes lexikont. Mondtam az elnöknek, az öreg Zolnainak: – Elnököm, ebből baj lesz! Ki vesz tizenhat kötetes lexikont? – Nem hallgattak rám, bele is buktunk. A Világirodalomhoz mentem, ott meg a főnök, egy holland ember, Amerikába lépett a pénzzel. Akkor már kezdték rám mondani, hogy halálmadár vagyok, ahova beteszem a lábam, ott vége mindennek, smafu az üzlet. És ki terjesztette ezt rólam, ki volt az első, aki meghúzta fölöttem a harangot? Rigler Richárd! Igen, igen, az ember onnan kapja a rúgást, ahonnan nem is várja. Neki pedig egyre jobban ment. A Házunktájával, a Mitkössekkel, a Diétáskonyhával letarolta a vidéket ez az ember, aki még egy valamirevaló könyvet nem olvasott! Akkor még adott apróbb kölcsönöket, de mit ért az? Már úgy beszéltek rólam, mint a Ricsi slapajáról! – Látja, Papilinkó, Rigler most az Irénke fülét húzogatja. – Ott röhögteti magát mindenki előtt! De legjobban a kislányom születésnapján bántott meg. Varrodában dolgozik a kislányom, és néha úgy elnézem az összeszurkált ujjait… – Tizenhat éves a Manci – mondom Ricsinek, és nem tudok neki semmit se venni. – Tehát én vegyek? – kérdi Ricsi. – Kedves tőled, Papilinkó, igazán kedves, hogy gondoltál rám. És nincs még valakid, akinek esetleg vehetnék egypár apróságot? Mert vagyok én olyan jó marha, nekem csak szólni kell! – A kezembe nyomott egy rongybabát. – Ezt vidd a lányodnak, Papilinkó! – Hanem akkor, uram, elöntött a vér, fogtam a rongybabát, és odavágtam a lába elé. – Köszönöm a jóságodat, Rigler Richárd! – Otthagytam. A lépcsőről még utánam kiabált: – Szappant is vihetsz a Mancinak, fogkrémet! Papilinkó bement a lépcsőházba, de ki is jött mindjárt. Talán jó lenne, ha elvinném valahova vacsorázni az öreget. – Meg kell keresnem egy barátomat, Papilinkó. Valamelyik vendéglőben vagy kocsmában lehet. Jöjjön velem! – Nem szeretném, ha tolakodónak tartana. Együtt kocogtunk, hogy megkeressük Ambrust. Először is benéztünk a Víg Hullába. – Azt hiszem, Papilinkó, hogy Irénke nagyon szerencsétlen. – Miért nem dolgozik, mint a lányom? – Talán mert még soha nem beszélt vele senki. – Egy ilyen nő csak a pénzre utazik, hogy kiszipolyozza a Ricsit! – Mégis piszokság egy ilyen fiatal nővel. Ezt nem lehet megfizetni! Aljas fráter a Rigler! – Nem, uram, nem… – Papilinkó megállt. – Nem aljas ő. Néha még pénzt is küld nekem, úgy borítékban. De nincs jelleme. És mit ér az ember jellem nélkül? Aztán már megbocsásson, de ön nem mondhat ilyet, mert nem ismeri. A társaság rontotta el a Ricsit, hiszen ha most is én lennék mellette… Mondtam is valamelyik este a lányomnak. – Úgy fáj ez nekem, nézni a Ricsi fertőjét! – Manci kinevetett. – Ugyan, apa, felejtsd már el Rigler Richárdot! – Mit felelhettem annak a drága kis csacsinak? – Kislányom, Ricsi meg én egyek voltunk. Tudod, mi a barátság? – Persze nem értette, nem is érthette. Ambrust nem találtam a Víg Hullában. Egy öreg koldus ült csak a nagy faasztalnál zsokésapkában. Vörös bajusza csomósan előrelógott. Előtte tányér leves. – Üljünk le, Papilinkó. Együnk valamit. Megkérdeztem a kocsmárost, mikor volt itt a barátom. – Tegnap este, és igen-igen sokat ivott. Valami cetliket szórt ki a zsebéből. Félre is tettem. Apró cetliket ráncigált elő a kassza fiókjából. Elém tette az asztalra. Az egyiken pár sor volt. Nem is tudom, miért, de hangosan kellett olvasnom. – Lovasok, ti néma lovasai a magánynak és az éjszakának, hová mentek?… Vettem fél kiló almát. Gondoltam, Irénke örül majd neki. Ha meg nincs otthon, hát akkor megeszem egy padon. Irénke otthon volt. Egy darabig nézett, ahogy ott állok az ajtóban az almákkal. Hirtelen a nyakamba ugrott és megcsókolt. – Te kedves! Ezt mondta, és vitt be a szobába. Körül se tudtam nézni, mert lehúzott a szőnyegre maga mellé. Ott ettük meg az almát. Irénke maga alá húzta a lábát, úgy kuporgott. Egy pillanatra megállt szájában a falat, olyan csodálkozva nézett rám. Fejét hátradűtve nevetni kezdett. Aztán elcsöndesedett, és a csutkát rágcsálta. Rólam mintha megfeledkezett volna. Furcsa volt így ülni, egy idegen lakás szőnyegén. Fel kéne állni és elmenni. Megnéztem a szobát. A vázákból festett arcú babák lógtak ki. – Mit bámulsz?! Mit bámulsz?! – rikácsolt fölöttem egy hang. Zöld törpepapagáj sárgaréz karikán. Oly borzas és dúlt volt, mintha álmából verték volna fel. – Zsolt Fábián – mondta Irénke. – Még Bécsből hoztam. Bécsben egy mulatóban táncoltam Erikkel, aki feleségül akart venni. Azt mondta, ne igyak annyi konyakot. Mást is mondott. – Légy jó, Irénke, mert különben olyan vagy, mint a rózsa, amelynek annyi szirma alatt nem alszik senki. – Ez a rózsa valami versben van, de én azt már nem tudom, pedig Erik többször elmondta. Sok verset tudott. Aztán kivitték a frontra, és nem jött vissza. Utolsó este azt mondta: – Úgy félek… Zsolt Fábián megint rikácsolni kezdett. Oly hangosan, hogy Irénke végül is egy kendőt dobott rá. A kendő alatt bosszúsan rázta a fejét, mint egy szegény, letört rokon, akivel már senki sem törődik. Majd akárcsak önmagát torkolná le. – Fütyülök az egész világra! Irénke fölállt, a vázákhoz ment, megigazított egy-egy bábut. Lehajolt hozzájuk, mintha mindegyiknek súgna valamit. Én is álltam. Mintha egy üres mezőn ballagtam volna át, aminek se vége, se hossza. Előttem volt Irénke. Megfogta a kezemet. – El akartál menni a hátam mögött? – Tudod, hogy itt maradok. Bólintott. – Tudom. Még sok mindent kell elmondanom neked. Akárcsak a testvérem volnál. Miért vágsz olyan fancsali képet? Kért, hogy menjünk sétálni. Mert néha elfogja a félelem a lakásban. Úgy érzi, valaki ül a szomszéd szobában és szivarozik. Fölállhatna, átjöhetne, de nem mozdul. Ül, és fújja a füstöt. – Ilyenkor mindig elmész hazulról? – Néha leülök a szőnyegre és énekelek. Neki énekelek, aki odaát van, hogy ne bántson. De most már induljunk! A ligetbe mentünk, mert ő nagyon szeret arra sétálni. Útközben egyre inkább éreztem, hogy magammal kell vinnem Szilasra, mert még valami történik vele. Fájt minden mozdulata. Ahogy a Vajdahunyad várához értünk, már besötétedett. A homályba merülő tavat néztük. Irénke megint Erikről beszélt. – Egyszer a kamrában rakosgattam a lekvárosüvegeket… Ahogy lenézek, ott áll Erik az ajtóban. Áll és felmosolyog rám. Egy mozdulattal a nyakába ugrottam. Hagyd ezt, Erik halott. Én itt vagyok. – Ezt akartam mondani. De hallgattam. Úgy irigyeltem a halott férfit. Később megkérdeztem: – Tudnál velem élni? – Megbolondultál? Hiszen alig ismersz! – Nevetni kezdett, de a sötétben is láttam, hogy könnyes a szeme. – Mennem kell. – Vár a Rigler? – Igen. Holnap még beszélünk. Van időd, ugye? Holnap délután meg kell látogatnom egy öreg nénit a Veres Pálné utcában. Oda gyere, Veres Pálné utca tizenöt. Nem felejted el? Harmadik emelet kettő. Följössz értem? Végigkísértem a fák között. Egy pillanatra fénybe került az arca, aztán megint sötétbe. Merev, mozdulatlan volt, akár egy lámpa. Szidtam. Hogy mit akar a Riglertől, és rajtam csak nevet. De téved, ha azt hiszi, hogy engem ugratni lehet! Ismertem már különb nőket is! Nem válaszolt. Elkaptam a karját. – Állj meg! Elsiklott előlem, egyedül álltam a sötétben. Egy mozgó árnyat láttam, ahogy megy előre a fák között. Utánarohantam. – Hallod-e, állj meg! Az utcán voltunk. Irénke megállt. Rám mosolygott. – Tessék? Nem szóltam semmit. Mintha vér futott volna szét a számban. Elkísértem a kávézóig; néztem, ahogy bemegy. Az ablakhoz mentem, és most már Riglert is láttam. Fáradt voltam, legszívesebben ledűltem volna a járda szélére. De néznem kellett, hogy fogja Rigler Irénke kezét, hogy ülteti le maga mellé. – Uram, uram, de nagyon kísérgeti az Irénkét! Papilinkó állt mellettem. – Mit akar ettől a nőtől? Az én Mancim dolgos, rendes lány… Na igazán nem azért mondom, csak éppen eszembe jutott. Lám, Rigler Ricsi már egy órája várja a nőt. Véletlenül éppen itt álltam a kávézó előtt, amikor bement. Azt hiszi, köszönt? Átnézett rajtam! De csak kapja el a kerék Ricsit, csak jöjjön egy pechszéria, majd megtudja, mi az élet! Hol lesz akkor az Irénke meg az új barátok? Észre sem veszik! Vége a nagy vacsoráknak, az autózásnak egyik mulatóból a másikba… A ruháit szép lassan eladogatja. Kikerül a nagy lakásból valami albérleti odúba… És jó, ha még oda! Mert aztán már az utca jön, a tér padja, szedheti a cigarettavégeket a flaszterről, a csikkeket! És akkor talán engem is megismer, a Papilinkót, mert most nem, most nem!… Átszaladt a túlsó oldalra, a kapualjhoz. Utánamentem. – Szeretném, ha megismerné a Mancit. Ne értsen félre, itt nem arról van szó… – Mi az, hogyan?… Fehér kabátos pincér állt mellettünk tálcával. Azon egy pohár kávé két zsömlével. Papilinkó felé nyújtotta. – Rigler úr küldi. Tessék elfogyasztani, majd kijövök a tálcáért. Papilinkó ott állt, kezében a tálcával. Lassan, egész testében remegve, leereszkedett a kapualj kövére. Fölnézett rám a pohár mögül. – Látja, ez a Ricsi! Az önérzetembe tipor, megaláz. Kávét küld nekem az utcára! Hát mi vagyok én? Csak jönne egy koldus, odaadnám, de nem jön senki. Parancsolja az egyik zsömlét? Nem? Úgy is jó. Engem nem zseníroz… Egyáltalán, egyáltalán! Tunkolni kezdte a zsömlét a kávéba. Még egyszer benéztem a kávéházba. Valaki állt Irénke előtt. Elindultam végig az utcán, hogy bevágjak egy másik utcába. Másnap délután ott voltam a Veres Pálné utcai háznál. Ahogy fölfelé mentem a lépcsőn, arra gondoltam, Irénke már alig várja, hogy elvigyem innen. Alacsony, szőke férfi nyitott ajtót. Felöltőben volt és sárcipőben, mintha az előszobában zuhogna az eső. Arca tüskés, a szeme vöröses. – Már várják, éppen jókor jön. Legalább hall valamit. Én egész nap élvezem ezt a vonítást. Bentről ének hallatszott. Két jajveszékelő férfihang: – Nagy vagy, Uram! Nagy és hatalmas… Megálltam az előszobában, de a felöltős befelé tuszkolt. Menjen, menjen! Már két hete gyakorolnak, készülnek a hangversenyre. Velem alig beszélnek, vagy éppen ilyeneket mondanak: – Na, kis Kürti, mi van a Fekete Lujzával? Sétáltatod a kutyáját? – Mintha engem a Lujza tartana!… Irénkéről akartam kérdezni, de akkor már bent voltam a szobában. Két fekete ruhás, borotvált arcú férfi a kottaállvány előtt. Csúcsos fejük összehajolt. Olyanok voltak, mint két kihúzott fog. Mögöttük felhangzott a zongora, és ők rázendítettek. – Nagy vagy, Uram, szörnyű haragodban!… Hirtelen elhallgattak – hozzám léptek. Arcukon boldog mosoly. – Ugye, a doktor úr küldte, a holnapi koncert miatt? Nem lesz semmi baj, már elmúlt a hűlésünk, és állandóan gyakorolunk, megmondhatja a doktor úrnak! Néztem őket. Hát ide küldött Irénke? Ezek közé? Leültettek. Hallgatnom kellett az éneket. Nem tudtam tiltakozni. Ültem és hallgattam. Magamban megint az kérdeztem: – Miért küldtél ide? Fölnéztem. A két férfi előttem állt. Az egyik megszólalt: – Ön sír. Fölálltam. Azok ketten megfogták a kezemet. – Ha tudná, mit jelentenek nekünk ezek a könnyek!… Mondja el a doktor úrnak, mondja el, hogy ennyire meghatódott! Intettem a fejemmel, hogy majd elmondom. Kint az előszobában, mintha eddig egy fogason lógott volna, már várt a kis Kürti. – Nagyon derék emberek! Az egyik gyógyszerész, a másik kémikus. Már többször próbálkoztak fellépéssel, most végre sikerült. Üdvözlöm a doktor urat! Vigyorogva meghajolt, amikor kiengedett. Lent a ház előtt állt Irénke. – Utánad jöttem, látod. – Ezt mondta. Vihogva, mint egy piszkos kis csibész. Arcul vágtam. Hátratántorodott. Aztán a kezem után kapott. – Most nem hagyhatsz el! – Jött velem, a karomba kapaszkodva. Mennyit beszélt!… Hogy jutottam eszébe délután, hogy szaladt ide, és várt a ház előtt… Tudta, fönt vagyok. Kint voltunk egy téren. Körbejártunk, és még mindig beszélt. Hirtelen megálltam. – Miért csináltad? – Hogy megbocsássál! Kell, hogy megbocsássál! – Ezt szinte kiáltotta. Fölkaptam, magamhoz szorítottam. – Később beszélnem kellett neki az otthonomról és az anyámról. Másnap, ahogy fölmentem hozzá, így fogadott: – Anyád nem fog szeretni. – Szamárság! Fejét ingatva mosolygott. – Nem, nem, én ezt jobban tudom. De mindegy! Min változtat ez? Mondd, min változtat? – Fütyülök az egész világra! – rikácsolta Zsolt Fábián. Irénke fölnézett a papagájra. – Kitekerem a nyakadat! És a tieteket is!… – Kirántotta az egyik bábut a vázából. Nem kell! A többi se! Sorba a szőnyegre hajította a bábukat. Azok úgy hevertek ott lemészárolva. – Mit bámultok?! – Beletaposott a festett arcokba. Megfogtam a vállát. – Elég volt, legyen eszed… – Vigyél el innen! Vigyél el! Zsolt Fábián üveges tekintettel, dermedten hallgatott.
Irénke elkapta a kezemet, magával rántott a terem közepére. Tánc közben félig lehunyta a szemét. Mosolygott, mintha valaki beszélne hozzá. Az arcához hajoltam. – Mondtad már Riglernek, hogy velem jössz? Hátradűtötte a fejét. – Hagyj most! Többet nem szólt. Akkor sem, amikor megkérdeztem: – Nem volt még elég? Mosolyogva intett, hogy nem. Halkan énekelni kezdett a zene ritmusára. Mélyvörös fényben keringtünk. Az árnyakat néztem a falon, a kis asztalokat kétoldalt. – Irénke feldobta a lábát, oldalt lépett, engem eltolt a kezével. Aztán visszarántott. Amikor végre leültünk, akkor is a táncolókat nézte. És már egy szőke fiatalember karján volt. Majd visszajön. Odahaza, Szilason sokat leszünk együtt. Mit szól majd az anyám? Megért engem, az biztos. Állati hely egy ilyen mulató! Mi jó van abban, hogy így rázzák magukat az emberek? De hát hol van Irénke? A táncolók között voltam. Egy nő bokán rúgott. – Mit ténfereg itt?! – Aztán Irénke előtt álltam. Megfogtam a karját, kivezettem. Hazáig nem szólt. – Haragszol, mondd? Ahogy becsöngetett a kapun, rám nézett. Hirtelen nevetni kezdett. – Aladár, nagy szamár! Ezt mondta és eltűnt. Kint maradtam. Milyen kedves, hiszen nem is haragudott. Amikor először hallotta a nevemet, akkor is ezt mondta. – Aladár, nagy szamár! – A kapuval beszélgetsz? A barátom állt mögöttem, Ambrus. Kerek kalapban, zsebre dugott kézzel, könyvvel a hóna alatt. – Tudod, kit kísértem haza? Irénkét, az indiánleányt. Elveszem feleségül. Vállat vont. – Van itt egy rendes kis hely. – Nem, mászkáljunk inkább. – Irénkéről beszéltem. – Látod, mégiscsak él. Otthagyja Riglert, elviszem magammal. A barátom a lámpákat nézte, csendesen fütyörészett. Vele dúdoltam én is. – Áll egy ifjú nyírfa a réten, virágfürtös nyírfa a réten… Aztán miért ne mentünk volna be egy kocsmába? Éjszaka fölébredtem a szállodai szobámban, úgy kiszáradt a torkom. A csaphoz vánszorogtam, mint egy álombeli teve. Ahogy a vizet folyattam, eszembe jutott Irénke. Valamit álmodtam róla… Csüdör, Révész, Csihula, Pavlinka I., Pavlinka II., Nehadoma, Zotykó, Procenkó… Kik ezek? Focisták, persze. Állnak a pályán, de a labda elgurult – ki az utcára. Magányosan gurul végig az úton. Keresi a Szőke Tehént, aki feketét főz egy eszpresszóban. Fejükre húzott köpennyel futnak a próféták. Sorban mind. Nehémiás, Ezdrás, Szofóniás, Zakariás, Jeremiás, Abdiás, Ananiás, Habakuk, Ezekiel, Sámuel, Dániel… Két kézzel kapaszkodtam a mosdóba, az ezüstösen bugyborékoló vizet bámultam. Mit álmodtam Irénkéről? Holnap elviszem haza.
Rigler Richárd fogadott. Ő állt az ajtóban, sábeszdeklivel a fején, házikabátban. Intett, hogy lépjek be. – Irénke? – Kalapot vásárol. Ezt már bent mondta a szobában. Az asztalnál álltam, az üres vázák előtt. Nem voltak bennük bábuk, Zsolt Fábián is hiányzott a szobából. Az asztalon barna papírban császárhús és kenyér. – Én már csak így szeretek enni – mondta Rigler. – Csodálkozik, hogy engem talált itt Irénke helyett? – Leült. Egy szelet császárhúst szúrt a bicskájára. – Elmondott nekem mindent Irénke. Könyörgött, hogy beszéljek magával, mert ő nem akart itthon lenni. Szembeültem vele. – Ide figyeljen, nagyon jól tudom, hogy Irénke szeret. Talán nem annyira, mint Eriket… – Erik? Ki az? – Akivel Bécsben szerepelt, és aki elesett a háborúban. Ugye, erről nem is tud, erről nem beszélt magával? Rigler a fejét ingatta. – Soha nem volt Bécsben. Elhiheti, hiszen én neveltem kislánykora óta. Én neveltem fel magamnak. Mindenfélét kitalál, aztán egyszerre megijed. A bábuktól, a papagájtól és most magától is. – Nem volt Bécs? Nem volt Erik? – Semmi se volt. Rigler a barna papírt zörgette. Az arcába ordítottam: – Hazudik! Rám nézett. Egy mozdulattal összecsukta a bicskát, a mellényzsebébe csúsztatta. – Nem érdekel, ha sértegetni akar. Irénke a fontos. Ha látta volna, ahogy az ölembe hajtotta a fejét… és sírt. – Küldd el Aladárt! Küldd el. – Tapsolt örömében, amikor megígértem. Elszaladt kalapot vásárolni. Miért nem vágom szájon ezt a vén trógert? Minek? Odalent a kapunál vagy már a lépcsőn találkozom Irénkével! Az ajtóig kísért Rigler Richárd. Ott megálltam. – Irénke lent vár a kapunál. Volt már ez így… mi sokat sétáltunk együtt. Rigler bólintott. Kinyitotta az ajtót, és a résen benyomakodott egy ferde, vékony váll, Papilinkó. Mögötte sovány, szőke lány. – Eljöttem hozzád, Rigler Richárd! Ma harminc éve, hogy megismerkedtünk! Eljöttem, bár a lányom nem akarta. – Papilinkó egy mozdulatot tett. – Hagyj, Manci, engedj! Ott álltunk négyen az előszobában. Amikor először jöttem ide az almákkal, és Irénke a nyakamba ugrott!… Most Papilinkó fogta a karomat. – Hát maga is itt van? Ez nekem külön öröm! – De nekem egyáltalán nem öröm, hogy te itt vagy, Papilinkó – mondta Rigler. – Le akarsz vágni egy húszasra? Itt van és eredj! (Most lépett be a kapun Irénke. Mindjárt itt lesz, aztán elmegyünk, itthagyjuk ezeket…) Papilinkó kinyújtotta a kezét. – Tedd el azt a pénzt, barátom, tedd el! Mást kérek én tőled… hogy menjünk le egy kiskocsmába, mi ketten, Ricsi, és beszélgessünk. Itt van a lányom is, de hazaküldöm, ez az úr is elmegy. Mi pedig beszélgetünk, dumálunk, Ricsi, érted?! – A fene akar veled dumálni, Papilinkó. Szedd a sátorfádat! – Látod, apa, mondtam én ezt. – Manci végigsimított Papilinkó öreg, ráncos kezén. Aztán Riglerhez fordult: – Ne tessék rá haragudni, ivott egy kicsit, és nem nagyon bírja a bort. – Nem haragszom, csak menjen már. Semmi dolgom vele. (– Talán inkább a barna kalapot – mondja Irénke az üzletben. – Azt próbáljuk. Azzal a pici, piros tollal.) Papilinkó hátralépett, kezét magasba lökte. – Semmi dolgod velem? Ezt mondod, Ricsi? Rúgj belém, köpj le, de ne küldj el! Elfelejtetted a Livorno kávéházat, az első üzletet, amihez én segítettelek, hát már nincs egy szavad se? Igaza van a Mancinak, én ittam, Ricsi, beszoptam egy kicsit, kellett ez nekem, mert annyi minden eszembe jutott. Mondtam az öreg Hózernak: – Atyus, egy fél litert a kadarból, de tisztán! Ne pancsoljon! Iszom az én barátomra, Rigler Richárdra iszom! – Gyere már, apa. Az ajtóhoz léptem, de Papilinkó elém állt. – Maradjon! Lássa, hogy bánnak velem, hogy rúgnak belém, egy régi barátba. Te pedig, Manci, jó gyerekem vagy? Akkor hallgass, mert most csak én beszélek, itt most csak én… Ricsi, Ricsikém, még mindig betyárnótákat énekelsz, amikor a lábadat áztatod? Savanyú Jóska tizenhatszél gatyája, fennakadt a cserfabokor ágába… Ez a nóta, Rigler Richárd! Rigler összekulcsolta hátul a kezét, derekát kiegyenesítette. – Kedves kisasszony, vigye innen az apját, mert úgy kivágom… – Apa, hallod? – Kisasszony, azt mondtad a lányomnak, kisasszony? Ez szép volt tőled, Ricsi. Tudod, ő varrodában dolgozik, és az ujjai… mutasd az ujjaidat, Manci, mutasd az összeszurkált ujjaidat, hadd lássa Rigler Richárd. – Lódulj! – Rigler elkapta Papilinkó vállát. Én meg néztem, ahogy Papilinkó összecsuklik Rigler kezében, akár egy rossz bicska. Most már tudtam, hogy nem jön Irénke, nem is áll a kapuban, de azért maradnom kellett. – Üss meg, Ricsi, vágj a pofámba, kit izgat? – motyogta Papilinkó. – Ehettünk volna odalent egy kis pörköltet fröccsel. Kezet emeltél rám, jól van… mindegy, azt mondom, most már mindegy… Manci, kislányom, bocsáss meg, hogy ide rángattalak, te jó vagy… Ő keres rám, a Manci, nem megy férjhez, pedig most is lett volna valakije, én meg elcsaklizom a spórolt pénzét. Hallod, Ricsi, és magának is mondom… kifosztom ezt a gyereket. Kiugrottam az ajtón.
Otthon, a szállodában, az arcomat néztem a tükörben. Ettől félt Irénke? Ezt nem akarta látni? De hiszen tokám van! – Két kézzel markoltam a hájat az állam alatt. – Tokapofa! Tokapofa! Kopogtak. Ambrus jött. – Hallod-e, otthon se volt. Riglerrel üzent, hogy menjek a pokolba! A sámfafejűvel. Nem tudom, mit mondott a barátom. Azt sem, hogy mentünk el a Víg Hullába. Mert közben már Irénkével beszéltem végig az úton és a kocsma asztalánál. Hozzá szóltam magamban. – Látod, te híres, hát ennyi vagy! Ülj csak Rigler Richárd mellett, reszkess, hogy föltámadnak a bábuid, és eljön érted Erik, aki sosem élt. – De hát akkor honnan tudja ezt a verssort? Olyan vagy te, mint a rózsa, amelynek annyi szirma alatt nem alszik senki. Honnan tudja? – kérdeztem a barátomtól. Ambrus a borospoharat forgatta. – És ha szeret egy nő? Ülj le mellém, azt mondja, ülj le, kapsz egy csésze kávét. Aztán akármit is akarsz, ott kell ülnöd. Bárka formájú férfi imbolygott a füstben. A kalapja fordítva föltéve. Megállt előttünk. – Toncsikám! – Kinyújtotta a kezét, majd visszarántotta. Továbbvonult, akár egy eltévedt hajó. Ambrus fölemelte a poharat. – Igyunk. – Ott kellett volna maradnom, hátha becsapott a Rigler. Irénke mást üzent. Hogy várjam meg. De miért nem volt otthon?! – Igyunk. – Igazad van, te, te tudtad ezt… – Semmit se tudtam. A bárka formájú férfi megint előttünk volt. Hátrabökött. – Ezt hallgassák meg! – És már a kocsmának kiáltotta: – Az éneklő macska! A cirmos cica énekel, a csizmás kandúr. Bravó, bravó! Mögötte a kottatartón a szürke macska. A zongoránál pedig egy sárgás tarkójú alak. Valaki rácsapott. – Halljuk az új számodat, Hungler Frici! Megszólalt a zongora. A macska széthúzta a száját, énekelni kezdett. – A világon mindenhol van boldog szerelem!… – Ezt énekelte a füstben a szürke macska. – Elég! Legyen már vége! A falon csattant a poharam. Csönd lett. Rákiáltottam egy tyúkarcú öregre. – Miféle hazugság ez? Leültem, és most már nem néztem fel. Üssenek csak! Nem bántottak. Nem is szólt hozzám senki. Később mondta a barátom: – Ideje hazamenni, kora reggel indul a vonatod. – A vonatom? – És bólintottam. Ambrus eljött a szállodába, segített csomagolni. Megakadt valmiben a keze. – Biblia, anyám adta. Ő mindig olvassa, különösen Jóbot. Föllapoztam. Olvasni kezdtem a barátomnak, magamnak és Irénkének. Hozzá szóltam most is. – …mert a fának van reménysége, ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. Még ha megaggodik is a földben gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke: a víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. De ha a férfi meghal és elterül, ha az ember kimúlik, hol van ő? Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad: úgy fekszik le az ember, és nem kél fel, az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból. Még a hegy is szétomlik, ha eldől, a szikla is elmozdul helyéről. A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé. Ezt olvastam. Másnap reggel hazamentem Szilasra.
Pár év múlva megnősültem. Elvettem az egyik szomszédunk lányát. A feleségem tudja, mi a munka, és szereti a vendégséget. Néha bizony sokan jönnek hozzánk. Ilyenkor így köszön az ő széles mosolyával: – Áldás, békesség! |