A fűtőNem ment el, nem az Istennek se! Ott állt a rácsnál, és egyre azt hajtogatta. – Itt lakik, meg is írta, hogy itt lakik. Fajkusz bácsi meg csak nézte azt a férfit. Mit beszél? mit akar? miért csengetett be éjszaka? Fajkusz bácsi talpa fázósan, mogorván megroppant a papucsban. Az altiszt rövidlátóan hunyorgott. Sötétbe merültek a fák a látogató mögött, akárcsak a telek… és el sem lehetett képzelni, hogy egyáltalán lakik valaki ezen a környéken. Az altiszt kihúzta magát. – A fűtő nem lakik itt, én csak tudnám. Az üres telek mintha egy roppant moccanásra készülne az idegen mögött. Az rákönyökölt a rácsra. Így lovagolt egy darabig hátradőlve, majd hirtelen előrehajolt. – De amikor megírta! – Egy lapot húzott elő a zsebéből, az altiszt kezébe nyomta, aztán gyufát gyújtott. – Olvassa! Az altiszt hátrébb húzódott. – Vigye azt a gyufát! – De csak hogy el tudja olvasni. Az idegen elszabadult a rácstól, és csak mondta, mondta a magáét, nem lehetett megállítani. – Komoly Béla! Így hívják, vagy nem így hívják? Na ugye! Itt a címzés – ez vagyok én. – Újabb gyufa lobbant. – A feladó… Fajkusz bácsi előtt megvilágosodott a név, a cím. – Az nem lehet, magát megtréfálták. Most mintha többen állnának a telken. Komor, fekete vonalak a sötétben. A bombatölcsér lakója is kijött, és nyújtózott egyet. Az altiszt szédült. – Be kell zárnom a kaput. Az idegen nem hagyta. – De ha itt lakik! Tudja, honnan jövök, milyen messziről? Aztán mind a ketten bent voltak a kapuban. Fajkusz bácsi és az idegen. Fajkusz bácsi egész testében remegett. – Hát akkor… Még morgott valamit, aztán elindult. Kis kézilámpájával világított, akárcsak amikor kicsöngették a kapuhoz. – Nem várhattam reggelig – mondta az idegen. – Korán indul a vonatom. Az altiszt leszállt az alagsorba. Mögötte a hang. – Mindenki lakik valahol, magának biztosan jó kis szobája van, talán kettő is. Csövek tekeregtek körülöttük a falban. Úgy volt, hogy az altiszt egyszer lehozta ide a kis Verebest az első ából. A csuklójánál fogva rángatta. – Bezárlak, és nem jössz ki többé! A kis Verebes a falat rugdalta. – Nincs joga! Érti? nincs joga! – Bolond elsős. – Az altiszt hátrafordult. – Azt hitte, be akarom zárni. Az idegenre nézett, és fázósan vihogott. – Ahhoz nekem semmi közöm – mondta a másik. Ment volna tovább, de az altiszt előtte állt… …előtte állt, és a kézilámpa fényét leejtette a földre. – Mit akar? A látogató a falhoz húzódott. – Hiszen tudja. Fajkusz bácsi torka kiszáradt, nyelve szájpadlásához tapadt, és megint csak azt mondta. – Nem lakik itt senki. A látogató hallgatott, szétoszlott a sötétben. De ahogy a kis lámpa fénye a falra rebbent, mégis csak ott volt az altiszt előtt. – Menjünk. A kis kerek fény továbbcsúszott. Előre kéne engednem, gondolta az altiszt, mert így hátulról… De hogy engedhettem be?! Uramisten, hogy engedhettem be?! A lámpa fénye egy vasajtóra hullott. – A kazánház. Az altiszt hátranézett. Egy hegyes orr az arca előtt. – Nyissa ki. – Ahogy akarja. – Fajkusz bácsi lenyomta a vaskilincset, aztán mintha nem is lépne, de süllyedne lefelé. Sötéten csillogó szénhegyek, a hegyek között kis utcák. Egyenletes szuszogás, akárcsak maga a pince lélegzene. A szuszogás abbamaradt. Egy roppanás, majd mintha valaki a falon futna végig. A fény végigsiklott a falon. Egy arc ugrott ki a fényből, vastag szemöldök, csapzott bajusz. Bamba, álmos tekintet. – Na ugye – mondta az altiszt mögött az idegen. Fajkusz bácsi nem is hallotta. Azt az arcot nézte, ahogy leválik a falról, és jön, jön, egyre közelebb. – Mit szaglászik itt?! De akkor az altiszt már kint volt. Kicsúszott, mint a fény az ajtórésen, aztán végig az alagsoron, föl a folyosóra. – …magasságos Isten!
Két kerti szék és egy szalmazsák. Ez volt az igazgató előtt. Az igazgató kalapban, végig begombolt kabátban pislogott a fűtőre. Prosztó alak abban a spenótzöld szvetterben, és akkor ilyeneket mond, hogy „foglaljon helyet!” Miért nem mindjárt „parancsoljon!” Jobban utána kellett volna nézni… mit tudja az ember… A fűtő cigarettát vett elő egy dózniból. Az igazgató leereszkedett a székre. Még jó, hogy nem kínál meg, akkor aztán igazán azt kéne hinnem… – Eszébe jutott, amit az egyik tanár mondott, a Marosvölgyi. Testőrtiszt, márminthogy a fűtő testőrtiszt volt. Ostobaság, legenda. Biztosan az egyik takarítónőtől hallotta a Marosvölgyi. De mégis, ahogy rágyújt… és miért nem kínál meg? Lehet, hogy lenéz? hogy ő… engem…? Az igazgató hátravetette a fejét, mintha belső nevetés rázná. A fűtő közelebb jött. Lekuporodott a szalmazsák szélére. – Mindenfelé ígértek szobát, úgy volt, hogy megkapom a sarkon azt a redőnylakást. – Redőnylakást? (Még szép, hogy nem fújja az arcomba a füstöt. Lassan eregeti a karikákat és társalog, talán mindjárt feketét főz. De hogy testőr lett volna…) – Azt az üres bolthelyiséget. – A fűtő a háta mögé bökött. – De aztán egy hatgyerekes családot tettek be. Mit csináljak? én magam vagyok. – Felállt. – De azért nekem is csak laknom kell valahol. – Valahol – ismételte az igazgató. (Nna, meddig ülök még itt? Azt hiszem, máris túlságosan hosszúra nyúlt ez a…) És újra megjegyezte. – Mindenképpen magának kellett volna feljönnie. A fűtő nem is hallotta. Fel és alá sétált a kokszhegyek között. – Semmi, semmi és semmi. – Megint az igazgató előtt volt, széttárta a karját. – Talán még a bombatölcsért is kiigényelték itt a telken, még annak is van lakója. Az igazgató kitolta fejét sáljából, akárcsak egy gyanakvó periszkóp. – Kiigényelték – rezgett benne a szó. Az ipse gúnyolódik, mi több! árnyalatai vannak. Lecsúszott értelmiségi, semmi kétség. – Akárhogy is van – az igazgató fölállt –, itt nem maradhat. – Akárhogy is van – a fűtő meghajolt, keze csaknem a földet söpörte –, itt maradok. Az igazgató megpöccintette az egyik kabátgombját. – Nem kellett volna lejönnöm. – Aztán, ahogy fölfelé indult. – Vannak eszközeim. – Tehet egy szívességet. Az igazgató visszafordult. A fűtő odalent a kokszban újra meghajolt. – Jönnek! A fejek a kapuban szétrebbentek. A szögfejű Kluft a negyedik béből beugrott a fal mellé, mögötte Csinga-Csanga Csanádi, Márk, Mézes és a többiek. – Rendőr is van velük – mondta a szeplős képű Mézes. – Rendőr? – Csanádi megint kidugta a fejét. – De hiszen ez a Jaszti, aki itt állt a Három Arab előtt. – Meg akit mindig bevásárolni küld a felesége – mondta Kluft, és most már egyenesen kiállt a kapu elé. Igen, kiállt az iskola kapuja elé bordó melegítőjében, mintha ő fogadná az igazgatót, az altisztet és Jasztit, a rendőrt. Az alacsony termetű rendőr az igazgató és az altiszt között jött. Köpenye nem volt begombolva, egyáltalán, mintha csak úgy sebtiben kapta volna magára. Morzsás is volt a köpenye, és el lehetett képzelni, hogy sercli van a zsebében és amerikai mogyoró. Az igazgató mindkét kezét zsebébe süllyesztette. – Már több felszólítást is kapott, magam beszéltem vele, fölrendeltem az irodába, de a füle botját se mozgatta. – Úgy nézett a rendőrre, mintha ő felelne mindezért. – Én fedeztem fel – bólintott az altiszt – egy éjszaka, mikor egy barátja meglátogatta. Aztán becsúsztatott egy cetlit az ajtómba, hogy kinyír… ezt írta egy papírra… félre is tettem. A rendőr hol az egyikre, hol a másikra pislogott. – Meggondolja ő azt… meggondolja, ha azt is írta. – És mert senki se szólt, összehúzta a szemöldökét. – Az itt a kérdés, mit szól ehhez a Kerület. – Zsebemben a végzés. – Az igazgató egy pillanatra megállt. – De hiszen maga is látta. A kapunál voltak. Kluft összecsapta bokáját, és elpattant az igazgató elől. Jaszti az igazgató és az altiszt között mintha még mindig egérutat keresne. Nem volt menekülés – be kellett lépni a kapun. – Az a kérdés van itt feladva – csikorgott Jaszti. – Teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki beköltözzön a kazánházba – vágott közbe az igazgató. – Megvan a papír, amire ráírta, hogy… – Az altiszt a zsebében kotorászott, de aztán ottfelejtette a kezét. – Lehet, hogy mások is vannak odalent. – Márminthogy a fűtővel? – A rendőr megállt. – Mármost az a kérdés, van-e fegyverük? Mert ha egy bandával állunk szemben… – Mindenesetre meg kell nézni. – Az igazgató valósággal magával sodorta a rendőrt. Mögöttük, akár egy összecsapódó függöny, Kluft és a többiek. Kluft felsőtestével a lépcső karfájához dőlve. Ha az igazgató megállt – megálltak ők is. Kluft úgy tapadt a karfához, mint egy szoborfigura. A rendőr a kazánházról dünnyögött valamit és a fegyveres bandáról. Az altiszt a papírról és az életveszélyes fenyegetésről. – Gyerünk, gyerünk – mondta az igazgató. Hirtelen hátrafordult. – Takarodjatok vissza! Kluft a lépcső karfáján hasalt, féllába a levegőben. Nem mozdult. Nem mozdultak a többiek se. Az igazgató Jasztival és az altiszttel eltűnt a mélyben. Kluft utánuk nézett. – Be vannak rezelve. Mézes leült a lépcsőre. – Igaz, hogy az idegenlégióban volt? Kluft lelógott a karfáról. – Csak éppen nem ő, hanem a fia. – Fia is van a fűtőnek? – Csanádi odacsúszott Kluft mellé. – Három évvel ezelőtt szökött ki… gyilkosság miatt. Végigülték a lépcsőt. Olykor valaki leszaladt az alagsorba, hallgatózott egy kicsit, aztán megint csak visszajött. Kluft beszélt. – Ha nem szökik meg, fellógatják. Kirámolt egy trafikot, a trafikost kicsinálta. – Ez kell a légióba – mondta Márk. – Az araboknál nincs fogoly – mondta egész váratlanul Teitelbaum. – Ha elkapnak valakit, kész… – Két ujját úgy vízszintesen torkára tette. – Én láttam a moziban az El Ahbar erődöt. – Ha itthon lenne a légionista. – Csanádi lebámult a mélybe. Végtelen homoksivatagon vonul a légió. Az El Ahbar erődben az arabok. Fiúk! az El Ahbar erődöt vissza kell foglalni. Bosszú a meggyilkolt bajtársakért! – A diriék! A fejek fölemelkedtek. Azok hárman meg vágtattak fölfelé. Elöl Jaszti rákvörös képpel, mögötte pár lépéssel a másik kettő. – Hatóság elleni erőszak! – kiabált a rendőr. – Ezt meg fogja fizetni! Ezt keservesen meg fogja fizetni! Az igazgató is mondott valamit, de nem lehetett érteni. Kluft leszánkázott a karfán. – Áll a cirkusz. Nyílt az ajtó, kellemetlen csikorgó hang. A fűtő kilépett a folyosóra. Egy pillanatra visszanézett a kazánházba, mintha magával akarná vinni ezt a képet a földbe süllyedt lépcsőről, a kokszhegyekről, aztán bezárta az ajtót. Az ajtó és a fal között állt, feje vállai közé esett. Egy lépés előre – bele a semmibe. Gyűlöletes minden mozdulat, gyűlöletes a szénporos kőkocka, a fal hulló vakolata… és a hangok odafentről! Lábdobogás, mintha körbe rohannának, valaki sípol, aztán csönd. A fűtő a falhoz lapult. Most jönnek lefelé, a lépcső korlátjához húzódva, jönnek lefelé mind, akik odafent vannak. Kenyeret kell hozzak, akárhogy is, kenyeret kell hozzak. Kedden, vagy ki tudja mikor, itt volt az Ede, egy csatos üveggel ereszkedett le, csomagolópapírba csavart kenyérrel. – Csak fűts – mondta Ede –, csak fűts be nekik! Téged innen nem tesznek ki, az ennivaló miatt meg ne fájjon a fejed. Egy lépés előre a falnál. Milyen lesz az első arc? Két napja, vagy talán már három is, hogy Ede itt volt. Kell hozzak kenyeret. Rendőrt küldtek a nyakamra, de engem nem piszkálnak ki. Ma kabátban ülhet az igazgató, nincs fűtés, nincs! Villanyt is gyújthatnék, de minek? Ismerem a járást. Most csönd van, ki lehet bújni. Egy kiló kenyér és valami szalonna vagy tudj’ Isten… Lassan oszladozott a homály, ez itt farönk vagy szék? Zászló a sarokban, na lám, zászló. Ma cidri van a tantermekben, holnap ki tudja… Rendőrt hoztatok a nyakamra, azt hittétek, megijedek… vágjatok be kézigránátot, tessék, füstöljetek ki! Ede miért nem jön? Koszos dolog, ha valakit cserbenhagynak a barátai. Biztosan megint valami üzlete akadt, egy olyan „jó kis buli”. Meg kellett állnia, úgy remegett a dühtől. Hirtelen fölkapta a fejét. Mintha a homályból szőtték volna azokat a szakadozott vonalakat. A lehetetlenül vékony láb mindjárt szétfoszlik, a fej bizonytalanul lebeg, a vállak elszállnak. Mindjárt elszáll ez az egész… – de nem! Itt áll… – Maga az? Lehelet csapódott a fűtő arcába. Egy mozdulat, és már ott volt annál az alaknál. – Mit akarsz?! – Engedjen el, hallja! – Ki küldött, azt mondd meg, ki küldött?! Nem engedte el a karját… fogta, vitte a kazánház felé. A gyerek már szólni se tudott. Odabent felcsapódott a villany. A fűtő abba a vékony arcba bámult. – Már láttalak. A gyereknek remegett a szája. – Azt hiszi, hogy itt tarthat? – Ő küldött? Az igazgató? – Nem is láttam. Ott álltak a koksz mellett. A fűtő még mindig nem engedte el a gyerek karját. – Ő küldött, hogy leskelődj utánam. – Mondom, hogy nem is láttam. – Akkor… – Csak úgy… – Ide figyelj! – A férfi nehezen lélegzett. – Azt mondod, nem ő küldött, azt mondod, csak úgy magadtól… – Ne csavarja a karomat! – Jó, elengedlek, de várjál! – Utánaugrott, és újra elkapta. – Ha nem ő küldött, ha igazán nem ő küldött, akkor most mondd utánam. Lent a mélyben, lassan, szinte tagolva, mint valami alvilági zsolozsma: – Az igazgató húzza le magát! Miért hallgatsz, mondd utánam, az igazgató egy nagy rakás… mondd! Mondd!
Kluft az ablakpárkányon lovagolt, körmével indulót vert az üvegen. Nem is fordult a többiekhez, csak amikor valaki megrántotta a lábát. – …mondd már! Beszélj! Kluft tenyerét feneke alá csúsztatta, mintha le akarna ugrani, de csak vigyorgott, és bólogatott a párkány szélén. Az arcok fölött az osztályra nézett, és akárcsak annak mondaná. – Hát lent voltam, igen. – Nála? – Csanádi Kluft cipőorrát nézte, a félig kibomlott pertlit. Egy ugrás, és Kluft lent volt. – Beszéltem vele. – A fűtővel? Igazán?… – Mit csinál odalent? – De hogy kerültél oda? Kluft legyintett. – Látni akartam, mi van vele, és azóta már többször is voltam odalent. Szövetséget kötöttünk, ő meg én. Egy pillanatra elhallgatott. Sándor tanár úr, a hosszú Sándor ment végig a folyosón. – Ismerlek, Kluft – ez volt a tekintetében. Kluft utánabámult. – Tavaly vissza akart rakni egy osztállyal lejjebb! Ez egy tanár… – Mintha utána akarna vágni valamit. De aztán megint csak róla beszélt, aki odalent él. – Soha nem tudják kipiszkálni. Először is van egy stukkerje. – Belehajolt Mézes arcába, és szinte nem is lehetett hallani. – Azt mondtam, stukkerje? Gitárja is van… ha azzal lead egy sorozatot… Mézesék hátrébb húzódtak. Csak nézték Kluftot, és szólni se tudtak. – A fiától kapta – mondta Csanádi –, aki a légióban… Kluft elkapta Csanádi kabátját, ott a mellnél. – Nincs is fia, de ha tudni akarod, ő maga volt a légióban! – És akkor a trafikost is? – Csanádi egy mozdulatot tett. Kluft félretolta Csanádit, mint aki már unja az egészet. – Különben azt mondta, majd én is fűthetek. Csanádi utánakorcsolyázott. – Megengedi? Igazán? Kluft visszafordult és rém hanyagul. – Hogy megengedi? Könyörgött, hogy lépjek vele szövetségre! Akkor fűtök, amikor akarok! Megszólalt a csengő, de a fiúk még mindig nem mozdultak Kluft mellől. – Másnak is megengedné? – Nekem is? Kluft az osztály ajtajából. – Hát ha én szólok… Mire egyszerre. – Vigyél le, Kluft! – Tudod a régit… – Én se hagytalak ki semmiből. Megszólalt a csengő, de a fiúk még mindig nem mozdultak Kluft mellől. Kluft fölemelte a kezét. – Csönd! És aki nem tud hallgatni… Bevonultak az osztályba. Kluft éppen becsúszott a padba, amikor a fűtőtest kopogni kezdett. A fűtőtest remegett, mintha rázná valaki. Kluft a szomszédjára hunyorított. – Ez ő.
Itt volt az egész társaság. Ede, akinek mindig akadt egy jó kis bulija, Varjasiné, a pogácsásasszony beleszáradva sötét kendőjébe – és végül maga a házigazda. A fűtő az egyik kerti székre terített. Ócska törülköző, azon pogácsa, két bögre, egy bádogpohár. A szék mellett csatos üveg. Ede ereszkedett le a csatos üveggel, most a szalmazsák szélén ült, és azt mondta. – Nem jöhettem előbb. – Kigombolt egy gombot kurta, zöldesszürke kabátján. – Egy kis üzleti ügyem volt, tudod, mostanában nem lehet petróleumot kapni, hát én felhajtottam. A fűtő töltött az üvegből. – Ítéletnapig is várhattalak volna. Aztán még a barátságról beszélt, az igazi barátságról, és hogy ő azt semmi pénzért el nem árulná. Kínálhatnak száz forintot, kétszázat vagy akár ezret is! – Nem tudok bádogból inni – mondta az asszony. A fűtő eléje tett egy bögrét, aztán ő ivott a bádogpohárból. Közben a mennyezetre nézett, mintha azon futna végig, így ivás közben. Letette a poharat, de még mindig fölfelé bámult. – Tessék, igazgató úr! – Meghajolt. – Parancsoljon lefáradni. Sajnos, nincs több poharam, de talán ez is megteszi. – Megpöccintette a bádogot, majd egy széles mozdulat. – Szerény baráti társaság. Ede fölállt. – Nem tudott kitúrni. Varjasiné bögréjét forgatta. – A Rákóczi úton kezdtem a pogácsákkal… nekem estek, hogy nincs engedélyem, lenyomtak a Keleti felé, aztán most itt vagyok, a réten, de nem megyek tovább… pedig már itt is kezdték, hogy így az engedély, meg úgy az engedély. – Forgott, forgott a ráncos ujjak között a bögre. Végtelen utak, árusok, bódék, sátrak, a Rákóczi úttól lefelé, egy üres telekig, hogy aztán onnan is tovább… A fűtő felfelé bökött. – Rendőrrel is próbálkozott. Egyszerűen nem engedtem be. Ede felnyerített. – Aki bent van, az bent van! – Ha rád számítok, eláshatom magam! – Várni lehetett, hogy a fűtő képen törli Edét, de aztán elnevette magát. – Három fiú jött le… érted? – Gyerekek? A fűtő rejtélyes képet vágott. – Remek kis fickók! Az egyik rohan a boltba, a másik cigarettát hoz. Szeretik a dirit, az biztos, a nagyságos igazgató urat… meg a tisztelt tanárokat. Finom fiúk! – Volt egy tanítóm – Varjasiné váratlanul letette a bögrét –, de az mindig körmöst adott. A fűtő kihúzta magát. – Ezekkel is meg lehet próbálni, nem mondom. Csak akkor éppen kilógatják az ablakon! Az asszony eltátotta a száját. – Kilógatják? – Szíves engedelmével! – A fűtő megint hajlongani kezdett. – Mint a Marosvölgyit. Elkapták a frakkját a tanár úrnak, aztán kidugták az ablakon, no, nem dobták ki, dehogy… éppen csak kiszellőztették. Az asszony a sovány karjait dobálta. – Ó Istenem, egy idősebb embert! Nem, ezt nem lett volna szabad… – Elcsuklott a hangja. – Ez a világ vége… Ede a hátát vakarta. – De hogy ilyen nagy barátságba estetek… – Csak azt mondtam a fiúknak, hogy majd engedem őket fűteni. A fűtő töltött Varjasiné bögréjébe. Az asszony nem ivott. Egyáltalán, mintha megrémült volna ettől a helyzettől, és egyre csak azt ismételgette: – Megverni egy öregembert… – Értse meg, nem verték! – Mikor engeded őket fűteni? – kérdezte Ede. – Majd… majd… ráérünk még azzal. – Szodoma és Gomorra! – jajongott Varjasiné. – Meglátogat bennünket az Úr! – Jól van, nyanya, jól van.
Kluft az iskola kapuját rugdalta. – Igazán kinyithatnák már. Ott voltak a kapunál ezen a sötét és hideg reggelen. Egy gőzölgő leheletben topogtak, ugráltak, táncoltak. Teitelbaum a vasrács közé dugta a fejét. – Ismeritek az öreg Fajkusz bácsit, biztosan még durmol. Kluft öklével dörömbölt a kapun. – Felkelni! Mézes felnevetett. Fázósan csapkodta a kezét, és leszaladt a sarokra. Csörömpölt körülöttük a sötét. Villamos gurult el a telek mellett, ködös fényfolt. Munkások jöttek, hogy mindjárt felszívódjanak. – Fogadni mernék, hogy most fordult a másik oldalára – mondta Kluft. – Akárcsak a barátod. – Teitelbaum kibújt a rácsból, és most Kluft előtt állt. – Akárcsak az a te híres barátod. – A nagyságos úr – mondta valaki. Kluft elnézett fölöttük. – Egy busz! Becsszavamra! De mióta jár erre busz…? A többiek is csak nézték, ahogy a busz üresen és kivilágítva elrobog. – Lehet, hogy eltévedt – bólintott Kluft. Még mondott volna valamit a buszról, de akkor Teitelbaum: – Maradjunk csak a barátodnál. Ha jól emlékszem – fölemelte az ujját –, két hete mi hordjuk neki az ételt. – De még a szivart is! – Velem már bort is hozatott. Kluft a vállát vonogatta. – Na és? Mondta valaki, hogy trógeroljatok? Mire Teitelbaum. – Ha jól emlékszem, arról zenélt a te híres barátod, hogy enged bennünket fűteni. Mondta, vagy nem mondta?! – Mondta. – Kluft behúzta a fejét. Csönd. Aztán Mézes nagyon kedvesen, szinte fuvolázva. – És mikor mondta, ha szabad érdeklődnöm? És meddig fogja még mondani? Hogy Kluft mit felelt, azt nem lehetett érteni. A fiúk kiabáltak, öklüket rázták. – …meddig akar még bennünket az orrunknál fogva vezetni?! – …azt hiszi, bennünket csak úgy át lehet ejteni?! – …már uraskodik! Vendégeket fogad. – …ha mi jövünk, olyan pofát vág, mintha még ő tenne szívességet! – És nem is volt a légióban! – Még csak egy ócska stukkerje sincs! Egy pillanatra csönd lett, és Kluft kidugta a fejét. Egyáltalán kihúzta magát, mintha csak erre várt volna. – Magam is gondolkoztam a dolgon. Ezzel kezdte, és a többiek meg se mukkantak. – Becsapás történt. Aztán csak beszélt. Halkan, megfontoltan, mint aki minden szóra ügyel. – Emlékezhettek, hogy az igazgató rendőrrel akarta kidobatni, és arra is emlékezhettek, hogy mi lett a vége. – Szünetet tartott. Körülnézett, mintha külön meg akarna jegyezni minden egyes arcot. – De ha mi vennénk kézbe a dolgot… A sötét foszladozott körülöttük. A szél ködöt hajtott át a telken. Mézes tekintete megvillant. – Úgy érted, hogy ha… Kluft még csak annyit mondott. – Egy biztos: az igazgató kezet csókolna nekünk! A többiek úgy nézték, mintha egyelőre ők járulnának kézcsókra, hozzá, Klufthoz. Valaki megkérdezte: – És mi lesz vele aztán? Meg se hallották. Különben is ez volt az a pillanat, amikor Fajkusz bácsi végre kinyitotta a kaput. – Lejöttetek? Kluft a fűtő előtt állt. Fölnézett arra a sötéten csillogó arcra, aztán hátrafordult Mézesék felé. Valahogy úgy, mintha még meg akarna velük beszélni valamit. – Kerüljetek beljebb. – A fűtő arrébb húzódott. Kluft oldalazva csúszott be a kazánházba, akárcsak a falon siklana. A folyosó megelevenedett, ahogy a fiúk sorban beléptek a kazánházba. Mézes, Csinga-Csanga Csanádi, Teitelbaum, Márk Skugó. – Mit csinál odafent az öreg? – A fűtő a kezét dörzsölte. Kluft elment a szalmazsák mellett. Az ócska takarót nézte, ahogy felelt. – Hazaküld bennünket. – Ne beszélj! – Szénszünet lesz. – Kluft megfogta a takaró szélét, ujja körül gyűrögette. – Úgy? Hát szénszünetet rendelt el az a vén… – A fűtő vihogni kezdett. Majd hirtelen fölkapta a fejét. – Mi a csudát csináltok? Árnyak imbolyogtak a kokszhegyen, valaki fölemelte a lapátot, de csak azért, hogy újra visszadöfje a kokszba. Az ajtó nyikorgott, mintha újabb és újabb alakok lépnének be. Teitelbaum a fűtőhöz hajolt. – Hozzak valamit? – És mert a férfi nem válaszolt. – Egy kis ezt, egy kis azt… Csönd, mozdulatlan csönd. És akkor fölrepült a szalmazsák. Kluft egy mozdulattal földobta a takarót, a párna leesett, apró kis rongyok lebegtek, valami edény csörgött. – Mit akartok?! – A férfi utánakapott, de csak a levegőt érte. Kluft ellibbent a takaróval. Megindultak a kerti székek, a lábasok. – Állj… hova a fenébe! A fűtő lába közül pattantak ki a fiúk, mint a buborékok. – Szállí-tási válla-lat! – énekelte valaki. Lábak dobogása végig a folyosón. Zengtek a csövek, csörögtek az edények és a bögrék. Akárcsak egy végtelen alagúton rohannának keresztül. A fűtő a szeméhez kapott, mint aki megvakult. Ott állt a telken, mellette a szalmazsák és a székek, a lyukas cipő és a lábasok. – Hajrá, Fradi! Kluft nekifutásból ráugrott a szalmazsákra. Úgy vetődött, mint egy válogatott kapus. Még egyszer… újra… hogy volt! A fűtő mozdulni sem tudott. A fiúk megfogták egymás kezét, és körbetáncolták a zsákot. Aztán kéz a kézben hátráltak vissza, az iskola felé. A lánc egyre jobban összezsugorodott, már csak Kluft hegyes kis arcát lehetett látni, aztán senki se volt a fűtő előtt. Ő meg leroskadt a szalmazsákra. – Ezt még megkapjátok!
A fűtő másnap reggel újra ott volt az iskola előtt. A fán lógott, mint egy batyu, amit éppen csak odaakasztottak. A borbély kiszaladt az üzletéből, utána egy szappanos áll. – Nem akartam elhinni! – A borbély fehér köpenyben és kalapban topogott a fa előtt. A fánál már egész kis csoport volt. Egy szürke kabátos asszony magyarázott, akárcsak valami idegenvezető. – Szűzanyám! Itt jövök el az iskola mellett, fölnézek… és akkor ez itt… Onnan fentről, a szélső padsorból jól lehetett látni. A szélső padsorból Kluft, Mézes, Csanádi és Márk Skugó le nem vették tekintetüket a fáról, el nem tudtak volna fordulni az ablaktól. – Márk! Oszd ki a dolgozatfüzeteket! Márk nem pattant fel, meg se hallotta azt a száraz hangot. – Márk! Kluft mozdult meg. Fölállt egy igézetben. Úgy mondta, még mindig az ablak felé fordulva. – Csak még ma hadd nézzük… |