A gyerek

Ki mondta, hogy a vörös Misi nem tud gyerekkel bánni? Kézen fogva vezet egy kis szőke gomolyagot a nagykörben. Közben vigyáz, ó, nagyon vigyáz, hogy ne lépjen nagyokat. De igazán olyan ez a gyerek, mint egy gomolyag. És mégis van lába: kedves, rózsaszín húsos lába, pihés nyaka, valószínűtlenül apró füle, pisze orra. Fölfelé tartja az orrát, mintha arra várna, hogy beleessék valami. Olykor megáll. Körülnéz. Összehúzza a szemöldökét, és rém komoly képet vág. Misi is körülnéz.

Szinte lángol a tér. A csúszda izzik a napfényben. A vézna fák valahogy még jobban összezsugorodnak. Nem adnak árnyékot. Az égen apró, fodros felhők.

Alig látni az éles naptól. Alakok válnak ki a tájból. Egy dugóformájú meg egy hosszú, nyurga. Vaputa meg Csungi. Lassan jönnek, de hát miért is sietnének? Megállnak Misiék előtt. A gyereket nézik.

A vörös Misi pedig elvigyorodik. Kicsit kihúzza magát, mint egy apa vasárnap délután. És akkor Csungi:

– Hát pesztra vagy? Szép, szép… – Lehajol a gyerekhez. Két ujja közé fogja az orrát.

– Tudjátok – mondja Misi –, az apja nem ér rá vele sétálni.

Csungi fölegyenesedik.

Hogy a csudában van ez? A Karcsi elvesz egy kis kiszolgálólányt. A bátyja üzletében dolgozik. Aztán ez a kölök… De hogy éppen a Karcsi, aki, aki… Ti értitek?

Mit mond erre Vaputa?

– Hát a Csöpivel nem így volt? És ha otthagyja a nőt Karcsi? Meg a gyereket? Továbbmegy. Miért ne? Aztán, ha már éppen a nőnél tartunk… Kedves, dolgos nő. Nekem ugyan nem kéne, de hát… – Vállat von. Elhallgat. Igaz is, mit kell erről annyit beszélni.

Misi megsimogatja a kis szőke fejet. Ügyetlenül, darabosan. – Akárki akármit mond, remek kölök a kis szöszi. Nézzétek csak a karját! Csupa izom. De komolyan. Olyan erős lesz, mint az apja. Olyan erős.

A gyerek hol az egyikre, hol a másikra sandít. És annyi minden van abban a derűs, kék szemében. Igen, a Misi tudja, hogy csúszkálni szeretne. Már viszi is a csúszdához. Ó, nem kell itt beszélni. Értjük egymást, cimbora!

Gyerekek állnak a csúszda előtt. Misi széttolja a sort. Megy fölfelé a lépcsőn, karján a szöszivel. Odafent egy pillanatra megáll. A gyerekre hunyorít. Az kinyújtja a kezét. A pici ujjak kedvesen szétnyílnak. Misi a nyakába veszi. Így csúszik le. Közben nagyot füttyent. Ott lent, egy gyors mozdulattal, a karjába kapja.

Aztán megint föl.

Hanem azért ezt sem lehet sokáig. A szöszi szédül. Vigyázni kell. Így hát leülnek egy padra. Misi mindenféle figurát rajzol kaviccsal a homokba. Lám, ez egy kutya. A gyerek fölkacag. Aztán kitárt karral futni kezd, mintha a napot akarná megfogni. Puff! végighasal a földön. Misi fölkapja, leporolja. Pompás kis fickó. Nem sír, csak olyan ijedten néz. Semmi, semmi baj, pajtás. Semmi baj.

Elindulnak hazafelé. Ide, a Homok utcába. A kocsiúton ölbe fogja a gyereket. Aztán már látni a Karcsiék üzletét. A járda mellett kézikocsi. Azon egy föltépett hasú dívány. Ócska rugó lóg ki belőle. Előtte Karcsi, a Keselypofájú Madarász meg egy szalmakalapos. Karcsi a díványt nézi. Bólint. Nagyon komolyan bólint.

És a szöszi már feléje fut. Átfogja a lábát, mintha sose akarná elengedni. A Karcsi félszeme megcsillan. De az arc komoly marad.

A vörös Misi még körülöttük kódorog. Mire is vár? Talán egy mosolyra, egy pillantásra? De a szöszi már nem törődik vele. Meg se látja. A kezét nézi. Az előbb még benne volt egy csöpp kis pracli… Szinte most is érzi a melegét. Aztán elindul a tér felé. A kocsiúton baktat.

Az utca végéről visszanéz. Nem, már nem látni a gyereket.

 

Durva faragású asztal az üzlet közepén, két hosszú fapaddal. A sarokban egy lehetetlenül ócska fotel, akár csak egy száműzött, letört márki. Karcsi a padon ül, cigarettát sodor. Nagyon gondosan megnyálazza a papírt. A gyerek az ölében. Most fölmászik a nyakába, megfogja a fülét. Nézi, nézi, mintha nagyon csodálkoznék, hogy az apjának egyáltalán van füle.

Velük szemben Madarász egy harmonikát próbálgat. Reggel vette a Telekin, és már este játszani akar a fiúknak. Olyan búsak ezek a tört, elakadó hangok. Valahogy benne van a tér furcsa szomorúsága. A fiúké, akik lebuktak. Érezni aztán a tér melletti szűk kis utcákat is. A homályos, nyirkos kapualjakat.

De egyszerre hetyke, vidám dalba kezd a Madarász. Majd hirtelen leteszi a harmonikát az asztalra. Homlokára tolja a satyakját.

– Azt hiszem, jól jártam vele. Nem éppen új, de hát… – A szöszi füléhez kap.

A gyerek az apjához bújik. Onnan pislog Madarászra. Fél ettől a szürke, sovány arctól. A töredezett, sárga fogaktól, a szomorú tekintetű szemektől. Mindentől, ami Madarász.

Középtermetű, szőke nő lép be. Karján kosár. Mosolyog. Kedvesen, kislányosan. Végigömlik ez a mosoly az üzleten.

– Itt az ebéd, Karcsi.

Karcsi bólint. Az asszony mozdulatait figyeli. Olyan jó nézni, ahogy mer a levesből, kenyeret vág. Rend, nyugalom van körülötte. Aztán maga is leül és eszik.

Csönd. Csak a kanalak zörögnek. Madarász – egy váratlan mozdulattal – a harmonikára mutat.

– Majd este játszom a téren.

Karcsi megint bólint. Igen, az is rendben van, hogy Madarász este harmonikázik. És hogy most itt ül a gyerekkel meg az asszonnyal. Asszony?… De hiszen olyan az, mint egy lány. Az alakja, a mosolya… Éppen rásüt a nap. Szinte áttetszővé válik. Csupa fény. Érzékenyen rezgő fény. Az ember nem is tudja, hogy tényleg itt van-e, vagy csak odaképzeli?

Árnyék hull a padlóra. Karcsi odanéz. A Madarász is.

Erik áll az ajtóban. Élesre vasalt szürke nadrág, ragyogó apacsing. Szőke, tömött bajusz, mosolytalan arc. Valahogyan olyan különös, olyan idegen… Mintha éppen Koppenhágából jött volna, vagy Londonból.

Az asszony:

– Miért nem jön be?

Erik puha macskamozdulatokkal bejön és leül az asztalhoz.

Ki ez az Erik? Ha átmegy a téren, csönd fogadja. Senki sem tudja, honnan jön, és hova megy. Kártyázni se látták. Verekedni se. De azt mondják, hogy jól bicskázik. Azt is mondják, hogy egyszer leszúrt valakit. „Nagy” nőkkel látni. A téri fiúk közül senkinek sincs olyan nője. És olyan biciklije meg olyan fényképezőgépje sem. Miért, hogy mégis kijár a térre?

Az asszony is erre gondol, a vak Karcsi felesége. A hátsó sétányon vannak. Erikkel, a csőszház mögött.

Csöndes kis helyen. A nagykörből ide hallatszik a Madarász harmonikája. Olykor egy-egy árny suhan el. Kavics csikordul. És ezzel mégis teljesebb a csönd. Vékony, sápadt fényt hint a sarki lámpa. Ebben a tört fényben olyan Erik arca, mint egy tőr. Csak az arcát látni. A többit elnyeli a sötét, akár a fákat, a házakat és az otthont… Igen, az otthont. Az asszony egy pillanatra a gyereket látja, ahogy kedves, suta mozdulattal felemeli a kanalat, meg ahogy…

Aztán minden eltűnik.

Csak az Erik arca.

Elképzelhetetlen, hogy megszólaljon. És mégis beszél. Csöndes, fátyolos hangon.

– Eljön velem? Ugye, eljön? Miért ne?… – Búsan, lágyan ejti a szavakat. Átfogja a nő vállát. Belehajol az arcába.

Az talán védekezni akar. Valamit mondani. De semmit se lehet mondani. Elindul a fiúval. Egy darabig hallani a Madarász harmonikáját. Aztán elmarad mögöttük, a térrel együtt.

Egy puha mozdulattal megigazítja a gyerek feje alatt a párnát. Aztán csak nézi azt a csöppnyi kis arcot. Egy hajfürtöt elsimít a homlokából. Valahonnan messziről hallja a Karcsit.

– Adtam neki vacsorát. Lefektettem.

A sarokból jön ez a hang.

Az asszony nem néz oda, csak a gyerekre.

– Anyámnál voltam. Beteg.

Ezt is a gyereknek mondja. Aztán elhallgat. És akkor az ágy mellett megpillantja a rongylabdát. Olyan árva, csüggedt ott az ágy mellett.

Az asszonynak elszorul a torka. Csupa könny a szeme. Honnan jön ez a fájdalom?

Eloltja a villanyt, sötétben vetkőzik. Nehéz minden mozdulata. Kint az utcán tejeskocsik zörögnek. A fáradt, egykedvű zajok elvesznek a sötétben, a csöndben, az éjszakában.

Az se igen történt meg mostanában, hogy a Karcsi délelőtt kijöjjön a térre. Lám, most mégis otthagyta az üzletet. Lassan jön, egy fogpiszkálót tologat a szájában. Valahogy még komorabb a kiszúrt, beborult félszeme. Bő lengyelnadrágját a szél fodrozza. A trikó csak úgy feszül izmos alakján. Olykor megáll, mintha várna valakit. Aztán megint továbbmegy.

Az egyik padról fölrebben Vaputa meg a Vörös Misi. A vak Karcsira néznek. Az meg a padhoz dűl. A kártyába bámul. Ócska, pecsétes kártyalapok ezek, de hát a fiúknak éppen jó. Hiszen nem is valami finom kávéházban játszanak, hanem csak itt, a padon.

– Lapokat – mondja Karcsi.

Misi laposakat pislog. Nem jó ez. Sehogy se jó. A Karcsival nem lehet viccelni. Hiába ügyeskedik az ember a kártyával, mindent meglát a félszemével. És aztán… arra ne is gondoljunk! Jobb lenne kiszállni a dologból.

De már megy a játék.

Vaputa előtt van egy kis pénz. Majd a Misihez vandlizik. És már megint Vaputánál tornyosodnak a fillérek.

A pad áttüzesedik, majd meggyullad. Áll a levegő, senki se beszél.

Karcsi hatalmas tenyerébe vándorol a pénz. Misi utánanéz. Nagyot sóhajt.

És ekkor egy nevet hallani.

– Erik.

Karcsi leteszi a kártyát. Fölnéz. Szurtos, barna arc bámul rá. Moslék pofa. A Patkány. Szánalmas kis figura a tüskés hajával, sovány gyerektestével. Most is hogy behúzza a nyakát. Tátog. Látni, hogy legszívesebben lenyelné önmagát. Mert hiszen mindenki ránéz. A Karcsi is. És abból még soha se volt semmi jó.

Karcsi néz egy darabig, aztán megkérdi:

– Mi van az Erikkel?

Patkány még jobban összezsugorodik.

– Én, én nem tudom, én igazán…

De Karcsi már nem törődik vele. Megkeveri a kártyát. Megy a játék.

Aztán egyszerre csak üres a pad. Egypár izzadt fillér hever a Karcsi előtt… Gyűrött tízes. Kinyújtja a kezét, de aztán mégis otthagyja a pénzt. Az asszony meg a gyerek most már biztosan ebédelnek. Ott a Madarász is. És ő miért nem megy haza?

Megint a Patkány vékony pofáját látja. Olyan szomorúan csüng ez az arc. Karcsi szeretne belevágni. De aztán megint csak megkérdi:

– Mi van Erikkel?

– Tegnap este a hátsó sétányon a feleséged meg az Erik… Aztán elmentek. Együtt. – Alázatos, sunyi szavak. Alig lehet hallani, de azért mégis eljutnak Karcsihoz.

Izgatott kis vihogás.

Karcsi fölnéz.

Csönd. Fonnyadtan lóg a Patkány arca.

Karcsi pedig szinte látja, hogy Erik az üzlet ajtajában áll. Aztán a felesége behívja. És ahogy tegnap este az asszony hazajött… Anyámnál voltam. Beteg. – A gyereknek pedig ő adott vacsorát, ő fektette le.

Hát így vagyunk.

Föláll. Zsebébe söpri a pénzt. Elindul. De nem hazafelé. A régi Lóversenytérre, a Grassalkovich utcába. Ahol a kapuban kezdődnek a lépcsők, és jókat lehet verekedni.

Csúnyán végzi, akit ma elkap a Karcsi.

A Patkány mellette fut. Porzik utána a homok.

 

Sötét árnyékként jön a Madarász. Körülnéz a szobában. Látja az asszonyt és gyereket, de tovább kutat a tekintetével. Végre megkérdi:

– Karcsi?

Az asszony előrejön. Egy gyámoltalan mozdulattal összefonja mellén a karját. Megfogyott az arca, sötét karikák a szeme alatt. A fejét ingatja.

– Semmit sem tudok róla. Két napja ment el, és azóta… De akkor se mondott semmit, amikor elment. Nem beszél soha. – Elcsuklott a hangja. – Az ember nem tudja, mikor örül, mikor haragszik. Miért van ez?

Nem sír. De a hangja, akár belső zokogás. Madarászra bámul, mintha az meg tudna magyarázni valamit.

Madarász elhúzódik. – Lassan hátrál, aztán eltűnik, mint mikor az árnyék lecsúszik a falról.

Az asszony meg egyedül marad a gyerekkel. Ismét egyedül. Két napja van ez így. Olykor arcok kerülnek eléje. Idegen arcok. Ilyenkor még jobban érzi, hogy egyedül van.

Keze a gyerek fején botorkál. Megsimogatja az arcát, de valahogy nem mer ránézni. Így áll az ajtóban. A sötét lassan körülfolyja vékony alakját, ringatja, mint elsodort fát az ár.

Erik finom, hosszú pengéjű bicskát húz elő a zsebéből. Két ujjal dobja bele a padlóba. A bicska remegve megáll. Erik játszani kezdi a plöci-dummot. Különféle formái a bicskadobásnak. Ó, nagyon jól ismerik ezt a téren. Még a dilis Gabi is tudja.

Ökölbe szorítod az ujjaidat, ráteszed a bicskát. Úgy vágod a padba. Ez a dumm. Ha két ujjad hegyéről, akkor villa. Erik nagy mester ebben. De most mégse sikerült a plöcije. A penge leesett a földre. Erik utánahajol. És akkor két bőrszandált lát. Lengyelnadrágot. A vak Karcsit.

Előtte áll a Karcsi, mint egy fal. Egy konok, merev fal. Kicsit sápadt, borostás az arca. A trikó válla behasítva. Verekedett a Grassalkovich utcában. Elkente a száját a Topogó Ferinek. De járt az Almássy téren is. A Patkány beszélhetne erről. De az csak hallgat. A Karcsi mellett áll, lesunyt fejjel. Karcsi pedig leül a padra. Szembe Erikkel.

– Hát akkor játsszunk.

Előveszi kopott, fekete nyelű kését. Ő már inkább csak azzal játszik.

Erik szemöldöke megrebben. Keze a pad támláján, mintha föl akarna ugrani, és el akarna futni. De csak ül a Karcsi előtt. Úgy elmosódva látja a Patkány vézna alakját, az alkonyodó teret. De ez mind olyan messze van.

Indul a játék. A plöci-dumm. Könnyedén dobálja Karcsi a kést. Mindig beletalál a padba. Egyszer éppen Erik előtt remeg a bicska. Karcsi kihúzza. Tovább játszik. – Úgy, pajtás. – Félszeme Eriken. Lám, milyen szép fehér az Erik szvettere. A nyakán halványpiros csík. A nadrágja galambszürke. Ez tetszik a nőknek. Nem is beszélve a selymes, szőke bajuszáról. Az ám.

A bicska a földre hull.

Hát akkor most Erik jön. Kicsit remeg a keze, de azért nincs baj a villával. Megy a többi figura is. Valahol a fák mögött a fiúkat látja. Vaputáékat. Libasorban vonulnak, és mintha énekelnének. Vagy inkább csak zümmögnek. A Vaputa, a Madarász, a Szörnyű, a Csungi, a Pie. De hát hova mennek? Aztán az egészből csak a Patkány marad. A göthös kis Patkány, ahogy a pad fölé hajol. Miért vigyorog?

Karcsi kezében megvillan a kés. Erik fölugrik. Két lépés hátra. Alulról szúr a bicskájával. A levegőt éri. De azért már nyugodt. Karcsi félszeme közeledik. Eltűnik. A fehér szvetter vállát súrolta a kés.

Egy távoli, idegen hang:

– Fuss, Erik!

Nem lehet elfutni.

Karcsi körülötte imbolyog. Lassan, álmosan, és mégis hihetetlenül gyorsan. Mindenhol azt a félszemet látja. De azért nem megy az olyan könnyen. Erik előrelendül. Vékony, piros szalag fut végig a Karcsi karján.

Ki nevet? Kinek van kedve nevetni?

A két bicska összecsap. Penge a pengén. Karcsi ökle Erik csuklóján. A csukló lassan kifacsarodik, az ujjak szétnyílnak. A bicska a földön. Aztán egy szúrás. Alig érezni. A fehér szvetter oldala fölszakad. Véres csík terjeng rajta.

Erik egy fához dől. Lecsúszik rajta a földre. A torka száraz. Inni szeretne. Olyan ostoba ez az egész… Hülyeség. Arcok hajolnak fölé. Sípszó. Valaki kérdez valamit.

Mi ez? Egy kapualj? És a Madarász sötét arca. Aztán egy női arc, elférne egy tenyérben. Mond valamit, de nem érteni. Vizet ad. Még, még…

Hátracsuklik a feje.

Eltűnnek az arcok. Minden belevész a süket, üres csöndbe.

 

Szűk kis szoba. A sarokban spirituszfőző. Azon kopott, kék lábasban víz szortyog. Madarász fehér rongyot márt a vízbe. Kicsavarja. Karcsi karjára köti. Karcsi valami hokedliemléken gubbaszt. Szemét lehunyja. Kihalt az arca, üres. Előtte az asztalon gyűrött szélű, sárga fedeles regény. Gyufaszál lóg ki belőle.

Madarász beköti Karcsi karját. – Elég komisz szúrás. Aztán leül a vaságyra, és cigarettát sodor. Karcsinak is odatol egyet. Tüzet is ad.

Valahol a földszintről gramofon szól. Vézna, szánalmas hang. Aztán egy hatalmas ásítás. Mintha maga a ház ásítana. Csoszogás a gangról.

Karcsi szeme fölrebben. Réveteg, tétova tekintet.

– Erik?

– Azt elintézted. Kész. Fura pofa volt a fehér szvetterjében. Ismerte valaki? Senki. Azért volt, hogy a nőknek elcsavarja a fejét. Több semmi. – Legyint.

– Jól verekedett. – Karcsi szinte látja, ahogy Erik eldől a fánál. De miért kellett ez az egész?… És a felesége, az otthona? Erre már gondolni se tud. Annak már vége. Mintha sose lett volna felesége, otthona. Hanem a gyerek, a fia…

– Mi az, mit csinálsz?

Vak Karcsi fölkecmereg. Vállára vetett kabátban áll, meztelen, átkötött felsőkarral. Csillog a félszeme.

– Nem maradhat ott a gyerek annál a… Elviszem.

– Hova viszed? Ülj le inkább. Megint vérzik majd a karod. Már biztosan kerestek is. Efelől nyugodt lehetsz.

De Karcsi már nem törődik vele. Talán nem is hallja. Nem is látja, ahogy Madarász fölkel az ágyról és hozzálép. Ki ez? A barátja? Olyan idegen, akár ez a szegényes kis szoba meg a gramofon nyöszörgő hangja.

Egy mozdulattal félretolja Madarászt. Kilép az ajtón. A válla még látszik, a többi elmerül a sötétben.

Madarász utánamegy. Kihajol a rozoga korláton.

– Karcsi! Karcsi!

Nincs válasz, csak a lépések kopognak. Aztán csönd. A lépcsőház dohos, nyomorult csöndje.

Madarász szinte a korláthoz tapad. Úgy érzi, sose látja többé a Karcsit. Elmegy és lebukik, akár a Szabó Árpi vagy a többiek. Utána kéne rohanni, és… és… Mindegy. Karcsit nem lehet megállítani. Szabó Árpit se lehetett. Senkit.

Elfordul a korláttól. Falfehér az arca, ahogy bemegy a szobába.

 

Az asszony az arcához rántja a kezét. Ujjai rácsán át nézi a férfit, aki az ajtóban áll. Nézi az arcát, a kiszúrt félszemét meg a kötést a karján. Ezt az embert várta? Ezt?…

Egy hosszú-hosszú perc.

Karcsi beljebb jön. Úgy mozog, mintha álomban járna. Az egész ember olyan valószerűtlen a homályos szobában. Minden mozdulata. Ahogy arrébb tol egy széket, ahogy elmegy a felesége mellett. Igen, elmegy az asszony mellett. Meg sem látja.

Hirtelen megáll. Két kar öleli át a térdét. A gyerek két vékony kis karja. Csillogó szemek néznek fel rá. Mond is valamit a gyerek, de Karcsi csak a szemét látja. Az mindennél többet jelent. Aztán holmikat rángat ki a szekrényből. Kis kabátot, nadrágot, inget. Batyuba köti. A gyerek tekintete kíséri. És még egy másik tekintet. Az asszonyé.

– De mit csinálsz?! Mit akarsz?… – Még dadog valamit, de azt már nem érteni. Karcsi nem is kíváncsi rá. A fuldokló zokogásra sem.

– Kerestek délelőtt… Miért kellett?! miért?!… Hiszen ha szólnál, ha valaha szóltál volna hozzám… de te csak… – Elakad.

Nyikorog a szekrényajtó. Karcsi megfogja a gyerek kezét.

– Elviszem.

Előtte az asszony. Égő, könnyes folt az arca. Karcsi szeretné a két tenyerébe venni, de eltolja. Indul a gyerekkel. A zokogás elmarad mögötte, akár az otthona. A gyerek kérdez valamit. Karcsi nem felel.

Kilépnek a kapun. Egy árny suhan el mellettük. Detektív?

A sarkon fölgyullad a lámpa.

A férfi fejében nevek, címek. A gyerek nagynénje, aztán egypár rokon, ismerős. Valamelyik csak befogadja. És most mondani kéne valamit. Talán sose voltak még így együtt ketten. De mi az? Mit kérdez? Hogy anya miért nem jön? És miért sírt?

Idegenek az utcák, zajok. Karcsi szinte először hallja a villamoscsilingelést, autótülkölést. Előtte két hát beszélget. Hirtelen elsüllyednek a sötétben.

– Fáradt vagy?

A gyerek a fejét rázza. Újra kérdi: – Anya? Mi van anyával? Úgy vártunk téged.

– Igen? Hát vártatok?

Aztán már egy szobában áll a gyerekkel. Kedves kis szoba. A falon képek, az asztalon zöld terítő. Langyos nyugalom. De a filigrán, szőke nő csupa tiltakozás.

– Nem, nem! Hogy gondolja?! Tőlem még csak lehetne, de a férjem… – Közben a véres kötést nézi Karcsi karján.

Akkor hát megint az utca. Sötétbe hull minden körülöttük. A liget fái elfogják az eget. Nagybőgő brummog egy távoli kocsmában.

Karcsi leül egy padra a kicsivel. A batyu véznán fityeg a kezében. Leteszi azt is a padra. Igazán csak egy pillanatra, aztán mennek tovább.

– Álmos vagy? Még várj, várj egy kicsit. Majd a Géza bácsinál… annál a vörösbajuszosnál. Igen, igen, a fülét is tudja mozgatni.

Elindulnak Géza bácsihoz. De az most nem mozgatja a fülét.

– Szóval hát otthagytad az asszonyt?! És mit akarsz a gyerekkel!? Igazán jobb helye van otthon. Ide hozod?! Ide?!… Éppen elég nekem a két fiam! Hanem hallod-e, az a kötés a karodon…

Karcsi ezt már nem hallja. Megy bele az éjszakába a gyerekkel. A félkarjára veszi. Úgy viszi. Közben dünnyög is valamit. – Ne felejtsd el egészen az apádat, mert hát… De hiszen már alszik a kicsi. Nem is hallja. Jó ez így.

Nagyné egy kis utcában lakik a pályaudvar mellett. Távoli rokona az asszonynak. Karcsi nem is tudja, hogyan gondolt erre a töpörödött kis asszonyra. És most itt van, ebben az egérlyukszerű kis szobában. Karcsi a feleségéről beszél, a gyerekről, de Nagyné nem is figyel rá. Ágyat vet a kicsinek, lefekteti. Közben semmit sem szól, semmit sem kérdez. Csak amikor Karcsi indul.

– Itt jó helye lesz.

Karcsi a gyerek arcát nézi, ahogy ott fekszik a párnán. Lassan távolodik az arc, aztán eltűnik. Becsukódik mögötte az ajtó, és megint kint van az utcán. Hűvös szél csapja meg. Elindul. Mindegy, hogy merre.

Hunyorogva fölnéz. A csúszdát látja, valami ködös szürkeségben remegve. Satnya fákat, egy-két imbolygó alakot. Keze a pad támlájára csúszik. Igen, itt van a téren. Hogy került ide?… Feje zúg, a karja sajog. Kegyetlenül sajog. Keserű íz a szájában. Kusza, tépett emlékek: az éjszaka, ahogy viszi a gyereket. Különböző szobák, aztán megint az utca… Mindig az utca. A gyerek eltűnt, akár a felesége meg a… Nem fontos. Köpni rá.

Föltápászkodik. Két lépést tesz, aztán megint leül. Hova is menne? És csak bámul. Milyen szürke a tér. Távolról bugyborékoló hangok.

Egy arc bukik elő a szürkeségből. De hiszen ez a Patkány! Milyen ijedten, hülyén néz… Remeg az ajka, mond is valamit. Hé, mit dadogsz?! Hogy menjek, fussak?

Dobogó lépések.

Keményen, szárazon csikorog a kavics. A Patkány helyett egy bajuszos pofa mered a Karcsira. Olyan a tekintete, mint egy bulldogé. Már többen is állnak a pad körül.

Minek ez a nagy felhajtás?

Karcsi föláll, szinte észre sem veszi, ahogy összekötözik a csuklóját. Elindul a rendőrök között. Szólnak hozzá, de nem hallja. Elmosódott arcok. Egy pillanatra, mintha a feleségét is látná és megint a Patkányt.

Rendőrcsizma rúg a Patkányba.

– Kotródj innen!

Patkány egy pad mellé zuhan. Úgy néz a Karcsi után előregörbedve, mintha nem akarná, nem tudná elhinni, hogy tényleg elviszik. Aztán fölugrik és eliszkol. Át a téren, szutykos mellékutcán. Úgy esik be a Makk Hetesbe, mint egy darab rongy.

– Lebukott a Karcsi! A félszemű Karcsi!…