Arcok és árnyak

A fiú közel húzta székét az ablakhoz. Kibámult az utcára, mintha többé már nem is akarna a szoba felé fordulni. Eső mosta az ablaküveget. Szemben a félig leszakadt ház, akár egy csonka könyök. A kapunál két-három kézikocsi, azon szekrények, díványok. Öblös karosszék, mint egy nagyon öreg ember, aki hosszú évek óta ki se mozdult szobájából és most egyszerre kitették az utcára. Puhakalapos férfi szaladt a járdán, puskával a vállán. Befutott egy kapuba, aztán, mintha cseresznyemagokat ropogtatnának, lövöldözés hallatszott. Kinyílt egy ablak. Egy nő fölugrott a párkányra, de hátulról elkapták a derekát. Kesernyés, kékeszöld fénnyel meghasadt az ég. A házak még szürkébbek, elhagyatottabbak lettek.

A fiú felállt. Valaki mocorgott mögötte, az apja beszélt halkan, egyenletes hangon. Úgy érezte, nem is szobában, de zsúfolt váróteremben áll, mögötte kosarak, bőröndök, emberek. Emberek, akik ülnek, és várnak valamilyen vonatra. Rég nem hasonlított már ez a lakás az otthonra. Furcsa, idegen holmikkal teltek meg a szobák. És akik jöttek… Egy éjjel Linzmann úr reszketve, hosszú, vékony szája remegett, akár a térde. Homloka vérzett. Apa kivitte a fürdőbe. Elvitték munkára a férfiakat, egy SS meg két nyilas, engem fenéken rúgtak és elengedtek, de a többi… Linzmann úr ottmaradt, segített anyának főzni, és virágokat rajzolt egy mappába, mindig virágokat. Egy este azt mondta: – Továbblépek. – Pollák doktorról nem is tudta, hogy jött be. Egyszer csak ott állt a lefüggönyözött szobában, és sírt. – Marikát elvitték, meg a feleségemet… – Teréz néni pedig a díványon feküdt egy nagy kép alatt. Ezt a vékony csontú, kiszáradt öregasszonyt anya vezette be. Ahogy megetették, lefeküdt, és most már olyan volt a díványon, mintha a takarók, kispárnák, zsebkendők mind belőle nőnének ki, egyre dúsabban virágozva. Pollák doktor is eltűnt, jött Kádár, az asztalos. – Ki kell jutnom Csepelre a munkásokhoz.

Teréz néni maradt a díványon.

Mindez egyetlen pillanat: – leszakadt könny a kisírt arcon.

Villamos fordult be egy mellékutcából, magányosan baktató, eltévedt sárga kocsi. Oly meghatóan valószerűtlen, akár álomban lenne, vezető, utas nélkül csavarogva az elhagyott városon. Ahogy a fiú nézte az elveszett kocsit, egy álmára gondolt. Lent állt egy ház földszintjén, állt, és fölnézett a magas, barna falakra, apró ablakokra. Az ablakok mögött szobák, az egyikben Éva. Itt van a házban, csak el kell indulni felé. De még várt. Aztán, ahogy ment fel a lépcsőn, ajtók nyíltak előtte, idegen, ostoba arcok kísérték. Egyszerre valami szobában állt, kezében hatalmas filmtekerccsel. Előtte egy széken tátott szájú nő ült. – Kérem – mondta valaki –, csak dugja be a torkába a filmet, aztán vetítünk. – Ő pedig gyömöszölte a nő szájába a tekercset. A lány arca!… Átrohant egy másik szobába. Itt is idegenek. Akkor megint kint volt a lépcsőn, és látta, hogy fönt a magasban egy lány lépked. Ahogy mögéje ért, elkapta a vállát, magához rántotta. Arc az arc mellett! Hát ez se ő?! De igen, mégis, a szeme meg a szája… ő az, ő kell hogy legyen! Nem igaz! Körmével az idegen archoz kapott, hogy letépje, leszakítsa! Aztán tovább rohant, fel a padlásra, le a földszintre, egyik szobából a másikba. Hullottak körülötte az arcok, de a lány nem volt sehol.

A villamos eltűnt az utca végén, talán betért a sarki bombasérült tejcsarnokba, és most a pult romja előtt csücsül. A fiú végighúzta körmét az ablaküvegen.

– Karcsi!

Megfordult. Az apját látta az asztalnál egy viharkabátos férfival. – Linzmann úr! Mikor jött vissza? Az arca mintha sáros lenne, hosszú keze föl-fölrebbent az asztalról. Elmosolyodott, valahonnan egy mocsár mélyéből. Az asztalon különféle cédulák, papírok és egy kék szalaggal átkötött csomag volt. Mögöttük fehér gyerekkocsi. Összegyömöszölt kis batyuk lógtak ki a kocsiból, tetején dominósdoboz. A viharkabátos Linzmann úr fölkelt, megfogta a fiú vállát.

– Most már nem csüggedünk!

Aztán mindjárt visszaült, fejét két tenyere közé ejtette. – Nagy kosz az egész, ajhaj, micsoda drekk! – Belefütyült a levegőbe, és ezzel a halk füttyel mintha ő is elröppent volna.

Apa fölnézett egy papírról.

– Ezt a csomagot elviszed a Columbus utcába, egy csillagos házba. Kenyér meg szalonna. Jenőfi Bélánénak viszed. Ennyit vállalni kell. Columbus utca hét.

A fiú vette a kabátját, aztán, amikor fölemelte a csomagot az asztalról, még egyszer Linzmann úrra nézett. Az csak bólintott a két tenyere közül. Mögötte a díványon Teréz néni. Hegyes, fölhúzott térdén egy csészealj táncolt. Ő pedig csobogott, mormolt, mint lassú folyású patak: – Ferdinánd utálta a gesztenyepürét, a spanglis kabátot… furunkulus volt a nyakán…

– A házmester rendes ember – mondta apa.

Karcsi indult. Még látta, hogy Linzmann úr föláll, a szekrény felé megy (beakasztja magát a ruhák közé?), aztán az ajtó becsapódott mögötte. Kint volt az előszobában. A homályos sarkokban mintha férfiak ülnének kalapban, kabátban. Végig a gangon lámpafény kísérte az ablakokból, a lépcsőház is sápadtan világított. A csomagot nézte a kezében: kenyér és szalonna. Ezt vállalni kell, mondta apa. Neki – aki a szerelmét se tudta vállalni. Az egyetlent, akit valaha is szeretett, akitől elfutott más mellek és combok után, hogy aztán ott rohadjon mellek és combok között. Akkor miért menekült tőle, mi fájt úgy, hogy nem tudott vele maradni?

Ahogy lenézett a lépcsőről, egy papot látott futni a földszint síkos kövén, barna csuhában, sután kapkodva a lábát. Sovány gyerekfeje, hegyes szakálla fénylett az esővíztől. Egy pillanatra hátrakapta a fejét, aztán eltűnt a pince felé. Pollák doktor! Ugyan, szamárság! De a tekintete, ahogy hátranézett… és miért futott a pincébe?

Az udvar üres volt, mintha soha nem látott volna senkit.

– Karcsi! – mondta valaki az utcán. Állandó, szinte zajtalan dobpergés hallatszott valahonnan a járda alól, és közben egy emberi hang a nevét mondta: – Karcsi!

Átfutott a túlsó oldalra, a kifordult gyomrú ház elé, ahol egy barna kabátos fiú állt, leánnyal a karján. Csövek, fűtőtestek meredeztek mögöttük, sikoltóan fehér ajtóval.

– Győrből menekült a menyasszonyom, már két napja járunk az utcán. Haza nem vihetem. Apám, az az állat, nyilas.

Karcsi csak nézte őket. Egy törzsük volt, két szürke arccal, négy összegubancolódott karral. A lány karja rácsavarodott a fiú derekára, szinte belevájt a húsba.

– Ica nem mer bemenni sehová, ha egy pillanatra megállunk, már cibál tovább, mindig tovább! Megpróbálom bedugni egy kórházba.

A lány hallgatott. Teste előregörbült, mintha le akarna térdelni, irgalmat kérni az utaktól.

– A Csengery utcai kórház… – mondta Karcsi – próbáljátok meg.

Azok már elindultak egymásba kapaszkodva.

Karcsi is tovább ügetett a csomagjával. Átugrott egy kőrakáson, futni kezdett. Megállt, kifújta magát. Nem repülő volt, mit kell mindjárt citerázni? Ki ez a szürke fejkendős férfiarc? Szatyorral jön és baltával… Edvi-Illés tanár úr! De hiszen két éve meghalt. Vagy nem ő halt meg? Edvi-Illés… Honnan szedte ezt a női kendőt?

– Tanár úr…

Az elment mellette. Egyedül hagyta az utcával.

(Akkor álmában is az utcán volt, ahol a lány lakik… az utcán menetelt a zenekar élén, piros mackóban, tornacipőben, és fakanállal vezényelt. Mögötte a ragyogó, aranyos kürtök egymásból nőttek, emelkedtek, egyre fényesebben. Peregtek a dobok, az utca végtelenné tágult. A járda tele emberrel, az ablakokból fürtökben lógtak. Minden arc előtt elvonult a zene, minden arcot látnia kellett a fiúnak, aki csak egyet akart látni. Kétségbeesetten hadonászott a fakanállal, hogy el ne hallgasson a zene, csak zengjen, zengjen! Akkor már lovon ült, egyre nőtt, emelkedett a lóval, előtte a nap szikrázó fájdalma. Hatalmas volt, és csupa kín. Házak és mezők könnyesen kuporogtak alatta, elveszett mellőle mindenki.)

– Hasra, hasra!

Valaki megragadta a karját, lerántotta a földre. Pillanatra fölnézett. Látta, hogy egy téren van. Fölötte, a szürke égen acélos kék repülő. Jön, jön… hatalmas berregésében, zúgásában elvesznek a házak. – Lezuhant. Kavics, és homok, mintha megzabálta és kihányta volna a földet – keze riadt állatként kapart. Ki szuszog itt mellette?

– Történelmi idők…

Karcsi beleröhögött a földbe. Hülye állat, mit mond? – történelmi idők… – Ki lehet ez a pofa? Ha megúszom ezt a piszkot, levelet írok Évának, megírom, hogy sose szerettem mást. Na most, na most!… A kalapot, az inget, a nyakkendőt, a mellényt, a kabátot, a nadrágot, a zoknit, a zoknitartót, ha piszkos, ha foltos, ha zsíros, eldobni, elvetni, elajándékozni nem szabad, mert az bűn, mert az vétek, ilyenkor vesszük elő a valódi amerikai vadfókazsírt, egy a köpés, egy a zsír, két dörzsölés, és már híre-hamva sincs a foltnak, a folt nincs, a folt volt. (A lány a könyvtárban a Háború és béké-t kereste. Akkor láttam először… kék ruhában volt és harminc fillért kért Galsaytól… Írok neki.) …az eszköz rossz, az eszköz tompa, az eszköz nincsen használható állapotban (– ha ezt még végigmondom…), a gazdasszony farol a tűzhely mellé, keni-feni, hogy még a szomszéd is belefárad, ilyenkor vesszük elő a valódi hollandi habgyémántot, kettő fenés jobbra, kettő fenés balra, az eszköz jó, az eszköz vág, az eszköz használható, viszi az üveget, a gömbölyűt, a kereket, a gömbölyűt, a kereket…

Érezte, hogy a vállát rázzák. Fölállt, de úgy, mint aki már semmit se tud kezdeni. Egyet lépett. A házak megfordultak körülötte.

– Rosszul van?

Padon ült. Valaki beszélt hozzá, de nem látta az arcot. Kezében a csomag: kenyér és szalonna.

– Köszönöm – mondta, és fölkelt. Minden olyan józan volt körülötte, az út, a szürke levegő, mint amikor kórházban feküdt és kinyújtott, mozdulatlan lábát nézte a lepedőn. A csomagot elviszi, ez a dolga. Nehezen tudta elképzelni az otthonát. Hogy hazamegy, és apa még mindig ott ül Linzmann úrral. Teréz néni a díványon bugyborékol.

Hosszú sor batyu, csomag, kézitáska vándorolt a kocsiúton, szuronyok között, akárcsak elköltözne a város. A batyuk és csomagok alatt alig lehetett látni az arcokat. Görnyedt hátak, lábak vékony fekete vonala. Mellettük katona, nyilas karszalaggal. Az egész sor, mintha az ég elrepedt sárga sávján vonulna, menetelve, csak menetelve, sárosan, rongyosan, lassan elhagyva minden holmit.

De ő még ott van, akinek ezt a csomagot viszi. Jenőfi Béláné a Columbus utcában. Itt levágni a vasúti töltésnél. Házak, kertes házak… – a kertek üresek és ázottak. A levegőnek olyan zúgása volt, mintha egy hatalmas, elromlott rádió kattogna. Egy villa kapuján sárga csillag. Karcsi elment előtte, hátrasandított. Az utcán senki. Egyedül volt a házakkal és kertekkel. Hirtelen ott állt a kapunál, keze alatt süketen csattant a kilincs. Bentről, a ház mélyéből csoszogás hallatszott. Alacsony, kék nadrágos férfi jött a kapu felé, kulccsal a kezében, duzzadt, álmos arccal.

– Jenőfi Béláné… – Karcsi fölemelte a csomagot, valahogy úgy, mintha mögéje akarna bújni. – Ezt küldték neki… megkértek, hozzam el. (Aljasan sikló, gyáva kis szavak, és előtte ez az álmos arc. Megszólal, mindjárt megszólal. A házmester rendes ember, apa mondta.)

– Nincs itt.

– Elvitték?

– Csak a svéd védettek maradhattak.

Karcsi a kertben két férfit látott a fa alatt. Hátratett kézzel álltak. Lassan feléje fordultak. Egy darabig mozdulatlanul néztek, aztán elindultak. Két csillag jött, és hátul, az utca másik oldalán valaki figyelt. A két csillagos nem látja, de Karcsi érzi a bőre viszketésén, és lassan, lassan, mintha víz alá merülne. De hiszen már semmi dolga, miért áll itt? Ha ezek ketten idejönnek…

– Csomag?

– Kenyér és szalonna Jenőfinének.

– Ő már nincs itt.

Az egyik férfi elvette a csomagot, a másik a zsebébe nyúlt, előhúzott egy levelet.

– Ha elvinné a Katona József utcába az anyámnak…

Már többen álltak körülötte, de csak azt érezte, hogy valaki a háta mögött figyeli. Az arcok összekeveredtek előtte. Cédulákat, borítékokat dugtak a zsebébe, közben beszéltek. Ő is mondott valamit.

– Megpróbálom. Nem, nem ígérem,

Megfordult. A túlsó oldalán egy szürke felöltős férfi állt. – Rám szól, igazoltat! – Elment a ház előtt, de a férfi még mindig nem szólt. – Utánam jön! –

Csak a töltésnél nézett vissza. Nem látta a szürke felöltőst.

Zsebében papír zörgött. Előhúzott egy levelet, beleolvasott: – A végzet utolért, holnap jönnek értem. Drága anyám, a könyveimet küldesd el Ferivel Lajosékhoz… – Belekapott egy másik írásba: – Tegnap a nyárra gondoltam, amit együtt töltöttünk Badacsonyban, és azt hiszem, sírtam. – Aztán hatalmas betűkkel egy szürke cédulán: – Vesszünk el mind, akik ezt tűrtük, akik évek óta csak nyavalyogtunk, utállak benneteket és magamat! –

Visszagyömöszölte a cédulákat. Megborzongott. Hiszen ez már nem is ő, aki itt áll, levelekkel a zsebében… – Egyetlen, rettenetes üzenet. Elindul a városba, viszi a hírt egyik utcából a másikba. – Hülyeség, elmebaj! Semmi köze ezekhez a levelekhez, ezekhez az emberekhez. Csak nem gondolták, hogy elindul házról házra? Hazamegy, igen, haza, a leveleket pedig elszórja.

Egy anyának is küldtek levelet a Katona József utcába. Azt talán elviszi, meg azt a másikat…

A szürke felöltős a járda szélén cigarettára gyújtott, aztán átment a másik oldalra.

Talán nem is ő volt, másnak is lehet szürke kabátja.

Karcsi bevágott egy mellékutcába. Kint volt a Thököly úton. Katona József utca… merre is? Jó, azért nem veszítjük el a fejünket. – Ha valakinek nincs jobb dolga, mint szaglászni, szimatolni… Üldöznek, engem üldöznek? – Észrevétlenül besötétedett. Fekete nyirok ereszkedett az utcára. Karcsi a szürke felöltős férfire gondolt, akinek nem is látta az arcát. Mások után vadászik, ilyen mocsok! Talán tudja is, hol lakom, ezek mindent tudnak. Rendőrökkel megy hozzánk, elviteti apát, Linzmann urat, csak Teréz nénit nem veszi észre. Ő ott marad a díványon, az üres szobában. – Mindegy, gyerünk tovább.

(…egy eszpresszó ajtajában állt akkor álmában. Már nem volt senki vendég, a villanyt is eloltották. A tükörből jött csak valami sápadt, cellaszerű fény, megvilágítva a hatalmas kávéfőző gépet, középen egy asztalt, amire fölrakták a székeket. Nadin kisasszony, a fekete pulóveres Nadin kisasszony ideges karja a kávéfőző felé ugrott, akár egy macska. Karcsi nem mozdult az ajtóból. Tudta, hogy a lány itt van. Nem látta, de érezte a tükör borús csillogásán, az egymásra rakott székeken, Nadin kisasszony mozdulatán. Most elmondhat neki mindent. – Rigler Richárd rossz bőrben van… – ezt mondta a tükör felé fordulva. – Tegnap láttam Rigler Richárdot, a sámfafejűt. Rossz bőrben van. – Több szava nem volt.)

– Nem tud vigyázni?!

Valaki elsiklott mellette. A sötét úgy tolongott előtte, mintha fekete falak omolnának egymásba. Egy villamos húzott el szinte nesztelenül, lidérces kék fénnyel. Egy-egy pillanatra apró, felvillanó fénypontokat lehetett látni.

Egyszerre megállt. Itt, előtte a szürkekabátos! Eddig jött utána a sötétben, követte, és most itt van.

A fiú karja előrerándult. A csupasz falat súrolta. Oldalt kanyarodott, futni kezdett. Vágtatott a sötét utcán. Ő volt az egyetlen zaj. Megint érezte a leveleket, a belőlük áradó borzalmat. Rohanásában a házak fölé nőtt, végigvágott az utcán. A rémület vitte, röpítette. Hatalmas szárnyak nyíltak és csukódtak össze előtte. Szűk volt a város, szűk volt a leszakadt ég. Szitkozódás hallatszott, mintha többen kergetnék. – Hirtelen csönd. Már nem is futott. Ez a Katona József utca. Egy kapu zöldes, gyér világosságában előhúzta a levelet… huszonnyolc, Katona József utca huszonnyolc.

A házmester ahogy beengedte, hozzálépett, mintha hirtelen rá akarná vetni magát. A lépcsőig kísérte. Szürke arca volt, apró fekete pontokkal.

– Ebben a házban minden rendben van… – Fölemelte a kezét a homályos lépcsőházban. – Csönd és tisztaság. Maga kit keres?

– Egy anyát. – Karcsi visszanézett a lépcsőről. Látta lent az arcot, amely még mindig nem akart tőle elszakadni. Megmondta a nevet. – Balázs Józsefné.

– Hozott neki legalább befőttet?

– Levelet a fiától.

Most már végképp elfordult az arctól. Ment fölfelé. Végig egyforma barna ajtók kísérték és csönd. – Istenem, ez egy látogatás… teára is várhatnának! – Mintha figyelnék az ajtók mögül és valahonnan kintről is figyelnék, ahogy megy gyászos útján.

Belesett egy kulcslyukon. Magasra tartott gyertya sárga lángja… A sápadt, mozdulatlan lángot látta, de az már egy arc volt. Riadt, guggoló tekintet. – Továbblépett. Hallotta, hogy kinyílik egy ajtó és valaki megkérdi: – Elhozta a fényképet? – Nem fordult hátra. Mögötte mintha végig kinyílnának az ajtók. A második ajtón becsöngetett. Egy pillanatra az a furcsa érzése volt, hogy a szürke felöltős férfi fogadja.

Fekete kendős nő állt előtte. Kendője oly szorosan, simán lekötve, mintha nem is lenne haja. Arcában is csak a lángoló szem élt. Fejét lehajtotta, akárcsak arra várna, hogy elvezessék.

– Üzenet a Columbus utcából.

– Ó, a fiam! – az asszony a levél után kapott. Magához szorította, és előrebotorkált. – Megengedi, ugye?

A fiú nem is tudta, miért megy utána a szobába. De már bent volt. – A nagy, csupasz asztalnál fehér szakállas, bársonykabátos férfi. Előtte hosszú nyakú üres üveg. Kenyér és kés, egy fehér tálon. Tisztán csengett a hangja, ahogy megszólalt.

– Megfogadjuk, hogy mindarra, ami velünk történt, nem emlékezünk.

– Megfogadom, hogy mindarra, ami velem történt, emlékezem! – A sarokból jött ez a hang, aztán a sovány, vékony bajuszos férfi ott állt az asztalnál, szemben az öreggel. Tenyerét az asztal lapjához szorította. Arcán külön táncolt minden vonás. – Megfogadom, hogy semmit se felejtek el. Nem felejtem el a gyermekeim elhurcolását, emlékezem arra, aki belém rúgott, aki megütött!

Mögöttük lassan felbugyborékolt a sírás. Az anya sírása a levél fölött, mintha a két férfi egymásnak felelő hangjából hajtott volna ki.

A szakállas a hosszú nyakú üveget nézte.

– Imádkozz azokért, akik megkínoztak, mert nagyon szerencsétlenek. Senki nem tehet semmiről. Azt hiszed, nekik jó, azt hiszed, az őrök nem félnek?

– Leköpnélek, Péter, legszívesebben leköpnélek! És magát is! – Hirtelen Karcsihoz fordult. – Mit mászkál ide, miféle levelet hozott ennek a nyomorultnak, látja, hogy sír?! Hát csak nézze! Nézze!

Karcsi elfordult. Nyál fröccsent az arcára, a gyűlölet és a megvetés nyála. A keze után kaptak. – Uram, uram, bocsásson meg nekem!

Kint a folyosón megtörölte az arcát. Elindult lefelé. A férfi elcsukló hangja benne volt: Csak nézze! – Nézni, mindig csak nézni. Soha nem leszel felnőtt, mondta egyszer apa, mindig vársz valamire. Mire mondta ezt? Nem fontos, majd ha együtt lesz a lánnyal…

Megpillantotta a szürke felöltőst.

Lent állt a házmester fülkéjénél. Mögötte nyitva volt a kapu. Kabátja szétgombolva, keze a zsebében. Fölnézett. Vöröses arca akár a nyers hús, lehetetlenül vékony orra alatt tömött, fekete bajusz. Elfordult. Egy vérvörös, duzzadt tarkó volt az egész ember. – Kinyittatta a kaput ez a duzzadt tarkó, ha akarja, becsukatja, mindenkit lerendel a ház elé, elvitet. Úgy áll, mint az egyetlen ember, az egyetlen férfi. A többi odabent a szobákban kushad és vár. De ez, ez itt…

Karcsi úgy érezte, mint egyszer álmában, amikor lassan leereszkedett a lámpáról, lassan leszállt, hogy agyonnyomjon valakit. – Még látta, hogy egy férfi befut a kapun, aztán két keze a tarkón csattant. Ütötte, tépte a lógó húscafatot. – Piszok! Piszok! – Érezte, hátulról fölemelik a lábát, a vállát rángatják és akár egy hangszóró bömbölné.

– Csillagos házakba jár a disznó!

Ujjai lassan leszakadtak a férfi tarkójáról. Hátrarántották a karját. Lába a levegőbe rúgott, arca lehanyatlott. A derekára kapott egy ütést, aztán megint felemelték, mintha így akarnák körülhordozni.

Egy pillanatra lehunyta a szemét… Az arcot, a lány arcát nem látta most sem.