A pocsolya– Lehajol hozzám az ég szürkén, szétszakadva a fák ágai között, egyszerre a nyakamba zúdul. Apró cseppek táncolnak rajtam egyre kövérebben. Kiugrok a temető árkából, rohanok, rohanok… egy pillanatra megtorpanok. Elsodorjam az erdőt, vagy lefussak a völgybe az apró, kis házak közé? Békén hagyom őket odalent, az erdőt se bántom, hiszen úgyis patakok zuhognak belőlem mindenfelé. Kicsit lusta vagyok, ez a bajom. De hát innen is annyi mindent látok – minek csavarogjak? Nem rossz ez a hely a temető mellett. A dombok alatt emberek feküsznek, össze van kötözve a lábuk. Egyszer majd, ha kedvem támad, elviszem őket. Vannak napok, hogy látogatók jönnek. Virágot, koszorút tesznek a dombokra. Letérdelnek, és nagyokat sóhajtoznak. Engem átlépnek. Hanem ami sok, az sok. Van itt egy alak, egy szakállas szőrcsomó. Az utat javítja a temetőnél, olykor éjjel is itt csatangol. Vékony, piszkafa asszony jár hozzá gyerekkel, valami lábasban ennivalót hoz neki. Ilyenkor az út szélén ül a szakállas, lehúzza a csizmáját, a rongyokat is lecsavarja a lábáról. Evés után pedig hosszú nyakú üveget dug a szájába. Glug-glugy… szinte lenyeli az üveget. Ahogy feláll, csillog az apró, vörös szeme. Felém jön, megáll előttem. Derekát, mellét, hóna alját dörzsöli, dörzsölgeti a szutykos ing alatt. Köp, leköp. Egyszer, kétszer, háromszor… nagyokat csattan rajtam. Ő ezen vigyorog. Hátrasandít a gyerekre meg az asszonyra, leguggol, közelhajol hozzám. Beszívjam az arcát, a ronda, szakállas képét? És ez az örökös vigyor! Ennek a nyomorultnak, ennek a mocsoknak beszéljek a rokonaimról? Igaz, kicsit elszakadtak tőlem: a kövér tó, a fényes hátú folyó. Akármikor meglátogathatnám őket, ajándékba vinném a dombokat meg az erdőt. A férfi belém dugja a nyelvét: miféle ostobaság ez megint?! Idehívja a fiát is. Paskol a kicsike. Megint ott kuporognak az úton mind a hárman. Nézem a házakat, és olyan az, mint három árnyék. A férfi a gyerekhez hajol, magához öleli, szakálla alá rejti. Az asszony pedig ül és hallgat. Aztán elveszi a gyereket a szakállastól, elindul vele lefelé az úton. A férfi utánuk néz, sokáig áll úgy mereven. Hirtelen felém fordul, csillog a szakálla, mintha belém mártotta volna. Mellém kuporodik, beszélni kezd. Nem nagyon értem, mit mond, inkább azt figyelem, hogy rezeg a szakálla. Én is mondhatnék neki valamit. – Árnyékok vagytok mind a hárman, és úgy is tűntök majd el. Ezt mondanám. De hallgatok. …hallgatok éjszaka is, amikor azok ott lent a dombok alatt beszélnek. Egy lány szólal meg először, az ő hangja száll, emelkedik. – Nem is tudom, honnan futott felém, de egyszerre előttem volt, és én a szétgombolt ingét néztem, a melle, a nyaka remegését. Csupa por volt az arca, hozzá akartam hajolni, hogy megtöröljem, hozzá akartam hajolni, hogy megcsókoljam. Elcsúszott az arca, valami villant a kezében: belém vágta a kést, rám esett a késsel együtt, olyan gyönge volt. Olyan a hangja, mint amikor a szél hajtja az esőt a fák között. Többen felelnek rá. – Hallgass, ne zavarj bennünket, ne zavard apádat és anyádat, soha nem tudnak megnyugodni és mi sem feküdhetünk békességgel. Miért kell neked mindig beszélni, fáj még a seb, fáj, hogy a szerelmed, aki megölt, nincs melletted? Hallgass. – Ti beszélhettek odafent, de én mindig csöndben voltam, akkor se szóltam, amikor eltiltottak tőle, mert szegény volt. Azt hittem, ennek így kell lenni, és engedelmeskedtem. De gyűlölet volt bennem, mert hazudtatok nekem, egymásnak és mindig hazudtatok, most pedig el akartok mindent felejteni az Isten előtt. Aztán mind egyszerre beszélnek, a lány meg a többiek, mintha cibálnák egymást odalent, de nem tudnak elszakadni. Én pedig növök, dagadok, mint valami fekete esőtől. Elöntöm a dombokat, a fák felém nyúlnak, és én elérem őket. Úgy, úgy, csak beszéljetek ott a dombok alatt, ne hallgass, te lány, és ti mind feleljetek neki! A reggel megint ott talál az árokban. Senki nem tudja, hol voltam éjjel. Az öreg szakállas se, aki körülöttem topog. Tocs-tocs, belém mártja a tenyerét. Végighúzza az arcán, olyan mozdulattal, mintha az orrát keresné, a fülét, a száját. Úgy néz, mintha lenyeltem volna valamijét. Hirtelen leszalad az úton, aztán visszajön. Az emelkedő nap átsüti a dombot, a füvek fénybe borulnak. Csak a fák kötnek árnyékot maguk körül. Nincs árnyék az úton, ahol a férfi ás… előrehajol, aztán kissé vissza. Megáll a munkában, úgy néz a völgy felé, mintha onnan várna valakit. Vékony alakja szinte elvész, eltűnik a napon. Én meg összegyűjtöm a fényt… szétszórom, visszalököm. Micsoda ragyogás ez! Igazán azt gondolhatnám, hogy onnan fentről pottyantam le, mint egy tündöklő, kis nap. Az öregnek odafent nincs is ilyen fénye, sokkal sápadtabb. Csak éppen kövér. Egyedül ül a férfi az út szélén, föláll, visszaül. Egyszerre levágódik a földre. Két öklével veri a földet, rázkódik a teste. Hozzám fut, és ahogy előttem áll, már csak egy remegő szakáll az egész ember. – Hiába nézel, nem én vettem el tőled a gyereket, aki mindig paskolt, mert te mondtad neki, te pedig leköptél. Ereggy, keresd meg. Azt hiszem, megértett, mert elindul az úton. Tudom, hogy most sokáig nem látom. Másnap nem jön ki, harmadnap sem. Cingár férfi baktat föl a völgyből, sárga és hosszú, mint a szalmaszál, amit rám fúj a szél. Vele jönnek a fák, a dombok, boglyas haja meg akár egy fészek. Várom, hogy madarak repüljenek föl belőle. Leül ide, közel hozzám, térdét felhúzza az álláig, énekelni kezd. Azt is szeretem, amikor többen jönnek a dombok közé halkan énekelve. Ilyenkor mindig hoznak valakit egy hosszú dobozban, és leengedik a föld alá. De ez más. Egyedül dalol – messziről jön a hang. A tavakat érzem, a folyókat, ahogy lassan vándorolnak. Talán ők küldték ezt az embert? Gondolnak rám, hiába. – Megmondhatod majd, te énekes, hogy én sem felejtettem el őket. Elhallgat – vár valakit. A szakállas a gyerekét várta, én meg az esőt. De az ég nem hajol le, a nap pedig kiszárítja a földet. Éjszakára is itt marad a férfi, végigfekszik a földön, az eget bámulja. Hirtelen föláll, széttárja a karját. Ketten jönnek felé: egy nagyobb és egy kisebb árnyék. Megismerem őket: az asszony a gyerekkel, akit a szakállas keres. Hozzáfutnak, átölelik egymást. Aztán elindulnak az erdőbe. Merre járhat a szakállas? Ezt még ti sem tudjátok lent a dombok alatt. Egyszer majd megjön, mint az eső. Üres, szürke a reggel. Az ég mintha indulni készülne, a fák is elhúzódtak. Körülöttem elsárgult fűszálak és a repedezett föld. Egyszerre elsápad, elvékonyodik az ég szürkesége, előbb csak kis foltban, majd egyre erősebben. Itt a nap. Szétveri maga körül az eget, lángba borít mindent. Úgy tör le rám, mintha fel akarna emelni innen az árokból. De kitágulnak a repedések is. Látom a férfit, aki tegnap este jött. Oldalán az asszony. A gyerek nincs velük. Átfogják egymás derekát. Leülnek az út szélére, ahol régen a szakállas dolgozott. Ez a szalmahajú férfi, ez a fészekfejű nem dolgozik… beszél, beszél. – Miért maradtunk itt? Menjünk tovább. Vannak ismerőseim lent a városban, ott nyugodtan élhetünk. Miért kellett visszajönni, miért küldtél ide, hogy várjalak? Az asszony is kell hogy mondjon valamit. – Annyit gondoltam itt rád, amikor mással voltam. Akartam, hogy lásd ezeket a dombokat, fákat. Azért küldtelek előre. Az a kis ház, bent az erdőben, az uramé. Lehet, hogy visszajön. Azzal se törődtem volna, ha itt találom. – Elindult megkeresni. – Nem engem, csak a gyereket, de azt se adom oda neki. – Menjünk tovább. – Még jól érzem itt magam. Ők maradjanak. De én elmegyek az esővel. Unom már ezt a helyet, lemegyek a folyókhoz. De hát hol az eső? Mindig csak a nap, a nap… Megint az asszonyt hallani. – Annyit gondoltam itt rád… Miért a fecsegés? Nem látják azt az apró, sötét foltot az ég sarkán? Egyre nő, hízik, és mintha sárga füst kísérné. Úgy, igen, most jön az eső. Por jön. Hatalmas oszlopokban száguld át a dombokon. Az eget se látni. Forgó tölcsér emelkedik a völgy felől. Perdül egyet, viszi a fákat. A szél hajtja a port. Ó, már érzem az esőcsöppeket… egy-kettő, egy-kettő. Mi az, meddig várjak? – ezzel a pár cseppel talán vége is?! – Tudtam, hogy itt vagytok. A szakállas mondja ezt, akit mintha a szél rázott volna ki a porral. Vörösen csillog a szeme, és én szeretném, ha belém mártaná a kezét. Akkor nem remegne így. – Elmegyünk innen, ne félj – hallom az asszonyt. – A ház a tied, nem is akarok elvinni semmit, csak még egyszer akartam látni ezt a helyet. Mit bámulsz? Most meg akár a föld gőzölögne a száguldó portól. Nincs eső. Csak a szél kavarog. – Megmondhattad volna, ha el akarsz menni. – Mikor tudtam én veled beszélni? Soha nem is kérdeztél semmit. A szakállas nekidől egy fának, és azt mondja. – A gyerek, az itt marad velem. Megint kapok fentről egy pár cseppet. Csak gyerünk, gyerünk, le akarok menni a folyókhoz, nem hallgatom ezeket tovább! – Megint semmi? Vége? Akkor inkább egy csepp se esett volna, hogy ne érezném, hogy… – A gyerek itt maradjon veled? Veled? Az asszony is ott áll a fánál. Ujja hegyével megérinti a nagy, bozontos szakállat. – Mozog… és a hajad is mozog a bogaraktól. Nem tudom, hol szedted fel, azt igazán nem tudom. A férfi meg mintha mind a két kezével le akarná tépni a szakállát. Az arca felfúvódik, aztán megint vékony lesz. – Ez, ez igazán… – és csak néz az asszonyra. Ha olyan erős lennék, hogy elérném a szakállast, ha megmárthatná bennem a kezét… ha most lehajolna az ég! – Egy árokban aludtam valakivel, nem hagyhattam ott, mert vérzett a lába. – Menj vissza hozzá! – Istenem, hát hogy kaphattam én ezt? Bogarak, azt mondod, bogarak… Perdül egyet. Aztán már a földön csücsül. Két tenyere befelé hajlik, a kinyújtott lába meg mintha előre akarna szaladni. Hirtelen felugrik, összefogja mellénél a kabátját. Fut, rohan lefelé a völgybe. Az asszony meg visszafordul ahhoz a másikhoz. – Nem látjuk többet. – Mi lesz vele? – Tudom én?! Tőled ugyan agyonverhetett volna, ahogy itt álltál. – Mi az, te sírsz? Uram Isten, ez egy férfi, ez egy… Menj, menj te is, rongyok vagytok mind. A föld, az erdő füstölög a portól. Feketén dől előre az ég. Nem ad esőt. – Szalonnahéj, kenyérhéj… Ezt hallom éjszaka a dombok alól. Egy pillanatra csönd, aztán tovább mondja: – …mindig megettem a szalonna- meg a kenyérhéjat, elszopogattam, elrágtam. Ha meg valamit nem tudtam megenni ebédre; – tegyétek félre, jó lesz az vacsorára. – Nem tudtam, mi a bor meg a pálinka. A szódát szerettem, de abból se ittam sokat, mert árt a szívnek. Aztán a délutáni alvás is nagyon egészséges, elég, ha az ember egy órácskára ledűl. Mire ébredek?… hogy szurkálják a talpamat. A feleségem ül a dívány végén tűvel, mellette varródoboz. Nem szól, csak néz. Kezében a tű. – Meg vagy veszve, anyukám? – kérdeztem. – Mit döfködöd te az én talpamat? – Még mindig nem szól – vékony cérnaszál a szája széléhez tapadva. – Piszlicsár alak vagy – mondja végül. – Mi az, mamuska, hogy érted ezt? – Többet nem mond, föláll, átmegy a másik szobába. – Én meg elgondolkoztam ezen: piszlicsár alak. Addig gondolkoztam… – …amíg szépen ide kerültél közénk. Megette a fene, amikor az ember elkezd gondolkozni: miért vagyok, milyen vagyok? Egy harmadik hang is megszólal. – A Guszti, micsoda fickó a Guszti! Egyik lány a másik után… tegnap még a Mártával, ma a vörös Boriskával, holnap megint valaki mással. – Ezt mondták rám, hogy bomlanak értem a lányok. A Gusztiért. Aztán találkoztam valakivel. Kardvirág. Így hívtam, mert olyan büszke, egyenes volt a tartása, a szeme csillogott, akár a penge. Szólni is alig mertem hozzá. A Dezsaj kapta el az erdőben. Ismeritek a Dezsajt? Naptárral, képeskönyvvel vándorol és olyan az arca, mint egy ócska, ázott cipő. – Kardvirág – mondtam éjszaka. Köptem a nevére, fejemet a falba verve vonítottam, Kardvirág! Hangok szállnak át a dombokon, kék fénye van az éjszakának. Ha elmehetnék a folyókhoz, hogy semmit ne hallanék… Ne hallanám többé a szakállast, az asszonyát és ezeket odalent. Hallanom kell a rekedten éneklő, elcsukló hangot.
Aztán egyetlen kiáltásként: – Uram, nézd meg! Reggel pedig belém ereszkedik a nap langyos, ázott sugarakban, majd egyre erősödve, végül egyetlen forró szorításként. El nem enged. Most már tudom, hogy fölemel magához. Itthagyom az árkot. Soha nem kell többé senkit hallanom. Fölemel a nap – fényes sugárként ragyogok tavak és folyók fölött. Csak szoríts, emelj föl, hadd utazzak csillogva a nagy vizek hátán. Lássák, hová kerültem! És ha bevisz a föld, a kérges, kiszáradt föld, mi van akkor?… |