Kosztos vendég

– Azt hiszem, most már nemsokára jönnek.

Az apa kissé hátratolta fonott kerti székét, és ettől mintha elsüllyedne a sötétedő kertben. Távolabb, a hegyről apró fények villogtak, és úgy látszott, hogy a kert a kis házzal ezen az ideges, nedves csillogáson leng. Az apa egy kerek mozdulattal fölemelte a kezét, gömbölyű, ódon arca oly riadttá vált, mint aki álomból ébred: minden kerek volt rajta, kerek és gömbölyű: alakja, feje, mozdulatai… széke is. Hanem a vörös arcú felesége szikár volt; hegyesen, csökönyösen szikár. Barna haját is mintha makacsságból vágatta volna rövidre. Vöröses karja mosógőzt és mosatlan tányérokat jelentett. Apró, szúrós szemei is az örök nagymosás ködéből néztek egy más, idegen világ felé.

– Miért kell, hogy ő is idejöjjön, az a fiatalember? – Az apa most már mindkét karját fölemelte, akárcsak a feje fölé csavarodna. Száját eltátotta, úgy nézett az asszonyra.

Az hallgatott, elfordította a fejét. (Egyszer rákiáltok, hogy menjen innen az undok székével! Ó, rövidnadrágban ül itt, akár egy öreg cserkész. A lába vékony, ez az egyetlen vékony rajta…) És az asszony most szinte látta a férje fényképeit ott bent a házban: a hálóban meg az ebédlőben, látta a gömbölyű, fekete reverendás papot meg később az esküvői képeket, aztán, ahogy a gyerekükkel állnak a kertben. Pap volt ötvenéves koráig, és egyszer majd megint visszavonul a szerzetbe. Az asszony sokat gondolt erre: – Kristóf az ebédnél, veszekedés közben, fölkel az asztaltól, megtörli a száját és elmegy.

– Hiszen vendég se jár hozzánk, soha egy rokon nem lakott nálunk, és akkor egy idegen! Neked is több dolgod lesz, majd meglátod. Most fejeződött be az iskola, tegnap osztottad ki a bizonyítványokat, még nem is pihentél, hát mondd, miért hajszolod magad?

(Ha mosok, dolgozatot javítok, ül a kertben, a fa alatt – gondolta az asszony. Szundít. Sohasem alszik, és sosincs ébren. Szundít. De most félt engem. Gyűlöletes ez a perc! Csak jönnének már, csak jönne már Berci és az a fiatalember.)

– Miért nem felelsz, miért nincs egy szavad se?

(Recsegteti a székét, forgolódik, egyre jobban nyivákol – mert nyivákol –, így nem beszél az ember, egy férfi! El kéne küldeni barackot szedni, vagy hozzon vizet a pincéből. Azt mondja, Klárikám édes, és a kezét tördeli.)

– A Bercikének alapvizsgára kell készülni, és ez a fiatalember csak zavarja a munkájában. Különben sem szeret tanulni, hát még így!

– Majd együtt tanulnak, és ha lehet, ne tedd tönkre azt a nyomorult széket.

Az asszony arca már sötétben volt, csak két előrenyújtott keze látszott az asztalon. Nem nézett a férjére, úgy érezte, nincs is mellette. Gömbölyű székével fölröpült a fára, onnan rikácsol.

– Miért tenném tönkre a széket, hogy mondhatsz ilyet? Ez már megint piszkálódás, meg aztán együtt tanulnak!… Ismerem én az ilyesmit, nagyon jól ismerem, bizony! Sosem lesz alapvizsga.

– Ne izgasd magad, Kristóf!

Az apa lehunyta a szemét, akkor se nézett fel, amikor csöngettek a kapun. Türelmetlenül, élesen csöngettek, kétszer egymás után. (Az is ott áll kint a fiam mellett, ott áll, és majd bejön vele.) Az asszony lépései csikorogtak a kert kavicsos homokján. Egy pillanatig csönd volt, aztán a kulcs lomhán, nehézkesen megfordult a zárban.

– Kezét csókolom!

Ez a Berci, de az apa egy másik hangra várt. Hirtelen fölrebbent a szeme, és egy nyurga alak állt előtte. Az idegen mögött, a ház falán, már felgyulladt a villany, és ezzel a kert megváltozott. Kocsikat lehetett érezni a kapu előtt, vendégekkel, a kertben pedig több asztalt.

Az apa fölállt. – Igazán örvendek, hogy a fiam egy kedves barátja. Bercike már jelezte a levelében, hogy együtt járnak egyetemre.

– Zentai István.

Egy sovány arc félszeg-pimasz mosolya, a tartása is olyan határozatlan, ahogy így áll, előredűtött felsőtesttel, keze a táskáján. Még nem mer leülni, még el lehetne küldeni.

– Tessék helyet foglalni. – Közben megcsókolta Bercit, egy pillanatig két kezébe fogta fia kerek, cigányos képét, aztán megint nem volt mellette senki, csak Zentai István. A feleségét valahonnan a konyhából hallotta.

– Sovány vacsora!

– Ó, kérem, igazán… – Zentai az apa felé hajolt, de nem szólt, csak bólintott, mosolygott, mindent és mindenkit helyeselve.

Az apa pedig még mindig a kocsikat sejtette a kapu előtt, régimódi hintókat, hölgyekkel és urakkal. Zene lesz meg tánc – és ez nem is kellemetlen.

A felesége jött a konyha felől, tállal a kezében, Zentai arca eltűnt a leves gőzében.

Kálozdi Kristóf a felesége arcát nézte a tányér fölött – milyen fénytelen arc! Ezt valahogy sosem látta eddig. Fénytelen és száraz. Mennyit beszél most!…

– …szörnyű lehetett Pesten az ostrom! Katona volt Zentai úr, vagy bujkált? Ó, itt nem volt egy puskalövés se! Azért a Kristóf egyszer bemászott a jégszekrénybe, az úgy volt…

Az apa belesüllyedt a székbe, Zentai felé pislogott. (Mi az, miért nem nevet, hogy milyen gyáva voltam, milyen ostoba. Persze, be se fértem a jégszekrénybe, ezt el kell mondani, egyáltalán beszélni kell. Ez már mindig így lesz, ebédnél, vacsoránál. Mennyit bólogat a Zentai, és azt mondja, ő is félt.)

– …hogy a kórházban elcsíp a razzia. Mert jöttek a rendőrök, katonák, nyilasok. Tizenhat zsidót vittek ki a Dunapartra, zsidót és katonaszökevényt. Ez januárban volt, egy délután. A kórház pincéjében sorakoztunk a rendőrtiszt előtt.

– Ezt nem lehet elfelejteni.

– Azt hiszem, soha.

Később – vacsora után, bent a szobában – az apa az ágy szélét fogta, és fölnézett egy képre. Az éjjeliszekrény lámpája alig világította meg a kerek mosolyú papot. (Ez elmúlt, de mi jön még?)

Szárazon reccsent az ágy.

– Kristóf, elfelejtettem vizet behozni.

Két szobával arrébb Zentai István vetkőzött. Villanyt nem gyújtott, hiszen besütött a hold, és különben se akarta látni a szobát. Kigombolta ingét, vállát dörzsölgetve az ablakhoz ment. Tiszta, hűvös fény világította át a kertet, és az asztalnál, a fa alatt, mintha egy társaság ülne.

A délutánra kellett gondolni, a razzia délutánjára, a kórházban. Még nem múlt el a pillanat, ahogy a szemüveges doktor előtt áll kigombolt nadrággal. – Becsületszavadra, nem vagy zsidó? – Ő pedig a konyha faasztalát nézi a húsdarálóval… olyan tébolyító ez most! Aztán megy vissza, föl a homályos lépcsőn, mintha nem is ő lenne, hanem valami idegen megy fölfelé üresen, fáradtan. Mellette asszonyok, férfiak, akiket sorba állítottak, asszonyok és férfiak, akiket elvisznek. Egyet megismer, egy piros pulóveres, szürke nadrágos lányt. Eléje kéne állni, hogy ne lássák. Nem áll eléje. Elmegy előtte. Föl, a sötét folyosón, egy ajtó elsuhanó üvege mellett. A folyosón nincs senki, a szobában nincs senki, kint lusta, sűrű pelyhekben hull a hó. Beesik az ágyba, az ajtókra bámul, várja, hogy szóljanak hozzá. De tudja, hogy az ágyak mind üresek. Meddig tart ez a néma, könyörtelen fekvés, a szoba hideg, néma csöndje?!

Valahol a lakásban nyílt egy ajtó. A fiú elfordult az ablaktól, az ágy szélére ült, beleásított a sötétbe. Otthon apa a szobájában áll, hálóingben, az asztal előtt. Előtte három-négy nyitott könyv, folyóirat, és olvas, állva olvas a kis csúcsos lámpánál. Közben szivarozik, sétál a szobában, ki az előszobába, a nagytükörnél megfésülködik, a konyhában megeszik egy almát, aztán vissza a könyveihez. Anya félálomban átszól a hálóból. – Mikor oltja már le a villanyt?! Persze, magának reggel nem kell hivatalba menni, már ügynökölni se jár! – Mindig paraszt volt! – legyint apa a könyvek fölött.

István az ágy szélén csendesen felnevetett, aztán rácsúszott a párnára.

Reggel egy sárga hasú téren állt. Előtte tiszta, komoly kőépületek, egy szent szobrával, széles úttal. Valamivel arrébb színes sátrakat lehetett látni, egy vásár sátrait.

Az egyik padról fölkelt egy csomag, és István felé jött. Hajlott hátú, lila nadrágos öreg. Kerek sapkája alól derűsen buggyant ki fehér haja, lába oly furcsán görbült, mintha valamikor régen térden rúgták volna. Így jött görbén és mosolyogva, hóna alatt hegedűvel. Úgy hozta, mint aki minden pillanatban attól fél, hogy elejti. Ahogy Istvánhoz ért, két ráncos kezével fölemelte a hegedűt, elpattant húrját mutatta, horpadt hasát.

– Most jöttem a kórházból, és még a hegedűm is eltört…

– Egyáltalán, tud hegedülni?

Az öreg leengedte a hegedűt, elvakkantotta magát. – Nem tudok, miért is tudnék? Mindenki olyan boldog, amikor meglátja a törött hegedűt, hogy mindjárt a zsebébe nyúl, mert hogy játszanék? Hamisan, ragyogó barátom, fülrepesztően, mint a többiek a vonaton meg az utcán. Kész borzalom! Én pedig csak megmutatom a hegedűt, és nem csinálok semmit. De ragyogó fiatal barátom nem nyúl a zsebébe, akkor se tenné, ha lenne pénze. Mikor jött a városba?

– Tegnap este.

– Akkor együtt érkeztünk. Szabadjegyem van a vonatra. Elbeszélgetek a kalauzzal, az ellenőrrel, az utasok pedig néha még ennivalót is adnak. Mind csak azért, mert beszélek. És akkor már ők is beszélnek egymással, mert rémes ám némán ülni órák hosszat! Csak hát a formaság, a bemutatkozás!… Nekem nevem sincs. „A próféta – azt mondják –, itt a próféta”, mert sokat beszélek, és néha magamban is. Igaz, egy kicsit locsogok, igaz, de azért nem vagyok fecsegő. Locsogok. Persze van nekem rendes nevem – Schreng Béla –, de hát ezt már mindenki elfelejtette. Feleségem is van, hanem ő aztán valóságos művésznő. Pályaudvarokon lehet látni; énekel és táncol. Csuda az a nő a hófehér hajával, ahogy csárdást táncol. Régebben együtt énekeltünk, de hol van már az én hangom? – „Próféta – mondta valaki a vonaton –, láttuk a Mariskát egy szabóval.” – Láttátok, na és? Azt is tudom, hogy van egy szerelme: ifjabb Hüber Miklós, alagi lovasgyerek. Szóval zsoké. Persze már nem zsoké, mert eltört a lába, és azóta tarhál. De mégis mindig visszajön hozzám a Mariska, ide is utánam jön. – Azt a lányt pedig, akit néz, ragyogó barátom, nagyon jól ismerem. Már kiskorában sokat meséltem neki a parkban, a dóm előtt. Nem ám tündérekről és manókról, hanem emberekről. Azt is megmondom, hogy egy ezredes lánya.

A tér mellett, szorosan egy ház falához húzódva, állt az ezredes lánya. Magas, izmos alakjával mintha ugrásra készülne, fejét fölemelte, egy arcot keresve, tollas, barna haja szélvihart várt. Egy pillanatra a fiúra nézett.

– …a nevelőnője persze elkergetett, de hát nem mindig törődött vele, és ilyenkor jöttem én. Elmondtam, kikkel találkoztam a vonatban, várótermekben, idegen városokról beszéltem, országutakról.

A lány megigazította hóna alatt piros strandtáskáját, két lépést tett, aztán megint megállt, és ahogy fölnézett, végtelen unalom, fáradtság volt az arcán. Körülötte megnyílt az utca, hallani lehetett a vásárosok zaját, egy repedt hangot a kocsmából („…sudármagas, sudármagas a nyárfa teteje”). A strandtáska alattomosan szétnyílt, kipottyant belőle egy könyv. A lány utánakapott, valósággal magához ölelte, nem is tette vissza a táskába.

– Most is megismer, nagyon jól tudom. Mit számít az, hogy nem köszön, mit számít, hogy egy fiú miatt kicsapták az iskolából? Erről persze sokat beszéltek akkoriban, de higgye el, ez semmit sem számít.

A lány elmosolyodott, oly borúsan, mintha ecetes rongyot húztak volna végig az arcán, és fölkiáltott. – Elza! – Aztán egy kövér, kék ruhás lány mellé lépett. Kígyó, tollaskígyó csúszik így előre az őserdő fái között, ahogy ez a lány ment ringva, hajladozva, fel-felemelve sziszegő fejét.

– Még látjuk egymást, ragyogó fiatal barátom!

A próféta elindult törött hegedűjével a kocsma felé.

Otthon megkérdezte István: – Egy ezredes lánya… nem ismered?

– Annyi ezredes van, ha legalább a nevét tudnám?

Kálozdi Berci rövidnadrágban állt a szoba közepén. Fekete, hindu arcából bánatosan kunyorálva csüngött le duzzadt, megvastagodott alsó ajka, mintha gyűjteni, tányérozni akarna gazdájának.

– Azt hiszed, tanultam valamit délelőtt? Dehogy, öregem, levelet írtam az Icának, egy kisregényt, és nem is tanulok, mert utálom az egészet, és semmi kedvem! Ha színész lehetnék, de ahhoz is el kell végezni frász tudja, hány iskolát, és a szüleim kirúgnak. De talán nem is vagyok tehetséges, mi lesz velem, most mondd meg, mert hogy alapvizsgám nem lesz, az biztos! – A zongorához ugrott, belevágott a billentyűkbe, és fölordított. – „Réten, réten, sej, a falu végi réten!…”

 

– Fogjunk nőt.

Kálozdi Berci hátrahunyorított Istvánra, aztán szájában lógó cigarettával, törülközővel a vállán, hóna alatt könyvvel, elindult az úszómedence szélén. Jobbra-balra forgatta a fejét. Kétszer körülsétált egy nőt, de az mozdulatlanul feküdt a padon, föl se nézett.

Kihasítva a többiek közül, sárgásbarna fürdőruhájában az úszómedence széléhez tapadva, ott, ahol a lépcső leereszkedik a vízbe, állt a lány, ugrásra készülve. István közelebb ment, megállt mellette, megfoghatta volna a haját, kerek vállát megérinthette volna. Opálosan fénylett alatta az arc: a víz csillogott rajta megtört hullámaival, az elsüllyedt napfény suhanó ragyogása. – István leült a medence szélére, és akkor a lány egyetlen mozdulattal ellökte magát a faltól. Éles, sárga pengeként hasította a vizet. A víz alatt úszott, szinte mozdulatlanul, világítva, karja és combja remegő hullámzásával. Egy pillanatra eltűnt, a túlsó oldalon bukott fel.

István átesett a fején – be a vízbe. Berci röhögött fölötte, aztán utánaugrott. A lány mellette állt, orrát befogva, bólintott valakinek, haja fényes sisakként tapadt halántékához. Hirtelen alábukott, és már a két fölfelé fordított lába látszott.

– Ismered?

Berci a talpakat nézte, a két kiemelkedő, mozgékony, mulatságos világítótornyot! – A Péchy Ágnes, ezzel vagy oda? Undok nő, én utálom, na de mindegy.

István egy elfolyó, nedves arcnak köszönt. Apró, csillogó darabokra hullott szét ez az arc, mégis egyetlen ragyogó csepp volt.

– Maga nem éhes?

Aztán már kint voltak a parton, víztől csöpögve, kiszakadva egy remegő, nedves fátyolból. A pad, a lány padja, izzott a napfényben. Külön élt minden kis darab, amihez hozzányúlt; a törülközője, a táskája, egy könyv a pad végén. Szalámis kenyeret evett, és közben beszélt.

– Mindig tudnék enni. A Kálozdinál lakik? Az egy állat. Nézze csak, hogy sétál azzal a lepedővel a nyakában!

István nem a szavakra figyelt. A hangra. A mély, lágyan remegő hang olyan belülről jött, hogy önmagára kellett gondolnia. Ellógott üres délelőttjeire az egyetemen, végtelen sétáira a szűk külvárosi utcákban, terekre és kapualjakra. Egy nő állati arca is felmerült, ahogy egy ócska lépcsőház falához szorította, míg odafent fények imbolyogtak, és csoszogás töltötte be a házat. – Ez a lány a kemény, barnára sült combjával, derűsen gyanakvó arcával hajolt felé. Mélyről emelkedett, szállt a hangja.

– Havi 300 forint… Ez igazán kevés. Persze, albérlőink vannak.

– Az apja?

– Mérnök. Szerencsére, tudott valamit, mert bélistázták. Ezredes volt. Pesten van, az anyámmal élünk. Azért van ám nekem mindig pénzem. Kötök, horgolok mindenféle szamárságot, ami nőknek kell, és néha még könyvet is tudok venni. Venni, igen! Az mégis más, mint amit az ember a könyvtárból hoz. Itt van egy Rilke, a Kornétás, és Jacobsen. – Most pedig ússzunk egyet, jöjjön!

– Sokat sétálunk, beszélgetünk emberekről, könyvekről. Igen, de milyen volt azelőtt? Pár éves színházi újságban, egy vitézi bál képei között kerestem az arcát. Kikkel járhatott akkor? Hadnagyokkal, ludovikásokkal? Velem talán szóba se állt volna!

Rozoga, könyvekkel zsúfolt asztalnál állt István. A szűk kis szobát akár a föld mélyébe vájták volna. A vékony hasadékú ablaknál Csontos Bandi, lábát egy lavór vízben áztatva, öregesen-gyerekes arcán türelmetlen, rángatózó mosollyal. Újabb és újabb arcokat kergetett ez a mosoly. Egy pillanatra szelíden elnéző volt, majd egyetlen dühös vonal. – Berci elnyúlva a díványon, kezét, lábát elszórva: Istvánra nézett, és felnevetett.

– Te mindig arról a lányról beszélsz, az Ágnesről. Nézd inkább a Bandit a lavórjában. Egész nap tanul, és a lábát áztatja, hogy friss legyen. Ilyen fakír.

– Téged pedig elvágnak az alapvizsgán! Az a lány… – Egy pillanatra, mintha kiemelkedne a lavórjából – azt hiszem, vőlegénye van. Engem nem érdekel. Se ő, se más. Egyikhez se lehet visszamenni, egyik se vár az emberre. Mit akarnak ezek? Egyet, csak egyet! A többi maszlag! Hogy olvasnak, és egyetemre járnak… Hát nekem ez nem kell, akkor inkább itt ülök a szobámban! – Csavart egyet a nyakán, és az ajtóra nézett. Motozás hallatszott kintről, mintha egy kéz csúszna a kilincsre, de nem mer bejönni. Az ajtó előtt ácsorog, hogy aztán visszamenjen a konyhába.

István a lányra gondolt, ahogy a strandon látta, a medence szélénél, mozdulatlanul szállva a vízben és a napban. – Mit tudnak, mit tudhatnak róla ebben a szobában?! Berci ahogy ott terpeszkedik, meg az a másik…

– Hát elmentek? – A lavór mélyéből jött a hang. Aztán egy kis szünet múlva. – Inni, ugye, mulatni? Azért, ha kell, Berci, csak gyere, majd segítek a franciában. Menjetek előre, mindjárt jövök.

– Egyszer csalódott – mondta Berci kint a konyhában. – Csúnyán elbánt vele a menyasszonya. Azelőtt színielőadásokat rendezett, hegedült, de most már csak tanul. A középkori francia dráma…

– …és ez. – István egy ragyogó lábú nőt emelt fel a konyhaasztalról, ragyogó lábú nőt egy vicclapon. Alatta régi, gyűrött példányok: feszes női mellek, telt vállak és karok. – Ez és a középkori francia dráma.

Visszaejtette a lapot.

– Hát mentek, fiúk?

Csontos Bandi állt mögöttük. Két kezét hátul összekulcsolta, sovány gyerekfeje előrecsuklott, mint egy megkötözött lóé. Kissé eltátotta a száját.

Berci felnevetett. – Bandi, ahogy te itt állsz!

…ahogy ott állt a kredenc mellett, fejét lóbálva, valahonnan messziről látta önmagát és azt a másik kettőt, akit kikísér a homályos udvaron át az utcára. Kézfogás, még utánuk szólt. – Jöjjetek máskor is, fiúk! – Azok már mennek, Berci visszaint. Aztán összedugják a fejüket. Biztosan róla beszélnek, vagy arról a lányról, az ezredes lányáról. Velük kellett volna menni. Nem baj, majd holnap kimegy a strandra. De nincs egy rendes úszónadrágja, és ha volna is…

Megfordult. A kapu már várta. A sötétedő udvar várta és egy hajlott hátú, fejkendős asszony.

– Vacsorázzunk, fiam.

 

– Láttad azt a férfit a kerítésnél, abban a sárga kabátban? A Csontos Bandi apja. Ügyvéd. Minden perét megnyeri, de iszik, na és a nők! Már nem is jár haza, a nőjénél lakik. Most is jól beszívott.

A kerítés mellett ülnek a Bercivel a sörkertben. Körülöttük bóbitás asztalok, bentről a konyha zörejeit lehet hallani, egy lány énekét.

– Ide se figyelsz, István, na jó, mindegy! Amikor ott a strandon elmentem előttetek, Ágnes rám nézett, és mondott valamit. Letolt. Hogy hülye alak az a Kálozdi Berci. Te pedig… na de hagyjuk! Hülye alak, hát lehet, de mit tud ő rólam? Várj csak, elmondok neked egy verset, a Hajnali részegséget. Nem, már ezt se tudom végig, egy verset se tudok. Sorok maradnak bennem. Mit gondolsz, megnősüljek, elvegyem az Icát? Persze, te nem ismered. Azt hiszem, sok gyerekünk lesz, majd meghülyülnek az éhségtől, egyáltalán, hogy mihez kezdek? István, én elmegyek hazulról! Megpróbálom, hátha színész leszek. Röhögsz? Hogy nem leszek színész, nem megyek el hazulról, mindig az apám és az anyám között ülök…

(Mennyit dumál ez! El kéne innen vinni Ágnest. És akkor mi lesz? Kiért csaphatták ki, és most kivel lehet? Hát vőlegénye van, á, azt biztosan utálja!)

– Iszom, de miért iszom? – A próféta a sörkert mellett állt Csontos Bandi apjával. Mintha már régen együtt lennének. A próféta, tarisznyával a vállán, előrehajolt. – Azt senki meg nem kérdi, miért iszom? Pedig annak is oka van, ragyogó barátom.

– A fiam nagy ember lesz, próféta! Nem iszik, nem törődik a nőkkel, a kártyát nem ismeri. Tanul, mindig tanul.

– A fiad nagy ember lesz, és ma nagy nap van. Megérkezett a feleségem és ifjabb Huber Miklós. Együtt jöttek, de én azzal nem törődöm. Azt mondtam, hogy nem törődöm? Hát látod, hazudtam! Közönséges, rongy, utolsó, hazug alak vagyok – köpj le, ragyogó barátom! Ez a fiad képe? Biztosan nagyon szép, de én nem látom, mert nagyon sötét van.

– Semmi, semmi nem sikerül nekem, István. Ötvenéves korában nősült meg az apám, kései gyerek vagyok. Kései gyerek. – Villájával a krumplimaradékot döfködte a tányéron. Minek rendeltem ezt? Nincs is pénzem. – De azért megpróbálom, hiszen mindig erre gondolok. Beiratkozom a színiakadémiára, majd valahogy megszerzem a pénzt. A kollégiumban is kerestem, emlékszel? – Berci, akarsz egy forintot? – És hagytam, hogy a számba köpjenek egy forintért. Alsónadrágban lementem az utcára, végig a hídon. Röhögtetek, hogy Kálozdi… te, azért annyi minden van ám bennem!

– Nagy hírrel jövök, ragyogó barátom!

A próféta állt az asztaluknál, kiterjesztett kézzel, felgőzölögve a borosüvegből, füst volt az arca, elszálló, bitang füst a két kitárt karja.

– Reggel megjött a Mariska, és mindjárt fizetett nekem négy féldeci barackot. Most a restiben ül ifjabb Huber Miklóssal, élete megrontójával. Veri, ragyogó barátom, eltángálja azt a szent nőt. Mert hogy nem ad neki elég pénzt. A haját cibálja, a gyönyörű, hófehér haját, mit úgy csodálnak minden állomáson, azt ő, a szutykos kezével!… Istenem, minden pénzt nem adhat neki. Vélem is törődik, mondta, hogy imádkozik értem. Kell, hogy valaki imádkozzék az emberért. De hogy ez a nyikhaj, tróger, utolsó semmirekellő így bánjon a feleségemmel, akivel oltár előtt esküdtem, azt nem tűrhetem! Hallgatnak, fiatal barátaim, mind a ketten, nem szólnak, de tudom, mit gondolnak. – Vén fecsegő. – De vigyázzunk, azt mondom, vigyázzunk! Fizetnek és mennek, hanem egy pohárral még iszom az egészségükre, Isten nevében, igyunk, fiatal barátaim!

– Ne, István, ne menjünk még haza, járjunk egyet, vagy tudom is én, csak haza ne!

– Mindegy. Nézd, az öreg még mindig ott áll az üres asztalnál, kezében a pohárral.

– Meddig tart még ez?!

Kálozdi Kristóf az ajtófához tapadva állt, hosszú hálóingben, hasasan, akár egy nagy parasztpók, leereszkedve a falról. A szoba mélyén ingott valami fény az ágy fölött. Az ágyban a felesége sápadt, összezsugorodott arca. Nem lehetett tudni, alszik-e, vagy ébren van. Mozdulatlan folyón úszott lefelé az ágyával és azzal a gyér világossággal a feje fölött.

– Éjfél múlt, és még mindig nincsenek itthon! Ez nem az első eset. Tanulásról pedig szó sincs. Tudtam én ezt előre. Már egy hete itt van ez a fiatalember, és egy fillért nem fizetett, csak mosolyog és bólogat, hogy jó az ebéd, jó a vacsora. Meddig tart még ez?!

Az asszony fölnézett. – Mit szavalsz ott? Feküdj már le!

Kálozdi Kristóf a felesége kocsonyás arcát nézte. A teste is ilyen, a keze, az érintése. – Várom a Bercikét, nem tudok addig lefeküdni…

– A Bercike, a Bercike! – Az asszony hirtelen fölült. Minden délután a kislányokat nézed a parkban! – Égett az arca, de a szája nyálkásan elhúzódott. Párnát vágott a férje felé, aztán egy pohár hullott csörömpölve a földre.

Kálozdi Kristóf lehajolt. Mintha súlyos fekete függönyt rántanának össze fölötte, de a függöny repedéséből egy arc fintorgott felé. Ujjai tétován motoztak a földön, a cserepek között.

– Összeragasztod a poharat? Feküdj le.

– Igen, itt az ideje.

 

– Szeret? Azt mondja, szeret?

Ágnes félig fölemelkedett a padon, kezét végighúzta beolajozott vállán – olyan gyanakvó volt ez a mozdulat, akár a tekintete. István mellett ült a homokban. Egy pillanatra mintha ráborulna a lány melle, síkos, barna combja hozzáfonódna, aztán mindez olyan messze volt. Ágnes visszafeküdt. Egy könyv hevert mellette, de az már nem számított. Nem számított az sem, amit eddig beszéltek.

– Kenyeret tudok sütni. – Furcsán, érdesen felnevetett, a fiú felé fordította az arcát. – Mit is kezdene velem?

Tánczenét bömbölt a strand hangszórója, néger ritmust, rabszolgák dalát. Sötét testek, színes tollak megzabálhatatlan, kiokádott fájdalma. Táncoltak a parton az érkező hajó előtt; vigyorgó arcok kavargásában szállt a tánc, vízesés zuhogásában. – „A vízesés, a Niagara vízesés…”

Ágnes csodálkozó testtel fölült, csupa kérdés a melle, két térde aggodalmasan összezárul. Egy mozdulat – fölállt.

– …fölállt és elment, Gyurka, és még úgy embert nem láttam elmenni. Elment mellettem rezdületlen vállal, kicsúszva, egy szó nem hullott le róla. Zuhogott rá a nap, magába szívott minden fényt. Egy pillanatra megállt valami hülyével, mosolygott – tudott mosolyogni! –, aztán továbbment, és már egy nővel beszélt. Mit tudott mondani neki, és ő mit mondhatott? Én pedig itt üljek a padja mellett, amit elhagyott? Még mindig azzal a kanárisárga hajú nővel beszélt. Nem látszott rajta, hogy szeret, vagy valaha is szeretett valakit, semmi, de semmi nem látszott!

– Fölkeltem, és egy árnyas padra ültem. (Jó zrí volt – gondoltam –, de most már elég ebből a nőből. Fogok másikat, azt a bolyhos lábút. – Butaság, hiszen Ágnes idejön hozzám, ott megy a másik parton, egyedül megy az üres pad felé.) Megállt, fogta a könyvet, és lement egy fa alá. Aztán már csak a hátát lehetett látni, a föléje hajló, duzzadt, zöld levelekkel. Így néztem, és néztem két gyereket, ahogy egy nagy, víztől ragyogó bőrlabdát dobálnak egymásnak. Ágak között, Ágnes mellett repült a labda, egyik kézből a másikba. De akkor már fájt, ahogy néztem a szálló labdát és az olvasó lányt. Mégis elégedett voltam, mert én tudom, hogy ő milyen, nemcsak a mellét és a combját látom, hanem még valamit, ami most már az enyém. Mit láthat belőle, aki maga alá gyűri? Több ez így alázattal és szenvedéssel, hogy ott vesszen meg, mert ő se más, őt is csak…

Mindegy!

István fölállt, égett a szeme, ahogy a lány felé nézett. Állt és nézett. Ha most se fordul meg. – Odament, leült mellé a padra. A lány nem nézett fel a könyvből, a pad nem tűrte meg. Végül is fölállt.

– Délután láthatom?

 

Délután megjött az eső. Előbb könnyű, táncos cseppekben, aztán megöregedve, szakállasan. Megvénültek a szürke házak is a ráncos utcákkal. – István az ablaknál állt, fürdőnadrággal a vállán. Ha most még eláll, ki lehet menni a strandra… Ajtók nyílnak mögötte, valaki beszélt, de ő nem hallotta: Ágnes hangja volt benne, Ágnes hallgatása, mozdulatlansága. Azelőtt mennyit beszélt, de most hallgat, a tekintete is más.

Az ablaküveget vágta az eső, a kis utca elúszott, és végtelenné tágult. Egyetlen, nagy, szürke sodrás volt az egész város. Terek vékony lábú fái kócosan futottak a megnyíló ég alatt, az elhasadt, sárga fényben házak lebegtek kivilágított ablakaikkal, sápadtan égő óralapjával ázottan szállt a nyurga templomtorony. Elveszve úszott az újságárus asszony a bódéjával, kicsi, töpörödött alakját vitte, sodorta a víz. Patakok voltak az utcák. Kövek, deszkák, papírfoszlányok kavarogtak. Fekete csuklyás alakok futottak a házak mellett, el is tűntek mindjárt. Apró, szerény kis tócsák kiduzzadtak a kövek repedéséből, kibújtak, és táncolni vitték az utcát. – A vihar felbőgött, de mégse tudott elvinni egy hangot.

– István, kérem…

A fiú elfordult az ablaktól. Úgy volt előtte a szoba, akár egy száraz, mozdulatlan nyelv. Az apa állt az asztalnál. Kálozdi Kristóf, éppoly hallgatagon és csökönyösen, mint a bútorok. Úgy állt házikabátban, rövidnadrágban, és el kellett fogadni a tekintetét, ódon kínai alakját.

– Már régen szeretnék beszélni magával.

István hallgatott. Oly védtelen, kiszolgáltatott volt, mintha egy tibeti láma előtt állna.

– Nem tudom, mik a tervei, meddig marad nálunk. Ez már a második hét, és bár ön nagyon komoly fiatalember, mi mégis szegények vagyunk, szegények és öregek. Engem már zavar, ha egy idegen arcot látok, a feleségemnek is több a munkája. Ő persze nem panaszkodik, de én meg kell hogy mondjam. Bercike különben is azt írta, hogy néhány napra jön hozzánk. Ha még csak kosztolni járna ide, és mindjárt menne… Aztán azt se tudom, hogy anyagilag mi lesz? Mosolyog és bólogat, kedves István, minden nagyon tetszik magának, de hogy mennyit fizet?…

Az öreg elhallgatott, sárga alakja kissé felemelkedett az elsötétedő szobában…

(Ez kirúg – gondolta István –, aztán mehetek haza, és talán szenet lapátolok a vasútnál, hogy legyen valami pénzem. De most még nem megyek!)

– Gondolkozzon nyugodtan, István, nem akarom sürgetni, de ezt meg kellett hogy mondjam.

Lassan sűrűsödtek a szavak, Kálozdi Kristóf idegenségét lehetett érezni. Ahogy nézett a megkövesedett arcával, nézett és távolodott.

Fény hasított át a szobán, aztán megint sötét lett. Ketten jöttek István felé, Kálozdiné és Berci, jöttek, akár a kórházi látogatók.

– Mit mondott az uram? Tudja, ő már öregember, meg kell érteni. De, ugye, azért nem volt semmi?

– Dehogy! – Az asszony gombostű-arcát nézte, Bercit, ahogy mozdulatlanul áll, és egyszerre megszólalt.

– Apa mindenkit utál.

– Egyelőre csak maradjon, István, hiszen az uram se úgy mondta…

– Nem, nem!

Hirtelen az ajtóra néztek, de az ajtón nem lépett be senki.

 

Szürke és sivár volt a reggeli utca, a fényét elvitte a tegnapi eső. Mintha nem is a régi város, hanem annak csak az emléke maradt volna meg. István kikanyarodott a templomtér felé, pár pasast látott a szálloda előtt, úgy puhán odavetve… a zajokat se lehetett hallani.

István megállt, és mellette elment Péchy Ágnes, táskával a hóna alatt. A vállán át a fiú felé fordult. Kihalt volt az utca, a tekintetének se volt semmi fénye. Hagyta, hogy a fiú hozzálépjen, és mellette menjen. Még beszélt is.

– A könyvtárba megyek, megírok egy levelet, aztán becserélek egypár könyvet. És maga?

– Tegnap kirúgott a Kálozdi Berci apja, hogy most már elég volt belőlem, és mikor fizetek? Éjjel feküdtem az ágyamban, amihez már nem volt közöm, reggel néztem az idegen bútorokat. Azért még maradok egy kicsit, inkább fizetek valamit, de még leülök egypárszor az öreg Kálozdi mellé. Majd ebédnél milyen pofát vág!…

– Aztán mégis elmegy.

Megálltak a könyvtár fehér épületénél, a lány Istvánra nézett, de a fiú maradt. Most már szúrt, amit tegnap az öreg Kálozdi mondott, itt az utcán, a lány mellett érezte a szavakat, úgy, akár Ágnes mondta volna. – Mégis ment vele, végig egy homályos, fehér fényű folyosón, kétoldalt mintha régi sírkövek állnának. A lány vállát nézte, elhajló arcát. Beléptek egy ajtón. A kisterembe felülről tört be a fény, a magas, fafaragású székeken nem ült senki. Olyanok voltak így magányosan, akár a csuklyás szerzetesek. Ágnes a fiú mellé állt.

– Ha dolga van, ne várjon.

– Nincs semmi dolgom.

Aztán már ültek mind a ketten. Ágnes előtt papír, ceruza. Írni kezdett. Gyengéden, határozottan előredőlt, akár egy fiatal katona. A felülről jövő fény megemelte az alakját.

A fiú előtt folyóiratok hevertek. Igen, most vár, és addig elolvas valamit. Világos. Egy elbeszélés, tanulmány, vers… – Aztán eltolt magától mindent. A lányt nézte. Ír. Olykor fölnéz, és összeharapja az ajkát. Ki az, aki majd megkapja a levelet? Aki felbontja és elolvassa? Elfutja a szemét a könny, vagy ásít egyet? Aki felbontja és elolvassa? Vagy valami nővel flangál? – Nekem soha nem írna Ágnes! Már azt se tudja, hogy várok. Mit írhat a szerelemről annak a másiknak, talán könyörög neki, én pedig itt ülök és nézem.

Megint egy lap felé nyúlt, de a keze úgy maradt az asztalon.

Meddig tart még ez? Most föláll, odamegy Ágneshez és elköszön. Marhaság, mit kell itt köszönni?! – fölkel és megy. Ülve maradt. („Mit is kezdene velem?” – kérdezte Ágnes a strandon. Hát hová vinném, haza a szüleimhez? Anya, aki egy hivatalban kulizik, és reggelenként megáll apa ágya előtt: „délig fetreng, nem csoda, ha nem tud keresni, ilyen link tróger!” – Közéjük vigye? Apa régi folyóiratokat mutatna neki, angol, francia lapokat, tárlatokra vinné, és elszedné a pénzét.)

Ágnes megállt az írásban, a levélre nézett, oly idegenül, mintha ketté akarná tépni, hirtelen betette egy borítékba, leragasztotta, aztán fölállt.

Állt a fiú is. Mintha egy nagy, szürke ablak mögött látná Ágnest, aki most se szól, csak megy előre. Kint a folyosón, egy ajtónál megállt.

– Beadom a könyveket.

A fiú egyedül maradt a hosszú, üres folyosón. Az ajtó lassan becsukódott a lány mögött, nem volt több mozdulat. Az időt se érezte. (Majd röhögök az egészen – és egy régi nőjére gondolt. Sokkal jobb lába van, mint Ágnesnek.)

Le-föl, le-föl, aztán megint csak az ajtó előtt volt. Mióta vár? Nézte az ajtót, és egyszerre felforrt a pillanat. (Hiába vár, Ágnes nem jön ki, hiszen eddig is csak le akarta rázni! Bent ül, talán éppen mondja: „Jaj, nem tudok megszabadulni attól az alaktól!”)

Végigvágtatott a folyosón, ki az utcára. Bekanyarodott az egyik fasorba, aztán vissza a könyvtár elé. A kapu üres. – Hát jó!

Leszaladt az utcán, a téren megállt. – Most jött ki Ágnes. De akkor már csak fáradtságot érzett. Leült egy padra, nézte a fákat, az embereket, és nem érzett semmit. Azt se, hogy később mégis fölkelt, elindult Berciékhez. Akár egy fölégetett erdőn járna, üres ég alatt.

A kapuban állt Péchy Ágnes. Körülnézett. (Hová tűnt István? A folyosón nincs, az utcán nincs. Miféle görcs jött rá? Talán eszébe jutott valami, vagy meglátott egy nőt? A strandon leült a homokba, a pad mellé, azt mondta, szeret, és a lábujjait nyomogatta, mintha semmi se lenne borzalmasabb a szerelemnél. Egy percre elmentem, ő meg elpárolgott. Most is eltűnt.)

A lány elindult, még mindig várva, hogy István hozzálép. Talán csak egy trafikba ment, vagy almát vesz. (A többiek tudták, mit akarnak, a vőlegényem is tudja, akinek most megírtam, hogy nem szeretem, és van valakim. Dehogy van, hiszen elszaladt! Hanyatt esne a rémülettől, ha azt mondanám: István, szeretem, vigyen magával! Ez csak a lábujját tudja nyomorgatni, és bánatosan néz, hát ebben hittem, ezért írtam a levelet? Gyáva! Gyáva!)

A lány arca égett. Semmit nem utált jobban, mint a gyávaságot. Akkor sem félt, amikor az apja fölfedezte nála a Karamazovokat, amikor a tanári kar előtt állt egy fiú miatt. Félhet az, aki szeret? Most se félt megírni azt a levelet Kálmánnak. Anya elájul, ha megtudja, apát pedig talán kidobják a gyárból, ott dolgozik Kálmánéknál. – Megismert valakit, akiről azt hitte, hogy ember.

Belépett egy fekete rácsos kapun, és végigment a kerten. Oly magányos volt a kert a fákkal, mintha nem tartozna emberhez. A bokrok előtt nem állt senki, a kőasztal térde roskadt. – Ágnes fölment a lépcsőn, be a házba. Elment egy sisak és egy kard előtt. Katonakép nézett rá. Anya a szobájában alszik. Mostanában sokat alszik, alig mozdul ki. Ajtó nyílt, de senki nem lépett Ágneshez. Egyedül ment végig a szobán, aztán egy homályos kis folyosón. Becsukódott mögötte az ajtó. Megállt egy üvegszekrénynél. Huszáratilla volt a szekrényben, csákó és csizma. Nagyapáé. Mennyit nézte valamikor, mennyit ácsorgott ezen a folyosón, várva, hogy a csöndben egyszerre csak fölszálljon és elrepüljön. A karját kitárta, belevetve magát a homályba, szemét lehunyta, fejétől a sarkáig úgy borult rá a borzongás. – És már szállt, végtelen mezők felett repült, átsuhant tereken, városokon, olykor magához emelt valakit, hogy ismét visszaejtse. A végén pedig ott hevert a földön, a szekrény előtt. Sokáig nem tudott szólni, ha így találtak rá. De egyszer kinyílt az oldalajtó; magas, szőke hajú nő állt előtte, zöldselyem ruhában. Súlyos haja kontyba csavarva, és az arcáról apró, tüskés patakokban szakadt a vér, mintha korbáccsal vernék. Mozdulatlanul állt, aztán hirtelen eltűnt. – Soha senkinek nem beszélt erről Ágnes, de olykor, mint most is, várta, hogy megint eléje lépjen a nő.

Így állt egy darabig a szekrénynél, aztán bement a kamrába, és belenyúlt egy lekvárosüvegbe. Fölemelte a fejét, letette az üveget. Zajt hallott lentről, a kerti kapu csikorgott. Kiszaladt a folyosón, a lépcsőre.

Lent, a kertben, kissé horpadt szélű szalmakalapban, kabátját karjára dobva, egy férfi állt.

Az ezredes.

A kabátot áttette a másik karjára, levette a kalapját. Hunyurogva nézett föl Ágnesre. – Tulajdonképpen érted jöttem. Az esti vonattal elviszlek Pestre Kálmánékhoz. Meg kell már ismerned a szüleit, és Kálmán is látni akar.

A lány felemelte a fejét, mintha lassú szél vinné előre. Most kéne, hogy valaki mellette álljon, de hát egyedül volt. – Ma írtam neki levelet, hogy nem szeretem.

Odalent az ezredes kissé előbbre jött, oly idegenül, mint aki a hátsó ajtón jár be a házba. De az arca, a ráncos, vörös arca megkeményedett. – Ezt írtad? – Hirtelen felnevetett. – Szerencsére, ismer már!

– És te is ismersz, apám, ugye? Hogy bolond vagyok. Ezt mondtad, amikor föltúrtad a könyveimet, amikor szerettem valakit, és hogy nem engedtem anyát Nyugatra vinni. Itt maradtam vele.

– Most nem erről van szó!

– Ne félj, Kálmán nem küld el a gyárból, hiszen úriember. Én meg majd elmegyek innen (…egyszerre olyan gyöngeség fogta el, hogy le kellett üljön a lépcsőre. A búcsút érezte a háztól és az apjától). Elmegyek, talán egy varrodába, de Kálmánt utálom, és ez az egész…

Miért nem lép hozzá az apja? Csak meg kéne fogni a kezét.

Az apa, ott a fánál, ordított. – Eleget tűrtem a hóbortjaidat, eleget szenvedtünk szegény anyáddal!

Ágnes már állt.

– Egyedül mész vissza, apám.

 

Mint a fazékból kipattant, dühösen fortyogó kövér kis vízcsepp, úgy állt Kálozdi Kristóf az asztal mellett. Kezében levelet lobogtatott, és egy sunyi félmozdulattal István felé fordult:

– Nem veszik vissza, az én fiamat nem veszik vissza a Szent Lajos kollégiumba!

Nehezen jutottak el a szavak Istvánhoz. Még mindig a délelőtt volt előtte, Ágnessel a könyvtárban, azt se tudta, hogy ért haza, és most ez a három idegen arc: Berci, gatyában a tükörnél, olykor fölemeli a kezét, integet, Kálozdiné a terített asztalnál ül, és fölöttük az apa.

– Mert nézzük csak, mit írnak? „Szomorú szívvel tudatjuk – igen, így kezdődik a levél –, hogy nem vehetjük vissza a kollégium falai közé…” Miért? Most jön a miért… „Éjszakai kimaradások, a szobáját nem tartja rendben, harisnyáját a lekvárosüvegben találtuk, alapvizsgáival elmaradt, és semmi reményt nem látunk, hogy a jövőben megjavuljon. Nem tud beleilleszkedni a kollégium légkörébe.”

– Hát így írni, István, most mondd, nem állatok?! – Berci kezét lobogtatta, duzzadt ajka akár három tányért nyelt volna. – Hazugság az egész, azt akarják, hogy többet fizessek. Inkább arról írjanak, hogy micsoda húgyleveseket adnak ebédre, télen nem fűtenek.

– Hohó, barátocskám, most én beszélek! – Az apa szája széthúzódott. – Talán nem igaz, hogy elmaradtál a vizsgával? Hogy nem tanulsz? Hogy éjszakázol? Hiszen most is, igen, most is…

– Elég volt, Kristóf. – Az asszony fölállt, de Kálozdi Kristóf arrébb perdült, akár egy mérges gumilabda.

– Elég volt? Nézzem csak tovább, hogy züllik a fiam?!

– De hiszen elmegyek!

Csönd lett, mind a hárman István felé fordultak. A fiú két kezét az asztal lapjához szorította, kissé előrehajolt. Elcsuklott a hangja, ahogy mondta.

– Elutazom.

Berci makogott valamit (– na, na, öregem…), az asszony kiszaladt a konyhába, onnan kiabált a csörgő edények közül.

– Miért kellett ez?! Fukar vagy, Kristóf, nincs benned szeretet, fukar voltál papnak, az vagy embernek is!

Kálozdi Kristóf kezéből kicsúszott a levél, alsó ajka rozsdásan lehullott, száraz ráncokban lógott az arca. Öreg kezét szeméhez csúsztatta, bement a szobájába, és István nem is látta többet. Az esti búcsúnál sem, amikor az asszony azt mondta:

– Igazán nem értem, miért megy el? Az uram talán egy kissé ideges… – Hirtelen a fiú arcába nézett, és megszorította a kezét. – Isten vele, fiam.

Berci elkísérte. – Hülyeség, tiszta hülyeség, hiszen eddig is tudtad, hogy az apám utál, és röhögtél rajta, most meg egyszerre…

István hallgatott. Nem voltak szavai ennek a búcsúnak. Elment, mint akit kiköpött a város. Csak Ágnesről ne kérdezzen Berci, ne kelljen róla beszélni. Ha csalánba harap, az nem lehet ilyen égetően keserű! Lépésről lépésre nőtt benne a szégyen. Mellette kellett volna maradni, ha nem szereti, akkor is, ha másnak ír levelet… Ha a lány megtudja majd, hogy elment? Semmi, épp olyan semmi, mint amikor eltűnt a könyvtár elől.

– Ágnestől nem is búcsúztál?

– Nem.

– Utálom azt a nőt.

Többet nem beszéltek róla. Csak később mondta még István: – Akinek rossz volt a gyerekkora, annak minden szerelme reménytelen.

– Mit akarsz ezzel? És nem is igaz.

– Persze hogy nem. Az ember mindenfélét kitalál. – Nevetett is hozzá. – Na, látod, milyen szamárság!

Szélesre tárult egy kocsmaajtó, és egy vörösescsomós kéz kilökte a prófétát. Az öreg csavargó tántorgó tekintetében megcsúszott az utca, elszédültek a házak. Egy úszó mozdulatot tett, aztán elhanyatlott a járda mellett. István hozzálépett, fölemelte a fejét. Az fölnézett rá, de nem ismerte meg – feje is visszacsuklott. Még egyszer fölemelkedett, válla felcsúszott a járdára, és bugyborékolva, fröcsögve kiabált.

– Verjen meg az Isten, Mariska! Kirúgattál a szeretőddel, azzal a sánta csibésszel! Rohadjatok meg!

Nem is ő kiabált, nem is egy ember. A kövek közül jött a hang, az utca mélyéből. Egy szót se lehetett már érteni az átkozódó, üvöltő sírásból. Csattogva szállt a hang, egy pillanatra nyöszörgővé halkult, fuldokolva öblösödött, majd reszketősen, öregesen szipogott.

Elhallgatott. A lába rándult még egyet, válla lecsúszott a járdaszélről. Feje elveszett a rongyok között, és most már nem is volt más, mint egy ócska, vén batyu, amit kihajítottak, ami nem kell már senkinek.

A kocsmaajtó nem nyílt meg. Csak István állt mellette. (Hát ezt a rongycsomót kell néznie?!) Elfordult ő is, elindult Bercivel. Alig beszéltek az állomásig.

– Micsoda veszekedés lesz otthon, öregem…

István már a vonat lépcsőjén állt. Az állomás ingó fényeit nézte, távolabb a hegy csillogását. Úgy égett, akár a mély seb. Odalent Berci beszélt, beszélt, de ő nem felelt. Fullasztó szárazságot érzett a torkában, és mintha két izmos kéz lassan fölemelné a mellénél, hogy aztán földhöz verje.

A vonat megrándult.

– Meglásd, István, elmegyek hazulról! – mondta Kálozdi Berci, és elindult a sínek mellett, mintha így bandukolva kísérné a vonatot.

Otthon, ahogy István megérkezett, az apja az előszobában állt, sárga pizsamában, és dohánybarna ujjával pénzt tologatott a tenyerében.

– Légy szíves, adj majd hatvan fillért, akkor reggel még vehetek két szivart.