Polgárok

– Egy férfi keresi a nagyságos asszonyt. Az őrség nem engedi fel. – A csontos, sápadt arcú vice elmosolyodott. Rántott egyet a satyakján, aztán széttárta a karját. – A Pintérné gubbaszt a kapuban, karszalaggal.

Berényiné fölállt, igazított valamit a ruháján.

– De kicsoda? Nem mondta?

– Nem, azt nem mondta.

Az asszony elindult lefelé a lépcsőn. A negyedik emeleten kinyílt egy ajtó. Keménykalapos, bajuszos férfi állt a küszöbön; valószerűtlenül hatalmas mellét mintha felpumpálták volna. A szerény, szürke ruha alatt haragoszöld ing. Nézte az asszonyt, aztán egész váratlanul bevágta az ajtót.

Berényiné megállt. Hát ezzel meg mi van? de nagy úr, amióta irodafőnök! A Siklós!

Az első emeleti lépcsőfordulónál egy vékony, sárga hajú nő állt. Előtte hatalmas bőrönd. – Jaj Istenem, egész nap ez a légó! Ma kétszer volt riadó. Van műsor?

– Nem tudom, nincs nyitva a rádió.

– Nem merek felmenni. Hallja? Repülő… vagy autó? Az ember már igazán… – És csak állt tovább a falnál.

Lent a kapualjban egy pergamenarcú, ősz nő kötött. Hegyes, kemény vonású arca furcsa ellentétben volt derűs, fehér hajával. Ahogy meglátta Berényinét, ölébe eresztette a kötést.

– Kint áll. Idegen nem jöhet be. Senki idegen.

Berényiné először csak a férfi szemét látta, a tekintetét. Annyi fáradtság, elgyötörtség volt benne. Kóbor kutyák néznek így. Az arc szürke volt. Az asszony úgy érezte, hogy a szürke réteg alatt egy másik arc él. Vékony öltés a száj vonala.

– Kálmán!

A férfi kinyitotta a száját, de nem szólalt meg, oldalt rántotta a fejét.

– Bélánál voltam a kórházban. Azt mondta, Ida néni talán tud egy helyet. Két hete lógtam meg a munkatáborból. Azóta… – Elakadt, a földet nézte. – A múlt héten még volt hol aludjak, de onnan is el kellett menni. És már egy kávéházba se merek bemenni. Sehová.

– Az Istenért, csak ide ne! Az egész ház nyilas. Följelentik. Tegnap vittek el valakit a második emeletről. – És akkor meghallotta a hangját; olyan szánalmas volt, olyan… Elhallgatott.

A férfi mintha nem is hallotta volna. Aztán csak annyit mondott: igen, igen… – Messziről jöttek ezek az udvarias szavak, valahonnan egy jól fűtött szobából. Az asszony egy pillanatra szinte látta, amint a fia és Kálmán verseket olvasnak. De aztán megint az az űzött kutyatekintet volt előtte. – Beengedem, ha így néz, beengedem, hiszen az nem lehet, hogy… – Nem maradhat itt, értse meg! – Megbicsaklott a hangja.

De akkor a férfi már elment. Egy darabig még látszott a háta, az előrebillent feje, aztán eltűnt. A temető falánál pedig feltűnt a hosszú sor katonai teherautó. Egy német katona vágtatott el motorbiciklin, aztán még egy. Mintha eddig ezt a képet Kálmán elfogta volna sovány vállával, de most itt volt, és az asszonynak néznie kellett. Szekerek vonultak el; az apró kis lovak fáradtan bólogattak, akár a bakon a katonák. Egy pillanatra közel érezte magát a fáradtan bólogató katonákhoz, aztán megint az a sivár üresség – és a félelem. Ha nem tudta volna elküldeni Kálmánt!… De hogy nézett, Istenem, hogy nézett! Mégis föl kellett volna engedni; olyan nagy dolog ez, olyan nyomorult. A szánalom is nyomorult.

Pintérné még mindig kötött. Föl se nézett, ahogy mondta. – Holnap maga lesz őrségen, ki van függesztve.

Berényiné vállat vont. Ahogy fölért, a dívány sarkára ült. Összekulcsolt ujjaira ráhullott a napfény. Megint előtte volt Kálmán, de most valahogy még élesebben, tisztábban. Már nemcsak a tekintetét látta, hanem szinte minden vonását. A két éles, keserű ráncot a száj fölött, a megvékonyodott orrát – aztán, ahogy elment…

Fölállt. Kinyitotta a rádiót: tompa zúgás, kattogás. Fönt a magasban egy repülőgép dongott.

Kiment az erkélyre. Bár jobb lenne lemenni – mindegy. A tér bódéit nézte. Milyen sivárak, üresek a kis utcácskák a bódék között. És akkor megpillantott egy katonát. Mi az, mit integet?… Már többen is integetnek. A tér túlsó oldalán megjelent a két harckocsi. Lassan csúsztak előre, mint két óriási, rosszindulatú hernyó.

Fentről lövés. A katona meg csak integetett, aztán lekapta válláról a puskát.

Az asszony beugrott. Maga se tudta, hogy egyszerre kint volt a folyosón; kabátban, kézitáskával. Megint hallotta a lövéseket.

– Légelhárító – mondta valaki a lépcsőházban.

– Á, fenét!

– Hát akkor?

A választ már nem lehetett hallani. A vice futott a folyosón, kabátban, szemüveggel. Egy mandarinra emlékeztetett.

– Gyerünk le!

Már a lépcsőn voltak. Karaván hömpölygött lefelé; olykor egy-egy arc villant Berényiné elé, de senkit se ismert meg.

– A szomszédból kilőttek. A zsidóházból.

– Átszöktek ide.

– És ezért most nekünk kell…! – visított egy nő.

– De hiszen alulról lőnek!

Pillanatnyi csönd. Puskaropogás. A lépcsőház üvegablaka csörömpölve tört össze. Lent a mélyben katonasapkák mozogtak, puskacsövek. A házmester vékony, gyönge hangja: Tartsanak házkutatást, de ne lőjenek.

A tömeg megmozdult… lefelé, lefelé…

Keménykalap gurult a lépcsőn, utána káromkodás. Egy kislány kapaszkodott a korlátba, rongybabát szorongatott. A baba lába véznán, csüggedten lelógott.

Megint lövések.

Berényiné oldalt kapta a fejét. A másik ház udvari folyosóján katonák, polgárok, karszalaggal. A katonák fölemelik a puskát. Üvegcsörömpölés. Hála Istennek, nincs itt a fiam, gondolta az asszony. Aztán már semmire se gondolt, sodródott lefelé vállak, hátak között. Nem tudta, meddig megy… csak tovább, tovább!

Elfogytak alóla a lépcsők, a felvonónál állt. Mellette a házmester katonákkal, nyilasokkal. Az alacsony, köpcös házmester sima, sötétkék ruhájában, gondosan megkötött nyakkendőjével olyan furcsa volt, olyan reménytelenül rendes egy rendetlen világban. És beszélt… alany, állítmány…

– Felviszem önöket liften, bemegyünk minden lakásba. Megvan annak a módja, kérem. – Nyugodtan beszélt, de a tekintete egy ijedt kisfiúé volt.

– Nagy szoci – súgta valaki.

Berényiné Berkesre nézett, a tanárra. A szemüveges, vörös arcú férfi olyan mereven állt, mintha karót nyelt volna. Ujjával megérintette az egyik nyilas karját, szinte nem is mozgott a szája, ahogy még egyszer súgta.

– Nagy szoci az öreg.

Ököl csapott a házmester arcába, puskatussal vágták derékon.

– Mindenki a pincébe!

A katonák fölszaladtak. A lépcsőház megtelt lábdobogással, csöngetéssel… aztán megint lövések. Egy sápadt arc bukott a házmester fölé. A felesége.

– Karcsi!… Karcsi!…

Berényiné akart valamit mondani: neki is, meg a tanárnak is, de aztán továbbment.

Hosszú, homályos folyosó következett. A végén hunyorgott csak valami sápadt fény. Az asszony egy pillanatra megállt: de hát hová megy? és miért? Olyan idegen minden… Meglökték a vállát.

– Gyerünk! Gyerünk!

Egy arc jelent meg, mint valami fénytelenül izzó gömb. Külön mozgott minden vonása, a haj kusza tincsekben kicsúszott a kendő alól.

– Zsidót rejtegetnek… azért van az egész! Hol az a zsidó?! Én tépem szét! – A vézna öklét lobogtatta. Úgy ordított. – Én tépem szét!…

Berényiné a falhoz dűlt. Istenem, ha a Kálmán… igen, a Pintérné biztosan szól, hogy őt kereste valaki. Szinte már várta a Pintérné hangját.

Újabb arcok. Alig lehetett valakire ráismerni. Mindenki egyszerre beszélt, aztán mégis kivált egy éles hang.

– Nekem mondja, hogy kommunista, nekem?! Láttam a maga lányát Földváron zsidókkal mulatni!

– A férje is zsidó!

Valahol bosszúsan felmordult egy ágyú.

– A házat lövik!

– Hogy mondhat ilyet?!

Berényiné előbbre jött. Hol lehet Pintérné?… talán fönt van, és el is mondta a katonáknak, hogy… Sovány, fehér szakállas férfi állt előtte. Hátradűtötte a fejét. Könnyek peregtek végig az arcán. Nem törölte le.

Az asszony csak nézte ezt az arcot, mintha ebben látna minden borzalmat. Elfordította a fejét, és akkor megpillantotta Pintérnét. Fekete kendőben ült a pad végén. Beszélt. Gyorsan, keményen, mintha felolvasna valamit.

– A zsidók miatt kell szenvednünk… és még vannak, akik védik őket, még vannak!

Berényiné csak nézte. Mást nem is látott. – Most, most rám néz, aztán… mi az, mit mond?… – Egy dalt hallott valahonnan a gyerekkorából: lap, lap, lap, levelezőlap… rá van írva nagy betűkkel, hogy te szamár vagy. Elnyújtott, vékony gyerekhang: Hogy-te-sza-már vagy. – De ki énekel?

– Rosszul van?

Egy tömött bajuszos férfi állt előtte. A Boldizsár. De miért van kendő a fején? azon meg kalap? Szólni, kérdezni akart valamit, de akkor már leültették. Körülötte a hátizsákok, táskák, és most mintha még közelebb lenne Pintérnéhez.

– A hatodik emeletről volt a kilövés. A segéd-házfelügyelő ablakából.

A folyosó végén állt Berkes tanár meg a vice. Szurony villant mögöttük. A vice előreugrott, földobta a karját.

– Honnan tudja azt maga, hiszen az orráig se lát, olyan vaksi!

– Megállapítottam – hunyorgott a tanár.

Asszonyok vették körül a vicét.

– Mindig mondtam, hogy a Bódog bolsi. Már ahogy néz, meg beszél… Szemtelen!

– Sose köszön előre!

Berényiné előtt úgy mozogtak ezek az alakok, mint apró, távoli fénypontok, de azért jól látta az arcokat. Mit akar a tanár azzal a kilövéssel? Közben olyan dermedten néz… pislog, mint egy hal. A Bódog meg ordít.

– Maga tanár, maga?! De hiszen csak gyűlöletet, aljasságot taníthat! Egy ilyen barom!

A katona röhögött.

A tanár csavart egyet a nyakán. Egyszerre csak eltűnt, mintha süllyesztőbe merült volna. De Bódog még ordított.

– Azért ilyen rongy minden! Mert ilyen a tanár, a tisztviselő… csak marják egymást!… – Elakadt, aztán csak legyintett.

Berényiné lehunyta a szemét. Mit akarnak ezek? Mit beszélnek?… Hiszen semmi közük az egészhez. Hagyjuk abba, hagyjuk abba! Gyerünk föl!

Elöl egy hang. – Föl lehet menni!

Berényiné még mindig nem nézett fel. Valaki megérintette a vállát. – Fölmehetünk.

Végre fölállt. Csak állt egy darabig, mint aki semmit se ért, aztán elindult. A lépcsőházban valaki megfogta a karját. A Zsoldosné.

– Szökött katonát fogtak a padláson. A Siklós csípte el két nyilassal. Kézigránát volt nála.

Felülről lépések. Berényiné a falhoz húzódott. Most hozzák… Elfordította a fejét, de aztán mégis oda kellett néznie.

A felvonónál állt a katona Siklóssal; hosszú, száraz alakjával egy elgörbült, öreg szivarra emlékeztetett. Szalma színű bajusza kétoldalt lekókadt. Az ócska köpönyeg zsebe kifordulva, hosszú, vékony szál lógott ki belőle. Siklós hátradűtötte a fejét. Úgy mondta kövér, zsíros hangon. – Na, barátom, nna…

Berényiné fölnézett a törött üvegablakra, megint hallotta Siklóst. – Csak jól kötözzék meg!

Hosszú, hosszú percek… talán órák? És akkor megint a Zsoldomé:

– Nem szabad kimenni az utcára!

A katonák eltűntek. Pár nő ácsorgott csak a lépcsőházban, mint akik nem is tudják, menjenek-e, vagy maradjanak. Berényiné olyan, de olyan fáradt volt, mintha kihullott volna mindenből. A többiek a kapuhoz mentek. Velük ment. Kinéztek az üvegablakon; egy csomó összekevert, ijedt arc, felrándult szemöldökök, elgörbült szájak.

Csönd. Dermedt, fagyos csönd. Aztán éles, kegyetlen lépések. A fejek – az ablakban – beljebb húzódtak. A lépések betöltötték az utcát. Már látni lehetett a csizmás, bőrkabátos férfit. Lassan közeledett.

És egy vékony arcú, esett vállú fiú ért a kapuhoz. Karján halálfejes szalag.

Megállt. Kissé suta, ügyetlen mozdulattal fölemelte a géppisztolyt, mintha verebet lőne.