Egy varjú mondja

Sose volt éppen jó dolgom, de azért valahogy éltem. A feleségemet otthagytam. Nem haragudtunk egymásra. Csak magamnak is alig jutott ennivaló, mit kezdjek vele? Más is csak ezt tette volna. Különben sose érdekelt, hogy más mit csinál.

Télen bizony nehéz ennivalót szerezni. Elhagytam az erdőt. Benéztem a városba. Azt hiszitek, ott jobb volt? Ugyan! Vissza is jöttem. Fölfedeztem egy vendéglőt a vasútállomásnál. Előbb is észrevehettem volna. Egypárszor körülrepültem. Egy közeli fára telepedtem. Két gyerek meglátott. Hógolyókkal dobáltak. Nem találtak el. Megszoktam már az ilyesmit. Ezért is kerültem az embereket. Kissé ostobák. De most maradtam. Még csak följebb se repültem. Éhes voltam. Fáztam.

Ködmönös, csizmás nő jött ki a vendéglőből. Csak nézett. Elkezdett nevetni. Kihívta a férjét. Rám mutatott. A férje is nevetett. Na jó.

Aztán ennivalót hoztak. Kis tányérban morzsákat. Még húsdarab is akadt köztük. Ez a lényeg. A tányért letették a fánál. Bementek. Jólesett az étel. Képzelhetitek. Még arra is gondoltam, hogy a feleségemet idehozzam. Lám, alig volt valami a gyomromban, és máris a feleségem… Ilyen vagyok, hiába.

Máskor is kaptam enni. Nem tányérban, dehogy! Kiszórták a morzsát a vendéglő elé. Vagy az ablakpárkányra. Az asszony meg a férfi már nem törődtek velem. De hát ez nem is fontos. És aztán a gyerekek… Ahogy megláttak, károgni kezdtek. Azt hiszem, valami nevet is adtak. Samu. Így hívtak. – Samu! Samu! – Ilyenkor kicsit közelebb röpültem. Ha egyszer örülnek neki?…

Egy éjjel kucsmás, nagy bajuszos férfi bukdácsolt ki a vendéglőből. Ahogy meglátott, az öklét lobogtatta. Ordított. Hogy mi baja lehetett velem?… Többen is kijöttek. Kiabáltak.

Elrepültem.

Reggel megint visszajöttem. Megszoktam, hogy szidjanak. Nem olyan nagy eset. Megint kaptam enni.

Egyszer a sógorom is arra repült. Persze mindjárt mellém telepedett.

– Akad itt ennivaló?

– Semmi. Nemsokára én is elrepülök.

Károgott egy kicsit az öreg, aztán otthagyott. Kész szerencse. Majd bolond vagyok összecsődíteni a rokonságot!

Elmúlt a tél, és én még mindig a vendéglőnél kosztoltam. Közben a feleségemet is kerestem. Hiába. Ez bántott egy kicsit. De különben jól éltem. Hát nem haltam éhen. De egyszer még meg is simogatott az asszony. A vendéglősné. Igen, erre jól emlékszem. Az ablakpárkányon csücsültem. Kijött, megsimogatott. Mondott is valamit. Már régen elment, de én még mindig nem repültem el.

Egyszer csak megjelent Ilea, a sas. Az egyik szárnya meg volt lőve. A gazda találta el. Behozta a vendéglőbe. Ha láttad volna, hogy sétált az asztalok között!… Szóltak hozzá, de ő nem nézett senkire. Kikapta a vendégek tányérjából a húst. Igen, igen! És bántotta valaki? Dehogy! Ki merte volna bántani Ileát?!

Mindenki csak vele törődött. Az asszony is. Egy darabig még kaptam ennivalót, de aztán… Hát igen, elfeledkeztek rólam.

Csak Ilea…

Olykor a vendéglő tetejére röpült. És csak nézett a levegőbe. Órákig ült így. Kiterjesztette a szárnyát.

Köszöntöttem. Semmi. Meg se hallotta. Meg se látott. Mintha a világon se lennék. De miért? Mert csak egy varjú vagyok?… Gondoltam, otthagyom Ileát, a vendéglőt. Hiszen úgyse kapok enni. És megpróbáltam beszélni a sassal.

– Ma igazán szép időnk van.

Elnézett fölöttem, valahova nagyon messzire. Körülröpültem. Károgtam. A szeme se rebbent.

Egyszer elutazott. Vonaton, igen, igen!… A vendéglős rokonához. Két nap múlva jött haza a vonat tetején. Azt mondják, ivott is. Megkérdeztem.

– Lakodalom volt?

Rám nézett, aztán elfordította a fejét.

Persze a gyerekek is csak őt bámulták. Nekem már senki sem kiabálta, hogy Samu! Samu!

Éheztem. Elrepültem ennivalóért. De másnap visszajöttem. Hogy mi a csudát akartam?

Ilea a vendéglő tetején ült.

Egy fára repültem. Csak néztem. Hát ezért nem kapok semmit? Ezért? De hiszen buta! Ahogy belemered a levegőbe!… Semmit se lát. Neki nincs erdő, hegy… Csak ő maga! De miért olyan büszke? Miért?!

– Jó napot kívánok.

Nem is hallotta. Még egyszer köszöntem. Hiába. A fenébe is, igazán köszönhetne! Én is élek. Az ám, egy varjú.

Körülötte röpködtem.

– Hogy van a lába? Fáj? Nem?

Észre se vett. Az a gőgös, merev tekintet… De hova néz, mit lát?!…

– Itt vagyok, Ilea úr! Eszem ágában sincs elmenni! Ó, dehogy! Zavarom? Nem tetszik, hogy itt vagyok? Sajnálom!

Közelebb repültem, egyre közelebb. Vágjon agyon, bánom is én!

Semmit se csinált. Meg se mozdult.

Feléje vágtam a csőrömmel. Zuhanás. Valaki kirohant a vendéglőből. Aztán többen is.

– Kiütötte a szemét!

Kövek repültek felém. De hol jártam már akkor?… Hát így volt.

Tessék? Hazudok? Lehet. Egy varjú éhezhet, fázhat, lophat, de hogy kiüsse egy sas szemét? Röhej.