Misa és a nyaralókJól emlékszem arra a napra, amikor kijöttem Etelhez. Az állomáson várt kék kötényben, bekötött fejjel, merev, idegen arccal. Leszálltam a kopott kis strandtáskámmal, és átöleltem. Nem adta vissza az ölelést. – Szervusz, Misa, Isten hozott. – Én pedig azt gondoltam: jobb lenne visszafordulni, mert ez nagyon kedélytelen. De akkor már mentünk lefelé az úton. A táskámat néztem. Etel széles, hűséges hátát. Kicsit előttem ment. Olykor szólt valamit, mintha csontokat hajigálna maga mögé. – Majd segítesz a kertben meg a ház körül. – Aztán távoli, csikorgó hangon: – Sajnálom, hogy ez történt veled. Mi történt hát velem? Szinte láttam a leveleket, amiket Etelhez írtam. – Semmi keresetem, a lányom Törökországba ment táncosnőnek. Megszökött. Elvitte félretett kis pénzemet. – Ó, Istenem, hát volt nekem félretett kis pénzem?! Hisz mindent kivittem a lóversenyre, meg a… Pár nap múlva jött a nővérem levele. – Gyere ki hozzám, Kemenesre, majd csak megleszünk. – Hát most itt vagyok a strandtáskámmal. Nincs valami sok holmim, és emlékeim sincsenek. A feleségem meghalt, és a lányomra se akarok gondolni. Nem törődtem vele, ez az igazság. Etel mintha teljesen elfeledkezne rólam, ha elmaradnék mögötte, észre se venné. Az utat se látja, a fákat, meg a távoli dombokat. Semmit, ami kívül van. Milyen a háza, a szobája? Félek attól a háztól. A kertje se lehet olyan, mint más kert. Gyerekkorában is keveset beszélt. Amikor a kedvenc babáját eltörtem, nem szólt semmit, nem is sírt. Fogta a baba letört fejét, és próbálta visszailleszteni. Aztán leült a földre, ölében a babával. Olykor ringatta egy kicsit. Most is előttem van, ahogy ott ül a sötétedő szobában. Mert mellette álltam – vártam, hogy csinál valamit. – Kelj föl, hallod, kelj föl!… szólj már, Eti! – Kifutottam anyához. – Az Eti, az Eti!… – Többet nem tudtam mondani, arcomat elöntötték a könnyek. Ilyen gyerek volt. Feltűnt a ház a sötétbe nyúló kerttel. Esteledett már: a fák törzse elvékonyodott, de a lombjuk hatalmasan megnőtt. Valaki elment a ház mögött, hallani lehetett az elnehezedett, fáradt lépéseket. Sárga, félszemű kutya gurult hozzám. Megállt előttem, a farkát csóválta. Kicsit arrébb futott, aztán megint vissza. – Holnap megnézheted a gyümölcsfákat. Hát sok a vesződség. – De az eredmény, az eredmény… – Elhallgattam. Egy pillanatra összenéztünk, mint akik valami egészen másról beszélnek. Etel félig a homályban még súlyosabbnak látszott. Fénylett a tekintete, széles válla előrehajolt. – Gyerünk vacsorázni. Kis konyhán mentünk át. Falra akasztott tányérok félholdja emelkedett ki a sötétből. Rendet lehetett érezni. Etel a konyha mögött, egy kis szobában felgyújtotta a villanyt. Előttem nagy, rideg asztal. Leültem, ő pedig visszament a konyhába. Hát itt élek majd ebben a házban. Milyen csönd van, a bútorok csöndje. És szinte láttam, ahogy Etel magányos alakja elmegy a szekrény előtt, kezével megérinti az asztalt. Tányér leves volt előttem. Mikor a fenekén koccant a kanál, újra kaptam. Hja, sokat kell pótolnom! Már nem is olyan barátságtalan ez a kis szoba. Etel rám néz, mintha várná, hogy szóljak. Ó, mi mindenről tudok én beszélni!… – Szeretem ám, Etel, a színházat! Valamikor minden vasárnap elmentem, leginkább az olyan zenés, táncos dolgokat kedveltem. Abban van kedély. És a közönség… te, úgy szerettem nézni a közönséget, előadás előtt! Hol van Etel? Kihez beszélek?… Nyíltak az ajtók, és valahonnan messziről hallottam: – Megvetem az ágyat. Mögötte álltam egy kis kamrában. Néztem, ahogy az ágy fölé hajol. – Jó éjszakát. Maradt az ágy a barna takaróval, a csíkos párnával. Körülöttem pedig elveszett minden a sötétben és a csöndben. Aztán az álmom. Végtelen, sárga vízen eveztem, a csónakot dobálták az iszapszínű hullámok. Tudtam, hogy nem merülhetek el. Egy szigetre érek, ahol várnak: azért nem érhet semmi baj. Magasra csaptak a hullámok, fölöttem a könyörtelen, szürke ég, akár egy hatalmas szikla. Egyszerre csak előttem a sziget. A parton haragoszöld fák, a fűben gyerekek ugráltak. Aztán már én is a parton voltam, és vártam, hogy jöjjön valaki. A nevemet akartam hallani. De nem kiáltotta senki, nem szólított senki. A gyerekek se törődtek velem. Befelé futottam, de valahogy mindig csak a parton maradtam. És akkor megláttam a nővérem arcát, mögötte egy régi barátomét. Aztán más kedves, ismerős arcokat. Egy lány gyümölcsös kosarat vitt, a barátom pedig hosszú nyakú borosüveget. Elmentek mellettem. Felém fordultak az arcok: idegenül, élettelenül, mint az elsikló pengék. A nővérem arcából a lányom nézett. Nézett, de meg nem ismert. Futottam mellette, elkaptam a vállát, belehajoltam az arcába. Oly közel, mintha eggyé válnék vele. Elkeskenyedett a homloka, kicsúszott. És már messziről nézett vissza. Én meg utána. Egyszer előttem gurult ócska, törött pléhdobozként. Kavicsos homok között gurult. Utánanyúltam… hiába. De hiszen el kell hogy érjem! Egy kiáltás. Nem volt körülöttem más, csak a sötét. A számban az álom íze. Kinyújtottam a karom, a levegőt értem. Csodálkoztam, irtózatosan csodálkoztam, hogy nincs mellettem senki. Elszorult a torkom, a mellem nehéz lett. Mintha hurokban lennék. Hurokban, mint egy elfogott, magányos állat – vonítani se tud már, és fájdalma sincs.
– Misa bácsi! Jó reggelt, Misa bácsi! A szőke, piros ruhás lány szinte lebeg a párás, reggeli napfényben. Kezét szeme elé tartja, mosolyog. Mögötte a domb selymes zöld háta, egy-két apró házzal. Hosszú férfi tűnik fel az úton, ócska katonaköpenyben. Sötét folt a lány mellett. – Bevásárol, Misa bácsi? – Hát igen, veszek valamit a fűszeresnél. Karomon szatyor, zsebemben hosszú lista, hogy mit vegyek. Mintha elfelejteném!… De hát Etel mindig fölírja. A lány eltűnik, mintha fölszívódott volna a napban. A férfi pedig azt mondja. – Megyek az állomásra, hátha akad egypár csomag. – Kihúzza magát, most látni, milyen izmos. Így áll egy darabig, aztán megint meggörnyed. Ujját homlokához érinti, elbaktat. Két asszony köszön. Ismer engem már mindenki. A Misa bácsit. Szeretem az ilyen kora reggeli sétát, valahogy olyan friss minden. Ez a nap még hozhat valamit, amire nem is gondol az ember. Valaki jön… – talán a lányom? Nem, hát ő aligha. Úgy lesz az, hogy este már színházban ülök, aztán vasárnap ki a lóversenyre! A fűszeresnél is erre gondolok: a zöld gyepre, a hajtók színes trikójára, a táncoló lovakra. Valósággal megcsap ez a kép. Etel a kapuban áll, kezében levél. Ez, ez nekem szól! Talán pénzt kapok valahonnan, vagy pedig… – Ki írt? – A Zempléni doktorné. Holnap kijön a lányával, minden évben itt nyaral. Bemegyek, a szatyrot leteszem a konyhaasztalra. De nem látok semmit, nem hallok semmit. Mintha kiszívtak volna belőlem mindent. Később pedig azt gondolom: nem is olyan rossz ez. Emberek jönnek, emberek a városból, sok mindenről lehet velük beszélni. És akkor Etel is más lesz, nem hallgat örökké. Egyszerre az ajtóban megáll. Olyan, de olyan komoly! – Ne feledkezz meg a csirkékről, Misa! – Nem, nem, mindjárt szórok nekik. Ki ez a doktorné? – Ki lenne? Egy ügyvéd felesége. – Vagy úgy. Itt van hát az asszony a városból, az ügyvéd felesége. A kerti asztalnál ül, ölében könyv, és valahová messzire néz. Az asztal megterítve. Megjelenik a nővérem színes, kis tányérokkal, aztán megint eltűnik a házban. A doktorné kislánya két fa között hintázik. Elszáll felettünk, nagyokat nevet. – A tanítóék jönnek. Átjárogatunk egymáshoz, a városban persze más. Csukott szájjal mosolyog, rám néz. – A városban, igen… A múlt vasárnap a férjem kivitt az ügetőre. Az ügetőre… a szó tovább remeg a levegőben. Út a versenyhez, az a sok ember, az árusok a pályán – ezt mind az asszony arcán látom. – Milyenek a versenyek? Indul még a Kicsikém az öreg Fuchsszal? Hát a Drágám? – Hogy érti, én bizony nem ismerem a lovakat! – Verseny után a Debrecenibe mentünk: sör virslivel! Nyílik a kertajtó, valaki köszön, de én alig hallom. Távoli, idegen hangok. Etel megy át a kerten. Itt vannak a tanítóék. A férfi feje akár egy dinnye… és az asszony ócska, poros mosolya! Aztán már leülnek, Etel kiönti a hideg kávét. A tanító hangja recseg. – Hát idén is el tetszett jönni? – Éppen a Misa bácsival beszélgettünk. Etel rám néz, és én nem tudom, hogy menjek-e, vagy maradjak. Aztán mégis leülök. A doktorné felém fordul. – Csak folytassa! Ugyan mit folytassak? – mit is mondhatnék, amikor a tanító úgy bámul? Etel tekintetét érzem, így nézne, ha a kertajtó megszólalna. – Igen, a lóversenyek… – A cipőmet bámulom. Olyan az orra, mint a madár csőre. És akkor Etel: – …oda hordják a pénzüket! Mind megbüntetném! A doktorné nevet, a tanítóék is. – Hát bizony, kérem, bizony – ing a férfi feje –, és ha nyer is valaki, az ilyen pénzen nincs áldás. Áldás, mit akar az áldással?! Ha egyszer kint lett volna a pályán, ha egyszer… – és hirtelen a liget van előttem, a liget, vasárnap délután. Arról beszélek. Az öreg, vak harmonikásról a fa mellett, előtte hullámzik a nép, de a beszéden, nevetésen áthallatszik a harmonika. A liget van benne a vurstlival, a hullámvasúttal, a szerelmesekkel, a csikkszedőkkel és a gyorsrajzolóval… – Egyszer én is lerajzoltattam magam – mosolyog a doktorné. – Olyan arca volt a rajzolónak, mint egy nyugdíjas tanárnak. És ehhez kihajtott cserkészing, spárgával összetűzött szemüveg. Hosszú zsinegen a rajzai, mint a száradó zsebkendők. – És akik körülállják: a rajzot nézik, a modellt. Az meg csak ül, mintha legyek ragadtak volna az arcára. Alig várja, hogy szabaduljon. – Még egy kis kávét? – Etel áthajol az asztalon, az arca megkövesedett, a szeme fénytelen. Tölt a kávéból, kínál a kalácsból. – A te kalácsaid!… – rebben föl a tanítóné. Nem tudom én ezt most hallgatni a kalácsról meg a kávéról! – Egyes részek olyan szomorúak, alig járnak arrafelé. Csak fák vannak, egy-két magányos öregúrral. A bokrokból hortyogás hallatszik. Aztán a sakkozók!… tetszett látni a sakkozókat? Reggeltől késő délutánig ott ülnek a padon a tábla fölé hajolva. – Sok naplopó! – Etel még mondana valamit, de csak hallgat. Kemény, feszes vonal a szája. Helyette a tanító: – Bizony, kérem, hogy micsoda emberek is vannak! – így töltik a napjukat. Elvesznek ezek a hangok, és megint én beszélek. – Vannak ám verekedések, még a rendőr se mer odamenni. Hátak gyűrűje veszi körül a verekedőket. A végén csak egy véres, poros csomag marad a földön, úgy vakarják össze. Aztán a ligeti kis színházak!… És a sír a fűben, az a magányos sír. – Fuit. – Ez áll rajta. – Talán sétáljunk egy kicsit. – Etel föláll, a tanítóék is. A doktorné végigsimít a ruháján, és a csuklójára néz. – Ó, az órám! Nézd csak meg odabent, Klárika. A kislány beszalad. Az asszony tekintete végigfut az álló csoporton, rajtam. De már nem is lát. – Megvan? – Nem találom, anya. Az éjjeliszekrény fiókjában is néztem. – Hát ez igazán… – hirtelen föláll. – Majd amikor nem is tetszik keresni – bólint a tanító. Végigmennek a kerten, hallom, amint becsukódik a kapu. Az asztalon az uzsonna romjai. Nyomasztó, súlyos a levegő, a fák lombja mintha összefogódzna. Vörös arcú, szakállas öreg megy el a kerítésnél. Elnyűtt kabátján csörögnek az ócska érmek. Egy pillanatra megáll, és megemeli szikár botját. – Vihar lesz éjszakára. Vihar, vihar… – szél és eső zúg át a sötéten. A fák mintha eltűntek volna, és elmerültek a dombok is a házakkal. Valahol messze apró, sárga fény csúszkál. Az ablaknál állok, de mintha kint lennék a viharban. A lányom nevével ébredtem. Nem tudom én, mit álmodtam, csak azt tudom, hogy úgy bennem van, mint egy éles kés, mint a fájdalom. A mozdulatait érzem, a furcsa, rikácsoló nevetését hallom, a ferde vágású szeme bennem ég. Valahol egy szobában ül, és füzetes regényt olvas, picit kidugja a nyelvét, a térdét felhúzza. Törökországban, vagy a Nefelejts utcában. Lépéseket hallok, valaki jár a kertben. Talán a nővérem, vagy csak az eső. Ha mindent elmosna az eső, ha egyszer egy olyan vihar jönne! A szomszéd szobában kattan a villany. A doktorné lépései, kihúz egy fiókot, arrébb tol egy széket. Ő se tud aludni. Reccsen a padló, mintha megállt volna a szoba közepén. Aztán megint a lányomra gondolok. Miért nem tudtam soha beszélgetni vele? Mindenkivel, csak vele nem! Kiskorában szinte féltem tőle, aztán meg örültem, ha elcsavargott hazulról. Mi lett volna, ha egyszer az ölembe veszem? Olyan egyszerű az a mozdulat, úgy el tudom képzelni. Egyszerre csönd lesz. Elállt a szél, és elállt az eső. Valami földöntúli fénnyel ragyog fel az ázott kert, és ismét látni a fák körvonalait. De én nem mozdulok az ablaktól. Széket húzok magam alá, úgy várom a hajnalt.
Nem tudom, mit akarnak azzal az órával! Reggel elmegyek a ház előtt. Etel kihajol az ablakon. – Te Misa, nem láttad a doktorné karóráját? – Lóg a mosoly az arcán. És figyel. Nézi, ahogy itt állok a seprűvel, mintha minden mozdulatomat felnagyítaná. – Hol láttam volna? – Csak azért, mert nem találja. Tudod, már tegnap is kereste. Reggel kijött hozzám a konyhába, egész éjjel nem aludt. Elhallgat, de a mosoly még nem tűnt el az arcáról. Olyan furcsa így, szinte várom, hogy egyszerre csak elindul vele az ablak. Végigmegyek a kerten, söpröm az utat. Mikor volt utoljára aranyórám? – a zacicédulát is eladtam. Nem érdekes. A doktorné persze más, biztosan a férjétől kapta. Fölkapom a fejem, az asszony megy el előttem. Mintha fölfúvódott volna az arcom, és észre se vesz. Én se köszönök. Délelőtt még egyszer látom: háttal felém, előrehajol. Elkerülöm, mintha sose beszélgettünk volna. Ebéd közben csak a kanalak zörögnek. Etel azelőtt se beszélt, de most valahogy másképp hallgat. Olykor rám néz a tányér fölött, hirtelen föláll. – Bosszant a dolog. Bemegy a szobába, a doktornéhoz. Ketten is beszélnek egyszerre, de egy szót se érteni. Micsoda fölfordulás! Szétnézek az üres konyhában, és egyszerre belém vág: ezek azt hiszik, hogy én csakliztam el az órát! A lábamból kifut az erő, kezem előrecsúszik az asztalon. Nem, ezt talán mégse!… Valaki kijön, megáll előttem, de nem is látom. – Tud bridzselni, Misa bácsi? – Sima, nyugodt a doktorné arca. Ismét megkérdi. – Tud bridzselni? Délután kint ülünk a kertben a tanítóékkel, és kártyázunk. A férfi: – Igaz, megvan az óra? A doktorné föl se néz a kártyából. – Majd előkerül. Egy lap után nyúlok. Végignézek az arcokon. Nem látszik azokon semmi, mint a becsukott ablakok. De azért nem tudok köztük maradni. Játszma után elmegyek. Még hallom a doktornét. – Megunta, Misa bácsi? Utánam néznek, rólam beszélnek. Ki törődik vele? Csak el innen, minél messzebbre. Megcsap valami, mint a forró hullám. – Maguk közé ültettek, hogy figyeljenek, hogy figyeljenek, mint egy… – Köpök rájuk. Micsoda emberek ezek?… – a tanító úr, nagyszerű! – Misa bácsi, hát magát is lehet látni? Trieb áll a kocsma ivójában, a borbély. Gömbölyű, vörös arca akár egy léggömb. Hozzám jön, átöleli a vállamat. – Éjjel lenyeltem egy fogamat, itt elöl. A feleségem észre se vette. Ha az orrom hiányozna, azzal se törődne, meg se látná. Hát így vagyunk. Pohár kerül elénk, iszunk. Trieb beszél, beszél a feleségéről, a mesterségéről. Hanem mintha a doktorné ülne előttem: szinte látom azt a fölényes mozdulatát, ahogy keresztbe veti a lábát, cigarettára gyújt. Fölvont szemöldökkel néz, és már hallom is. – Nem, nem, Misa bácsi, azért ezt talán mégse… – A József körúton volt üzletem, Pesten, igen! Színészek is jártak hozzám. – A Ligetről beszél, Misa bácsi, a lóversenyről, és közben ilyesmit… Elém csúszik a tanító dinnyefeje. – Otthagyta a kártyát, már nem tudott köztünk maradni! – …és aztán Trieb, a marha, az állat megnősült. Ging-gang, meghúzták neki a harangot. Egy pillanatra csak a doktornét látom, mögötte a borbély csúfondárosan mekegő hangja. Aztán mintha a sarkokból figyelnének. – Gyere haza, Misa. Etel áll az asztalnál, kék kötényben, bekötött fejjel, mint amikor az állomáson várt. Hát eljött értem… de miért néz úgy? Aggódás van a tekintetében, szeretet. Nem, ő nem hisz rólam semmi rosszat. Legszívesebben azt mondanám: – Maradjunk itt, ne menjünk vissza közéjük. – Hanem fölállok, és azt mondom a borbélynak: – Hazamegyek a nővéremmel. Keveset beszélünk az úton. Etel olykor megfogja a kezemet, rám néz. – Misa, Misa… – Hagyd, Etel, nincs semmi baj. Mindenki azt gondol, amit akar, csak az a fontos, hogy te… Hiszen mindig is csak veled akartam beszélni, kicsodák ők nekem? Csönd zuhan rám. Ebben a csöndben már nem lehet beszélni. A kis szobámban ülök, mellettem Etel. Jó, hogy itt van, komisz dolog lenne most egyedül. Nem tudom, mit csinál: a karját látom, az arcélét a kendő alatt. Aztán az is eltűnik. De ez a csönd – olyan sűrű, kegyetlen. Ha Etel szólna, miért is nem beszél? Halk neszezés fut végig a falon, az ajtónál elakad. Aztán megint valami kapirgálás. Árnyék hull a falra. Fölállok – fölállok, és nézem Etelt. Háttal felém, keze az ágyamban, a párna alatt turkál. Dereka előrehajol, feje szinte belefúródik a falba. Hirtelen fölegyenesedik, mintha megmerevedett volna, aztán felém fordul. Így állunk szemben egymással. Egyszerre beszélni kezd, karját földobja, gyorsan pattognak a szavak. De én csak az arcát látom: összezsugorodik, akár egy sült alma, aztán felfúvódik. És akkor kiszakad belőlem: – Hát ezért hívtál haza, ezért jöttél értem?! Ilyen a szereteted, a?!… Hazug vagy, és hazugok vagytok mind!… hazug… ha-zug! Kirohanok a kertbe, elkapom a kerítést, úgy rázom. Gyalázatos hazug! Nyomorult! – Elrohan fölöttem az ég, és nem érzem a földet se. Alakok futnak a távolban, körbe-körbe, miféle tánc ez?! Meg akarnak fogni, bekeríteni – beszélnek, integetnek. Bűzös a leheletük, a szavuk. – Engedjetek! Engedjetek! Lehull a kéz, nincs, amit megfogjon, elhallgatok, nincs, akihez szóljak. Ők is elhúzódnak tőlem messzire. Egyedül maradok, egyedül, mint az égő kín, mint a szégyen. Kié ez a zokogás? Misa, hé, öreg Misa!…
Szúrós reggeli eső mossa a kavicsos, homokos Duna-partot. Áznak az emelődaruk, a házak és az üres, elhagyott sétányok. Nem tudom miért, ez a kép van előttem. Ezt látom, ahogy egyedül ülök a szobámban. Etel és a doktorné múltkor bejöttek hozzám, mintha beteget látogatnának. – Megvan az óra. Misa bácsi, ne haragudjék, nem úgy gondoltuk. – Bocsáss meg, Misa. Nincs mit megbocsátani és nincs kinek megbocsátani. Ki másra gyanakodhattak volna? És hogy a nővérem is?… hát ő aztán igazán ismer. Aztán pedig, mintha már itt se lennék. Régi szobákat látok, ahol valamikor laktam, régi ismerősökkel beszélgetek: öreg zsokékkal, pincérekkel. Vagy egyedül ülök a kávéház üvegablakánál, és kibámulok az utcára. Lent a kertben megcsikordul a kavics, valaki végigmegy az úton. De ez is olyan régi zaj, és nem is ebben a kertben. Hanem a lépések közelednek. Valaki megáll az ablaknál. Fölállok, de nem megyek az ablakhoz. Ki az ott lent? Etel, igen… szinte látom, ahogy kezét összefonja mellén, és vár. De hát mire vár? Ha be akar jönni hozzám, csak tessék! – Gyere be, Etel, foglalj helyet. Ne hidd, hogy haragszom. Elmélyül a csönd, és már senki sincs az ablaknál. Nem tudok tovább a szobában maradni. Kint a kertben a falevelek súrolják az arcomat. Egyszerre csak megállok… most, jön Etel. Aztán megint vissza a házba. Másnap levél a lányomtól. Nézem a feladót, a címzést. – Hotel Garçon. – Ismerem azt a szállodát abban a régi, kis utcában. Az írás kusza, gyerekes, a levélben pedig egy szó sincs külföldről, Törökországról. Egy mondat ugrik elém. – Látni akarlak, apa. – Látni akar… hiszen akkor elmegyek innen, itthagyom ezt a házat, elmegyek a lányomhoz. Etel áthajol a vállamon. Olvassa a levelet, és közben engem néz. – Elmégy? – Olvashatod, hogy látni akar. Hallgatunk egy kicsit, aztán megkérdem. – Indulhatok holnap? – Miért ne? – Úgy értem, ha valami dolog van… – Ne legyen gondod vele. Reggel csomagolok, na hiszen, mintha valami nagy munka lenne! A strandtáska vigyorogva szétnyílik. Etel csomagot hoz és pénzt. – Tedd csak el, Misa. A csomagot a lányodnak küldöm. Egy kis sütemény. Hogy gyűröd azt az inget! – Ó, mindegy már annak. Kiveszi a kezemből, és szép rendesen összehajtja. – Tudod, Misa, mindig azt hittem, hogy ha megjössz, hát autón jössz, sok pénzzel. Talán Amerikából. Emlékezhetsz, anya is mondta: Sokra viszi a Misa. Aztán, ha láttalak a kertben foltos ingben, lyukas kalapban… Mintha becsaptál volna. De majd talán a lányod… – Igen, majd ő. – És hogy féltem az óra miatt! Hát már ilyet is csinál a Misa?!… Inkább én találjam meg. – Nem kérdeztem, Etel. Kikísér az állomáshoz. A doktorné a szobájában van, tőle nem búcsúzom. A lányát látom a kertben, a virágok között. – Írj, Misa, és néha jöjjetek ki. Még várni kell a vonatra. Kevesen vannak az állomáson. Egy sárga nadrágos férfi fel-alá járkál, megáll, köszön a nővéremnek. Felzendül a táj: itt a vonat. Fölugrok a lépcsőre, intek Etelnek. Most még mondani kéne valamit… Kinyújtom felé a karomat, és a vonat lassan elindul. – Etel! Ő pedig csak áll a sínek mellett, egyre vékonyodva. Nem több, mint az árnyék. |