A halottSzürke, novemberi reggel. Szemeteskocsi zörög az István úton. A ló ütemesen bólogat. Álmos, fáradt. Az utcaseprő szorgalmasan dolgozik. Félköröket von seprűjével, néha megáll. Homlokán feljebb tolja a sapkát. Köp egyet, aztán tovább seper. Jön a fűszeressegéd, nagy kosárral a karján. Abban tejesüveg, kenyér, vaj. Ő maga vidám. Széles arca mosolyog. Fütyül. Eltűnik egy kapualjban. Munkások vonulnak kis csomaggal a hónuk alatt, nem beszélnek. A másik oldalon a liget fái merednek az égre kopáran. Aztán egy csattanás, olyasformán, mint amikor nagyon hirtelen lecsapják egy doboz fedelét. Az utcaseprő eltátja a száját, megáll a munkában. Az egyik munkás – nagy bajuszos férfi – megtorpan. – Na?! Sárga kabátos ember rohan át a ligeten. Ökölbe szorított kezét melléhez nyomja, mint egy távfutó. Valaki sikolt. A munkások, az utcaseprő szaladnak a liget felé. Előttük egy diák nyargal hóna alá kapott táskával. – Lövés volt – mondja valaki. A játszótéren a sárga kabátos férfi már megállt. Ő meg egy zöld kosztümös nő egy pad fölé hajolnak. Két szétvetett láb lóg ki közülük. Fekete télikabát, földes szegéllyel. Körülveszik a padot. Kíváncsi, izgatott arcok hajolnak előre. A padon félig eldőlve egy férfi. Feje mellére bukott. Szempillája fönnakadt. Üres, kifejezéstelen tekintettel bámul. A tömegből előnyúl egy kékeres kéz. Végigsimítja a homlokát, lefogja a szemét. – Halott. Egy ideig csend. – Nézzék csak, milyen görcsösen szorítja azt a revolvert. – Szívlövés? – Lehet. Még egész fiatal. Éppen csak egy kicsit őszül a halántéknál. – Kalapja sincs. – Meg kéne támasztani. Végigfektetni a padon. A nő és a sárgakabátos fogják a fejét, két munkás a lábát. – Úgy ni – dünnyög a nő. – Most fekhetsz, apuskám. Ilyet csinálni… – Ni, az álla hogy leesett! – Értesíteni kellene a rendőrséget. Az egyik munkás bólint. – Az ám. Senki se mozdul. A nő a vállát vonogatja. – Zsaru? Minek az? Ráér. Mit tud vele csinálni? A diák csak bámul, arcán a rémület, ajka reszket. Kibukik belőle a kérdés: – De hát miért?! – Nem lehet tudni. Most a nő beszél. Festett arca lila, a púder megragadt az orrán. Topog, húzogatja a lábát. – Muriból jövök, aztán ez itt (a halottra mutat) megy előttem. Mit megy?! Dülöngél, többször megáll. Na, gondolom, ez is jól be van állítva. Trappolok utána, hátha le lehet vágni legalább egy cigarettára. Ez meg leül erre a padra, ni. Előrehajol, hol emelkedik a válla, hol meg süllyed. Kotorász a zsebében, aztán hirtelen bumm! Micsoda hideg! Neki rendes télikabátja van. Ha nekem egy ilyen lenne, dehogy lőném én agyon magam. Majd bolond volnék! – Úri pofa – szól a nagy bajuszú munkás. A diák leteszi táskáját a halott lába elé. – Meg kéne nézni, mi van a zsebében. Hátha abból megtudjuk. – Igen ám, de ki nézi meg? A sárgakabátos legyint. – Ki? Hát majd én! Mi van abban? Halott, aztán halott. Nem fog a kezemre csapni. – Az már biztos! Egypáran nevetnek. A szőrös kéz már a télikabát zsebében turkál. – Egy cigaretta, ni! Kicsit megtört. Finom bagó. A nő nyújtja a kezét. – Add ide, apuskám. A férfi röhög. – Hogyisne! Jó lesz ez nekem. – Kabátja felső zsebébe teszi, hátrafordul a többiekhez. – Mit árt neki, ha elveszem? Ő már úgyse szí többet. Tovább kutat. Kék boríték a következő fogás. Kihúzza a levelet. Olvas. – Kedves Apuka! Tudatom veled, hogy szerencsésen megérkeztem, és nagyon jól érzem magam. A Balaton most is nagyon szép. Tegnap szilvás gombóc volt ebédre, és tizenkettőt ettem. Irma néni azt üzeni… A férfi megcsóválja a fejét. – Itt nem lehet olvasni. Gyerekírás. Ági. Az van alásrejbolva. Balatonzamárdi, november 26. – Szóval apa – mondja valaki. – Aztán lelövi magát. Most mi lesz azzal a kislánnyal? – Persze azzal már nem gondol az úr – dörmög a munkás. – Jön valami kis nő, kibabrál vele, aztán mindjárt a revolver. – Ki lehet az az Irma néni? – kérdi a nő. – Biztosan valami nagynéni. Odaküldték a kislányt. – Nem lehet rossz ember, most is magánál hordja a levelet. Biztosan többször elolvasta. – Nézzük, mi van még itt – szól a sárgakabátos. – Egy izé, no, hogy is hívják ezt? Síp. De hiába fütyülök… Szájához veszi a kis, henger alakú sípot. Szuszog, liheg, mindenképpen erőlködik, de egy hangot se tud kiadni. – Majd én! – nevet a nő. – Így kell ezt. Csiripel, mint egy madár. – No lám; no lám – mondja a sárgakabátos, és már egyéb érdekli. – Egy pénztárca. Méghozzá milyen szép. Patkó alakú. Príma dolog. Csönd legyen már! – kiált a nőre, aki újra csiripel. – Aztán mennyi van abban a tárcában? – kérdi a munkás, – Mert az fontos. – Van ám itt, barátom. Ide szagolj. Egy ötös. A belső rekeszben húszas! És mennyi apró! Nézzétek. Tartja a kezében a nyitott tárcát, csörgeti a pénzt. Szegény, sovány mutatóujja turkál benne. – Ezt már nem lehet elvenni, pedig jól jönne. Szvettert, harisnyát vehetnék a kisfiamnak. Itt a tél, aztán jóformán nincs semmije. Ennyi pénz, és egy halotté! Sóhajt. – De a mindenségit neki, valakinek ennyi pénze van, és öngyilkos lesz! – ordít a munkás. – Urak, hát mi ez?! Nekem nincs kabátom, nem tudok fűteni, alig eszem és élek! Ezt meg itt majd fölveti a pénz, aztán… Hejj, a keservit! – Gyereke van! – Rendes ruhája! – Oszt nézzétek, itt fekszik. Felizgatta őket a pénz. A halott felé ordítják nyomorult életük minden panaszát. – Engem kilakoltattak! – Az apám nem tud tandíjat fizetni, akár be se megyek az iskolába! – Nekem úgy sípol a mellem, mint egy zenekar! – Aztán mégis kell hogy éljünk! Ennek meg itt semmi az egész. Eldobja az életét, mint egy rongyot. Untuk, mi?! Már nem tudjuk, milyen tortát együnk, melyik színházba menjünk?! A kör egyre szűkül. Úgy néz ki a dolog, mintha meg akarnák verni a halottat. – No, visszateszem a tárcát – mondja a sárgakabátos. Utoljára végigsimít a húszason. – Nesze, tartsd meg a pénzed. És újra, megint kérdezni kezdik: – De hát miért?!… A halott meg csak fekszik nyugodtan, kezét a pad alá lógatva, nem felel. |