Vendégek a palackbanAzt mondta a főnök, amikor felvett. – Kemény öklű ember kell ide, sok a verekedés. – Hatalmas, hordótestű ember a főnök, kigombolt kabátja alatt bőrmellény, széles arcán feszül a bőr. Úgy néz, hogy ütést várok. A moziban ilyen a seriff. Aztán még mást is mondott. – Előttem igyon, ha inni akar, de ne a hátam mögött. Összetöröm a csontjait, ha rajtakapom. Előttem igyon. – Mit lehet erre mondani? Semmit. De hogy kemény öklű fickó kell ide, hát, azt hiszem, azzal nem lesz baj. Azelőtt Mátyás téri kocsmában voltam, meg a Szilágyi utcában. Tudom, mi a verekedés. Naphosszat az üzletben van a főnök. Látni nem lehet. Akkora a forgalom, de a hangját mindig hallom. Olyan az, mint amikor sziklákat görgetnek. Annál csöndesebb a felesége; a kasszában ül, és meg se szólal. Előtte a könyv, ha csak lehet, olvas. – Miféle nő? – kérdem a másik csapost. – Még soha nem volt vele senkinek baja. – Ezt is úgy mondja a Guszti, mint amikor egy poharat lök előre a pulton. Gyorsan, szaporán. Nem lehet itt beszélni. Úgy kavarognak az emberek, akár az utcán. De ezeknek is csak a hangjukat hallani, az arcok elmosódnak. – Egy spriccert! Pikoló világos! – Az ajtó nyitva, beárad a Teleki tér lármája. Odakint egy nő énekel. – Hogyha visszajössz, szép szőke hadnagyom… Hirtelen csönd lesz, és ez olyan váratlanul jön. A kocsma szinte üres. A sarokban szürcsöli csak a levesét egy Krisztus-szakállas férfi. Beárad a napfény, elönti a pultot. A kasszában olvas az asszony, egyetlen figyelmes ránc az arca, kezével nyakláncán babrál. Olykor beleharap egy vajas kenyérbe. Valaki felsóhajt; mélyen, magányosan. Egy pepitanadrágos alak iszapszínű szemével az üres söröspohárba bámul. Itt van minden áldott nap; sört iszik, és keresztbe veti a lábát. Az üzlet előtt rongyos, szakadozott hátak ülik végig a követ. Keselyarcú férfi vonul el szőnyeggel a vállán. Megint hallani a dalt… – Nem tud mást énekelni? Mit akar a szép, szőke hadnagytól? Most látom a nőt is; karcsú alakján kék-fehér sávos blúz. Előtte még három-négy nő kottalappal. Fújják a dalt, mintha vizsgára készülnének. Aztán a csöndet, a dalt megint elmossák a hangok. Jobb így; nem szeretem, ha áll a munka. A poharak cikáznak, repülnek, valahol a magasban levesestányér gőzölög. Kiáltás úszik utána. – Vigyázat! Vigyázat! – A csap sistereg, zuhog; pukkan a sörösüveg. Barna lé folyik el a pulton, mint a káromkodás. Valaki ványadt, vékony hangon magyaráz. Mire én: – Megkapta a magáét, gyerünk tovább! – De hiszen kifolyt, nem látja, hogy legalább a fele kifolyt. A barna lé csöpög a pultról, és már egy másik hang is magyaráz. – Törődnek is itt az emberrel!… Fontos, hogy leszúrja a pénzt, aztán mehet. Arcok vesznek körül: forradásos pofa, egy hájfejű és még többen. A forradásos felém bök. – Adjon csak még egy pohárral a barátomnak! – Rándít egyet az izmos vállán, közelebb tolja az arcát. Én a pultra bámulok, és megkérdem: – Még mindig itt van? Röhej csattan föl, előrelendül egy ököl. De akkor én már kiugrok a pult mögül; derékon kapom a forradásost, pörgetem kifelé. Szétnyílik előttünk az út az ajtóhoz. Kipenderítem, belerúgok, hogy a földön tenyerel. Mellette a poros, gyűrött kalapja. Fölkapom, és a fejébe vágom. Mi kell még? Kell még valami? Odabent csend fogad, az arcok elfordulnak. Jön a főnök, végignéz, mintha most látna először. – Ihat egy pohárral. Iszom, s már megint zúgnak körülöttem a csapok. Később oldalba bök a Guszti. – Te, itt van! – Kicsoda? – Hát a művésznő!… szép, szőke hadnagyom!… – acsítja és nevet. Igen, itt áll a nő, a kék-fehér sávos blúzban. Sovány arca poros, a nyaka vékony, de a szeme nagy és olyan aranyosbarna. – Igyál, Gizi – mondja valaki. – Fizetem. Megszokott mozdulattal emeli a poharat. – Miért énekli mindig azt az egyet? Néz rám, nem felel. Körmével megkoccintja az üres poharat. Kintről kék árnyak hullanak be, alkonyodik. Por szitál a téren, és ebben mintha elszállnának a bódék. – Jó ez nekik – bólint a nő –, szeretik. – De hát nem unja? Vállat von, leül egy asztalhoz. Többen is ülnek körülötte. A tüskefejű, vászonkabátos tűzköves hátradől a széken. – Énekelj valamit, Gizi. A nő énekel, kissé rekedtes hangon. Vele a tűzköves, még rekedtebben. Szinte már az egész kocsma énekel. A füst eltakarja a nőt, de aztán megint a pulthoz jön. – Szép hangja van. – Hol van már az én hangom?… – Legyint. – De hát minek ide hang? Fölgyullad a lámpa. Hárman állnak a nyitott ajtóban, de nem jönnek be. Mire még egyszer odanézek, már eltűntek. A csöndet csak a tűzköves zavarja; az asztalnál ül, keze lelóg a szék támlájáról, és énekel. Nem tudni, mit, talán nincs is ilyen dal. – Gizi, mutattam már neked a feleségem fényképét?… – Elhallgat, és a földet bámulja, feje vállai közé csúszik. Gizi hátraveti a fejét. – Fizet egy pohár barnát? – Fizetek. Fölhajtja és megy. Egy darabig még látni az ajtó előtt, aztán elvész a sötétben. A tűzköves helye is üres. Guszti a poharakat mossa. – Hagyd békén ezt a nőt, van valakije: a Dsidás. Úgy mondja, mintha mindenkinek ismerni kéne ezt a nevet. A Dsidás… Máskor is bejön a nő, és néha fizetek neki egy-egy pohárral. Haza is kísérem az Erdélyi utcába. – Megint megvert valakit. – Be volt rúgva és patáliázott, hát kidobtam. Visszapofázott, hogy majd este megvár a téren. Nem várt meg. Ismerem ezeket, csak a szájuk jár. Semmit se szól, előttem megy, de mintha nem tetszene neki valami. Vézna fák mellett megyünk, bágyadtan hunyorgó fények kísérnek. Hirtelen megáll. Olyan közel az arca, hogy hátralépek. Két nagy szem ez az arc. És akkor azt mondom. – Semmi egy ilyennek, ha megverik, olyan semmi. Megfordul, továbbmegy. Én pedig lassan elmaradok mögötte. Még látni a vékony alakját, ahogy megy az úton, aztán semmi se marad belőle. Egy fához dűlök, és cigarettára gyújtok. Valaki megérinti a karomat. A tűzköves. Vörös arca lángol, borgőzös a levegő, ahogy kinyitja a száját. – Miért jársz utána?… – Törődsz vele? – Elkap a Dsidás, ha megjön a vásárosokkal! – Talán megijedek?! Az arcába nevetek, és otthagyom. Másnap este pedig fölmegyek a Gizihez. Nézem az arcát, ahogy mellettem fekszik, a félig nyitott, duzzadt száját. Két kezembe veszem az arcát, és ráhajolok.
Kocsirúd fúrja át a reggeli párát, és egy ló izmos, barna nyakán csillog a nap. A Teleki tér felé kanyarodik a kocsi, hosszú sor utána. Ostor csattan, csattog a kövezet. Színes ponyva feszül a téren, a bódék mellett. Kirakják az árukat; nagy halom burgonya mellett karalábé, mögötte saláta. Hátul állnak föl a szekerek. A kocsma ajtajából nézem. Mögöttem megszólal a Guszti. – Nagy forgalom lesz, kezdődik a vásár. Délfelé már ostromolják a pultot. Kezek, arcok tolakodnak előre. Kintről hallani a dalt, Gizi dalát. De most vidámabban énekel. Éles pengeként táncol a nap az ablaküvegen, a levegőt pedig mintha kiszorították volna. Veszettül ordít valaki a sarokban. A tűzköves csúszik el előttem, megvakarja a borostás képét, rám hunyorít. Pattog a főnök, akár az ostorcsapás. Egyik pohár a másik után… tölteni… újra! Aztán egyszerre Gizi van előttem. Valaki áll mellette, de arra nem is nézek. Fél szemmel látom csak széles bőrövét. Isznak valamit, aztán leülnek az asztalhoz, tányér gőzölög előttük. – Rád se bagózik – hallom Gusztit. Az asztalnál ülnek; a nőnek csak a hátát látni. A másik olyan bivalyképű, szénfekete bajusszal, ez hát a Dsidás. Italt viszek nekik, egy pillanatig állok az asztalnál. A nő rám néz, mintha üvegbe bámulna. A férfi félig lehunyja a szemét, széles tenyerét az asztalra fekteti. Reccsen alatta a szék, ahogy felém fordul. – Erősebb pálinkát! De azt már nem én viszem, és többé feléjük se nézek. Csak amikor mennek kifelé, mondom a Gusztinak. – Most már nem velem fizetteti az italt. A nő megáll az ajtóban. Talán meghallotta?… Bánom is én! – Gyerünk – mondja Dsidásnak. Guszti megfogja a vállamat. – Ne edd magad, ilyet mindig találsz. – Kit érdekel? Később megint hallom a nő énekét. Lágyan búg a hangja, nem is rekedt. Tapsot kap. Másnap reggel bort hoznak. Kint állok az üzlet előtt, ahogy lerakják a hordókat a kocsiról. Az egyik legény fölemel egy huszonöt litereset, de majd összeroppan a karja. Alig tudja visszacsúsztatni a földre. És már Guszti próbálkozik. – Előbb a fogás… azt kell eltalálni… – Többen állnak körülötte, nézik a mutatványt. Ráng a Guszti arca, karján kiugrik az izom, az ing szinte szétreped a mellén. Az orráig emeli a hordót, aztán leteszi. – Rossz a fogása. – Megtörli fényes homlokát. Na, akkor én… Lassan, lassan nyomom fölfelé a hordót. Tikkadt csönd körülöttem. Valaki köhint. Megremeg a két karom, és egyszerre fent a hordó. Így tartom egy pillanatig, aztán visszaeresztem. Tempósan, nyugodtan. – Ez igen!… Hát hiába, a Zoli… Dsidás széles arcát látom. Közelebb jön, ledobja a kabátját, úgy áll ingben a hordó előtt. Közben rám néz. Aztán már fogja a hordót, de mintha nem is lenne súly a kezében. Kiemeli; egyszer, kétszer… a harmadiknál már remeg a térde. Leteszi a földre, aztán veszi a kabátját és megy. Szétnyílnak előtte a vállak, senki se szól semmit. Guszti rám néz, de ő is hallgat. Nem tudom, mit akart ezzel a Dsidás, de ha kell valami, hát megkaphatja. Délelőtt nem látom az üzletben se őt, se a nőt. Az éneket se hallom. Estefelé jön a tűzköves, az arca szőrösebb, mint valaha, a szeme vörös. Egy darabig csak néz, aztán azt mondja. – Kimentek a cirkuszba. – Ide figyelj! ha azt hiszed, hogy érdekel, hát akkor tévedsz. – Csak mondtam. – Azért, mert egypárszor… – Legyintek, nem is érdemes róla beszélni. Kit izgat ez a nő?… szinte látom a nagy, szomorú szemét. A szeme az egyetlen, más semmi sincs rajta. Zárás után az Erdélyi utcában sétálok. De hát miért? Mit akarok? Látni, ahogy együtt jönnek… ezt akarom? Leülök egy padra a Mátyás téren, por és zsivaj körülöttem. Mostanában nem is köszön a Gizi, meg se lát. Olyan nagyfiú a Dsidás? Más ember már nincs is?! Újra lesétálok az utcán. Egyszerre csak előttem vannak egymásba karolva, ahogy elképzeltem. Zöld ruha a nőn. Még sose láttam rajta. Nevet. Rajta, vagy pedig…? – Jó estét, Gizi. Már mögöttem kopognak a lépések; én pedig csak állok a köszönésemmel.
Dsidás széles, vörös homlokán fölfelé tolva a kalap. Mellette Gizi és egy cigány sötét arca. Bejönnek, leülnek, még egypár pofa nyomul utánuk. Ital kerül eléjük, és már játszik a cigány. Tudhatják, hogy ez nem zenés hely… ha itt zene van, akkor verekedés is van. Meg aztán engedélyük sincs. Azért nem szólok, hallgatom a cigányt, a nő énekét. Nem néz felém, de mégis magamon érzem a tekintetét. Egy pillanatra látom is az arcát, szinte elúszik a füstben. A főnök elmegy a pult előtt. – Miért hoztak ide cigányt? Tudom, mi a dolgom. Az asztalhoz megyek, előttem a Dsidás széles bivalyképe. Két lépésre vagyok tőle, de meg se lát. Megfogom a cigány karját, és a zene elszakad. – Nem zenés hely ez, menjenek máshová. – Miért ne muzsikálhatnánk egy kicsit?… kinek árt? – Menjenek máshová. Még mindig mosolyog, aztán egyszerre elborul a tekintete. Olyan ez, mintha egy sötét függönyt húznának kettőnk közé. Elkapja a vállamat. – Ide figyelj, te kukac… Többet már nem mond. Az arcába vágok, hogy hátraesik, végigcsúszik a földön, akár egy rongy. Feltápászkodik, kezébe adják a kalapját. Kimegy, de az ajtóból visszaszól. – Holnap este a régi Lóversenytéren. Nagy csönd az üzletben. Egy pillanatra mintha mellettem állna a nő, de tudom, hogy egyedül vagyok. A régi Lóversenytéren. Mindenki tudja errefelé, hogy ez mit jelent, jókat lehet ott verekedni. Rendben van, Dsidás. Délelőtt a nő áll a pultnál. Miért jött, mit akar?… Talán még vékonyabb az arca, a szeme még nagyobb. – Mire jó ez? – kérdi. – Mindegy. – Ezt tudtok. Verekedni. Sok mindent mondhatnék erre, de minek? Leginkább azt mondanám: menj el erről a környékről, menj el, és ne igyál. A pultra bámulok, és amikor fölnézek, egy szőrös pofa vigyorog rám. A tűzköves. – Hallom, hogy este a Dsidással… – Elkísérjelek? – kérdi Guszti. – Ahogy akarod. – Rád fogadtam – mondja a tűzköves. – A trafikos a Dsidásra. Hát úgy intézd a dolgot. Megáll előttem a főnök. – Nem szeretem az ilyesmit. – Szigorú a hangja, de a tekintete barátságos. Látom, tetszik neki a dolog. A felesége is rám néz, rám, aki este megverekszik a régi Lóversenytéren a Dsidással. Többet erről nem esik szó. Munka után lemosdok hátul a konyhában, vizes kefével lesimítom a hajamat, aztán elindulok Gusztival. Két árnyék a bódéknál. Megismerem a tűzkövest, a másik biztosan a trafikos. Messziről kísérnek. Guszti azt mondja. – Nem kell félni, hogy bicskát ránt. Becsületesen verekszik. Hangok bugyborékolnak mögöttünk. Hátranézek, és a trafikos szalmakalapját látom. Aztán egy szűktorkú, hosszú utca: a házak mellett székeken, sámlikon ülnek, akár egy bennszülött törzs. Fehér szakállas bácsi pipázik, fiatal lány lóg ki egy ablakból. Igen, az ablakok is tele vannak, mintha odabent a szobákban nem lehetne élni. Arcok suhannak el: lilára, vörösre mázolt arcok. Valaki felém hajol, majd ismét elmerül a homályban. Elfogy alólunk az utca, kint vagyunk a régi Lóversenytéren. Ócska konzervdoboz zörren a lábamnál. Arrébb a futballpálya tribünje, hortyogás a fűből. Egy alak szakad el a pálya kerítésétől, lassan közelebb jön. Kezét zsebre dugja, a földet bámulja, és átlép egy halmon, ami ember is lehet. Előttem áll a Dsidás. – Ezek mit akarnak? – int Gusztiék felé. – Elkísért a barátom. Nem avatkozik bele. A másik kettő nem számít. A tűzköves meg a trafikos hátrébb állnak, szinte nem is látni őket. Guszti hozzájuk megy, és most már senki sincs mellettem, csak a Dsidás. A földre teszem a kabátomat, hátralépek, ökölbe szorítom a kezem. Várok. Széles arc imbolyog előttem, alulról fölfelé jön az ütés. Félrekapom a fejem, és már támadok. Ököl dobol a hátamon, én meg szinte belefúródok a gyomrába. Nyög, fújtat, de elszakad tőlem. Államra vág. Elhanyatlik a tribün, mintha messze csúsznék. Dsidás utánam jön, látom az arcát, a védtelen arcát. A következő percben már véres csík szakad föl a szeménél. Egy pillanatra, mintha sokan állnának körülöttünk, hangokat is hallani. Aztán megint csönd. Nehéz, szaggatott lélegzés: az enyém vagy a Dsidásé? Árnyként kering körülöttem, széles vállával mindent eltakar. Pörölyként hull az ütése, hátracsúszik az állam. Még egyszer üt. Kisiklik alólam a föld, de azért beszúrok egyet az orrába. Gyomorszájra kapok: akárcsak kiszivattyúznák belőlem a levegőt. Föl akarok állni, de megcsúszok. Elhanyatlok, arccal a földnek. Később Gusztit látom, ahogy fölém hajol, és egy vizes ronggyal mossa az arcom. – A Dsidás?… – Elment. – Megcsúsztam… – Többet nem tudok mondani: a torkom száraz, a fejem zúg, és állam mintha nem is lenne. – Jól verekedtél. Mit akar?… vigasztalni? De hiszen csak azért győzött a Dsidás… – Elúszott a fogadás – hallom föntről a tűzkövest. Egyik karom a Guszti vállán lóg, a másik a tűzkövesén. A trafikos mögöttünk baktat, és tökmagot rágcsál. Így megyünk haza. Lefektetnek a vaságyra, egyik se szól egy szót se. Másnap otthon maradok. Sárga és forró a délelőtt – rossz ízű. Az ágyban fekszem, semmi kedvem felkelni. Hogy fájna valamim? – nem, azt nem mondhatnám, csak éppen zsibbadt a testem, és még mindig nem érzem az államat. Ha nem csúszok el tegnap… mindegy, most már mindegy. A háziasszony behozza az ebédet, tesz-vesz körülöttem, megigazítja a takarót, vizet készít az éjjeliszekrényre. Evés után lehunyom a szemem, de nem alszom. Hirtelen a Dsidást látom, olyan közelről, mint még soha. A fölvont szemöldökét látom, a szénfekete bajuszát. Szembenéz velem mozdulatlan arccal. Nyikorog a padló. Fölnézek. A Gizi zöld ruhában és olyan idegenül. Arcáról mintha lefújták volna a port, a tekintete is derűsebb. Széket húz az ágyhoz, leül. Fölemelem a karomat, de nem szólok. Valami furcsa kis öröm van a szemében, talán ettől olyan idegen. – Gyümölcsöt hoztam. Cseresznye az asztalon, kék tálban. Kemény, fényes húsuk szinte világít az alkonyodó szobában. Ez a nő, ahogy itt ül… Valamikor vártam, hogy eljöjjön… és most? – Nem kéne a kórházba menned? – Hova? – És felülök az ágyban. Fáj a derekam, de azért ülök. – Hát mit gondolsz, mi van velem?! Haldoklom?! – Csak azért, mert tegnap… – Mi volt tegnap? Elakad, mintha meglátott volna valamit az arcomon. Szeméből eltűnik a derű, és csak ül, előreejtett fejjel, akár egy törött virág. Olyan hiábavaló, olyan… Föláll és elmegy. Hallom, ahogy a távolodó lépéseit visszaveri a gang, a lépcső. Fölzendül a ház, aztán megint visszahull a csöndbe. Reggel bemegyek az üzletbe. Olykor megállok, a nap felé fordítom az arcomat. Így állok egy pillanatig, lehunyt szemmel. Szeretem a reggeli napot: friss, üde, mintha mindent kimosna az emberből. A tér ponyvái leszakadtak, sátrak csupasz cölöpei maradtak csak a vásárból. Kék vászon remeg a levegőben, aztán lehull az is. Eltaposott gyümölcsök, apró krumplik… Bő szoknyás asszonyok az úton, kosarakkal. Mind egyszerre beszél, és egy szót se érteni. Kocsik kanyarodnak ki a Fiumei útra, sorban egymás után. Magas férfi áll az egyik bakon, a gyeplőt fogja. Cigaretta lóg a szájából. Odaugrok: a tapaszt nézem a szeménél, a belapított orrát. – Találkozunk mi még! Rám néz valahonnan a magasból, de nem szól. Talán meg se hall, talán meg se lát?! – Hé, Dsidás!… A lovak közé vág. Mellette futok, mintha a kocsira akarnék ugrani. Ostor csattog körülöttem, felhorkan egy ló, szinte az arcomba prüszköl. A tér sarkán lemaradok. Dsidás kocsija még egyszer felragyog a napban, aztán eltűnik a többivel. |