Bogár

Tulajdonképpen alattomos fickó. Néha úgy kedvesen hozzádörgölődzik egy lábhoz. – Kutya, kedves kis kutya… Erre apró, éles fogaival jól beleharap, a boka táján. Röhögve elgurul, mint egy fekete pamutgombolyag. Mióta az erdész eladta, nem nagyon bízik az emberekben. Mert hát az mégis csúnya dolog volt. Hozzászokunk valakihez, együtt csavargunk, elég, ha az öreg szakállas csak ránk néz, és már tudjuk a dolgunkat. Aztán megjelenik egy sima képű alak, éppen csak pár pihe a feje búbján, olyan bután néz a vizenyős szemével. – Kedves kutya ez, Mihály. – Eszes – bólint a szakállas. Ő meg hiába hívja, hogy gyere már, hagyd itt ezt a tökfilkót. Belekap a nadrág szélibe is, mire elrúgják. – Hát mennyiért adja, Mihály? – Az erdész összevonja a szemöldökét. Ebben a pillanatban olyan idegen az arca, hogy Bogár ijedten szűköl. – Testvérek között is megér ez a kutya… – Aztán előkerül a bőrszíj. – Hát, öregem, most elmész ezzel az úrral, aztán viseld magad tisztességesen. – Mire ő szerényen félrehajtja a fejét. – Te magyarázol a tisztességről, te? – És elindul az idegen emberrel, akinek útközben egy pillanatra sem állna be a szája. – No, pajtás, majd megszoksz nálunk. A Ferivel összebarátkoztok, külön kis házad lesz… – Ki az a Feri? Egy másik kutya? Külön ház? Eddig is volt fedél a fejünk fölött. Nem mondasz nagy újságot. – Most beszállunk egy autóba. – Ja, az a nagy, fekete doboz… Na, ezzel az emberrel se csavarogsz sokat. Persze, hisz biceg is. Biztosan belekaptak a lábába, mint egyszer én egy rókáéba. Neked is olyan rókaképed van, hiába vigyorogsz!

– Hé, hé, pajtás, mit kapkodsz a lábamhoz!? Na nézd csak, nem bírok vele! Hisz ez vadállat. Valóságos vadállat!

Megijedt az öreg, hogy megnyúlt a képe!… Fényes csepp táncol a hatalmas, vörös orrán. Dadog valamit. – Úgy, úgy, na látod, feküdj le szépen. – Nevetséges alak, de jó fiú lehet. Ni, milyen hálásan pislog, hogy nem kapkodok a kezéhez. – Hegyoldalra kapaszkodik fel az autó. Egy kis, piros villa előtt kiszállnak. Egy valamivel kisebb rókaképű áll a kapuban, rövid nadrágban. Na, mit kapkodod a lábad, csak meg akartam szagolni!…

– Nem túlságosan vad ez a kutya, Aladár? – Magasból jön a hang, aha, egy magas, zöld ruhás nő!… Akár egy torony.

Villanyfény csapódik a szemébe. Meglehetősen nagy, remekül berendezett szoba közepén áll. Mind a hárman olyan arccal veszik körül, mintha most rukkoltak volna ki valami meglepetéssel. A kutya a szőnyegre hasal. Vinnyog, nyöszörög. Eszébe jut egy pár csizmatalp, ami előtt leheveredik. Gyöngéden vakarják a hátát. – Te csibész, te vén csibész… – brummog a magasban egy mély hang. – És még ő beszélt a tisztességről…!

– Éhes – jelenti ki Aladár. Széles, vörös arcú, kék kendős lány lép be. – Van kint elég csont. Gyere, koma!

Bogár utánagurul. A konyhában egy halom csont. Ez már okos dolog, ez már igen! Olykor hálásan a lányra pislog. A lány egy bőrkabátos férfi mellé ül, aki papírból eszik valamit. Néha fölnyújtja két ujját, és belecsíp a lány képibe. Jópofák. Mi lesz azzal a vízzel?!

– Ne ugass már. Megjelenik a kis kék tál.

– Majd kösse be a kutyát! – fuvolázik kintről a nagyságos asszony.

Megint kint vannak a szabadban, a lánnyal. A hűs esti szél igazán kellemes. Mennyi fény ragyog a hegyoldalon.

Hunyorgó fények. Úgy, most bebújunk ebbe a remek takaróba. A lány elmegy. Jó így egyedül. Egy kutya ugat valahonnan, messziről. Bogár hosszan, elnyújtottan felel rá. Beletúrja magát a rongyokba, alszik.

 

– Mész innét?!… – kapkodja hosszú lábát a pék. A kis, fekete kutya oldalba kapja. Aztán hirtelen lehasal. Ásítva hátára fordul, kurta lábaival a nap felé kapkod. Közben a pocakját szemléli. Meghíztunk kissé. El is lustultunk. Mi dolga van itt az embernek?… Hosszan elnyúló árnyékot pillant meg. Felugrik.

– Csak ne zavartasd magad – bólint a piszkosfehér szőrű kutya. – Van valami harapnivaló?

– Szervusz, Marci. Félretettem egyet-mást. Miért nem hagyod ott a gazdád? Hisz lóg rajtad a bőr.

– Hagyjuk ezt. Hol a csont?

Bogár a házához vezeti.

– Várj csak, majd kihozom. Tudod, nem szeretem, ha idegenek…

– Micsoda nyárspolgár – vakarja fülét a másik. – Azért jó gyerek.

Bogár lerak elé egy pár csontot. – Hús is van rajta. No, csak láss hozzá, cimbora. – Ő maga komótosan lehasal. Mégiscsak szép, ha az ember adhat.

– Az összes csavargókat ideszoktatja! – ordít valaki. Súlyos léptek.

– Már hogy én?! Ugyan kérem! – Marci felé ugrik. Az szájában a csonttal elinal. Bogár az országútig kergeti. Ott leül az árok mellé.

– Micsoda butaság… De muszáj.

– Tudom. Szégyellsz.

– Szégyellek? Nem erről van szó. De nem szeretik, ha csavargókkal barátkozom. Mit csináljak? Csak egyél nyugodtan.

– Fölizgattak. Ó, még ezt a pár falatot se…!

– Azért csak egyél.

A kócos megnyalja a szája szélét. Elnyúlik. – Kit ugattál az előbb?

– A péket.

– Érdemes.

– Csinálnom kell valamit. Múltkor is eldicsekedett az öreg, micsoda pompás házőrzője van. Mi hát a dolgom? Nekiugrok egy pár rongyos nadrágnak. Ezek a nadrágok még sose jutottak be a villába. Elveszik tőlük a csomagokat, vagy kiadnak egy tányér levest, aztán kész. Eleinte a rendes nadrágokat is megugattam. Összeszidtak. Tanul az ember.

– Nem csinálnám.

– Csak ne beszélj megint a jellemről. Nagyon szívesen adok egy csontot, de hogy még az előadásaidat is meghallgassam?!… Szokj le az ilyesmiről. Jellemtelenség? Ismertem egy nagy szakállú úriembert. Volt egy kutyája. Nem mondom, talán akadt szebb kutya is, okosabb is, de hűségesebb aligha. Együtt járták az erdőt. Már a mozdulataikból ismerték egymást. Na, aztán megjelent egy sima képű hólyag. Ördög tudja, miért, megtetszett neki a kutya. – Épp ilyen kéne nekem, épp ilyenre volna szükségem. – Örökké ezt hajtogatta. Hát megalkudtak. Te, eladott! Az az ember, aki… akivel… Nem is szeretek róla beszélni. Hát nekem ne magyarázzanak a jellemről.

A barátja behúzza a farkát, csöndesen kurrog.

– Hisz értelek.

Fekete pont tűnik fel az úton. Előbb csak akkora, mint egy bogár, aztán lassan, lassan emberré nő. Hórihorgas, szikár alak, kopott orrú bakancsban. Kicsit kifújja magát, aztán oldalt kanyarodik a villa felé. Ugató gombóc ugrik elé.

– Na, mit akarsz? Ugatni én is tudok. U-uuu!…

– Mi az, kérem?

Szigorú tekintetű hölgy állt az ajtóban.

– Erdélyi Géza vagyok – hajol meg a férfi. – A Székely úr említette, hogy a fiú mellé kéne egy házitanító. Itt vagyok. Micsoda hosszú út…

– Á, a tanár úr! Csak tessék. Mész innét!?

– Na, na – ugrik félre Bogár –, hát mihez igazodjak? Az első rongyos nadrág, aki bejutott. De jó szaga volt a bakancsának. Jó gyantaszaga.

Az erdőt küldi ez az illat. Izgatottan nekiiramodik, egy fa körül fut, aztán lihegve lehasal. Remélhetőleg találkozunk még ezzel a bakanccsal. Különben ez a derék úr szörnyen hasonlít Marci barátunkhoz. Éppúgy lóg rajta minden. Csak ő bent kap egy kis maradékot.

Farkát csóválva a házába vonul.

 

Ki hinné? Valaki megjelenik rongyos nadrágban, soványan, aztán tessék! Remek szürke nadrág, a pocakja is domborodik. Ügyes fiú. Mosolyogva megy el a háziak mellett, de nem lehet tudni, mikor kap beléjük. Mi értjük egymást, cimbora!

A tanár úr erre a kedélyes morgásra elmosolyodik. Megsimogatja a kutyát, a hátát vakarja. Ó, ehhez nagyszerűen ért!

Az erdőben heverésznek hárman: a tanár, Feri és Bogár.

Tanulmányi kirándulás. Így adták be otthon. Feri a tanár feje fölött guggol, egy fát rajzol a mappájába.

– Nem megy… sehogysem…

– Csak türelem. Nem megy az egyszerre.

– Már tegnap is próbáltam.

– Tedd félre egy kicsit.

A gyerek összevonja szemöldökét.

– Be akarom fejezni.

– Befejezni? – Nevet. – No jó, hát fejezd be. – Szájába vesz egy fűszálat. Megfenyegeti a vadul kopácsoló harkályt. – Ohó, a csibész! Nézd csak, hogy dolgozik! Hát hogy van, mester? Itt a tavasz, mi?

Bogár elgurul, aztán mire visszafut, a férfi már alszik. A gyerek kolbászt, kenyeret emel ki a hátizsákból. Nekem is adhatnál, pajtás! Úgy, ni. Hogy szeretem-e a serclit? Sokkal jobban, mint azokat az utálatos kockacukrokat, amikkel a kedves mama töm. Nem vagyok kanári. Az is micsoda hólyag! Kiengedik a kalitkából, az ablakpárkányra repül, aztán nincs tovább. Előtte a kert, az erdő… nem, ő ott megáll.

Az alvó mellé kuporodik. Igen, ez a legokosabb.

– Tanár úr, kérem… – szólal meg fölöttük valaki. A férfi horkant egyet, fölül. Ásítva nyújtózik. Magas, szikár nő áll előtte.

– Tetszik tudni, tanulmányi kirándulás…

– Igen, tanulmányi kirándulás… – Végignéz rajtuk. – Aludni, délben… Nincs is hőség. Feri, hisz hangyabolyban ülsz! Gyere velem.

A gyerek lehajtott fejjel követi.

Bogár a bakanccsal tart. Igen, ez egy ember. Ezzel lehetne csavarogni. És most kivágják, mint a Marcit.

– Mikor indul, Géza bácsi?

– A vacsorát még megvárom. Látod, alacsonyan repülnek a fecskék. Zivatar lesz.

– Miért megy a rokonaihoz?

– Néha őket is meg kell látogatni. Az egyik halász a Balaton mellett. Remek bográcsgulyást tud főzni. Már rég nem ettem. Tudod, néha kedve szottyan ilyesmihez az embernek.

A tanulószobában ülnek. Bogár a bakancs mellett hasal. Igen, mégiscsak az lesz a legokosabb, ha szépen elmegy ezzel az emberrel. Hisz nem is valók ők ide. Mind a ketten vadak. Harapósak. Hogy jó pofát vágtak? Csontot kaptak érte. Tulajdonképpen nem is tudja, hova megy az a bakancs. De jó gyantaszaga van, és ez megnyugtató. Éjszakára sosem kötik be. Szépen meglépünk. Egyszerű dolog. – Csöndesen kuncog.

– És ha visszajön Géza bácsi, megint bokszolunk? Bokszolunk?

– Igen. Azért addig is sétálj ki néha az erdőbe. Ahányszor csak teheted. Pompás dolog.

 

Az eső elállt; mélykék volt az alkonyati ég. Fények imbolyognak a völgyben. Nedves földszagot érezni. Bogár mélyen magába szívja. Nagyokat nyújtózik. Hopp! – most hátrakapja a fejét.

Megjelenik a sárga bakancs. A kissé kopott, barna táska lomhán hintázik a levegőben. Komor, szöges végű bot a másik oldalon.

Bogár szinte hason csúszik a bakancs mellett. A szerpentin útnál megáll. Visszanéz. Kigyulladt a fény a nagy üvegablakban.

A völgy sötétjét csak itt-ott szűri át a lámpák fénye. Bogár még jobban leszegi a fejét, a földet kaparja. Mi van ott lent a sötétben? Azt nem tudhatjuk. Csak a kis vackunkat ismerjük, a rongyainkkal.

A táska leereszkedik. Vár.

Igen, hát miért is nem megy Bogár? mit szűköl itt? Nem, már nem is szűköl. Lehajtja a fejét, szemét is lehunyja. Mire fölnéz, a bakancs már elindult.

Most hosszan, elnyújtottan vonít.

A férfi megáll ott, ahol az út lejtősödni kezd. Még egyszer visszafordul.

Bogár előrelendül. Megbicsaklik a lába. Ohó, hisz éhes! Csak addig várj, amíg visszamegyek a csontért!

A férfi fölemeli a botját. Elindul. Eltűnik a lejtőn. Bogár mellső lábát kétségbeesetten előrenyújtja, a hátsóval meg szinte beleragad a földbe. Mintha önmagától akarna elszakadni.