Tibor

Tibor, a gúnár úgy mászkált a baromfiudvarban, mint egy komoly, kissé stréber diák. Okosan, szemtelenül félrehajtotta fejét, figyelmesen megkopogtatott minden kis fadarabot. A két kis libát nem szerette túlságosan. Ostoba fecsegésük csak zavarta. Azért úgy délután elsétálgatott velük, komolyan és előkelően, mint egy idősebb testvér, aki már vitte valamire az életben. Elza kisasszony a tyúkokra panaszkodott.

– Sokra tartják magukat. Aztán a múltkor is átmentek a tanyára. Kettőt lelőttek. Szép kis társaság. – Elza kisasszony csőrét közel dugta Tiboréhoz. – Mondja csak, igaz, amit a Spitzerékről beszélnek? Már napok óta nem láttam őket.

– Semmit se tudok róluk. Egyáltalán semmit.

Mindent tudott erről a családról. Idősebb libák voltak, tekintélyesek, és annak idején sok mindent megmagyaráztak Tibornak. Például hogy a kakasnak csak a szája jár, de valójában nem olyan nagylegény. Tibor szívesen sétált velük, ők is szerették a csöndet, és ha mondtak valamit, hát annak volt értelme. Aztán egyszerre csak eltűntek, így tudták a többiek. De Tibor azon a délután is velük volt, mikor Erzsi néni, az a hatalmas, kövér nő, aki ennivalót adott nekik és mindig csak kedvesen beszélt velük, hóna alá kapta Spitzeréket. A férfi nyugodtan lehajtotta a fejét, az asszony riadtan hápogott, istenem, nő volt. Aztán eltűntek a fáskamra felé. A fáskamra úgy élt Tibor képzeletében, mint valami sötét hely, ahová csak bemenni lehet. Megfigyelte már, hogy kapnak el jámbor, gyanútlanul sétáló tyúkokat, hogy aztán odacipeljék őket. A fiatal gúnár elhatározta, hogy amennyire csak lehet, kerüli a fáskamrát, de most, hogy öreg barátai is odajutottak, gyakran császkált arra.

Egy délelőtt véletlenül nyitva volt az ajtó, és Tibor bekukkantott. Nem, amit akkor látott, azt soha életében nem felejti el. A sarokban, drótkerítés mögött a Spitzerék, lehetetlenül meghízva, szutykosan. A férfi szomorúan és előkelően, mint egy bebörtönzött márki, üdvözölte Tibort. A felesége szárnya alá rejtette fejét.

– De Spitzer úr, mi ez?

– Tömnek minket.

– Tömés? Mi az?

Spitzer nem magyarázta meg. Elfordította a fejét, és többé nem is nézett Tiborra.

Egy láb félrelökte a gúnárt.

– Mit akarsz itt, te bolond?! Sor kerül még rád is, ne félj! – Erzsi néni aztán fölkapta Spitzert, egy barna rongyra nyomta, szétfeszítette csőrét, kukoricát tömött bele.

Tibor csak a nőt nézte. Na, rólad is megvan a véleményem. Így bánsz velük, és kint milyen jó képet vágsz!… Ez még talán jobban elszomorította, mint Spitzerék sorsa. Aztán Spitzerné következett. Ahogy fölemelték, Tiborra nézett.

– Megyek, asszonyom, megyek.

Sokáig nem tudott megnyugodni. Csak járkált, és olyanformán mozgatta a csőrét, mint aki magában beszél. Senkinek se szólt a dologról. Felesleges. Egész egyszerűen felesleges. Mindenki rájön egyszer. Eljön a napja.

Aztán néha bekukkantott Spitzerékhez. Nem kérdezősködött többé, inkább ő mesélt apró, kis pletykákat, például hogy a spanyol kakasnak kivel van viszonya.

– Maga nem feledkezik meg rólunk, Tibor – sóhajtott az asszony.

Rettenetes, hogy milyen piszkosak, gondolta Tibor. Legalább vizet kapnának rendesen. Idejuttatni ártatlanokat!…

Aztán tovább mesélte történeteit.

Akármennyire is elszomorították ezek a látogatások, mégis volt bennük valami hallatlanul felemelő. A Spitzer. Ahogy ez a sorsát viselte!… Mereven, oldalt hajtott fejjel állt, nem nézett se Tiborra, se az asszonyra, mintha mindezeken túl látna valamit, amire érdemes figyelni. Néha azért beszédbe elegyedett a fiatal gúnárral.

– Tudja, mit figyeltem meg? Lakott itt egy pók. Hatalmas pók volt. Remek hálót csinált, és igazán nem panaszkodhatott a zsákmány miatt. Aztán valamelyik este betódult egy csomó lepke meg szárnyas bogár. Neki a póknak. A dolog nem ment könnyen. Az öreg védekezett. Keringtek, zúgtak körülötte. Újra megtámadták. Szétszedték a hálóját. A pók lassan kezdett leereszkedni a falon. Épp mikor leért, lépett be valaki. Eltaposták. De amíg élt, úgy élt, ahogy akart. Egyébként mindegy, hogy végezzük.

Csönd. Aztán Tibor.

– Hogy érti ezt?

És minthogy a másik nem válaszolt, szépen továbbállt. Mindegy, hogy végezzük. Lehet. És attól kezdve még jobban örült a sétának és a szabad fürdésnek. Tudta, hogy majd egyszer őt is a drótkerítés mögé dugják, de ez egyelőre nem zavarta. Spitzerre gondolt. Benne talán nem lesz annyi nyugalom, de azért valahogy csak elviseli.

Aztán egyszer megjelent az udvaron egy hosszú lábú, sovány férfi. No, ez jópofa lehet!… Akkora a fekete kalapja, hogy két liba is nyugodtan elférne alatta. Erzsi nénivel jött.

– Csak csavarogsz, ahelyett hogy valami rendes dolog után néznél.

A férfi a karját lóbálta. – Rendes dolog? Megmondom neked, mi az, hogy rendes dolog. Ha nem beszélsz semmit, és adsz valamit enni.

– Veled nem lehet komolyan beszélni, Alajos.

– Ki akar komolyan beszélni? Enni akarok.

– Hogy jár a szája, aztán mindig csak kér az embertől.

– Ebben is igazad van.

A nő bement a házba, Alajos még kint maradt egy ideig. Rákotkodácsolt a tyúkokra, aztán orrát fölhúzva kukorékolt.

Tibornak nem tetszett a dolog. – Milyen zajjal vagy, hallod?… Na, mi az, mit nyújtogatod az ujjad? – Rágágogott.

A férfi két ujját mutatta.

Tibort mulattatta a dolog. Kettőt gágogott. Alajos homlokára tolta kalapját, füle tövét vakarta. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik valamin.

Megjelent Erzsi.

– Gyere már. Kész az ebéd.

Alajos a gúnárra mutatott. – Nekem adhatnád. Egész értelmesnek látszik.

– Megbolondultál? Aztán mit kezdesz vele?

– Tudod, hogy a számoló macskám beadta a kulcsot.

– Persze, biztosan nem adtál neki enni.

– Magamnak se volt. Csak én tovább bírtam. Sport az egész. De nem erről akarok beszélni. A libáról.

– Gúnár.

– Nem bánom. Tehát ezzel a gúnárral talán tudok valamire menni. Majd meglátom. Számolni is megtanulhat. Nem olyan nagy kunszt. Aztán a gágogás is van olyan érdekes, mint a miau.

– Ugyan, Alajos, éhen vész melletted ez is!

– Kétlem. Egy budapesti cirkusz szerződtetett.

– És ezt csak most mondod?! – csapta össze kezét a nő.

A férfi nem is figyelt rá. Nyugodtan folytatta. – Majd adsz neki egy kis útravalót. Az semmi esetre se árt. Nekem is becsomagolhatnál valamit.

– Szép kis testvér – sóhajtott Erzsi. – Aztán most, hogy egy kicsit jobban fog menni, ki se dugod ide az orrod.

– Nem valószínű.

– Te már csak ilyen vagy.

– Ilyen.

Egy darabig hallgattak, aztán Alajos megkérdezte: – Tehát megegyeztünk? – És a gúnárra mutatott.

– Jaj, Alajos, drága ám egy gúnár! Megérzem én azt.

– Pénzt akarsz?

– Hát bizony én se ingyen kaptam. Aztán csak adtak neked valami előleget.

Alajos a zsebében kotorászott. – Tényleg nem dugom ki ide az orrom. De most mindenesetre együnk valamit.

Tibor tudta, hogy róla beszélnek. Jó, jó, csak ne dugják a végén a drótkerítés mögé. Korai lenne.

Egy barna zsákba dugták. Fejét persze szabadon hagyták, hogy kapjon egy kis levegőt.

– Így ni – mondta a feketekalapos. Hóna alá vette Tibort.

– Mit csinál, Tibor? – kérdezte Elza.

– Nem látja? Repülök.

– Nem is igaz.

– Érdekes. Tényleg nem igaz.

Elindultak. Erzsi néni még utánuk kiáltott. – Alajos, ígérd meg, hogy nem iszol.

– Nagyon fontos ez neked? Megígérem. Mibe kerül nekem? – hunyorított aztán a gúnárra.

Igen. Tibor világosan érezte, hogy ez az ügy nem végződik a drótkerítés mögött. Volt valami ennek az embernek az arcán, ami megnyugtatta. Talán a merészen, szemtelenül előreugró orr. Hisz ezzel igazán olyan, mint egy gúnár!

Nem, ez az ügy semmi összefüggésben nem volt a drótkerítéssel. Alajosnak egészen más céljai voltak. A dolog egyszerű. Alajos partnere kidőlt, új partnert kell szerezni. Aztán nincs is buta képe ennek a gúnárnak. Jól el lehet vele beszélgetni. Mindenesetre az biztos, hogy nem szól közbe, és az is valami. Az ember olyan szerény.

– Pardon – mondta a vonaton egy vörös képű úrnak. – Lesz szíves egy kis helyet adni az öcsémnek?

– De hisz ez egy liba!

– Észrevette?

– Ön szemtelen!

– Ön viszont annyira kövér, hogy mindenkit kiszorít. Ha megengedi…

A kövér megengedte. Tett ugyan valami megjegyzést, de az se Alajost, se Tibort nem zavarta.

Utaztak. És aki utazik, annak meg is kell érkeznie valahova. Hatalmas üvegtető alatt szálltak ki. Alajos azt mondta, pályaudvar. Aztán még mondott egyet-mást, de arra Tibor nem figyelt. Alajos ezt viszont nem vette rossz néven. Megértették egymást.

A szállodai szobában külön kis sarkot kapott a gúnár. Mindig volt rendes vize, és nyugodtan sétálhatott a folyosón. Délelőtt próbáltak Alajossal. Az abból állt, hogy a férfi felemelte egy ujját, mire Tibornak gágognia kellett. Ennek úgy látszik örült Alajos, hát miért ne tegyük meg neki?…

– Most elviszlek a cirkuszba – mondta Alajos. Ismét utaztak, de ez már nem tartott olyan sokáig. A nagy, barna kör, ahova megérkeztek, lehetett volna baromfiudvar is, de mégsem volt az.

Kövér férfi fogadta őket, szájában barna rúddal.

– Nos?

– Az új szám – mutatott Alajos a gúnárra. És megint fölemelte mutatóujját.

Tibor a kövérre sandított, aztán a barátjára. A sovány arcon minden izom megfeszült. S közben úgy forgatta a szemét, mintha ki akarná pottyantani.

– Mit izgulsz, öreg? – gágogott.

Következett a másik ujj. Aztán vagy hatszor egymás után gágogott. A hat ujjból kettő eltűnt. Tehát négyszer.

– Ez érdekes – mondta a barna rúd. És most már figyelt. – Összeadás, kivonás, kicsit nehéz dolog, de azért valahogy megy. Hanem most már igazán elfáradtam. Abbahagyhatnátok.

Abbahagyták. A kövér kezet nyújtott.

– Tehát együtt lépnek fel. Rendben van. – Aztán Tiborhoz fordult. – Vigyázz a barátodra. Iszik.

Igen, Alajos ivott. Néha fél napra is eltűnt. Tibor a folyosón várta. Egyszer a barátja négykézláb mászott föl a lépcsőn. Közben csak arra vigyázott, hogy a kalapja le ne essen. Nem esett le.

Tibor félrehajtotta a fejét.

– Mi ez?

Alajos mégiscsak fölmászott. Tibor még szeretett volna valamit mondani, de inkább elindult előre a folyosón.

Igen, határozottan jó lesz szemmel tartani Alajost. Hisz megérzi azt az ember, ha inni megy. Tibor nem haragudott, csak belekapaszkodott a nadrágjába. És ez néha használt.

Aztán már felléptek. Megint a porond közepén álltak, csak Alajoson szűkre szabott frakk feszült. Tibor a saját kosztümjében volt. Valami éles fény a szemébe csapódott. Erősen hunyorgott, de azért jól látta a hosszú, fehér ujjakat. Semmi baj.

Alajos nagyon boldog volt. Együtt vacsoráztak egy nyári vendéglőben. A férfi ivott, a gúnár veszekedett vele.

Ujjak mutattak feléjük.

– Nézzék csak!…

– De hisz ez szenzációs!

Így éltek. Néha komisz volt a dolog. Alajos épp akkor tűnt el, mikor a cirkuszba kellett volna indulni. A gúnár nagyokat szuszogva letotyogott a lépcsőn. A vendéglőben is megnézte. A vendéglő a fölszinten volt, és néha itt ivott Alajos a bűvésszel vagy a hasbeszélővel. Nem, ott se találta.

– No, te is jól nézel ki a gazdáddal – mondta Emma, a tulajdonosnő.

– Hagyjuk most az előadást. Elég baj az, hogy nincs itt.

Alajos csak másnap került elő. Már nem volt részeg, kínosan egyenesen jött. Csöndesen leült az asztal mellé, és a kezét nézte.

Tibor sok mindent akart mondani, de érezte, hogy mindez fölösleges. Megrántotta hát a nadrágszélét. – Jó, hogy itt vagy.

Az igazgató persze lármázott. – Ki foglak dobni! – Talán ezt mondta legtöbbször. Alajos csak a gúnárt nézte.

Tibor néha arra gondolt, hogy ha Alajos nem inna… ha Spitzeréket nem dugták volna a drótkerítés mögé… Ostobaság. Úgy kell venni a dolgokat, ahogy vannak.

Hanem mikor Alajos másnap se került elő, igazán nem tudta, mihez fogjon. Már volt lent a vendéglőben, Emmánál, megvárta a cirkuszból hazatérő bűvészt. Egyik se tudott semmit.

Másnap aztán Alajos holmiját fölvitték a padlásra. A szobát lezárták. Közben úgy tekintettek Tiborra, mint egy hirtelen árván maradt gyerekre.

Emma néni levitte a konyhára. Sok mindent mondott, de Tibor az egészből csak annyit értett, hogy Alajos nem jön többé vissza. És ez elég volt neki.

– Ahhoz, hogy levágjalak, kissé már öreg vagy – mondta a nő. – Itt mindenesetre ellehetsz.

Barna rongyot tettek a gúnár alá. Értelmetlenül nézte a körülötte sürgő izmos, meztelen lábszárakat. Nem gondolt semmire. Fáradt volt. Fejét lomhán, erőtlenül szárnya alá rejtette.