Villám

Gyenge napfényt takargat a hűs, hajnali szél. A zárt bódék között tisztára sepert kis utcák. S a téren hosszú sor szekér. Egy-egy ló izmos lába, idegesen rángatózó feje emelkedik ki a homályból. Hajlott hátú, batyus asszony megy át a téren, kezében görcsös bot. Aztán már jönnek az árusok. Piros lábost tesznek egy pokrócra, aztán még egyet. Nőnek, dagadnak a lábosok, mint a nap, és már ragyog a tér. Felállítják a sátrakat, kirakják a ponyvát. A sarki kocsma előtt már ott a pengés meg a tűzköves. A pengés kabátujja cafatokban lóg, mintha kutyák marták volna össze. Barnapiros arca borostás. Szöges végű botot lóbáz nagyon hanyagul. Fütyül, a tér felé hunyorgat.

– Ma nagy vásár lesz.

– Mindegy – vonja vállát a tűzköves. – De néha igazán megborotválkozhatnál! Ilyen képpel pengét árulni!… Igaz, a te pengéid!… Én csak egyszer vettem tőled, de soha többé ebben az életben! – Az arcát tapogatja, mintha még most is fájna.

Sovány, nagy hajú férfi jön. Ruhája kopott, könyöke meszes. Fényes nadrágja olyan vékony, hogy szinte átsüt rajta a nap.

– Mi van, Feri? – kérdi a pengés. – Még mindig semmi?

A nagyhajú megáll, egy foltot néz a térdén. Széttárja a karját. – Sehova se kell kocsis. Mit csináljak?…

– És aztán honnan nem dobtak már ki téged? – legyint a tűzköves. Hirtelen egy gyanútlan nénikéhez ugrik. Egészen hozzáhajol, és úgy súgja, mint egy nagy titkot: – Tűzkő! Tűzkő! – A néni tiltakozva ingatja a fejét, de a tűzköves azért udvariasan elkíséri egy darabig. Aztán visszajön. – És miért küldik el a Ferit? Nem érti a dolgát? Csudát! Mulya! Ennyi az egész.

– Az, az – bólint a pengés. Úgy beszélnek a kocsisról, mintha ott se lenne. Az meg csak a nagy bozontos haját vakarja. Egy szalmaszál hull ki belőle. Hát igen, őt szidja a főnök, kinevetik a cimborák. Hogy miért? Hát csak kell valaki, akit csúfoljanak. Lapátfülű, azt mondják, lapátfülű… Megfogja a fülét.

– Másnak is van ilyen nagy füle – mondja. – A Szemes Karcsié még nagyobb. – A pengésre néz, aztán a tűzkövesre. De azok már nem törődnek vele.

A pengés a kocsma falának dűti a hátát, és ordít: – Svéd acél! Tíz fillér a valódi svéd acél penge! – Közben olyan fenyegetően néz, mintha verekedni akarna. A tűzköves meg eltűnt.

A kocsis továbbmegy. Még mindig fogja a fülét, aztán végre elengedi. Pénzt számol a markában. A hüvelykujjával tapogatja az izzadt filléreket. Bemenjen egy fröccsre?… Az ágyát is ki kéne fizetni. Ha nem fizet pontosan, elküldik. Aztán enni is szeretne. Leül egy kőre a kocsma elé, és a tenyerébe fogja a fejét, mint aki már nem bír el ennyi gondot. Valaki nehézkesen szuszog mellette. Mégis bemegyek egy fröccsre, gondolja, de nem áll fel. Aztán a Csillagra gondol. Tüzesvérű, nyugtalan ló volt, de azért jól megfértek. Olyan fényes szőre volt, és ahogy azzal az okos szemével az emberre nézett… Beszélni is lehetett vele. Aztán a Kapás levágatta a farkát, na persze nem az egészet, de éppen eleget. A főnök mindenesetre észrevette. És akkor a Kapás rákente. – Biztosan kefének kellett neki! – röhögött. – Aztán eladta! – A cimborák tudták, hogy a Kapás csinálta, de nem szóltak. Miért nem szóltak? – Feri a fejét ingatta. – Talán az fájt a legjobban, hogy a pajtások vízben hagyták. Az ujjai lassan lecsúsznak a homlokáról, maga elé bámul. Árnyék vetődik a földre. Fölnéz. Hajlott hátú szakállas öreg áll előtte. Minden rongyos ezen az emberen, a kabát, a nadrág, az ócska, szürke mellény. Úgy is hívják, a „rongybúvár”. Minden fillért félretesz, azt mondják, van egypár darab ezrese.

– Gyere – mondja a rongybúvár. – Egy kocsisunk bevonult. Már szóltam a Kádas úrnak.

Feri föláll, leporolja a nadrágját, és elindul az öreggel. Szeretne egyet-mást kérdezni, de hallgat. Különben is, mit kérdezzen? Mindjárt kiderül, hogy fölveszik-e? Szikvizes a Kádas úr, azt mondják, jó ember. Az öreg rongybúvár már vagy tíz éve mellette van. Ott is alszik az istálló mellett, egy sufniban. Még ágyra sem ad pénzt. A népkonyhán eszik. Senki se látta inni. Persze, hát akkor lehet is pénze. De ugyan mit kezd azzal a sok pénzzel?…

Bekanyarodnak egy szűk mellékutcába, aztán egy kapu alá. Az udvar közepén, egy fölfelé fordított ládán ül a Kádas úr ingujjban. A nap felé hunyorog, a karját dörzsöli. Hirtelen fölpattan, bemenne az irodába, de akkor megszólal a rongybúvár.

– Elhoztam az embert.

Kádas ásít, végignéz Ferin. – Maga az? – Előremegy az irodába. Feri utána. Most majd megkérdi, hogy hol voltam, gondolja, és hogy miért küldtek el mindenhonnan. Szinte már látja magát, ahogy karját lógázva átmegy a téren, és aztán megint csak leül a kocsma elé. De a Kádas igazán nem sokat kérdez, azt is szörnyen unja. Általában látszik rajta, hogy nem szeret sokat beszélni. Egy cetlire írja a Feri nevét. – Aztán majd megtanulja, hogy kell kezelni a gépet.

– A gépet?

– Amelyik a szódásüvegeket tölti. Mindjárt be is foghatja a Villámot, aztán elmegy a… – és kezdi sorolni a kocsmákat. – A Nagyvendéglőbe két láda szódát visz. Egy után hazajön, akkor etetjük a lovakat.

Aztán megint kint vannak az udvaron. Az udvar másik végén az istálló, előtte két kocsi, megrakva szódásládával. Feri megsimítja az árván csüngő kocsirudat, ahogy az istállóba megy.

– Az ott a Villám – mutat egy fényes szőrű, fekete lóra Kádas. Mellette egy barna meg egy szürke. Villám a legyeket hajtja a farkával. A hátsó lábával türelmetlenül topog, mintha sürgetne valamit. Feri megsimítja az oldalát, rajta felejti a kezét. Innen nem hagyja magát kitúrni, nem, nem! Elég volt már a csavargásból. És csak nézi a lovat. Hát akkor együtt dolgoznak. Kivezeti az udvarra. Úgy baktatnak egymás mellett, mint két munkás. A bakon bőrkötény, ostor meg egy satyak.

– Fölveheti – int Kádas.

A rongybúvár befogja a barnát, egy merev, faarcú kocsis a szürkét. Közben végtelenül nyugodtan cigarettát sodor. Az égre sandít. – Mit gondol? – fordul Ferihez.

Feri az égre néz, bólogat. – Hát reméljük, reméljük… – És szörnyen örül, hogy valaki kérdez tőle valamit. Aztán már a bakon ül. Sorban indulnak a kocsik, elöl a rongybúvár. Zörögnek a kerekek, a lovak horkantanak. Feri bólogat, végigsimít a lyukas bőrkötényén, vigyorog. A kocsi kigördül a kapun. Napfény táncol a ló fényes szőrén.

– Villám! – mondja Feri. – Villám, hóóó!… – És még egyszer: – Villám!

A merev arcú kocsis jön vissza elsőnek, utána Feri. Feri már áll a bakon, kezében egy csomó cédula. Beszélni szeretne, megmagyarázni, hogy a Nagyvendéglő csak egy láda szódát vett át, a „Kék hajó” kettőt. De most a faarcú beszél nagyon komolyan, megfontoltan, jóindulatúan, kissé fölényesen néz le a bakról Kádas úrra. – Leégtem, mit csináljak? – Széttárja a karját. – Két ládát tudtam leadni, a többi a nyakamon maradt. Hiába, ez a rossz idő! Nem fogy a szóda.

– Na jó – legyint Kádas. – Fogják ki a lovakat.

Egy bőrkötényes fiú ugrik a lóhoz, kezdi leszedni a szerszámot. De a merevarcú még mindig csak áll a bakon, roppant komolyan, mint egy tanár. Cigarettát sodor. – Hiszen idestova egy hétig esett.

– Idestova – röhög a bőrkötényes fiú –, na, másszon le a bakról, idestova! Segítsen kifogni, idestova! – Vigyorog, a fejét csóválja, tetszik neki ez a szó. Ahogy bevezeti a lovat az istállóba, megint csak azt mondja: – Abrakoltassunk, idestova!…

Feri is lemászik a bakról. Mutatja a számlákat Kádasnak, hajlong, magyaráz.

– No jöjjön – mondja a főnök –, megmutatom a gépeket. – Az iroda mellé, egy hűvös terembe vezeti Ferit. A kocsis inkább az istállóba menne Villámhoz. Szeretné látni, hogy eszik. Aztán már a kör alakú gépnél áll. – A bura alá tesszük az üveget, és megindítjuk ezt a… – Kádas megnyom valamit a falon. Szíjak csattognak, mintha húszan-harmincan suttognának a teremben. Feri aztán valahogy mégiscsak kiszökik az istállóba. Villám topog a hátsó lábával, és minduntalan a barna ló felé kapkodja a fejét. Feri kedélyesen képen vágja.

– Ohó, ne a másét edd! – irigyek ezek a lovak, gondolja, nagyon irigyek. És csak nézi, hogy eszik Villám. Kimegy az udvarra. A faarcú egy ládán csücsül. Szalonnát meg kenyeret fal. Feri fölmászik a bakra, úgy eszik. Közben az embereket figyeli, akik átmennek az udvaron, a szalmát az istálló előtt, az iroda kopott tábláját, és mindennek roppant örül. Igen, hát itt él ő, itt dolgozik. De mennyien vonulnak át az udvaron, egész népvándorlás! Fapipás öregasszony, karján egy csomó összefűzött, ócska cipő. Aztán egy elegáns, vörös hajú lány.

– Átjáróház – mondja a faarcú –, megfordul itt mindenki. Kocsizörgés, kiáltozás hallatszik a kapualjból. Kádas kijön az irodából, kezét zsebre vágva mosolyog. – Itt az öreg rongybúvár – bólint a faarcú. – Mindig kiabál. – Mindenki mosolyog. Feri is áll a bakon, és mosolyogva nézi, hogy vonul be az öreg. Rongyai úgy röpködnek körülötte, mint a madarak. Aztán Feri megint bent van az istállóban. Villám még mindig eszik, és közben hajtja a farkával a legyeket. Az istálló töredezett falán mindenféle nevek, felírások. Feri tömpe kis ceruzát húz elő a zsebéből. Megnyálazza, és már írja a sarokba, Villám mellé – Feri. Egy darabig nézi a nevét, aztán bekarikázza.

 

Igaz, most is kimegy a térre. Csak éppen csörög valami a zsebében. Nem sok, de valami.

– Remek ló az a Villám – mondja a pengésnek. – Kicsit nyugtalan, hiába, melegvérű.

– És a főnök?

– Jó ember – bólint Feri. – Keveset beszél.

– Aztán csak vigyázz, hogy innen is el ne küldjenek!

Feri a homlokát ráncolja, fejét ingatja. – Nem, azt már nem! Ohó, nem úgy megy az! – Egy mozdulatot tesz a kezével, mintha meg akarna valamit fogni a kezével a levegőben.

 

De hát mi van ezzel a lóval?!…

Feri szelíden suhogtatja az ostort Villám fölött. Nem üti meg, ó, arról szó sincs, csak éppen tudd meg, pajtás, hogy ostorunk is van! Még három helyre kell elmenni, és már elég késő van. Aztán a lovat nézi. A hasát behúzza, a fejét leejti. Igazán olyan, mint egy fáradt öregember. Ugyan mi lehet vele?… A Kádas tegnap veszekedett a faarcúval, mert később jött vissza. – Persze, biztosan külön fuvart csináltál! – Neki is azt fogja mondani, pedig Feri igazán nem csinál ilyesmit. Megbecsüli a helyét, a gazdáját.

– Nem akarok az utcára kerülni! – mondja egész hangosan. Megpattogtatja az ostort. – Villám!…

Aztán mikor visszamegy az üzletbe, Kádas nem is törődik vele. A lovat nézi. – Nem tetszik nekem Villám. Úgy lógatja a fejét. – Abrakoltatásnál is a ló mellett van. Feri mögötte áll, hátratett kézzel. A lóra néz, Kádasra, aztán megint a lóra. Olykor mondani szeretne valamit, nyitja is a száját, de nem szól.

Villám alig eszik. Aztán elfordítja fejét, és csak néz. Fáradt, szomorú a tekintete. Már itt a rongybúvár is meg a faarcú. Nézik a lovat. Senki se szól. Csönd van. Egy nagy légy dong bágyadtan az istállóban. És akkor a faarcú:

– Ez a ló beteg.

Beteg… rezeg a szó a levegőben. Feri megint látja, ahogy Villám behúzza a hasát, elejti a fejét. És akkor ő meg az ostorral… ó, Istenem! Valaki megrázza a vállát. Egy eltorzult, vörös arc ordít rá:

– Hát nem vette észre az úton? Miért nem vitte az állatkórházba?

Aztán megint csönd van. Feri úgy érzi, mintha lassan-lassan elmerülne valami iszapos, szürke vízben.

– Ezzel is úgy lesz, mint Sárival – mondja a rongybúvár. Miért, hogy volt Sárival?… Feri annyi mindent szeretne kérdezni. Sári is beteg volt és meggyógyult, vagy?…

– Bevisszük a kórházba – mondja Kádas. – Na jöjjön!

Aztán már mennek a Villámmal. Kádas a kötőfékjét fogja, Feri hátulról nógatja az ostorral. Közben várja, hogy Kádas szidni kezdi, de az nem szól. Csak a ló patája kopog, fáradtan, egyhangúan a kövezeten.

Kádas hazaküldte Ferit a kórházból. – Menjen csak, a többit elintézem.

Feri a kórház vörös téglás épülete előtt ténfereg. Hova menjen? Mit csináljon?… Talán nincs is olyan nagy baj, és mindjárt hazavihetik a lovat. Cigarettát sodor, de nem gyújt rá. Csak legalább a Kádas jönne. Lassan sötétedik. Feri visszamegy az istállóba. A kocsisok elmentek, a bőrkötényes fiú söprögeti az udvart. Ahogy meglátja Ferit, a seprűre dől.

– No, mi van?

A kocsis ránt egyet a vállán, bemegy az istállóba. Itt a barna ló meg a szürke. A Villám helye üres. Fölvesz egy szalmaszálat a földről, az ujjai között tördeli. A ló üres helyét nézi. Egy név a falon, kusza betűkkel: Feri. Ezt még akkor írta, mikor… Aztán nem gondol semmire, csak áll, beleveszve a homályba. Kimegy az udvarra. Már a bőrkötényes fiú is eltűnt. A kapualjban felgyullad a lámpa. Homályosan pislog, mint egy rossz szem. Talán vissza se jön a Kádas, a kórháznál kellett volna várni. Legjobb, ha visszamegy, igen, igen… De nem mozdul.

Karját lógázva jön Kádas. – Bélcsavarodás – mondja, anélkül hogy a kocsisra nézne. – Beöntést kapott, alaposan megkínozták. – Bemegy az istállóba. Feri szeretné megkérdezni, hogy ide jöjjön reggel, a kórházba, vagy egyáltalán sehova? De Kádas már felcsavarja a kis zöld ernyős lámpát, és ír valamit. Feri elindul. Lassan megy, maga se tudja, hova. Egyszerre csak a kórház előtt van.

– Délután behoztak egy lovat a Kádas szikvizestől – mondja a portásnak. Úgy érzi, mintha valaki más szólna. Hiszen az nem lehet, hogy ő ilyen határozottan beszéljen, mozogjon.

Széles, hosszú folyosón vezetik végig. Aztán már egy hatalmas teremben van. Oldalt elkerített fülkék, mindegyikben egy-egy ló. És a Villám?… Közben valaki folyton magyaráz. – Látja a mennyezetről lelógó csigákat? Ezzel tartjuk állva a lovat. – Feri két ismerős szemet lát. Villám fáradtan felemeli a fejét, mintha szólni akarna. – Megismert – dünnyögi a kocsis. – Megismert. – A hang beöntésről, gumicsövekről, vödrökről beszél. Feri nem is látja az embert, csak a lovat. Egyszerre csak a Kádas áll mellette.

– Miért nem engedik lefeküdni? – mutat Feri a lóra.

– Hogy el ne gyöngüljön.

Aztán hallgatnak. Mikor kimennek, Kádas egy cigarettát tol Feri elé, megböki a kalapja szélét, eltűnik a sötétben. Feri áll egy darabig a cigarettával a kezében, aztán elindul. Magányosan kopognak a lépései.

 

Másnap a szódásüvegeket tölti. A Kádas zsebre tett kézzel magyaráz. Az udvarról hallani, ahogy elindulnak a kocsik. Már a kapualjból zörögnek a kerekek. Feri kinéz az ablakon, és látja a harmadik kocsit, ahogy lecsüngő rúddal áll az istállónál.

Bumm! Elpattant egy szódásüveg.

– Sokáig hagyta a bura alatt – mondja Kádas. – Ne aludjon!

Feri motyog valamit, a földet bámulja. Most már mindegy, gondolja, úgyis elküldenek. Megdörzsöli az orrát, és egy újabb üveget tesz a bura alá.

Később jönnek az árusok, üvegekkel, kannákkal fölszerelve.

– Tizenhat üveg szódát eladtam tegnap a téren! – mondja egy sárga kendős cigányasszony. – Hiába, most már meleg van!

Feri adja a vizet. Sorban vonul el előtte egy kislány, hajlott hátú öregasszony, cigány nő, egy zsíros kalapos férfi és még sok-sok arc. Feri úgy érzi, sose lesz vége a sornak.

– Most aztán fogy a víz! – hallja valahonnan Kádast.

Aztán egyedül vannak Kádassal az udvarban. Mindjárt elküld – gondolja a kocsis. De Kádas nem szól. Az istálló felől a bőrkötényes fiú fütyül. Az abrakot készíti. Aztán már hallani a kocsizörgést meg a rongybúvárt. – Kese, hóóó!… – Feri nem várja meg a kocsikat, bemegy a műhelybe. – Nemsokára én is befogom a Villámot. – De ebben valahogyan nem nagyon bízik. Fölemel egy cserepet a földről. Lám, még a szódásüvegre se tud vigyázni. Jobb is, ha elküldik, nem való ő semmire.

Estefelé beül egy téri kocsmába. Alig iszik, inkább csak ül, és maga elé bámul. Valaki megérinti a vállát. A tűzköves.

– Ugye, megint kidobtak? Lenyelem a fejem, ha nem így van…

Feri nem szól, ujjával köröket von az asztalon. Fizet, indul. Lassan megy az utcán, majd hirtelen sietni kezd. Egészen megizzad, mire a kórházhoz ér.

Kádas már a Villámnál van. – Talán nem lesz baj.

A kocsis beletúr a hajába. – Talán – ismétli –, talán…

Másnap is eljön. Egy kis abrakot hoz a lónak. Aztán csak nézi, mintha beszélgetni akarna vele. Hirtelen egy ápolóhoz fordul.

– Meggyógyul a Villám?

Az ápoló siet, nem is hallja a kérdést. Feri utánakiált: – Meggyógyul? – A hang reménytelenül elvész a hatalmas teremben. Egy ló nyerít valahol.

 

Csöng a telefon. Feri az udvarról nézi, ahogy Kádas felemeli a kagylót. Úgy figyeli a főnöke arcát, mintha arról akarna leolvasni valamit. A Kádas lecsapja a kagylót. Föláll, indul. Feri is vele tart. Nem beszélnek útközben. Csak egyszer szólal meg Kádas: – Legalább hétezerbe kerül egy ló… – Feri a poros cipőorrát nézi. Úgy érzi, jobb lenne elfutni, és csak rohanni, rohanni… De azért tovább baktat a főnökkel, aztán egyszerre csak lemarad. Alig vánszorog, mintha elhagyta volna minden ereje. Mikor a kórházhoz érkeznek, könny szökik a szemébe, és egy ijedt mozdulattal lekapja a satyakját.

Kádas a folyosón egy fehér köpenyes orvossal beszél. Az orvos a fejét ingatja, legyint.

Aztán már a lónál vannak. Villám fekszik, sovány, lábát kinyújtja. A csiga feketén, komoran lóg felette. Kádas lehajol, megsimogatja a fejét, dünnyög valamit. Feri is kinyújtja a kezét, de nem simogatja meg. A levegőben marad a keze, aztán csüggedten lehull. Egy lovat vezetnek el mellette. A gazdája boldogan mosolyog. – Ez aztán hamar meggyógyult! Hiába, a Rigó!… – Fél karral átöleli az állat nyakát. Feri utánuk néz, amíg csak el nem tűnnek.

Most már többen is állnak a Villámnál. Mindenki beszél. A ló nyugtalanul felemeli a fejét. Hirtelen ostor hasítja át a levegőt. Aztán még egy. Úgy csattognak, mint a gépfegyverek. Villám kínlódva két lábra áll. Egész testében remeg.

De miért bántják?! Mit akarnak tőle?! És a Kádas miért hagyja, és… és… Akkor valaki azt mondja:

– Már kint a szekér.

Feri úgy érzi, mintha szörnyű magasból lezuhant volna. Aztán még egy szót hall.

– Vágóhíd…

A ló már áll. Kegyetlenül élesen pattognak az ostorok, és Villám elindul. Már kint a szekér, ismétli Feri. A ló mellett van. Görnyedten kíséri végig a fülkék között. Sokáig, szörnyű sokáig tart az út. Hűvös levegő csapja meg az arcát. A ló, az emberek, minden sötétbe vész. Mozognak, beszélnek Feri körül, de mintha mindez nagyon messze lenne.

– Kötözzék meg a lábát – mondja valaki. Kerekek nyikorognak, és a szekér elindul. Aztán csönd, hosszú csönd.

Csípős szél fúj. Öngyújtó kattan, és Feri a fellobbanó fényben egy szürke arcot lát. A Kádas. A főnök elindul. Hallani a lépéseit, aztán megint csönd van. Feri arra gondol, hogy most megint kikerül az utcára. Igaz, a Kádas nem szólt, talán megtűri. Hát akkor söpröget, szódásüveget tölt, mindegy… A Villám fáradt, szomorú szemét látja.

Aztán semmire se gondol. Álmos, fáradt… Szinte öntudatlanul leül egy utcai padra. Az égre néz. Vékony, piros szalag hasítja át az ég sötétjét. Hajnalodik.