Vendégek a palackban

 

Villám

Gyenge napfényt takargat a hűs, hajnali szél. A zárt bódék között tisztára sepert kis utcák. S a téren hosszú sor szekér. Egy-egy ló izmos lába, idegesen rángatózó feje emelkedik ki a homályból. Hajlott hátú, batyus asszony megy át a téren, kezében görcsös bot. Aztán már jönnek az árusok. Piros lábost tesznek egy pokrócra, aztán még egyet. Nőnek, dagadnak a lábosok, mint a nap, és már ragyog a tér. Felállítják a sátrakat, kirakják a ponyvát. A sarki kocsma előtt már ott a pengés meg a tűzköves. A pengés kabátujja cafatokban lóg, mintha kutyák marták volna össze. Barnapiros arca borostás. Szöges végű botot lóbáz nagyon hanyagul. Fütyül, a tér felé hunyorgat.

– Ma nagy vásár lesz.

– Mindegy – vonja vállát a tűzköves. – De néha igazán megborotválkozhatnál! Ilyen képpel pengét árulni!… Igaz, a te pengéid!… Én csak egyszer vettem tőled, de soha többé ebben az életben! – Az arcát tapogatja, mintha még most is fájna.

Sovány, nagy hajú férfi jön. Ruhája kopott, könyöke meszes. Fényes nadrágja olyan vékony, hogy szinte átsüt rajta a nap.

– Mi van, Feri? – kérdi a pengés. – Még mindig semmi?

A nagyhajú megáll, egy foltot néz a térdén. Széttárja a karját. – Sehova se kell kocsis. Mit csináljak?…

– És aztán honnan nem dobtak már ki téged? – legyint a tűzköves. Hirtelen egy gyanútlan nénikéhez ugrik. Egészen hozzáhajol, és úgy súgja, mint egy nagy titkot: – Tűzkő! Tűzkő! – A néni tiltakozva ingatja a fejét, de a tűzköves azért udvariasan elkíséri egy darabig. Aztán visszajön. – És miért küldik el a Ferit? Nem érti a dolgát? Csudát! Mulya! Ennyi az egész.

– Az, az – bólint a pengés. Úgy beszélnek a kocsisról, mintha ott se lenne. Az meg csak a nagy bozontos haját vakarja. Egy szalmaszál hull ki belőle. Hát igen, őt szidja a főnök, kinevetik a cimborák. Hogy miért? Hát csak kell valaki, akit csúfoljanak. Lapátfülű, azt mondják, lapátfülű… Megfogja a fülét.

– Másnak is van ilyen nagy füle – mondja. – A Szemes Karcsié még nagyobb. – A pengésre néz, aztán a tűzkövesre. De azok már nem törődnek vele.

A pengés a kocsma falának dűti a hátát, és ordít: – Svéd acél! Tíz fillér a valódi svéd acél penge! – Közben olyan fenyegetően néz, mintha verekedni akarna. A tűzköves meg eltűnt.

A kocsis továbbmegy. Még mindig fogja a fülét, aztán végre elengedi. Pénzt számol a markában. A hüvelykujjával tapogatja az izzadt filléreket. Bemenjen egy fröccsre?… Az ágyát is ki kéne fizetni. Ha nem fizet pontosan, elküldik. Aztán enni is szeretne. Leül egy kőre a kocsma elé, és a tenyerébe fogja a fejét, mint aki már nem bír el ennyi gondot. Valaki nehézkesen szuszog mellette. Mégis bemegyek egy fröccsre, gondolja, de nem áll fel. Aztán a Csillagra gondol. Tüzesvérű, nyugtalan ló volt, de azért jól megfértek. Olyan fényes szőre volt, és ahogy azzal az okos szemével az emberre nézett… Beszélni is lehetett vele. Aztán a Kapás levágatta a farkát, na persze nem az egészet, de éppen eleget. A főnök mindenesetre észrevette. És akkor a Kapás rákente. – Biztosan kefének kellett neki! – röhögött. – Aztán eladta! – A cimborák tudták, hogy a Kapás csinálta, de nem szóltak. Miért nem szóltak? – Feri a fejét ingatta. – Talán az fájt a legjobban, hogy a pajtások vízben hagyták. Az ujjai lassan lecsúsznak a homlokáról, maga elé bámul. Árnyék vetődik a földre. Fölnéz. Hajlott hátú szakállas öreg áll előtte. Minden rongyos ezen az emberen, a kabát, a nadrág, az ócska, szürke mellény. Úgy is hívják, a „rongybúvár”. Minden fillért félretesz, azt mondják, van egypár darab ezrese.

– Gyere – mondja a rongybúvár. – Egy kocsisunk bevonult. Már szóltam a Kádas úrnak.

Feri föláll, leporolja a nadrágját, és elindul az öreggel. Szeretne egyet-mást kérdezni, de hallgat. Különben is, mit kérdezzen? Mindjárt kiderül, hogy fölveszik-e? Szikvizes a Kádas úr, azt mondják, jó ember. Az öreg rongybúvár már vagy tíz éve mellette van. Ott is alszik az istálló mellett, egy sufniban. Még ágyra sem ad pénzt. A népkonyhán eszik. Senki se látta inni. Persze, hát akkor lehet is pénze. De ugyan mit kezd azzal a sok pénzzel?…

Bekanyarodnak egy szűk mellékutcába, aztán egy kapu alá. Az udvar közepén, egy fölfelé fordított ládán ül a Kádas úr ingujjban. A nap felé hunyorog, a karját dörzsöli. Hirtelen fölpattan, bemenne az irodába, de akkor megszólal a rongybúvár.

– Elhoztam az embert.

Kádas ásít, végignéz Ferin. – Maga az? – Előremegy az irodába. Feri utána. Most majd megkérdi, hogy hol voltam, gondolja, és hogy miért küldtek el mindenhonnan. Szinte már látja magát, ahogy karját lógázva átmegy a téren, és aztán megint csak leül a kocsma elé. De a Kádas igazán nem sokat kérdez, azt is szörnyen unja. Általában látszik rajta, hogy nem szeret sokat beszélni. Egy cetlire írja a Feri nevét. – Aztán majd megtanulja, hogy kell kezelni a gépet.

– A gépet?

– Amelyik a szódásüvegeket tölti. Mindjárt be is foghatja a Villámot, aztán elmegy a… – és kezdi sorolni a kocsmákat. – A Nagyvendéglőbe két láda szódát visz. Egy után hazajön, akkor etetjük a lovakat.

Aztán megint kint vannak az udvaron. Az udvar másik végén az istálló, előtte két kocsi, megrakva szódásládával. Feri megsimítja az árván csüngő kocsirudat, ahogy az istállóba megy.

– Az ott a Villám – mutat egy fényes szőrű, fekete lóra Kádas. Mellette egy barna meg egy szürke. Villám a legyeket hajtja a farkával. A hátsó lábával türelmetlenül topog, mintha sürgetne valamit. Feri megsimítja az oldalát, rajta felejti a kezét. Innen nem hagyja magát kitúrni, nem, nem! Elég volt már a csavargásból. És csak nézi a lovat. Hát akkor együtt dolgoznak. Kivezeti az udvarra. Úgy baktatnak egymás mellett, mint két munkás. A bakon bőrkötény, ostor meg egy satyak.

– Fölveheti – int Kádas.

A rongybúvár befogja a barnát, egy merev, faarcú kocsis a szürkét. Közben végtelenül nyugodtan cigarettát sodor. Az égre sandít. – Mit gondol? – fordul Ferihez.

Feri az égre néz, bólogat. – Hát reméljük, reméljük… – És szörnyen örül, hogy valaki kérdez tőle valamit. Aztán már a bakon ül. Sorban indulnak a kocsik, elöl a rongybúvár. Zörögnek a kerekek, a lovak horkantanak. Feri bólogat, végigsimít a lyukas bőrkötényén, vigyorog. A kocsi kigördül a kapun. Napfény táncol a ló fényes szőrén.

– Villám! – mondja Feri. – Villám, hóóó!… – És még egyszer: – Villám!

A merev arcú kocsis jön vissza elsőnek, utána Feri. Feri már áll a bakon, kezében egy csomó cédula. Beszélni szeretne, megmagyarázni, hogy a Nagyvendéglő csak egy láda szódát vett át, a „Kék hajó” kettőt. De most a faarcú beszél nagyon komolyan, megfontoltan, jóindulatúan, kissé fölényesen néz le a bakról Kádas úrra. – Leégtem, mit csináljak? – Széttárja a karját. – Két ládát tudtam leadni, a többi a nyakamon maradt. Hiába, ez a rossz idő! Nem fogy a szóda.

– Na jó – legyint Kádas. – Fogják ki a lovakat.

Egy bőrkötényes fiú ugrik a lóhoz, kezdi leszedni a szerszámot. De a merevarcú még mindig csak áll a bakon, roppant komolyan, mint egy tanár. Cigarettát sodor. – Hiszen idestova egy hétig esett.

– Idestova – röhög a bőrkötényes fiú –, na, másszon le a bakról, idestova! Segítsen kifogni, idestova! – Vigyorog, a fejét csóválja, tetszik neki ez a szó. Ahogy bevezeti a lovat az istállóba, megint csak azt mondja: – Abrakoltassunk, idestova!…

Feri is lemászik a bakról. Mutatja a számlákat Kádasnak, hajlong, magyaráz.

– No jöjjön – mondja a főnök –, megmutatom a gépeket. – Az iroda mellé, egy hűvös terembe vezeti Ferit. A kocsis inkább az istállóba menne Villámhoz. Szeretné látni, hogy eszik. Aztán már a kör alakú gépnél áll. – A bura alá tesszük az üveget, és megindítjuk ezt a… – Kádas megnyom valamit a falon. Szíjak csattognak, mintha húszan-harmincan suttognának a teremben. Feri aztán valahogy mégiscsak kiszökik az istállóba. Villám topog a hátsó lábával, és minduntalan a barna ló felé kapkodja a fejét. Feri kedélyesen képen vágja.

– Ohó, ne a másét edd! – irigyek ezek a lovak, gondolja, nagyon irigyek. És csak nézi, hogy eszik Villám. Kimegy az udvarra. A faarcú egy ládán csücsül. Szalonnát meg kenyeret fal. Feri fölmászik a bakra, úgy eszik. Közben az embereket figyeli, akik átmennek az udvaron, a szalmát az istálló előtt, az iroda kopott tábláját, és mindennek roppant örül. Igen, hát itt él ő, itt dolgozik. De mennyien vonulnak át az udvaron, egész népvándorlás! Fapipás öregasszony, karján egy csomó összefűzött, ócska cipő. Aztán egy elegáns, vörös hajú lány.

– Átjáróház – mondja a faarcú –, megfordul itt mindenki. Kocsizörgés, kiáltozás hallatszik a kapualjból. Kádas kijön az irodából, kezét zsebre vágva mosolyog. – Itt az öreg rongybúvár – bólint a faarcú. – Mindig kiabál. – Mindenki mosolyog. Feri is áll a bakon, és mosolyogva nézi, hogy vonul be az öreg. Rongyai úgy röpködnek körülötte, mint a madarak. Aztán Feri megint bent van az istállóban. Villám még mindig eszik, és közben hajtja a farkával a legyeket. Az istálló töredezett falán mindenféle nevek, felírások. Feri tömpe kis ceruzát húz elő a zsebéből. Megnyálazza, és már írja a sarokba, Villám mellé – Feri. Egy darabig nézi a nevét, aztán bekarikázza.

 

Igaz, most is kimegy a térre. Csak éppen csörög valami a zsebében. Nem sok, de valami.

– Remek ló az a Villám – mondja a pengésnek. – Kicsit nyugtalan, hiába, melegvérű.

– És a főnök?

– Jó ember – bólint Feri. – Keveset beszél.

– Aztán csak vigyázz, hogy innen is el ne küldjenek!

Feri a homlokát ráncolja, fejét ingatja. – Nem, azt már nem! Ohó, nem úgy megy az! – Egy mozdulatot tesz a kezével, mintha meg akarna valamit fogni a kezével a levegőben.

 

De hát mi van ezzel a lóval?!…

Feri szelíden suhogtatja az ostort Villám fölött. Nem üti meg, ó, arról szó sincs, csak éppen tudd meg, pajtás, hogy ostorunk is van! Még három helyre kell elmenni, és már elég késő van. Aztán a lovat nézi. A hasát behúzza, a fejét leejti. Igazán olyan, mint egy fáradt öregember. Ugyan mi lehet vele?… A Kádas tegnap veszekedett a faarcúval, mert később jött vissza. – Persze, biztosan külön fuvart csináltál! – Neki is azt fogja mondani, pedig Feri igazán nem csinál ilyesmit. Megbecsüli a helyét, a gazdáját.

– Nem akarok az utcára kerülni! – mondja egész hangosan. Megpattogtatja az ostort. – Villám!…

Aztán mikor visszamegy az üzletbe, Kádas nem is törődik vele. A lovat nézi. – Nem tetszik nekem Villám. Úgy lógatja a fejét. – Abrakoltatásnál is a ló mellett van. Feri mögötte áll, hátratett kézzel. A lóra néz, Kádasra, aztán megint a lóra. Olykor mondani szeretne valamit, nyitja is a száját, de nem szól.

Villám alig eszik. Aztán elfordítja fejét, és csak néz. Fáradt, szomorú a tekintete. Már itt a rongybúvár is meg a faarcú. Nézik a lovat. Senki se szól. Csönd van. Egy nagy légy dong bágyadtan az istállóban. És akkor a faarcú:

– Ez a ló beteg.

Beteg… rezeg a szó a levegőben. Feri megint látja, ahogy Villám behúzza a hasát, elejti a fejét. És akkor ő meg az ostorral… ó, Istenem! Valaki megrázza a vállát. Egy eltorzult, vörös arc ordít rá:

– Hát nem vette észre az úton? Miért nem vitte az állatkórházba?

Aztán megint csönd van. Feri úgy érzi, mintha lassan-lassan elmerülne valami iszapos, szürke vízben.

– Ezzel is úgy lesz, mint Sárival – mondja a rongybúvár. Miért, hogy volt Sárival?… Feri annyi mindent szeretne kérdezni. Sári is beteg volt és meggyógyult, vagy?…

– Bevisszük a kórházba – mondja Kádas. – Na jöjjön!

Aztán már mennek a Villámmal. Kádas a kötőfékjét fogja, Feri hátulról nógatja az ostorral. Közben várja, hogy Kádas szidni kezdi, de az nem szól. Csak a ló patája kopog, fáradtan, egyhangúan a kövezeten.

Kádas hazaküldte Ferit a kórházból. – Menjen csak, a többit elintézem.

Feri a kórház vörös téglás épülete előtt ténfereg. Hova menjen? Mit csináljon?… Talán nincs is olyan nagy baj, és mindjárt hazavihetik a lovat. Cigarettát sodor, de nem gyújt rá. Csak legalább a Kádas jönne. Lassan sötétedik. Feri visszamegy az istállóba. A kocsisok elmentek, a bőrkötényes fiú söprögeti az udvart. Ahogy meglátja Ferit, a seprűre dől.

– No, mi van?

A kocsis ránt egyet a vállán, bemegy az istállóba. Itt a barna ló meg a szürke. A Villám helye üres. Fölvesz egy szalmaszálat a földről, az ujjai között tördeli. A ló üres helyét nézi. Egy név a falon, kusza betűkkel: Feri. Ezt még akkor írta, mikor… Aztán nem gondol semmire, csak áll, beleveszve a homályba. Kimegy az udvarra. Már a bőrkötényes fiú is eltűnt. A kapualjban felgyullad a lámpa. Homályosan pislog, mint egy rossz szem. Talán vissza se jön a Kádas, a kórháznál kellett volna várni. Legjobb, ha visszamegy, igen, igen… De nem mozdul.

Karját lógázva jön Kádas. – Bélcsavarodás – mondja, anélkül hogy a kocsisra nézne. – Beöntést kapott, alaposan megkínozták. – Bemegy az istállóba. Feri szeretné megkérdezni, hogy ide jöjjön reggel, a kórházba, vagy egyáltalán sehova? De Kádas már felcsavarja a kis zöld ernyős lámpát, és ír valamit. Feri elindul. Lassan megy, maga se tudja, hova. Egyszerre csak a kórház előtt van.

– Délután behoztak egy lovat a Kádas szikvizestől – mondja a portásnak. Úgy érzi, mintha valaki más szólna. Hiszen az nem lehet, hogy ő ilyen határozottan beszéljen, mozogjon.

Széles, hosszú folyosón vezetik végig. Aztán már egy hatalmas teremben van. Oldalt elkerített fülkék, mindegyikben egy-egy ló. És a Villám?… Közben valaki folyton magyaráz. – Látja a mennyezetről lelógó csigákat? Ezzel tartjuk állva a lovat. – Feri két ismerős szemet lát. Villám fáradtan felemeli a fejét, mintha szólni akarna. – Megismert – dünnyögi a kocsis. – Megismert. – A hang beöntésről, gumicsövekről, vödrökről beszél. Feri nem is látja az embert, csak a lovat. Egyszerre csak a Kádas áll mellette.

– Miért nem engedik lefeküdni? – mutat Feri a lóra.

– Hogy el ne gyöngüljön.

Aztán hallgatnak. Mikor kimennek, Kádas egy cigarettát tol Feri elé, megböki a kalapja szélét, eltűnik a sötétben. Feri áll egy darabig a cigarettával a kezében, aztán elindul. Magányosan kopognak a lépései.

 

Másnap a szódásüvegeket tölti. A Kádas zsebre tett kézzel magyaráz. Az udvarról hallani, ahogy elindulnak a kocsik. Már a kapualjból zörögnek a kerekek. Feri kinéz az ablakon, és látja a harmadik kocsit, ahogy lecsüngő rúddal áll az istállónál.

Bumm! Elpattant egy szódásüveg.

– Sokáig hagyta a bura alatt – mondja Kádas. – Ne aludjon!

Feri motyog valamit, a földet bámulja. Most már mindegy, gondolja, úgyis elküldenek. Megdörzsöli az orrát, és egy újabb üveget tesz a bura alá.

Később jönnek az árusok, üvegekkel, kannákkal fölszerelve.

– Tizenhat üveg szódát eladtam tegnap a téren! – mondja egy sárga kendős cigányasszony. – Hiába, most már meleg van!

Feri adja a vizet. Sorban vonul el előtte egy kislány, hajlott hátú öregasszony, cigány nő, egy zsíros kalapos férfi és még sok-sok arc. Feri úgy érzi, sose lesz vége a sornak.

– Most aztán fogy a víz! – hallja valahonnan Kádast.

Aztán egyedül vannak Kádassal az udvarban. Mindjárt elküld – gondolja a kocsis. De Kádas nem szól. Az istálló felől a bőrkötényes fiú fütyül. Az abrakot készíti. Aztán már hallani a kocsizörgést meg a rongybúvárt. – Kese, hóóó!… – Feri nem várja meg a kocsikat, bemegy a műhelybe. – Nemsokára én is befogom a Villámot. – De ebben valahogyan nem nagyon bízik. Fölemel egy cserepet a földről. Lám, még a szódásüvegre se tud vigyázni. Jobb is, ha elküldik, nem való ő semmire.

Estefelé beül egy téri kocsmába. Alig iszik, inkább csak ül, és maga elé bámul. Valaki megérinti a vállát. A tűzköves.

– Ugye, megint kidobtak? Lenyelem a fejem, ha nem így van…

Feri nem szól, ujjával köröket von az asztalon. Fizet, indul. Lassan megy az utcán, majd hirtelen sietni kezd. Egészen megizzad, mire a kórházhoz ér.

Kádas már a Villámnál van. – Talán nem lesz baj.

A kocsis beletúr a hajába. – Talán – ismétli –, talán…

Másnap is eljön. Egy kis abrakot hoz a lónak. Aztán csak nézi, mintha beszélgetni akarna vele. Hirtelen egy ápolóhoz fordul.

– Meggyógyul a Villám?

Az ápoló siet, nem is hallja a kérdést. Feri utánakiált: – Meggyógyul? – A hang reménytelenül elvész a hatalmas teremben. Egy ló nyerít valahol.

 

Csöng a telefon. Feri az udvarról nézi, ahogy Kádas felemeli a kagylót. Úgy figyeli a főnöke arcát, mintha arról akarna leolvasni valamit. A Kádas lecsapja a kagylót. Föláll, indul. Feri is vele tart. Nem beszélnek útközben. Csak egyszer szólal meg Kádas: – Legalább hétezerbe kerül egy ló… – Feri a poros cipőorrát nézi. Úgy érzi, jobb lenne elfutni, és csak rohanni, rohanni… De azért tovább baktat a főnökkel, aztán egyszerre csak lemarad. Alig vánszorog, mintha elhagyta volna minden ereje. Mikor a kórházhoz érkeznek, könny szökik a szemébe, és egy ijedt mozdulattal lekapja a satyakját.

Kádas a folyosón egy fehér köpenyes orvossal beszél. Az orvos a fejét ingatja, legyint.

Aztán már a lónál vannak. Villám fekszik, sovány, lábát kinyújtja. A csiga feketén, komoran lóg felette. Kádas lehajol, megsimogatja a fejét, dünnyög valamit. Feri is kinyújtja a kezét, de nem simogatja meg. A levegőben marad a keze, aztán csüggedten lehull. Egy lovat vezetnek el mellette. A gazdája boldogan mosolyog. – Ez aztán hamar meggyógyult! Hiába, a Rigó!… – Fél karral átöleli az állat nyakát. Feri utánuk néz, amíg csak el nem tűnnek.

Most már többen is állnak a Villámnál. Mindenki beszél. A ló nyugtalanul felemeli a fejét. Hirtelen ostor hasítja át a levegőt. Aztán még egy. Úgy csattognak, mint a gépfegyverek. Villám kínlódva két lábra áll. Egész testében remeg.

De miért bántják?! Mit akarnak tőle?! És a Kádas miért hagyja, és… és… Akkor valaki azt mondja:

– Már kint a szekér.

Feri úgy érzi, mintha szörnyű magasból lezuhant volna. Aztán még egy szót hall.

– Vágóhíd…

A ló már áll. Kegyetlenül élesen pattognak az ostorok, és Villám elindul. Már kint a szekér, ismétli Feri. A ló mellett van. Görnyedten kíséri végig a fülkék között. Sokáig, szörnyű sokáig tart az út. Hűvös levegő csapja meg az arcát. A ló, az emberek, minden sötétbe vész. Mozognak, beszélnek Feri körül, de mintha mindez nagyon messze lenne.

– Kötözzék meg a lábát – mondja valaki. Kerekek nyikorognak, és a szekér elindul. Aztán csönd, hosszú csönd.

Csípős szél fúj. Öngyújtó kattan, és Feri a fellobbanó fényben egy szürke arcot lát. A Kádas. A főnök elindul. Hallani a lépéseit, aztán megint csönd van. Feri arra gondol, hogy most megint kikerül az utcára. Igaz, a Kádas nem szólt, talán megtűri. Hát akkor söpröget, szódásüveget tölt, mindegy… A Villám fáradt, szomorú szemét látja.

Aztán semmire se gondol. Álmos, fáradt… Szinte öntudatlanul leül egy utcai padra. Az égre néz. Vékony, piros szalag hasítja át az ég sötétjét. Hajnalodik.

A besúgó

A roppant zúgás mindent betölt, és szinte már nem is hallani. Az öregasszony egy kép előtt áll, félrecsuklott fejjel. Lehetetlenül vékony szája hangtalanul mozog. Olykor a kendőjéhez kap. Szakállas, komor arc mered rá a képről, csöppet se vigasztalóan. Inkább mintha helyeselné a repülő zúgását, az elhaló kis zajokat: hisztériás ajtócsapkodást, egy távoli rádió tompa kattogását. Az öregasszony felső ajka felhúzódik. Elfordul a képtől. Az ablakhoz csoszog, de mintha félne kinézni. Üres foltok az utcán. Egy ember fut a kocsiúton, kihívóan csattognak a lépései. Az égen repülők vonulnak át. Aztán eltűnnek, a zúgás is elhal, de a ház még mindig nem nyugszik meg. Igen, remeg, és az anyó valahogy tovább is hallja a zúgást. Az ajtóhoz botorkál, fölrántja.

Piros sálas férfi áll a lépcsőnél, sárga bőrönddel. Arca sima, akár egy csecsemőé, cigaretta remeg a szájában. Alulról gyors lépések, mint a pergőtűz.

– Á, nem lesz semmi – mondja a pirossálas. De azért nem mozdul.

Arcok futnak el az öregasszony előtt. Egy férfi meg egy nő. De nem fordulnak felé. A pirossálas se néz rá, mintha egyáltalán nem is létezne, pedig még egy darabig az ajtóban áll, aztán visszahúzódik. – Az ember megdögölhetne ezektől! – Ó, mert úgy élnek körülötte, mint a családok. Átjárnak egymáshoz. Csak éppen ő, csak éppen… – és szinte kívánja, hogy legyen már valami. Bombázás – akármi… Törődik is vele, ha összedűl a ház!

Majd egyszerre imádkozni kezd, vértelen, kiszáradt ujjai összefonódnak. – Istenem, bocsáss meg nekem, nem akarok én rosszat, nem, nem!

Aztán csak ül, ül, elfelejtve imát, haragot. Előtte az asztalon mosatlan tányérok, kenyérhéjak. Az előbb mindez nem volt, eltűnt a félelemben, de most ismét… – és ez olyan gyűlöletes.

Csöngetnek. Sápadt képű, magas nő áll az ajtóban. Arcán mintha leves folyt volna szét.

– Bevonultak a németek.

Az öregasszony felemeli a fejét, aztán előrecsúszik. Merev, mozdulatlan arccal kérdi:

– A németek? De hát miért?

– A zsidók… árulás…

Nem nagyon érti, hanem valami furcsa öröm fogja el. Igen, lemennek az utcára, körülnéznek. A barátnője csak beszél, beszél, és ez oly jó.

Aztán már egymás mellett baktatnak. A Népszínház utca csöndes: szürke kabátos nő áll egy kapu előtt, a Körút felé néz, mereven előrenyújtott nyakkal. Kövér férfi rákvörös arccal ordít a feleségére:

– Mit tudom én, mi lesz?!

Négy baka megy a járdán, kettős sorban. Menthetetlenül békebeliek, ahogyan csöndesen fütyörésznek. De a Körút zajokat küld: motorpufogást, tompa morajt. Az asszonyok arra vonulnak. Anyó egy pillanatra megáll.

– Te Sári, ez, ez olyan…

Nem találja a szót. Különös, motyogja, különös. Aztán csoszog a zaj felé. Arcok bukkannak fel előtte, meglökik a vállát. Még ez is jó. Ismerősen hunyorog mindenkire. Sűrű tömeg zárja el az úttestet. A föld reszket.

– Ezek a motorosok – mondja valaki.

Az öregasszony a könyökével dolgozik. Rászólnak, bánja is ő! Ráncos, mogyorónyi fejét előretolja. Szürke sisakos motorosok dübörögnek előtte: elsüllyedt arcok a sisak alatt. Még előbbre sodródik, mintha a tömeg hátára emelkedne, az arcába ordítanak.

– Nem látott még német katonát?!

Behúzza a nyakát, tekintetével a Sárit keresi. Az a sarkon beszélget egy másik nővel.

– Most majd más világ lesz!

Sári bólogat, anyó is bólogat. A napfény elporzik, lassan sötétedik, de még nem mennek haza. Sári beszél, ám az öregasszony nem figyel. A Körutat nézi, az embereket. A kis csoportokat a sarkon. Nem is tudja, hogy kerül haza. Sári a kapuban megszorítja a karját.

– Holnap fölnézek.

Ő pedig fölmászik a lépcsőn. Az első emeleten kék pongyolás nő fogadja.

– Igaz, hogy bevonultak a németek?

Anyó a karfába fogózik. Kérdezett tőle valaki valamit? A fejét ingatja, sunyin pislog.

– Igaz.

Már többen állnak körülötte. Az ügyvéd is itt van, Frida meg a mérnök. És csak magyaráz.

– Láttam a motorosokat, sokan voltak, sokan…

De mi ez a sírás? Egyszerre elhallgat. Sápadtan lobog előtte egy arc. A vállak szétnyílnak, lassan továbbmegy.

Odafönt a szobájában még egyszer érzi azt a különös, izgatott boldogságot. Az utca zaja, az elvonuló katonákkal… Régi indulók emléke tör fel benne. – Wacht am Rhein… – Vézna karja a levegőt hadarja, gyászos cipője topog.

Aztán lehull egy székre, mint elhajított, sötét kendő.

 

Két jegyet szorongat, és közben a mozi plakátját nézi. Hegyes arcú, pajeszes zsidó néz rá bámulva, felrántott szemöldökkel. Oly félelmetesen vigyorog. Egész közel megy a képhez, egy pillanatig mintha egyedül lenne vele. Az ajkát harapdálja, hát ilyenek ezek… ilyenek… Sári megérinti a karját.

– Mindjárt bemegyünk.

Sokan vannak az előcsarnokban, mozdulni se lehet. A civilek között német katonák szürke foltja. Aztán lassan befelé sodródnak.

– Régen voltam moziban – motyogja anyó.

Külön örül mindennek. A jegynek, a széknek, az embereknek. Jobbra-balra forgolódik, mintha mindenáron üdvözölni akarna valakit. Egy szőke bajuszos katona rámosolyog. Fölemeli a fejét, de a mosoly már elcsúszott előle. Hirtelen megkérdi.

– Élt ez a Jud Süss? Tényleg élt?

– Hát persze – bólint a barátnője –, nyúzta a népet. De aztán fellógatták. Majd meglátod.

– Fellógatták – ismétli. Megborzong. Izgatottan vihog. Ahogy sötét lesz, Sárihoz húzódik. A vásznon feltűnik a bajuszos, kövér német herceg. De a ruhája igazán pompás. És az a gyönyörű terem, micsoda hatalmas tükrök!… A közönség fütyül. Megjelent a pajeszes, hajlong, a kezét dörzsöli. Aztán mosolyog…

Valósággal körülfolyja a herceget. Meg azt a lányt, azt a szép szőkét.

– A pofájába vágni!

Anyó is előrenyújtja sovány csirkenyakát. És egyszerre csak hallja a hangját.

– Disznó! Disznó!

Remeg, satnya öklét lobogtatja. Sári is kiabál, különös, éles hangon. A többiek is. Anyó elfullad, amikor Jud Süsst felhúzzák, megint sipít.

– Magasabbra! Magasabbra!

Vele zeng a mozi. Tapsolnak, éljeneznek. Anyó érzi, hogy vele vannak, mint egy család. Rákiált a kalitkában hebegő zsidóra.

– Ne pofázz!

Felgyullad a villany. Föláll. A szék támlájába kapaszkodik, mintha még maradni akarna. Kis kalapja félrecsúszik, egy ócska hajfürt a homlokába hull. Az arcok most se hagyják el, vele sodródnak az utcára. Elegáns, szőke nőhöz szól, aztán egy férfihoz. És válaszolnak neki, felelnek neki. Valami együtt viszi őket. Az utcán még többen vannak. Mindegy, hova, merre, csak együtt! Embergyűrű hullámzik körülötte. Hangok bugyborékolnak.

Anyó megáll, vaksin hunyorog. Valaki ordít. Elkínzottan, állatian. Sári az öregasszonyhoz hajol.

– Egy zsidót vernek.

Anyó előbbre furakodik, még előbbre. Kiabál, akárcsak a moziban.

– Fellógatni!

És akkor egy véres arcot lát. Nem is arc az már, csak formátlan massza. A szemüveg eltört, keretje árván fityeg, tépetten lóg a nyakkendő. Aztán az egész lezuhan a földre.

Anyó lesunyja a fejét, didereg. Kicsúszik a tömegből, botorkál. Valahogyan nagyon messziről hallja a Sári lépéseit.

– Elintézték, alaposan elintézték.

Sári felé emeli az arcát. Valamit kérdezni akar, de elcsuklik a hangja. És akkor Sári:

– Nagyszerű voltál a moziban!

Anyó kihúzza magát, csenevész mosoly buggyan föl a ráncaiból.

 

Az utca hosszú és sötét. Olykor fölkattan egy-egy elemlámpa nyugtalan fénye, valahol cigaretta parázslik. Az öregasszony Sáriba kapaszkodik. Úgy lóg a karján, mint valami batyu. Néha szeretne visszafordulni, de csak megy tovább. Nem ismeri az utcát, az embereket se, ahová a Sári vonszolja. Várnak, mondta Sári, már beszéltem rólad. Szinte el se tudja képzelni a helyet, ahol várnak rá. Valaki elsuhan mellette, oldalt rántja a fejét. Nevetnek. Ez is olyan különös, ijesztő. Mondhatna valamit Sári, de az csak hallgat. A sarki lámpa tompa fényében feltűnik a zöldesszürke, elmosódott arca. Akár egy vízbefúlté, ahogy elúszik a hínár alatt.

Görnyedt, öreg kapu előtt állnak. Sötét folt a sötétben. A nyirkos kapualjban egy elhagyott, ócska verkli meg valami roskatag, züllött szekrény. Valahol az udvar végén fény leselkedik. Nagy kendős asszony gurul át az udvaron. Mögötte egy másik, mint az árnyék.

– Ezek is oda mennek – mondja Sári.

Nyílik az ajtó. Lapos orrú nő áll a lámpa sápadt fényében. Spenótszínű ruháján öklömnyi gombok. Kezét az öregasszony felé löki. A sötétben árnyak imbolyognak. Pusmogás hallatszik, és mintha teát kavarnának.

– Elhoztam – mondja Sári. – Tudjátok, már beszéltem róla.

Anyó már egy széken ül, csésze teával, lekváros kenyérrel. Hosszan kortyolgat, mintha bele akarna bújni a csészébe. Akárcsak olvasná az egészet, vagy moziban látná. Ez, ez maga a félelem… nem lehet kikerülni. Miért is jött ide? Arcát a tea gőzébe rejti. Valaki szólítja.

– Vassné. Vass Gézáné.

– Igen.

– Mindent jelentsen, ami a házban történik a zsidókkal. Ha kijátsszák a törvényt. Nem hordják a csillagot, vagy pedig…

Zsidók, törvény… A filmre gondol, Jud Süssre. Aztán a szomszédra, a Győrinére. Színes pongyolában libeg a folyosón, és mindig nagy társaság jár hozzá. Éjfélig recsegtetik a rádiót, táncolnak. Vele pedig nem törődnek. Hogy nem tud aludni, hogy… De van ilyen több is. Az a kövér kereskedő az első emeleten egyszer rászólt…

A csészét egy lassú mozdulattal az ölébe ereszti. Kiegyenesedik és megismétli.

– Igen.

Közben valahogy megváltozott a szoba. Barátságosabb, már látni a Mária-képet, Jézust, ahogy a vérző szívét mutatja.

– Az öcsém a Gestapónál van – mondja a lapos orrú nő –, ő majd elintézi a följelentéseket.

Hallgatnak egy kicsit. Megcsörren egy kanál, valaki köhécsel.

– Tegnap vettem egy pár harisnyát.

– Igen, kiárusítják a zsidó üzleteket. – Anyó még mindig úgy ül, egyenes derékkal, mintha megmerevedett volna. Egy szót sem szól. Olykor megrebben a szemhéja, hosszú, csontos ujjaival végigsimít a szoknyáján.

Mindenkit megcsókol, amikor elbúcsúzik.

 

– Mi történt a Vassnéval? Valahogy olyan furcsa. A múltkor találkoztam vele a lépcsőn: csak nézett, nem köszönt.

– Tegnap este az óvóhelyen rászólt az Ágira, miért nem viseli a csillagot.

Elhallgatnak. Csönd és dohányfüst van a szobában. Kintről magányosan kattog egy villamos. Két nő a díványon ül, a férfi pedig a hátát a falhoz vetve cigarettázik. Apró kis ember, gyerekarccal, gyanakvó, ijedt szemekkel. Szemöldöke néha összehúzódik, és ilyenkor furcsán megkeményedik az arca, mintha valami távoli hangra figyelne. A nők színes ruhája különös ellentétben van sápadt, széteső arcukkal. Az élénken festett száj még csak sivárabbá teszi az arcot.

– Azelőtt észre se vettük ezt a vénasszonyt – mondja a fekete hajú nő –, most pedig…

– Mióta lakik mellettünk?

– Már itt volt, amikor ideköltöztünk. Figyeled, hogy mostanában mennyien járnak hozzá?

– Az óvóhelyen is körülülik, egész nagy társaság; a Frida meg a mérnök felesége.

A férfi elmosolyodik. Ideges, alkalmi mosoly ez. Aztán megszólal, mintha cukrot ropogtatna. – Hát így van ez. A Vassné, igen… most nagyon él, nem kell vele törődni.

– Azt mondják, ő jelentette föl a Ballát, hogy zsidó holmit rejteget. Egy hét múlva jött haza.

– És mit mond?

– Semmit. Nem beszél.

A férfi legyint. – Na, ez egyáltalán nem biztos. Miért éppen ő? Az emberek annyi mindent beszélnek, nem kell törődni vele. Különben meddig tarthat az egész? – Vállat von.

A fekete hajú nő felsóhajt. Összekoccantja a cipője orrát, hirtelen fölkapja a fejét.

– Halljátok?

– Sziréna?

– Dehogy, a szomszédban a Vassné rádiózik.

– Azelőtt rádiója se volt.

Induló harsog a szomszédból, szinte látni a menetelő katonákat. Mindent betöltenek ezek a hangok.

 

Anyó az előszobaajtónál áll. Dermedt mozdulatlanságban, ahogy a hernyó tapad a fa kérgéhez. Szeme kitágul, majd vékony réssé húzódik. Körülötte minden sötét, csak a lépcsőházból jön be a fény. Színes pongyola suhan el az üvegablakon. A szomszéd Győriné. Nevetve mond valamit. Férfihangok a lépcsőről.

Az öregasszony lehunyja a szemét. Valami olyan vad, félelmetesen meggyötört vonás ül ki az arcára. Mire felnéz, már senki sincs az üvegablaknál, hanem a szomszédból hangok jönnek, valaki fütyörész.

Most is, tehát még most is?! Mikor megy el a kedvük végre, hogy…

A szobába botorkál, felgyújtja a kis villanyt. Szemüveget ránt elő. Keze reszket, ahogy fölteszi. Az öreg tollat belemártja a tintatartóba. Nehezen megy az írás, többször abbahagyja. Ilyenkor a körmét rágcsálja. Egyszerre csak tintás lesz az ujja, az álla, az orra. A tintás kezét nézi, aztán tovább ír. Orra megnyúlik, nyelve szinte kicsúszik a szájából. Kétszer is elolvas valamit, bólogat. Egyszerre vihogni kezd. Aztán félretolja a papírt, és csak ül halott arccal, kihűlt tekintettel.

 

– De hát miért?

Apró, riadt könnycseppek folynak végig az asszony arcán. Szája remeg, ideges, fehér kezét tördeli. A gyerekarcú kis Győri fel-alá járkál. Nyugtalan, bujkáló mosoly az arcán. Valami furcsa, belső rendetlenség árad el rajta, hiába a gondosan megkötött nyakkendő, a finom, szürke ruha. Hirtelen megáll a felesége előtt, kissé hátraveti a fejét.

– Dorbézolásért, meg aztán…

– Hogy mi dorbézoltunk?!

– Igen. Tíz után is. Olyan hangosan csapkodjuk a kártyát, hogy nem tud aludni. A konyhaablakban pedig sonka lóg, szalonna, kolbász. – Rándít egyet a vállán. – Bár lógna! Kávékészletünk van, üzleteket bonyolítunk le a lakásban…

– Ezért jelentett fel? Ezért?

– Igen. A rendőrfogalmazó elmondta. Az rendes ember, unja az egész cirkuszt. Pedig amikor elvitték, igazán azt hittem, hogy… – A fejét csóválja, mint aki még mindig kételkedik.

– De ez, ez!… – Az asszony a szomszéd felé mutat. – Mi baja velünk, hát bántottuk?! Talán hívjuk meg egyszer? Istenem, én igazán nem tudom… S legközelebb megint följelent… hogy dorbézolunk… De hát csak a Vili volt nálunk, az meg olyan csendes fiú… dorbézolunk…

Szánalmasan hangzik ez a szó. A nő feje a férfi vállára csuklik… Az végigsimít rajta. – Hát most így van – dünnyögi –, most így… Olvassak neked valamit, vagy pedig?… – Elhallgat, az asszony sűrű, fekete haját nézi. Olyan, mint egy vad zuhatag. Egyszer Siófokon szépségversenyt nyert, talán négy éve. Akkor kicsit csodálkozott, hogy ez az asszony az ő felesége. – Belehajtja arcát a nő hajába.

 

Vassné szalmakalapot próbál a tükör előtt. Két fonnyadt cseresznye lóg a kalapon, meg valami zöldség. Vassné blúza fehér, szoknyája világos. De az arca talán még sápadtabb, elhagyottabb az élénk színek között. Sárival van randevúja. Elmennek megnézni a romokat. Akárcsak moziba vagy színházba mennének. Délelőtt a Bakács tér körül bombáztak. Jaj, csak a rendőr sose engedi oda az embert!

A rádió szól, de az se változtat a szoba magányán. A könnyűzene nem jut el a régi képekhez, bútorokhoz. És anyó talán hallja?

Elkattintja a rádiót, indul. Veszedelmesen fityeg kalapján a cseresznye, ahogy megy le a lépcsőn. Mereven bámul maga elé, kezét bizalmatlanul maga elé tolja. A második emeleten kis csoport rebben szét előtte. Suttogás kíséri. Úsznak utána a hangok, mint valami láthatatlan fátyol. Aztán egyszerre csak mellette van valaki. Most se néz fel, csak a barna férficipőt látja, a szürke nadrágot.

– A Kozmáért jöttek. – Kis csönd, aztán egy szó csattan. – Piszok! – A barna cipő levágtat a lépcsőn.

Anyó a karfába fogódzik, vaksin hunyorog. Olyan szánalmas most a virágos szoknyájában, arca szinte elvész a kalap alatt.

Mit mondott ez az ember? A Kozmáért jöttek? Ja igen, az újságíró. De hát mi köze hozzá? Alig látta egyszer-kétszer. Szinte hallja a szót: – piszok! – Elfutja a méreg, ajkát harapdálja. Neki ilyet mondani, ilyet! Hiszen tudja, ki volt. Az a munkás, a Bányai, hát persze! Közben valami kis büszkeségfélét érez. Úgy, hát azt hiszik, ő jelentette fel a Kozmát?

Hatalmas szál német katona áll a kapuban. Anyó olyan csöpp mellette. Hunyorogva felnéz rá, de az valahova a távolba bámul. A kapu előtt sivatagszínű német autó. Az öregasszony a katona körül topog, mintha alamizsnát kérne. Biztosan volt Afrikában, Rommel seregében harcolt. Aranyosan buggyan ki haja a szürke sapka alól, az álla lágy, de valahogyan mégis férfias. Anyó bólogat, motyog, mintha mindazt helyeselné, ami a katona körül van. De észre se veszi, meg se látja. Anyó végre kinyújtja a piszkafa karját.

– Heil Hitler!

Olyan ez, akár egy könyörgés. A hangok nem jutnak el a katonához. Néma és mozdulatlan. Csenevészen, siváran csüng az öregasszony karja, mint ócska zászlórúd, amelyről már rég letépték a lobogót. Így áll még egy darabig a katona mellett. Aztán leereszti a karját, és elmegy.

 

Budáról jön egy rokonától. Nagy csomag hagymára emlékeztet, ahogy a villamos sarkában ül. Ballonkabát lóg rajta, ernyő, zöld táska. Az ernyőt meg a táskát nemrég vette Sárival. Úgy néz ki, olyan idegenül, mintha még mindig nem szokta volna meg. Az embereket nézi, az utcák hunyorgó fényeit. Feje mellére csuklik, de egy rázkódásánál fölriad.

Körülötte sötét. A villamos áll. Mellette árnyak lógnak. Valaki halkan beszél.

– Légiveszély. Azért állt le a kocsi.

Aztán megint csönd, apró, ijedt köhécselés. – Istenem, Istenem. – Páran leszállnak, a villamos előtt ácsorognak. Egy ember pedig felszáll. A holdfény éppen a bajuszos, kissé puffadt arcára esik. Kényelmesen, nyugodtan leül. Mintha nem is utazni akarna, hanem csak úgy ülni, a sötét kocsiban.

Anyó értelmetlenül hunyorog. Kinyújtja kezét, aztán visszahúzza. Végigsimít az ernyőjén. Tétova, suta mozdulattal föláll, aztán megint visszacsúszik a padra. Olyan elveszett, olyan elhagyott. Úgy érzi, üres a villamos, a kalauz is elment, meg a vezető.

Kintről nyugtalan zajok. Dobogás, tompa zuhanás, mintha valaki elesett volna. Anyó mégiscsak föláll, kibotorkál. Szája hangtalanul mozog, mintha önmagát biztatná. Lent áll a villamos előtt, visszanéz. Ijesztően barátságtalan az elhagyott, sötét kocsi. Magához szorítja az ernyőt, elindul a Rákóczi úton. Alattomosan, váratlanul elemlámpa csapódik a szemébe, meglökik a vállát. Mintha az egész város rohanna a sötétben. Az utcák egymásba hullanak, a kapuk csikorogva bezárulnak. Nem fogadják be az embereket.

Anyó úgy üget, mint egy vén igásló. Ráncos nyaka előrecsúszik, ernyőjét markolássza. – Mindjárt szól a sziréna. Mindjárt… Hol vagyok? – Szimatol a sötétben, aztán tovább… Káromkodás fut mellette, lihegés csap az arcába. – A sziréna… – Szinte már kívánja, hogy felüvöltsön. Mert ez még rosszabb, még kínzóbb. De hát meddig kell még… meddig?… Falhoz csúszik, hogy remeg a térde… Fénykéve hasít a sötétbe, és megvilágít egy templomot. Az felragyog egy pillanatra, aztán megint a semmibe hull.

Anyó egyszerre megáll. És most olyan lapos, akár egy rajzszög. Az a munkás, a Bányai, talán éppen mellette van a sötétben. Igen, igen, mit lehet tudni, mióta követi?… Mozdulni se tud, mint valami rossz álomban. Egész testében reszket. Aztán mégis továbbvánszorog. Úgy fogja körül a sötét, mint a fal. A Bányai… hiszen az meg akarja ölni. Amit a múltkor mondott a lépcsőházban. – Piszok! – Tegnap is úgy nézett rá… Ellene van, ellene, és még többen is.

A házuk van előtte. Maga se tudja, hogy bukik be a kapun. Karavánok vándorolnak a sötét lépcsőn, de ő csak fölfelé törtet. Úgy bújik be a lakásába, mint állat az odújába.

 

A lapos orrú nő mellett ül a Tömő utcai kis szobában. Az ablakon besüt a délutáni nap. Gyerekfejek villannak föl, futball-labda döng. Anyó az első estére gondol, mikor idejött a Sárival. Hogy félt… Egy szendvics után nyúl, lassan majszolgatja. Fölemel egy morzsát a szoknyájáról, a tányér szélére teszi. Borítékot húz elő a táskájából. Kihúzza a levelet, és a barátnője elé tolja. Az nagyokat pislogva olvassa. Olykor anyóra pillant. Épp úgy nézi, mint anyó előbb a morzsát.

– Kommunista?

– Igen. Nagy társaság jár hozzá, megfigyeltem. A lépcsőházban megfenyegetett. – Megrebben a szemöldöke. Mereven bámul, akár egy tyúk. – Azt hitte, én jelentettem föl azt a szerkesztőt. Egyszer egy sárgacsillagos is bement hozzá… a lakásba, igen, igen! Hiszen láttam, jól láttam, de mennyire. Az óvóhelyen olvas. Nem tudom, miféle könyveket, de… – Elhallgat, ráng a szája. – Megfenyegetett.

– Bányai?

– Úgy hívják, igen.

– Jó, odaadom az öcsémnek. – A levél eltűnik valahol a szoknyájában.

Aztán csak ülnek egymás mellett. Anyó kinyújtja a kezét, mintha vissza akarná kérni a levelet. De megint csak egy szendvicset vesz.

Valahol lágyan énekelnek, mintha fiatal lányok mennének karonfogva. Anyó föláll.

– Isten veled.

 

– Ő adta föl a Bányait?

A házmester arrébb tolja a tányért, figyelmesen nézi a kanalat. – Igen, ma délután vitték el.

Az asszony föláll. Kiviszi a tányérokat, aztán megint visszajön. Tesz-vesz a szobában, aztán ismét az asztalhoz ül.

– És a felesége?

– Itthagyták.

– Vinnék neki egy kis levest, vagy… – Végigsimít a homlokán.

– Nem leves kell annak. Különben sincs itthon, elment az anyjához. Beadta a kulcsot. Csomagot is hagyott itt.

– Csomagot?

– Neked nincs gondod vele. – Lassú, nehézkes mozdulattal pipára gyújt, a füstbe bámul. Olykor kiveszi szájából a pipát, mintha beszélni akarna, de csak hallgat. Arca kemény, mint egy darab kő.

Az asszony ujjával köröket von az asztalon.

– Kinek ártott a Bányai? Olyan csöndes ember volt. Részegen se látta senki.

A házmester kiveszi a pipát a szájából. – Tudományos ember volt. Nekem sokat beszélt a társadalomról, hogy másképpen kellene berendezni.

– Színházba is jártak – bólint az asszony. Kis csönd, aztán megint a nő.

– Ez már a harmadik, akit a Vassné följelentett. A kis Győri meg a Balla… Azt hazaengedték. Talán a Bányait is. Mit gondolsz?

A férjére néz, de az megint csak pipázik. Nem felel. A másik szobából a rádió szól. Egy nő énekel, aztán megint csönd. Majd egy száraz férfihang.

– Műsorunkat megszakítjuk. Zavarórepülés, Bácska-Baja…

Az asszony felsóhajt. A férfi tovább füstölög, aztán megszólal. – Egyszer itt sündörgött az ajtónk előtt.

– Kicsoda?

– A Vassné. Aztán azt mondta, hogy a lakók névjegyzékét olvassa, mert éppen kinyitottam az ajtót.

Tikkadtan kattog a rádió. Lépések az emeleten. Valahol becsapnak egy ajtót. Az asszony előregörnyed, keze megremeg az asztalon.

– De hát mit szimatolhat nálunk? Mit akar?

– Fene tudja.

 

Anyó az ablaknál ül. A napot nézi, ahogy felkél a tér fölött. Körülötte mintha habos lenne az ég. A térről meg gőzölgő pára száll fel. Aztán lassan kidugják fejüket a bódék, és már a sátrakat is látni.

Az éjszakára gondol, ahogy álmatlanul, mereven feküdt az ágyában. Igaz, kétszer is le kellett menni az óvóhelyre, és akkor már nem nagyon lehet aludni. Hanem az az ember, a Bányai… Hát elvitték. Az óvóhelyen mondták. Aztán csak hallgattak és néztek rá. Tehet róla? Hiszen a Bányai meg akarta ölni. Fenyegette. Különben is zsidó járt hozzá. Zsidó.

Ez se nyugtatja meg. A Bányai fekete, kissé szomorú arca van előtte. Valaki azt mondta, hogy talán kiengedik. Akkor visszajön, és… Megrándul a válla, mintha ostorral ráhúztak volna. – A Balla is visszajött. A Győrit kétszer kellett feljelenteni, pedig az zsidó volt.

Mit mondott a Sári? Vagy mi, vagy ők! Akkor lelkesítették ezek a szavak, de most… Azt mondják, a felesége elment a házból. A Bányai felesége. Hova mehetett? Mit csinálhat? Különben mit törődik vele? Ők se irgalmaznának!

Feláll, és kimegy a konyhába. Hallja, amint valaki azt mondja a gangon:

– Az egy rohadt, vén dög!

Felkapja a fejét, figyel. De már csak a szőnyeget porolják.

 

A kazánházban vannak a férfiak. A villanyt nem gyújtották meg, viharlámpa ég egy priccs mellett.

A viharlámpa mellett a házmester mozdulatlan arca. Semmivel sem elevenebb, mint az inggombja vagy a hátratolt bőrsatyakja. Ujjait térde köré kulcsolja, és igazán úgy ül, akár egy szobor. A vice az egyik bojleron csücsül. Vékony lábai úgy lógnak le, mint cérnaszálak. Tenyere olykor végigfut sovány arcán. Orrát dörzsöli, állát, aztán a nyakát. Vigyorog, mint akinek nagyon tetszik az egész.

A Morvai fiúk a falnál állnak zsebre tett kézzel. Valahogy olyanok, mint két komondor. Széles, hűséges hátuk kissé előrehajol, ahogy a földet bámulják. Fátyol, a cigány, a priccsen kuksol. Néha fölkapja a fejét, a levegőbe szimatol, beletúr a sörényébe. Azt mondják, tud a késsel bánni. Hosszú, rolóképű ember áll mellette. Már két éve itt lakik, de még senki se ismeri a házban. Most mégis eljött.

Megszólal a házmester. Csöndesen beszél, mégis meghallja mindenki.

– Három embert buktatott le. Utoljára a Bányait. A feleségem megkérdezte, mit vétett a Bányai? Én is megkérdezem, mit vétett? És a Győri meg a felesége – a Balla?

– Az hazakerült.

– Hazakerült. De a többiek? Piszok dolog ez, és én nem szeretem a piszok dolgokat. Nem arról van szó. Nem valami úri ház ez. Nem arról van szó. Lakik itt hivatalnoktól cigányig mindenféle ember. Volt úgy, hogy loptak is, aztán egyik-másik részegen jön haza. Részegen, akár az ágyú. De hogy valaki föladja a másikat?!

A cigány föláll, kezével a levegőbe hadarít.

– Jól mondja, jól! Nem tűrhetjük!

A két Morvai még mindig a földet bámulja. Hallgatnak.

 

Az ajtónál áll a légócsomagjával. A ház úgy remeg, mintha állandóan ráznák. Tompán, rekedten ugatnak a légelhárító ágyúk. Fénycsíkok hasítják át a sötét eget. A roló felhúzva, az ablak kinyitva. Komor, fekete tömbök a házak. Távolról vöröses füst hömpölyög, akár egy szakadozott szélű, hatalmas oszlop.

Anyó ezt nézi. Lassan-lassan hömpölyög előre a füst, eléri a házat, őt is… De hát miért is nem megy le, mit áll itt az ajtóban?

Visszajött a Bányai. Kiengedték. Egész nap erre gondol. De hiszen akkor mondták volna. Nem engedik azt ki, dehogy! – és mégis… szinte látja, ahogy lent ül az óvóhelyen és olvas.

Árva, magányos repülőt világít meg a fénykéve. Próbál kicsúszni a fényből. Hiába – a légelhárítók még elszántabban csaholnak.

Anyó kinyitja az ajtót, a sötét folyosón imbolyog. Elfelejti a Bányait, mindent. Csak lefelé, lefelé… Süket csönd kíséri. A légelhárítók is elhallgatnak. Öreg ujjai tétován csúsznak a falon. Lába majdnem elvéti a lépcsőt. Nem meri meggyújtani az elemlámpát. Ó, hiszen már a pince vasajtaja van előtte. Nehézkesen, csikorogva nyílik. A házmester merev arca fogadja. A Szászné egy tábori széken. Hosszan kortyolgat egy kulacsból. De az öregasszony csak egy arcot keres…

A hátsó óvóhely felé mászik. Nem, hát nincs itt az az ember! Persze, hogy is képzelte?!… Leül a fapadra, egy kövér nő mellé.

– Most jött le, Vassné? Nem félt odafent? Igazi bátor asszony!

– Az ám. – Mosolyog, a fejét ingatja. Lám, hát szeretik őt. Bátor asszony, azt mondják, bátor asszony. Oldalt kapja a fejét. – Már ez a cigány is idetolakodott? Azelőtt jó volt neki a másik óvóhely? – Bizony – bólint Frida. – Az a két lakli is itt van, a Morvai fiúk.

– Inkább bevonulnának – mondja anyó. – Az a baj, hogy sok a lógós. Ki menjen katonának, talán én? Hiszen, ha nem lennék nő!…

– Attól nyugodtan elmehet – hallja a cigányt. Mondhatna erre valamit, de inkább hallgat, mit kezdjen ilyen alakokkal? Frida Bécsről beszél.

– Ott mentem férjhez egy katonakarmesterhez. Százados volt. Fess ember, igazi fess ember. Hallja?

– Mi az?

A légelhárítók. No, ez bevágott ide a közelbe. Megint rákezdték.

Hallgatnak. Anyó keze a légócsomagot simogatja. Egy dörrenésnél lehunyja a szemét, mintha megemelkednék alatta a padló. Mire fölnéz, sötét van körülötte. Elemlámpák fénye ugrál a falon. Feláll, kezét kinyújtja, de nincs mellette senki. Egy nő visít.

– Ezt mi kaptuk!

– Csönd! Mit hisztériázik?

Már az elemlámpákat se gyújtják meg.

– Frida – súgja az anyó. – Frida…

Nincs válasz. De hát hova tűntek ezek? Lassan sűrűsödik körülötte a sötétség, és már olyan, mint egy fal. Egy konok, rosszindulatú fal.

Fölrúgják a fapadokat. Kinek a válla ez?

Keze az elemlámpán botorkál. Elejti, utánanyúl, de meglökik a vállát. A falhoz perdül. És akkor valami nyomás nehezedik rá. Öklével egy széles háton dörömböl.

– Mit akar – lihegi –, mit akar?

De mintha már többen szorítanák. Kiáltana, de nincs hangja. Keze lehull, kalapja félrecsúszik. Kóchaja kibomlik. Valósággal a falhoz préselik.

Miért nem segítenek? – Miért hagyják?

Mintha lassan fölemelkedne, aztán megint alámerülne. Rúgni próbál, de a levegőben fityeg a lába. Beleharap egy karba, a nyál szétfreccsen a karján, arcán. Úgy érzi, hogy keze-lába elválik tőle. A feje meg valami rémes szorítóban…

Aztán már nem érez semmit. Bosszú, félelem, harag, fájdalom, minden lehull róla. Nyöszörögni se tud. A fal… Benyomják a falba…

Valahogy még felvinnyog. Elvész a hang. Nyomorultul elvész.

Nehézkes, izzadt lihegések a sötétben. Valaki úgy morog, mint egy láncos kutya. Lépés dobban, köpés sercen a falon.

A felcsapódó villanyfényben – a fal mellett – egy halom véres, sáros rongyként hever az öregasszony. Mellette agyontaposott kalapja, szétrúgott csomagja.

Ember nincs mellette senki.

Könnyező fák

Mezítlábas, klottnadrágos fiú futott végig a Nagyfuvaros utcán.

– Itt a verklis!

Barnára sült bőrén olajosan ragyogott a nap, fekete talpa csattogott a kövezeten. Lehajolt, a járda széléről felkapott egy szalmaszálat, és a szájába dugta. – A verklis! Itt a verklis!

Fekete hajú cigánylányok jöttek a tér felől összefogózva, súlyos hajuk összeborult, mint a fák koronája. Sámlik, hokedlik a kapuk előtt, egy tetovált karú, kék trikós férfi újságot olvasott. Fölnézett, ölébe eresztette a lapot, és azt mondta: – Akkor hát táncolunk.

A cigánylányok énekelve mentek az utca közepén, mögöttük két baka. A gyereknek már csak a hangját lehetett hallani, ahogy föl-fölkiáltott: – Itt a verklis!

Valahonnan a Mária Terézia tér felől jött a verklis. Csontos, barna arcát a ritkás, fehér szőrökkel átsütötte a nap. Fölfelé nézett, mindig fölfelé, mintha a háztetőkön keresne valamit. A verkli oldalán pedig bokrok voltak és fák, három ragyogó szőke lánnyal. Ahogy eljött a Pléhkrisztus kocsma előtt, egy öregasszony fölemelkedett az utca kövéről. Úgy feküdt eddig, mint egy halom rongy, de most felállt, és ment a verkli mellett.

– …amit a férjem úgy szeretett, hiszen ismerted a Józsit! A verklis hallgatott, még mindig a háztetőket nézte. Gyerekek ugráltak mellette, fekete kendős asszonyok vonultak utána, akár a búcsúsok.

Egy öblös, barna kapu előtt megállt a verklis, két karját leeresztette és várt.

Kitárult a kapu, és megnyílt a ház az udvarral. A széles körfolyosó alatt roskatag, szürke lépcső vékony résű, apró ablakokhoz vezetett. Arcok jelentek meg az ablakokban, mintha ebben a házban a föld alatt élnének. A gangon, sárga huzatú karosszékben, nagy kendős, hordótestű, bő fenekű cigány nő ült. Arca elveszett a ráncok és a szőrök között. Előtte, egy sámlin, keménykalapos cigány pipázott barna szvetterben, vállára dobott kék kendővel. És a többiek is a gangon meg az udvarban – mintha mindegyiket ez a hatalmas nő pottyantotta volna ki! Az udvar sarkán öreg konfliskocsi. Árván csüngő rúdján száradó ingek, alsónadrágok. Bent, a kapualjban ócska csap folydogált, akár egy elromlott, öreg szem. – Szomszédos házak, tűzfalak hajoltak be az udvarba, mintha a ház tovább folytatódna utcákon, tereken keresztül.

A verkli begördült a konflis mellé. Az öregasszony mozdulatlanul nézte, akár egy bálvány, de hirtelen megszólalt:

– Semmit sem használt a lábkenőcsöd, Ostoros. Most sem tudok aludni.

A verklis előrejött, meghajolt. Úgy nyúlt kabátja belső zsebébe, mintha szivart akarna előhúzni. – Pedig én is azt használom, és mondhatom, sosem fáj a lábam. Egy török orvostól kaptam a receptet még katona koromban.

Az öreg nő hallgatott, és látszott, hogy nem is akar többet mondani. Ostoros még várt egy kicsit, aztán visszament a verklihez. Föltette keret nélküli, összedrótozott szemüvegét, és a zene megszólalt.

Sárga kendő repült a magasba, bajuszos cigány ugrott az udvar közepére, piros szoknyás lánnyal. Aztán már többen is táncoltak. Újabb és újabb arcok jöttek az utcáról. Két zömök cigányfiú magas, zöldruhás lányt hozott a karjánál fogva, mint egy zsákmányt. Úgy nézték tapadó tekintettel, mint akik már többet el nem engedik. Borzas, ősz fej bújt ki a konflis ponyvája mögül.

– Na mi az, már aludni se lehet?!

– Bújj vissza, Pipacs bácsi!

Keringő kopogott az udvaron, aztán csárdás, de mindegyiknek egy üteme volt.

– Mit akarsz a feleségemtől, mit akarsz, azt mondd meg!?

A tánc abbamaradt, de a verkli tovább szólt. Vékony, vágott szájú férfiarc emelkedett a tömeg fölé. – Itt fogdossa a szemem előtt!

– Az asszonyt üsd!

– Nincs bicskázás! Hogy megint rendőr jöjjön?! – A hatalmas nő szólalt meg. – Vidd haza feleségedet, Misa! Ott verheted!

– A hülye fejedet verd, Misa, tudtad, micsoda ringyót veszel el!

Valaki röhögött, és Misát egy vacak, kis sárga hajú nővel kisodorták az udvarból. Tánc, tovább! Három szurtos képű gyerek ugrott a táncolók közé, az egyik szemtelen bogárként bebújt egy szoknya alá. Visítás, pofon csattant. Keménykalapos, kövér férfi csípőre tett kézzel, egyedül táncolt – táncolt és énekelt.

– A lámpában ecet ég, hogy mulasson a vendég, hogy mulasson a vendég?!

Zsíros, vörös arca fénylett, ragyogott, mint egy felgyulladt lampion.

A zene elhallgatott, de ezt senki nem vette észre. Tovább táncoltak. Ostoros a mellényzsebéből kivett egy kissé törött szivart, rágyújtott. Csöndesen fújta a füstöt, és azt mondta: – Ha Márton úr élne, Olaszországban lennénk, Rómában. Ki akart vinni. Tudod, merre van Olaszország, Spinyóka?

Vékony cigánylány állt a verklis mellett, szakadt ujjú, fehér ruhában. Haja kibontva, sovány arcában csak nagy, fekete szeme élt. Két karját összefonta mellén, elnézett a táncolók fölött. A napfény lassan felszívódott az udvarból, ő pedig állt mozdulatlanul a növekedő sötétben.

A kapualjban felgyulladt a lámpa, valaki megfogta Spinyóka kezét, és egyszerre ott volt a táncolók között.

– Hát a Spinyóka nem táncol?!

Lehajtotta fejét, csöndesen vihogott, úgy mozgatta karját, mintha ringatna valakit.

Majd kerítünk neki táncost! Dönci! Hol a Dönci!?

Spinyóka még mindig nem nézett fel, de érezte, hogy a fejére tesznek valamit. Odanyúlt, és felcsattant a nevetés. Kis koszorú volt a fején – koszorú, falevelekből és ágakból. Hosszú szárú, kókadt fejű virágot nyomtak a kezébe. Így állt a virággal meg a koszorúval, és nevetett ő is. Hirtelen elkomolyodott, feje lecsúszott a mellére, sovány ujjai a koszorút babrálták. – De miért, miért?…

– Itt a Dönci!

Széles, röhögő pofa állt Spinyóka előtt, csíkos ingben, horpadt kalapban. Nézte a lányt, aztán elkapta és megcsókolta.

– Tetszik neki! Ugye, szép menyasszonyod van, Dönci?

– Éljen az ifjú pár!

Nászindulót játszott a verkli. Spinyóka Döncivel a menet élén vonult körbe az udvaron. Hátulról meglökték, koszorúja majdnem lecsúszott a fejéről. Úgy tartotta fél kézzel. Kihúzta magát, Döncibe karolt. A fiú rúgást kapott, mind a ketten a földön tenyereltek. Ahogy Spinyóka fölnézett, a hatalmas, kövér cigányasszonyt látta.

– Most már ez a férjed!

Spinyóka behúzta a fejét, még mindig nem kelt föl, mintha újabb ütést várna. Dönci megfogta a karját, fölállította. Már csak ők voltak az udvarban. Spinyóka végigsimított a fiú arcán, végigsimított a haján, a száján, vékony szálú bajuszán.

– Hazaviszlek – mondta a fiú, és úgy ingott a feje, mintha le akarna esni.

– Haza – bólintott Spinyóka. Elindult a fiú mellett, gyűrött falevelet sodorgatott, ami még a koszorúból maradt.

Vékony, szűk torkú utca a sötétben. Lámpafény ingott egy púpos ablakban, és mintha az egész utca hintázna. Hosszabb kerítés mellett mentek el, a holdfény rásütött az egymásra dobált vasrudakra. Dönci megállt, és megállt Spinyóka is. A fiú apró, táncos léptekkel ugrált körülötte, hirtelen fölkapta, a levegőbe emelte. Közben majdnem nekiesett a kerítésnek. Majd, mint aki megijedt valamitől, letette a lányt a földre. Spinyóka homlokát a kerítéshez dűtötte és várt. Megfogták a kezét, elvezették. Dönci így vitte, kézen fogva, egy homályos kapualjba, át az udvaron, egy ajtósor előtt. Az utolsó ajtósor előtt megállt.

– Mindjárt kinyitom.

Spinyóka nézte, ahogy a kulcs forog a zárban, aztán betolták valami sötét szobába. Állt mozdulatlanul. – Villany nincs… – hallotta – ágy nincs.

Gyertyafény lobbant, a sarokban szalmazsák látszott. Dönci kalapban ült a rozoga asztalnál, és nyers paradicsomot evett. Egyet hátranyújtott a lánynak.

Ahogy lefeküdtek a szalmazsákra, Spinyóka a fiú meztelen nyakát, hátát simogatta. Hosszú forradáson futott végig a keze. Magához vonta Dönci fejét.

– Seb.

– Megszúrtak. – A fiú szeme nedvesen csillogott a sötétben.

– Ki bántott? – Szorosan ölelte a borzas fejet, és még egyszer megkérdezte: – Ki bántott?

Reggel egyedül ébredt Spinyóka. Mellette piszkos törülköző meg ócska kendő. Behunyta a szemét, aztán megint fölnézett, de a fiút most sem látta. Keze végigsurrant a szalmazsákon, a rongyokon.

– Nahát, ez meg honnan keveredett elő?! – Magas, telt keblű nő állt az ajtóban, csípőre tett kézzel. Mögötte fölmerült egypár arc. – Egy bolond is éppen elég volt. – Körülnézett a szobában, mintha még azt a pár szál bútort is ki akarná vitetni.

– De hiszen ez Spinyóka!

Az arcok beljebb nyomultak. Spinyóka összehúzta magát. Nevetést hallott, lépéseket, egy kéz a vállát simogatta.

– Majd kirúgom mind a kettőt!

A lány fölemelte a fejét, de akkor már senki se volt a szobában. Fölugrott, fölkapott egy kenyérdarabot az asztalról, azt kezdte rágcsálni. A roskatag szekrényhez futott. Majd összedűlt, ahogy kinyitotta. Kopott nadrág volt benne, repedt sarkú vászoncipő, összecsavart harisnya.

– Az övé!

Kitárta az ablakot, leült az egyetlen székre. A lábát lógázta, nevetett. Megint a szalmazsáknál volt, rendbe szedte, összehajtogatta a rongyokat. De a törülközőt hirtelen a vállára kapta, és kiperdült az ajtón. Lefutott az utcára, ki a térre. A padok és a fák között táncolt.

Vigyorgó pofák vették körül. A szabó is kijött a boltjából, meg a sarki könyvkereskedő. Ott álltak és nézték.

– Hallottuk, férjhez mentél, Spinyóka, szép esküvőd volt.

A lány megállt a táncban, két karját leejtette, de az arca ragyogott. – Szép volt. Ő most elment, de mindjárt hazajön.

– Nahát, igazán szerencsés fickó ez a Dönci, ilyen feleséget kapott!…

– Hazajön! – tapsolt Spinyóka, és már futott is vissza. A vállához kapott, de a törülköző már nem volt ott. Egy darabig úgy állt, tétován, aztán elfelejtette az egészet, fölment a szobába. Leült a székre – ült és várt.

A szoba már megtelt napfénnyel, amikor Dönci hazajött. Hóna alatt kenyér, görögdinnye.

– Ezt kerestem.

– Kerested!… – Spinyóka elvette tőle a kenyeret meg a dinnyét, letette az asztalra.

– A csarnokban hordtam az árut.

Ebéd után sétáltak egyet. Dönci kicsit előrement, hátranyújtotta kezét Spinyókának. Este meg azt mondta:

– Elmegyek a fiúkkal a Víg Hajósba, a bőgőt viszem, és azért mindig kapok valamit.

Spinyóka a magányos szobát nézte, aztán lefutott végig a szűk utcán, át a téren, a Víg Hajós kocsmához. Leült a kőre a kocsma mellett, fölvett egy dinnyehéjat, azt dajkálta. A feje lecsuklott, és amikor megint fölnézett, fekete képű, szmokingos cigány állt az ajtóban. Utána kijött egy vászonnadrágos. Előimbolygott a nagybőgő, alatta Dönci. A vászonnadrágos a csöndes, kihalt utca közepén pénzt számolt a tenyerében. Hirtelen hátranézett.

– Itt a feleséged, Dönci.

Spinyóka mellette ment, és egyszerre az ő vállán volt a bőgő. Egy darabig még együtt vitték, aztán egyedül Spinyóka.

Így várta Döncit minden éjjel a kocsmánál, így vitte a bőgőt. A fiú azért néha átvette.

– Viszi, ő viszi… – nevetett Spinyóka.

A prímás ránézett és kiköpött.

Egy hajnalon idegen férfi jött a nagybőgő alatt. Spinyóka belehajolt az arcába. Sovány, vörös arc, és a sűrű, vékony ráncok között mintha vér folyna. Haja csomósan tapadt a homlokához. – A lány előrefutott a prímáshoz, elkapta a karját.

– Ő hol van?

– Mit tudom én, nem jött be este.

A lány visszaszaladt a kocsmához, egy darabig az ajtó előtt ácsorgott, aztán megint a cigányok után…

– Megvertétek, elkergettétek!

– Nem is láttam azt a tekergőt!

A nagybőgő imbolygott Spinyóka mellett. Megint belehajolt a vékony, csontos arcba. Az rá se nézett, csak ügetett tovább. Valahol az utca végén egy részeg elbődült, álmosan csikorgott egy kapu. Sárga, sápadt fénnyel tompán ragyogtak a háztetők és a sarki gyümölcsös bódéja, de az utcák még sötétek voltak.

– Miért kergettétek el!?

A vászonnadrágos megállt. Kivette szájából a cigarettát. – Eridj a keserves, jó anyádba!

– Hol van?! Hol van?!

Egyszerre csak egy társaság táncolt Spinyóka körül. Nem tudott szabadulni a karok és vállak gyűrűjéből. Énekeltek, ugráltak. A cigányok pedig mindjobban távolodtak.

– Engedjetek!

Megtántorodott, a szeméhez kapott, leült a földre. Így kuksolt, tenyerét szeméhez tapasztva. Fölnézett, és már csak az üres utca volt mellette. Fölkelt a kőről, lassan botorkálva át a téren. Egy fa alatt megállt és elmosolyodott. Nevetett, két karjával átölelte a fát. – Otthon van a Dönci! A szalmazsákon fekszik és vár!

Az egyik padon, ég felé tárt arccal, ujjait hasán összefonva, egy férfi aludt. Ostoros, a verklis. Spinyóka megcsókolta az arcát, aztán futott hazafelé.

Az ajtó előtt megállt. A mosoly elhagyta az arcát, az öröm lecsúszott róla. Az ajtó megnyílt, és nem volt mögötte senki.

A lány valósággal becsúszott a szobába, mint akinek itt már semmi keresnivalója. Ellenségesen álltak a bútorok, megsűrűsödött, nőtt körülöttük a csönd és a magány. Olyan volt ez már, akár egy elhagyott templom. Spinyóka letérdelt az ablak előtt a lassan emelkedő fényben, homloka a padlóra csúszott.

Nyílt az ajtó, lépések hallatszottak, de ő nem mozdult. Suttogást hallott, mintha a szoba megtelne mögötte emberekkel.

– Most meg egyedül hagyta ezt a nyomorultat!

– Majd visszajön!

– Csak várjatok…

A lány megfordult. Egy bögre leves az asztalon meg kenyér. Úgy esett neki, akár egy állat. Az üres bögrét leejtette, ült előregörnyedve, keze csomósan lelógott.

Késő délután lement az udvarra. Vékony, poros, útszéli fák kísérték, rajtuk kívül semmi mást nem látott. Kísérték a fák, mint hűséges, szomorú nővérek, összefogózva, némán könnyezve. Torka összeszorult, szeme égett, ahogy ment mellettük a Víg Hajós kocsmáig. Megállt a falnál, az újságárus mellett. A kecskeszakállas öreg ránézett a fél szemével.

– Eljöhetnél hozzám. Se gyerek, se feleségem. Tudom, hogy dilis vagy, de az nem baj.

Spinyóka elnézett fölötte. Megint a fákat látta, meg az elboruló eget. Jöttek a cigányok, elöl a prímás, utána a vászonnadrágos, de Dönci nem jött velük. A sovány vörösarcú hozta a nagybőgőt. A lány nem szólt, nem kérdezett semmit, csak nézte őket, ahogy egymás után mennek befelé a kocsmába. A bőgőhordozó is eltűnt, ő meg ott maradt a falhoz tapadva. A fák idegesen hosszú sora belenőtt a vöröses-feketés égbe, lent pedig az újságos motozott a kis csomagjaival.

– Valaki kell az embernek, egyedül nem lehet élni.

Spinyóka elment mellette, végig az utcán. Belépett egy sötét kapualjba.

– Dönci!

Kinyújtotta a kezét, de a kapualj semmit se tudott a fiúról, hallgatott minden. Bement az udvarba, megállt az elszáradt fánál, a hátsó lépcsőt nézte. Azon majd lejön a fiú, megáll mellette, megfogja a kezét.

– Nézze csak, Kuniczerné, az a bolond cigánylány, a Spinyóka!

– De mit akar?

– Biztosan koldul.

Kenyeret tettek a kezébe, a szájához emelte, leejtette, aztán ment kifelé. Ki a térre, és lefeküdt egy padra. Lábát maga alá húzta. Komor, fekete ház tornyosodott fölötte, megvastagodva, megnőve. Szigorú, villogó szemekkel nézte Spinyókát. Egyik szemét lehunyta, kinyílt másik három. – Hogy mersz elém kerülni, te koszos?!

Összerázkódott, a padra hajtotta arcát, két kezével átölelte a fát.

 

A földön ébredt. Egy veréb ugrált mellette, józan, reggeli csipogással. A szürke tér, akár az elborult égből hullott volna ki, távolabb az utcák füstszínű vonala. Homokszemek peregtek Spinyóka karjáról, lábáról. Ment, maga se tudta, merre, de egyszerre ott állt a homályos folyosón, az ajtó előtt fölemelte az arcát, keze rácsúszott a kilincsre. Az ajtó nem nyílt meg, elrejtette az otthont a szalmazsákkal.

A tér felé indult, megfordult egy kirakatnál, állt, anélkül hogy látott volna valamit. Leült egy fa alá, kezét ölébe téve, hozzátapadt a fa törzséhez, akár egy gyökér vagy egy darab sáros föld. A szemközti kocsmából kiperdült egy szőke nő, megállt Spinyóka előtt.

– Talán jósolni akarsz? Vagy vársz valakit? Nem érdemes, velem is kilöktek. Várj csak, anyám… – visszament a kocsmába, és egy tányér levessel jött ki. A lány ölébe tette. – Egyél csak, ne törődj semmivel.

Spinyóka távolról hallotta a hangját, és mintha a gőzölgő tányér se az ő ölében lenne. A fák eltakarták, a szürke ég lehajolt hozzá.

Valami nedves ért az arcához, két vörösen lobogó szemet látott. Egy tépett szőrű, vöröses kutya nyalta az arcát. Kinyújtotta a kezét, de a kutya hátraugrott. Megmerevedve nézte a lányt, fölszegte a fejét, vonítani kezdett. Elfutott, aztán vissza. Lesunyta a fejét, vicsorogva kúszott a lány felé. Szája rángott, teste reszketett, de ahogy Spinyókához ért, megfordult és elrohant.

A sötét elnyelte a fákat, amikor Spinyóka felállt. A kocsmánál az öreg újságos fogadta.

– A nyakadba akasztom ezt a láncot, a feleségemé volt. Semmit sem ér magában, kell, hogy valaki hordja.

Bugyborékolva értek ezek a hangok Spinyókához.

Egy éjszaka mégis elment az öreggel. Sárga takaró alatt feküdt, az újságos hátratett kézzel állt mellette. Széket húzott az ágyhoz, eloltotta a villanyt és leült.

– Engedd, hogy itt üljek melletted. Ha akarod, megtanítalak imádkozni, de az sem fontos. Elvégzem helyetted is.

Sötétben ébredt Spinyóka; vékony, fényes ablakban látta az öreget. Összekulcsolt kézzel állt, és valahová a magasba bámult, lassan előregörnyedt, de ahogy elérte volna a földet, hirtelen eltűnt, és a fény is kilobbant. Reggel ott volt a széken, az ágy mellett. Aludt. Vékony feje ráncos, sárga mellényére csúszott.

A lány fölkelt, magára kapta a ruháját. Megállt az öreg előtt, megcsókolta a fonnyadt kezét, aztán kifutott az ajtón, a folyosón, le az utcára.

Az utca csöndjét nem zavarta semmi zaj. Kinyílt egy kocsmaajtó. A lány nem látta, de tudta: Dönci áll ott. Meg se mozdult, nem futott hozzá.

Dönci pedig jött, egyik kezét zsebre vágva, a másikkal meg átkarolt egy nőt. Úgy borult rá a nő, akár egy zsák, előrehulló haja eltakarta az arcát. Dülöngve elmentek Spinyóka mellett.

Nem fordult utánuk. Kocsi vágtatott el mellette, ostor csapott a karjára.

– Nincs járda?!

Egy fához vánszorgott, leült, horgas ujjai belevájtak a földbe. – Dönci! Dönci! – Mintha csak most látná igazán a fiút, ahogy elmegy mellette azzal a nővel.

 

Az öreg újságos megfogta a kezét, fölemelte.

– Nem kell, hogy itt ülj, eljöhetsz hozzám. – Aztán megláthatott valamit az arcán, mert elengedte a kezét. – Maradj, ha akarsz, az Isten könyörüljön rajtad!

Később a verklis állt mellette. Megbarnult szipkacsontot tologatott a szájában.

– Férjed volt, Spinyóka, hol van? Elhagyott? Engem is elhagytak a barátaim. Ne félj, még elbánok velük. Te se hagyd magad!

Földhöz vágta a szipkát.

– Nézd az Ostorost, elhasalt az utcán. Jól beszívott az öreg.

– Tudod, hogy eladta a verklijét?

– Ez meg Spinyóka! Hé, hé, táncolj csak! Ni, most elindul…

Spinyóka elindult, megkeményedett, fekete talpa vitte az úton. Bement az udvarra, megállt egy földszinti ajtónál. Hangokat hallott az ajtó mögül. Valaki dúdolt, aztán megint beszélgettek. Frissen mosott edények csörömpölése vegyült a beszélgetésbe, és a fájdalmas bádoghangok a gyerekkort adták. Spinyóka az anyját és a kishúgát érezte az ajtó mögött, ahogy utoljára látta őket. Dinnyét esznek, és közben beszélnek.

Fogatlan, ráncos arcú vénasszony lépett ki az ajtóból. Üveges tekintettel nézte Spinyókát.

– Nincs semmim, eredj tovább!

Spinyóka elfordult, fölment a lépcsőn. Csöndesen ment, tenyere a karfát sikálta. Végig a folyosón. Éppen hogy érintette a kilincset, az ajtó megnyílt…

…megnyílt, és elhanyatlott férfitest látszott a szalmazsákon. Egyik keze lelógott, az ujjak szétnyíltak. Spinyóka közelebb ment, megállt Dönci mellett. Szakadt az inge, véres folt a homlokán. A földön apró, szegényes holmik. Szutykos zsebkendő, rozsdás kés, pár fillér meg egy tépett, összevérzett újságpapír.

A fiú nehezen lélegzett. Egy pillanatra felnézett valami irtózatos mélységből, de mindjárt lehunyta a szemét.

– Visszajöttél?

Leguggolt, blúza ujjából leszakított egy darabot, és Dönci homlokát dörzsölgette. Az felnyögött. Pici kép hullott ki a belső zsebéből: széles arcú, mosolygó nő, lapátfogakkal.

Spinyóka a nőt bámulta, a véres foltot Dönci homlokán.

– Ezért volt, ugye?!

Tíz körömmel ugrott a fiú torkának. Szűkölt, vonított, mint egy megvert állat. Az arcához hajolt, és a fülét harapta. Hirtelen megérezte a mozdulatlan, merev testet. Elengedte.

Odazuhant mellé a szalmazsákra, fejét a rongyok közé fúrta, és várt, megint várt, mint a könnyező fák alatt.

Tibor

Tibor, a gúnár úgy mászkált a baromfiudvarban, mint egy komoly, kissé stréber diák. Okosan, szemtelenül félrehajtotta fejét, figyelmesen megkopogtatott minden kis fadarabot. A két kis libát nem szerette túlságosan. Ostoba fecsegésük csak zavarta. Azért úgy délután elsétálgatott velük, komolyan és előkelően, mint egy idősebb testvér, aki már vitte valamire az életben. Elza kisasszony a tyúkokra panaszkodott.

– Sokra tartják magukat. Aztán a múltkor is átmentek a tanyára. Kettőt lelőttek. Szép kis társaság. – Elza kisasszony csőrét közel dugta Tiboréhoz. – Mondja csak, igaz, amit a Spitzerékről beszélnek? Már napok óta nem láttam őket.

– Semmit se tudok róluk. Egyáltalán semmit.

Mindent tudott erről a családról. Idősebb libák voltak, tekintélyesek, és annak idején sok mindent megmagyaráztak Tibornak. Például hogy a kakasnak csak a szája jár, de valójában nem olyan nagylegény. Tibor szívesen sétált velük, ők is szerették a csöndet, és ha mondtak valamit, hát annak volt értelme. Aztán egyszerre csak eltűntek, így tudták a többiek. De Tibor azon a délután is velük volt, mikor Erzsi néni, az a hatalmas, kövér nő, aki ennivalót adott nekik és mindig csak kedvesen beszélt velük, hóna alá kapta Spitzeréket. A férfi nyugodtan lehajtotta a fejét, az asszony riadtan hápogott, istenem, nő volt. Aztán eltűntek a fáskamra felé. A fáskamra úgy élt Tibor képzeletében, mint valami sötét hely, ahová csak bemenni lehet. Megfigyelte már, hogy kapnak el jámbor, gyanútlanul sétáló tyúkokat, hogy aztán odacipeljék őket. A fiatal gúnár elhatározta, hogy amennyire csak lehet, kerüli a fáskamrát, de most, hogy öreg barátai is odajutottak, gyakran császkált arra.

Egy délelőtt véletlenül nyitva volt az ajtó, és Tibor bekukkantott. Nem, amit akkor látott, azt soha életében nem felejti el. A sarokban, drótkerítés mögött a Spitzerék, lehetetlenül meghízva, szutykosan. A férfi szomorúan és előkelően, mint egy bebörtönzött márki, üdvözölte Tibort. A felesége szárnya alá rejtette fejét.

– De Spitzer úr, mi ez?

– Tömnek minket.

– Tömés? Mi az?

Spitzer nem magyarázta meg. Elfordította a fejét, és többé nem is nézett Tiborra.

Egy láb félrelökte a gúnárt.

– Mit akarsz itt, te bolond?! Sor kerül még rád is, ne félj! – Erzsi néni aztán fölkapta Spitzert, egy barna rongyra nyomta, szétfeszítette csőrét, kukoricát tömött bele.

Tibor csak a nőt nézte. Na, rólad is megvan a véleményem. Így bánsz velük, és kint milyen jó képet vágsz!… Ez még talán jobban elszomorította, mint Spitzerék sorsa. Aztán Spitzerné következett. Ahogy fölemelték, Tiborra nézett.

– Megyek, asszonyom, megyek.

Sokáig nem tudott megnyugodni. Csak járkált, és olyanformán mozgatta a csőrét, mint aki magában beszél. Senkinek se szólt a dologról. Felesleges. Egész egyszerűen felesleges. Mindenki rájön egyszer. Eljön a napja.

Aztán néha bekukkantott Spitzerékhez. Nem kérdezősködött többé, inkább ő mesélt apró, kis pletykákat, például hogy a spanyol kakasnak kivel van viszonya.

– Maga nem feledkezik meg rólunk, Tibor – sóhajtott az asszony.

Rettenetes, hogy milyen piszkosak, gondolta Tibor. Legalább vizet kapnának rendesen. Idejuttatni ártatlanokat!…

Aztán tovább mesélte történeteit.

Akármennyire is elszomorították ezek a látogatások, mégis volt bennük valami hallatlanul felemelő. A Spitzer. Ahogy ez a sorsát viselte!… Mereven, oldalt hajtott fejjel állt, nem nézett se Tiborra, se az asszonyra, mintha mindezeken túl látna valamit, amire érdemes figyelni. Néha azért beszédbe elegyedett a fiatal gúnárral.

– Tudja, mit figyeltem meg? Lakott itt egy pók. Hatalmas pók volt. Remek hálót csinált, és igazán nem panaszkodhatott a zsákmány miatt. Aztán valamelyik este betódult egy csomó lepke meg szárnyas bogár. Neki a póknak. A dolog nem ment könnyen. Az öreg védekezett. Keringtek, zúgtak körülötte. Újra megtámadták. Szétszedték a hálóját. A pók lassan kezdett leereszkedni a falon. Épp mikor leért, lépett be valaki. Eltaposták. De amíg élt, úgy élt, ahogy akart. Egyébként mindegy, hogy végezzük.

Csönd. Aztán Tibor.

– Hogy érti ezt?

És minthogy a másik nem válaszolt, szépen továbbállt. Mindegy, hogy végezzük. Lehet. És attól kezdve még jobban örült a sétának és a szabad fürdésnek. Tudta, hogy majd egyszer őt is a drótkerítés mögé dugják, de ez egyelőre nem zavarta. Spitzerre gondolt. Benne talán nem lesz annyi nyugalom, de azért valahogy csak elviseli.

Aztán egyszer megjelent az udvaron egy hosszú lábú, sovány férfi. No, ez jópofa lehet!… Akkora a fekete kalapja, hogy két liba is nyugodtan elférne alatta. Erzsi nénivel jött.

– Csak csavarogsz, ahelyett hogy valami rendes dolog után néznél.

A férfi a karját lóbálta. – Rendes dolog? Megmondom neked, mi az, hogy rendes dolog. Ha nem beszélsz semmit, és adsz valamit enni.

– Veled nem lehet komolyan beszélni, Alajos.

– Ki akar komolyan beszélni? Enni akarok.

– Hogy jár a szája, aztán mindig csak kér az embertől.

– Ebben is igazad van.

A nő bement a házba, Alajos még kint maradt egy ideig. Rákotkodácsolt a tyúkokra, aztán orrát fölhúzva kukorékolt.

Tibornak nem tetszett a dolog. – Milyen zajjal vagy, hallod?… Na, mi az, mit nyújtogatod az ujjad? – Rágágogott.

A férfi két ujját mutatta.

Tibort mulattatta a dolog. Kettőt gágogott. Alajos homlokára tolta kalapját, füle tövét vakarta. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik valamin.

Megjelent Erzsi.

– Gyere már. Kész az ebéd.

Alajos a gúnárra mutatott. – Nekem adhatnád. Egész értelmesnek látszik.

– Megbolondultál? Aztán mit kezdesz vele?

– Tudod, hogy a számoló macskám beadta a kulcsot.

– Persze, biztosan nem adtál neki enni.

– Magamnak se volt. Csak én tovább bírtam. Sport az egész. De nem erről akarok beszélni. A libáról.

– Gúnár.

– Nem bánom. Tehát ezzel a gúnárral talán tudok valamire menni. Majd meglátom. Számolni is megtanulhat. Nem olyan nagy kunszt. Aztán a gágogás is van olyan érdekes, mint a miau.

– Ugyan, Alajos, éhen vész melletted ez is!

– Kétlem. Egy budapesti cirkusz szerződtetett.

– És ezt csak most mondod?! – csapta össze kezét a nő.

A férfi nem is figyelt rá. Nyugodtan folytatta. – Majd adsz neki egy kis útravalót. Az semmi esetre se árt. Nekem is becsomagolhatnál valamit.

– Szép kis testvér – sóhajtott Erzsi. – Aztán most, hogy egy kicsit jobban fog menni, ki se dugod ide az orrod.

– Nem valószínű.

– Te már csak ilyen vagy.

– Ilyen.

Egy darabig hallgattak, aztán Alajos megkérdezte: – Tehát megegyeztünk? – És a gúnárra mutatott.

– Jaj, Alajos, drága ám egy gúnár! Megérzem én azt.

– Pénzt akarsz?

– Hát bizony én se ingyen kaptam. Aztán csak adtak neked valami előleget.

Alajos a zsebében kotorászott. – Tényleg nem dugom ki ide az orrom. De most mindenesetre együnk valamit.

Tibor tudta, hogy róla beszélnek. Jó, jó, csak ne dugják a végén a drótkerítés mögé. Korai lenne.

Egy barna zsákba dugták. Fejét persze szabadon hagyták, hogy kapjon egy kis levegőt.

– Így ni – mondta a feketekalapos. Hóna alá vette Tibort.

– Mit csinál, Tibor? – kérdezte Elza.

– Nem látja? Repülök.

– Nem is igaz.

– Érdekes. Tényleg nem igaz.

Elindultak. Erzsi néni még utánuk kiáltott. – Alajos, ígérd meg, hogy nem iszol.

– Nagyon fontos ez neked? Megígérem. Mibe kerül nekem? – hunyorított aztán a gúnárra.

Igen. Tibor világosan érezte, hogy ez az ügy nem végződik a drótkerítés mögött. Volt valami ennek az embernek az arcán, ami megnyugtatta. Talán a merészen, szemtelenül előreugró orr. Hisz ezzel igazán olyan, mint egy gúnár!

Nem, ez az ügy semmi összefüggésben nem volt a drótkerítéssel. Alajosnak egészen más céljai voltak. A dolog egyszerű. Alajos partnere kidőlt, új partnert kell szerezni. Aztán nincs is buta képe ennek a gúnárnak. Jól el lehet vele beszélgetni. Mindenesetre az biztos, hogy nem szól közbe, és az is valami. Az ember olyan szerény.

– Pardon – mondta a vonaton egy vörös képű úrnak. – Lesz szíves egy kis helyet adni az öcsémnek?

– De hisz ez egy liba!

– Észrevette?

– Ön szemtelen!

– Ön viszont annyira kövér, hogy mindenkit kiszorít. Ha megengedi…

A kövér megengedte. Tett ugyan valami megjegyzést, de az se Alajost, se Tibort nem zavarta.

Utaztak. És aki utazik, annak meg is kell érkeznie valahova. Hatalmas üvegtető alatt szálltak ki. Alajos azt mondta, pályaudvar. Aztán még mondott egyet-mást, de arra Tibor nem figyelt. Alajos ezt viszont nem vette rossz néven. Megértették egymást.

A szállodai szobában külön kis sarkot kapott a gúnár. Mindig volt rendes vize, és nyugodtan sétálhatott a folyosón. Délelőtt próbáltak Alajossal. Az abból állt, hogy a férfi felemelte egy ujját, mire Tibornak gágognia kellett. Ennek úgy látszik örült Alajos, hát miért ne tegyük meg neki?…

– Most elviszlek a cirkuszba – mondta Alajos. Ismét utaztak, de ez már nem tartott olyan sokáig. A nagy, barna kör, ahova megérkeztek, lehetett volna baromfiudvar is, de mégsem volt az.

Kövér férfi fogadta őket, szájában barna rúddal.

– Nos?

– Az új szám – mutatott Alajos a gúnárra. És megint fölemelte mutatóujját.

Tibor a kövérre sandított, aztán a barátjára. A sovány arcon minden izom megfeszült. S közben úgy forgatta a szemét, mintha ki akarná pottyantani.

– Mit izgulsz, öreg? – gágogott.

Következett a másik ujj. Aztán vagy hatszor egymás után gágogott. A hat ujjból kettő eltűnt. Tehát négyszer.

– Ez érdekes – mondta a barna rúd. És most már figyelt. – Összeadás, kivonás, kicsit nehéz dolog, de azért valahogy megy. Hanem most már igazán elfáradtam. Abbahagyhatnátok.

Abbahagyták. A kövér kezet nyújtott.

– Tehát együtt lépnek fel. Rendben van. – Aztán Tiborhoz fordult. – Vigyázz a barátodra. Iszik.

Igen, Alajos ivott. Néha fél napra is eltűnt. Tibor a folyosón várta. Egyszer a barátja négykézláb mászott föl a lépcsőn. Közben csak arra vigyázott, hogy a kalapja le ne essen. Nem esett le.

Tibor félrehajtotta a fejét.

– Mi ez?

Alajos mégiscsak fölmászott. Tibor még szeretett volna valamit mondani, de inkább elindult előre a folyosón.

Igen, határozottan jó lesz szemmel tartani Alajost. Hisz megérzi azt az ember, ha inni megy. Tibor nem haragudott, csak belekapaszkodott a nadrágjába. És ez néha használt.

Aztán már felléptek. Megint a porond közepén álltak, csak Alajoson szűkre szabott frakk feszült. Tibor a saját kosztümjében volt. Valami éles fény a szemébe csapódott. Erősen hunyorgott, de azért jól látta a hosszú, fehér ujjakat. Semmi baj.

Alajos nagyon boldog volt. Együtt vacsoráztak egy nyári vendéglőben. A férfi ivott, a gúnár veszekedett vele.

Ujjak mutattak feléjük.

– Nézzék csak!…

– De hisz ez szenzációs!

Így éltek. Néha komisz volt a dolog. Alajos épp akkor tűnt el, mikor a cirkuszba kellett volna indulni. A gúnár nagyokat szuszogva letotyogott a lépcsőn. A vendéglőben is megnézte. A vendéglő a fölszinten volt, és néha itt ivott Alajos a bűvésszel vagy a hasbeszélővel. Nem, ott se találta.

– No, te is jól nézel ki a gazdáddal – mondta Emma, a tulajdonosnő.

– Hagyjuk most az előadást. Elég baj az, hogy nincs itt.

Alajos csak másnap került elő. Már nem volt részeg, kínosan egyenesen jött. Csöndesen leült az asztal mellé, és a kezét nézte.

Tibor sok mindent akart mondani, de érezte, hogy mindez fölösleges. Megrántotta hát a nadrágszélét. – Jó, hogy itt vagy.

Az igazgató persze lármázott. – Ki foglak dobni! – Talán ezt mondta legtöbbször. Alajos csak a gúnárt nézte.

Tibor néha arra gondolt, hogy ha Alajos nem inna… ha Spitzeréket nem dugták volna a drótkerítés mögé… Ostobaság. Úgy kell venni a dolgokat, ahogy vannak.

Hanem mikor Alajos másnap se került elő, igazán nem tudta, mihez fogjon. Már volt lent a vendéglőben, Emmánál, megvárta a cirkuszból hazatérő bűvészt. Egyik se tudott semmit.

Másnap aztán Alajos holmiját fölvitték a padlásra. A szobát lezárták. Közben úgy tekintettek Tiborra, mint egy hirtelen árván maradt gyerekre.

Emma néni levitte a konyhára. Sok mindent mondott, de Tibor az egészből csak annyit értett, hogy Alajos nem jön többé vissza. És ez elég volt neki.

– Ahhoz, hogy levágjalak, kissé már öreg vagy – mondta a nő. – Itt mindenesetre ellehetsz.

Barna rongyot tettek a gúnár alá. Értelmetlenül nézte a körülötte sürgő izmos, meztelen lábszárakat. Nem gondolt semmire. Fáradt volt. Fejét lomhán, erőtlenül szárnya alá rejtette.

Hajnali szél

Reggel ötkor megyek kaput nyitni. Van egy öreg vekkerem, de nem húzom fel. Minek? Felébredek úgyis. Így télen villanyt gyújtok, aztán egy darabig csak állok a szoba közepén, és a nyakamat vakarom. Ez olyan jó. Hanem azért mégiscsak elkészülök. A szvetterre fölveszek egy foltos könyökű kabátot, fejembe nyomom a kucsmát. Indulok lefelé.

A lépcsőház sötét, álmos. Egyik ablakban villany ég. A Lajoséknál. Aztán egyszerre csak sötét lesz az ablak. És már a gangon a Lajos. Köpcös, fekete kabátos férfi. Megy, megy, mintha attól félne, hogy eldűl. Lát, de nem köszön. Az arca puffadt. A szeme alja táskás, vörös. Talán még fel se ébredt.

Nyitom a kaput. Hirtelen megáll. Hátrafordul.

– Mi aztán rendben vagyunk – azt mondja. – Ilyenkor kelni. Nyáron még csak hagyján, de télen…

Aztán már megy. Belevész a sötétbe.

Én meg állok a kapu előtt. A havas szél vágja az arcomat. Szeretek így ácsorogni. A tér bódéi felé nézek. Úgy gubbasztanak, akár a vénasszonyok. Nem látni őket, csak sejteni. Valahol kocsi zörög. Álmosan, egyhangúan. Egy kutya ugat fájdalmas fahangon. Félek ettől a hangtól. De mégse tudok bemenni. Hallgatni kell. Aztán egyszerre csönd. Mi lehet vele? Eldőlt az éhségtől? Ki tudja?

Különben már söpröm a havat a ház előtt. Körülöttem ritkul a sötét. Már a bódékat is látni. Kocsik tűnnek fel. Egy-egy ló feje.

Aztán egy arc. Vékony, vörös arc. A haja lenyírva. Szakadozott kiskabát, tornacipő. Adok neki egy cigarettát. Kérdezni nem kérdezek semmit. A toloncból jött. Hová megy?

Ő se tudja. Akárcsak ez a kislány a ház előtt. Valami asztalkendő van rajta. A lábán rongy. A falhoz dűl, reszket.

Ilyeneket látni itt reggel. Az ember megszokja, akár a havas szelet vagy az esőt. Hanem azért ez nem tiszta dolog. Az ilyeneket be kéne hívni. – Nézd csak, gyere ide a kapu alá. Melegedj. – De ezt még soha nem mondtam. Még át is kutatom a lépcsőházat meg a padlást, nem bújt-e el valaki.

Egyszer két gyereket találtam. A padláson, igen. Két kisfiút. Úgy összebújtak, akár egy halom rongy. Hanem a szemük égett. Nem szóltam semmit. Csak néztek. Hát én nem is tudom, hogy mit éreztem akkor… Beszélni kezdenek. Egyszerre mind a ketten. Valami bácsiról, aki veri őket. És hogy a nagymamájukhoz mennek. De én csak a szemüket nézem.

– Jófélék vagytok. Megszöktetek a javítóból.

Ezt mondom. Nem, talán nem is én mondom. Nem akarom bántani őket. Hát akkor miért? Olyan görbén néznek. Gyűlölködve. Hajtom őket kifelé. Kapkodják a lábukat. Közben hátra-hátrasandítanak. És már mellettem a házfelügyelő meg még valaki.

– Rendőrt kell hívni!

– Az ilyenek a legveszélyesebbek.

De akkor a gyerekek már kilógtak. Én meg csak állok a kapuban. Nem értek semmit. Hallom a nevemet.

– A Bicskás vigyáz a házra. Az igen.

Előttem a fekete bajuszos házmester. Valahogy szeretnék az arcába vágni. De csak sodrok egy cigarettát. A földet bámulom.

Sokszor gondolok arra a két gyerekre. Éjszaka, ha a kóbor kutyák vonítását hallom. De nappal is. Egyszerre csak előttem vannak. Állnak és néznek rám.

Délután, ha összeszedem a szemetet, lemegyek a kocsmába. Nem mintha nagyon szeretnék inni. Csak hát, hogy emberek között legyek egy kicsit. Hogy is van ez? Az ajtók előtt szemetesláda. Olykor kiszól valaki.

– Na, Bicskás, ma aztán hideg van!

Én meg bólintok. Az ajtónak bólintok. Mert akkor már bement. Valaki lerobog a lépcsőn. A vállamra csap. – Mi újság, öreg? – És már lent van a földszinten. Inkább semmit se mondanának, semmit se kérdeznének. Inkább semmit.

Hanem a kocsma érdekes hely. Örökké zajos. Annyi, de annyi ember! Abban a kis hátsó szobában szeretek üldögélni. Az valahogy kedves. Olykor leül valaki az asztalomhoz, aztán már kész az ismeretség. Ide jár a sarki tűzköves, a pengeárus. Egy nő, aki valahonnan vidékről jön föl az árujával. Kemény, férfias arca mintha frissen lenne vasalva. Énekel. Mély, zengő hangon. Mi meg vele. Ilyenkor jó. Emberek között vagyunk.

Aztán csönd. A hangomat hallom.

– Egyszer a negyedik emeleti folyosón láttam egy nőt. Már úgy estefelé lehetett. Finom nő volt. Magas, karcsú. A szőke haja csillogott. Sírt. A falhoz dűtötte a fejét, és egy ajtóra bámult. Én meg nem tudtam, hogy maradjak-e vagy menjek? Észre se vett. Aztán felém emelte a könnyes arcát. De akkor se látott meg.

– Na és aztán?… – Csodálkozó tekintet mered rám. Még egyszer kérdi. – Na és? Mi van abban, hogy valaki sír? egy nő?

– Semmi, csak úgy mondtam.

Forgatom, nézem az üres poharat. Aztán fizetek és megyek.

Föl a szobámba. Ruhástul rádűlök az ágyra, és csak fekszem. Zongora szól. A harmadik emeleten játszik a Révészék kislánya. Többször elakad, aztán folytatja. Ismerős dallam. Talán gyerekkoromban hallottam.

Hirtelen fölkelek. Lemegyek a kazánházba. Mintha félnék fent maradni. Egyedül a zongorajátékkal. Annyi mindenre gondol olyankor az ember.

Nem jó az. Végezzük a dolgunkat.

Nem, ezt a fiút nem tudtam elküldeni. A kapu előtt kuporgott, szakadt kabátban, cipőben. Akárcsak egy rongycsomó. Az arca piros, mintha lángolna. És ahogy a sovány, vézna karja kinyúlt a kabátból… Vigyorgott. De mintha sírna. Én meg csak néztem. Eszembe se jutott, hogy elkergessem. Mondjon a házmester, amit akar. És a lakók is. Hiszen, ha elmegy innen… Akkor lop, gyilkol, vagy pedig… Ki felel érte? Ezt mondják meg nekem. Hanem azért nem vágtam barátságos képet. Még rá is mordultam.

– Szedd össze magad! Fönt kapsz egy kis meleg ételt.

Úgy ugrott fel, akár egy éhes kutya. A karját előredobta, a teste utánarándult. Nem szólt egy szót sem. Mögöttem kullogott. Hátranéztem. A fal mellett jött. Lógatta a fejét, mintha nagyon, de nagyon nehéz lenne. És most még jobban emlékeztetett egy kutyára.

Odafönt se szólt. Nézte, hogy főzöm a teát, hogy vágom a kenyeret. Olykor a tüskés haját kaparta. Falta az ételt. A kezem után kapott. Alig tudtam elrántani. Nem szeretem az ilyesmit. Mire jó?

Evés után fölugrott, mintha valaki ráordított volna. Ócska sapkáját a térdéhez szorította. Állt és várt. Megfogtam a vállát. – Te most itt maradsz.

A házmesternek pedig azt mondtam:

– Az a suhanc velem dolgozik. Kell valaki, aki segítsen.

A hideg fényű nap besüt a lépcsőházba. Gáborral mossuk a lépcsőt. Előttünk a vizesvödör meg a rongy. Fölállok. Megdörzsölöm a derekamat. Aztán leülök egy ablakmélyedésbe. Cigarettát sodrok.

A fiút néztem. Egy percre se emeli föl az arcát. Szinte a lépcsőhöz tapad. Kicsit lassú. Hiába, nem szokta meg az ilyesmit.

Hirtelen fölkapja a fejét. És megint úgy néz rám… Igen, mintha várná, hogy elkergetem. Ügyetlenül, sután fogja a rongyot. A víz a cipőjére csorog.

Nem szeretem, ha úgy néz. Lecsúszok az ablakpárkányról, és már együtt dolgozunk. Különben keveset beszélünk. Mintha a szótól is félne. Talán, hogy kérdezek valamit. De hiszen nem kérdezek semmit.

Föntről lépések. Hócsizmát látok. A Nagynét. Karján szatyor.

– Eridj, Gábor.

Kifacsarja a rongyot. A nadrágjába törli a kezét, és megy a Nagynéval. Tudom, hogy egész úton meg se szólal.

Délután a szobámban…

Az ágyon pipázok. Gábor rántottát csinál. Jól főz. Hol tanulhatta? Jólesik látni, ahogy mellettem mozog. Valahogy már a tekintete sem olyan ijedt. De még nem beszél. Valami egyszer történhetett vele. Azóta fél. Fél az emberektől. De hát tőlem is? Egyszer csak megkérdi:

– Meddig maradhatok? Úgy értem, hogy mikor küld el? Mert voltam én már így, kifutó, mindenféle… Azt mondták, hogy loptam…

Kopognak a szavai. Én meg csak hallgatom. Nem szólok semmit.

– Tovább kellett menni. Mindig tovább. Egyszer elkaptak. Itt, a téren. Hogy csavargok. A fejemet ütötték. – Fel-alá járkál a szobában. Olykor rám néz. Várja, hogy mondjak valamit. Megáll előttem. Rám kiált. – És ha loptam? Verekedtem, kártyáztam!… Na és?!…

Hirtelen lehull egy székre. A tenyerébe dűti a fejét. Szaggatottan lélegzik. Az ajka remeg.

Csönd. Valaki jön föl a lépcsőn.

A házmester kabátjáról hiányzik egy gomb. Ősz szálak meredeznek elő a festett bajuszából. A fejét ingatja. Sóhajt.

– Hát, Bicskás, mi lesz azzal a fiúval? Nincs bejelentve, meg aztán… – Még mond valamit, de mintha nem erről akarna beszélni.

– Itt marad. Hová is küldeném? Öreg vagyok. Kell, aki segítsen. Hiszen mondtam már.

– Meglátja, egyszer baj lesz vele. Olyan sunyi a tekintete. A járása meg, mint a macskáé. Ki tudja, honnan jött?

– Nem küldhetem el.

– Jó, jó. Csak vigyázzon. – Elhallgat. A bajuszát tépkedi. – Tudja, Bicskás, úgy van ez… – Remeg a hangja. A cipője orrát bámulja. – A fiam gimnazista. Aztán egyetemre kerül. Igen. Egyetemre. Orvos lesz. Az ugye nagyon szép dolog, Bicskás? Orvos… Már most is olyan művelt. Hiszen annyit tanult. Egyszer beszélgettünk. Már nem is tudom, miről. A végén azt mondta: Ugyan kérlek, hagyj békén. Én csak művelt emberekkel vitatkozom. – Mert közbeszóltam valamit. Csak művelt emberekkel vitatkozik. Egyenrangúakkal. Ha ilyet mond, ha ilyet tud mondani az apjának, akkor az egész nem ér semmit. A gimnázium. Az egyetem. És az se, ha orvos lesz. Az se. Ha jönnek a barátai, kimegyek a szobából. Velem alig beszél. A feleségem se. Ők operába járnak, társaságba. Igen. Társaságba.

Szeretnék valamit mondani, de nem tudok. Látom, hogy kiesik a könny a szeméből. Az arca meg mintha összezsugorodna. Így áll egy darabig, aztán bemegy. Púpos a háta, akár egy öreg kemence.

Gábor az asztalnál áll. Vizet tölt a pohárba. Hosszú kortyokban iszik. Aztán megtörli a száját. Rám néz. És mintha valahonnan nagyon, de nagyon messziről nézne. A homloka vörös, de az arca fehér.

– Tegnap találkoztam a fiúkkal. Tudja, akikkel együtt csavarogtam. A cimborákkal. Vidékre mennek.

– Aztán mi lesz abból?

Vállat von. Ujjával köröket rajzol az asztalon. – Igen, vidékre mennek. Mert itt már nem maradhatnak. Ismerik őket. Nagyon is ismerik őket. Velük tartok.

Nem kérdezem, hogy miért megy. Mikor megy. De ő mégis úgy beszél, mintha állandóan kérdezném.

– Jobb így. Higgye el, jobb így. Hiszen úgy néznek rám a házban… Biztosan magának is szóltak már. Tudom én azt. Úgyse maradhatnék itt.

Még mond valamit, de már nem figyelek. A szekrény aljából kihalászom az öreg hátizsákot. Inget teszek bele meg egypár holmit. Sok magamnak sincs. Közben, úgy oldalról, látom a fiú arcát. Remeg ez az arc.

– Hát maga? Hát igazán?…

Szembefordulok vele. Az asztalra teszem a hátizsákot.

– Hogy legyen valamid az útra.

Éjjel fölébredek. Mozdulatlan árnyék az ablaknál. A fiú. Kibámul valahová az éjszakába. Nincs már ő itt. Talán nem is volt soha. Mégis, talán ha azt mondanám: maradj… – Semmit se érne. Semmit.

Eljön az ablaktól. Az ágyamhoz lép. Lehunyom a szemem. Szuszogok, mintha aludnék. De érzem, hogy nem mozdul az ágyamtól. Nagy sokára fölnézek. Már nincs mellettem.

Kint az utcán fütyülnek. Ismerem ezt a dalt.

– Sötét az utca, sötét a város…

Szótlanul reggelizünk. Nem is nézünk egymásra. Aztán veszem a seprűt, ő meg a hátizsákot. Megyünk. Magányosan kopognak a lépések. Várom, hogy mondjon valamit, de csak hallgat.

Már lent vagyunk a kapualjban. Nyitom a kaput. Megérinti a kezemet, kisurran, mint egy árnyék. Utánanézek, de nem látom. A lépéseit hallom. Aztán csönd.

A hajnali szél csattog körülöttem. Felkavarja a havat. Végigtáncol a Teleki téren.

Mostanában sehová se megyek. Nem érdekelnek az emberek. Ha mégis szól hozzám valaki, olyan messziről hangzik. Egy dülöngélő árnyat látok, satnya hátizsákkal a vállán. Megy, megy, maga se tudja, merre. De kell, hogy menjen. Mint ahogy sokan elmennek a kapu előtt.

Én pedig bent állok. A házmester megkérdi:

– Nem vitt el valamit magától az a fickó?

– Nem. Semmit.

– Na, nem tudom. Aztán azért lépett meg. Nekem beszélhet!

A Zsoldos úr is azt mondja a lépcsőn:

– Jól megjárta azzal az alakkal. Jelzem, én mindjárt láttam. Ahogy az nézett. Igazi tolvaj.

Semmit se mondok. Úgy ragaszkodnak hozzá, hogy Gábor lopott, mintha ez nekik örömet okozna. És azóta beszélnek velem. Szinte szeretnek. Nem hallgatom őket. Csak bólogatok. De azért mégis az agyamban maradnak ezek: „Csavargó, tolvaj…” Gondolni kell rájuk.

Azért is szeretek inkább egyedül lenni.

 

Nem lepett meg, amikor megláttam. A kapu előtt állt, szinte beleveszve a hajnali ködbe. Nagyon régen állhatott már itt. Az arcát nem is láttam. Csak a sovány vállát. Olyan volt, mint egy megvert lóé. A rongyos ruha alól kilógott az ing. Véznán, szánalmasan.

Nem kérdeztem, honnan jött, miért jött vissza? Sok jó nem történt vele. Azt láttam. Magától beszélt. Akadozva lökte ki a szavakat.

– Nem tudtam velük menni. Érti? Otthagytam őket. Most már mi lesz?

– Gyere föl. Hideg van itt.

A szobámban megint teát főztem neki. Mint régen, amikor ráakadtam. Gábor meg csak beszélt, beszélt.

– Hogy van ez? Az ember csavarog. El se tudja képzelni, hogy mást is lehet. Aztán bevetődik valahova. Leültetik. Szólnak hozzá. És ez olyan, olyan… Na, holnap tovább. Itthagyom az egészet. Azt gondolja. De nem lehet. Miért? És itt maradok. Azt hiszi, itt maradok? Hogy most már mindig?… – Nevet, de úgy, mintha csuklana. Leül. Megreccsen alatta a szék. Aztán csönd. Csak a gázláng lobog.

Hogy mindig itt marad?… Dehogy gondolom. Hanem most itt van. És ez jó. Ha majd egyszer elmegy… de úgy, hogy többet vissza se jön?…

Nem tehetünk semmit. Se ő, se én. Az Isten legyen velünk.

Bogár

Tulajdonképpen alattomos fickó. Néha úgy kedvesen hozzádörgölődzik egy lábhoz. – Kutya, kedves kis kutya… Erre apró, éles fogaival jól beleharap, a boka táján. Röhögve elgurul, mint egy fekete pamutgombolyag. Mióta az erdész eladta, nem nagyon bízik az emberekben. Mert hát az mégis csúnya dolog volt. Hozzászokunk valakihez, együtt csavargunk, elég, ha az öreg szakállas csak ránk néz, és már tudjuk a dolgunkat. Aztán megjelenik egy sima képű alak, éppen csak pár pihe a feje búbján, olyan bután néz a vizenyős szemével. – Kedves kutya ez, Mihály. – Eszes – bólint a szakállas. Ő meg hiába hívja, hogy gyere már, hagyd itt ezt a tökfilkót. Belekap a nadrág szélibe is, mire elrúgják. – Hát mennyiért adja, Mihály? – Az erdész összevonja a szemöldökét. Ebben a pillanatban olyan idegen az arca, hogy Bogár ijedten szűköl. – Testvérek között is megér ez a kutya… – Aztán előkerül a bőrszíj. – Hát, öregem, most elmész ezzel az úrral, aztán viseld magad tisztességesen. – Mire ő szerényen félrehajtja a fejét. – Te magyarázol a tisztességről, te? – És elindul az idegen emberrel, akinek útközben egy pillanatra sem állna be a szája. – No, pajtás, majd megszoksz nálunk. A Ferivel összebarátkoztok, külön kis házad lesz… – Ki az a Feri? Egy másik kutya? Külön ház? Eddig is volt fedél a fejünk fölött. Nem mondasz nagy újságot. – Most beszállunk egy autóba. – Ja, az a nagy, fekete doboz… Na, ezzel az emberrel se csavarogsz sokat. Persze, hisz biceg is. Biztosan belekaptak a lábába, mint egyszer én egy rókáéba. Neked is olyan rókaképed van, hiába vigyorogsz!

– Hé, hé, pajtás, mit kapkodsz a lábamhoz!? Na nézd csak, nem bírok vele! Hisz ez vadállat. Valóságos vadállat!

Megijedt az öreg, hogy megnyúlt a képe!… Fényes csepp táncol a hatalmas, vörös orrán. Dadog valamit. – Úgy, úgy, na látod, feküdj le szépen. – Nevetséges alak, de jó fiú lehet. Ni, milyen hálásan pislog, hogy nem kapkodok a kezéhez. – Hegyoldalra kapaszkodik fel az autó. Egy kis, piros villa előtt kiszállnak. Egy valamivel kisebb rókaképű áll a kapuban, rövid nadrágban. Na, mit kapkodod a lábad, csak meg akartam szagolni!…

– Nem túlságosan vad ez a kutya, Aladár? – Magasból jön a hang, aha, egy magas, zöld ruhás nő!… Akár egy torony.

Villanyfény csapódik a szemébe. Meglehetősen nagy, remekül berendezett szoba közepén áll. Mind a hárman olyan arccal veszik körül, mintha most rukkoltak volna ki valami meglepetéssel. A kutya a szőnyegre hasal. Vinnyog, nyöszörög. Eszébe jut egy pár csizmatalp, ami előtt leheveredik. Gyöngéden vakarják a hátát. – Te csibész, te vén csibész… – brummog a magasban egy mély hang. – És még ő beszélt a tisztességről…!

– Éhes – jelenti ki Aladár. Széles, vörös arcú, kék kendős lány lép be. – Van kint elég csont. Gyere, koma!

Bogár utánagurul. A konyhában egy halom csont. Ez már okos dolog, ez már igen! Olykor hálásan a lányra pislog. A lány egy bőrkabátos férfi mellé ül, aki papírból eszik valamit. Néha fölnyújtja két ujját, és belecsíp a lány képibe. Jópofák. Mi lesz azzal a vízzel?!

– Ne ugass már. Megjelenik a kis kék tál.

– Majd kösse be a kutyát! – fuvolázik kintről a nagyságos asszony.

Megint kint vannak a szabadban, a lánnyal. A hűs esti szél igazán kellemes. Mennyi fény ragyog a hegyoldalon.

Hunyorgó fények. Úgy, most bebújunk ebbe a remek takaróba. A lány elmegy. Jó így egyedül. Egy kutya ugat valahonnan, messziről. Bogár hosszan, elnyújtottan felel rá. Beletúrja magát a rongyokba, alszik.

 

– Mész innét?!… – kapkodja hosszú lábát a pék. A kis, fekete kutya oldalba kapja. Aztán hirtelen lehasal. Ásítva hátára fordul, kurta lábaival a nap felé kapkod. Közben a pocakját szemléli. Meghíztunk kissé. El is lustultunk. Mi dolga van itt az embernek?… Hosszan elnyúló árnyékot pillant meg. Felugrik.

– Csak ne zavartasd magad – bólint a piszkosfehér szőrű kutya. – Van valami harapnivaló?

– Szervusz, Marci. Félretettem egyet-mást. Miért nem hagyod ott a gazdád? Hisz lóg rajtad a bőr.

– Hagyjuk ezt. Hol a csont?

Bogár a házához vezeti.

– Várj csak, majd kihozom. Tudod, nem szeretem, ha idegenek…

– Micsoda nyárspolgár – vakarja fülét a másik. – Azért jó gyerek.

Bogár lerak elé egy pár csontot. – Hús is van rajta. No, csak láss hozzá, cimbora. – Ő maga komótosan lehasal. Mégiscsak szép, ha az ember adhat.

– Az összes csavargókat ideszoktatja! – ordít valaki. Súlyos léptek.

– Már hogy én?! Ugyan kérem! – Marci felé ugrik. Az szájában a csonttal elinal. Bogár az országútig kergeti. Ott leül az árok mellé.

– Micsoda butaság… De muszáj.

– Tudom. Szégyellsz.

– Szégyellek? Nem erről van szó. De nem szeretik, ha csavargókkal barátkozom. Mit csináljak? Csak egyél nyugodtan.

– Fölizgattak. Ó, még ezt a pár falatot se…!

– Azért csak egyél.

A kócos megnyalja a szája szélét. Elnyúlik. – Kit ugattál az előbb?

– A péket.

– Érdemes.

– Csinálnom kell valamit. Múltkor is eldicsekedett az öreg, micsoda pompás házőrzője van. Mi hát a dolgom? Nekiugrok egy pár rongyos nadrágnak. Ezek a nadrágok még sose jutottak be a villába. Elveszik tőlük a csomagokat, vagy kiadnak egy tányér levest, aztán kész. Eleinte a rendes nadrágokat is megugattam. Összeszidtak. Tanul az ember.

– Nem csinálnám.

– Csak ne beszélj megint a jellemről. Nagyon szívesen adok egy csontot, de hogy még az előadásaidat is meghallgassam?!… Szokj le az ilyesmiről. Jellemtelenség? Ismertem egy nagy szakállú úriembert. Volt egy kutyája. Nem mondom, talán akadt szebb kutya is, okosabb is, de hűségesebb aligha. Együtt járták az erdőt. Már a mozdulataikból ismerték egymást. Na, aztán megjelent egy sima képű hólyag. Ördög tudja, miért, megtetszett neki a kutya. – Épp ilyen kéne nekem, épp ilyenre volna szükségem. – Örökké ezt hajtogatta. Hát megalkudtak. Te, eladott! Az az ember, aki… akivel… Nem is szeretek róla beszélni. Hát nekem ne magyarázzanak a jellemről.

A barátja behúzza a farkát, csöndesen kurrog.

– Hisz értelek.

Fekete pont tűnik fel az úton. Előbb csak akkora, mint egy bogár, aztán lassan, lassan emberré nő. Hórihorgas, szikár alak, kopott orrú bakancsban. Kicsit kifújja magát, aztán oldalt kanyarodik a villa felé. Ugató gombóc ugrik elé.

– Na, mit akarsz? Ugatni én is tudok. U-uuu!…

– Mi az, kérem?

Szigorú tekintetű hölgy állt az ajtóban.

– Erdélyi Géza vagyok – hajol meg a férfi. – A Székely úr említette, hogy a fiú mellé kéne egy házitanító. Itt vagyok. Micsoda hosszú út…

– Á, a tanár úr! Csak tessék. Mész innét!?

– Na, na – ugrik félre Bogár –, hát mihez igazodjak? Az első rongyos nadrág, aki bejutott. De jó szaga volt a bakancsának. Jó gyantaszaga.

Az erdőt küldi ez az illat. Izgatottan nekiiramodik, egy fa körül fut, aztán lihegve lehasal. Remélhetőleg találkozunk még ezzel a bakanccsal. Különben ez a derék úr szörnyen hasonlít Marci barátunkhoz. Éppúgy lóg rajta minden. Csak ő bent kap egy kis maradékot.

Farkát csóválva a házába vonul.

 

Ki hinné? Valaki megjelenik rongyos nadrágban, soványan, aztán tessék! Remek szürke nadrág, a pocakja is domborodik. Ügyes fiú. Mosolyogva megy el a háziak mellett, de nem lehet tudni, mikor kap beléjük. Mi értjük egymást, cimbora!

A tanár úr erre a kedélyes morgásra elmosolyodik. Megsimogatja a kutyát, a hátát vakarja. Ó, ehhez nagyszerűen ért!

Az erdőben heverésznek hárman: a tanár, Feri és Bogár.

Tanulmányi kirándulás. Így adták be otthon. Feri a tanár feje fölött guggol, egy fát rajzol a mappájába.

– Nem megy… sehogysem…

– Csak türelem. Nem megy az egyszerre.

– Már tegnap is próbáltam.

– Tedd félre egy kicsit.

A gyerek összevonja szemöldökét.

– Be akarom fejezni.

– Befejezni? – Nevet. – No jó, hát fejezd be. – Szájába vesz egy fűszálat. Megfenyegeti a vadul kopácsoló harkályt. – Ohó, a csibész! Nézd csak, hogy dolgozik! Hát hogy van, mester? Itt a tavasz, mi?

Bogár elgurul, aztán mire visszafut, a férfi már alszik. A gyerek kolbászt, kenyeret emel ki a hátizsákból. Nekem is adhatnál, pajtás! Úgy, ni. Hogy szeretem-e a serclit? Sokkal jobban, mint azokat az utálatos kockacukrokat, amikkel a kedves mama töm. Nem vagyok kanári. Az is micsoda hólyag! Kiengedik a kalitkából, az ablakpárkányra repül, aztán nincs tovább. Előtte a kert, az erdő… nem, ő ott megáll.

Az alvó mellé kuporodik. Igen, ez a legokosabb.

– Tanár úr, kérem… – szólal meg fölöttük valaki. A férfi horkant egyet, fölül. Ásítva nyújtózik. Magas, szikár nő áll előtte.

– Tetszik tudni, tanulmányi kirándulás…

– Igen, tanulmányi kirándulás… – Végignéz rajtuk. – Aludni, délben… Nincs is hőség. Feri, hisz hangyabolyban ülsz! Gyere velem.

A gyerek lehajtott fejjel követi.

Bogár a bakanccsal tart. Igen, ez egy ember. Ezzel lehetne csavarogni. És most kivágják, mint a Marcit.

– Mikor indul, Géza bácsi?

– A vacsorát még megvárom. Látod, alacsonyan repülnek a fecskék. Zivatar lesz.

– Miért megy a rokonaihoz?

– Néha őket is meg kell látogatni. Az egyik halász a Balaton mellett. Remek bográcsgulyást tud főzni. Már rég nem ettem. Tudod, néha kedve szottyan ilyesmihez az embernek.

A tanulószobában ülnek. Bogár a bakancs mellett hasal. Igen, mégiscsak az lesz a legokosabb, ha szépen elmegy ezzel az emberrel. Hisz nem is valók ők ide. Mind a ketten vadak. Harapósak. Hogy jó pofát vágtak? Csontot kaptak érte. Tulajdonképpen nem is tudja, hova megy az a bakancs. De jó gyantaszaga van, és ez megnyugtató. Éjszakára sosem kötik be. Szépen meglépünk. Egyszerű dolog. – Csöndesen kuncog.

– És ha visszajön Géza bácsi, megint bokszolunk? Bokszolunk?

– Igen. Azért addig is sétálj ki néha az erdőbe. Ahányszor csak teheted. Pompás dolog.

 

Az eső elállt; mélykék volt az alkonyati ég. Fények imbolyognak a völgyben. Nedves földszagot érezni. Bogár mélyen magába szívja. Nagyokat nyújtózik. Hopp! – most hátrakapja a fejét.

Megjelenik a sárga bakancs. A kissé kopott, barna táska lomhán hintázik a levegőben. Komor, szöges végű bot a másik oldalon.

Bogár szinte hason csúszik a bakancs mellett. A szerpentin útnál megáll. Visszanéz. Kigyulladt a fény a nagy üvegablakban.

A völgy sötétjét csak itt-ott szűri át a lámpák fénye. Bogár még jobban leszegi a fejét, a földet kaparja. Mi van ott lent a sötétben? Azt nem tudhatjuk. Csak a kis vackunkat ismerjük, a rongyainkkal.

A táska leereszkedik. Vár.

Igen, hát miért is nem megy Bogár? mit szűköl itt? Nem, már nem is szűköl. Lehajtja a fejét, szemét is lehunyja. Mire fölnéz, a bakancs már elindult.

Most hosszan, elnyújtottan vonít.

A férfi megáll ott, ahol az út lejtősödni kezd. Még egyszer visszafordul.

Bogár előrelendül. Megbicsaklik a lába. Ohó, hisz éhes! Csak addig várj, amíg visszamegyek a csontért!

A férfi fölemeli a botját. Elindul. Eltűnik a lejtőn. Bogár mellső lábát kétségbeesetten előrenyújtja, a hátsóval meg szinte beleragad a földbe. Mintha önmagától akarna elszakadni.

Vendégek a palackban

Azt mondta a főnök, amikor felvett. – Kemény öklű ember kell ide, sok a verekedés. – Hatalmas, hordótestű ember a főnök, kigombolt kabátja alatt bőrmellény, széles arcán feszül a bőr. Úgy néz, hogy ütést várok. A moziban ilyen a seriff. Aztán még mást is mondott. – Előttem igyon, ha inni akar, de ne a hátam mögött. Összetöröm a csontjait, ha rajtakapom. Előttem igyon. – Mit lehet erre mondani? Semmit. De hogy kemény öklű fickó kell ide, hát, azt hiszem, azzal nem lesz baj. Azelőtt Mátyás téri kocsmában voltam, meg a Szilágyi utcában. Tudom, mi a verekedés.

Naphosszat az üzletben van a főnök. Látni nem lehet. Akkora a forgalom, de a hangját mindig hallom. Olyan az, mint amikor sziklákat görgetnek. Annál csöndesebb a felesége; a kasszában ül, és meg se szólal. Előtte a könyv, ha csak lehet, olvas.

– Miféle nő? – kérdem a másik csapost.

– Még soha nem volt vele senkinek baja. – Ezt is úgy mondja a Guszti, mint amikor egy poharat lök előre a pulton. Gyorsan, szaporán. Nem lehet itt beszélni.

Úgy kavarognak az emberek, akár az utcán. De ezeknek is csak a hangjukat hallani, az arcok elmosódnak. – Egy spriccert! Pikoló világos! – Az ajtó nyitva, beárad a Teleki tér lármája. Odakint egy nő énekel. – Hogyha visszajössz, szép szőke hadnagyom…

Hirtelen csönd lesz, és ez olyan váratlanul jön. A kocsma szinte üres. A sarokban szürcsöli csak a levesét egy Krisztus-szakállas férfi. Beárad a napfény, elönti a pultot. A kasszában olvas az asszony, egyetlen figyelmes ránc az arca, kezével nyakláncán babrál. Olykor beleharap egy vajas kenyérbe. Valaki felsóhajt; mélyen, magányosan. Egy pepitanadrágos alak iszapszínű szemével az üres söröspohárba bámul. Itt van minden áldott nap; sört iszik, és keresztbe veti a lábát. Az üzlet előtt rongyos, szakadozott hátak ülik végig a követ. Keselyarcú férfi vonul el szőnyeggel a vállán. Megint hallani a dalt… – Nem tud mást énekelni? Mit akar a szép, szőke hadnagytól? Most látom a nőt is; karcsú alakján kék-fehér sávos blúz. Előtte még három-négy nő kottalappal. Fújják a dalt, mintha vizsgára készülnének.

Aztán a csöndet, a dalt megint elmossák a hangok. Jobb így; nem szeretem, ha áll a munka. A poharak cikáznak, repülnek, valahol a magasban levesestányér gőzölög.

Kiáltás úszik utána. – Vigyázat! Vigyázat! – A csap sistereg, zuhog; pukkan a sörösüveg. Barna lé folyik el a pulton, mint a káromkodás. Valaki ványadt, vékony hangon magyaráz. Mire én:

– Megkapta a magáét, gyerünk tovább!

– De hiszen kifolyt, nem látja, hogy legalább a fele kifolyt.

A barna lé csöpög a pultról, és már egy másik hang is magyaráz. – Törődnek is itt az emberrel!… Fontos, hogy leszúrja a pénzt, aztán mehet.

Arcok vesznek körül: forradásos pofa, egy hájfejű és még többen. A forradásos felém bök. – Adjon csak még egy pohárral a barátomnak! – Rándít egyet az izmos vállán, közelebb tolja az arcát. Én a pultra bámulok, és megkérdem:

– Még mindig itt van?

Röhej csattan föl, előrelendül egy ököl. De akkor én már kiugrok a pult mögül; derékon kapom a forradásost, pörgetem kifelé. Szétnyílik előttünk az út az ajtóhoz. Kipenderítem, belerúgok, hogy a földön tenyerel. Mellette a poros, gyűrött kalapja. Fölkapom, és a fejébe vágom. Mi kell még? Kell még valami?

Odabent csend fogad, az arcok elfordulnak. Jön a főnök, végignéz, mintha most látna először. – Ihat egy pohárral. Iszom, s már megint zúgnak körülöttem a csapok. Később oldalba bök a Guszti.

– Te, itt van!

– Kicsoda?

– Hát a művésznő!… szép, szőke hadnagyom!… – acsítja és nevet.

Igen, itt áll a nő, a kék-fehér sávos blúzban. Sovány arca poros, a nyaka vékony, de a szeme nagy és olyan aranyosbarna.

– Igyál, Gizi – mondja valaki. – Fizetem.

Megszokott mozdulattal emeli a poharat.

– Miért énekli mindig azt az egyet?

Néz rám, nem felel. Körmével megkoccintja az üres poharat. Kintről kék árnyak hullanak be, alkonyodik. Por szitál a téren, és ebben mintha elszállnának a bódék.

– Jó ez nekik – bólint a nő –, szeretik.

– De hát nem unja?

Vállat von, leül egy asztalhoz. Többen is ülnek körülötte. A tüskefejű, vászonkabátos tűzköves hátradől a széken. – Énekelj valamit, Gizi.

A nő énekel, kissé rekedtes hangon. Vele a tűzköves, még rekedtebben. Szinte már az egész kocsma énekel. A füst eltakarja a nőt, de aztán megint a pulthoz jön.

– Szép hangja van.

– Hol van már az én hangom?… – Legyint. – De hát minek ide hang?

Fölgyullad a lámpa. Hárman állnak a nyitott ajtóban, de nem jönnek be. Mire még egyszer odanézek, már eltűntek. A csöndet csak a tűzköves zavarja; az asztalnál ül, keze lelóg a szék támlájáról, és énekel. Nem tudni, mit, talán nincs is ilyen dal. – Gizi, mutattam már neked a feleségem fényképét?… – Elhallgat, és a földet bámulja, feje vállai közé csúszik.

Gizi hátraveti a fejét. – Fizet egy pohár barnát?

– Fizetek.

Fölhajtja és megy. Egy darabig még látni az ajtó előtt, aztán elvész a sötétben. A tűzköves helye is üres. Guszti a poharakat mossa.

– Hagyd békén ezt a nőt, van valakije: a Dsidás.

Úgy mondja, mintha mindenkinek ismerni kéne ezt a nevet. A Dsidás…

Máskor is bejön a nő, és néha fizetek neki egy-egy pohárral. Haza is kísérem az Erdélyi utcába.

– Megint megvert valakit.

– Be volt rúgva és patáliázott, hát kidobtam. Visszapofázott, hogy majd este megvár a téren. Nem várt meg. Ismerem ezeket, csak a szájuk jár.

Semmit se szól, előttem megy, de mintha nem tetszene neki valami. Vézna fák mellett megyünk, bágyadtan hunyorgó fények kísérnek. Hirtelen megáll. Olyan közel az arca, hogy hátralépek. Két nagy szem ez az arc. És akkor azt mondom.

– Semmi egy ilyennek, ha megverik, olyan semmi.

Megfordul, továbbmegy. Én pedig lassan elmaradok mögötte. Még látni a vékony alakját, ahogy megy az úton, aztán semmi se marad belőle. Egy fához dűlök, és cigarettára gyújtok.

Valaki megérinti a karomat. A tűzköves. Vörös arca lángol, borgőzös a levegő, ahogy kinyitja a száját.

– Miért jársz utána?…

– Törődsz vele?

– Elkap a Dsidás, ha megjön a vásárosokkal!

– Talán megijedek?!

Az arcába nevetek, és otthagyom.

Másnap este pedig fölmegyek a Gizihez. Nézem az arcát, ahogy mellettem fekszik, a félig nyitott, duzzadt száját. Két kezembe veszem az arcát, és ráhajolok.

 

Kocsirúd fúrja át a reggeli párát, és egy ló izmos, barna nyakán csillog a nap. A Teleki tér felé kanyarodik a kocsi, hosszú sor utána. Ostor csattan, csattog a kövezet. Színes ponyva feszül a téren, a bódék mellett. Kirakják az árukat; nagy halom burgonya mellett karalábé, mögötte saláta. Hátul állnak föl a szekerek. A kocsma ajtajából nézem. Mögöttem megszólal a Guszti.

– Nagy forgalom lesz, kezdődik a vásár.

Délfelé már ostromolják a pultot. Kezek, arcok tolakodnak előre. Kintről hallani a dalt, Gizi dalát. De most vidámabban énekel. Éles pengeként táncol a nap az ablaküvegen, a levegőt pedig mintha kiszorították volna. Veszettül ordít valaki a sarokban. A tűzköves csúszik el előttem, megvakarja a borostás képét, rám hunyorít. Pattog a főnök, akár az ostorcsapás. Egyik pohár a másik után… tölteni… újra!

Aztán egyszerre Gizi van előttem. Valaki áll mellette, de arra nem is nézek. Fél szemmel látom csak széles bőrövét. Isznak valamit, aztán leülnek az asztalhoz, tányér gőzölög előttük.

– Rád se bagózik – hallom Gusztit.

Az asztalnál ülnek; a nőnek csak a hátát látni. A másik olyan bivalyképű, szénfekete bajusszal, ez hát a Dsidás. Italt viszek nekik, egy pillanatig állok az asztalnál. A nő rám néz, mintha üvegbe bámulna. A férfi félig lehunyja a szemét, széles tenyerét az asztalra fekteti. Reccsen alatta a szék, ahogy felém fordul.

– Erősebb pálinkát!

De azt már nem én viszem, és többé feléjük se nézek. Csak amikor mennek kifelé, mondom a Gusztinak.

– Most már nem velem fizetteti az italt.

A nő megáll az ajtóban. Talán meghallotta?… Bánom is én!

– Gyerünk – mondja Dsidásnak.

Guszti megfogja a vállamat.

– Ne edd magad, ilyet mindig találsz.

– Kit érdekel?

Később megint hallom a nő énekét. Lágyan búg a hangja, nem is rekedt. Tapsot kap.

Másnap reggel bort hoznak. Kint állok az üzlet előtt, ahogy lerakják a hordókat a kocsiról. Az egyik legény fölemel egy huszonöt litereset, de majd összeroppan a karja. Alig tudja visszacsúsztatni a földre. És már Guszti próbálkozik. – Előbb a fogás… azt kell eltalálni… – Többen állnak körülötte, nézik a mutatványt. Ráng a Guszti arca, karján kiugrik az izom, az ing szinte szétreped a mellén. Az orráig emeli a hordót, aztán leteszi. – Rossz a fogása. – Megtörli fényes homlokát.

Na, akkor én… Lassan, lassan nyomom fölfelé a hordót. Tikkadt csönd körülöttem. Valaki köhint. Megremeg a két karom, és egyszerre fent a hordó. Így tartom egy pillanatig, aztán visszaeresztem. Tempósan, nyugodtan.

– Ez igen!… Hát hiába, a Zoli…

Dsidás széles arcát látom. Közelebb jön, ledobja a kabátját, úgy áll ingben a hordó előtt. Közben rám néz. Aztán már fogja a hordót, de mintha nem is lenne súly a kezében. Kiemeli; egyszer, kétszer… a harmadiknál már remeg a térde. Leteszi a földre, aztán veszi a kabátját és megy. Szétnyílnak előtte a vállak, senki se szól semmit. Guszti rám néz, de ő is hallgat.

Nem tudom, mit akart ezzel a Dsidás, de ha kell valami, hát megkaphatja.

Délelőtt nem látom az üzletben se őt, se a nőt. Az éneket se hallom. Estefelé jön a tűzköves, az arca szőrösebb, mint valaha, a szeme vörös. Egy darabig csak néz, aztán azt mondja.

– Kimentek a cirkuszba.

– Ide figyelj! ha azt hiszed, hogy érdekel, hát akkor tévedsz.

– Csak mondtam.

– Azért, mert egypárszor… – Legyintek, nem is érdemes róla beszélni. Kit izgat ez a nő?… szinte látom a nagy, szomorú szemét. A szeme az egyetlen, más semmi sincs rajta.

Zárás után az Erdélyi utcában sétálok. De hát miért? Mit akarok? Látni, ahogy együtt jönnek… ezt akarom? Leülök egy padra a Mátyás téren, por és zsivaj körülöttem. Mostanában nem is köszön a Gizi, meg se lát. Olyan nagyfiú a Dsidás? Más ember már nincs is?!

Újra lesétálok az utcán.

Egyszerre csak előttem vannak egymásba karolva, ahogy elképzeltem. Zöld ruha a nőn. Még sose láttam rajta. Nevet. Rajta, vagy pedig…?

– Jó estét, Gizi.

Már mögöttem kopognak a lépések; én pedig csak állok a köszönésemmel.

 

Dsidás széles, vörös homlokán fölfelé tolva a kalap. Mellette Gizi és egy cigány sötét arca. Bejönnek, leülnek, még egypár pofa nyomul utánuk. Ital kerül eléjük, és már játszik a cigány. Tudhatják, hogy ez nem zenés hely… ha itt zene van, akkor verekedés is van. Meg aztán engedélyük sincs.

Azért nem szólok, hallgatom a cigányt, a nő énekét. Nem néz felém, de mégis magamon érzem a tekintetét. Egy pillanatra látom is az arcát, szinte elúszik a füstben. A főnök elmegy a pult előtt.

– Miért hoztak ide cigányt?

Tudom, mi a dolgom. Az asztalhoz megyek, előttem a Dsidás széles bivalyképe. Két lépésre vagyok tőle, de meg se lát. Megfogom a cigány karját, és a zene elszakad.

– Nem zenés hely ez, menjenek máshová.

– Miért ne muzsikálhatnánk egy kicsit?… kinek árt?

– Menjenek máshová.

Még mindig mosolyog, aztán egyszerre elborul a tekintete. Olyan ez, mintha egy sötét függönyt húznának kettőnk közé. Elkapja a vállamat.

– Ide figyelj, te kukac…

Többet már nem mond. Az arcába vágok, hogy hátraesik, végigcsúszik a földön, akár egy rongy. Feltápászkodik, kezébe adják a kalapját. Kimegy, de az ajtóból visszaszól.

– Holnap este a régi Lóversenytéren.

Nagy csönd az üzletben. Egy pillanatra mintha mellettem állna a nő, de tudom, hogy egyedül vagyok. A régi Lóversenytéren. Mindenki tudja errefelé, hogy ez mit jelent, jókat lehet ott verekedni. Rendben van, Dsidás.

Délelőtt a nő áll a pultnál. Miért jött, mit akar?… Talán még vékonyabb az arca, a szeme még nagyobb.

– Mire jó ez? – kérdi.

– Mindegy.

– Ezt tudtok. Verekedni.

Sok mindent mondhatnék erre, de minek? Leginkább azt mondanám: menj el erről a környékről, menj el, és ne igyál. A pultra bámulok, és amikor fölnézek, egy szőrös pofa vigyorog rám. A tűzköves.

– Hallom, hogy este a Dsidással…

– Elkísérjelek? – kérdi Guszti.

– Ahogy akarod.

– Rád fogadtam – mondja a tűzköves. – A trafikos a Dsidásra. Hát úgy intézd a dolgot.

Megáll előttem a főnök. – Nem szeretem az ilyesmit. – Szigorú a hangja, de a tekintete barátságos. Látom, tetszik neki a dolog. A felesége is rám néz, rám, aki este megverekszik a régi Lóversenytéren a Dsidással.

Többet erről nem esik szó.

Munka után lemosdok hátul a konyhában, vizes kefével lesimítom a hajamat, aztán elindulok Gusztival. Két árnyék a bódéknál. Megismerem a tűzkövest, a másik biztosan a trafikos. Messziről kísérnek.

Guszti azt mondja. – Nem kell félni, hogy bicskát ránt. Becsületesen verekszik.

Hangok bugyborékolnak mögöttünk. Hátranézek, és a trafikos szalmakalapját látom. Aztán egy szűktorkú, hosszú utca: a házak mellett székeken, sámlikon ülnek, akár egy bennszülött törzs. Fehér szakállas bácsi pipázik, fiatal lány lóg ki egy ablakból. Igen, az ablakok is tele vannak, mintha odabent a szobákban nem lehetne élni. Arcok suhannak el: lilára, vörösre mázolt arcok. Valaki felém hajol, majd ismét elmerül a homályban.

Elfogy alólunk az utca, kint vagyunk a régi Lóversenytéren. Ócska konzervdoboz zörren a lábamnál. Arrébb a futballpálya tribünje, hortyogás a fűből. Egy alak szakad el a pálya kerítésétől, lassan közelebb jön. Kezét zsebre dugja, a földet bámulja, és átlép egy halmon, ami ember is lehet. Előttem áll a Dsidás.

– Ezek mit akarnak? – int Gusztiék felé.

– Elkísért a barátom. Nem avatkozik bele. A másik kettő nem számít.

A tűzköves meg a trafikos hátrébb állnak, szinte nem is látni őket. Guszti hozzájuk megy, és most már senki sincs mellettem, csak a Dsidás.

A földre teszem a kabátomat, hátralépek, ökölbe szorítom a kezem. Várok. Széles arc imbolyog előttem, alulról fölfelé jön az ütés. Félrekapom a fejem, és már támadok. Ököl dobol a hátamon, én meg szinte belefúródok a gyomrába. Nyög, fújtat, de elszakad tőlem. Államra vág. Elhanyatlik a tribün, mintha messze csúsznék. Dsidás utánam jön, látom az arcát, a védtelen arcát. A következő percben már véres csík szakad föl a szeménél. Egy pillanatra, mintha sokan állnának körülöttünk, hangokat is hallani. Aztán megint csönd. Nehéz, szaggatott lélegzés: az enyém vagy a Dsidásé? Árnyként kering körülöttem, széles vállával mindent eltakar. Pörölyként hull az ütése, hátracsúszik az állam. Még egyszer üt. Kisiklik alólam a föld, de azért beszúrok egyet az orrába. Gyomorszájra kapok: akárcsak kiszivattyúznák belőlem a levegőt. Föl akarok állni, de megcsúszok. Elhanyatlok, arccal a földnek.

Később Gusztit látom, ahogy fölém hajol, és egy vizes ronggyal mossa az arcom.

– A Dsidás?…

– Elment.

– Megcsúsztam… – Többet nem tudok mondani: a torkom száraz, a fejem zúg, és állam mintha nem is lenne.

– Jól verekedtél.

Mit akar?… vigasztalni? De hiszen csak azért győzött a Dsidás… – Elúszott a fogadás – hallom föntről a tűzkövest. Egyik karom a Guszti vállán lóg, a másik a tűzkövesén. A trafikos mögöttünk baktat, és tökmagot rágcsál. Így megyünk haza. Lefektetnek a vaságyra, egyik se szól egy szót se.

Másnap otthon maradok. Sárga és forró a délelőtt – rossz ízű. Az ágyban fekszem, semmi kedvem felkelni. Hogy fájna valamim? – nem, azt nem mondhatnám, csak éppen zsibbadt a testem, és még mindig nem érzem az államat. Ha nem csúszok el tegnap… mindegy, most már mindegy.

A háziasszony behozza az ebédet, tesz-vesz körülöttem, megigazítja a takarót, vizet készít az éjjeliszekrényre. Evés után lehunyom a szemem, de nem alszom. Hirtelen a Dsidást látom, olyan közelről, mint még soha. A fölvont szemöldökét látom, a szénfekete bajuszát. Szembenéz velem mozdulatlan arccal.

Nyikorog a padló. Fölnézek.

A Gizi zöld ruhában és olyan idegenül. Arcáról mintha lefújták volna a port, a tekintete is derűsebb. Széket húz az ágyhoz, leül. Fölemelem a karomat, de nem szólok. Valami furcsa kis öröm van a szemében, talán ettől olyan idegen.

– Gyümölcsöt hoztam.

Cseresznye az asztalon, kék tálban. Kemény, fényes húsuk szinte világít az alkonyodó szobában. Ez a nő, ahogy itt ül… Valamikor vártam, hogy eljöjjön… és most?

– Nem kéne a kórházba menned?

– Hova? – És felülök az ágyban. Fáj a derekam, de azért ülök. – Hát mit gondolsz, mi van velem?! Haldoklom?!

– Csak azért, mert tegnap…

– Mi volt tegnap?

Elakad, mintha meglátott volna valamit az arcomon. Szeméből eltűnik a derű, és csak ül, előreejtett fejjel, akár egy törött virág. Olyan hiábavaló, olyan… Föláll és elmegy. Hallom, ahogy a távolodó lépéseit visszaveri a gang, a lépcső. Fölzendül a ház, aztán megint visszahull a csöndbe.

Reggel bemegyek az üzletbe. Olykor megállok, a nap felé fordítom az arcomat. Így állok egy pillanatig, lehunyt szemmel. Szeretem a reggeli napot: friss, üde, mintha mindent kimosna az emberből. A tér ponyvái leszakadtak, sátrak csupasz cölöpei maradtak csak a vásárból. Kék vászon remeg a levegőben, aztán lehull az is. Eltaposott gyümölcsök, apró krumplik… Bő szoknyás asszonyok az úton, kosarakkal. Mind egyszerre beszél, és egy szót se érteni.

Kocsik kanyarodnak ki a Fiumei útra, sorban egymás után. Magas férfi áll az egyik bakon, a gyeplőt fogja. Cigaretta lóg a szájából. Odaugrok: a tapaszt nézem a szeménél, a belapított orrát.

– Találkozunk mi még!

Rám néz valahonnan a magasból, de nem szól. Talán meg se hall, talán meg se lát?! – Hé, Dsidás!…

A lovak közé vág. Mellette futok, mintha a kocsira akarnék ugrani. Ostor csattog körülöttem, felhorkan egy ló, szinte az arcomba prüszköl.

A tér sarkán lemaradok.

Dsidás kocsija még egyszer felragyog a napban, aztán eltűnik a többivel.

A halott

Szürke, novemberi reggel. Szemeteskocsi zörög az István úton. A ló ütemesen bólogat. Álmos, fáradt. Az utcaseprő szorgalmasan dolgozik. Félköröket von seprűjével, néha megáll. Homlokán feljebb tolja a sapkát. Köp egyet, aztán tovább seper. Jön a fűszeressegéd, nagy kosárral a karján. Abban tejesüveg, kenyér, vaj. Ő maga vidám. Széles arca mosolyog. Fütyül. Eltűnik egy kapualjban. Munkások vonulnak kis csomaggal a hónuk alatt, nem beszélnek.

A másik oldalon a liget fái merednek az égre kopáran.

Aztán egy csattanás, olyasformán, mint amikor nagyon hirtelen lecsapják egy doboz fedelét.

Az utcaseprő eltátja a száját, megáll a munkában. Az egyik munkás – nagy bajuszos férfi – megtorpan.

– Na?!

Sárga kabátos ember rohan át a ligeten. Ökölbe szorított kezét melléhez nyomja, mint egy távfutó.

Valaki sikolt.

A munkások, az utcaseprő szaladnak a liget felé. Előttük egy diák nyargal hóna alá kapott táskával.

– Lövés volt – mondja valaki.

A játszótéren a sárga kabátos férfi már megállt. Ő meg egy zöld kosztümös nő egy pad fölé hajolnak. Két szétvetett láb lóg ki közülük. Fekete télikabát, földes szegéllyel.

Körülveszik a padot. Kíváncsi, izgatott arcok hajolnak előre.

A padon félig eldőlve egy férfi. Feje mellére bukott. Szempillája fönnakadt. Üres, kifejezéstelen tekintettel bámul.

A tömegből előnyúl egy kékeres kéz. Végigsimítja a homlokát, lefogja a szemét.

– Halott.

Egy ideig csend.

– Nézzék csak, milyen görcsösen szorítja azt a revolvert.

– Szívlövés?

– Lehet. Még egész fiatal. Éppen csak egy kicsit őszül a halántéknál.

– Kalapja sincs.

– Meg kéne támasztani. Végigfektetni a padon.

A nő és a sárgakabátos fogják a fejét, két munkás a lábát.

– Úgy ni – dünnyög a nő. – Most fekhetsz, apuskám. Ilyet csinálni…

– Ni, az álla hogy leesett!

– Értesíteni kellene a rendőrséget.

Az egyik munkás bólint. – Az ám.

Senki se mozdul. A nő a vállát vonogatja.

– Zsaru? Minek az? Ráér. Mit tud vele csinálni?

A diák csak bámul, arcán a rémület, ajka reszket. Kibukik belőle a kérdés:

– De hát miért?!

– Nem lehet tudni.

Most a nő beszél. Festett arca lila, a púder megragadt az orrán. Topog, húzogatja a lábát.

– Muriból jövök, aztán ez itt (a halottra mutat) megy előttem. Mit megy?! Dülöngél, többször megáll. Na, gondolom, ez is jól be van állítva. Trappolok utána, hátha le lehet vágni legalább egy cigarettára. Ez meg leül erre a padra, ni. Előrehajol, hol emelkedik a válla, hol meg süllyed. Kotorász a zsebében, aztán hirtelen bumm! Micsoda hideg! Neki rendes télikabátja van. Ha nekem egy ilyen lenne, dehogy lőném én agyon magam. Majd bolond volnék!

– Úri pofa – szól a nagy bajuszú munkás.

A diák leteszi táskáját a halott lába elé.

– Meg kéne nézni, mi van a zsebében. Hátha abból megtudjuk.

– Igen ám, de ki nézi meg?

A sárgakabátos legyint.

– Ki? Hát majd én! Mi van abban? Halott, aztán halott. Nem fog a kezemre csapni.

– Az már biztos!

Egypáran nevetnek.

A szőrös kéz már a télikabát zsebében turkál.

– Egy cigaretta, ni! Kicsit megtört. Finom bagó.

A nő nyújtja a kezét.

– Add ide, apuskám.

A férfi röhög.

– Hogyisne! Jó lesz ez nekem. – Kabátja felső zsebébe teszi, hátrafordul a többiekhez. – Mit árt neki, ha elveszem? Ő már úgyse szí többet.

Tovább kutat. Kék boríték a következő fogás. Kihúzza a levelet. Olvas. – Kedves Apuka! Tudatom veled, hogy szerencsésen megérkeztem, és nagyon jól érzem magam. A Balaton most is nagyon szép. Tegnap szilvás gombóc volt ebédre, és tizenkettőt ettem. Irma néni azt üzeni…

A férfi megcsóválja a fejét.

– Itt nem lehet olvasni. Gyerekírás. Ági. Az van alásrejbolva. Balatonzamárdi, november 26.

– Szóval apa – mondja valaki. – Aztán lelövi magát. Most mi lesz azzal a kislánnyal?

– Persze azzal már nem gondol az úr – dörmög a munkás. – Jön valami kis nő, kibabrál vele, aztán mindjárt a revolver.

– Ki lehet az az Irma néni? – kérdi a nő.

– Biztosan valami nagynéni. Odaküldték a kislányt.

– Nem lehet rossz ember, most is magánál hordja a levelet. Biztosan többször elolvasta.

– Nézzük, mi van még itt – szól a sárgakabátos. – Egy izé, no, hogy is hívják ezt? Síp. De hiába fütyülök…

Szájához veszi a kis, henger alakú sípot. Szuszog, liheg, mindenképpen erőlködik, de egy hangot se tud kiadni.

– Majd én! – nevet a nő. – Így kell ezt.

Csiripel, mint egy madár.

– No lám; no lám – mondja a sárgakabátos, és már egyéb érdekli. – Egy pénztárca. Méghozzá milyen szép. Patkó alakú. Príma dolog. Csönd legyen már! – kiált a nőre, aki újra csiripel.

– Aztán mennyi van abban a tárcában? – kérdi a munkás, – Mert az fontos.

– Van ám itt, barátom. Ide szagolj. Egy ötös. A belső rekeszben húszas! És mennyi apró! Nézzétek.

Tartja a kezében a nyitott tárcát, csörgeti a pénzt. Szegény, sovány mutatóujja turkál benne.

– Ezt már nem lehet elvenni, pedig jól jönne. Szvettert, harisnyát vehetnék a kisfiamnak. Itt a tél, aztán jóformán nincs semmije. Ennyi pénz, és egy halotté!

Sóhajt.

– De a mindenségit neki, valakinek ennyi pénze van, és öngyilkos lesz! – ordít a munkás. – Urak, hát mi ez?! Nekem nincs kabátom, nem tudok fűteni, alig eszem és élek! Ezt meg itt majd fölveti a pénz, aztán… Hejj, a keservit!

– Gyereke van!

– Rendes ruhája!

– Oszt nézzétek, itt fekszik.

Felizgatta őket a pénz. A halott felé ordítják nyomorult életük minden panaszát.

– Engem kilakoltattak!

– Az apám nem tud tandíjat fizetni, akár be se megyek az iskolába!

– Nekem úgy sípol a mellem, mint egy zenekar!

– Aztán mégis kell hogy éljünk! Ennek meg itt semmi az egész. Eldobja az életét, mint egy rongyot. Untuk, mi?! Már nem tudjuk, milyen tortát együnk, melyik színházba menjünk?!

A kör egyre szűkül. Úgy néz ki a dolog, mintha meg akarnák verni a halottat.

– No, visszateszem a tárcát – mondja a sárgakabátos. Utoljára végigsimít a húszason. – Nesze, tartsd meg a pénzed.

És újra, megint kérdezni kezdik:

– De hát miért?!…

A halott meg csak fekszik nyugodtan, kezét a pad alá lógatva, nem felel.

Misa és a nyaralók

Jól emlékszem arra a napra, amikor kijöttem Etelhez. Az állomáson várt kék kötényben, bekötött fejjel, merev, idegen arccal. Leszálltam a kopott kis strandtáskámmal, és átöleltem. Nem adta vissza az ölelést. – Szervusz, Misa, Isten hozott. – Én pedig azt gondoltam: jobb lenne visszafordulni, mert ez nagyon kedélytelen. De akkor már mentünk lefelé az úton. A táskámat néztem. Etel széles, hűséges hátát. Kicsit előttem ment. Olykor szólt valamit, mintha csontokat hajigálna maga mögé.

– Majd segítesz a kertben meg a ház körül. – Aztán távoli, csikorgó hangon: – Sajnálom, hogy ez történt veled.

Mi történt hát velem? Szinte láttam a leveleket, amiket Etelhez írtam. – Semmi keresetem, a lányom Törökországba ment táncosnőnek. Megszökött. Elvitte félretett kis pénzemet. – Ó, Istenem, hát volt nekem félretett kis pénzem?! Hisz mindent kivittem a lóversenyre, meg a… Pár nap múlva jött a nővérem levele. – Gyere ki hozzám, Kemenesre, majd csak megleszünk. – Hát most itt vagyok a strandtáskámmal. Nincs valami sok holmim, és emlékeim sincsenek. A feleségem meghalt, és a lányomra se akarok gondolni. Nem törődtem vele, ez az igazság.

Etel mintha teljesen elfeledkezne rólam, ha elmaradnék mögötte, észre se venné. Az utat se látja, a fákat, meg a távoli dombokat. Semmit, ami kívül van. Milyen a háza, a szobája? Félek attól a háztól. A kertje se lehet olyan, mint más kert.

Gyerekkorában is keveset beszélt. Amikor a kedvenc babáját eltörtem, nem szólt semmit, nem is sírt. Fogta a baba letört fejét, és próbálta visszailleszteni. Aztán leült a földre, ölében a babával. Olykor ringatta egy kicsit. Most is előttem van, ahogy ott ül a sötétedő szobában. Mert mellette álltam – vártam, hogy csinál valamit. – Kelj föl, hallod, kelj föl!… szólj már, Eti! – Kifutottam anyához. – Az Eti, az Eti!… – Többet nem tudtam mondani, arcomat elöntötték a könnyek.

Ilyen gyerek volt.

Feltűnt a ház a sötétbe nyúló kerttel. Esteledett már: a fák törzse elvékonyodott, de a lombjuk hatalmasan megnőtt. Valaki elment a ház mögött, hallani lehetett az elnehezedett, fáradt lépéseket. Sárga, félszemű kutya gurult hozzám. Megállt előttem, a farkát csóválta. Kicsit arrébb futott, aztán megint vissza.

– Holnap megnézheted a gyümölcsfákat. Hát sok a vesződség.

– De az eredmény, az eredmény… – Elhallgattam. Egy pillanatra összenéztünk, mint akik valami egészen másról beszélnek. Etel félig a homályban még súlyosabbnak látszott. Fénylett a tekintete, széles válla előrehajolt.

– Gyerünk vacsorázni.

Kis konyhán mentünk át. Falra akasztott tányérok félholdja emelkedett ki a sötétből. Rendet lehetett érezni. Etel a konyha mögött, egy kis szobában felgyújtotta a villanyt. Előttem nagy, rideg asztal. Leültem, ő pedig visszament a konyhába. Hát itt élek majd ebben a házban. Milyen csönd van, a bútorok csöndje. És szinte láttam, ahogy Etel magányos alakja elmegy a szekrény előtt, kezével megérinti az asztalt.

Tányér leves volt előttem. Mikor a fenekén koccant a kanál, újra kaptam. Hja, sokat kell pótolnom! Már nem is olyan barátságtalan ez a kis szoba. Etel rám néz, mintha várná, hogy szóljak. Ó, mi mindenről tudok én beszélni!… – Szeretem ám, Etel, a színházat! Valamikor minden vasárnap elmentem, leginkább az olyan zenés, táncos dolgokat kedveltem. Abban van kedély. És a közönség… te, úgy szerettem nézni a közönséget, előadás előtt!

Hol van Etel? Kihez beszélek?… Nyíltak az ajtók, és valahonnan messziről hallottam:

– Megvetem az ágyat.

Mögötte álltam egy kis kamrában. Néztem, ahogy az ágy fölé hajol. – Jó éjszakát.

Maradt az ágy a barna takaróval, a csíkos párnával. Körülöttem pedig elveszett minden a sötétben és a csöndben.

Aztán az álmom.

Végtelen, sárga vízen eveztem, a csónakot dobálták az iszapszínű hullámok. Tudtam, hogy nem merülhetek el. Egy szigetre érek, ahol várnak: azért nem érhet semmi baj. Magasra csaptak a hullámok, fölöttem a könyörtelen, szürke ég, akár egy hatalmas szikla. Egyszerre csak előttem a sziget. A parton haragoszöld fák, a fűben gyerekek ugráltak. Aztán már én is a parton voltam, és vártam, hogy jöjjön valaki. A nevemet akartam hallani. De nem kiáltotta senki, nem szólított senki. A gyerekek se törődtek velem. Befelé futottam, de valahogy mindig csak a parton maradtam. És akkor megláttam a nővérem arcát, mögötte egy régi barátomét. Aztán más kedves, ismerős arcokat. Egy lány gyümölcsös kosarat vitt, a barátom pedig hosszú nyakú borosüveget. Elmentek mellettem. Felém fordultak az arcok: idegenül, élettelenül, mint az elsikló pengék. A nővérem arcából a lányom nézett. Nézett, de meg nem ismert. Futottam mellette, elkaptam a vállát, belehajoltam az arcába. Oly közel, mintha eggyé válnék vele. Elkeskenyedett a homloka, kicsúszott. És már messziről nézett vissza. Én meg utána. Egyszer előttem gurult ócska, törött pléhdobozként. Kavicsos homok között gurult. Utánanyúltam… hiába. De hiszen el kell hogy érjem!

Egy kiáltás. Nem volt körülöttem más, csak a sötét. A számban az álom íze. Kinyújtottam a karom, a levegőt értem. Csodálkoztam, irtózatosan csodálkoztam, hogy nincs mellettem senki. Elszorult a torkom, a mellem nehéz lett. Mintha hurokban lennék. Hurokban, mint egy elfogott, magányos állat – vonítani se tud már, és fájdalma sincs.

 

– Misa bácsi! Jó reggelt, Misa bácsi!

A szőke, piros ruhás lány szinte lebeg a párás, reggeli napfényben. Kezét szeme elé tartja, mosolyog. Mögötte a domb selymes zöld háta, egy-két apró házzal. Hosszú férfi tűnik fel az úton, ócska katonaköpenyben. Sötét folt a lány mellett.

– Bevásárol, Misa bácsi?

– Hát igen, veszek valamit a fűszeresnél.

Karomon szatyor, zsebemben hosszú lista, hogy mit vegyek. Mintha elfelejteném!… De hát Etel mindig fölírja. A lány eltűnik, mintha fölszívódott volna a napban. A férfi pedig azt mondja. – Megyek az állomásra, hátha akad egypár csomag. – Kihúzza magát, most látni, milyen izmos. Így áll egy darabig, aztán megint meggörnyed. Ujját homlokához érinti, elbaktat.

Két asszony köszön. Ismer engem már mindenki. A Misa bácsit. Szeretem az ilyen kora reggeli sétát, valahogy olyan friss minden. Ez a nap még hozhat valamit, amire nem is gondol az ember. Valaki jön… – talán a lányom? Nem, hát ő aligha. Úgy lesz az, hogy este már színházban ülök, aztán vasárnap ki a lóversenyre! A fűszeresnél is erre gondolok: a zöld gyepre, a hajtók színes trikójára, a táncoló lovakra. Valósággal megcsap ez a kép.

Etel a kapuban áll, kezében levél. Ez, ez nekem szól! Talán pénzt kapok valahonnan, vagy pedig…

– Ki írt?

– A Zempléni doktorné. Holnap kijön a lányával, minden évben itt nyaral.

Bemegyek, a szatyrot leteszem a konyhaasztalra. De nem látok semmit, nem hallok semmit. Mintha kiszívtak volna belőlem mindent. Később pedig azt gondolom: nem is olyan rossz ez. Emberek jönnek, emberek a városból, sok mindenről lehet velük beszélni. És akkor Etel is más lesz, nem hallgat örökké. Egyszerre az ajtóban megáll. Olyan, de olyan komoly!

– Ne feledkezz meg a csirkékről, Misa!

– Nem, nem, mindjárt szórok nekik. Ki ez a doktorné?

– Ki lenne? Egy ügyvéd felesége.

– Vagy úgy.

Itt van hát az asszony a városból, az ügyvéd felesége. A kerti asztalnál ül, ölében könyv, és valahová messzire néz. Az asztal megterítve. Megjelenik a nővérem színes, kis tányérokkal, aztán megint eltűnik a házban. A doktorné kislánya két fa között hintázik. Elszáll felettünk, nagyokat nevet.

– A tanítóék jönnek. Átjárogatunk egymáshoz, a városban persze más.

Csukott szájjal mosolyog, rám néz. – A városban, igen… A múlt vasárnap a férjem kivitt az ügetőre.

Az ügetőre… a szó tovább remeg a levegőben. Út a versenyhez, az a sok ember, az árusok a pályán – ezt mind az asszony arcán látom.

– Milyenek a versenyek? Indul még a Kicsikém az öreg Fuchsszal? Hát a Drágám?

– Hogy érti, én bizony nem ismerem a lovakat!

– Verseny után a Debrecenibe mentünk: sör virslivel!

Nyílik a kertajtó, valaki köszön, de én alig hallom. Távoli, idegen hangok. Etel megy át a kerten. Itt vannak a tanítóék. A férfi feje akár egy dinnye… és az asszony ócska, poros mosolya! Aztán már leülnek, Etel kiönti a hideg kávét. A tanító hangja recseg.

– Hát idén is el tetszett jönni?

– Éppen a Misa bácsival beszélgettünk.

Etel rám néz, és én nem tudom, hogy menjek-e, vagy maradjak. Aztán mégis leülök. A doktorné felém fordul.

– Csak folytassa!

Ugyan mit folytassak? – mit is mondhatnék, amikor a tanító úgy bámul? Etel tekintetét érzem, így nézne, ha a kertajtó megszólalna.

– Igen, a lóversenyek… – A cipőmet bámulom. Olyan az orra, mint a madár csőre.

És akkor Etel:

– …oda hordják a pénzüket! Mind megbüntetném!

A doktorné nevet, a tanítóék is. – Hát bizony, kérem, bizony – ing a férfi feje –, és ha nyer is valaki, az ilyen pénzen nincs áldás.

Áldás, mit akar az áldással?! Ha egyszer kint lett volna a pályán, ha egyszer… – és hirtelen a liget van előttem, a liget, vasárnap délután. Arról beszélek. Az öreg, vak harmonikásról a fa mellett, előtte hullámzik a nép, de a beszéden, nevetésen áthallatszik a harmonika. A liget van benne a vurstlival, a hullámvasúttal, a szerelmesekkel, a csikkszedőkkel és a gyorsrajzolóval…

– Egyszer én is lerajzoltattam magam – mosolyog a doktorné. – Olyan arca volt a rajzolónak, mint egy nyugdíjas tanárnak. És ehhez kihajtott cserkészing, spárgával összetűzött szemüveg. Hosszú zsinegen a rajzai, mint a száradó zsebkendők.

– És akik körülállják: a rajzot nézik, a modellt. Az meg csak ül, mintha legyek ragadtak volna az arcára. Alig várja, hogy szabaduljon.

– Még egy kis kávét? – Etel áthajol az asztalon, az arca megkövesedett, a szeme fénytelen. Tölt a kávéból, kínál a kalácsból.

– A te kalácsaid!… – rebben föl a tanítóné.

Nem tudom én ezt most hallgatni a kalácsról meg a kávéról! – Egyes részek olyan szomorúak, alig járnak arrafelé. Csak fák vannak, egy-két magányos öregúrral. A bokrokból hortyogás hallatszik. Aztán a sakkozók!… tetszett látni a sakkozókat? Reggeltől késő délutánig ott ülnek a padon a tábla fölé hajolva.

– Sok naplopó! – Etel még mondana valamit, de csak hallgat. Kemény, feszes vonal a szája. Helyette a tanító:

– Bizony, kérem, hogy micsoda emberek is vannak! – így töltik a napjukat.

Elvesznek ezek a hangok, és megint én beszélek.

– Vannak ám verekedések, még a rendőr se mer odamenni. Hátak gyűrűje veszi körül a verekedőket. A végén csak egy véres, poros csomag marad a földön, úgy vakarják össze. Aztán a ligeti kis színházak!… És a sír a fűben, az a magányos sír. – Fuit. – Ez áll rajta.

– Talán sétáljunk egy kicsit. – Etel föláll, a tanítóék is. A doktorné végigsimít a ruháján, és a csuklójára néz.

– Ó, az órám! Nézd csak meg odabent, Klárika.

A kislány beszalad. Az asszony tekintete végigfut az álló csoporton, rajtam. De már nem is lát.

– Megvan?

– Nem találom, anya. Az éjjeliszekrény fiókjában is néztem.

– Hát ez igazán… – hirtelen föláll.

– Majd amikor nem is tetszik keresni – bólint a tanító. Végigmennek a kerten, hallom, amint becsukódik a kapu. Az asztalon az uzsonna romjai. Nyomasztó, súlyos a levegő, a fák lombja mintha összefogódzna. Vörös arcú, szakállas öreg megy el a kerítésnél. Elnyűtt kabátján csörögnek az ócska érmek. Egy pillanatra megáll, és megemeli szikár botját.

– Vihar lesz éjszakára.

Vihar, vihar… – szél és eső zúg át a sötéten. A fák mintha eltűntek volna, és elmerültek a dombok is a házakkal. Valahol messze apró, sárga fény csúszkál. Az ablaknál állok, de mintha kint lennék a viharban.

A lányom nevével ébredtem. Nem tudom én, mit álmodtam, csak azt tudom, hogy úgy bennem van, mint egy éles kés, mint a fájdalom. A mozdulatait érzem, a furcsa, rikácsoló nevetését hallom, a ferde vágású szeme bennem ég. Valahol egy szobában ül, és füzetes regényt olvas, picit kidugja a nyelvét, a térdét felhúzza. Törökországban, vagy a Nefelejts utcában.

Lépéseket hallok, valaki jár a kertben. Talán a nővérem, vagy csak az eső. Ha mindent elmosna az eső, ha egyszer egy olyan vihar jönne!

A szomszéd szobában kattan a villany. A doktorné lépései, kihúz egy fiókot, arrébb tol egy széket. Ő se tud aludni. Reccsen a padló, mintha megállt volna a szoba közepén.

Aztán megint a lányomra gondolok. Miért nem tudtam soha beszélgetni vele? Mindenkivel, csak vele nem! Kiskorában szinte féltem tőle, aztán meg örültem, ha elcsavargott hazulról. Mi lett volna, ha egyszer az ölembe veszem? Olyan egyszerű az a mozdulat, úgy el tudom képzelni.

Egyszerre csönd lesz. Elállt a szél, és elállt az eső. Valami földöntúli fénnyel ragyog fel az ázott kert, és ismét látni a fák körvonalait. De én nem mozdulok az ablaktól. Széket húzok magam alá, úgy várom a hajnalt.

 

Nem tudom, mit akarnak azzal az órával! Reggel elmegyek a ház előtt. Etel kihajol az ablakon.

– Te Misa, nem láttad a doktorné karóráját? – Lóg a mosoly az arcán. És figyel. Nézi, ahogy itt állok a seprűvel, mintha minden mozdulatomat felnagyítaná.

– Hol láttam volna?

– Csak azért, mert nem találja. Tudod, már tegnap is kereste. Reggel kijött hozzám a konyhába, egész éjjel nem aludt.

Elhallgat, de a mosoly még nem tűnt el az arcáról. Olyan furcsa így, szinte várom, hogy egyszerre csak elindul vele az ablak. Végigmegyek a kerten, söpröm az utat. Mikor volt utoljára aranyórám? – a zacicédulát is eladtam. Nem érdekes. A doktorné persze más, biztosan a férjétől kapta. Fölkapom a fejem, az asszony megy el előttem. Mintha fölfúvódott volna az arcom, és észre se vesz. Én se köszönök. Délelőtt még egyszer látom: háttal felém, előrehajol. Elkerülöm, mintha sose beszélgettünk volna. Ebéd közben csak a kanalak zörögnek. Etel azelőtt se beszélt, de most valahogy másképp hallgat. Olykor rám néz a tányér fölött, hirtelen föláll.

– Bosszant a dolog.

Bemegy a szobába, a doktornéhoz. Ketten is beszélnek egyszerre, de egy szót se érteni. Micsoda fölfordulás! Szétnézek az üres konyhában, és egyszerre belém vág: ezek azt hiszik, hogy én csakliztam el az órát! A lábamból kifut az erő, kezem előrecsúszik az asztalon. Nem, ezt talán mégse!… Valaki kijön, megáll előttem, de nem is látom.

– Tud bridzselni, Misa bácsi? – Sima, nyugodt a doktorné arca. Ismét megkérdi. – Tud bridzselni?

Délután kint ülünk a kertben a tanítóékkel, és kártyázunk. A férfi:

– Igaz, megvan az óra?

A doktorné föl se néz a kártyából. – Majd előkerül.

Egy lap után nyúlok. Végignézek az arcokon. Nem látszik azokon semmi, mint a becsukott ablakok. De azért nem tudok köztük maradni. Játszma után elmegyek. Még hallom a doktornét.

– Megunta, Misa bácsi?

Utánam néznek, rólam beszélnek. Ki törődik vele? Csak el innen, minél messzebbre. Megcsap valami, mint a forró hullám. – Maguk közé ültettek, hogy figyeljenek, hogy figyeljenek, mint egy… – Köpök rájuk. Micsoda emberek ezek?… – a tanító úr, nagyszerű!

– Misa bácsi, hát magát is lehet látni?

Trieb áll a kocsma ivójában, a borbély. Gömbölyű, vörös arca akár egy léggömb. Hozzám jön, átöleli a vállamat.

– Éjjel lenyeltem egy fogamat, itt elöl. A feleségem észre se vette. Ha az orrom hiányozna, azzal se törődne, meg se látná. Hát így vagyunk.

Pohár kerül elénk, iszunk. Trieb beszél, beszél a feleségéről, a mesterségéről. Hanem mintha a doktorné ülne előttem: szinte látom azt a fölényes mozdulatát, ahogy keresztbe veti a lábát, cigarettára gyújt. Fölvont szemöldökkel néz, és már hallom is. – Nem, nem, Misa bácsi, azért ezt talán mégse…

– A József körúton volt üzletem, Pesten, igen! Színészek is jártak hozzám.

– A Ligetről beszél, Misa bácsi, a lóversenyről, és közben ilyesmit…

Elém csúszik a tanító dinnyefeje. – Otthagyta a kártyát, már nem tudott köztünk maradni!

– …és aztán Trieb, a marha, az állat megnősült. Ging-gang, meghúzták neki a harangot.

Egy pillanatra csak a doktornét látom, mögötte a borbély csúfondárosan mekegő hangja. Aztán mintha a sarkokból figyelnének.

– Gyere haza, Misa.

Etel áll az asztalnál, kék kötényben, bekötött fejjel, mint amikor az állomáson várt. Hát eljött értem… de miért néz úgy? Aggódás van a tekintetében, szeretet. Nem, ő nem hisz rólam semmi rosszat. Legszívesebben azt mondanám: – Maradjunk itt, ne menjünk vissza közéjük. – Hanem fölállok, és azt mondom a borbélynak:

– Hazamegyek a nővéremmel.

Keveset beszélünk az úton. Etel olykor megfogja a kezemet, rám néz. – Misa, Misa…

– Hagyd, Etel, nincs semmi baj. Mindenki azt gondol, amit akar, csak az a fontos, hogy te… Hiszen mindig is csak veled akartam beszélni, kicsodák ők nekem?

Csönd zuhan rám. Ebben a csöndben már nem lehet beszélni. A kis szobámban ülök, mellettem Etel. Jó, hogy itt van, komisz dolog lenne most egyedül. Nem tudom, mit csinál: a karját látom, az arcélét a kendő alatt. Aztán az is eltűnik. De ez a csönd – olyan sűrű, kegyetlen. Ha Etel szólna, miért is nem beszél? Halk neszezés fut végig a falon, az ajtónál elakad. Aztán megint valami kapirgálás. Árnyék hull a falra.

Fölállok – fölállok, és nézem Etelt. Háttal felém, keze az ágyamban, a párna alatt turkál. Dereka előrehajol, feje szinte belefúródik a falba. Hirtelen fölegyenesedik, mintha megmerevedett volna, aztán felém fordul. Így állunk szemben egymással. Egyszerre beszélni kezd, karját földobja, gyorsan pattognak a szavak. De én csak az arcát látom: összezsugorodik, akár egy sült alma, aztán felfúvódik. És akkor kiszakad belőlem:

– Hát ezért hívtál haza, ezért jöttél értem?! Ilyen a szereteted, a?!… Hazug vagy, és hazugok vagytok mind!… hazug… ha-zug!

Kirohanok a kertbe, elkapom a kerítést, úgy rázom.

Gyalázatos hazug! Nyomorult! – Elrohan fölöttem az ég, és nem érzem a földet se. Alakok futnak a távolban, körbe-körbe, miféle tánc ez?! Meg akarnak fogni, bekeríteni – beszélnek, integetnek. Bűzös a leheletük, a szavuk.

– Engedjetek! Engedjetek!

Lehull a kéz, nincs, amit megfogjon, elhallgatok, nincs, akihez szóljak. Ők is elhúzódnak tőlem messzire. Egyedül maradok, egyedül, mint az égő kín, mint a szégyen.

Kié ez a zokogás? Misa, hé, öreg Misa!…

 

Szúrós reggeli eső mossa a kavicsos, homokos Duna-partot. Áznak az emelődaruk, a házak és az üres, elhagyott sétányok. Nem tudom miért, ez a kép van előttem. Ezt látom, ahogy egyedül ülök a szobámban. Etel és a doktorné múltkor bejöttek hozzám, mintha beteget látogatnának. – Megvan az óra. Misa bácsi, ne haragudjék, nem úgy gondoltuk. – Bocsáss meg, Misa.

Nincs mit megbocsátani és nincs kinek megbocsátani. Ki másra gyanakodhattak volna? És hogy a nővérem is?… hát ő aztán igazán ismer. Aztán pedig, mintha már itt se lennék. Régi szobákat látok, ahol valamikor laktam, régi ismerősökkel beszélgetek: öreg zsokékkal, pincérekkel. Vagy egyedül ülök a kávéház üvegablakánál, és kibámulok az utcára.

Lent a kertben megcsikordul a kavics, valaki végigmegy az úton. De ez is olyan régi zaj, és nem is ebben a kertben.

Hanem a lépések közelednek. Valaki megáll az ablaknál. Fölállok, de nem megyek az ablakhoz. Ki az ott lent? Etel, igen… szinte látom, ahogy kezét összefonja mellén, és vár. De hát mire vár? Ha be akar jönni hozzám, csak tessék! – Gyere be, Etel, foglalj helyet. Ne hidd, hogy haragszom.

Elmélyül a csönd, és már senki sincs az ablaknál. Nem tudok tovább a szobában maradni. Kint a kertben a falevelek súrolják az arcomat. Egyszerre csak megállok… most, jön Etel.

Aztán megint vissza a házba.

Másnap levél a lányomtól. Nézem a feladót, a címzést. – Hotel Garçon. – Ismerem azt a szállodát abban a régi, kis utcában. Az írás kusza, gyerekes, a levélben pedig egy szó sincs külföldről, Törökországról. Egy mondat ugrik elém. – Látni akarlak, apa. – Látni akar… hiszen akkor elmegyek innen, itthagyom ezt a házat, elmegyek a lányomhoz.

Etel áthajol a vállamon. Olvassa a levelet, és közben engem néz.

– Elmégy?

– Olvashatod, hogy látni akar.

Hallgatunk egy kicsit, aztán megkérdem.

– Indulhatok holnap?

– Miért ne?

– Úgy értem, ha valami dolog van…

– Ne legyen gondod vele.

Reggel csomagolok, na hiszen, mintha valami nagy munka lenne! A strandtáska vigyorogva szétnyílik. Etel csomagot hoz és pénzt.

– Tedd csak el, Misa. A csomagot a lányodnak küldöm. Egy kis sütemény. Hogy gyűröd azt az inget!

– Ó, mindegy már annak.

Kiveszi a kezemből, és szép rendesen összehajtja. – Tudod, Misa, mindig azt hittem, hogy ha megjössz, hát autón jössz, sok pénzzel. Talán Amerikából. Emlékezhetsz, anya is mondta: Sokra viszi a Misa. Aztán, ha láttalak a kertben foltos ingben, lyukas kalapban… Mintha becsaptál volna. De majd talán a lányod…

– Igen, majd ő.

– És hogy féltem az óra miatt! Hát már ilyet is csinál a Misa?!… Inkább én találjam meg.

– Nem kérdeztem, Etel.

Kikísér az állomáshoz. A doktorné a szobájában van, tőle nem búcsúzom. A lányát látom a kertben, a virágok között.

– Írj, Misa, és néha jöjjetek ki.

Még várni kell a vonatra. Kevesen vannak az állomáson. Egy sárga nadrágos férfi fel-alá járkál, megáll, köszön a nővéremnek. Felzendül a táj: itt a vonat. Fölugrok a lépcsőre, intek Etelnek. Most még mondani kéne valamit… Kinyújtom felé a karomat, és a vonat lassan elindul.

– Etel!

Ő pedig csak áll a sínek mellett, egyre vékonyodva. Nem több, mint az árnyék.

Tribünök árnyéka

– Jól leégtél a Kinkivel!

Csempe-Pempe fölnézett a söröskorsóból, megtörölte a habos száját. Hosszú, fekete kabátos, karvalyképű férfi állt az asztalnál. Szinte hintázott, lebegett a söntés lassan úszó, kövér füstjén. Két tenyerét az asztal lapjához nyomta. Elvigyorodott, de oly sötéten, mintha a sörös arcú Csempe-Pempét bele akarná nyomni az üres hordóba.

– Úgy hallom, jövő héten Kinki már nem is játszik, kiesik a csapatból. Mit szólsz ehhez, Csempe-Pempe?

Csempe-Pempe hátradőlt a széken, mellét kifeszítette. Apró, sovány ráncokban lötyögött az arca.

– Nagyon jól tudom, hogy ki terjeszti ezt a Kinkiről. Az a botlábú kis Sörös, akit kinyomott a csapatból. Persze, most eszi a fene! Hát ide figyelj, Beznarik, én ismerem a Kinkit, én hoztam fel vidékről a Titániába.

– Tudjuk, tudjuk!

Már többen álltak az asztalnál. Idejött a fehér kötényes Bodnár papa is, a tulaj. Kétfelé fújta szőke bajuszát, csípőre tette a kezét, és megkérdezte:

– Hozott valaha a Csempe-Pempe egy jó játékost a Titániába, hozott egy jó focistát?

Csempe-Pempe fölállt, és így akárcsak leült volna. Alig volt nagyobb a széles hátú széknél. Két kezét zsebre tette oly elszántan, mintha súlyzókat szorongatna.

– Hogy kit hoztam a Titániába, azt hagyjuk! Azt hiszem, a Gyurik Pubit nekem köszönhetik, és Karikát is én csíptem fel egy kültelki pályán. Mind a kettő válogatott. Na jó, hogy aztán a Gyurik Pubi annyit nőzik, és nincs kondícióban, arról igazán nem tehetek. De hát, hogy kiket hoztam a Titániába, azt hagyjuk! De miért nem megy Kinkinek a játék? Mert nem megy, elismerem. Bár a labdakezelése most is kifogástalan, és a gyorsasággal sincs baj. Csak bátortalan, és hiába, még nem szokta meg a Titánia stílusát. Más egy vidéki kis csapatban játszani, és más a bajnok Titániában. Azt hiszem, ezt elismeritek? De a legnagyobb baj, hogy égetik a fiút!… – Egy mozdulattal arrébb tolta a széket. – Hiszen a vak is látja, hogy a háta mögé kapja a labdákat!

– Mert nem tud helyezkedni!

– Nem tud helyezkedni?! – Csempe-Pempe mindkét kezét fölemelte. – Ez a fiú nem tud helyezkedni, aki előre megérzi az ellenfél minden mozdulatát?! Égetik, mert nem brancsbeli, égetik, mert vidékről jött!

– …más is jött már vidékről, és nem volt semmi baja a fiúkkal.

– Figyeljétek meg, hogy ma nagyot játszik az ETC ellen. Csak kapjon rendes labdákat…

Szürkére borotvált arc bukott be az ajtón. Egy pillanatra felvillant a kék ég, aztán megint elnyelt mindent a füst.

– Gyertek már, mindjárt vége az előmérkőzésnek!

Csempe-Pempe begombolta a kabátját. – Inkább megnéztem volna az ifjúságit, mint veletek hülyéskedjem. Én a kölyökcsapatokat is figyelem, egy játékost gyerekkorától kell ismerni. Ti persze!… – Legyintett, és kilépett az ajtón.

Kis téren ment át a pálya felé. Beznarik, a karvalyképű Beznarik ment mellette. Hallgat a rohadék, gondolta Csempe-Pempe, hallgat és vigyorog. Ezzel akar froclizni. De téved, nagyon téved!

A pályabejárónál hirtelen megfogta Beznarik kabátgombját.

– Még látjuk a Kinkit címeres trikóban!

– Igazán?

Csempe-Pempe nyelt egyet. De ahogy belépett a pályára, elmosolyodott. Ó, itt egészen más, mint abban a ronda, füstös kocsmában vagy az utcán. Előrefúrta a fejét a vállak között. Sportlapot lobogtatott a szél, zöld, kék és sárga cédulák röpködtek a levegőben, telt söröskancsón csordult a napfény, újabb és újabb arcok jöttek a bejáró felől.

– Tökmagot tessék, tökmagot!

– Friss a söröm!

Csempe-Pempe nagyot szippantott, mintha egyszerre akarná magába szívni a pálya levegőjét, aztán fölment a lelátóra, a nagy tribün mellé, és az üres, zöld gyepet nézte, a tömeg hullámzását, ahogy ringva összehajolnak az arcok. De Csempe-Pempe most ezt se bánta, a pályáról beszélt, a régi pályáról.

– Nem volt ám ez ilyen szép füves, amikor az ificsapatban játszottam balfedezetet. Igen, balfedezetet. És kikkel, Beznarik, kikkel?! A Tóth Karcsi volt előttem a szélső, később huszonötszörös válogatott!

– Úgy tudom, nem kerültél be a nagycsapatba.

– Tartalék voltam. – Csempe-Pempe egy kopott hirdetést nézett a nagytribünön, a kispadot, a pálya mellett, ahol a tartalékosok ülnek. – Ez is új, ez a pad… Akkor én még a kapu mögött álltam. A Csomó volt a kapusunk, az öccse a jobbhátvéd, a Csomó II, öngyilkos lett. Egy ringyóért, persze! Kedd délután még beszéltem vele a tréningen, aztán…

Halk moraj futott végig a nézőtéren. Piros trikós játékos szaladt ki a zöld gyepre, hóna alatt barna labdával. Félkört futott egyedül. Felrúgta a labdát a magasba, nyargalt a kapu felé. Utána még tíz pirostrikós, libasorban. – Ütemesen zengett a tribün és az állóhely.

– Ti-tá-nia! Ti-tánia!

Aztán külön egyes neveket kiabáltak.

– Dudus, csak nyugodtan, édesapám! Bumbi! Bumbi!!

– Sántikál a Kinki – mondta Beznarik –, húzza a lábát.

– Micsoda beszéd, csak a térdét hajlítgatja! – Csempe-Pempe csavart egyet a nyakán. (Hogy fulladna meg ez a Beznarik! Többet nem is szólok hozzá, nem felelek. Biztosan vissza akarja dugni a kis Söröst a Kinki helyére. Persze, ő fedezte fel azt a nyikhajt!)

Csempe-Pempe előrehajolt. – Kinki! Kinki!

Taps, megint taps. Egy nő felvisított.

– ETC!

Fehér mezben futott ki az ETC csapata, elöl egy kis szőke, karikalábú. Kövér, kopasz férfi jött utánuk fehér ingben, fekete nadrágban. Lehajtott fejjel jött, síppal a szájában. Őt nem fogadta taps.

Csempe-Pempe két gyors mozdulattal végigsimított a haján. – A Brumiller a bíró, ezzel mindig baj van. Emlékszem, ősszel egy tiszta tizenegyesünket nem adta meg. – A fejét csóválta, majd egész váratlanul elbődült. – Hajrá, Titánia!

A csapatok felálltak. A piros trikós Titánia-csatársor jobbszélén Kinki. Felsőtestét kissé előredűtötte, két kezét összedörzsölte, egy pillanatra fél lábon állt, mint akinek már nagyon kell pisilni.

Apró, éles fütty, és a Titánia középcsatára elindította a labdát. Jobbra játszott az összekötőnek. Az ki szélre – meredek passz! – és már Kinki nyargalt a labdával. Hatalmas, cigányképű hátvéd robogott felé balról, akár egy száguldó oszlop. Lendült a láb, Kinki átemelte a labdát, beadás középre, aztán már vágtatott a kapu felé…

– Jaj, jaj! – Csempe-Pempe a homlokához kapott. – Vissza kellett volna játszani a Kinkinek, lyukra tenni, de ez az állat Kefe megint önző, ő akar gólt rúgni. És hogy fölészúrta, te jószagú Isten! Nem baj, a Kinki játékban van, az a fontos, hogy sok labdát kapjon.

– Épp most rontott el egy beadást. – Beznarik megfogta Csempe-Pempe karját. – Nem volt a helyén a Kinki, nem volt a helyén.

– Magas labdát adott a fedezet. – Csempe-Pempe beordított a pályára. – Laposan játszani, a földre vinni a labdát, gurigázni! – Barna papírba csomagolt zsíros kenyeret húzott elő a zsebéből, lassan majszolgatta. – A fedezetek nem tudnak passzolni. Hol van a régi Titánia-fedezetsor: Csermák, Barna, Nagyvágó?… Ahogy azok fociztak! A Barna tréner Dél-Amerikában, Nagyvágóval tegnap beszéltem a villamoson. Kalauz. – Vanay, te marha!

Csempe-Pempe szájából kihullott a kenyér. És csak nézett megkövült arccal, kidülledt szemmel.

– Ezt a potyagólt beengedni! A hasa alatt csúszott be a labda! Mindig mondtam, hogy a Vanay nem kapus. Egy-nullra vezet az ETC, egy ilyen link góllal. És még ő veszekszik a hátvédekkel, a Vanay!

Csempe-Pempe beleharapott a kenyérbe, a morzsák potyogtak a szája széléről.

– A csatársor már megint tologat a kapu előtt. Jobbra, Kinkinek! Hogy megy rá az a hátvéd!… Állat, gyilkos! Kiállítani! Páros lábbal ugrik bele…

– Na, na…

Csempe-Pempe úgy hajolt előre, mintha be akarna rohanni a pályára. Egy pillanatra Beznarikra nézett, arra a sötét karvalyképűre.

– Mit na, na? Lerúgta a Kinkit! Nem tud fölállni…

– Műesés.

– Ez, ez műesés?!… – Csempe-Pempe elfulladt, nyál fröccsent a szájáról, kenyere földre hullott. Fél kézzel megkapott egy hátat. Nézte, ahogy odalent ketten próbálják fölállítani Kinkit. Az összecsuklik. Aztán ölben viszik le a pályáról, be az öltözőbe.

Akkor már Csempe-Pempe is sodródott lefelé. Majd keresztülesett egy gyereken, valaki a derekára vágott, de ő csak törtetett az öltöző felé. Szikár, fehér bajuszos férfi állt az öltöző bejáratánál.

– Senki sem mehet az öltözőbe.

– De Weisz bácsi…

Csempe-Pempe fölött, mint egy hatalmas, megvadult állat, bömbölt a tribün. (Kiállítani, tizenegyes!) Karok, botok lógtak le a páholyokból, de ő csak Weisz bácsi szigorú őrmesterarcát látta. Már rá se néz az öreg, áll hátratett kézzel.

– Weisz bácsi, mi van a Kinkivel?

– Még nem tudjuk, talán csontrepedés.

– Csontrepedés… – Csempe-Pempe egy darabig még a bejárónál ácsorgott, mintha Weisz bácsi hóna alatt akarna becsúszni, aztán kifelé indult. Hirtelen visszaügetett. – Mondja meg a Kinkinek, hogy meglátogatom.

– Annyi vész – legyintett Weisz bácsi.

– Tessék? – Nem kapott választ. Megint elindult. Egy csoportnál megállt, hátha hall valamit a Kinkiről. Senki nem beszélt róla. Annyi vész, mondta Weisz bácsi. Ő se szereti a Kinkit, talán még örül is, hogy lerúgták. Azt mondják, nem a Titániába való. A kis Söröst teszik majd a helyére. Mit tud a kis Sörös? Durva, erőszakos pacák. Nem, hát nem is hoz ide több játékost. Mióta az elnök, az öreg Kerényi meghalt, nem értenek itt a focihoz.

A kijárónál visszanézett Csempe-Pempe. Visszanézett a nagytribünre, a pályára, és köpött egyet. – Majd szerezzen nekik a Beznarik játékost, én nem, én többet nem! Az ember kijár a grundokra, vidékre utazik, aztán itt az eredmény… Hát ebből elég!

Elindult a Népliget felé.

Üres és fénytelen volt a vasárnap délutáni járda, akár a vékony kis út a liget fái között. Sárga nadrágos férfi aludt az egyik padon, kezét zsebében felejtve – Csempe-Pempe a fiúkra gondolt, akik a grundokról és a terekről elindultak a pálya felé, akik először húznak stoplis cipőt. Aztán otthon azt mondják az anyjuknak: Mama, azt hiszem, megy a foci, bekerülök a csapatba. A mama nem szól semmit, csak felkel a hokedliről, és zsírt ken egy karéj kenyérre. És ha a fiú bekerül a csapatba, ha bekerül a válogatottba, mit ér az?… A végén kikopik. Vagy kitúrják, mint a Kinkit, mert nem megy inni a többiekkel, nem zsugázik.

Széles térségre ért, leült egy padra. Gyerekek ugráltak előtte, de éppen csak a mozgó, fekete vonalakat látta. – Húsz éve hajszolok játékosokat a Titániának, húsz éve; és nem engednek be az öltözőbe, ha valaki megsérül! Jó, rendben van, Weisz bácsi!

Egy pillanatra fölnézett.

Apacsinges, mezítlábas fiú állt két fa között, kezét térdére téve. Kipirult arccal kiabált.

– Most te lövöd a tizenegyest, Cammogó! – Úgy vetődött, mintha ezren és ezren néznék. Elcsípte a rongylabdát, kirúgta a többi fiú közé. – Én vagyok a Zsák, a nagy kapus!

Hülye vagy, fiacskám, gondolta Csempe-Pempe. Inkább moziba mennél, csupa vér a térded. Na, ezt szépen kifogta, ezt a lövést. Jól helyezkedik, és nyugodt, akár az Amsel Náci. Kéne a Titánia-ifibe egy jó kapus…

– …A fene egye meg a Titánia-ifit, a fene egye meg az egész Titániát!

Csempe-Pempe keresztbe vetette a lábát, fölnézett az égre, fütyörészett. (Sej, haj, gyöngyvirág…) A Vanay se tud semmit a nagycsapatban, még sose volt rosszabb kapusa a Titániának. – Ezt is kivédte a kölyök! De ha ravasz, helyezett labdákat kapna…

Csempe-Pempe fölállt, visszaült, megint fölállt. Körmével egy fa kérgét kapargálta. Aztán mintha távolról látná magát, ahogy a gyerekek közé megy.

– Úgy, úgy, fiacskám, ide, a tizenegyes pontra a labdát!

– Hát itt vagy, hát még a mérkőzés után se jössz haza?!

Sovány nő állt Csempe-Pempe mellett. Karján kis kosár, abban tarka kendőbe csavart lábosok.

– Nem mondtam, hogy el kell menni a kórházba, a mamához!?

Csempe-Pempe az asszonyt nézte, és az örökké hideg, homályos konyhát érezte mögötte, félig üres lekvárosüvegeket, pecsétes asztalterítőt és a mamát, a fogatlan, ráncos képű mamát a kórházban.

– …De te itt csavarogsz! Ez egy férj, ez egy… Mert semmi se érdekli, csak az a vacak futball. Hát válassz! Megyünk végre a kórházba, vagy…

– Mit szólsz, anyám, maradok!

Nagyot rúgott a rongylabdába. A felesége arca mintha apró darabokra szakadozna. Valamit rikácsol, de ki törődik vele?! – Aztán már a fák között lehetett látni az asszony vékony alakját a kis kosárral.

– Még egy ilyen sarkost tessék lőni! – ugrált a gyerek a kapuban.

– Ezt beszedted, fiacskám. Gól! Persze, a bal sarokba vártad a labdát. Vigyázz, magas bombát küldök!

Csempe-Pempe magas „bombát” küldött, aztán laposat, majd félmagasat. A gyerekek körben álltak körülötte. – Ez biztosan valami nagy játékos lehetett – súgta egy szeplősképű. Bekerülhetett volna ő a nagycsapatba is, csak hát gyönge fizikum, gyönge fizikum… Ahogy megint nekiállt egy tizenegyesnek, Duck urat érezte a háta mögött, a régi trénert. Szinte hallotta a reszelős hangját. – Senki nem tud úgy tizenegyest lőni, mint Csempe-Pempe.

Aztán egyszerre elrepült a jobb cipője, és ott ugrált zöld harisnyában. Ketten is rohantak a cipőért.

– Köszönöm, öcsi!

Egy padhoz ügetett, befűzte a cipőjét. Fölállt. Előtte a kapus izzadt, vörös arccal.

– Hogy hívnak, fiam? Gruber Karcsi? Hát ide figyelj, szerdán kijössz a Titánia-pályára. Tréningre. Majd bemutatlak az ificsapat mesterének. Négy órára! – Fölemelte az ujját, aztán megfordult és ment. Gruber Karcsi mellette futott, mint egy kölyökkutya. Szólni nem szólt, csak nézett rá. – Csempe-Pempére.

Kint az utcán már egyedül volt. Megint látta a pálya magányos, sötét tribünjét. És most haza? A felesége még a kórházban van. A konyha sötét, bent a szobában a függöny lehúzva. Aztán majd hazajön az asszony, lerakja az üres lábasokat.

Csempe-Pempe befordult a pálya mellett, Bodnár papa kocsmája felé. Nem, hát még nem mehet haza. El kell mondania, hogy talált egy kapust az ifjúsági csapatba. A Gruber Karcsit.

Belépett a söntésbe. Körülnézett, olyan arccal, mintha fütyölni akarna. Ott a Beznarik meg a többi vén róka. Kártyáznak.

Megállt mögöttük. Ócska, pecsétes kártyalapok csattogtak előtte. Beznarik hátradőlt a széken, kabátja, mellénye kigombolva. – Hát ezeknek beszéljen az új kapusról, ezeknek az ásatag alakoknak?

– Fröccsöt! – Csempe-Pempe félig rádőlt a pultra. Ivott. Frissen pattogtak előtte a poharak. Fehér fröccs, piros fröccs, jöhet egy fél deci barack! – Papa, Bodnár papa, találtam valakit, egy fiút a ligetben. Szerdán kijön a tréningre, majd nézze meg!

Bodnár papa bólintott, a kártyázókhoz ment.

Csempe-Pempe hátrasandított. Nem, őt nem hívja senki. Az üvegeket nézte a pulton. Nagy hasú, kék üveg, oly kövér és sötét, mintha benne örvénylene a tenger, mellette egy világoszöld. Aztán vidám, sárga üvegek hosszú sora. – Hajók és messze távoli öblök matrózokkal. Néger nők sétálnak a parton, a fülük és a nyakuk tele gyönggyel. Utazni kéne, fölülni a hajóra… – Az asszony már otthon van. Előtte a könyv, de nem olvas. Az orra vörös és hideg, akár a keze. Az egész nő olyan pinceszagú…

– Bodnár papa, még egy pohárral, ne sajnálja!

– Nem lesz sok, Csempe-Pempe?

– Ismeri ezt a verset, Bodnár papa? Tajték táncol, fehérek a habok, el innen, el! Mi tudom én, ki írta?! El innen, el! – Elhallgatott, és roppant szigorúan nézett az üvegekre. Hirtelen hátralépett, mint akinek a szemébe fújtak. A nagy, kék üveg tetején önmagát látta összezsugorodva, lábát lógázva. De már el is tűnt, akárcsak lecsúszott volna.

– Potty! – mondta Csempe-Pempe, és a kártyázókhoz ment. Megfogta egy szék támláját. – Én most zavarlak benneteket, tudom. Bocsánat! Bocsánat, Beznarik, bocsánat, Nagy Béla, Irsay uram… mégis elmondom, hogy kint a ligetben láttam egy fiút, egy kapust, két fa között védett, nyugodt, mint Amsel Náci… A feleségemet megsértettem, ez nem vitás, majd otthon erről még beszélünk. Nem kísértem el a kórházba, utálom a kórházat, a mamát, a kedves anyósomat utálom… de még akkor is bocsánatot kérek! Micsoda pofákat vág majd a feleségem, micsoda pofákat… mindegy. Az a fiú úgy helyezkedik, az olyan kapus lesz… Én csak ránézek valakire, és már látom, mennyit ér! Ezek az igaziak, a rongyos kölykök, akik a ligetből jönnek, az utcáról, mert ezek tudnak küzdeni, nem a pénzért, a dohányért… szív, az van bennük! Elég, ha odadobsz nekik egy stoplis cipőt meg egy trikót… Tudod mit, Beznarik, fütyülök a feleségemre, haza se megyek, majd csak reggel vagy délben. Hosszú, vékony nyaka van a feleségemnek… Ha a két ujjamat belenyomnám az ádámcsutka alatt… Azt az ádámcsutkát, te nagy ég! Éjjel párnát dobok az arcára, aztán ráülök, és addig ülök rajta… Drága kis anyám… Szerdán kijön a tréningre Gruber Karcsi. Pár évig az ifiben játszik, aztán a nagycsapatban, majd a válogatottban… Lehet, hogy elfelejt, nem emlékszik rám, lehet. Nem számít… Amikor ő a válogatottban véd, én talán lent leszek valahol vidéken, egy kis pályán a kukoricás között, mert ez ér valamit, hogy az ember mindig újabb és újabb… Drága kis anyám, kis feleségem… Te kosz, te moslék! Igenis, moslékpofa! Moslékpofa!

– Jól van, Csempe-Pempe, eleget beszéltél. Eredj a fenébe!

Egy varjú mondja

Sose volt éppen jó dolgom, de azért valahogy éltem. A feleségemet otthagytam. Nem haragudtunk egymásra. Csak magamnak is alig jutott ennivaló, mit kezdjek vele? Más is csak ezt tette volna. Különben sose érdekelt, hogy más mit csinál.

Télen bizony nehéz ennivalót szerezni. Elhagytam az erdőt. Benéztem a városba. Azt hiszitek, ott jobb volt? Ugyan! Vissza is jöttem. Fölfedeztem egy vendéglőt a vasútállomásnál. Előbb is észrevehettem volna. Egypárszor körülrepültem. Egy közeli fára telepedtem. Két gyerek meglátott. Hógolyókkal dobáltak. Nem találtak el. Megszoktam már az ilyesmit. Ezért is kerültem az embereket. Kissé ostobák. De most maradtam. Még csak följebb se repültem. Éhes voltam. Fáztam.

Ködmönös, csizmás nő jött ki a vendéglőből. Csak nézett. Elkezdett nevetni. Kihívta a férjét. Rám mutatott. A férje is nevetett. Na jó.

Aztán ennivalót hoztak. Kis tányérban morzsákat. Még húsdarab is akadt köztük. Ez a lényeg. A tányért letették a fánál. Bementek. Jólesett az étel. Képzelhetitek. Még arra is gondoltam, hogy a feleségemet idehozzam. Lám, alig volt valami a gyomromban, és máris a feleségem… Ilyen vagyok, hiába.

Máskor is kaptam enni. Nem tányérban, dehogy! Kiszórták a morzsát a vendéglő elé. Vagy az ablakpárkányra. Az asszony meg a férfi már nem törődtek velem. De hát ez nem is fontos. És aztán a gyerekek… Ahogy megláttak, károgni kezdtek. Azt hiszem, valami nevet is adtak. Samu. Így hívtak. – Samu! Samu! – Ilyenkor kicsit közelebb röpültem. Ha egyszer örülnek neki?…

Egy éjjel kucsmás, nagy bajuszos férfi bukdácsolt ki a vendéglőből. Ahogy meglátott, az öklét lobogtatta. Ordított. Hogy mi baja lehetett velem?… Többen is kijöttek. Kiabáltak.

Elrepültem.

Reggel megint visszajöttem. Megszoktam, hogy szidjanak. Nem olyan nagy eset. Megint kaptam enni.

Egyszer a sógorom is arra repült. Persze mindjárt mellém telepedett.

– Akad itt ennivaló?

– Semmi. Nemsokára én is elrepülök.

Károgott egy kicsit az öreg, aztán otthagyott. Kész szerencse. Majd bolond vagyok összecsődíteni a rokonságot!

Elmúlt a tél, és én még mindig a vendéglőnél kosztoltam. Közben a feleségemet is kerestem. Hiába. Ez bántott egy kicsit. De különben jól éltem. Hát nem haltam éhen. De egyszer még meg is simogatott az asszony. A vendéglősné. Igen, erre jól emlékszem. Az ablakpárkányon csücsültem. Kijött, megsimogatott. Mondott is valamit. Már régen elment, de én még mindig nem repültem el.

Egyszer csak megjelent Ilea, a sas. Az egyik szárnya meg volt lőve. A gazda találta el. Behozta a vendéglőbe. Ha láttad volna, hogy sétált az asztalok között!… Szóltak hozzá, de ő nem nézett senkire. Kikapta a vendégek tányérjából a húst. Igen, igen! És bántotta valaki? Dehogy! Ki merte volna bántani Ileát?!

Mindenki csak vele törődött. Az asszony is. Egy darabig még kaptam ennivalót, de aztán… Hát igen, elfeledkeztek rólam.

Csak Ilea…

Olykor a vendéglő tetejére röpült. És csak nézett a levegőbe. Órákig ült így. Kiterjesztette a szárnyát.

Köszöntöttem. Semmi. Meg se hallotta. Meg se látott. Mintha a világon se lennék. De miért? Mert csak egy varjú vagyok?… Gondoltam, otthagyom Ileát, a vendéglőt. Hiszen úgyse kapok enni. És megpróbáltam beszélni a sassal.

– Ma igazán szép időnk van.

Elnézett fölöttem, valahova nagyon messzire. Körülröpültem. Károgtam. A szeme se rebbent.

Egyszer elutazott. Vonaton, igen, igen!… A vendéglős rokonához. Két nap múlva jött haza a vonat tetején. Azt mondják, ivott is. Megkérdeztem.

– Lakodalom volt?

Rám nézett, aztán elfordította a fejét.

Persze a gyerekek is csak őt bámulták. Nekem már senki sem kiabálta, hogy Samu! Samu!

Éheztem. Elrepültem ennivalóért. De másnap visszajöttem. Hogy mi a csudát akartam?

Ilea a vendéglő tetején ült.

Egy fára repültem. Csak néztem. Hát ezért nem kapok semmit? Ezért? De hiszen buta! Ahogy belemered a levegőbe!… Semmit se lát. Neki nincs erdő, hegy… Csak ő maga! De miért olyan büszke? Miért?!

– Jó napot kívánok.

Nem is hallotta. Még egyszer köszöntem. Hiába. A fenébe is, igazán köszönhetne! Én is élek. Az ám, egy varjú.

Körülötte röpködtem.

– Hogy van a lába? Fáj? Nem?

Észre se vett. Az a gőgös, merev tekintet… De hova néz, mit lát?!…

– Itt vagyok, Ilea úr! Eszem ágában sincs elmenni! Ó, dehogy! Zavarom? Nem tetszik, hogy itt vagyok? Sajnálom!

Közelebb repültem, egyre közelebb. Vágjon agyon, bánom is én!

Semmit se csinált. Meg se mozdult.

Feléje vágtam a csőrömmel. Zuhanás. Valaki kirohant a vendéglőből. Aztán többen is.

– Kiütötte a szemét!

Kövek repültek felém. De hol jártam már akkor?… Hát így volt.

Tessék? Hazudok? Lehet. Egy varjú éhezhet, fázhat, lophat, de hogy kiüsse egy sas szemét? Röhej.

Polgárok

– Egy férfi keresi a nagyságos asszonyt. Az őrség nem engedi fel. – A csontos, sápadt arcú vice elmosolyodott. Rántott egyet a satyakján, aztán széttárta a karját. – A Pintérné gubbaszt a kapuban, karszalaggal.

Berényiné fölállt, igazított valamit a ruháján.

– De kicsoda? Nem mondta?

– Nem, azt nem mondta.

Az asszony elindult lefelé a lépcsőn. A negyedik emeleten kinyílt egy ajtó. Keménykalapos, bajuszos férfi állt a küszöbön; valószerűtlenül hatalmas mellét mintha felpumpálták volna. A szerény, szürke ruha alatt haragoszöld ing. Nézte az asszonyt, aztán egész váratlanul bevágta az ajtót.

Berényiné megállt. Hát ezzel meg mi van? de nagy úr, amióta irodafőnök! A Siklós!

Az első emeleti lépcsőfordulónál egy vékony, sárga hajú nő állt. Előtte hatalmas bőrönd. – Jaj Istenem, egész nap ez a légó! Ma kétszer volt riadó. Van műsor?

– Nem tudom, nincs nyitva a rádió.

– Nem merek felmenni. Hallja? Repülő… vagy autó? Az ember már igazán… – És csak állt tovább a falnál.

Lent a kapualjban egy pergamenarcú, ősz nő kötött. Hegyes, kemény vonású arca furcsa ellentétben volt derűs, fehér hajával. Ahogy meglátta Berényinét, ölébe eresztette a kötést.

– Kint áll. Idegen nem jöhet be. Senki idegen.

Berényiné először csak a férfi szemét látta, a tekintetét. Annyi fáradtság, elgyötörtség volt benne. Kóbor kutyák néznek így. Az arc szürke volt. Az asszony úgy érezte, hogy a szürke réteg alatt egy másik arc él. Vékony öltés a száj vonala.

– Kálmán!

A férfi kinyitotta a száját, de nem szólalt meg, oldalt rántotta a fejét.

– Bélánál voltam a kórházban. Azt mondta, Ida néni talán tud egy helyet. Két hete lógtam meg a munkatáborból. Azóta… – Elakadt, a földet nézte. – A múlt héten még volt hol aludjak, de onnan is el kellett menni. És már egy kávéházba se merek bemenni. Sehová.

– Az Istenért, csak ide ne! Az egész ház nyilas. Följelentik. Tegnap vittek el valakit a második emeletről. – És akkor meghallotta a hangját; olyan szánalmas volt, olyan… Elhallgatott.

A férfi mintha nem is hallotta volna. Aztán csak annyit mondott: igen, igen… – Messziről jöttek ezek az udvarias szavak, valahonnan egy jól fűtött szobából. Az asszony egy pillanatra szinte látta, amint a fia és Kálmán verseket olvasnak. De aztán megint az az űzött kutyatekintet volt előtte. – Beengedem, ha így néz, beengedem, hiszen az nem lehet, hogy… – Nem maradhat itt, értse meg! – Megbicsaklott a hangja.

De akkor a férfi már elment. Egy darabig még látszott a háta, az előrebillent feje, aztán eltűnt. A temető falánál pedig feltűnt a hosszú sor katonai teherautó. Egy német katona vágtatott el motorbiciklin, aztán még egy. Mintha eddig ezt a képet Kálmán elfogta volna sovány vállával, de most itt volt, és az asszonynak néznie kellett. Szekerek vonultak el; az apró kis lovak fáradtan bólogattak, akár a bakon a katonák. Egy pillanatra közel érezte magát a fáradtan bólogató katonákhoz, aztán megint az a sivár üresség – és a félelem. Ha nem tudta volna elküldeni Kálmánt!… De hogy nézett, Istenem, hogy nézett! Mégis föl kellett volna engedni; olyan nagy dolog ez, olyan nyomorult. A szánalom is nyomorult.

Pintérné még mindig kötött. Föl se nézett, ahogy mondta. – Holnap maga lesz őrségen, ki van függesztve.

Berényiné vállat vont. Ahogy fölért, a dívány sarkára ült. Összekulcsolt ujjaira ráhullott a napfény. Megint előtte volt Kálmán, de most valahogy még élesebben, tisztábban. Már nemcsak a tekintetét látta, hanem szinte minden vonását. A két éles, keserű ráncot a száj fölött, a megvékonyodott orrát – aztán, ahogy elment…

Fölállt. Kinyitotta a rádiót: tompa zúgás, kattogás. Fönt a magasban egy repülőgép dongott.

Kiment az erkélyre. Bár jobb lenne lemenni – mindegy. A tér bódéit nézte. Milyen sivárak, üresek a kis utcácskák a bódék között. És akkor megpillantott egy katonát. Mi az, mit integet?… Már többen is integetnek. A tér túlsó oldalán megjelent a két harckocsi. Lassan csúsztak előre, mint két óriási, rosszindulatú hernyó.

Fentről lövés. A katona meg csak integetett, aztán lekapta válláról a puskát.

Az asszony beugrott. Maga se tudta, hogy egyszerre kint volt a folyosón; kabátban, kézitáskával. Megint hallotta a lövéseket.

– Légelhárító – mondta valaki a lépcsőházban.

– Á, fenét!

– Hát akkor?

A választ már nem lehetett hallani. A vice futott a folyosón, kabátban, szemüveggel. Egy mandarinra emlékeztetett.

– Gyerünk le!

Már a lépcsőn voltak. Karaván hömpölygött lefelé; olykor egy-egy arc villant Berényiné elé, de senkit se ismert meg.

– A szomszédból kilőttek. A zsidóházból.

– Átszöktek ide.

– És ezért most nekünk kell…! – visított egy nő.

– De hiszen alulról lőnek!

Pillanatnyi csönd. Puskaropogás. A lépcsőház üvegablaka csörömpölve tört össze. Lent a mélyben katonasapkák mozogtak, puskacsövek. A házmester vékony, gyönge hangja: Tartsanak házkutatást, de ne lőjenek.

A tömeg megmozdult… lefelé, lefelé…

Keménykalap gurult a lépcsőn, utána káromkodás. Egy kislány kapaszkodott a korlátba, rongybabát szorongatott. A baba lába véznán, csüggedten lelógott.

Megint lövések.

Berényiné oldalt kapta a fejét. A másik ház udvari folyosóján katonák, polgárok, karszalaggal. A katonák fölemelik a puskát. Üvegcsörömpölés. Hála Istennek, nincs itt a fiam, gondolta az asszony. Aztán már semmire se gondolt, sodródott lefelé vállak, hátak között. Nem tudta, meddig megy… csak tovább, tovább!

Elfogytak alóla a lépcsők, a felvonónál állt. Mellette a házmester katonákkal, nyilasokkal. Az alacsony, köpcös házmester sima, sötétkék ruhájában, gondosan megkötött nyakkendőjével olyan furcsa volt, olyan reménytelenül rendes egy rendetlen világban. És beszélt… alany, állítmány…

– Felviszem önöket liften, bemegyünk minden lakásba. Megvan annak a módja, kérem. – Nyugodtan beszélt, de a tekintete egy ijedt kisfiúé volt.

– Nagy szoci – súgta valaki.

Berényiné Berkesre nézett, a tanárra. A szemüveges, vörös arcú férfi olyan mereven állt, mintha karót nyelt volna. Ujjával megérintette az egyik nyilas karját, szinte nem is mozgott a szája, ahogy még egyszer súgta.

– Nagy szoci az öreg.

Ököl csapott a házmester arcába, puskatussal vágták derékon.

– Mindenki a pincébe!

A katonák fölszaladtak. A lépcsőház megtelt lábdobogással, csöngetéssel… aztán megint lövések. Egy sápadt arc bukott a házmester fölé. A felesége.

– Karcsi!… Karcsi!…

Berényiné akart valamit mondani: neki is, meg a tanárnak is, de aztán továbbment.

Hosszú, homályos folyosó következett. A végén hunyorgott csak valami sápadt fény. Az asszony egy pillanatra megállt: de hát hová megy? és miért? Olyan idegen minden… Meglökték a vállát.

– Gyerünk! Gyerünk!

Egy arc jelent meg, mint valami fénytelenül izzó gömb. Külön mozgott minden vonása, a haj kusza tincsekben kicsúszott a kendő alól.

– Zsidót rejtegetnek… azért van az egész! Hol az a zsidó?! Én tépem szét! – A vézna öklét lobogtatta. Úgy ordított. – Én tépem szét!…

Berényiné a falhoz dűlt. Istenem, ha a Kálmán… igen, a Pintérné biztosan szól, hogy őt kereste valaki. Szinte már várta a Pintérné hangját.

Újabb arcok. Alig lehetett valakire ráismerni. Mindenki egyszerre beszélt, aztán mégis kivált egy éles hang.

– Nekem mondja, hogy kommunista, nekem?! Láttam a maga lányát Földváron zsidókkal mulatni!

– A férje is zsidó!

Valahol bosszúsan felmordult egy ágyú.

– A házat lövik!

– Hogy mondhat ilyet?!

Berényiné előbbre jött. Hol lehet Pintérné?… talán fönt van, és el is mondta a katonáknak, hogy… Sovány, fehér szakállas férfi állt előtte. Hátradűtötte a fejét. Könnyek peregtek végig az arcán. Nem törölte le.

Az asszony csak nézte ezt az arcot, mintha ebben látna minden borzalmat. Elfordította a fejét, és akkor megpillantotta Pintérnét. Fekete kendőben ült a pad végén. Beszélt. Gyorsan, keményen, mintha felolvasna valamit.

– A zsidók miatt kell szenvednünk… és még vannak, akik védik őket, még vannak!

Berényiné csak nézte. Mást nem is látott. – Most, most rám néz, aztán… mi az, mit mond?… – Egy dalt hallott valahonnan a gyerekkorából: lap, lap, lap, levelezőlap… rá van írva nagy betűkkel, hogy te szamár vagy. Elnyújtott, vékony gyerekhang: Hogy-te-sza-már vagy. – De ki énekel?

– Rosszul van?

Egy tömött bajuszos férfi állt előtte. A Boldizsár. De miért van kendő a fején? azon meg kalap? Szólni, kérdezni akart valamit, de akkor már leültették. Körülötte a hátizsákok, táskák, és most mintha még közelebb lenne Pintérnéhez.

– A hatodik emeletről volt a kilövés. A segéd-házfelügyelő ablakából.

A folyosó végén állt Berkes tanár meg a vice. Szurony villant mögöttük. A vice előreugrott, földobta a karját.

– Honnan tudja azt maga, hiszen az orráig se lát, olyan vaksi!

– Megállapítottam – hunyorgott a tanár.

Asszonyok vették körül a vicét.

– Mindig mondtam, hogy a Bódog bolsi. Már ahogy néz, meg beszél… Szemtelen!

– Sose köszön előre!

Berényiné előtt úgy mozogtak ezek az alakok, mint apró, távoli fénypontok, de azért jól látta az arcokat. Mit akar a tanár azzal a kilövéssel? Közben olyan dermedten néz… pislog, mint egy hal. A Bódog meg ordít.

– Maga tanár, maga?! De hiszen csak gyűlöletet, aljasságot taníthat! Egy ilyen barom!

A katona röhögött.

A tanár csavart egyet a nyakán. Egyszerre csak eltűnt, mintha süllyesztőbe merült volna. De Bódog még ordított.

– Azért ilyen rongy minden! Mert ilyen a tanár, a tisztviselő… csak marják egymást!… – Elakadt, aztán csak legyintett.

Berényiné lehunyta a szemét. Mit akarnak ezek? Mit beszélnek?… Hiszen semmi közük az egészhez. Hagyjuk abba, hagyjuk abba! Gyerünk föl!

Elöl egy hang. – Föl lehet menni!

Berényiné még mindig nem nézett fel. Valaki megérintette a vállát. – Fölmehetünk.

Végre fölállt. Csak állt egy darabig, mint aki semmit se ért, aztán elindult. A lépcsőházban valaki megfogta a karját. A Zsoldosné.

– Szökött katonát fogtak a padláson. A Siklós csípte el két nyilassal. Kézigránát volt nála.

Felülről lépések. Berényiné a falhoz húzódott. Most hozzák… Elfordította a fejét, de aztán mégis oda kellett néznie.

A felvonónál állt a katona Siklóssal; hosszú, száraz alakjával egy elgörbült, öreg szivarra emlékeztetett. Szalma színű bajusza kétoldalt lekókadt. Az ócska köpönyeg zsebe kifordulva, hosszú, vékony szál lógott ki belőle. Siklós hátradűtötte a fejét. Úgy mondta kövér, zsíros hangon. – Na, barátom, nna…

Berényiné fölnézett a törött üvegablakra, megint hallotta Siklóst. – Csak jól kötözzék meg!

Hosszú, hosszú percek… talán órák? És akkor megint a Zsoldomé:

– Nem szabad kimenni az utcára!

A katonák eltűntek. Pár nő ácsorgott csak a lépcsőházban, mint akik nem is tudják, menjenek-e, vagy maradjanak. Berényiné olyan, de olyan fáradt volt, mintha kihullott volna mindenből. A többiek a kapuhoz mentek. Velük ment. Kinéztek az üvegablakon; egy csomó összekevert, ijedt arc, felrándult szemöldökök, elgörbült szájak.

Csönd. Dermedt, fagyos csönd. Aztán éles, kegyetlen lépések. A fejek – az ablakban – beljebb húzódtak. A lépések betöltötték az utcát. Már látni lehetett a csizmás, bőrkabátos férfit. Lassan közeledett.

És egy vékony arcú, esett vállú fiú ért a kapuhoz. Karján halálfejes szalag.

Megállt. Kissé suta, ügyetlen mozdulattal fölemelte a géppisztolyt, mintha verebet lőne.

Kosztos vendég

– Azt hiszem, most már nemsokára jönnek.

Az apa kissé hátratolta fonott kerti székét, és ettől mintha elsüllyedne a sötétedő kertben. Távolabb, a hegyről apró fények villogtak, és úgy látszott, hogy a kert a kis házzal ezen az ideges, nedves csillogáson leng. Az apa egy kerek mozdulattal fölemelte a kezét, gömbölyű, ódon arca oly riadttá vált, mint aki álomból ébred: minden kerek volt rajta, kerek és gömbölyű: alakja, feje, mozdulatai… széke is. Hanem a vörös arcú felesége szikár volt; hegyesen, csökönyösen szikár. Barna haját is mintha makacsságból vágatta volna rövidre. Vöröses karja mosógőzt és mosatlan tányérokat jelentett. Apró, szúrós szemei is az örök nagymosás ködéből néztek egy más, idegen világ felé.

– Miért kell, hogy ő is idejöjjön, az a fiatalember? – Az apa most már mindkét karját fölemelte, akárcsak a feje fölé csavarodna. Száját eltátotta, úgy nézett az asszonyra.

Az hallgatott, elfordította a fejét. (Egyszer rákiáltok, hogy menjen innen az undok székével! Ó, rövidnadrágban ül itt, akár egy öreg cserkész. A lába vékony, ez az egyetlen vékony rajta…) És az asszony most szinte látta a férje fényképeit ott bent a házban: a hálóban meg az ebédlőben, látta a gömbölyű, fekete reverendás papot meg később az esküvői képeket, aztán, ahogy a gyerekükkel állnak a kertben. Pap volt ötvenéves koráig, és egyszer majd megint visszavonul a szerzetbe. Az asszony sokat gondolt erre: – Kristóf az ebédnél, veszekedés közben, fölkel az asztaltól, megtörli a száját és elmegy.

– Hiszen vendég se jár hozzánk, soha egy rokon nem lakott nálunk, és akkor egy idegen! Neked is több dolgod lesz, majd meglátod. Most fejeződött be az iskola, tegnap osztottad ki a bizonyítványokat, még nem is pihentél, hát mondd, miért hajszolod magad?

(Ha mosok, dolgozatot javítok, ül a kertben, a fa alatt – gondolta az asszony. Szundít. Sohasem alszik, és sosincs ébren. Szundít. De most félt engem. Gyűlöletes ez a perc! Csak jönnének már, csak jönne már Berci és az a fiatalember.)

– Miért nem felelsz, miért nincs egy szavad se?

(Recsegteti a székét, forgolódik, egyre jobban nyivákol – mert nyivákol –, így nem beszél az ember, egy férfi! El kéne küldeni barackot szedni, vagy hozzon vizet a pincéből. Azt mondja, Klárikám édes, és a kezét tördeli.)

– A Bercikének alapvizsgára kell készülni, és ez a fiatalember csak zavarja a munkájában. Különben sem szeret tanulni, hát még így!

– Majd együtt tanulnak, és ha lehet, ne tedd tönkre azt a nyomorult széket.

Az asszony arca már sötétben volt, csak két előrenyújtott keze látszott az asztalon. Nem nézett a férjére, úgy érezte, nincs is mellette. Gömbölyű székével fölröpült a fára, onnan rikácsol.

– Miért tenném tönkre a széket, hogy mondhatsz ilyet? Ez már megint piszkálódás, meg aztán együtt tanulnak!… Ismerem én az ilyesmit, nagyon jól ismerem, bizony! Sosem lesz alapvizsga.

– Ne izgasd magad, Kristóf!

Az apa lehunyta a szemét, akkor se nézett fel, amikor csöngettek a kapun. Türelmetlenül, élesen csöngettek, kétszer egymás után. (Az is ott áll kint a fiam mellett, ott áll, és majd bejön vele.) Az asszony lépései csikorogtak a kert kavicsos homokján. Egy pillanatig csönd volt, aztán a kulcs lomhán, nehézkesen megfordult a zárban.

– Kezét csókolom!

Ez a Berci, de az apa egy másik hangra várt. Hirtelen fölrebbent a szeme, és egy nyurga alak állt előtte. Az idegen mögött, a ház falán, már felgyulladt a villany, és ezzel a kert megváltozott. Kocsikat lehetett érezni a kapu előtt, vendégekkel, a kertben pedig több asztalt.

Az apa fölállt. – Igazán örvendek, hogy a fiam egy kedves barátja. Bercike már jelezte a levelében, hogy együtt járnak egyetemre.

– Zentai István.

Egy sovány arc félszeg-pimasz mosolya, a tartása is olyan határozatlan, ahogy így áll, előredűtött felsőtesttel, keze a táskáján. Még nem mer leülni, még el lehetne küldeni.

– Tessék helyet foglalni. – Közben megcsókolta Bercit, egy pillanatig két kezébe fogta fia kerek, cigányos képét, aztán megint nem volt mellette senki, csak Zentai István. A feleségét valahonnan a konyhából hallotta.

– Sovány vacsora!

– Ó, kérem, igazán… – Zentai az apa felé hajolt, de nem szólt, csak bólintott, mosolygott, mindent és mindenkit helyeselve.

Az apa pedig még mindig a kocsikat sejtette a kapu előtt, régimódi hintókat, hölgyekkel és urakkal. Zene lesz meg tánc – és ez nem is kellemetlen.

A felesége jött a konyha felől, tállal a kezében, Zentai arca eltűnt a leves gőzében.

Kálozdi Kristóf a felesége arcát nézte a tányér fölött – milyen fénytelen arc! Ezt valahogy sosem látta eddig. Fénytelen és száraz. Mennyit beszél most!…

– …szörnyű lehetett Pesten az ostrom! Katona volt Zentai úr, vagy bujkált? Ó, itt nem volt egy puskalövés se! Azért a Kristóf egyszer bemászott a jégszekrénybe, az úgy volt…

Az apa belesüllyedt a székbe, Zentai felé pislogott. (Mi az, miért nem nevet, hogy milyen gyáva voltam, milyen ostoba. Persze, be se fértem a jégszekrénybe, ezt el kell mondani, egyáltalán beszélni kell. Ez már mindig így lesz, ebédnél, vacsoránál. Mennyit bólogat a Zentai, és azt mondja, ő is félt.)

– …hogy a kórházban elcsíp a razzia. Mert jöttek a rendőrök, katonák, nyilasok. Tizenhat zsidót vittek ki a Dunapartra, zsidót és katonaszökevényt. Ez januárban volt, egy délután. A kórház pincéjében sorakoztunk a rendőrtiszt előtt.

– Ezt nem lehet elfelejteni.

– Azt hiszem, soha.

Később – vacsora után, bent a szobában – az apa az ágy szélét fogta, és fölnézett egy képre. Az éjjeliszekrény lámpája alig világította meg a kerek mosolyú papot. (Ez elmúlt, de mi jön még?)

Szárazon reccsent az ágy.

– Kristóf, elfelejtettem vizet behozni.

Két szobával arrébb Zentai István vetkőzött. Villanyt nem gyújtott, hiszen besütött a hold, és különben se akarta látni a szobát. Kigombolta ingét, vállát dörzsölgetve az ablakhoz ment. Tiszta, hűvös fény világította át a kertet, és az asztalnál, a fa alatt, mintha egy társaság ülne.

A délutánra kellett gondolni, a razzia délutánjára, a kórházban. Még nem múlt el a pillanat, ahogy a szemüveges doktor előtt áll kigombolt nadrággal. – Becsületszavadra, nem vagy zsidó? – Ő pedig a konyha faasztalát nézi a húsdarálóval… olyan tébolyító ez most! Aztán megy vissza, föl a homályos lépcsőn, mintha nem is ő lenne, hanem valami idegen megy fölfelé üresen, fáradtan. Mellette asszonyok, férfiak, akiket sorba állítottak, asszonyok és férfiak, akiket elvisznek. Egyet megismer, egy piros pulóveres, szürke nadrágos lányt. Eléje kéne állni, hogy ne lássák. Nem áll eléje. Elmegy előtte. Föl, a sötét folyosón, egy ajtó elsuhanó üvege mellett. A folyosón nincs senki, a szobában nincs senki, kint lusta, sűrű pelyhekben hull a hó. Beesik az ágyba, az ajtókra bámul, várja, hogy szóljanak hozzá. De tudja, hogy az ágyak mind üresek. Meddig tart ez a néma, könyörtelen fekvés, a szoba hideg, néma csöndje?!

Valahol a lakásban nyílt egy ajtó. A fiú elfordult az ablaktól, az ágy szélére ült, beleásított a sötétbe. Otthon apa a szobájában áll, hálóingben, az asztal előtt. Előtte három-négy nyitott könyv, folyóirat, és olvas, állva olvas a kis csúcsos lámpánál. Közben szivarozik, sétál a szobában, ki az előszobába, a nagytükörnél megfésülködik, a konyhában megeszik egy almát, aztán vissza a könyveihez. Anya félálomban átszól a hálóból. – Mikor oltja már le a villanyt?! Persze, magának reggel nem kell hivatalba menni, már ügynökölni se jár! – Mindig paraszt volt! – legyint apa a könyvek fölött.

István az ágy szélén csendesen felnevetett, aztán rácsúszott a párnára.

Reggel egy sárga hasú téren állt. Előtte tiszta, komoly kőépületek, egy szent szobrával, széles úttal. Valamivel arrébb színes sátrakat lehetett látni, egy vásár sátrait.

Az egyik padról fölkelt egy csomag, és István felé jött. Hajlott hátú, lila nadrágos öreg. Kerek sapkája alól derűsen buggyant ki fehér haja, lába oly furcsán görbült, mintha valamikor régen térden rúgták volna. Így jött görbén és mosolyogva, hóna alatt hegedűvel. Úgy hozta, mint aki minden pillanatban attól fél, hogy elejti. Ahogy Istvánhoz ért, két ráncos kezével fölemelte a hegedűt, elpattant húrját mutatta, horpadt hasát.

– Most jöttem a kórházból, és még a hegedűm is eltört…

– Egyáltalán, tud hegedülni?

Az öreg leengedte a hegedűt, elvakkantotta magát. – Nem tudok, miért is tudnék? Mindenki olyan boldog, amikor meglátja a törött hegedűt, hogy mindjárt a zsebébe nyúl, mert hogy játszanék? Hamisan, ragyogó barátom, fülrepesztően, mint a többiek a vonaton meg az utcán. Kész borzalom! Én pedig csak megmutatom a hegedűt, és nem csinálok semmit. De ragyogó fiatal barátom nem nyúl a zsebébe, akkor se tenné, ha lenne pénze. Mikor jött a városba?

– Tegnap este.

– Akkor együtt érkeztünk. Szabadjegyem van a vonatra. Elbeszélgetek a kalauzzal, az ellenőrrel, az utasok pedig néha még ennivalót is adnak. Mind csak azért, mert beszélek. És akkor már ők is beszélnek egymással, mert rémes ám némán ülni órák hosszat! Csak hát a formaság, a bemutatkozás!… Nekem nevem sincs. „A próféta – azt mondják –, itt a próféta”, mert sokat beszélek, és néha magamban is. Igaz, egy kicsit locsogok, igaz, de azért nem vagyok fecsegő. Locsogok. Persze van nekem rendes nevem – Schreng Béla –, de hát ezt már mindenki elfelejtette. Feleségem is van, hanem ő aztán valóságos művésznő. Pályaudvarokon lehet látni; énekel és táncol. Csuda az a nő a hófehér hajával, ahogy csárdást táncol. Régebben együtt énekeltünk, de hol van már az én hangom? – „Próféta – mondta valaki a vonaton –, láttuk a Mariskát egy szabóval.” – Láttátok, na és? Azt is tudom, hogy van egy szerelme: ifjabb Hüber Miklós, alagi lovasgyerek. Szóval zsoké. Persze már nem zsoké, mert eltört a lába, és azóta tarhál. De mégis mindig visszajön hozzám a Mariska, ide is utánam jön. – Azt a lányt pedig, akit néz, ragyogó barátom, nagyon jól ismerem. Már kiskorában sokat meséltem neki a parkban, a dóm előtt. Nem ám tündérekről és manókról, hanem emberekről. Azt is megmondom, hogy egy ezredes lánya.

A tér mellett, szorosan egy ház falához húzódva, állt az ezredes lánya. Magas, izmos alakjával mintha ugrásra készülne, fejét fölemelte, egy arcot keresve, tollas, barna haja szélvihart várt. Egy pillanatra a fiúra nézett.

– …a nevelőnője persze elkergetett, de hát nem mindig törődött vele, és ilyenkor jöttem én. Elmondtam, kikkel találkoztam a vonatban, várótermekben, idegen városokról beszéltem, országutakról.

A lány megigazította hóna alatt piros strandtáskáját, két lépést tett, aztán megint megállt, és ahogy fölnézett, végtelen unalom, fáradtság volt az arcán. Körülötte megnyílt az utca, hallani lehetett a vásárosok zaját, egy repedt hangot a kocsmából („…sudármagas, sudármagas a nyárfa teteje”). A strandtáska alattomosan szétnyílt, kipottyant belőle egy könyv. A lány utánakapott, valósággal magához ölelte, nem is tette vissza a táskába.

– Most is megismer, nagyon jól tudom. Mit számít az, hogy nem köszön, mit számít, hogy egy fiú miatt kicsapták az iskolából? Erről persze sokat beszéltek akkoriban, de higgye el, ez semmit sem számít.

A lány elmosolyodott, oly borúsan, mintha ecetes rongyot húztak volna végig az arcán, és fölkiáltott. – Elza! – Aztán egy kövér, kék ruhás lány mellé lépett. Kígyó, tollaskígyó csúszik így előre az őserdő fái között, ahogy ez a lány ment ringva, hajladozva, fel-felemelve sziszegő fejét.

– Még látjuk egymást, ragyogó fiatal barátom!

A próféta elindult törött hegedűjével a kocsma felé.

Otthon megkérdezte István: – Egy ezredes lánya… nem ismered?

– Annyi ezredes van, ha legalább a nevét tudnám?

Kálozdi Berci rövidnadrágban állt a szoba közepén. Fekete, hindu arcából bánatosan kunyorálva csüngött le duzzadt, megvastagodott alsó ajka, mintha gyűjteni, tányérozni akarna gazdájának.

– Azt hiszed, tanultam valamit délelőtt? Dehogy, öregem, levelet írtam az Icának, egy kisregényt, és nem is tanulok, mert utálom az egészet, és semmi kedvem! Ha színész lehetnék, de ahhoz is el kell végezni frász tudja, hány iskolát, és a szüleim kirúgnak. De talán nem is vagyok tehetséges, mi lesz velem, most mondd meg, mert hogy alapvizsgám nem lesz, az biztos! – A zongorához ugrott, belevágott a billentyűkbe, és fölordított. – „Réten, réten, sej, a falu végi réten!…”

 

– Fogjunk nőt.

Kálozdi Berci hátrahunyorított Istvánra, aztán szájában lógó cigarettával, törülközővel a vállán, hóna alatt könyvvel, elindult az úszómedence szélén. Jobbra-balra forgatta a fejét. Kétszer körülsétált egy nőt, de az mozdulatlanul feküdt a padon, föl se nézett.

Kihasítva a többiek közül, sárgásbarna fürdőruhájában az úszómedence széléhez tapadva, ott, ahol a lépcső leereszkedik a vízbe, állt a lány, ugrásra készülve. István közelebb ment, megállt mellette, megfoghatta volna a haját, kerek vállát megérinthette volna. Opálosan fénylett alatta az arc: a víz csillogott rajta megtört hullámaival, az elsüllyedt napfény suhanó ragyogása. – István leült a medence szélére, és akkor a lány egyetlen mozdulattal ellökte magát a faltól. Éles, sárga pengeként hasította a vizet. A víz alatt úszott, szinte mozdulatlanul, világítva, karja és combja remegő hullámzásával. Egy pillanatra eltűnt, a túlsó oldalon bukott fel.

István átesett a fején – be a vízbe. Berci röhögött fölötte, aztán utánaugrott. A lány mellette állt, orrát befogva, bólintott valakinek, haja fényes sisakként tapadt halántékához. Hirtelen alábukott, és már a két fölfelé fordított lába látszott.

– Ismered?

Berci a talpakat nézte, a két kiemelkedő, mozgékony, mulatságos világítótornyot! – A Péchy Ágnes, ezzel vagy oda? Undok nő, én utálom, na de mindegy.

István egy elfolyó, nedves arcnak köszönt. Apró, csillogó darabokra hullott szét ez az arc, mégis egyetlen ragyogó csepp volt.

– Maga nem éhes?

Aztán már kint voltak a parton, víztől csöpögve, kiszakadva egy remegő, nedves fátyolból. A pad, a lány padja, izzott a napfényben. Külön élt minden kis darab, amihez hozzányúlt; a törülközője, a táskája, egy könyv a pad végén. Szalámis kenyeret evett, és közben beszélt.

– Mindig tudnék enni. A Kálozdinál lakik? Az egy állat. Nézze csak, hogy sétál azzal a lepedővel a nyakában!

István nem a szavakra figyelt. A hangra. A mély, lágyan remegő hang olyan belülről jött, hogy önmagára kellett gondolnia. Ellógott üres délelőttjeire az egyetemen, végtelen sétáira a szűk külvárosi utcákban, terekre és kapualjakra. Egy nő állati arca is felmerült, ahogy egy ócska lépcsőház falához szorította, míg odafent fények imbolyogtak, és csoszogás töltötte be a házat. – Ez a lány a kemény, barnára sült combjával, derűsen gyanakvó arcával hajolt felé. Mélyről emelkedett, szállt a hangja.

– Havi 300 forint… Ez igazán kevés. Persze, albérlőink vannak.

– Az apja?

– Mérnök. Szerencsére, tudott valamit, mert bélistázták. Ezredes volt. Pesten van, az anyámmal élünk. Azért van ám nekem mindig pénzem. Kötök, horgolok mindenféle szamárságot, ami nőknek kell, és néha még könyvet is tudok venni. Venni, igen! Az mégis más, mint amit az ember a könyvtárból hoz. Itt van egy Rilke, a Kornétás, és Jacobsen. – Most pedig ússzunk egyet, jöjjön!

– Sokat sétálunk, beszélgetünk emberekről, könyvekről. Igen, de milyen volt azelőtt? Pár éves színházi újságban, egy vitézi bál képei között kerestem az arcát. Kikkel járhatott akkor? Hadnagyokkal, ludovikásokkal? Velem talán szóba se állt volna!

Rozoga, könyvekkel zsúfolt asztalnál állt István. A szűk kis szobát akár a föld mélyébe vájták volna. A vékony hasadékú ablaknál Csontos Bandi, lábát egy lavór vízben áztatva, öregesen-gyerekes arcán türelmetlen, rángatózó mosollyal. Újabb és újabb arcokat kergetett ez a mosoly. Egy pillanatra szelíden elnéző volt, majd egyetlen dühös vonal. – Berci elnyúlva a díványon, kezét, lábát elszórva: Istvánra nézett, és felnevetett.

– Te mindig arról a lányról beszélsz, az Ágnesről. Nézd inkább a Bandit a lavórjában. Egész nap tanul, és a lábát áztatja, hogy friss legyen. Ilyen fakír.

– Téged pedig elvágnak az alapvizsgán! Az a lány… – Egy pillanatra, mintha kiemelkedne a lavórjából – azt hiszem, vőlegénye van. Engem nem érdekel. Se ő, se más. Egyikhez se lehet visszamenni, egyik se vár az emberre. Mit akarnak ezek? Egyet, csak egyet! A többi maszlag! Hogy olvasnak, és egyetemre járnak… Hát nekem ez nem kell, akkor inkább itt ülök a szobámban! – Csavart egyet a nyakán, és az ajtóra nézett. Motozás hallatszott kintről, mintha egy kéz csúszna a kilincsre, de nem mer bejönni. Az ajtó előtt ácsorog, hogy aztán visszamenjen a konyhába.

István a lányra gondolt, ahogy a strandon látta, a medence szélénél, mozdulatlanul szállva a vízben és a napban. – Mit tudnak, mit tudhatnak róla ebben a szobában?! Berci ahogy ott terpeszkedik, meg az a másik…

– Hát elmentek? – A lavór mélyéből jött a hang. Aztán egy kis szünet múlva. – Inni, ugye, mulatni? Azért, ha kell, Berci, csak gyere, majd segítek a franciában. Menjetek előre, mindjárt jövök.

– Egyszer csalódott – mondta Berci kint a konyhában. – Csúnyán elbánt vele a menyasszonya. Azelőtt színielőadásokat rendezett, hegedült, de most már csak tanul. A középkori francia dráma…

– …és ez. – István egy ragyogó lábú nőt emelt fel a konyhaasztalról, ragyogó lábú nőt egy vicclapon. Alatta régi, gyűrött példányok: feszes női mellek, telt vállak és karok. – Ez és a középkori francia dráma.

Visszaejtette a lapot.

– Hát mentek, fiúk?

Csontos Bandi állt mögöttük. Két kezét hátul összekulcsolta, sovány gyerekfeje előrecsuklott, mint egy megkötözött lóé. Kissé eltátotta a száját.

Berci felnevetett. – Bandi, ahogy te itt állsz!

…ahogy ott állt a kredenc mellett, fejét lóbálva, valahonnan messziről látta önmagát és azt a másik kettőt, akit kikísér a homályos udvaron át az utcára. Kézfogás, még utánuk szólt. – Jöjjetek máskor is, fiúk! – Azok már mennek, Berci visszaint. Aztán összedugják a fejüket. Biztosan róla beszélnek, vagy arról a lányról, az ezredes lányáról. Velük kellett volna menni. Nem baj, majd holnap kimegy a strandra. De nincs egy rendes úszónadrágja, és ha volna is…

Megfordult. A kapu már várta. A sötétedő udvar várta és egy hajlott hátú, fejkendős asszony.

– Vacsorázzunk, fiam.

 

– Láttad azt a férfit a kerítésnél, abban a sárga kabátban? A Csontos Bandi apja. Ügyvéd. Minden perét megnyeri, de iszik, na és a nők! Már nem is jár haza, a nőjénél lakik. Most is jól beszívott.

A kerítés mellett ülnek a Bercivel a sörkertben. Körülöttük bóbitás asztalok, bentről a konyha zörejeit lehet hallani, egy lány énekét.

– Ide se figyelsz, István, na jó, mindegy! Amikor ott a strandon elmentem előttetek, Ágnes rám nézett, és mondott valamit. Letolt. Hogy hülye alak az a Kálozdi Berci. Te pedig… na de hagyjuk! Hülye alak, hát lehet, de mit tud ő rólam? Várj csak, elmondok neked egy verset, a Hajnali részegséget. Nem, már ezt se tudom végig, egy verset se tudok. Sorok maradnak bennem. Mit gondolsz, megnősüljek, elvegyem az Icát? Persze, te nem ismered. Azt hiszem, sok gyerekünk lesz, majd meghülyülnek az éhségtől, egyáltalán, hogy mihez kezdek? István, én elmegyek hazulról! Megpróbálom, hátha színész leszek. Röhögsz? Hogy nem leszek színész, nem megyek el hazulról, mindig az apám és az anyám között ülök…

(Mennyit dumál ez! El kéne innen vinni Ágnest. És akkor mi lesz? Kiért csaphatták ki, és most kivel lehet? Hát vőlegénye van, á, azt biztosan utálja!)

– Iszom, de miért iszom? – A próféta a sörkert mellett állt Csontos Bandi apjával. Mintha már régen együtt lennének. A próféta, tarisznyával a vállán, előrehajolt. – Azt senki meg nem kérdi, miért iszom? Pedig annak is oka van, ragyogó barátom.

– A fiam nagy ember lesz, próféta! Nem iszik, nem törődik a nőkkel, a kártyát nem ismeri. Tanul, mindig tanul.

– A fiad nagy ember lesz, és ma nagy nap van. Megérkezett a feleségem és ifjabb Huber Miklós. Együtt jöttek, de én azzal nem törődöm. Azt mondtam, hogy nem törődöm? Hát látod, hazudtam! Közönséges, rongy, utolsó, hazug alak vagyok – köpj le, ragyogó barátom! Ez a fiad képe? Biztosan nagyon szép, de én nem látom, mert nagyon sötét van.

– Semmi, semmi nem sikerül nekem, István. Ötvenéves korában nősült meg az apám, kései gyerek vagyok. Kései gyerek. – Villájával a krumplimaradékot döfködte a tányéron. Minek rendeltem ezt? Nincs is pénzem. – De azért megpróbálom, hiszen mindig erre gondolok. Beiratkozom a színiakadémiára, majd valahogy megszerzem a pénzt. A kollégiumban is kerestem, emlékszel? – Berci, akarsz egy forintot? – És hagytam, hogy a számba köpjenek egy forintért. Alsónadrágban lementem az utcára, végig a hídon. Röhögtetek, hogy Kálozdi… te, azért annyi minden van ám bennem!

– Nagy hírrel jövök, ragyogó barátom!

A próféta állt az asztaluknál, kiterjesztett kézzel, felgőzölögve a borosüvegből, füst volt az arca, elszálló, bitang füst a két kitárt karja.

– Reggel megjött a Mariska, és mindjárt fizetett nekem négy féldeci barackot. Most a restiben ül ifjabb Huber Miklóssal, élete megrontójával. Veri, ragyogó barátom, eltángálja azt a szent nőt. Mert hogy nem ad neki elég pénzt. A haját cibálja, a gyönyörű, hófehér haját, mit úgy csodálnak minden állomáson, azt ő, a szutykos kezével!… Istenem, minden pénzt nem adhat neki. Vélem is törődik, mondta, hogy imádkozik értem. Kell, hogy valaki imádkozzék az emberért. De hogy ez a nyikhaj, tróger, utolsó semmirekellő így bánjon a feleségemmel, akivel oltár előtt esküdtem, azt nem tűrhetem! Hallgatnak, fiatal barátaim, mind a ketten, nem szólnak, de tudom, mit gondolnak. – Vén fecsegő. – De vigyázzunk, azt mondom, vigyázzunk! Fizetnek és mennek, hanem egy pohárral még iszom az egészségükre, Isten nevében, igyunk, fiatal barátaim!

– Ne, István, ne menjünk még haza, járjunk egyet, vagy tudom is én, csak haza ne!

– Mindegy. Nézd, az öreg még mindig ott áll az üres asztalnál, kezében a pohárral.

– Meddig tart még ez?!

Kálozdi Kristóf az ajtófához tapadva állt, hosszú hálóingben, hasasan, akár egy nagy parasztpók, leereszkedve a falról. A szoba mélyén ingott valami fény az ágy fölött. Az ágyban a felesége sápadt, összezsugorodott arca. Nem lehetett tudni, alszik-e, vagy ébren van. Mozdulatlan folyón úszott lefelé az ágyával és azzal a gyér világossággal a feje fölött.

– Éjfél múlt, és még mindig nincsenek itthon! Ez nem az első eset. Tanulásról pedig szó sincs. Tudtam én ezt előre. Már egy hete itt van ez a fiatalember, és egy fillért nem fizetett, csak mosolyog és bólogat, hogy jó az ebéd, jó a vacsora. Meddig tart még ez?!

Az asszony fölnézett. – Mit szavalsz ott? Feküdj már le!

Kálozdi Kristóf a felesége kocsonyás arcát nézte. A teste is ilyen, a keze, az érintése. – Várom a Bercikét, nem tudok addig lefeküdni…

– A Bercike, a Bercike! – Az asszony hirtelen fölült. Minden délután a kislányokat nézed a parkban! – Égett az arca, de a szája nyálkásan elhúzódott. Párnát vágott a férje felé, aztán egy pohár hullott csörömpölve a földre.

Kálozdi Kristóf lehajolt. Mintha súlyos fekete függönyt rántanának össze fölötte, de a függöny repedéséből egy arc fintorgott felé. Ujjai tétován motoztak a földön, a cserepek között.

– Összeragasztod a poharat? Feküdj le.

– Igen, itt az ideje.

 

– Szeret? Azt mondja, szeret?

Ágnes félig fölemelkedett a padon, kezét végighúzta beolajozott vállán – olyan gyanakvó volt ez a mozdulat, akár a tekintete. István mellett ült a homokban. Egy pillanatra mintha ráborulna a lány melle, síkos, barna combja hozzáfonódna, aztán mindez olyan messze volt. Ágnes visszafeküdt. Egy könyv hevert mellette, de az már nem számított. Nem számított az sem, amit eddig beszéltek.

– Kenyeret tudok sütni. – Furcsán, érdesen felnevetett, a fiú felé fordította az arcát. – Mit is kezdene velem?

Tánczenét bömbölt a strand hangszórója, néger ritmust, rabszolgák dalát. Sötét testek, színes tollak megzabálhatatlan, kiokádott fájdalma. Táncoltak a parton az érkező hajó előtt; vigyorgó arcok kavargásában szállt a tánc, vízesés zuhogásában. – „A vízesés, a Niagara vízesés…”

Ágnes csodálkozó testtel fölült, csupa kérdés a melle, két térde aggodalmasan összezárul. Egy mozdulat – fölállt.

– …fölállt és elment, Gyurka, és még úgy embert nem láttam elmenni. Elment mellettem rezdületlen vállal, kicsúszva, egy szó nem hullott le róla. Zuhogott rá a nap, magába szívott minden fényt. Egy pillanatra megállt valami hülyével, mosolygott – tudott mosolyogni! –, aztán továbbment, és már egy nővel beszélt. Mit tudott mondani neki, és ő mit mondhatott? Én pedig itt üljek a padja mellett, amit elhagyott? Még mindig azzal a kanárisárga hajú nővel beszélt. Nem látszott rajta, hogy szeret, vagy valaha is szeretett valakit, semmi, de semmi nem látszott!

– Fölkeltem, és egy árnyas padra ültem. (Jó zrí volt – gondoltam –, de most már elég ebből a nőből. Fogok másikat, azt a bolyhos lábút. – Butaság, hiszen Ágnes idejön hozzám, ott megy a másik parton, egyedül megy az üres pad felé.) Megállt, fogta a könyvet, és lement egy fa alá. Aztán már csak a hátát lehetett látni, a föléje hajló, duzzadt, zöld levelekkel. Így néztem, és néztem két gyereket, ahogy egy nagy, víztől ragyogó bőrlabdát dobálnak egymásnak. Ágak között, Ágnes mellett repült a labda, egyik kézből a másikba. De akkor már fájt, ahogy néztem a szálló labdát és az olvasó lányt. Mégis elégedett voltam, mert én tudom, hogy ő milyen, nemcsak a mellét és a combját látom, hanem még valamit, ami most már az enyém. Mit láthat belőle, aki maga alá gyűri? Több ez így alázattal és szenvedéssel, hogy ott vesszen meg, mert ő se más, őt is csak…

Mindegy!

István fölállt, égett a szeme, ahogy a lány felé nézett. Állt és nézett. Ha most se fordul meg. – Odament, leült mellé a padra. A lány nem nézett fel a könyvből, a pad nem tűrte meg. Végül is fölállt.

– Délután láthatom?

 

Délután megjött az eső. Előbb könnyű, táncos cseppekben, aztán megöregedve, szakállasan. Megvénültek a szürke házak is a ráncos utcákkal. – István az ablaknál állt, fürdőnadrággal a vállán. Ha most még eláll, ki lehet menni a strandra… Ajtók nyílnak mögötte, valaki beszélt, de ő nem hallotta: Ágnes hangja volt benne, Ágnes hallgatása, mozdulatlansága. Azelőtt mennyit beszélt, de most hallgat, a tekintete is más.

Az ablaküveget vágta az eső, a kis utca elúszott, és végtelenné tágult. Egyetlen, nagy, szürke sodrás volt az egész város. Terek vékony lábú fái kócosan futottak a megnyíló ég alatt, az elhasadt, sárga fényben házak lebegtek kivilágított ablakaikkal, sápadtan égő óralapjával ázottan szállt a nyurga templomtorony. Elveszve úszott az újságárus asszony a bódéjával, kicsi, töpörödött alakját vitte, sodorta a víz. Patakok voltak az utcák. Kövek, deszkák, papírfoszlányok kavarogtak. Fekete csuklyás alakok futottak a házak mellett, el is tűntek mindjárt. Apró, szerény kis tócsák kiduzzadtak a kövek repedéséből, kibújtak, és táncolni vitték az utcát. – A vihar felbőgött, de mégse tudott elvinni egy hangot.

– István, kérem…

A fiú elfordult az ablaktól. Úgy volt előtte a szoba, akár egy száraz, mozdulatlan nyelv. Az apa állt az asztalnál. Kálozdi Kristóf, éppoly hallgatagon és csökönyösen, mint a bútorok. Úgy állt házikabátban, rövidnadrágban, és el kellett fogadni a tekintetét, ódon kínai alakját.

– Már régen szeretnék beszélni magával.

István hallgatott. Oly védtelen, kiszolgáltatott volt, mintha egy tibeti láma előtt állna.

– Nem tudom, mik a tervei, meddig marad nálunk. Ez már a második hét, és bár ön nagyon komoly fiatalember, mi mégis szegények vagyunk, szegények és öregek. Engem már zavar, ha egy idegen arcot látok, a feleségemnek is több a munkája. Ő persze nem panaszkodik, de én meg kell hogy mondjam. Bercike különben is azt írta, hogy néhány napra jön hozzánk. Ha még csak kosztolni járna ide, és mindjárt menne… Aztán azt se tudom, hogy anyagilag mi lesz? Mosolyog és bólogat, kedves István, minden nagyon tetszik magának, de hogy mennyit fizet?…

Az öreg elhallgatott, sárga alakja kissé felemelkedett az elsötétedő szobában…

(Ez kirúg – gondolta István –, aztán mehetek haza, és talán szenet lapátolok a vasútnál, hogy legyen valami pénzem. De most még nem megyek!)

– Gondolkozzon nyugodtan, István, nem akarom sürgetni, de ezt meg kellett hogy mondjam.

Lassan sűrűsödtek a szavak, Kálozdi Kristóf idegenségét lehetett érezni. Ahogy nézett a megkövesedett arcával, nézett és távolodott.

Fény hasított át a szobán, aztán megint sötét lett. Ketten jöttek István felé, Kálozdiné és Berci, jöttek, akár a kórházi látogatók.

– Mit mondott az uram? Tudja, ő már öregember, meg kell érteni. De, ugye, azért nem volt semmi?

– Dehogy! – Az asszony gombostű-arcát nézte, Bercit, ahogy mozdulatlanul áll, és egyszerre megszólalt.

– Apa mindenkit utál.

– Egyelőre csak maradjon, István, hiszen az uram se úgy mondta…

– Nem, nem!

Hirtelen az ajtóra néztek, de az ajtón nem lépett be senki.

 

Szürke és sivár volt a reggeli utca, a fényét elvitte a tegnapi eső. Mintha nem is a régi város, hanem annak csak az emléke maradt volna meg. István kikanyarodott a templomtér felé, pár pasast látott a szálloda előtt, úgy puhán odavetve… a zajokat se lehetett hallani.

István megállt, és mellette elment Péchy Ágnes, táskával a hóna alatt. A vállán át a fiú felé fordult. Kihalt volt az utca, a tekintetének se volt semmi fénye. Hagyta, hogy a fiú hozzálépjen, és mellette menjen. Még beszélt is.

– A könyvtárba megyek, megírok egy levelet, aztán becserélek egypár könyvet. És maga?

– Tegnap kirúgott a Kálozdi Berci apja, hogy most már elég volt belőlem, és mikor fizetek? Éjjel feküdtem az ágyamban, amihez már nem volt közöm, reggel néztem az idegen bútorokat. Azért még maradok egy kicsit, inkább fizetek valamit, de még leülök egypárszor az öreg Kálozdi mellé. Majd ebédnél milyen pofát vág!…

– Aztán mégis elmegy.

Megálltak a könyvtár fehér épületénél, a lány Istvánra nézett, de a fiú maradt. Most már szúrt, amit tegnap az öreg Kálozdi mondott, itt az utcán, a lány mellett érezte a szavakat, úgy, akár Ágnes mondta volna. – Mégis ment vele, végig egy homályos, fehér fényű folyosón, kétoldalt mintha régi sírkövek állnának. A lány vállát nézte, elhajló arcát. Beléptek egy ajtón. A kisterembe felülről tört be a fény, a magas, fafaragású székeken nem ült senki. Olyanok voltak így magányosan, akár a csuklyás szerzetesek. Ágnes a fiú mellé állt.

– Ha dolga van, ne várjon.

– Nincs semmi dolgom.

Aztán már ültek mind a ketten. Ágnes előtt papír, ceruza. Írni kezdett. Gyengéden, határozottan előredőlt, akár egy fiatal katona. A felülről jövő fény megemelte az alakját.

A fiú előtt folyóiratok hevertek. Igen, most vár, és addig elolvas valamit. Világos. Egy elbeszélés, tanulmány, vers… – Aztán eltolt magától mindent. A lányt nézte. Ír. Olykor fölnéz, és összeharapja az ajkát. Ki az, aki majd megkapja a levelet? Aki felbontja és elolvassa? Elfutja a szemét a könny, vagy ásít egyet? Aki felbontja és elolvassa? Vagy valami nővel flangál? – Nekem soha nem írna Ágnes! Már azt se tudja, hogy várok. Mit írhat a szerelemről annak a másiknak, talán könyörög neki, én pedig itt ülök és nézem.

Megint egy lap felé nyúlt, de a keze úgy maradt az asztalon.

Meddig tart még ez? Most föláll, odamegy Ágneshez és elköszön. Marhaság, mit kell itt köszönni?! – fölkel és megy. Ülve maradt. („Mit is kezdene velem?” – kérdezte Ágnes a strandon. Hát hová vinném, haza a szüleimhez? Anya, aki egy hivatalban kulizik, és reggelenként megáll apa ágya előtt: „délig fetreng, nem csoda, ha nem tud keresni, ilyen link tróger!” – Közéjük vigye? Apa régi folyóiratokat mutatna neki, angol, francia lapokat, tárlatokra vinné, és elszedné a pénzét.)

Ágnes megállt az írásban, a levélre nézett, oly idegenül, mintha ketté akarná tépni, hirtelen betette egy borítékba, leragasztotta, aztán fölállt.

Állt a fiú is. Mintha egy nagy, szürke ablak mögött látná Ágnest, aki most se szól, csak megy előre. Kint a folyosón, egy ajtónál megállt.

– Beadom a könyveket.

A fiú egyedül maradt a hosszú, üres folyosón. Az ajtó lassan becsukódott a lány mögött, nem volt több mozdulat. Az időt se érezte. (Majd röhögök az egészen – és egy régi nőjére gondolt. Sokkal jobb lába van, mint Ágnesnek.)

Le-föl, le-föl, aztán megint csak az ajtó előtt volt. Mióta vár? Nézte az ajtót, és egyszerre felforrt a pillanat. (Hiába vár, Ágnes nem jön ki, hiszen eddig is csak le akarta rázni! Bent ül, talán éppen mondja: „Jaj, nem tudok megszabadulni attól az alaktól!”)

Végigvágtatott a folyosón, ki az utcára. Bekanyarodott az egyik fasorba, aztán vissza a könyvtár elé. A kapu üres. – Hát jó!

Leszaladt az utcán, a téren megállt. – Most jött ki Ágnes. De akkor már csak fáradtságot érzett. Leült egy padra, nézte a fákat, az embereket, és nem érzett semmit. Azt se, hogy később mégis fölkelt, elindult Berciékhez. Akár egy fölégetett erdőn járna, üres ég alatt.

A kapuban állt Péchy Ágnes. Körülnézett. (Hová tűnt István? A folyosón nincs, az utcán nincs. Miféle görcs jött rá? Talán eszébe jutott valami, vagy meglátott egy nőt? A strandon leült a homokba, a pad mellé, azt mondta, szeret, és a lábujjait nyomogatta, mintha semmi se lenne borzalmasabb a szerelemnél. Egy percre elmentem, ő meg elpárolgott. Most is eltűnt.)

A lány elindult, még mindig várva, hogy István hozzálép. Talán csak egy trafikba ment, vagy almát vesz. (A többiek tudták, mit akarnak, a vőlegényem is tudja, akinek most megírtam, hogy nem szeretem, és van valakim. Dehogy van, hiszen elszaladt! Hanyatt esne a rémülettől, ha azt mondanám: István, szeretem, vigyen magával! Ez csak a lábujját tudja nyomorgatni, és bánatosan néz, hát ebben hittem, ezért írtam a levelet? Gyáva! Gyáva!)

A lány arca égett. Semmit nem utált jobban, mint a gyávaságot. Akkor sem félt, amikor az apja fölfedezte nála a Karamazovokat, amikor a tanári kar előtt állt egy fiú miatt. Félhet az, aki szeret? Most se félt megírni azt a levelet Kálmánnak. Anya elájul, ha megtudja, apát pedig talán kidobják a gyárból, ott dolgozik Kálmánéknál. – Megismert valakit, akiről azt hitte, hogy ember.

Belépett egy fekete rácsos kapun, és végigment a kerten. Oly magányos volt a kert a fákkal, mintha nem tartozna emberhez. A bokrok előtt nem állt senki, a kőasztal térde roskadt. – Ágnes fölment a lépcsőn, be a házba. Elment egy sisak és egy kard előtt. Katonakép nézett rá. Anya a szobájában alszik. Mostanában sokat alszik, alig mozdul ki. Ajtó nyílt, de senki nem lépett Ágneshez. Egyedül ment végig a szobán, aztán egy homályos kis folyosón. Becsukódott mögötte az ajtó. Megállt egy üvegszekrénynél. Huszáratilla volt a szekrényben, csákó és csizma. Nagyapáé. Mennyit nézte valamikor, mennyit ácsorgott ezen a folyosón, várva, hogy a csöndben egyszerre csak fölszálljon és elrepüljön. A karját kitárta, belevetve magát a homályba, szemét lehunyta, fejétől a sarkáig úgy borult rá a borzongás. – És már szállt, végtelen mezők felett repült, átsuhant tereken, városokon, olykor magához emelt valakit, hogy ismét visszaejtse. A végén pedig ott hevert a földön, a szekrény előtt. Sokáig nem tudott szólni, ha így találtak rá. De egyszer kinyílt az oldalajtó; magas, szőke hajú nő állt előtte, zöldselyem ruhában. Súlyos haja kontyba csavarva, és az arcáról apró, tüskés patakokban szakadt a vér, mintha korbáccsal vernék. Mozdulatlanul állt, aztán hirtelen eltűnt. – Soha senkinek nem beszélt erről Ágnes, de olykor, mint most is, várta, hogy megint eléje lépjen a nő.

Így állt egy darabig a szekrénynél, aztán bement a kamrába, és belenyúlt egy lekvárosüvegbe. Fölemelte a fejét, letette az üveget. Zajt hallott lentről, a kerti kapu csikorgott. Kiszaladt a folyosón, a lépcsőre.

Lent, a kertben, kissé horpadt szélű szalmakalapban, kabátját karjára dobva, egy férfi állt.

Az ezredes.

A kabátot áttette a másik karjára, levette a kalapját. Hunyurogva nézett föl Ágnesre. – Tulajdonképpen érted jöttem. Az esti vonattal elviszlek Pestre Kálmánékhoz. Meg kell már ismerned a szüleit, és Kálmán is látni akar.

A lány felemelte a fejét, mintha lassú szél vinné előre. Most kéne, hogy valaki mellette álljon, de hát egyedül volt. – Ma írtam neki levelet, hogy nem szeretem.

Odalent az ezredes kissé előbbre jött, oly idegenül, mint aki a hátsó ajtón jár be a házba. De az arca, a ráncos, vörös arca megkeményedett. – Ezt írtad? – Hirtelen felnevetett. – Szerencsére, ismer már!

– És te is ismersz, apám, ugye? Hogy bolond vagyok. Ezt mondtad, amikor föltúrtad a könyveimet, amikor szerettem valakit, és hogy nem engedtem anyát Nyugatra vinni. Itt maradtam vele.

– Most nem erről van szó!

– Ne félj, Kálmán nem küld el a gyárból, hiszen úriember. Én meg majd elmegyek innen (…egyszerre olyan gyöngeség fogta el, hogy le kellett üljön a lépcsőre. A búcsút érezte a háztól és az apjától). Elmegyek, talán egy varrodába, de Kálmánt utálom, és ez az egész…

Miért nem lép hozzá az apja? Csak meg kéne fogni a kezét.

Az apa, ott a fánál, ordított. – Eleget tűrtem a hóbortjaidat, eleget szenvedtünk szegény anyáddal!

Ágnes már állt.

– Egyedül mész vissza, apám.

 

Mint a fazékból kipattant, dühösen fortyogó kövér kis vízcsepp, úgy állt Kálozdi Kristóf az asztal mellett. Kezében levelet lobogtatott, és egy sunyi félmozdulattal István felé fordult:

– Nem veszik vissza, az én fiamat nem veszik vissza a Szent Lajos kollégiumba!

Nehezen jutottak el a szavak Istvánhoz. Még mindig a délelőtt volt előtte, Ágnessel a könyvtárban, azt se tudta, hogy ért haza, és most ez a három idegen arc: Berci, gatyában a tükörnél, olykor fölemeli a kezét, integet, Kálozdiné a terített asztalnál ül, és fölöttük az apa.

– Mert nézzük csak, mit írnak? „Szomorú szívvel tudatjuk – igen, így kezdődik a levél –, hogy nem vehetjük vissza a kollégium falai közé…” Miért? Most jön a miért… „Éjszakai kimaradások, a szobáját nem tartja rendben, harisnyáját a lekvárosüvegben találtuk, alapvizsgáival elmaradt, és semmi reményt nem látunk, hogy a jövőben megjavuljon. Nem tud beleilleszkedni a kollégium légkörébe.”

– Hát így írni, István, most mondd, nem állatok?! – Berci kezét lobogtatta, duzzadt ajka akár három tányért nyelt volna. – Hazugság az egész, azt akarják, hogy többet fizessek. Inkább arról írjanak, hogy micsoda húgyleveseket adnak ebédre, télen nem fűtenek.

– Hohó, barátocskám, most én beszélek! – Az apa szája széthúzódott. – Talán nem igaz, hogy elmaradtál a vizsgával? Hogy nem tanulsz? Hogy éjszakázol? Hiszen most is, igen, most is…

– Elég volt, Kristóf. – Az asszony fölállt, de Kálozdi Kristóf arrébb perdült, akár egy mérges gumilabda.

– Elég volt? Nézzem csak tovább, hogy züllik a fiam?!

– De hiszen elmegyek!

Csönd lett, mind a hárman István felé fordultak. A fiú két kezét az asztal lapjához szorította, kissé előrehajolt. Elcsuklott a hangja, ahogy mondta.

– Elutazom.

Berci makogott valamit (– na, na, öregem…), az asszony kiszaladt a konyhába, onnan kiabált a csörgő edények közül.

– Miért kellett ez?! Fukar vagy, Kristóf, nincs benned szeretet, fukar voltál papnak, az vagy embernek is!

Kálozdi Kristóf kezéből kicsúszott a levél, alsó ajka rozsdásan lehullott, száraz ráncokban lógott az arca. Öreg kezét szeméhez csúsztatta, bement a szobájába, és István nem is látta többet. Az esti búcsúnál sem, amikor az asszony azt mondta:

– Igazán nem értem, miért megy el? Az uram talán egy kissé ideges… – Hirtelen a fiú arcába nézett, és megszorította a kezét. – Isten vele, fiam.

Berci elkísérte. – Hülyeség, tiszta hülyeség, hiszen eddig is tudtad, hogy az apám utál, és röhögtél rajta, most meg egyszerre…

István hallgatott. Nem voltak szavai ennek a búcsúnak. Elment, mint akit kiköpött a város. Csak Ágnesről ne kérdezzen Berci, ne kelljen róla beszélni. Ha csalánba harap, az nem lehet ilyen égetően keserű! Lépésről lépésre nőtt benne a szégyen. Mellette kellett volna maradni, ha nem szereti, akkor is, ha másnak ír levelet… Ha a lány megtudja majd, hogy elment? Semmi, épp olyan semmi, mint amikor eltűnt a könyvtár elől.

– Ágnestől nem is búcsúztál?

– Nem.

– Utálom azt a nőt.

Többet nem beszéltek róla. Csak később mondta még István: – Akinek rossz volt a gyerekkora, annak minden szerelme reménytelen.

– Mit akarsz ezzel? És nem is igaz.

– Persze hogy nem. Az ember mindenfélét kitalál. – Nevetett is hozzá. – Na, látod, milyen szamárság!

Szélesre tárult egy kocsmaajtó, és egy vörösescsomós kéz kilökte a prófétát. Az öreg csavargó tántorgó tekintetében megcsúszott az utca, elszédültek a házak. Egy úszó mozdulatot tett, aztán elhanyatlott a járda mellett. István hozzálépett, fölemelte a fejét. Az fölnézett rá, de nem ismerte meg – feje is visszacsuklott. Még egyszer fölemelkedett, válla felcsúszott a járdára, és bugyborékolva, fröcsögve kiabált.

– Verjen meg az Isten, Mariska! Kirúgattál a szeretőddel, azzal a sánta csibésszel! Rohadjatok meg!

Nem is ő kiabált, nem is egy ember. A kövek közül jött a hang, az utca mélyéből. Egy szót se lehetett már érteni az átkozódó, üvöltő sírásból. Csattogva szállt a hang, egy pillanatra nyöszörgővé halkult, fuldokolva öblösödött, majd reszketősen, öregesen szipogott.

Elhallgatott. A lába rándult még egyet, válla lecsúszott a járdaszélről. Feje elveszett a rongyok között, és most már nem is volt más, mint egy ócska, vén batyu, amit kihajítottak, ami nem kell már senkinek.

A kocsmaajtó nem nyílt meg. Csak István állt mellette. (Hát ezt a rongycsomót kell néznie?!) Elfordult ő is, elindult Bercivel. Alig beszéltek az állomásig.

– Micsoda veszekedés lesz otthon, öregem…

István már a vonat lépcsőjén állt. Az állomás ingó fényeit nézte, távolabb a hegy csillogását. Úgy égett, akár a mély seb. Odalent Berci beszélt, beszélt, de ő nem felelt. Fullasztó szárazságot érzett a torkában, és mintha két izmos kéz lassan fölemelné a mellénél, hogy aztán földhöz verje.

A vonat megrándult.

– Meglásd, István, elmegyek hazulról! – mondta Kálozdi Berci, és elindult a sínek mellett, mintha így bandukolva kísérné a vonatot.

Otthon, ahogy István megérkezett, az apja az előszobában állt, sárga pizsamában, és dohánybarna ujjával pénzt tologatott a tenyerében.

– Légy szíves, adj majd hatvan fillért, akkor reggel még vehetek két szivart.

A pocsolya

– Lehajol hozzám az ég szürkén, szétszakadva a fák ágai között, egyszerre a nyakamba zúdul. Apró cseppek táncolnak rajtam egyre kövérebben. Kiugrok a temető árkából, rohanok, rohanok… egy pillanatra megtorpanok. Elsodorjam az erdőt, vagy lefussak a völgybe az apró, kis házak közé?

Békén hagyom őket odalent, az erdőt se bántom, hiszen úgyis patakok zuhognak belőlem mindenfelé. Kicsit lusta vagyok, ez a bajom. De hát innen is annyi mindent látok – minek csavarogjak? Nem rossz ez a hely a temető mellett. A dombok alatt emberek feküsznek, össze van kötözve a lábuk. Egyszer majd, ha kedvem támad, elviszem őket. Vannak napok, hogy látogatók jönnek. Virágot, koszorút tesznek a dombokra. Letérdelnek, és nagyokat sóhajtoznak. Engem átlépnek.

Hanem ami sok, az sok. Van itt egy alak, egy szakállas szőrcsomó. Az utat javítja a temetőnél, olykor éjjel is itt csatangol. Vékony, piszkafa asszony jár hozzá gyerekkel, valami lábasban ennivalót hoz neki. Ilyenkor az út szélén ül a szakállas, lehúzza a csizmáját, a rongyokat is lecsavarja a lábáról. Evés után pedig hosszú nyakú üveget dug a szájába. Glug-glugy… szinte lenyeli az üveget. Ahogy feláll, csillog az apró, vörös szeme. Felém jön, megáll előttem. Derekát, mellét, hóna alját dörzsöli, dörzsölgeti a szutykos ing alatt. Köp, leköp. Egyszer, kétszer, háromszor… nagyokat csattan rajtam. Ő ezen vigyorog. Hátrasandít a gyerekre meg az asszonyra, leguggol, közelhajol hozzám. Beszívjam az arcát, a ronda, szakállas képét? És ez az örökös vigyor! Ennek a nyomorultnak, ennek a mocsoknak beszéljek a rokonaimról? Igaz, kicsit elszakadtak tőlem: a kövér tó, a fényes hátú folyó. Akármikor meglátogathatnám őket, ajándékba vinném a dombokat meg az erdőt.

A férfi belém dugja a nyelvét: miféle ostobaság ez megint?! Idehívja a fiát is. Paskol a kicsike.

Megint ott kuporognak az úton mind a hárman. Nézem a házakat, és olyan az, mint három árnyék. A férfi a gyerekhez hajol, magához öleli, szakálla alá rejti. Az asszony pedig ül és hallgat. Aztán elveszi a gyereket a szakállastól, elindul vele lefelé az úton. A férfi utánuk néz, sokáig áll úgy mereven. Hirtelen felém fordul, csillog a szakálla, mintha belém mártotta volna. Mellém kuporodik, beszélni kezd. Nem nagyon értem, mit mond, inkább azt figyelem, hogy rezeg a szakálla. Én is mondhatnék neki valamit. – Árnyékok vagytok mind a hárman, és úgy is tűntök majd el. Ezt mondanám. De hallgatok.

…hallgatok éjszaka is, amikor azok ott lent a dombok alatt beszélnek. Egy lány szólal meg először, az ő hangja száll, emelkedik.

– Nem is tudom, honnan futott felém, de egyszerre előttem volt, és én a szétgombolt ingét néztem, a melle, a nyaka remegését. Csupa por volt az arca, hozzá akartam hajolni, hogy megtöröljem, hozzá akartam hajolni, hogy megcsókoljam. Elcsúszott az arca, valami villant a kezében: belém vágta a kést, rám esett a késsel együtt, olyan gyönge volt.

Olyan a hangja, mint amikor a szél hajtja az esőt a fák között. Többen felelnek rá.

– Hallgass, ne zavarj bennünket, ne zavard apádat és anyádat, soha nem tudnak megnyugodni és mi sem feküdhetünk békességgel. Miért kell neked mindig beszélni, fáj még a seb, fáj, hogy a szerelmed, aki megölt, nincs melletted? Hallgass.

– Ti beszélhettek odafent, de én mindig csöndben voltam, akkor se szóltam, amikor eltiltottak tőle, mert szegény volt. Azt hittem, ennek így kell lenni, és engedelmeskedtem. De gyűlölet volt bennem, mert hazudtatok nekem, egymásnak és mindig hazudtatok, most pedig el akartok mindent felejteni az Isten előtt.

Aztán mind egyszerre beszélnek, a lány meg a többiek, mintha cibálnák egymást odalent, de nem tudnak elszakadni.

Én pedig növök, dagadok, mint valami fekete esőtől. Elöntöm a dombokat, a fák felém nyúlnak, és én elérem őket. Úgy, úgy, csak beszéljetek ott a dombok alatt, ne hallgass, te lány, és ti mind feleljetek neki!

A reggel megint ott talál az árokban. Senki nem tudja, hol voltam éjjel. Az öreg szakállas se, aki körülöttem topog.

Tocs-tocs, belém mártja a tenyerét. Végighúzza az arcán, olyan mozdulattal, mintha az orrát keresné, a fülét, a száját. Úgy néz, mintha lenyeltem volna valamijét. Hirtelen leszalad az úton, aztán visszajön.

Az emelkedő nap átsüti a dombot, a füvek fénybe borulnak. Csak a fák kötnek árnyékot maguk körül. Nincs árnyék az úton, ahol a férfi ás… előrehajol, aztán kissé vissza. Megáll a munkában, úgy néz a völgy felé, mintha onnan várna valakit. Vékony alakja szinte elvész, eltűnik a napon.

Én meg összegyűjtöm a fényt… szétszórom, visszalököm. Micsoda ragyogás ez! Igazán azt gondolhatnám, hogy onnan fentről pottyantam le, mint egy tündöklő, kis nap. Az öregnek odafent nincs is ilyen fénye, sokkal sápadtabb. Csak éppen kövér.

Egyedül ül a férfi az út szélén, föláll, visszaül. Egyszerre levágódik a földre.

Két öklével veri a földet, rázkódik a teste. Hozzám fut, és ahogy előttem áll, már csak egy remegő szakáll az egész ember. – Hiába nézel, nem én vettem el tőled a gyereket, aki mindig paskolt, mert te mondtad neki, te pedig leköptél. Ereggy, keresd meg.

Azt hiszem, megértett, mert elindul az úton. Tudom, hogy most sokáig nem látom.

Másnap nem jön ki, harmadnap sem.

Cingár férfi baktat föl a völgyből, sárga és hosszú, mint a szalmaszál, amit rám fúj a szél. Vele jönnek a fák, a dombok, boglyas haja meg akár egy fészek. Várom, hogy madarak repüljenek föl belőle. Leül ide, közel hozzám, térdét felhúzza az álláig, énekelni kezd.

Azt is szeretem, amikor többen jönnek a dombok közé halkan énekelve. Ilyenkor mindig hoznak valakit egy hosszú dobozban, és leengedik a föld alá.

De ez más. Egyedül dalol – messziről jön a hang. A tavakat érzem, a folyókat, ahogy lassan vándorolnak. Talán ők küldték ezt az embert? Gondolnak rám, hiába. – Megmondhatod majd, te énekes, hogy én sem felejtettem el őket.

Elhallgat – vár valakit. A szakállas a gyerekét várta, én meg az esőt. De az ég nem hajol le, a nap pedig kiszárítja a földet.

Éjszakára is itt marad a férfi, végigfekszik a földön, az eget bámulja. Hirtelen föláll, széttárja a karját. Ketten jönnek felé: egy nagyobb és egy kisebb árnyék. Megismerem őket: az asszony a gyerekkel, akit a szakállas keres. Hozzáfutnak, átölelik egymást. Aztán elindulnak az erdőbe.

Merre járhat a szakállas? Ezt még ti sem tudjátok lent a dombok alatt. Egyszer majd megjön, mint az eső.

Üres, szürke a reggel. Az ég mintha indulni készülne, a fák is elhúzódtak. Körülöttem elsárgult fűszálak és a repedezett föld.

Egyszerre elsápad, elvékonyodik az ég szürkesége, előbb csak kis foltban, majd egyre erősebben. Itt a nap. Szétveri maga körül az eget, lángba borít mindent. Úgy tör le rám, mintha fel akarna emelni innen az árokból. De kitágulnak a repedések is.

Látom a férfit, aki tegnap este jött. Oldalán az asszony. A gyerek nincs velük. Átfogják egymás derekát. Leülnek az út szélére, ahol régen a szakállas dolgozott. Ez a szalmahajú férfi, ez a fészekfejű nem dolgozik… beszél, beszél.

– Miért maradtunk itt? Menjünk tovább. Vannak ismerőseim lent a városban, ott nyugodtan élhetünk. Miért kellett visszajönni, miért küldtél ide, hogy várjalak?

Az asszony is kell hogy mondjon valamit.

– Annyit gondoltam itt rád, amikor mással voltam. Akartam, hogy lásd ezeket a dombokat, fákat. Azért küldtelek előre. Az a kis ház, bent az erdőben, az uramé. Lehet, hogy visszajön. Azzal se törődtem volna, ha itt találom.

– Elindult megkeresni.

– Nem engem, csak a gyereket, de azt se adom oda neki.

– Menjünk tovább.

– Még jól érzem itt magam.

Ők maradjanak. De én elmegyek az esővel. Unom már ezt a helyet, lemegyek a folyókhoz. De hát hol az eső? Mindig csak a nap, a nap…

Megint az asszonyt hallani.

– Annyit gondoltam itt rád…

Miért a fecsegés? Nem látják azt az apró, sötét foltot az ég sarkán? Egyre nő, hízik, és mintha sárga füst kísérné. Úgy, igen, most jön az eső.

Por jön. Hatalmas oszlopokban száguld át a dombokon. Az eget se látni. Forgó tölcsér emelkedik a völgy felől. Perdül egyet, viszi a fákat. A szél hajtja a port.

Ó, már érzem az esőcsöppeket… egy-kettő, egy-kettő. Mi az, meddig várjak? – ezzel a pár cseppel talán vége is?!

– Tudtam, hogy itt vagytok.

A szakállas mondja ezt, akit mintha a szél rázott volna ki a porral. Vörösen csillog a szeme, és én szeretném, ha belém mártaná a kezét. Akkor nem remegne így.

– Elmegyünk innen, ne félj – hallom az asszonyt. – A ház a tied, nem is akarok elvinni semmit, csak még egyszer akartam látni ezt a helyet. Mit bámulsz?

Most meg akár a föld gőzölögne a száguldó portól. Nincs eső. Csak a szél kavarog.

– Megmondhattad volna, ha el akarsz menni.

– Mikor tudtam én veled beszélni? Soha nem is kérdeztél semmit.

A szakállas nekidől egy fának, és azt mondja.

– A gyerek, az itt marad velem.

Megint kapok fentről egy pár cseppet. Csak gyerünk, gyerünk, le akarok menni a folyókhoz, nem hallgatom ezeket tovább! – Megint semmi? Vége? Akkor inkább egy csepp se esett volna, hogy ne érezném, hogy…

– A gyerek itt maradjon veled? Veled?

Az asszony is ott áll a fánál. Ujja hegyével megérinti a nagy, bozontos szakállat.

– Mozog… és a hajad is mozog a bogaraktól. Nem tudom, hol szedted fel, azt igazán nem tudom.

A férfi meg mintha mind a két kezével le akarná tépni a szakállát. Az arca felfúvódik, aztán megint vékony lesz.

– Ez, ez igazán… – és csak néz az asszonyra.

Ha olyan erős lennék, hogy elérném a szakállast, ha megmárthatná bennem a kezét… ha most lehajolna az ég!

– Egy árokban aludtam valakivel, nem hagyhattam ott, mert vérzett a lába.

– Menj vissza hozzá!

– Istenem, hát hogy kaphattam én ezt? Bogarak, azt mondod, bogarak…

Perdül egyet. Aztán már a földön csücsül. Két tenyere befelé hajlik, a kinyújtott lába meg mintha előre akarna szaladni. Hirtelen felugrik, összefogja mellénél a kabátját. Fut, rohan lefelé a völgybe.

Az asszony meg visszafordul ahhoz a másikhoz.

– Nem látjuk többet.

– Mi lesz vele?

– Tudom én?! Tőled ugyan agyonverhetett volna, ahogy itt álltál. – Mi az, te sírsz? Uram Isten, ez egy férfi, ez egy… Menj, menj te is, rongyok vagytok mind.

A föld, az erdő füstölög a portól. Feketén dől előre az ég. Nem ad esőt.

– Szalonnahéj, kenyérhéj…

Ezt hallom éjszaka a dombok alól. Egy pillanatra csönd, aztán tovább mondja:

– …mindig megettem a szalonna- meg a kenyérhéjat, elszopogattam, elrágtam. Ha meg valamit nem tudtam megenni ebédre; – tegyétek félre, jó lesz az vacsorára. – Nem tudtam, mi a bor meg a pálinka. A szódát szerettem, de abból se ittam sokat, mert árt a szívnek. Aztán a délutáni alvás is nagyon egészséges, elég, ha az ember egy órácskára ledűl. Mire ébredek?… hogy szurkálják a talpamat. A feleségem ül a dívány végén tűvel, mellette varródoboz. Nem szól, csak néz. Kezében a tű.

– Meg vagy veszve, anyukám? – kérdeztem. – Mit döfködöd te az én talpamat? – Még mindig nem szól – vékony cérnaszál a szája széléhez tapadva. – Piszlicsár alak vagy – mondja végül. – Mi az, mamuska, hogy érted ezt? – Többet nem mond, föláll, átmegy a másik szobába.

– Én meg elgondolkoztam ezen: piszlicsár alak. Addig gondolkoztam…

– …amíg szépen ide kerültél közénk. Megette a fene, amikor az ember elkezd gondolkozni: miért vagyok, milyen vagyok?

Egy harmadik hang is megszólal.

– A Guszti, micsoda fickó a Guszti! Egyik lány a másik után… tegnap még a Mártával, ma a vörös Boriskával, holnap megint valaki mással. – Ezt mondták rám, hogy bomlanak értem a lányok. A Gusztiért. Aztán találkoztam valakivel. Kardvirág. Így hívtam, mert olyan büszke, egyenes volt a tartása, a szeme csillogott, akár a penge. Szólni is alig mertem hozzá. A Dezsaj kapta el az erdőben. Ismeritek a Dezsajt? Naptárral, képeskönyvvel vándorol és olyan az arca, mint egy ócska, ázott cipő. – Kardvirág – mondtam éjszaka. Köptem a nevére, fejemet a falba verve vonítottam, Kardvirág!

Hangok szállnak át a dombokon, kék fénye van az éjszakának.

Ha elmehetnék a folyókhoz, hogy semmit ne hallanék… Ne hallanám többé a szakállast, az asszonyát és ezeket odalent.

Hallanom kell a rekedten éneklő, elcsukló hangot.

 

– …iszik hétfőn, iszik kedden és szerdán,    csütörtökön mindegyformán,    iszik pénteken, szombaton,    vasárnap és ünnepnapon.    Uram nézd meg, most is részeg    a te szegény kántorod…

 

Aztán egyetlen kiáltásként:

– Uram, nézd meg!

Reggel pedig belém ereszkedik a nap langyos, ázott sugarakban, majd egyre erősödve, végül egyetlen forró szorításként. El nem enged.

Most már tudom, hogy fölemel magához. Itthagyom az árkot. Soha nem kell többé senkit hallanom. Fölemel a nap – fényes sugárként ragyogok tavak és folyók fölött.

Csak szoríts, emelj föl, hadd utazzak csillogva a nagy vizek hátán. Lássák, hová kerültem!

És ha bevisz a föld, a kérges, kiszáradt föld, mi van akkor?…

Arcok és árnyak

A fiú közel húzta székét az ablakhoz. Kibámult az utcára, mintha többé már nem is akarna a szoba felé fordulni. Eső mosta az ablaküveget. Szemben a félig leszakadt ház, akár egy csonka könyök. A kapunál két-három kézikocsi, azon szekrények, díványok. Öblös karosszék, mint egy nagyon öreg ember, aki hosszú évek óta ki se mozdult szobájából és most egyszerre kitették az utcára. Puhakalapos férfi szaladt a járdán, puskával a vállán. Befutott egy kapuba, aztán, mintha cseresznyemagokat ropogtatnának, lövöldözés hallatszott. Kinyílt egy ablak. Egy nő fölugrott a párkányra, de hátulról elkapták a derekát. Kesernyés, kékeszöld fénnyel meghasadt az ég. A házak még szürkébbek, elhagyatottabbak lettek.

A fiú felállt. Valaki mocorgott mögötte, az apja beszélt halkan, egyenletes hangon. Úgy érezte, nem is szobában, de zsúfolt váróteremben áll, mögötte kosarak, bőröndök, emberek. Emberek, akik ülnek, és várnak valamilyen vonatra. Rég nem hasonlított már ez a lakás az otthonra. Furcsa, idegen holmikkal teltek meg a szobák. És akik jöttek… Egy éjjel Linzmann úr reszketve, hosszú, vékony szája remegett, akár a térde. Homloka vérzett. Apa kivitte a fürdőbe. Elvitték munkára a férfiakat, egy SS meg két nyilas, engem fenéken rúgtak és elengedtek, de a többi… Linzmann úr ottmaradt, segített anyának főzni, és virágokat rajzolt egy mappába, mindig virágokat. Egy este azt mondta: – Továbblépek. – Pollák doktorról nem is tudta, hogy jött be. Egyszer csak ott állt a lefüggönyözött szobában, és sírt. – Marikát elvitték, meg a feleségemet… – Teréz néni pedig a díványon feküdt egy nagy kép alatt. Ezt a vékony csontú, kiszáradt öregasszonyt anya vezette be. Ahogy megetették, lefeküdt, és most már olyan volt a díványon, mintha a takarók, kispárnák, zsebkendők mind belőle nőnének ki, egyre dúsabban virágozva. Pollák doktor is eltűnt, jött Kádár, az asztalos. – Ki kell jutnom Csepelre a munkásokhoz.

Teréz néni maradt a díványon.

Mindez egyetlen pillanat: – leszakadt könny a kisírt arcon.

Villamos fordult be egy mellékutcából, magányosan baktató, eltévedt sárga kocsi. Oly meghatóan valószerűtlen, akár álomban lenne, vezető, utas nélkül csavarogva az elhagyott városon. Ahogy a fiú nézte az elveszett kocsit, egy álmára gondolt. Lent állt egy ház földszintjén, állt, és fölnézett a magas, barna falakra, apró ablakokra. Az ablakok mögött szobák, az egyikben Éva. Itt van a házban, csak el kell indulni felé. De még várt. Aztán, ahogy ment fel a lépcsőn, ajtók nyíltak előtte, idegen, ostoba arcok kísérték. Egyszerre valami szobában állt, kezében hatalmas filmtekerccsel. Előtte egy széken tátott szájú nő ült. – Kérem – mondta valaki –, csak dugja be a torkába a filmet, aztán vetítünk. – Ő pedig gyömöszölte a nő szájába a tekercset. A lány arca!… Átrohant egy másik szobába. Itt is idegenek. Akkor megint kint volt a lépcsőn, és látta, hogy fönt a magasban egy lány lépked. Ahogy mögéje ért, elkapta a vállát, magához rántotta. Arc az arc mellett! Hát ez se ő?! De igen, mégis, a szeme meg a szája… ő az, ő kell hogy legyen! Nem igaz! Körmével az idegen archoz kapott, hogy letépje, leszakítsa! Aztán tovább rohant, fel a padlásra, le a földszintre, egyik szobából a másikba. Hullottak körülötte az arcok, de a lány nem volt sehol.

A villamos eltűnt az utca végén, talán betért a sarki bombasérült tejcsarnokba, és most a pult romja előtt csücsül. A fiú végighúzta körmét az ablaküvegen.

– Karcsi!

Megfordult. Az apját látta az asztalnál egy viharkabátos férfival. – Linzmann úr! Mikor jött vissza? Az arca mintha sáros lenne, hosszú keze föl-fölrebbent az asztalról. Elmosolyodott, valahonnan egy mocsár mélyéből. Az asztalon különféle cédulák, papírok és egy kék szalaggal átkötött csomag volt. Mögöttük fehér gyerekkocsi. Összegyömöszölt kis batyuk lógtak ki a kocsiból, tetején dominósdoboz. A viharkabátos Linzmann úr fölkelt, megfogta a fiú vállát.

– Most már nem csüggedünk!

Aztán mindjárt visszaült, fejét két tenyere közé ejtette. – Nagy kosz az egész, ajhaj, micsoda drekk! – Belefütyült a levegőbe, és ezzel a halk füttyel mintha ő is elröppent volna.

Apa fölnézett egy papírról.

– Ezt a csomagot elviszed a Columbus utcába, egy csillagos házba. Kenyér meg szalonna. Jenőfi Bélánénak viszed. Ennyit vállalni kell. Columbus utca hét.

A fiú vette a kabátját, aztán, amikor fölemelte a csomagot az asztalról, még egyszer Linzmann úrra nézett. Az csak bólintott a két tenyere közül. Mögötte a díványon Teréz néni. Hegyes, fölhúzott térdén egy csészealj táncolt. Ő pedig csobogott, mormolt, mint lassú folyású patak: – Ferdinánd utálta a gesztenyepürét, a spanglis kabátot… furunkulus volt a nyakán…

– A házmester rendes ember – mondta apa.

Karcsi indult. Még látta, hogy Linzmann úr föláll, a szekrény felé megy (beakasztja magát a ruhák közé?), aztán az ajtó becsapódott mögötte. Kint volt az előszobában. A homályos sarkokban mintha férfiak ülnének kalapban, kabátban. Végig a gangon lámpafény kísérte az ablakokból, a lépcsőház is sápadtan világított. A csomagot nézte a kezében: kenyér és szalonna. Ezt vállalni kell, mondta apa. Neki – aki a szerelmét se tudta vállalni. Az egyetlent, akit valaha is szeretett, akitől elfutott más mellek és combok után, hogy aztán ott rohadjon mellek és combok között. Akkor miért menekült tőle, mi fájt úgy, hogy nem tudott vele maradni?

Ahogy lenézett a lépcsőről, egy papot látott futni a földszint síkos kövén, barna csuhában, sután kapkodva a lábát. Sovány gyerekfeje, hegyes szakálla fénylett az esővíztől. Egy pillanatra hátrakapta a fejét, aztán eltűnt a pince felé. Pollák doktor! Ugyan, szamárság! De a tekintete, ahogy hátranézett… és miért futott a pincébe?

Az udvar üres volt, mintha soha nem látott volna senkit.

– Karcsi! – mondta valaki az utcán. Állandó, szinte zajtalan dobpergés hallatszott valahonnan a járda alól, és közben egy emberi hang a nevét mondta: – Karcsi!

Átfutott a túlsó oldalra, a kifordult gyomrú ház elé, ahol egy barna kabátos fiú állt, leánnyal a karján. Csövek, fűtőtestek meredeztek mögöttük, sikoltóan fehér ajtóval.

– Győrből menekült a menyasszonyom, már két napja járunk az utcán. Haza nem vihetem. Apám, az az állat, nyilas.

Karcsi csak nézte őket. Egy törzsük volt, két szürke arccal, négy összegubancolódott karral. A lány karja rácsavarodott a fiú derekára, szinte belevájt a húsba.

– Ica nem mer bemenni sehová, ha egy pillanatra megállunk, már cibál tovább, mindig tovább! Megpróbálom bedugni egy kórházba.

A lány hallgatott. Teste előregörbült, mintha le akarna térdelni, irgalmat kérni az utaktól.

– A Csengery utcai kórház… – mondta Karcsi – próbáljátok meg.

Azok már elindultak egymásba kapaszkodva.

Karcsi is tovább ügetett a csomagjával. Átugrott egy kőrakáson, futni kezdett. Megállt, kifújta magát. Nem repülő volt, mit kell mindjárt citerázni? Ki ez a szürke fejkendős férfiarc? Szatyorral jön és baltával… Edvi-Illés tanár úr! De hiszen két éve meghalt. Vagy nem ő halt meg? Edvi-Illés… Honnan szedte ezt a női kendőt?

– Tanár úr…

Az elment mellette. Egyedül hagyta az utcával.

(Akkor álmában is az utcán volt, ahol a lány lakik… az utcán menetelt a zenekar élén, piros mackóban, tornacipőben, és fakanállal vezényelt. Mögötte a ragyogó, aranyos kürtök egymásból nőttek, emelkedtek, egyre fényesebben. Peregtek a dobok, az utca végtelenné tágult. A járda tele emberrel, az ablakokból fürtökben lógtak. Minden arc előtt elvonult a zene, minden arcot látnia kellett a fiúnak, aki csak egyet akart látni. Kétségbeesetten hadonászott a fakanállal, hogy el ne hallgasson a zene, csak zengjen, zengjen! Akkor már lovon ült, egyre nőtt, emelkedett a lóval, előtte a nap szikrázó fájdalma. Hatalmas volt, és csupa kín. Házak és mezők könnyesen kuporogtak alatta, elveszett mellőle mindenki.)

– Hasra, hasra!

Valaki megragadta a karját, lerántotta a földre. Pillanatra fölnézett. Látta, hogy egy téren van. Fölötte, a szürke égen acélos kék repülő. Jön, jön… hatalmas berregésében, zúgásában elvesznek a házak. – Lezuhant. Kavics, és homok, mintha megzabálta és kihányta volna a földet – keze riadt állatként kapart. Ki szuszog itt mellette?

– Történelmi idők…

Karcsi beleröhögött a földbe. Hülye állat, mit mond? – történelmi idők… – Ki lehet ez a pofa? Ha megúszom ezt a piszkot, levelet írok Évának, megírom, hogy sose szerettem mást. Na most, na most!… A kalapot, az inget, a nyakkendőt, a mellényt, a kabátot, a nadrágot, a zoknit, a zoknitartót, ha piszkos, ha foltos, ha zsíros, eldobni, elvetni, elajándékozni nem szabad, mert az bűn, mert az vétek, ilyenkor vesszük elő a valódi amerikai vadfókazsírt, egy a köpés, egy a zsír, két dörzsölés, és már híre-hamva sincs a foltnak, a folt nincs, a folt volt. (A lány a könyvtárban a Háború és béké-t kereste. Akkor láttam először… kék ruhában volt és harminc fillért kért Galsaytól… Írok neki.) …az eszköz rossz, az eszköz tompa, az eszköz nincsen használható állapotban (– ha ezt még végigmondom…), a gazdasszony farol a tűzhely mellé, keni-feni, hogy még a szomszéd is belefárad, ilyenkor vesszük elő a valódi hollandi habgyémántot, kettő fenés jobbra, kettő fenés balra, az eszköz jó, az eszköz vág, az eszköz használható, viszi az üveget, a gömbölyűt, a kereket, a gömbölyűt, a kereket…

Érezte, hogy a vállát rázzák. Fölállt, de úgy, mint aki már semmit se tud kezdeni. Egyet lépett. A házak megfordultak körülötte.

– Rosszul van?

Padon ült. Valaki beszélt hozzá, de nem látta az arcot. Kezében a csomag: kenyér és szalonna.

– Köszönöm – mondta, és fölkelt. Minden olyan józan volt körülötte, az út, a szürke levegő, mint amikor kórházban feküdt és kinyújtott, mozdulatlan lábát nézte a lepedőn. A csomagot elviszi, ez a dolga. Nehezen tudta elképzelni az otthonát. Hogy hazamegy, és apa még mindig ott ül Linzmann úrral. Teréz néni a díványon bugyborékol.

Hosszú sor batyu, csomag, kézitáska vándorolt a kocsiúton, szuronyok között, akárcsak elköltözne a város. A batyuk és csomagok alatt alig lehetett látni az arcokat. Görnyedt hátak, lábak vékony fekete vonala. Mellettük katona, nyilas karszalaggal. Az egész sor, mintha az ég elrepedt sárga sávján vonulna, menetelve, csak menetelve, sárosan, rongyosan, lassan elhagyva minden holmit.

De ő még ott van, akinek ezt a csomagot viszi. Jenőfi Béláné a Columbus utcában. Itt levágni a vasúti töltésnél. Házak, kertes házak… – a kertek üresek és ázottak. A levegőnek olyan zúgása volt, mintha egy hatalmas, elromlott rádió kattogna. Egy villa kapuján sárga csillag. Karcsi elment előtte, hátrasandított. Az utcán senki. Egyedül volt a házakkal és kertekkel. Hirtelen ott állt a kapunál, keze alatt süketen csattant a kilincs. Bentről, a ház mélyéből csoszogás hallatszott. Alacsony, kék nadrágos férfi jött a kapu felé, kulccsal a kezében, duzzadt, álmos arccal.

– Jenőfi Béláné… – Karcsi fölemelte a csomagot, valahogy úgy, mintha mögéje akarna bújni. – Ezt küldték neki… megkértek, hozzam el. (Aljasan sikló, gyáva kis szavak, és előtte ez az álmos arc. Megszólal, mindjárt megszólal. A házmester rendes ember, apa mondta.)

– Nincs itt.

– Elvitték?

– Csak a svéd védettek maradhattak.

Karcsi a kertben két férfit látott a fa alatt. Hátratett kézzel álltak. Lassan feléje fordultak. Egy darabig mozdulatlanul néztek, aztán elindultak. Két csillag jött, és hátul, az utca másik oldalán valaki figyelt. A két csillagos nem látja, de Karcsi érzi a bőre viszketésén, és lassan, lassan, mintha víz alá merülne. De hiszen már semmi dolga, miért áll itt? Ha ezek ketten idejönnek…

– Csomag?

– Kenyér és szalonna Jenőfinének.

– Ő már nincs itt.

Az egyik férfi elvette a csomagot, a másik a zsebébe nyúlt, előhúzott egy levelet.

– Ha elvinné a Katona József utcába az anyámnak…

Már többen álltak körülötte, de csak azt érezte, hogy valaki a háta mögött figyeli. Az arcok összekeveredtek előtte. Cédulákat, borítékokat dugtak a zsebébe, közben beszéltek. Ő is mondott valamit.

– Megpróbálom. Nem, nem ígérem,

Megfordult. A túlsó oldalán egy szürke felöltős férfi állt. – Rám szól, igazoltat! – Elment a ház előtt, de a férfi még mindig nem szólt. – Utánam jön! –

Csak a töltésnél nézett vissza. Nem látta a szürke felöltőst.

Zsebében papír zörgött. Előhúzott egy levelet, beleolvasott: – A végzet utolért, holnap jönnek értem. Drága anyám, a könyveimet küldesd el Ferivel Lajosékhoz… – Belekapott egy másik írásba: – Tegnap a nyárra gondoltam, amit együtt töltöttünk Badacsonyban, és azt hiszem, sírtam. – Aztán hatalmas betűkkel egy szürke cédulán: – Vesszünk el mind, akik ezt tűrtük, akik évek óta csak nyavalyogtunk, utállak benneteket és magamat! –

Visszagyömöszölte a cédulákat. Megborzongott. Hiszen ez már nem is ő, aki itt áll, levelekkel a zsebében… – Egyetlen, rettenetes üzenet. Elindul a városba, viszi a hírt egyik utcából a másikba. – Hülyeség, elmebaj! Semmi köze ezekhez a levelekhez, ezekhez az emberekhez. Csak nem gondolták, hogy elindul házról házra? Hazamegy, igen, haza, a leveleket pedig elszórja.

Egy anyának is küldtek levelet a Katona József utcába. Azt talán elviszi, meg azt a másikat…

A szürke felöltős a járda szélén cigarettára gyújtott, aztán átment a másik oldalra.

Talán nem is ő volt, másnak is lehet szürke kabátja.

Karcsi bevágott egy mellékutcába. Kint volt a Thököly úton. Katona József utca… merre is? Jó, azért nem veszítjük el a fejünket. – Ha valakinek nincs jobb dolga, mint szaglászni, szimatolni… Üldöznek, engem üldöznek? – Észrevétlenül besötétedett. Fekete nyirok ereszkedett az utcára. Karcsi a szürke felöltős férfire gondolt, akinek nem is látta az arcát. Mások után vadászik, ilyen mocsok! Talán tudja is, hol lakom, ezek mindent tudnak. Rendőrökkel megy hozzánk, elviteti apát, Linzmann urat, csak Teréz nénit nem veszi észre. Ő ott marad a díványon, az üres szobában. – Mindegy, gyerünk tovább.

(…egy eszpresszó ajtajában állt akkor álmában. Már nem volt senki vendég, a villanyt is eloltották. A tükörből jött csak valami sápadt, cellaszerű fény, megvilágítva a hatalmas kávéfőző gépet, középen egy asztalt, amire fölrakták a székeket. Nadin kisasszony, a fekete pulóveres Nadin kisasszony ideges karja a kávéfőző felé ugrott, akár egy macska. Karcsi nem mozdult az ajtóból. Tudta, hogy a lány itt van. Nem látta, de érezte a tükör borús csillogásán, az egymásra rakott székeken, Nadin kisasszony mozdulatán. Most elmondhat neki mindent. – Rigler Richárd rossz bőrben van… – ezt mondta a tükör felé fordulva. – Tegnap láttam Rigler Richárdot, a sámfafejűt. Rossz bőrben van. – Több szava nem volt.)

– Nem tud vigyázni?!

Valaki elsiklott mellette. A sötét úgy tolongott előtte, mintha fekete falak omolnának egymásba. Egy villamos húzott el szinte nesztelenül, lidérces kék fénnyel. Egy-egy pillanatra apró, felvillanó fénypontokat lehetett látni.

Egyszerre megállt. Itt, előtte a szürkekabátos! Eddig jött utána a sötétben, követte, és most itt van.

A fiú karja előrerándult. A csupasz falat súrolta. Oldalt kanyarodott, futni kezdett. Vágtatott a sötét utcán. Ő volt az egyetlen zaj. Megint érezte a leveleket, a belőlük áradó borzalmat. Rohanásában a házak fölé nőtt, végigvágott az utcán. A rémület vitte, röpítette. Hatalmas szárnyak nyíltak és csukódtak össze előtte. Szűk volt a város, szűk volt a leszakadt ég. Szitkozódás hallatszott, mintha többen kergetnék. – Hirtelen csönd. Már nem is futott. Ez a Katona József utca. Egy kapu zöldes, gyér világosságában előhúzta a levelet… huszonnyolc, Katona József utca huszonnyolc.

A házmester ahogy beengedte, hozzálépett, mintha hirtelen rá akarná vetni magát. A lépcsőig kísérte. Szürke arca volt, apró fekete pontokkal.

– Ebben a házban minden rendben van… – Fölemelte a kezét a homályos lépcsőházban. – Csönd és tisztaság. Maga kit keres?

– Egy anyát. – Karcsi visszanézett a lépcsőről. Látta lent az arcot, amely még mindig nem akart tőle elszakadni. Megmondta a nevet. – Balázs Józsefné.

– Hozott neki legalább befőttet?

– Levelet a fiától.

Most már végképp elfordult az arctól. Ment fölfelé. Végig egyforma barna ajtók kísérték és csönd. – Istenem, ez egy látogatás… teára is várhatnának! – Mintha figyelnék az ajtók mögül és valahonnan kintről is figyelnék, ahogy megy gyászos útján.

Belesett egy kulcslyukon. Magasra tartott gyertya sárga lángja… A sápadt, mozdulatlan lángot látta, de az már egy arc volt. Riadt, guggoló tekintet. – Továbblépett. Hallotta, hogy kinyílik egy ajtó és valaki megkérdi: – Elhozta a fényképet? – Nem fordult hátra. Mögötte mintha végig kinyílnának az ajtók. A második ajtón becsöngetett. Egy pillanatra az a furcsa érzése volt, hogy a szürke felöltős férfi fogadja.

Fekete kendős nő állt előtte. Kendője oly szorosan, simán lekötve, mintha nem is lenne haja. Arcában is csak a lángoló szem élt. Fejét lehajtotta, akárcsak arra várna, hogy elvezessék.

– Üzenet a Columbus utcából.

– Ó, a fiam! – az asszony a levél után kapott. Magához szorította, és előrebotorkált. – Megengedi, ugye?

A fiú nem is tudta, miért megy utána a szobába. De már bent volt. – A nagy, csupasz asztalnál fehér szakállas, bársonykabátos férfi. Előtte hosszú nyakú üres üveg. Kenyér és kés, egy fehér tálon. Tisztán csengett a hangja, ahogy megszólalt.

– Megfogadjuk, hogy mindarra, ami velünk történt, nem emlékezünk.

– Megfogadom, hogy mindarra, ami velem történt, emlékezem! – A sarokból jött ez a hang, aztán a sovány, vékony bajuszos férfi ott állt az asztalnál, szemben az öreggel. Tenyerét az asztal lapjához szorította. Arcán külön táncolt minden vonás. – Megfogadom, hogy semmit se felejtek el. Nem felejtem el a gyermekeim elhurcolását, emlékezem arra, aki belém rúgott, aki megütött!

Mögöttük lassan felbugyborékolt a sírás. Az anya sírása a levél fölött, mintha a két férfi egymásnak felelő hangjából hajtott volna ki.

A szakállas a hosszú nyakú üveget nézte.

– Imádkozz azokért, akik megkínoztak, mert nagyon szerencsétlenek. Senki nem tehet semmiről. Azt hiszed, nekik jó, azt hiszed, az őrök nem félnek?

– Leköpnélek, Péter, legszívesebben leköpnélek! És magát is! – Hirtelen Karcsihoz fordult. – Mit mászkál ide, miféle levelet hozott ennek a nyomorultnak, látja, hogy sír?! Hát csak nézze! Nézze!

Karcsi elfordult. Nyál fröccsent az arcára, a gyűlölet és a megvetés nyála. A keze után kaptak. – Uram, uram, bocsásson meg nekem!

Kint a folyosón megtörölte az arcát. Elindult lefelé. A férfi elcsukló hangja benne volt: Csak nézze! – Nézni, mindig csak nézni. Soha nem leszel felnőtt, mondta egyszer apa, mindig vársz valamire. Mire mondta ezt? Nem fontos, majd ha együtt lesz a lánnyal…

Megpillantotta a szürke felöltőst.

Lent állt a házmester fülkéjénél. Mögötte nyitva volt a kapu. Kabátja szétgombolva, keze a zsebében. Fölnézett. Vöröses arca akár a nyers hús, lehetetlenül vékony orra alatt tömött, fekete bajusz. Elfordult. Egy vérvörös, duzzadt tarkó volt az egész ember. – Kinyittatta a kaput ez a duzzadt tarkó, ha akarja, becsukatja, mindenkit lerendel a ház elé, elvitet. Úgy áll, mint az egyetlen ember, az egyetlen férfi. A többi odabent a szobákban kushad és vár. De ez, ez itt…

Karcsi úgy érezte, mint egyszer álmában, amikor lassan leereszkedett a lámpáról, lassan leszállt, hogy agyonnyomjon valakit. – Még látta, hogy egy férfi befut a kapun, aztán két keze a tarkón csattant. Ütötte, tépte a lógó húscafatot. – Piszok! Piszok! – Érezte, hátulról fölemelik a lábát, a vállát rángatják és akár egy hangszóró bömbölné.

– Csillagos házakba jár a disznó!

Ujjai lassan leszakadtak a férfi tarkójáról. Hátrarántották a karját. Lába a levegőbe rúgott, arca lehanyatlott. A derekára kapott egy ütést, aztán megint felemelték, mintha így akarnák körülhordozni.

Egy pillanatra lehunyta a szemét… Az arcot, a lány arcát nem látta most sem.

A gyerek

Ki mondta, hogy a vörös Misi nem tud gyerekkel bánni? Kézen fogva vezet egy kis szőke gomolyagot a nagykörben. Közben vigyáz, ó, nagyon vigyáz, hogy ne lépjen nagyokat. De igazán olyan ez a gyerek, mint egy gomolyag. És mégis van lába: kedves, rózsaszín húsos lába, pihés nyaka, valószínűtlenül apró füle, pisze orra. Fölfelé tartja az orrát, mintha arra várna, hogy beleessék valami. Olykor megáll. Körülnéz. Összehúzza a szemöldökét, és rém komoly képet vág. Misi is körülnéz.

Szinte lángol a tér. A csúszda izzik a napfényben. A vézna fák valahogy még jobban összezsugorodnak. Nem adnak árnyékot. Az égen apró, fodros felhők.

Alig látni az éles naptól. Alakok válnak ki a tájból. Egy dugóformájú meg egy hosszú, nyurga. Vaputa meg Csungi. Lassan jönnek, de hát miért is sietnének? Megállnak Misiék előtt. A gyereket nézik.

A vörös Misi pedig elvigyorodik. Kicsit kihúzza magát, mint egy apa vasárnap délután. És akkor Csungi:

– Hát pesztra vagy? Szép, szép… – Lehajol a gyerekhez. Két ujja közé fogja az orrát.

– Tudjátok – mondja Misi –, az apja nem ér rá vele sétálni.

Csungi fölegyenesedik.

Hogy a csudában van ez? A Karcsi elvesz egy kis kiszolgálólányt. A bátyja üzletében dolgozik. Aztán ez a kölök… De hogy éppen a Karcsi, aki, aki… Ti értitek?

Mit mond erre Vaputa?

– Hát a Csöpivel nem így volt? És ha otthagyja a nőt Karcsi? Meg a gyereket? Továbbmegy. Miért ne? Aztán, ha már éppen a nőnél tartunk… Kedves, dolgos nő. Nekem ugyan nem kéne, de hát… – Vállat von. Elhallgat. Igaz is, mit kell erről annyit beszélni.

Misi megsimogatja a kis szőke fejet. Ügyetlenül, darabosan. – Akárki akármit mond, remek kölök a kis szöszi. Nézzétek csak a karját! Csupa izom. De komolyan. Olyan erős lesz, mint az apja. Olyan erős.

A gyerek hol az egyikre, hol a másikra sandít. És annyi minden van abban a derűs, kék szemében. Igen, a Misi tudja, hogy csúszkálni szeretne. Már viszi is a csúszdához. Ó, nem kell itt beszélni. Értjük egymást, cimbora!

Gyerekek állnak a csúszda előtt. Misi széttolja a sort. Megy fölfelé a lépcsőn, karján a szöszivel. Odafent egy pillanatra megáll. A gyerekre hunyorít. Az kinyújtja a kezét. A pici ujjak kedvesen szétnyílnak. Misi a nyakába veszi. Így csúszik le. Közben nagyot füttyent. Ott lent, egy gyors mozdulattal, a karjába kapja.

Aztán megint föl.

Hanem azért ezt sem lehet sokáig. A szöszi szédül. Vigyázni kell. Így hát leülnek egy padra. Misi mindenféle figurát rajzol kaviccsal a homokba. Lám, ez egy kutya. A gyerek fölkacag. Aztán kitárt karral futni kezd, mintha a napot akarná megfogni. Puff! végighasal a földön. Misi fölkapja, leporolja. Pompás kis fickó. Nem sír, csak olyan ijedten néz. Semmi, semmi baj, pajtás. Semmi baj.

Elindulnak hazafelé. Ide, a Homok utcába. A kocsiúton ölbe fogja a gyereket. Aztán már látni a Karcsiék üzletét. A járda mellett kézikocsi. Azon egy föltépett hasú dívány. Ócska rugó lóg ki belőle. Előtte Karcsi, a Keselypofájú Madarász meg egy szalmakalapos. Karcsi a díványt nézi. Bólint. Nagyon komolyan bólint.

És a szöszi már feléje fut. Átfogja a lábát, mintha sose akarná elengedni. A Karcsi félszeme megcsillan. De az arc komoly marad.

A vörös Misi még körülöttük kódorog. Mire is vár? Talán egy mosolyra, egy pillantásra? De a szöszi már nem törődik vele. Meg se látja. A kezét nézi. Az előbb még benne volt egy csöpp kis pracli… Szinte most is érzi a melegét. Aztán elindul a tér felé. A kocsiúton baktat.

Az utca végéről visszanéz. Nem, már nem látni a gyereket.

 

Durva faragású asztal az üzlet közepén, két hosszú fapaddal. A sarokban egy lehetetlenül ócska fotel, akár csak egy száműzött, letört márki. Karcsi a padon ül, cigarettát sodor. Nagyon gondosan megnyálazza a papírt. A gyerek az ölében. Most fölmászik a nyakába, megfogja a fülét. Nézi, nézi, mintha nagyon csodálkoznék, hogy az apjának egyáltalán van füle.

Velük szemben Madarász egy harmonikát próbálgat. Reggel vette a Telekin, és már este játszani akar a fiúknak. Olyan búsak ezek a tört, elakadó hangok. Valahogy benne van a tér furcsa szomorúsága. A fiúké, akik lebuktak. Érezni aztán a tér melletti szűk kis utcákat is. A homályos, nyirkos kapualjakat.

De egyszerre hetyke, vidám dalba kezd a Madarász. Majd hirtelen leteszi a harmonikát az asztalra. Homlokára tolja a satyakját.

– Azt hiszem, jól jártam vele. Nem éppen új, de hát… – A szöszi füléhez kap.

A gyerek az apjához bújik. Onnan pislog Madarászra. Fél ettől a szürke, sovány arctól. A töredezett, sárga fogaktól, a szomorú tekintetű szemektől. Mindentől, ami Madarász.

Középtermetű, szőke nő lép be. Karján kosár. Mosolyog. Kedvesen, kislányosan. Végigömlik ez a mosoly az üzleten.

– Itt az ebéd, Karcsi.

Karcsi bólint. Az asszony mozdulatait figyeli. Olyan jó nézni, ahogy mer a levesből, kenyeret vág. Rend, nyugalom van körülötte. Aztán maga is leül és eszik.

Csönd. Csak a kanalak zörögnek. Madarász – egy váratlan mozdulattal – a harmonikára mutat.

– Majd este játszom a téren.

Karcsi megint bólint. Igen, az is rendben van, hogy Madarász este harmonikázik. És hogy most itt ül a gyerekkel meg az asszonnyal. Asszony?… De hiszen olyan az, mint egy lány. Az alakja, a mosolya… Éppen rásüt a nap. Szinte áttetszővé válik. Csupa fény. Érzékenyen rezgő fény. Az ember nem is tudja, hogy tényleg itt van-e, vagy csak odaképzeli?

Árnyék hull a padlóra. Karcsi odanéz. A Madarász is.

Erik áll az ajtóban. Élesre vasalt szürke nadrág, ragyogó apacsing. Szőke, tömött bajusz, mosolytalan arc. Valahogyan olyan különös, olyan idegen… Mintha éppen Koppenhágából jött volna, vagy Londonból.

Az asszony:

– Miért nem jön be?

Erik puha macskamozdulatokkal bejön és leül az asztalhoz.

Ki ez az Erik? Ha átmegy a téren, csönd fogadja. Senki sem tudja, honnan jön, és hova megy. Kártyázni se látták. Verekedni se. De azt mondják, hogy jól bicskázik. Azt is mondják, hogy egyszer leszúrt valakit. „Nagy” nőkkel látni. A téri fiúk közül senkinek sincs olyan nője. És olyan biciklije meg olyan fényképezőgépje sem. Miért, hogy mégis kijár a térre?

Az asszony is erre gondol, a vak Karcsi felesége. A hátsó sétányon vannak. Erikkel, a csőszház mögött.

Csöndes kis helyen. A nagykörből ide hallatszik a Madarász harmonikája. Olykor egy-egy árny suhan el. Kavics csikordul. És ezzel mégis teljesebb a csönd. Vékony, sápadt fényt hint a sarki lámpa. Ebben a tört fényben olyan Erik arca, mint egy tőr. Csak az arcát látni. A többit elnyeli a sötét, akár a fákat, a házakat és az otthont… Igen, az otthont. Az asszony egy pillanatra a gyereket látja, ahogy kedves, suta mozdulattal felemeli a kanalat, meg ahogy…

Aztán minden eltűnik.

Csak az Erik arca.

Elképzelhetetlen, hogy megszólaljon. És mégis beszél. Csöndes, fátyolos hangon.

– Eljön velem? Ugye, eljön? Miért ne?… – Búsan, lágyan ejti a szavakat. Átfogja a nő vállát. Belehajol az arcába.

Az talán védekezni akar. Valamit mondani. De semmit se lehet mondani. Elindul a fiúval. Egy darabig hallani a Madarász harmonikáját. Aztán elmarad mögöttük, a térrel együtt.

Egy puha mozdulattal megigazítja a gyerek feje alatt a párnát. Aztán csak nézi azt a csöppnyi kis arcot. Egy hajfürtöt elsimít a homlokából. Valahonnan messziről hallja a Karcsit.

– Adtam neki vacsorát. Lefektettem.

A sarokból jön ez a hang.

Az asszony nem néz oda, csak a gyerekre.

– Anyámnál voltam. Beteg.

Ezt is a gyereknek mondja. Aztán elhallgat. És akkor az ágy mellett megpillantja a rongylabdát. Olyan árva, csüggedt ott az ágy mellett.

Az asszonynak elszorul a torka. Csupa könny a szeme. Honnan jön ez a fájdalom?

Eloltja a villanyt, sötétben vetkőzik. Nehéz minden mozdulata. Kint az utcán tejeskocsik zörögnek. A fáradt, egykedvű zajok elvesznek a sötétben, a csöndben, az éjszakában.

Az se igen történt meg mostanában, hogy a Karcsi délelőtt kijöjjön a térre. Lám, most mégis otthagyta az üzletet. Lassan jön, egy fogpiszkálót tologat a szájában. Valahogy még komorabb a kiszúrt, beborult félszeme. Bő lengyelnadrágját a szél fodrozza. A trikó csak úgy feszül izmos alakján. Olykor megáll, mintha várna valakit. Aztán megint továbbmegy.

Az egyik padról fölrebben Vaputa meg a Vörös Misi. A vak Karcsira néznek. Az meg a padhoz dűl. A kártyába bámul. Ócska, pecsétes kártyalapok ezek, de hát a fiúknak éppen jó. Hiszen nem is valami finom kávéházban játszanak, hanem csak itt, a padon.

– Lapokat – mondja Karcsi.

Misi laposakat pislog. Nem jó ez. Sehogy se jó. A Karcsival nem lehet viccelni. Hiába ügyeskedik az ember a kártyával, mindent meglát a félszemével. És aztán… arra ne is gondoljunk! Jobb lenne kiszállni a dologból.

De már megy a játék.

Vaputa előtt van egy kis pénz. Majd a Misihez vandlizik. És már megint Vaputánál tornyosodnak a fillérek.

A pad áttüzesedik, majd meggyullad. Áll a levegő, senki se beszél.

Karcsi hatalmas tenyerébe vándorol a pénz. Misi utánanéz. Nagyot sóhajt.

És ekkor egy nevet hallani.

– Erik.

Karcsi leteszi a kártyát. Fölnéz. Szurtos, barna arc bámul rá. Moslék pofa. A Patkány. Szánalmas kis figura a tüskés hajával, sovány gyerektestével. Most is hogy behúzza a nyakát. Tátog. Látni, hogy legszívesebben lenyelné önmagát. Mert hiszen mindenki ránéz. A Karcsi is. És abból még soha se volt semmi jó.

Karcsi néz egy darabig, aztán megkérdi:

– Mi van az Erikkel?

Patkány még jobban összezsugorodik.

– Én, én nem tudom, én igazán…

De Karcsi már nem törődik vele. Megkeveri a kártyát. Megy a játék.

Aztán egyszerre csak üres a pad. Egypár izzadt fillér hever a Karcsi előtt… Gyűrött tízes. Kinyújtja a kezét, de aztán mégis otthagyja a pénzt. Az asszony meg a gyerek most már biztosan ebédelnek. Ott a Madarász is. És ő miért nem megy haza?

Megint a Patkány vékony pofáját látja. Olyan szomorúan csüng ez az arc. Karcsi szeretne belevágni. De aztán megint csak megkérdi:

– Mi van Erikkel?

– Tegnap este a hátsó sétányon a feleséged meg az Erik… Aztán elmentek. Együtt. – Alázatos, sunyi szavak. Alig lehet hallani, de azért mégis eljutnak Karcsihoz.

Izgatott kis vihogás.

Karcsi fölnéz.

Csönd. Fonnyadtan lóg a Patkány arca.

Karcsi pedig szinte látja, hogy Erik az üzlet ajtajában áll. Aztán a felesége behívja. És ahogy tegnap este az asszony hazajött… Anyámnál voltam. Beteg. – A gyereknek pedig ő adott vacsorát, ő fektette le.

Hát így vagyunk.

Föláll. Zsebébe söpri a pénzt. Elindul. De nem hazafelé. A régi Lóversenytérre, a Grassalkovich utcába. Ahol a kapuban kezdődnek a lépcsők, és jókat lehet verekedni.

Csúnyán végzi, akit ma elkap a Karcsi.

A Patkány mellette fut. Porzik utána a homok.

 

Sötét árnyékként jön a Madarász. Körülnéz a szobában. Látja az asszonyt és gyereket, de tovább kutat a tekintetével. Végre megkérdi:

– Karcsi?

Az asszony előrejön. Egy gyámoltalan mozdulattal összefonja mellén a karját. Megfogyott az arca, sötét karikák a szeme alatt. A fejét ingatja.

– Semmit sem tudok róla. Két napja ment el, és azóta… De akkor se mondott semmit, amikor elment. Nem beszél soha. – Elcsuklott a hangja. – Az ember nem tudja, mikor örül, mikor haragszik. Miért van ez?

Nem sír. De a hangja, akár belső zokogás. Madarászra bámul, mintha az meg tudna magyarázni valamit.

Madarász elhúzódik. – Lassan hátrál, aztán eltűnik, mint mikor az árnyék lecsúszik a falról.

Az asszony meg egyedül marad a gyerekkel. Ismét egyedül. Két napja van ez így. Olykor arcok kerülnek eléje. Idegen arcok. Ilyenkor még jobban érzi, hogy egyedül van.

Keze a gyerek fején botorkál. Megsimogatja az arcát, de valahogy nem mer ránézni. Így áll az ajtóban. A sötét lassan körülfolyja vékony alakját, ringatja, mint elsodort fát az ár.

Erik finom, hosszú pengéjű bicskát húz elő a zsebéből. Két ujjal dobja bele a padlóba. A bicska remegve megáll. Erik játszani kezdi a plöci-dummot. Különféle formái a bicskadobásnak. Ó, nagyon jól ismerik ezt a téren. Még a dilis Gabi is tudja.

Ökölbe szorítod az ujjaidat, ráteszed a bicskát. Úgy vágod a padba. Ez a dumm. Ha két ujjad hegyéről, akkor villa. Erik nagy mester ebben. De most mégse sikerült a plöcije. A penge leesett a földre. Erik utánahajol. És akkor két bőrszandált lát. Lengyelnadrágot. A vak Karcsit.

Előtte áll a Karcsi, mint egy fal. Egy konok, merev fal. Kicsit sápadt, borostás az arca. A trikó válla behasítva. Verekedett a Grassalkovich utcában. Elkente a száját a Topogó Ferinek. De járt az Almássy téren is. A Patkány beszélhetne erről. De az csak hallgat. A Karcsi mellett áll, lesunyt fejjel. Karcsi pedig leül a padra. Szembe Erikkel.

– Hát akkor játsszunk.

Előveszi kopott, fekete nyelű kését. Ő már inkább csak azzal játszik.

Erik szemöldöke megrebben. Keze a pad támláján, mintha föl akarna ugrani, és el akarna futni. De csak ül a Karcsi előtt. Úgy elmosódva látja a Patkány vézna alakját, az alkonyodó teret. De ez mind olyan messze van.

Indul a játék. A plöci-dumm. Könnyedén dobálja Karcsi a kést. Mindig beletalál a padba. Egyszer éppen Erik előtt remeg a bicska. Karcsi kihúzza. Tovább játszik. – Úgy, pajtás. – Félszeme Eriken. Lám, milyen szép fehér az Erik szvettere. A nyakán halványpiros csík. A nadrágja galambszürke. Ez tetszik a nőknek. Nem is beszélve a selymes, szőke bajuszáról. Az ám.

A bicska a földre hull.

Hát akkor most Erik jön. Kicsit remeg a keze, de azért nincs baj a villával. Megy a többi figura is. Valahol a fák mögött a fiúkat látja. Vaputáékat. Libasorban vonulnak, és mintha énekelnének. Vagy inkább csak zümmögnek. A Vaputa, a Madarász, a Szörnyű, a Csungi, a Pie. De hát hova mennek? Aztán az egészből csak a Patkány marad. A göthös kis Patkány, ahogy a pad fölé hajol. Miért vigyorog?

Karcsi kezében megvillan a kés. Erik fölugrik. Két lépés hátra. Alulról szúr a bicskájával. A levegőt éri. De azért már nyugodt. Karcsi félszeme közeledik. Eltűnik. A fehér szvetter vállát súrolta a kés.

Egy távoli, idegen hang:

– Fuss, Erik!

Nem lehet elfutni.

Karcsi körülötte imbolyog. Lassan, álmosan, és mégis hihetetlenül gyorsan. Mindenhol azt a félszemet látja. De azért nem megy az olyan könnyen. Erik előrelendül. Vékony, piros szalag fut végig a Karcsi karján.

Ki nevet? Kinek van kedve nevetni?

A két bicska összecsap. Penge a pengén. Karcsi ökle Erik csuklóján. A csukló lassan kifacsarodik, az ujjak szétnyílnak. A bicska a földön. Aztán egy szúrás. Alig érezni. A fehér szvetter oldala fölszakad. Véres csík terjeng rajta.

Erik egy fához dől. Lecsúszik rajta a földre. A torka száraz. Inni szeretne. Olyan ostoba ez az egész… Hülyeség. Arcok hajolnak fölé. Sípszó. Valaki kérdez valamit.

Mi ez? Egy kapualj? És a Madarász sötét arca. Aztán egy női arc, elférne egy tenyérben. Mond valamit, de nem érteni. Vizet ad. Még, még…

Hátracsuklik a feje.

Eltűnnek az arcok. Minden belevész a süket, üres csöndbe.

 

Szűk kis szoba. A sarokban spirituszfőző. Azon kopott, kék lábasban víz szortyog. Madarász fehér rongyot márt a vízbe. Kicsavarja. Karcsi karjára köti. Karcsi valami hokedliemléken gubbaszt. Szemét lehunyja. Kihalt az arca, üres. Előtte az asztalon gyűrött szélű, sárga fedeles regény. Gyufaszál lóg ki belőle.

Madarász beköti Karcsi karját. – Elég komisz szúrás. Aztán leül a vaságyra, és cigarettát sodor. Karcsinak is odatol egyet. Tüzet is ad.

Valahol a földszintről gramofon szól. Vézna, szánalmas hang. Aztán egy hatalmas ásítás. Mintha maga a ház ásítana. Csoszogás a gangról.

Karcsi szeme fölrebben. Réveteg, tétova tekintet.

– Erik?

– Azt elintézted. Kész. Fura pofa volt a fehér szvetterjében. Ismerte valaki? Senki. Azért volt, hogy a nőknek elcsavarja a fejét. Több semmi. – Legyint.

– Jól verekedett. – Karcsi szinte látja, ahogy Erik eldől a fánál. De miért kellett ez az egész?… És a felesége, az otthona? Erre már gondolni se tud. Annak már vége. Mintha sose lett volna felesége, otthona. Hanem a gyerek, a fia…

– Mi az, mit csinálsz?

Vak Karcsi fölkecmereg. Vállára vetett kabátban áll, meztelen, átkötött felsőkarral. Csillog a félszeme.

– Nem maradhat ott a gyerek annál a… Elviszem.

– Hova viszed? Ülj le inkább. Megint vérzik majd a karod. Már biztosan kerestek is. Efelől nyugodt lehetsz.

De Karcsi már nem törődik vele. Talán nem is hallja. Nem is látja, ahogy Madarász fölkel az ágyról és hozzálép. Ki ez? A barátja? Olyan idegen, akár ez a szegényes kis szoba meg a gramofon nyöszörgő hangja.

Egy mozdulattal félretolja Madarászt. Kilép az ajtón. A válla még látszik, a többi elmerül a sötétben.

Madarász utánamegy. Kihajol a rozoga korláton.

– Karcsi! Karcsi!

Nincs válasz, csak a lépések kopognak. Aztán csönd. A lépcsőház dohos, nyomorult csöndje.

Madarász szinte a korláthoz tapad. Úgy érzi, sose látja többé a Karcsit. Elmegy és lebukik, akár a Szabó Árpi vagy a többiek. Utána kéne rohanni, és… és… Mindegy. Karcsit nem lehet megállítani. Szabó Árpit se lehetett. Senkit.

Elfordul a korláttól. Falfehér az arca, ahogy bemegy a szobába.

 

Az asszony az arcához rántja a kezét. Ujjai rácsán át nézi a férfit, aki az ajtóban áll. Nézi az arcát, a kiszúrt félszemét meg a kötést a karján. Ezt az embert várta? Ezt?…

Egy hosszú-hosszú perc.

Karcsi beljebb jön. Úgy mozog, mintha álomban járna. Az egész ember olyan valószerűtlen a homályos szobában. Minden mozdulata. Ahogy arrébb tol egy széket, ahogy elmegy a felesége mellett. Igen, elmegy az asszony mellett. Meg sem látja.

Hirtelen megáll. Két kar öleli át a térdét. A gyerek két vékony kis karja. Csillogó szemek néznek fel rá. Mond is valamit a gyerek, de Karcsi csak a szemét látja. Az mindennél többet jelent. Aztán holmikat rángat ki a szekrényből. Kis kabátot, nadrágot, inget. Batyuba köti. A gyerek tekintete kíséri. És még egy másik tekintet. Az asszonyé.

– De mit csinálsz?! Mit akarsz?… – Még dadog valamit, de azt már nem érteni. Karcsi nem is kíváncsi rá. A fuldokló zokogásra sem.

– Kerestek délelőtt… Miért kellett?! miért?!… Hiszen ha szólnál, ha valaha szóltál volna hozzám… de te csak… – Elakad.

Nyikorog a szekrényajtó. Karcsi megfogja a gyerek kezét.

– Elviszem.

Előtte az asszony. Égő, könnyes folt az arca. Karcsi szeretné a két tenyerébe venni, de eltolja. Indul a gyerekkel. A zokogás elmarad mögötte, akár az otthona. A gyerek kérdez valamit. Karcsi nem felel.

Kilépnek a kapun. Egy árny suhan el mellettük. Detektív?

A sarkon fölgyullad a lámpa.

A férfi fejében nevek, címek. A gyerek nagynénje, aztán egypár rokon, ismerős. Valamelyik csak befogadja. És most mondani kéne valamit. Talán sose voltak még így együtt ketten. De mi az? Mit kérdez? Hogy anya miért nem jön? És miért sírt?

Idegenek az utcák, zajok. Karcsi szinte először hallja a villamoscsilingelést, autótülkölést. Előtte két hát beszélget. Hirtelen elsüllyednek a sötétben.

– Fáradt vagy?

A gyerek a fejét rázza. Újra kérdi: – Anya? Mi van anyával? Úgy vártunk téged.

– Igen? Hát vártatok?

Aztán már egy szobában áll a gyerekkel. Kedves kis szoba. A falon képek, az asztalon zöld terítő. Langyos nyugalom. De a filigrán, szőke nő csupa tiltakozás.

– Nem, nem! Hogy gondolja?! Tőlem még csak lehetne, de a férjem… – Közben a véres kötést nézi Karcsi karján.

Akkor hát megint az utca. Sötétbe hull minden körülöttük. A liget fái elfogják az eget. Nagybőgő brummog egy távoli kocsmában.

Karcsi leül egy padra a kicsivel. A batyu véznán fityeg a kezében. Leteszi azt is a padra. Igazán csak egy pillanatra, aztán mennek tovább.

– Álmos vagy? Még várj, várj egy kicsit. Majd a Géza bácsinál… annál a vörösbajuszosnál. Igen, igen, a fülét is tudja mozgatni.

Elindulnak Géza bácsihoz. De az most nem mozgatja a fülét.

– Szóval hát otthagytad az asszonyt?! És mit akarsz a gyerekkel!? Igazán jobb helye van otthon. Ide hozod?! Ide?!… Éppen elég nekem a két fiam! Hanem hallod-e, az a kötés a karodon…

Karcsi ezt már nem hallja. Megy bele az éjszakába a gyerekkel. A félkarjára veszi. Úgy viszi. Közben dünnyög is valamit. – Ne felejtsd el egészen az apádat, mert hát… De hiszen már alszik a kicsi. Nem is hallja. Jó ez így.

Nagyné egy kis utcában lakik a pályaudvar mellett. Távoli rokona az asszonynak. Karcsi nem is tudja, hogyan gondolt erre a töpörödött kis asszonyra. És most itt van, ebben az egérlyukszerű kis szobában. Karcsi a feleségéről beszél, a gyerekről, de Nagyné nem is figyel rá. Ágyat vet a kicsinek, lefekteti. Közben semmit sem szól, semmit sem kérdez. Csak amikor Karcsi indul.

– Itt jó helye lesz.

Karcsi a gyerek arcát nézi, ahogy ott fekszik a párnán. Lassan távolodik az arc, aztán eltűnik. Becsukódik mögötte az ajtó, és megint kint van az utcán. Hűvös szél csapja meg. Elindul. Mindegy, hogy merre.

Hunyorogva fölnéz. A csúszdát látja, valami ködös szürkeségben remegve. Satnya fákat, egy-két imbolygó alakot. Keze a pad támlájára csúszik. Igen, itt van a téren. Hogy került ide?… Feje zúg, a karja sajog. Kegyetlenül sajog. Keserű íz a szájában. Kusza, tépett emlékek: az éjszaka, ahogy viszi a gyereket. Különböző szobák, aztán megint az utca… Mindig az utca. A gyerek eltűnt, akár a felesége meg a… Nem fontos. Köpni rá.

Föltápászkodik. Két lépést tesz, aztán megint leül. Hova is menne? És csak bámul. Milyen szürke a tér. Távolról bugyborékoló hangok.

Egy arc bukik elő a szürkeségből. De hiszen ez a Patkány! Milyen ijedten, hülyén néz… Remeg az ajka, mond is valamit. Hé, mit dadogsz?! Hogy menjek, fussak?

Dobogó lépések.

Keményen, szárazon csikorog a kavics. A Patkány helyett egy bajuszos pofa mered a Karcsira. Olyan a tekintete, mint egy bulldogé. Már többen is állnak a pad körül.

Minek ez a nagy felhajtás?

Karcsi föláll, szinte észre sem veszi, ahogy összekötözik a csuklóját. Elindul a rendőrök között. Szólnak hozzá, de nem hallja. Elmosódott arcok. Egy pillanatra, mintha a feleségét is látná és megint a Patkányt.

Rendőrcsizma rúg a Patkányba.

– Kotródj innen!

Patkány egy pad mellé zuhan. Úgy néz a Karcsi után előregörbedve, mintha nem akarná, nem tudná elhinni, hogy tényleg elviszik. Aztán fölugrik és eliszkol. Át a téren, szutykos mellékutcán. Úgy esik be a Makk Hetesbe, mint egy darab rongy.

– Lebukott a Karcsi! A félszemű Karcsi!…