Lélegzetvétel nélkül

 

Vendégek a palackban

 

Villám

Gyenge napfényt takargat a hűs, hajnali szél. A zárt bódék között tisztára sepert kis utcák. S a téren hosszú sor szekér. Egy-egy ló izmos lába, idegesen rángatózó feje emelkedik ki a homályból. Hajlott hátú, batyus asszony megy át a téren, kezében görcsös bot. Aztán már jönnek az árusok. Piros lábost tesznek egy pokrócra, aztán még egyet. Nőnek, dagadnak a lábosok, mint a nap, és már ragyog a tér. Felállítják a sátrakat, kirakják a ponyvát. A sarki kocsma előtt már ott a pengés meg a tűzköves. A pengés kabátujja cafatokban lóg, mintha kutyák marták volna össze. Barnapiros arca borostás. Szöges végű botot lóbáz nagyon hanyagul. Fütyül, a tér felé hunyorgat.

– Ma nagy vásár lesz.

– Mindegy – vonja vállát a tűzköves. – De néha igazán megborotválkozhatnál! Ilyen képpel pengét árulni!… Igaz, a te pengéid!… Én csak egyszer vettem tőled, de soha többé ebben az életben! – Az arcát tapogatja, mintha még most is fájna.

Sovány, nagy hajú férfi jön. Ruhája kopott, könyöke meszes. Fényes nadrágja olyan vékony, hogy szinte átsüt rajta a nap.

– Mi van, Feri? – kérdi a pengés. – Még mindig semmi?

A nagyhajú megáll, egy foltot néz a térdén. Széttárja a karját. – Sehova se kell kocsis. Mit csináljak?…

– És aztán honnan nem dobtak már ki téged? – legyint a tűzköves. Hirtelen egy gyanútlan nénikéhez ugrik. Egészen hozzáhajol, és úgy súgja, mint egy nagy titkot: – Tűzkő! Tűzkő! – A néni tiltakozva ingatja a fejét, de a tűzköves azért udvariasan elkíséri egy darabig. Aztán visszajön. – És miért küldik el a Ferit? Nem érti a dolgát? Csudát! Mulya! Ennyi az egész.

– Az, az – bólint a pengés. Úgy beszélnek a kocsisról, mintha ott se lenne. Az meg csak a nagy bozontos haját vakarja. Egy szalmaszál hull ki belőle. Hát igen, őt szidja a főnök, kinevetik a cimborák. Hogy miért? Hát csak kell valaki, akit csúfoljanak. Lapátfülű, azt mondják, lapátfülű… Megfogja a fülét.

– Másnak is van ilyen nagy füle – mondja. – A Szemes Karcsié még nagyobb. – A pengésre néz, aztán a tűzkövesre. De azok már nem törődnek vele.

A pengés a kocsma falának dűti a hátát, és ordít: – Svéd acél! Tíz fillér a valódi svéd acél penge! – Közben olyan fenyegetően néz, mintha verekedni akarna. A tűzköves meg eltűnt.

A kocsis továbbmegy. Még mindig fogja a fülét, aztán végre elengedi. Pénzt számol a markában. A hüvelykujjával tapogatja az izzadt filléreket. Bemenjen egy fröccsre?… Az ágyát is ki kéne fizetni. Ha nem fizet pontosan, elküldik. Aztán enni is szeretne. Leül egy kőre a kocsma elé, és a tenyerébe fogja a fejét, mint aki már nem bír el ennyi gondot. Valaki nehézkesen szuszog mellette. Mégis bemegyek egy fröccsre, gondolja, de nem áll fel. Aztán a Csillagra gondol. Tüzesvérű, nyugtalan ló volt, de azért jól megfértek. Olyan fényes szőre volt, és ahogy azzal az okos szemével az emberre nézett… Beszélni is lehetett vele. Aztán a Kapás levágatta a farkát, na persze nem az egészet, de éppen eleget. A főnök mindenesetre észrevette. És akkor a Kapás rákente. – Biztosan kefének kellett neki! – röhögött. – Aztán eladta! – A cimborák tudták, hogy a Kapás csinálta, de nem szóltak. Miért nem szóltak? – Feri a fejét ingatta. – Talán az fájt a legjobban, hogy a pajtások vízben hagyták. Az ujjai lassan lecsúsznak a homlokáról, maga elé bámul. Árnyék vetődik a földre. Fölnéz. Hajlott hátú szakállas öreg áll előtte. Minden rongyos ezen az emberen, a kabát, a nadrág, az ócska, szürke mellény. Úgy is hívják, a „rongybúvár”. Minden fillért félretesz, azt mondják, van egypár darab ezrese.

– Gyere – mondja a rongybúvár. – Egy kocsisunk bevonult. Már szóltam a Kádas úrnak.

Feri föláll, leporolja a nadrágját, és elindul az öreggel. Szeretne egyet-mást kérdezni, de hallgat. Különben is, mit kérdezzen? Mindjárt kiderül, hogy fölveszik-e? Szikvizes a Kádas úr, azt mondják, jó ember. Az öreg rongybúvár már vagy tíz éve mellette van. Ott is alszik az istálló mellett, egy sufniban. Még ágyra sem ad pénzt. A népkonyhán eszik. Senki se látta inni. Persze, hát akkor lehet is pénze. De ugyan mit kezd azzal a sok pénzzel?…

Bekanyarodnak egy szűk mellékutcába, aztán egy kapu alá. Az udvar közepén, egy fölfelé fordított ládán ül a Kádas úr ingujjban. A nap felé hunyorog, a karját dörzsöli. Hirtelen fölpattan, bemenne az irodába, de akkor megszólal a rongybúvár.

– Elhoztam az embert.

Kádas ásít, végignéz Ferin. – Maga az? – Előremegy az irodába. Feri utána. Most majd megkérdi, hogy hol voltam, gondolja, és hogy miért küldtek el mindenhonnan. Szinte már látja magát, ahogy karját lógázva átmegy a téren, és aztán megint csak leül a kocsma elé. De a Kádas igazán nem sokat kérdez, azt is szörnyen unja. Általában látszik rajta, hogy nem szeret sokat beszélni. Egy cetlire írja a Feri nevét. – Aztán majd megtanulja, hogy kell kezelni a gépet.

– A gépet?

– Amelyik a szódásüvegeket tölti. Mindjárt be is foghatja a Villámot, aztán elmegy a… – és kezdi sorolni a kocsmákat. – A Nagyvendéglőbe két láda szódát visz. Egy után hazajön, akkor etetjük a lovakat.

Aztán megint kint vannak az udvaron. Az udvar másik végén az istálló, előtte két kocsi, megrakva szódásládával. Feri megsimítja az árván csüngő kocsirudat, ahogy az istállóba megy.

– Az ott a Villám – mutat egy fényes szőrű, fekete lóra Kádas. Mellette egy barna meg egy szürke. Villám a legyeket hajtja a farkával. A hátsó lábával türelmetlenül topog, mintha sürgetne valamit. Feri megsimítja az oldalát, rajta felejti a kezét. Innen nem hagyja magát kitúrni, nem, nem! Elég volt már a csavargásból. És csak nézi a lovat. Hát akkor együtt dolgoznak. Kivezeti az udvarra. Úgy baktatnak egymás mellett, mint két munkás. A bakon bőrkötény, ostor meg egy satyak.

– Fölveheti – int Kádas.

A rongybúvár befogja a barnát, egy merev, faarcú kocsis a szürkét. Közben végtelenül nyugodtan cigarettát sodor. Az égre sandít. – Mit gondol? – fordul Ferihez.

Feri az égre néz, bólogat. – Hát reméljük, reméljük… – És szörnyen örül, hogy valaki kérdez tőle valamit. Aztán már a bakon ül. Sorban indulnak a kocsik, elöl a rongybúvár. Zörögnek a kerekek, a lovak horkantanak. Feri bólogat, végigsimít a lyukas bőrkötényén, vigyorog. A kocsi kigördül a kapun. Napfény táncol a ló fényes szőrén.

– Villám! – mondja Feri. – Villám, hóóó!… – És még egyszer: – Villám!

A merev arcú kocsis jön vissza elsőnek, utána Feri. Feri már áll a bakon, kezében egy csomó cédula. Beszélni szeretne, megmagyarázni, hogy a Nagyvendéglő csak egy láda szódát vett át, a „Kék hajó” kettőt. De most a faarcú beszél nagyon komolyan, megfontoltan, jóindulatúan, kissé fölényesen néz le a bakról Kádas úrra. – Leégtem, mit csináljak? – Széttárja a karját. – Két ládát tudtam leadni, a többi a nyakamon maradt. Hiába, ez a rossz idő! Nem fogy a szóda.

– Na jó – legyint Kádas. – Fogják ki a lovakat.

Egy bőrkötényes fiú ugrik a lóhoz, kezdi leszedni a szerszámot. De a merevarcú még mindig csak áll a bakon, roppant komolyan, mint egy tanár. Cigarettát sodor. – Hiszen idestova egy hétig esett.

– Idestova – röhög a bőrkötényes fiú –, na, másszon le a bakról, idestova! Segítsen kifogni, idestova! – Vigyorog, a fejét csóválja, tetszik neki ez a szó. Ahogy bevezeti a lovat az istállóba, megint csak azt mondja: – Abrakoltassunk, idestova!…

Feri is lemászik a bakról. Mutatja a számlákat Kádasnak, hajlong, magyaráz.

– No jöjjön – mondja a főnök –, megmutatom a gépeket. – Az iroda mellé, egy hűvös terembe vezeti Ferit. A kocsis inkább az istállóba menne Villámhoz. Szeretné látni, hogy eszik. Aztán már a kör alakú gépnél áll. – A bura alá tesszük az üveget, és megindítjuk ezt a… – Kádas megnyom valamit a falon. Szíjak csattognak, mintha húszan-harmincan suttognának a teremben. Feri aztán valahogy mégiscsak kiszökik az istállóba. Villám topog a hátsó lábával, és minduntalan a barna ló felé kapkodja a fejét. Feri kedélyesen képen vágja.

– Ohó, ne a másét edd! – irigyek ezek a lovak, gondolja, nagyon irigyek. És csak nézi, hogy eszik Villám. Kimegy az udvarra. A faarcú egy ládán csücsül. Szalonnát meg kenyeret fal. Feri fölmászik a bakra, úgy eszik. Közben az embereket figyeli, akik átmennek az udvaron, a szalmát az istálló előtt, az iroda kopott tábláját, és mindennek roppant örül. Igen, hát itt él ő, itt dolgozik. De mennyien vonulnak át az udvaron, egész népvándorlás! Fapipás öregasszony, karján egy csomó összefűzött, ócska cipő. Aztán egy elegáns, vörös hajú lány.

– Átjáróház – mondja a faarcú –, megfordul itt mindenki. Kocsizörgés, kiáltozás hallatszik a kapualjból. Kádas kijön az irodából, kezét zsebre vágva mosolyog. – Itt az öreg rongybúvár – bólint a faarcú. – Mindig kiabál. – Mindenki mosolyog. Feri is áll a bakon, és mosolyogva nézi, hogy vonul be az öreg. Rongyai úgy röpködnek körülötte, mint a madarak. Aztán Feri megint bent van az istállóban. Villám még mindig eszik, és közben hajtja a farkával a legyeket. Az istálló töredezett falán mindenféle nevek, felírások. Feri tömpe kis ceruzát húz elő a zsebéből. Megnyálazza, és már írja a sarokba, Villám mellé – Feri. Egy darabig nézi a nevét, aztán bekarikázza.

 

Igaz, most is kimegy a térre. Csak éppen csörög valami a zsebében. Nem sok, de valami.

– Remek ló az a Villám – mondja a pengésnek. – Kicsit nyugtalan, hiába, melegvérű.

– És a főnök?

– Jó ember – bólint Feri. – Keveset beszél.

– Aztán csak vigyázz, hogy innen is el ne küldjenek!

Feri a homlokát ráncolja, fejét ingatja. – Nem, azt már nem! Ohó, nem úgy megy az! – Egy mozdulatot tesz a kezével, mintha meg akarna valamit fogni a kezével a levegőben.

 

De hát mi van ezzel a lóval?!…

Feri szelíden suhogtatja az ostort Villám fölött. Nem üti meg, ó, arról szó sincs, csak éppen tudd meg, pajtás, hogy ostorunk is van! Még három helyre kell elmenni, és már elég késő van. Aztán a lovat nézi. A hasát behúzza, a fejét leejti. Igazán olyan, mint egy fáradt öregember. Ugyan mi lehet vele?… A Kádas tegnap veszekedett a faarcúval, mert később jött vissza. – Persze, biztosan külön fuvart csináltál! – Neki is azt fogja mondani, pedig Feri igazán nem csinál ilyesmit. Megbecsüli a helyét, a gazdáját.

– Nem akarok az utcára kerülni! – mondja egész hangosan. Megpattogtatja az ostort. – Villám!…

Aztán mikor visszamegy az üzletbe, Kádas nem is törődik vele. A lovat nézi. – Nem tetszik nekem Villám. Úgy lógatja a fejét. – Abrakoltatásnál is a ló mellett van. Feri mögötte áll, hátratett kézzel. A lóra néz, Kádasra, aztán megint a lóra. Olykor mondani szeretne valamit, nyitja is a száját, de nem szól.

Villám alig eszik. Aztán elfordítja fejét, és csak néz. Fáradt, szomorú a tekintete. Már itt a rongybúvár is meg a faarcú. Nézik a lovat. Senki se szól. Csönd van. Egy nagy légy dong bágyadtan az istállóban. És akkor a faarcú:

– Ez a ló beteg.

Beteg… rezeg a szó a levegőben. Feri megint látja, ahogy Villám behúzza a hasát, elejti a fejét. És akkor ő meg az ostorral… ó, Istenem! Valaki megrázza a vállát. Egy eltorzult, vörös arc ordít rá:

– Hát nem vette észre az úton? Miért nem vitte az állatkórházba?

Aztán megint csönd van. Feri úgy érzi, mintha lassan-lassan elmerülne valami iszapos, szürke vízben.

– Ezzel is úgy lesz, mint Sárival – mondja a rongybúvár. Miért, hogy volt Sárival?… Feri annyi mindent szeretne kérdezni. Sári is beteg volt és meggyógyult, vagy?…

– Bevisszük a kórházba – mondja Kádas. – Na jöjjön!

Aztán már mennek a Villámmal. Kádas a kötőfékjét fogja, Feri hátulról nógatja az ostorral. Közben várja, hogy Kádas szidni kezdi, de az nem szól. Csak a ló patája kopog, fáradtan, egyhangúan a kövezeten.

Kádas hazaküldte Ferit a kórházból. – Menjen csak, a többit elintézem.

Feri a kórház vörös téglás épülete előtt ténfereg. Hova menjen? Mit csináljon?… Talán nincs is olyan nagy baj, és mindjárt hazavihetik a lovat. Cigarettát sodor, de nem gyújt rá. Csak legalább a Kádas jönne. Lassan sötétedik. Feri visszamegy az istállóba. A kocsisok elmentek, a bőrkötényes fiú söprögeti az udvart. Ahogy meglátja Ferit, a seprűre dől.

– No, mi van?

A kocsis ránt egyet a vállán, bemegy az istállóba. Itt a barna ló meg a szürke. A Villám helye üres. Fölvesz egy szalmaszálat a földről, az ujjai között tördeli. A ló üres helyét nézi. Egy név a falon, kusza betűkkel: Feri. Ezt még akkor írta, mikor… Aztán nem gondol semmire, csak áll, beleveszve a homályba. Kimegy az udvarra. Már a bőrkötényes fiú is eltűnt. A kapualjban felgyullad a lámpa. Homályosan pislog, mint egy rossz szem. Talán vissza se jön a Kádas, a kórháznál kellett volna várni. Legjobb, ha visszamegy, igen, igen… De nem mozdul.

Karját lógázva jön Kádas. – Bélcsavarodás – mondja, anélkül hogy a kocsisra nézne. – Beöntést kapott, alaposan megkínozták. – Bemegy az istállóba. Feri szeretné megkérdezni, hogy ide jöjjön reggel, a kórházba, vagy egyáltalán sehova? De Kádas már felcsavarja a kis zöld ernyős lámpát, és ír valamit. Feri elindul. Lassan megy, maga se tudja, hova. Egyszerre csak a kórház előtt van.

– Délután behoztak egy lovat a Kádas szikvizestől – mondja a portásnak. Úgy érzi, mintha valaki más szólna. Hiszen az nem lehet, hogy ő ilyen határozottan beszéljen, mozogjon.

Széles, hosszú folyosón vezetik végig. Aztán már egy hatalmas teremben van. Oldalt elkerített fülkék, mindegyikben egy-egy ló. És a Villám?… Közben valaki folyton magyaráz. – Látja a mennyezetről lelógó csigákat? Ezzel tartjuk állva a lovat. – Feri két ismerős szemet lát. Villám fáradtan felemeli a fejét, mintha szólni akarna. – Megismert – dünnyögi a kocsis. – Megismert. – A hang beöntésről, gumicsövekről, vödrökről beszél. Feri nem is látja az embert, csak a lovat. Egyszerre csak a Kádas áll mellette.

– Miért nem engedik lefeküdni? – mutat Feri a lóra.

– Hogy el ne gyöngüljön.

Aztán hallgatnak. Mikor kimennek, Kádas egy cigarettát tol Feri elé, megböki a kalapja szélét, eltűnik a sötétben. Feri áll egy darabig a cigarettával a kezében, aztán elindul. Magányosan kopognak a lépései.

 

Másnap a szódásüvegeket tölti. A Kádas zsebre tett kézzel magyaráz. Az udvarról hallani, ahogy elindulnak a kocsik. Már a kapualjból zörögnek a kerekek. Feri kinéz az ablakon, és látja a harmadik kocsit, ahogy lecsüngő rúddal áll az istállónál.

Bumm! Elpattant egy szódásüveg.

– Sokáig hagyta a bura alatt – mondja Kádas. – Ne aludjon!

Feri motyog valamit, a földet bámulja. Most már mindegy, gondolja, úgyis elküldenek. Megdörzsöli az orrát, és egy újabb üveget tesz a bura alá.

Később jönnek az árusok, üvegekkel, kannákkal fölszerelve.

– Tizenhat üveg szódát eladtam tegnap a téren! – mondja egy sárga kendős cigányasszony. – Hiába, most már meleg van!

Feri adja a vizet. Sorban vonul el előtte egy kislány, hajlott hátú öregasszony, cigány nő, egy zsíros kalapos férfi és még sok-sok arc. Feri úgy érzi, sose lesz vége a sornak.

– Most aztán fogy a víz! – hallja valahonnan Kádast.

Aztán egyedül vannak Kádassal az udvarban. Mindjárt elküld – gondolja a kocsis. De Kádas nem szól. Az istálló felől a bőrkötényes fiú fütyül. Az abrakot készíti. Aztán már hallani a kocsizörgést meg a rongybúvárt. – Kese, hóóó!… – Feri nem várja meg a kocsikat, bemegy a műhelybe. – Nemsokára én is befogom a Villámot. – De ebben valahogyan nem nagyon bízik. Fölemel egy cserepet a földről. Lám, még a szódásüvegre se tud vigyázni. Jobb is, ha elküldik, nem való ő semmire.

Estefelé beül egy téri kocsmába. Alig iszik, inkább csak ül, és maga elé bámul. Valaki megérinti a vállát. A tűzköves.

– Ugye, megint kidobtak? Lenyelem a fejem, ha nem így van…

Feri nem szól, ujjával köröket von az asztalon. Fizet, indul. Lassan megy az utcán, majd hirtelen sietni kezd. Egészen megizzad, mire a kórházhoz ér.

Kádas már a Villámnál van. – Talán nem lesz baj.

A kocsis beletúr a hajába. – Talán – ismétli –, talán…

Másnap is eljön. Egy kis abrakot hoz a lónak. Aztán csak nézi, mintha beszélgetni akarna vele. Hirtelen egy ápolóhoz fordul.

– Meggyógyul a Villám?

Az ápoló siet, nem is hallja a kérdést. Feri utánakiált: – Meggyógyul? – A hang reménytelenül elvész a hatalmas teremben. Egy ló nyerít valahol.

 

Csöng a telefon. Feri az udvarról nézi, ahogy Kádas felemeli a kagylót. Úgy figyeli a főnöke arcát, mintha arról akarna leolvasni valamit. A Kádas lecsapja a kagylót. Föláll, indul. Feri is vele tart. Nem beszélnek útközben. Csak egyszer szólal meg Kádas: – Legalább hétezerbe kerül egy ló… – Feri a poros cipőorrát nézi. Úgy érzi, jobb lenne elfutni, és csak rohanni, rohanni… De azért tovább baktat a főnökkel, aztán egyszerre csak lemarad. Alig vánszorog, mintha elhagyta volna minden ereje. Mikor a kórházhoz érkeznek, könny szökik a szemébe, és egy ijedt mozdulattal lekapja a satyakját.

Kádas a folyosón egy fehér köpenyes orvossal beszél. Az orvos a fejét ingatja, legyint.

Aztán már a lónál vannak. Villám fekszik, sovány, lábát kinyújtja. A csiga feketén, komoran lóg felette. Kádas lehajol, megsimogatja a fejét, dünnyög valamit. Feri is kinyújtja a kezét, de nem simogatja meg. A levegőben marad a keze, aztán csüggedten lehull. Egy lovat vezetnek el mellette. A gazdája boldogan mosolyog. – Ez aztán hamar meggyógyult! Hiába, a Rigó!… – Fél karral átöleli az állat nyakát. Feri utánuk néz, amíg csak el nem tűnnek.

Most már többen is állnak a Villámnál. Mindenki beszél. A ló nyugtalanul felemeli a fejét. Hirtelen ostor hasítja át a levegőt. Aztán még egy. Úgy csattognak, mint a gépfegyverek. Villám kínlódva két lábra áll. Egész testében remeg.

De miért bántják?! Mit akarnak tőle?! És a Kádas miért hagyja, és… és… Akkor valaki azt mondja:

– Már kint a szekér.

Feri úgy érzi, mintha szörnyű magasból lezuhant volna. Aztán még egy szót hall.

– Vágóhíd…

A ló már áll. Kegyetlenül élesen pattognak az ostorok, és Villám elindul. Már kint a szekér, ismétli Feri. A ló mellett van. Görnyedten kíséri végig a fülkék között. Sokáig, szörnyű sokáig tart az út. Hűvös levegő csapja meg az arcát. A ló, az emberek, minden sötétbe vész. Mozognak, beszélnek Feri körül, de mintha mindez nagyon messze lenne.

– Kötözzék meg a lábát – mondja valaki. Kerekek nyikorognak, és a szekér elindul. Aztán csönd, hosszú csönd.

Csípős szél fúj. Öngyújtó kattan, és Feri a fellobbanó fényben egy szürke arcot lát. A Kádas. A főnök elindul. Hallani a lépéseit, aztán megint csönd van. Feri arra gondol, hogy most megint kikerül az utcára. Igaz, a Kádas nem szólt, talán megtűri. Hát akkor söpröget, szódásüveget tölt, mindegy… A Villám fáradt, szomorú szemét látja.

Aztán semmire se gondol. Álmos, fáradt… Szinte öntudatlanul leül egy utcai padra. Az égre néz. Vékony, piros szalag hasítja át az ég sötétjét. Hajnalodik.

A besúgó

A roppant zúgás mindent betölt, és szinte már nem is hallani. Az öregasszony egy kép előtt áll, félrecsuklott fejjel. Lehetetlenül vékony szája hangtalanul mozog. Olykor a kendőjéhez kap. Szakállas, komor arc mered rá a képről, csöppet se vigasztalóan. Inkább mintha helyeselné a repülő zúgását, az elhaló kis zajokat: hisztériás ajtócsapkodást, egy távoli rádió tompa kattogását. Az öregasszony felső ajka felhúzódik. Elfordul a képtől. Az ablakhoz csoszog, de mintha félne kinézni. Üres foltok az utcán. Egy ember fut a kocsiúton, kihívóan csattognak a lépései. Az égen repülők vonulnak át. Aztán eltűnnek, a zúgás is elhal, de a ház még mindig nem nyugszik meg. Igen, remeg, és az anyó valahogy tovább is hallja a zúgást. Az ajtóhoz botorkál, fölrántja.

Piros sálas férfi áll a lépcsőnél, sárga bőrönddel. Arca sima, akár egy csecsemőé, cigaretta remeg a szájában. Alulról gyors lépések, mint a pergőtűz.

– Á, nem lesz semmi – mondja a pirossálas. De azért nem mozdul.

Arcok futnak el az öregasszony előtt. Egy férfi meg egy nő. De nem fordulnak felé. A pirossálas se néz rá, mintha egyáltalán nem is létezne, pedig még egy darabig az ajtóban áll, aztán visszahúzódik. – Az ember megdögölhetne ezektől! – Ó, mert úgy élnek körülötte, mint a családok. Átjárnak egymáshoz. Csak éppen ő, csak éppen… – és szinte kívánja, hogy legyen már valami. Bombázás – akármi… Törődik is vele, ha összedűl a ház!

Majd egyszerre imádkozni kezd, vértelen, kiszáradt ujjai összefonódnak. – Istenem, bocsáss meg nekem, nem akarok én rosszat, nem, nem!

Aztán csak ül, ül, elfelejtve imát, haragot. Előtte az asztalon mosatlan tányérok, kenyérhéjak. Az előbb mindez nem volt, eltűnt a félelemben, de most ismét… – és ez olyan gyűlöletes.

Csöngetnek. Sápadt képű, magas nő áll az ajtóban. Arcán mintha leves folyt volna szét.

– Bevonultak a németek.

Az öregasszony felemeli a fejét, aztán előrecsúszik. Merev, mozdulatlan arccal kérdi:

– A németek? De hát miért?

– A zsidók… árulás…

Nem nagyon érti, hanem valami furcsa öröm fogja el. Igen, lemennek az utcára, körülnéznek. A barátnője csak beszél, beszél, és ez oly jó.

Aztán már egymás mellett baktatnak. A Népszínház utca csöndes: szürke kabátos nő áll egy kapu előtt, a Körút felé néz, mereven előrenyújtott nyakkal. Kövér férfi rákvörös arccal ordít a feleségére:

– Mit tudom én, mi lesz?!

Négy baka megy a járdán, kettős sorban. Menthetetlenül békebeliek, ahogyan csöndesen fütyörésznek. De a Körút zajokat küld: motorpufogást, tompa morajt. Az asszonyok arra vonulnak. Anyó egy pillanatra megáll.

– Te Sári, ez, ez olyan…

Nem találja a szót. Különös, motyogja, különös. Aztán csoszog a zaj felé. Arcok bukkannak fel előtte, meglökik a vállát. Még ez is jó. Ismerősen hunyorog mindenkire. Sűrű tömeg zárja el az úttestet. A föld reszket.

– Ezek a motorosok – mondja valaki.

Az öregasszony a könyökével dolgozik. Rászólnak, bánja is ő! Ráncos, mogyorónyi fejét előretolja. Szürke sisakos motorosok dübörögnek előtte: elsüllyedt arcok a sisak alatt. Még előbbre sodródik, mintha a tömeg hátára emelkedne, az arcába ordítanak.

– Nem látott még német katonát?!

Behúzza a nyakát, tekintetével a Sárit keresi. Az a sarkon beszélget egy másik nővel.

– Most majd más világ lesz!

Sári bólogat, anyó is bólogat. A napfény elporzik, lassan sötétedik, de még nem mennek haza. Sári beszél, ám az öregasszony nem figyel. A Körutat nézi, az embereket. A kis csoportokat a sarkon. Nem is tudja, hogy kerül haza. Sári a kapuban megszorítja a karját.

– Holnap fölnézek.

Ő pedig fölmászik a lépcsőn. Az első emeleten kék pongyolás nő fogadja.

– Igaz, hogy bevonultak a németek?

Anyó a karfába fogózik. Kérdezett tőle valaki valamit? A fejét ingatja, sunyin pislog.

– Igaz.

Már többen állnak körülötte. Az ügyvéd is itt van, Frida meg a mérnök. És csak magyaráz.

– Láttam a motorosokat, sokan voltak, sokan…

De mi ez a sírás? Egyszerre elhallgat. Sápadtan lobog előtte egy arc. A vállak szétnyílnak, lassan továbbmegy.

Odafönt a szobájában még egyszer érzi azt a különös, izgatott boldogságot. Az utca zaja, az elvonuló katonákkal… Régi indulók emléke tör fel benne. – Wacht am Rhein… – Vézna karja a levegőt hadarja, gyászos cipője topog.

Aztán lehull egy székre, mint elhajított, sötét kendő.

 

Két jegyet szorongat, és közben a mozi plakátját nézi. Hegyes arcú, pajeszes zsidó néz rá bámulva, felrántott szemöldökkel. Oly félelmetesen vigyorog. Egész közel megy a képhez, egy pillanatig mintha egyedül lenne vele. Az ajkát harapdálja, hát ilyenek ezek… ilyenek… Sári megérinti a karját.

– Mindjárt bemegyünk.

Sokan vannak az előcsarnokban, mozdulni se lehet. A civilek között német katonák szürke foltja. Aztán lassan befelé sodródnak.

– Régen voltam moziban – motyogja anyó.

Külön örül mindennek. A jegynek, a széknek, az embereknek. Jobbra-balra forgolódik, mintha mindenáron üdvözölni akarna valakit. Egy szőke bajuszos katona rámosolyog. Fölemeli a fejét, de a mosoly már elcsúszott előle. Hirtelen megkérdi.

– Élt ez a Jud Süss? Tényleg élt?

– Hát persze – bólint a barátnője –, nyúzta a népet. De aztán fellógatták. Majd meglátod.

– Fellógatták – ismétli. Megborzong. Izgatottan vihog. Ahogy sötét lesz, Sárihoz húzódik. A vásznon feltűnik a bajuszos, kövér német herceg. De a ruhája igazán pompás. És az a gyönyörű terem, micsoda hatalmas tükrök!… A közönség fütyül. Megjelent a pajeszes, hajlong, a kezét dörzsöli. Aztán mosolyog…

Valósággal körülfolyja a herceget. Meg azt a lányt, azt a szép szőkét.

– A pofájába vágni!

Anyó is előrenyújtja sovány csirkenyakát. És egyszerre csak hallja a hangját.

– Disznó! Disznó!

Remeg, satnya öklét lobogtatja. Sári is kiabál, különös, éles hangon. A többiek is. Anyó elfullad, amikor Jud Süsst felhúzzák, megint sipít.

– Magasabbra! Magasabbra!

Vele zeng a mozi. Tapsolnak, éljeneznek. Anyó érzi, hogy vele vannak, mint egy család. Rákiált a kalitkában hebegő zsidóra.

– Ne pofázz!

Felgyullad a villany. Föláll. A szék támlájába kapaszkodik, mintha még maradni akarna. Kis kalapja félrecsúszik, egy ócska hajfürt a homlokába hull. Az arcok most se hagyják el, vele sodródnak az utcára. Elegáns, szőke nőhöz szól, aztán egy férfihoz. És válaszolnak neki, felelnek neki. Valami együtt viszi őket. Az utcán még többen vannak. Mindegy, hova, merre, csak együtt! Embergyűrű hullámzik körülötte. Hangok bugyborékolnak.

Anyó megáll, vaksin hunyorog. Valaki ordít. Elkínzottan, állatian. Sári az öregasszonyhoz hajol.

– Egy zsidót vernek.

Anyó előbbre furakodik, még előbbre. Kiabál, akárcsak a moziban.

– Fellógatni!

És akkor egy véres arcot lát. Nem is arc az már, csak formátlan massza. A szemüveg eltört, keretje árván fityeg, tépetten lóg a nyakkendő. Aztán az egész lezuhan a földre.

Anyó lesunyja a fejét, didereg. Kicsúszik a tömegből, botorkál. Valahogyan nagyon messziről hallja a Sári lépéseit.

– Elintézték, alaposan elintézték.

Sári felé emeli az arcát. Valamit kérdezni akar, de elcsuklik a hangja. És akkor Sári:

– Nagyszerű voltál a moziban!

Anyó kihúzza magát, csenevész mosoly buggyan föl a ráncaiból.

 

Az utca hosszú és sötét. Olykor fölkattan egy-egy elemlámpa nyugtalan fénye, valahol cigaretta parázslik. Az öregasszony Sáriba kapaszkodik. Úgy lóg a karján, mint valami batyu. Néha szeretne visszafordulni, de csak megy tovább. Nem ismeri az utcát, az embereket se, ahová a Sári vonszolja. Várnak, mondta Sári, már beszéltem rólad. Szinte el se tudja képzelni a helyet, ahol várnak rá. Valaki elsuhan mellette, oldalt rántja a fejét. Nevetnek. Ez is olyan különös, ijesztő. Mondhatna valamit Sári, de az csak hallgat. A sarki lámpa tompa fényében feltűnik a zöldesszürke, elmosódott arca. Akár egy vízbefúlté, ahogy elúszik a hínár alatt.

Görnyedt, öreg kapu előtt állnak. Sötét folt a sötétben. A nyirkos kapualjban egy elhagyott, ócska verkli meg valami roskatag, züllött szekrény. Valahol az udvar végén fény leselkedik. Nagy kendős asszony gurul át az udvaron. Mögötte egy másik, mint az árnyék.

– Ezek is oda mennek – mondja Sári.

Nyílik az ajtó. Lapos orrú nő áll a lámpa sápadt fényében. Spenótszínű ruháján öklömnyi gombok. Kezét az öregasszony felé löki. A sötétben árnyak imbolyognak. Pusmogás hallatszik, és mintha teát kavarnának.

– Elhoztam – mondja Sári. – Tudjátok, már beszéltem róla.

Anyó már egy széken ül, csésze teával, lekváros kenyérrel. Hosszan kortyolgat, mintha bele akarna bújni a csészébe. Akárcsak olvasná az egészet, vagy moziban látná. Ez, ez maga a félelem… nem lehet kikerülni. Miért is jött ide? Arcát a tea gőzébe rejti. Valaki szólítja.

– Vassné. Vass Gézáné.

– Igen.

– Mindent jelentsen, ami a házban történik a zsidókkal. Ha kijátsszák a törvényt. Nem hordják a csillagot, vagy pedig…

Zsidók, törvény… A filmre gondol, Jud Süssre. Aztán a szomszédra, a Győrinére. Színes pongyolában libeg a folyosón, és mindig nagy társaság jár hozzá. Éjfélig recsegtetik a rádiót, táncolnak. Vele pedig nem törődnek. Hogy nem tud aludni, hogy… De van ilyen több is. Az a kövér kereskedő az első emeleten egyszer rászólt…

A csészét egy lassú mozdulattal az ölébe ereszti. Kiegyenesedik és megismétli.

– Igen.

Közben valahogy megváltozott a szoba. Barátságosabb, már látni a Mária-képet, Jézust, ahogy a vérző szívét mutatja.

– Az öcsém a Gestapónál van – mondja a lapos orrú nő –, ő majd elintézi a följelentéseket.

Hallgatnak egy kicsit. Megcsörren egy kanál, valaki köhécsel.

– Tegnap vettem egy pár harisnyát.

– Igen, kiárusítják a zsidó üzleteket. – Anyó még mindig úgy ül, egyenes derékkal, mintha megmerevedett volna. Egy szót sem szól. Olykor megrebben a szemhéja, hosszú, csontos ujjaival végigsimít a szoknyáján.

Mindenkit megcsókol, amikor elbúcsúzik.

 

– Mi történt a Vassnéval? Valahogy olyan furcsa. A múltkor találkoztam vele a lépcsőn: csak nézett, nem köszönt.

– Tegnap este az óvóhelyen rászólt az Ágira, miért nem viseli a csillagot.

Elhallgatnak. Csönd és dohányfüst van a szobában. Kintről magányosan kattog egy villamos. Két nő a díványon ül, a férfi pedig a hátát a falhoz vetve cigarettázik. Apró kis ember, gyerekarccal, gyanakvó, ijedt szemekkel. Szemöldöke néha összehúzódik, és ilyenkor furcsán megkeményedik az arca, mintha valami távoli hangra figyelne. A nők színes ruhája különös ellentétben van sápadt, széteső arcukkal. Az élénken festett száj még csak sivárabbá teszi az arcot.

– Azelőtt észre se vettük ezt a vénasszonyt – mondja a fekete hajú nő –, most pedig…

– Mióta lakik mellettünk?

– Már itt volt, amikor ideköltöztünk. Figyeled, hogy mostanában mennyien járnak hozzá?

– Az óvóhelyen is körülülik, egész nagy társaság; a Frida meg a mérnök felesége.

A férfi elmosolyodik. Ideges, alkalmi mosoly ez. Aztán megszólal, mintha cukrot ropogtatna. – Hát így van ez. A Vassné, igen… most nagyon él, nem kell vele törődni.

– Azt mondják, ő jelentette föl a Ballát, hogy zsidó holmit rejteget. Egy hét múlva jött haza.

– És mit mond?

– Semmit. Nem beszél.

A férfi legyint. – Na, ez egyáltalán nem biztos. Miért éppen ő? Az emberek annyi mindent beszélnek, nem kell törődni vele. Különben meddig tarthat az egész? – Vállat von.

A fekete hajú nő felsóhajt. Összekoccantja a cipője orrát, hirtelen fölkapja a fejét.

– Halljátok?

– Sziréna?

– Dehogy, a szomszédban a Vassné rádiózik.

– Azelőtt rádiója se volt.

Induló harsog a szomszédból, szinte látni a menetelő katonákat. Mindent betöltenek ezek a hangok.

 

Anyó az előszobaajtónál áll. Dermedt mozdulatlanságban, ahogy a hernyó tapad a fa kérgéhez. Szeme kitágul, majd vékony réssé húzódik. Körülötte minden sötét, csak a lépcsőházból jön be a fény. Színes pongyola suhan el az üvegablakon. A szomszéd Győriné. Nevetve mond valamit. Férfihangok a lépcsőről.

Az öregasszony lehunyja a szemét. Valami olyan vad, félelmetesen meggyötört vonás ül ki az arcára. Mire felnéz, már senki sincs az üvegablaknál, hanem a szomszédból hangok jönnek, valaki fütyörész.

Most is, tehát még most is?! Mikor megy el a kedvük végre, hogy…

A szobába botorkál, felgyújtja a kis villanyt. Szemüveget ránt elő. Keze reszket, ahogy fölteszi. Az öreg tollat belemártja a tintatartóba. Nehezen megy az írás, többször abbahagyja. Ilyenkor a körmét rágcsálja. Egyszerre csak tintás lesz az ujja, az álla, az orra. A tintás kezét nézi, aztán tovább ír. Orra megnyúlik, nyelve szinte kicsúszik a szájából. Kétszer is elolvas valamit, bólogat. Egyszerre vihogni kezd. Aztán félretolja a papírt, és csak ül halott arccal, kihűlt tekintettel.

 

– De hát miért?

Apró, riadt könnycseppek folynak végig az asszony arcán. Szája remeg, ideges, fehér kezét tördeli. A gyerekarcú kis Győri fel-alá járkál. Nyugtalan, bujkáló mosoly az arcán. Valami furcsa, belső rendetlenség árad el rajta, hiába a gondosan megkötött nyakkendő, a finom, szürke ruha. Hirtelen megáll a felesége előtt, kissé hátraveti a fejét.

– Dorbézolásért, meg aztán…

– Hogy mi dorbézoltunk?!

– Igen. Tíz után is. Olyan hangosan csapkodjuk a kártyát, hogy nem tud aludni. A konyhaablakban pedig sonka lóg, szalonna, kolbász. – Rándít egyet a vállán. – Bár lógna! Kávékészletünk van, üzleteket bonyolítunk le a lakásban…

– Ezért jelentett fel? Ezért?

– Igen. A rendőrfogalmazó elmondta. Az rendes ember, unja az egész cirkuszt. Pedig amikor elvitték, igazán azt hittem, hogy… – A fejét csóválja, mint aki még mindig kételkedik.

– De ez, ez!… – Az asszony a szomszéd felé mutat. – Mi baja velünk, hát bántottuk?! Talán hívjuk meg egyszer? Istenem, én igazán nem tudom… S legközelebb megint följelent… hogy dorbézolunk… De hát csak a Vili volt nálunk, az meg olyan csendes fiú… dorbézolunk…

Szánalmasan hangzik ez a szó. A nő feje a férfi vállára csuklik… Az végigsimít rajta. – Hát most így van – dünnyögi –, most így… Olvassak neked valamit, vagy pedig?… – Elhallgat, az asszony sűrű, fekete haját nézi. Olyan, mint egy vad zuhatag. Egyszer Siófokon szépségversenyt nyert, talán négy éve. Akkor kicsit csodálkozott, hogy ez az asszony az ő felesége. – Belehajtja arcát a nő hajába.

 

Vassné szalmakalapot próbál a tükör előtt. Két fonnyadt cseresznye lóg a kalapon, meg valami zöldség. Vassné blúza fehér, szoknyája világos. De az arca talán még sápadtabb, elhagyottabb az élénk színek között. Sárival van randevúja. Elmennek megnézni a romokat. Akárcsak moziba vagy színházba mennének. Délelőtt a Bakács tér körül bombáztak. Jaj, csak a rendőr sose engedi oda az embert!

A rádió szól, de az se változtat a szoba magányán. A könnyűzene nem jut el a régi képekhez, bútorokhoz. És anyó talán hallja?

Elkattintja a rádiót, indul. Veszedelmesen fityeg kalapján a cseresznye, ahogy megy le a lépcsőn. Mereven bámul maga elé, kezét bizalmatlanul maga elé tolja. A második emeleten kis csoport rebben szét előtte. Suttogás kíséri. Úsznak utána a hangok, mint valami láthatatlan fátyol. Aztán egyszerre csak mellette van valaki. Most se néz fel, csak a barna férficipőt látja, a szürke nadrágot.

– A Kozmáért jöttek. – Kis csönd, aztán egy szó csattan. – Piszok! – A barna cipő levágtat a lépcsőn.

Anyó a karfába fogódzik, vaksin hunyorog. Olyan szánalmas most a virágos szoknyájában, arca szinte elvész a kalap alatt.

Mit mondott ez az ember? A Kozmáért jöttek? Ja igen, az újságíró. De hát mi köze hozzá? Alig látta egyszer-kétszer. Szinte hallja a szót: – piszok! – Elfutja a méreg, ajkát harapdálja. Neki ilyet mondani, ilyet! Hiszen tudja, ki volt. Az a munkás, a Bányai, hát persze! Közben valami kis büszkeségfélét érez. Úgy, hát azt hiszik, ő jelentette fel a Kozmát?

Hatalmas szál német katona áll a kapuban. Anyó olyan csöpp mellette. Hunyorogva felnéz rá, de az valahova a távolba bámul. A kapu előtt sivatagszínű német autó. Az öregasszony a katona körül topog, mintha alamizsnát kérne. Biztosan volt Afrikában, Rommel seregében harcolt. Aranyosan buggyan ki haja a szürke sapka alól, az álla lágy, de valahogyan mégis férfias. Anyó bólogat, motyog, mintha mindazt helyeselné, ami a katona körül van. De észre se veszi, meg se látja. Anyó végre kinyújtja a piszkafa karját.

– Heil Hitler!

Olyan ez, akár egy könyörgés. A hangok nem jutnak el a katonához. Néma és mozdulatlan. Csenevészen, siváran csüng az öregasszony karja, mint ócska zászlórúd, amelyről már rég letépték a lobogót. Így áll még egy darabig a katona mellett. Aztán leereszti a karját, és elmegy.

 

Budáról jön egy rokonától. Nagy csomag hagymára emlékeztet, ahogy a villamos sarkában ül. Ballonkabát lóg rajta, ernyő, zöld táska. Az ernyőt meg a táskát nemrég vette Sárival. Úgy néz ki, olyan idegenül, mintha még mindig nem szokta volna meg. Az embereket nézi, az utcák hunyorgó fényeit. Feje mellére csuklik, de egy rázkódásánál fölriad.

Körülötte sötét. A villamos áll. Mellette árnyak lógnak. Valaki halkan beszél.

– Légiveszély. Azért állt le a kocsi.

Aztán megint csönd, apró, ijedt köhécselés. – Istenem, Istenem. – Páran leszállnak, a villamos előtt ácsorognak. Egy ember pedig felszáll. A holdfény éppen a bajuszos, kissé puffadt arcára esik. Kényelmesen, nyugodtan leül. Mintha nem is utazni akarna, hanem csak úgy ülni, a sötét kocsiban.

Anyó értelmetlenül hunyorog. Kinyújtja kezét, aztán visszahúzza. Végigsimít az ernyőjén. Tétova, suta mozdulattal föláll, aztán megint visszacsúszik a padra. Olyan elveszett, olyan elhagyott. Úgy érzi, üres a villamos, a kalauz is elment, meg a vezető.

Kintről nyugtalan zajok. Dobogás, tompa zuhanás, mintha valaki elesett volna. Anyó mégiscsak föláll, kibotorkál. Szája hangtalanul mozog, mintha önmagát biztatná. Lent áll a villamos előtt, visszanéz. Ijesztően barátságtalan az elhagyott, sötét kocsi. Magához szorítja az ernyőt, elindul a Rákóczi úton. Alattomosan, váratlanul elemlámpa csapódik a szemébe, meglökik a vállát. Mintha az egész város rohanna a sötétben. Az utcák egymásba hullanak, a kapuk csikorogva bezárulnak. Nem fogadják be az embereket.

Anyó úgy üget, mint egy vén igásló. Ráncos nyaka előrecsúszik, ernyőjét markolássza. – Mindjárt szól a sziréna. Mindjárt… Hol vagyok? – Szimatol a sötétben, aztán tovább… Káromkodás fut mellette, lihegés csap az arcába. – A sziréna… – Szinte már kívánja, hogy felüvöltsön. Mert ez még rosszabb, még kínzóbb. De hát meddig kell még… meddig?… Falhoz csúszik, hogy remeg a térde… Fénykéve hasít a sötétbe, és megvilágít egy templomot. Az felragyog egy pillanatra, aztán megint a semmibe hull.

Anyó egyszerre megáll. És most olyan lapos, akár egy rajzszög. Az a munkás, a Bányai, talán éppen mellette van a sötétben. Igen, igen, mit lehet tudni, mióta követi?… Mozdulni se tud, mint valami rossz álomban. Egész testében reszket. Aztán mégis továbbvánszorog. Úgy fogja körül a sötét, mint a fal. A Bányai… hiszen az meg akarja ölni. Amit a múltkor mondott a lépcsőházban. – Piszok! – Tegnap is úgy nézett rá… Ellene van, ellene, és még többen is.

A házuk van előtte. Maga se tudja, hogy bukik be a kapun. Karavánok vándorolnak a sötét lépcsőn, de ő csak fölfelé törtet. Úgy bújik be a lakásába, mint állat az odújába.

 

A lapos orrú nő mellett ül a Tömő utcai kis szobában. Az ablakon besüt a délutáni nap. Gyerekfejek villannak föl, futball-labda döng. Anyó az első estére gondol, mikor idejött a Sárival. Hogy félt… Egy szendvics után nyúl, lassan majszolgatja. Fölemel egy morzsát a szoknyájáról, a tányér szélére teszi. Borítékot húz elő a táskájából. Kihúzza a levelet, és a barátnője elé tolja. Az nagyokat pislogva olvassa. Olykor anyóra pillant. Épp úgy nézi, mint anyó előbb a morzsát.

– Kommunista?

– Igen. Nagy társaság jár hozzá, megfigyeltem. A lépcsőházban megfenyegetett. – Megrebben a szemöldöke. Mereven bámul, akár egy tyúk. – Azt hitte, én jelentettem föl azt a szerkesztőt. Egyszer egy sárgacsillagos is bement hozzá… a lakásba, igen, igen! Hiszen láttam, jól láttam, de mennyire. Az óvóhelyen olvas. Nem tudom, miféle könyveket, de… – Elhallgat, ráng a szája. – Megfenyegetett.

– Bányai?

– Úgy hívják, igen.

– Jó, odaadom az öcsémnek. – A levél eltűnik valahol a szoknyájában.

Aztán csak ülnek egymás mellett. Anyó kinyújtja a kezét, mintha vissza akarná kérni a levelet. De megint csak egy szendvicset vesz.

Valahol lágyan énekelnek, mintha fiatal lányok mennének karonfogva. Anyó föláll.

– Isten veled.

 

– Ő adta föl a Bányait?

A házmester arrébb tolja a tányért, figyelmesen nézi a kanalat. – Igen, ma délután vitték el.

Az asszony föláll. Kiviszi a tányérokat, aztán megint visszajön. Tesz-vesz a szobában, aztán ismét az asztalhoz ül.

– És a felesége?

– Itthagyták.

– Vinnék neki egy kis levest, vagy… – Végigsimít a homlokán.

– Nem leves kell annak. Különben sincs itthon, elment az anyjához. Beadta a kulcsot. Csomagot is hagyott itt.

– Csomagot?

– Neked nincs gondod vele. – Lassú, nehézkes mozdulattal pipára gyújt, a füstbe bámul. Olykor kiveszi szájából a pipát, mintha beszélni akarna, de csak hallgat. Arca kemény, mint egy darab kő.

Az asszony ujjával köröket von az asztalon.

– Kinek ártott a Bányai? Olyan csöndes ember volt. Részegen se látta senki.

A házmester kiveszi a pipát a szájából. – Tudományos ember volt. Nekem sokat beszélt a társadalomról, hogy másképpen kellene berendezni.

– Színházba is jártak – bólint az asszony. Kis csönd, aztán megint a nő.

– Ez már a harmadik, akit a Vassné följelentett. A kis Győri meg a Balla… Azt hazaengedték. Talán a Bányait is. Mit gondolsz?

A férjére néz, de az megint csak pipázik. Nem felel. A másik szobából a rádió szól. Egy nő énekel, aztán megint csönd. Majd egy száraz férfihang.

– Műsorunkat megszakítjuk. Zavarórepülés, Bácska-Baja…

Az asszony felsóhajt. A férfi tovább füstölög, aztán megszólal. – Egyszer itt sündörgött az ajtónk előtt.

– Kicsoda?

– A Vassné. Aztán azt mondta, hogy a lakók névjegyzékét olvassa, mert éppen kinyitottam az ajtót.

Tikkadtan kattog a rádió. Lépések az emeleten. Valahol becsapnak egy ajtót. Az asszony előregörnyed, keze megremeg az asztalon.

– De hát mit szimatolhat nálunk? Mit akar?

– Fene tudja.

 

Anyó az ablaknál ül. A napot nézi, ahogy felkél a tér fölött. Körülötte mintha habos lenne az ég. A térről meg gőzölgő pára száll fel. Aztán lassan kidugják fejüket a bódék, és már a sátrakat is látni.

Az éjszakára gondol, ahogy álmatlanul, mereven feküdt az ágyában. Igaz, kétszer is le kellett menni az óvóhelyre, és akkor már nem nagyon lehet aludni. Hanem az az ember, a Bányai… Hát elvitték. Az óvóhelyen mondták. Aztán csak hallgattak és néztek rá. Tehet róla? Hiszen a Bányai meg akarta ölni. Fenyegette. Különben is zsidó járt hozzá. Zsidó.

Ez se nyugtatja meg. A Bányai fekete, kissé szomorú arca van előtte. Valaki azt mondta, hogy talán kiengedik. Akkor visszajön, és… Megrándul a válla, mintha ostorral ráhúztak volna. – A Balla is visszajött. A Győrit kétszer kellett feljelenteni, pedig az zsidó volt.

Mit mondott a Sári? Vagy mi, vagy ők! Akkor lelkesítették ezek a szavak, de most… Azt mondják, a felesége elment a házból. A Bányai felesége. Hova mehetett? Mit csinálhat? Különben mit törődik vele? Ők se irgalmaznának!

Feláll, és kimegy a konyhába. Hallja, amint valaki azt mondja a gangon:

– Az egy rohadt, vén dög!

Felkapja a fejét, figyel. De már csak a szőnyeget porolják.

 

A kazánházban vannak a férfiak. A villanyt nem gyújtották meg, viharlámpa ég egy priccs mellett.

A viharlámpa mellett a házmester mozdulatlan arca. Semmivel sem elevenebb, mint az inggombja vagy a hátratolt bőrsatyakja. Ujjait térde köré kulcsolja, és igazán úgy ül, akár egy szobor. A vice az egyik bojleron csücsül. Vékony lábai úgy lógnak le, mint cérnaszálak. Tenyere olykor végigfut sovány arcán. Orrát dörzsöli, állát, aztán a nyakát. Vigyorog, mint akinek nagyon tetszik az egész.

A Morvai fiúk a falnál állnak zsebre tett kézzel. Valahogy olyanok, mint két komondor. Széles, hűséges hátuk kissé előrehajol, ahogy a földet bámulják. Fátyol, a cigány, a priccsen kuksol. Néha fölkapja a fejét, a levegőbe szimatol, beletúr a sörényébe. Azt mondják, tud a késsel bánni. Hosszú, rolóképű ember áll mellette. Már két éve itt lakik, de még senki se ismeri a házban. Most mégis eljött.

Megszólal a házmester. Csöndesen beszél, mégis meghallja mindenki.

– Három embert buktatott le. Utoljára a Bányait. A feleségem megkérdezte, mit vétett a Bányai? Én is megkérdezem, mit vétett? És a Győri meg a felesége – a Balla?

– Az hazakerült.

– Hazakerült. De a többiek? Piszok dolog ez, és én nem szeretem a piszok dolgokat. Nem arról van szó. Nem valami úri ház ez. Nem arról van szó. Lakik itt hivatalnoktól cigányig mindenféle ember. Volt úgy, hogy loptak is, aztán egyik-másik részegen jön haza. Részegen, akár az ágyú. De hogy valaki föladja a másikat?!

A cigány föláll, kezével a levegőbe hadarít.

– Jól mondja, jól! Nem tűrhetjük!

A két Morvai még mindig a földet bámulja. Hallgatnak.

 

Az ajtónál áll a légócsomagjával. A ház úgy remeg, mintha állandóan ráznák. Tompán, rekedten ugatnak a légelhárító ágyúk. Fénycsíkok hasítják át a sötét eget. A roló felhúzva, az ablak kinyitva. Komor, fekete tömbök a házak. Távolról vöröses füst hömpölyög, akár egy szakadozott szélű, hatalmas oszlop.

Anyó ezt nézi. Lassan-lassan hömpölyög előre a füst, eléri a házat, őt is… De hát miért is nem megy le, mit áll itt az ajtóban?

Visszajött a Bányai. Kiengedték. Egész nap erre gondol. De hiszen akkor mondták volna. Nem engedik azt ki, dehogy! – és mégis… szinte látja, ahogy lent ül az óvóhelyen és olvas.

Árva, magányos repülőt világít meg a fénykéve. Próbál kicsúszni a fényből. Hiába – a légelhárítók még elszántabban csaholnak.

Anyó kinyitja az ajtót, a sötét folyosón imbolyog. Elfelejti a Bányait, mindent. Csak lefelé, lefelé… Süket csönd kíséri. A légelhárítók is elhallgatnak. Öreg ujjai tétován csúsznak a falon. Lába majdnem elvéti a lépcsőt. Nem meri meggyújtani az elemlámpát. Ó, hiszen már a pince vasajtaja van előtte. Nehézkesen, csikorogva nyílik. A házmester merev arca fogadja. A Szászné egy tábori széken. Hosszan kortyolgat egy kulacsból. De az öregasszony csak egy arcot keres…

A hátsó óvóhely felé mászik. Nem, hát nincs itt az az ember! Persze, hogy is képzelte?!… Leül a fapadra, egy kövér nő mellé.

– Most jött le, Vassné? Nem félt odafent? Igazi bátor asszony!

– Az ám. – Mosolyog, a fejét ingatja. Lám, hát szeretik őt. Bátor asszony, azt mondják, bátor asszony. Oldalt kapja a fejét. – Már ez a cigány is idetolakodott? Azelőtt jó volt neki a másik óvóhely? – Bizony – bólint Frida. – Az a két lakli is itt van, a Morvai fiúk.

– Inkább bevonulnának – mondja anyó. – Az a baj, hogy sok a lógós. Ki menjen katonának, talán én? Hiszen, ha nem lennék nő!…

– Attól nyugodtan elmehet – hallja a cigányt. Mondhatna erre valamit, de inkább hallgat, mit kezdjen ilyen alakokkal? Frida Bécsről beszél.

– Ott mentem férjhez egy katonakarmesterhez. Százados volt. Fess ember, igazi fess ember. Hallja?

– Mi az?

A légelhárítók. No, ez bevágott ide a közelbe. Megint rákezdték.

Hallgatnak. Anyó keze a légócsomagot simogatja. Egy dörrenésnél lehunyja a szemét, mintha megemelkednék alatta a padló. Mire fölnéz, sötét van körülötte. Elemlámpák fénye ugrál a falon. Feláll, kezét kinyújtja, de nincs mellette senki. Egy nő visít.

– Ezt mi kaptuk!

– Csönd! Mit hisztériázik?

Már az elemlámpákat se gyújtják meg.

– Frida – súgja az anyó. – Frida…

Nincs válasz. De hát hova tűntek ezek? Lassan sűrűsödik körülötte a sötétség, és már olyan, mint egy fal. Egy konok, rosszindulatú fal.

Fölrúgják a fapadokat. Kinek a válla ez?

Keze az elemlámpán botorkál. Elejti, utánanyúl, de meglökik a vállát. A falhoz perdül. És akkor valami nyomás nehezedik rá. Öklével egy széles háton dörömböl.

– Mit akar – lihegi –, mit akar?

De mintha már többen szorítanák. Kiáltana, de nincs hangja. Keze lehull, kalapja félrecsúszik. Kóchaja kibomlik. Valósággal a falhoz préselik.

Miért nem segítenek? – Miért hagyják?

Mintha lassan fölemelkedne, aztán megint alámerülne. Rúgni próbál, de a levegőben fityeg a lába. Beleharap egy karba, a nyál szétfreccsen a karján, arcán. Úgy érzi, hogy keze-lába elválik tőle. A feje meg valami rémes szorítóban…

Aztán már nem érez semmit. Bosszú, félelem, harag, fájdalom, minden lehull róla. Nyöszörögni se tud. A fal… Benyomják a falba…

Valahogy még felvinnyog. Elvész a hang. Nyomorultul elvész.

Nehézkes, izzadt lihegések a sötétben. Valaki úgy morog, mint egy láncos kutya. Lépés dobban, köpés sercen a falon.

A felcsapódó villanyfényben – a fal mellett – egy halom véres, sáros rongyként hever az öregasszony. Mellette agyontaposott kalapja, szétrúgott csomagja.

Ember nincs mellette senki.

Könnyező fák

Mezítlábas, klottnadrágos fiú futott végig a Nagyfuvaros utcán.

– Itt a verklis!

Barnára sült bőrén olajosan ragyogott a nap, fekete talpa csattogott a kövezeten. Lehajolt, a járda széléről felkapott egy szalmaszálat, és a szájába dugta. – A verklis! Itt a verklis!

Fekete hajú cigánylányok jöttek a tér felől összefogózva, súlyos hajuk összeborult, mint a fák koronája. Sámlik, hokedlik a kapuk előtt, egy tetovált karú, kék trikós férfi újságot olvasott. Fölnézett, ölébe eresztette a lapot, és azt mondta: – Akkor hát táncolunk.

A cigánylányok énekelve mentek az utca közepén, mögöttük két baka. A gyereknek már csak a hangját lehetett hallani, ahogy föl-fölkiáltott: – Itt a verklis!

Valahonnan a Mária Terézia tér felől jött a verklis. Csontos, barna arcát a ritkás, fehér szőrökkel átsütötte a nap. Fölfelé nézett, mindig fölfelé, mintha a háztetőkön keresne valamit. A verkli oldalán pedig bokrok voltak és fák, három ragyogó szőke lánnyal. Ahogy eljött a Pléhkrisztus kocsma előtt, egy öregasszony fölemelkedett az utca kövéről. Úgy feküdt eddig, mint egy halom rongy, de most felállt, és ment a verkli mellett.

– …amit a férjem úgy szeretett, hiszen ismerted a Józsit! A verklis hallgatott, még mindig a háztetőket nézte. Gyerekek ugráltak mellette, fekete kendős asszonyok vonultak utána, akár a búcsúsok.

Egy öblös, barna kapu előtt megállt a verklis, két karját leeresztette és várt.

Kitárult a kapu, és megnyílt a ház az udvarral. A széles körfolyosó alatt roskatag, szürke lépcső vékony résű, apró ablakokhoz vezetett. Arcok jelentek meg az ablakokban, mintha ebben a házban a föld alatt élnének. A gangon, sárga huzatú karosszékben, nagy kendős, hordótestű, bő fenekű cigány nő ült. Arca elveszett a ráncok és a szőrök között. Előtte, egy sámlin, keménykalapos cigány pipázott barna szvetterben, vállára dobott kék kendővel. És a többiek is a gangon meg az udvarban – mintha mindegyiket ez a hatalmas nő pottyantotta volna ki! Az udvar sarkán öreg konfliskocsi. Árván csüngő rúdján száradó ingek, alsónadrágok. Bent, a kapualjban ócska csap folydogált, akár egy elromlott, öreg szem. – Szomszédos házak, tűzfalak hajoltak be az udvarba, mintha a ház tovább folytatódna utcákon, tereken keresztül.

A verkli begördült a konflis mellé. Az öregasszony mozdulatlanul nézte, akár egy bálvány, de hirtelen megszólalt:

– Semmit sem használt a lábkenőcsöd, Ostoros. Most sem tudok aludni.

A verklis előrejött, meghajolt. Úgy nyúlt kabátja belső zsebébe, mintha szivart akarna előhúzni. – Pedig én is azt használom, és mondhatom, sosem fáj a lábam. Egy török orvostól kaptam a receptet még katona koromban.

Az öreg nő hallgatott, és látszott, hogy nem is akar többet mondani. Ostoros még várt egy kicsit, aztán visszament a verklihez. Föltette keret nélküli, összedrótozott szemüvegét, és a zene megszólalt.

Sárga kendő repült a magasba, bajuszos cigány ugrott az udvar közepére, piros szoknyás lánnyal. Aztán már többen is táncoltak. Újabb és újabb arcok jöttek az utcáról. Két zömök cigányfiú magas, zöldruhás lányt hozott a karjánál fogva, mint egy zsákmányt. Úgy nézték tapadó tekintettel, mint akik már többet el nem engedik. Borzas, ősz fej bújt ki a konflis ponyvája mögül.

– Na mi az, már aludni se lehet?!

– Bújj vissza, Pipacs bácsi!

Keringő kopogott az udvaron, aztán csárdás, de mindegyiknek egy üteme volt.

– Mit akarsz a feleségemtől, mit akarsz, azt mondd meg!?

A tánc abbamaradt, de a verkli tovább szólt. Vékony, vágott szájú férfiarc emelkedett a tömeg fölé. – Itt fogdossa a szemem előtt!

– Az asszonyt üsd!

– Nincs bicskázás! Hogy megint rendőr jöjjön?! – A hatalmas nő szólalt meg. – Vidd haza feleségedet, Misa! Ott verheted!

– A hülye fejedet verd, Misa, tudtad, micsoda ringyót veszel el!

Valaki röhögött, és Misát egy vacak, kis sárga hajú nővel kisodorták az udvarból. Tánc, tovább! Három szurtos képű gyerek ugrott a táncolók közé, az egyik szemtelen bogárként bebújt egy szoknya alá. Visítás, pofon csattant. Keménykalapos, kövér férfi csípőre tett kézzel, egyedül táncolt – táncolt és énekelt.

– A lámpában ecet ég, hogy mulasson a vendég, hogy mulasson a vendég?!

Zsíros, vörös arca fénylett, ragyogott, mint egy felgyulladt lampion.

A zene elhallgatott, de ezt senki nem vette észre. Tovább táncoltak. Ostoros a mellényzsebéből kivett egy kissé törött szivart, rágyújtott. Csöndesen fújta a füstöt, és azt mondta: – Ha Márton úr élne, Olaszországban lennénk, Rómában. Ki akart vinni. Tudod, merre van Olaszország, Spinyóka?

Vékony cigánylány állt a verklis mellett, szakadt ujjú, fehér ruhában. Haja kibontva, sovány arcában csak nagy, fekete szeme élt. Két karját összefonta mellén, elnézett a táncolók fölött. A napfény lassan felszívódott az udvarból, ő pedig állt mozdulatlanul a növekedő sötétben.

A kapualjban felgyulladt a lámpa, valaki megfogta Spinyóka kezét, és egyszerre ott volt a táncolók között.

– Hát a Spinyóka nem táncol?!

Lehajtotta fejét, csöndesen vihogott, úgy mozgatta karját, mintha ringatna valakit.

Majd kerítünk neki táncost! Dönci! Hol a Dönci!?

Spinyóka még mindig nem nézett fel, de érezte, hogy a fejére tesznek valamit. Odanyúlt, és felcsattant a nevetés. Kis koszorú volt a fején – koszorú, falevelekből és ágakból. Hosszú szárú, kókadt fejű virágot nyomtak a kezébe. Így állt a virággal meg a koszorúval, és nevetett ő is. Hirtelen elkomolyodott, feje lecsúszott a mellére, sovány ujjai a koszorút babrálták. – De miért, miért?…

– Itt a Dönci!

Széles, röhögő pofa állt Spinyóka előtt, csíkos ingben, horpadt kalapban. Nézte a lányt, aztán elkapta és megcsókolta.

– Tetszik neki! Ugye, szép menyasszonyod van, Dönci?

– Éljen az ifjú pár!

Nászindulót játszott a verkli. Spinyóka Döncivel a menet élén vonult körbe az udvaron. Hátulról meglökték, koszorúja majdnem lecsúszott a fejéről. Úgy tartotta fél kézzel. Kihúzta magát, Döncibe karolt. A fiú rúgást kapott, mind a ketten a földön tenyereltek. Ahogy Spinyóka fölnézett, a hatalmas, kövér cigányasszonyt látta.

– Most már ez a férjed!

Spinyóka behúzta a fejét, még mindig nem kelt föl, mintha újabb ütést várna. Dönci megfogta a karját, fölállította. Már csak ők voltak az udvarban. Spinyóka végigsimított a fiú arcán, végigsimított a haján, a száján, vékony szálú bajuszán.

– Hazaviszlek – mondta a fiú, és úgy ingott a feje, mintha le akarna esni.

– Haza – bólintott Spinyóka. Elindult a fiú mellett, gyűrött falevelet sodorgatott, ami még a koszorúból maradt.

Vékony, szűk torkú utca a sötétben. Lámpafény ingott egy púpos ablakban, és mintha az egész utca hintázna. Hosszabb kerítés mellett mentek el, a holdfény rásütött az egymásra dobált vasrudakra. Dönci megállt, és megállt Spinyóka is. A fiú apró, táncos léptekkel ugrált körülötte, hirtelen fölkapta, a levegőbe emelte. Közben majdnem nekiesett a kerítésnek. Majd, mint aki megijedt valamitől, letette a lányt a földre. Spinyóka homlokát a kerítéshez dűtötte és várt. Megfogták a kezét, elvezették. Dönci így vitte, kézen fogva, egy homályos kapualjba, át az udvaron, egy ajtósor előtt. Az utolsó ajtósor előtt megállt.

– Mindjárt kinyitom.

Spinyóka nézte, ahogy a kulcs forog a zárban, aztán betolták valami sötét szobába. Állt mozdulatlanul. – Villany nincs… – hallotta – ágy nincs.

Gyertyafény lobbant, a sarokban szalmazsák látszott. Dönci kalapban ült a rozoga asztalnál, és nyers paradicsomot evett. Egyet hátranyújtott a lánynak.

Ahogy lefeküdtek a szalmazsákra, Spinyóka a fiú meztelen nyakát, hátát simogatta. Hosszú forradáson futott végig a keze. Magához vonta Dönci fejét.

– Seb.

– Megszúrtak. – A fiú szeme nedvesen csillogott a sötétben.

– Ki bántott? – Szorosan ölelte a borzas fejet, és még egyszer megkérdezte: – Ki bántott?

Reggel egyedül ébredt Spinyóka. Mellette piszkos törülköző meg ócska kendő. Behunyta a szemét, aztán megint fölnézett, de a fiút most sem látta. Keze végigsurrant a szalmazsákon, a rongyokon.

– Nahát, ez meg honnan keveredett elő?! – Magas, telt keblű nő állt az ajtóban, csípőre tett kézzel. Mögötte fölmerült egypár arc. – Egy bolond is éppen elég volt. – Körülnézett a szobában, mintha még azt a pár szál bútort is ki akarná vitetni.

– De hiszen ez Spinyóka!

Az arcok beljebb nyomultak. Spinyóka összehúzta magát. Nevetést hallott, lépéseket, egy kéz a vállát simogatta.

– Majd kirúgom mind a kettőt!

A lány fölemelte a fejét, de akkor már senki se volt a szobában. Fölugrott, fölkapott egy kenyérdarabot az asztalról, azt kezdte rágcsálni. A roskatag szekrényhez futott. Majd összedűlt, ahogy kinyitotta. Kopott nadrág volt benne, repedt sarkú vászoncipő, összecsavart harisnya.

– Az övé!

Kitárta az ablakot, leült az egyetlen székre. A lábát lógázta, nevetett. Megint a szalmazsáknál volt, rendbe szedte, összehajtogatta a rongyokat. De a törülközőt hirtelen a vállára kapta, és kiperdült az ajtón. Lefutott az utcára, ki a térre. A padok és a fák között táncolt.

Vigyorgó pofák vették körül. A szabó is kijött a boltjából, meg a sarki könyvkereskedő. Ott álltak és nézték.

– Hallottuk, férjhez mentél, Spinyóka, szép esküvőd volt.

A lány megállt a táncban, két karját leejtette, de az arca ragyogott. – Szép volt. Ő most elment, de mindjárt hazajön.

– Nahát, igazán szerencsés fickó ez a Dönci, ilyen feleséget kapott!…

– Hazajön! – tapsolt Spinyóka, és már futott is vissza. A vállához kapott, de a törülköző már nem volt ott. Egy darabig úgy állt, tétován, aztán elfelejtette az egészet, fölment a szobába. Leült a székre – ült és várt.

A szoba már megtelt napfénnyel, amikor Dönci hazajött. Hóna alatt kenyér, görögdinnye.

– Ezt kerestem.

– Kerested!… – Spinyóka elvette tőle a kenyeret meg a dinnyét, letette az asztalra.

– A csarnokban hordtam az árut.

Ebéd után sétáltak egyet. Dönci kicsit előrement, hátranyújtotta kezét Spinyókának. Este meg azt mondta:

– Elmegyek a fiúkkal a Víg Hajósba, a bőgőt viszem, és azért mindig kapok valamit.

Spinyóka a magányos szobát nézte, aztán lefutott végig a szűk utcán, át a téren, a Víg Hajós kocsmához. Leült a kőre a kocsma mellett, fölvett egy dinnyehéjat, azt dajkálta. A feje lecsuklott, és amikor megint fölnézett, fekete képű, szmokingos cigány állt az ajtóban. Utána kijött egy vászonnadrágos. Előimbolygott a nagybőgő, alatta Dönci. A vászonnadrágos a csöndes, kihalt utca közepén pénzt számolt a tenyerében. Hirtelen hátranézett.

– Itt a feleséged, Dönci.

Spinyóka mellette ment, és egyszerre az ő vállán volt a bőgő. Egy darabig még együtt vitték, aztán egyedül Spinyóka.

Így várta Döncit minden éjjel a kocsmánál, így vitte a bőgőt. A fiú azért néha átvette.

– Viszi, ő viszi… – nevetett Spinyóka.

A prímás ránézett és kiköpött.

Egy hajnalon idegen férfi jött a nagybőgő alatt. Spinyóka belehajolt az arcába. Sovány, vörös arc, és a sűrű, vékony ráncok között mintha vér folyna. Haja csomósan tapadt a homlokához. – A lány előrefutott a prímáshoz, elkapta a karját.

– Ő hol van?

– Mit tudom én, nem jött be este.

A lány visszaszaladt a kocsmához, egy darabig az ajtó előtt ácsorgott, aztán megint a cigányok után…

– Megvertétek, elkergettétek!

– Nem is láttam azt a tekergőt!

A nagybőgő imbolygott Spinyóka mellett. Megint belehajolt a vékony, csontos arcba. Az rá se nézett, csak ügetett tovább. Valahol az utca végén egy részeg elbődült, álmosan csikorgott egy kapu. Sárga, sápadt fénnyel tompán ragyogtak a háztetők és a sarki gyümölcsös bódéja, de az utcák még sötétek voltak.

– Miért kergettétek el!?

A vászonnadrágos megállt. Kivette szájából a cigarettát. – Eridj a keserves, jó anyádba!

– Hol van?! Hol van?!

Egyszerre csak egy társaság táncolt Spinyóka körül. Nem tudott szabadulni a karok és vállak gyűrűjéből. Énekeltek, ugráltak. A cigányok pedig mindjobban távolodtak.

– Engedjetek!

Megtántorodott, a szeméhez kapott, leült a földre. Így kuksolt, tenyerét szeméhez tapasztva. Fölnézett, és már csak az üres utca volt mellette. Fölkelt a kőről, lassan botorkálva át a téren. Egy fa alatt megállt és elmosolyodott. Nevetett, két karjával átölelte a fát. – Otthon van a Dönci! A szalmazsákon fekszik és vár!

Az egyik padon, ég felé tárt arccal, ujjait hasán összefonva, egy férfi aludt. Ostoros, a verklis. Spinyóka megcsókolta az arcát, aztán futott hazafelé.

Az ajtó előtt megállt. A mosoly elhagyta az arcát, az öröm lecsúszott róla. Az ajtó megnyílt, és nem volt mögötte senki.

A lány valósággal becsúszott a szobába, mint akinek itt már semmi keresnivalója. Ellenségesen álltak a bútorok, megsűrűsödött, nőtt körülöttük a csönd és a magány. Olyan volt ez már, akár egy elhagyott templom. Spinyóka letérdelt az ablak előtt a lassan emelkedő fényben, homloka a padlóra csúszott.

Nyílt az ajtó, lépések hallatszottak, de ő nem mozdult. Suttogást hallott, mintha a szoba megtelne mögötte emberekkel.

– Most meg egyedül hagyta ezt a nyomorultat!

– Majd visszajön!

– Csak várjatok…

A lány megfordult. Egy bögre leves az asztalon meg kenyér. Úgy esett neki, akár egy állat. Az üres bögrét leejtette, ült előregörnyedve, keze csomósan lelógott.

Késő délután lement az udvarra. Vékony, poros, útszéli fák kísérték, rajtuk kívül semmi mást nem látott. Kísérték a fák, mint hűséges, szomorú nővérek, összefogózva, némán könnyezve. Torka összeszorult, szeme égett, ahogy ment mellettük a Víg Hajós kocsmáig. Megállt a falnál, az újságárus mellett. A kecskeszakállas öreg ránézett a fél szemével.

– Eljöhetnél hozzám. Se gyerek, se feleségem. Tudom, hogy dilis vagy, de az nem baj.

Spinyóka elnézett fölötte. Megint a fákat látta, meg az elboruló eget. Jöttek a cigányok, elöl a prímás, utána a vászonnadrágos, de Dönci nem jött velük. A sovány vörösarcú hozta a nagybőgőt. A lány nem szólt, nem kérdezett semmit, csak nézte őket, ahogy egymás után mennek befelé a kocsmába. A bőgőhordozó is eltűnt, ő meg ott maradt a falhoz tapadva. A fák idegesen hosszú sora belenőtt a vöröses-feketés égbe, lent pedig az újságos motozott a kis csomagjaival.

– Valaki kell az embernek, egyedül nem lehet élni.

Spinyóka elment mellette, végig az utcán. Belépett egy sötét kapualjba.

– Dönci!

Kinyújtotta a kezét, de a kapualj semmit se tudott a fiúról, hallgatott minden. Bement az udvarba, megállt az elszáradt fánál, a hátsó lépcsőt nézte. Azon majd lejön a fiú, megáll mellette, megfogja a kezét.

– Nézze csak, Kuniczerné, az a bolond cigánylány, a Spinyóka!

– De mit akar?

– Biztosan koldul.

Kenyeret tettek a kezébe, a szájához emelte, leejtette, aztán ment kifelé. Ki a térre, és lefeküdt egy padra. Lábát maga alá húzta. Komor, fekete ház tornyosodott fölötte, megvastagodva, megnőve. Szigorú, villogó szemekkel nézte Spinyókát. Egyik szemét lehunyta, kinyílt másik három. – Hogy mersz elém kerülni, te koszos?!

Összerázkódott, a padra hajtotta arcát, két kezével átölelte a fát.

 

A földön ébredt. Egy veréb ugrált mellette, józan, reggeli csipogással. A szürke tér, akár az elborult égből hullott volna ki, távolabb az utcák füstszínű vonala. Homokszemek peregtek Spinyóka karjáról, lábáról. Ment, maga se tudta, merre, de egyszerre ott állt a homályos folyosón, az ajtó előtt fölemelte az arcát, keze rácsúszott a kilincsre. Az ajtó nem nyílt meg, elrejtette az otthont a szalmazsákkal.

A tér felé indult, megfordult egy kirakatnál, állt, anélkül hogy látott volna valamit. Leült egy fa alá, kezét ölébe téve, hozzátapadt a fa törzséhez, akár egy gyökér vagy egy darab sáros föld. A szemközti kocsmából kiperdült egy szőke nő, megállt Spinyóka előtt.

– Talán jósolni akarsz? Vagy vársz valakit? Nem érdemes, velem is kilöktek. Várj csak, anyám… – visszament a kocsmába, és egy tányér levessel jött ki. A lány ölébe tette. – Egyél csak, ne törődj semmivel.

Spinyóka távolról hallotta a hangját, és mintha a gőzölgő tányér se az ő ölében lenne. A fák eltakarták, a szürke ég lehajolt hozzá.

Valami nedves ért az arcához, két vörösen lobogó szemet látott. Egy tépett szőrű, vöröses kutya nyalta az arcát. Kinyújtotta a kezét, de a kutya hátraugrott. Megmerevedve nézte a lányt, fölszegte a fejét, vonítani kezdett. Elfutott, aztán vissza. Lesunyta a fejét, vicsorogva kúszott a lány felé. Szája rángott, teste reszketett, de ahogy Spinyókához ért, megfordult és elrohant.

A sötét elnyelte a fákat, amikor Spinyóka felállt. A kocsmánál az öreg újságos fogadta.

– A nyakadba akasztom ezt a láncot, a feleségemé volt. Semmit sem ér magában, kell, hogy valaki hordja.

Bugyborékolva értek ezek a hangok Spinyókához.

Egy éjszaka mégis elment az öreggel. Sárga takaró alatt feküdt, az újságos hátratett kézzel állt mellette. Széket húzott az ágyhoz, eloltotta a villanyt és leült.

– Engedd, hogy itt üljek melletted. Ha akarod, megtanítalak imádkozni, de az sem fontos. Elvégzem helyetted is.

Sötétben ébredt Spinyóka; vékony, fényes ablakban látta az öreget. Összekulcsolt kézzel állt, és valahová a magasba bámult, lassan előregörnyedt, de ahogy elérte volna a földet, hirtelen eltűnt, és a fény is kilobbant. Reggel ott volt a széken, az ágy mellett. Aludt. Vékony feje ráncos, sárga mellényére csúszott.

A lány fölkelt, magára kapta a ruháját. Megállt az öreg előtt, megcsókolta a fonnyadt kezét, aztán kifutott az ajtón, a folyosón, le az utcára.

Az utca csöndjét nem zavarta semmi zaj. Kinyílt egy kocsmaajtó. A lány nem látta, de tudta: Dönci áll ott. Meg se mozdult, nem futott hozzá.

Dönci pedig jött, egyik kezét zsebre vágva, a másikkal meg átkarolt egy nőt. Úgy borult rá a nő, akár egy zsák, előrehulló haja eltakarta az arcát. Dülöngve elmentek Spinyóka mellett.

Nem fordult utánuk. Kocsi vágtatott el mellette, ostor csapott a karjára.

– Nincs járda?!

Egy fához vánszorgott, leült, horgas ujjai belevájtak a földbe. – Dönci! Dönci! – Mintha csak most látná igazán a fiút, ahogy elmegy mellette azzal a nővel.

 

Az öreg újságos megfogta a kezét, fölemelte.

– Nem kell, hogy itt ülj, eljöhetsz hozzám. – Aztán megláthatott valamit az arcán, mert elengedte a kezét. – Maradj, ha akarsz, az Isten könyörüljön rajtad!

Később a verklis állt mellette. Megbarnult szipkacsontot tologatott a szájában.

– Férjed volt, Spinyóka, hol van? Elhagyott? Engem is elhagytak a barátaim. Ne félj, még elbánok velük. Te se hagyd magad!

Földhöz vágta a szipkát.

– Nézd az Ostorost, elhasalt az utcán. Jól beszívott az öreg.

– Tudod, hogy eladta a verklijét?

– Ez meg Spinyóka! Hé, hé, táncolj csak! Ni, most elindul…

Spinyóka elindult, megkeményedett, fekete talpa vitte az úton. Bement az udvarra, megállt egy földszinti ajtónál. Hangokat hallott az ajtó mögül. Valaki dúdolt, aztán megint beszélgettek. Frissen mosott edények csörömpölése vegyült a beszélgetésbe, és a fájdalmas bádoghangok a gyerekkort adták. Spinyóka az anyját és a kishúgát érezte az ajtó mögött, ahogy utoljára látta őket. Dinnyét esznek, és közben beszélnek.

Fogatlan, ráncos arcú vénasszony lépett ki az ajtóból. Üveges tekintettel nézte Spinyókát.

– Nincs semmim, eredj tovább!

Spinyóka elfordult, fölment a lépcsőn. Csöndesen ment, tenyere a karfát sikálta. Végig a folyosón. Éppen hogy érintette a kilincset, az ajtó megnyílt…

…megnyílt, és elhanyatlott férfitest látszott a szalmazsákon. Egyik keze lelógott, az ujjak szétnyíltak. Spinyóka közelebb ment, megállt Dönci mellett. Szakadt az inge, véres folt a homlokán. A földön apró, szegényes holmik. Szutykos zsebkendő, rozsdás kés, pár fillér meg egy tépett, összevérzett újságpapír.

A fiú nehezen lélegzett. Egy pillanatra felnézett valami irtózatos mélységből, de mindjárt lehunyta a szemét.

– Visszajöttél?

Leguggolt, blúza ujjából leszakított egy darabot, és Dönci homlokát dörzsölgette. Az felnyögött. Pici kép hullott ki a belső zsebéből: széles arcú, mosolygó nő, lapátfogakkal.

Spinyóka a nőt bámulta, a véres foltot Dönci homlokán.

– Ezért volt, ugye?!

Tíz körömmel ugrott a fiú torkának. Szűkölt, vonított, mint egy megvert állat. Az arcához hajolt, és a fülét harapta. Hirtelen megérezte a mozdulatlan, merev testet. Elengedte.

Odazuhant mellé a szalmazsákra, fejét a rongyok közé fúrta, és várt, megint várt, mint a könnyező fák alatt.

Tibor

Tibor, a gúnár úgy mászkált a baromfiudvarban, mint egy komoly, kissé stréber diák. Okosan, szemtelenül félrehajtotta fejét, figyelmesen megkopogtatott minden kis fadarabot. A két kis libát nem szerette túlságosan. Ostoba fecsegésük csak zavarta. Azért úgy délután elsétálgatott velük, komolyan és előkelően, mint egy idősebb testvér, aki már vitte valamire az életben. Elza kisasszony a tyúkokra panaszkodott.

– Sokra tartják magukat. Aztán a múltkor is átmentek a tanyára. Kettőt lelőttek. Szép kis társaság. – Elza kisasszony csőrét közel dugta Tiboréhoz. – Mondja csak, igaz, amit a Spitzerékről beszélnek? Már napok óta nem láttam őket.

– Semmit se tudok róluk. Egyáltalán semmit.

Mindent tudott erről a családról. Idősebb libák voltak, tekintélyesek, és annak idején sok mindent megmagyaráztak Tibornak. Például hogy a kakasnak csak a szája jár, de valójában nem olyan nagylegény. Tibor szívesen sétált velük, ők is szerették a csöndet, és ha mondtak valamit, hát annak volt értelme. Aztán egyszerre csak eltűntek, így tudták a többiek. De Tibor azon a délután is velük volt, mikor Erzsi néni, az a hatalmas, kövér nő, aki ennivalót adott nekik és mindig csak kedvesen beszélt velük, hóna alá kapta Spitzeréket. A férfi nyugodtan lehajtotta a fejét, az asszony riadtan hápogott, istenem, nő volt. Aztán eltűntek a fáskamra felé. A fáskamra úgy élt Tibor képzeletében, mint valami sötét hely, ahová csak bemenni lehet. Megfigyelte már, hogy kapnak el jámbor, gyanútlanul sétáló tyúkokat, hogy aztán odacipeljék őket. A fiatal gúnár elhatározta, hogy amennyire csak lehet, kerüli a fáskamrát, de most, hogy öreg barátai is odajutottak, gyakran császkált arra.

Egy délelőtt véletlenül nyitva volt az ajtó, és Tibor bekukkantott. Nem, amit akkor látott, azt soha életében nem felejti el. A sarokban, drótkerítés mögött a Spitzerék, lehetetlenül meghízva, szutykosan. A férfi szomorúan és előkelően, mint egy bebörtönzött márki, üdvözölte Tibort. A felesége szárnya alá rejtette fejét.

– De Spitzer úr, mi ez?

– Tömnek minket.

– Tömés? Mi az?

Spitzer nem magyarázta meg. Elfordította a fejét, és többé nem is nézett Tiborra.

Egy láb félrelökte a gúnárt.

– Mit akarsz itt, te bolond?! Sor kerül még rád is, ne félj! – Erzsi néni aztán fölkapta Spitzert, egy barna rongyra nyomta, szétfeszítette csőrét, kukoricát tömött bele.

Tibor csak a nőt nézte. Na, rólad is megvan a véleményem. Így bánsz velük, és kint milyen jó képet vágsz!… Ez még talán jobban elszomorította, mint Spitzerék sorsa. Aztán Spitzerné következett. Ahogy fölemelték, Tiborra nézett.

– Megyek, asszonyom, megyek.

Sokáig nem tudott megnyugodni. Csak járkált, és olyanformán mozgatta a csőrét, mint aki magában beszél. Senkinek se szólt a dologról. Felesleges. Egész egyszerűen felesleges. Mindenki rájön egyszer. Eljön a napja.

Aztán néha bekukkantott Spitzerékhez. Nem kérdezősködött többé, inkább ő mesélt apró, kis pletykákat, például hogy a spanyol kakasnak kivel van viszonya.

– Maga nem feledkezik meg rólunk, Tibor – sóhajtott az asszony.

Rettenetes, hogy milyen piszkosak, gondolta Tibor. Legalább vizet kapnának rendesen. Idejuttatni ártatlanokat!…

Aztán tovább mesélte történeteit.

Akármennyire is elszomorították ezek a látogatások, mégis volt bennük valami hallatlanul felemelő. A Spitzer. Ahogy ez a sorsát viselte!… Mereven, oldalt hajtott fejjel állt, nem nézett se Tiborra, se az asszonyra, mintha mindezeken túl látna valamit, amire érdemes figyelni. Néha azért beszédbe elegyedett a fiatal gúnárral.

– Tudja, mit figyeltem meg? Lakott itt egy pók. Hatalmas pók volt. Remek hálót csinált, és igazán nem panaszkodhatott a zsákmány miatt. Aztán valamelyik este betódult egy csomó lepke meg szárnyas bogár. Neki a póknak. A dolog nem ment könnyen. Az öreg védekezett. Keringtek, zúgtak körülötte. Újra megtámadták. Szétszedték a hálóját. A pók lassan kezdett leereszkedni a falon. Épp mikor leért, lépett be valaki. Eltaposták. De amíg élt, úgy élt, ahogy akart. Egyébként mindegy, hogy végezzük.

Csönd. Aztán Tibor.

– Hogy érti ezt?

És minthogy a másik nem válaszolt, szépen továbbállt. Mindegy, hogy végezzük. Lehet. És attól kezdve még jobban örült a sétának és a szabad fürdésnek. Tudta, hogy majd egyszer őt is a drótkerítés mögé dugják, de ez egyelőre nem zavarta. Spitzerre gondolt. Benne talán nem lesz annyi nyugalom, de azért valahogy csak elviseli.

Aztán egyszer megjelent az udvaron egy hosszú lábú, sovány férfi. No, ez jópofa lehet!… Akkora a fekete kalapja, hogy két liba is nyugodtan elférne alatta. Erzsi nénivel jött.

– Csak csavarogsz, ahelyett hogy valami rendes dolog után néznél.

A férfi a karját lóbálta. – Rendes dolog? Megmondom neked, mi az, hogy rendes dolog. Ha nem beszélsz semmit, és adsz valamit enni.

– Veled nem lehet komolyan beszélni, Alajos.

– Ki akar komolyan beszélni? Enni akarok.

– Hogy jár a szája, aztán mindig csak kér az embertől.

– Ebben is igazad van.

A nő bement a házba, Alajos még kint maradt egy ideig. Rákotkodácsolt a tyúkokra, aztán orrát fölhúzva kukorékolt.

Tibornak nem tetszett a dolog. – Milyen zajjal vagy, hallod?… Na, mi az, mit nyújtogatod az ujjad? – Rágágogott.

A férfi két ujját mutatta.

Tibort mulattatta a dolog. Kettőt gágogott. Alajos homlokára tolta kalapját, füle tövét vakarta. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik valamin.

Megjelent Erzsi.

– Gyere már. Kész az ebéd.

Alajos a gúnárra mutatott. – Nekem adhatnád. Egész értelmesnek látszik.

– Megbolondultál? Aztán mit kezdesz vele?

– Tudod, hogy a számoló macskám beadta a kulcsot.

– Persze, biztosan nem adtál neki enni.

– Magamnak se volt. Csak én tovább bírtam. Sport az egész. De nem erről akarok beszélni. A libáról.

– Gúnár.

– Nem bánom. Tehát ezzel a gúnárral talán tudok valamire menni. Majd meglátom. Számolni is megtanulhat. Nem olyan nagy kunszt. Aztán a gágogás is van olyan érdekes, mint a miau.

– Ugyan, Alajos, éhen vész melletted ez is!

– Kétlem. Egy budapesti cirkusz szerződtetett.

– És ezt csak most mondod?! – csapta össze kezét a nő.

A férfi nem is figyelt rá. Nyugodtan folytatta. – Majd adsz neki egy kis útravalót. Az semmi esetre se árt. Nekem is becsomagolhatnál valamit.

– Szép kis testvér – sóhajtott Erzsi. – Aztán most, hogy egy kicsit jobban fog menni, ki se dugod ide az orrod.

– Nem valószínű.

– Te már csak ilyen vagy.

– Ilyen.

Egy darabig hallgattak, aztán Alajos megkérdezte: – Tehát megegyeztünk? – És a gúnárra mutatott.

– Jaj, Alajos, drága ám egy gúnár! Megérzem én azt.

– Pénzt akarsz?

– Hát bizony én se ingyen kaptam. Aztán csak adtak neked valami előleget.

Alajos a zsebében kotorászott. – Tényleg nem dugom ki ide az orrom. De most mindenesetre együnk valamit.

Tibor tudta, hogy róla beszélnek. Jó, jó, csak ne dugják a végén a drótkerítés mögé. Korai lenne.

Egy barna zsákba dugták. Fejét persze szabadon hagyták, hogy kapjon egy kis levegőt.

– Így ni – mondta a feketekalapos. Hóna alá vette Tibort.

– Mit csinál, Tibor? – kérdezte Elza.

– Nem látja? Repülök.

– Nem is igaz.

– Érdekes. Tényleg nem igaz.

Elindultak. Erzsi néni még utánuk kiáltott. – Alajos, ígérd meg, hogy nem iszol.

– Nagyon fontos ez neked? Megígérem. Mibe kerül nekem? – hunyorított aztán a gúnárra.

Igen. Tibor világosan érezte, hogy ez az ügy nem végződik a drótkerítés mögött. Volt valami ennek az embernek az arcán, ami megnyugtatta. Talán a merészen, szemtelenül előreugró orr. Hisz ezzel igazán olyan, mint egy gúnár!

Nem, ez az ügy semmi összefüggésben nem volt a drótkerítéssel. Alajosnak egészen más céljai voltak. A dolog egyszerű. Alajos partnere kidőlt, új partnert kell szerezni. Aztán nincs is buta képe ennek a gúnárnak. Jól el lehet vele beszélgetni. Mindenesetre az biztos, hogy nem szól közbe, és az is valami. Az ember olyan szerény.

– Pardon – mondta a vonaton egy vörös képű úrnak. – Lesz szíves egy kis helyet adni az öcsémnek?

– De hisz ez egy liba!

– Észrevette?

– Ön szemtelen!

– Ön viszont annyira kövér, hogy mindenkit kiszorít. Ha megengedi…

A kövér megengedte. Tett ugyan valami megjegyzést, de az se Alajost, se Tibort nem zavarta.

Utaztak. És aki utazik, annak meg is kell érkeznie valahova. Hatalmas üvegtető alatt szálltak ki. Alajos azt mondta, pályaudvar. Aztán még mondott egyet-mást, de arra Tibor nem figyelt. Alajos ezt viszont nem vette rossz néven. Megértették egymást.

A szállodai szobában külön kis sarkot kapott a gúnár. Mindig volt rendes vize, és nyugodtan sétálhatott a folyosón. Délelőtt próbáltak Alajossal. Az abból állt, hogy a férfi felemelte egy ujját, mire Tibornak gágognia kellett. Ennek úgy látszik örült Alajos, hát miért ne tegyük meg neki?…

– Most elviszlek a cirkuszba – mondta Alajos. Ismét utaztak, de ez már nem tartott olyan sokáig. A nagy, barna kör, ahova megérkeztek, lehetett volna baromfiudvar is, de mégsem volt az.

Kövér férfi fogadta őket, szájában barna rúddal.

– Nos?

– Az új szám – mutatott Alajos a gúnárra. És megint fölemelte mutatóujját.

Tibor a kövérre sandított, aztán a barátjára. A sovány arcon minden izom megfeszült. S közben úgy forgatta a szemét, mintha ki akarná pottyantani.

– Mit izgulsz, öreg? – gágogott.

Következett a másik ujj. Aztán vagy hatszor egymás után gágogott. A hat ujjból kettő eltűnt. Tehát négyszer.

– Ez érdekes – mondta a barna rúd. És most már figyelt. – Összeadás, kivonás, kicsit nehéz dolog, de azért valahogy megy. Hanem most már igazán elfáradtam. Abbahagyhatnátok.

Abbahagyták. A kövér kezet nyújtott.

– Tehát együtt lépnek fel. Rendben van. – Aztán Tiborhoz fordult. – Vigyázz a barátodra. Iszik.

Igen, Alajos ivott. Néha fél napra is eltűnt. Tibor a folyosón várta. Egyszer a barátja négykézláb mászott föl a lépcsőn. Közben csak arra vigyázott, hogy a kalapja le ne essen. Nem esett le.

Tibor félrehajtotta a fejét.

– Mi ez?

Alajos mégiscsak fölmászott. Tibor még szeretett volna valamit mondani, de inkább elindult előre a folyosón.

Igen, határozottan jó lesz szemmel tartani Alajost. Hisz megérzi azt az ember, ha inni megy. Tibor nem haragudott, csak belekapaszkodott a nadrágjába. És ez néha használt.

Aztán már felléptek. Megint a porond közepén álltak, csak Alajoson szűkre szabott frakk feszült. Tibor a saját kosztümjében volt. Valami éles fény a szemébe csapódott. Erősen hunyorgott, de azért jól látta a hosszú, fehér ujjakat. Semmi baj.

Alajos nagyon boldog volt. Együtt vacsoráztak egy nyári vendéglőben. A férfi ivott, a gúnár veszekedett vele.

Ujjak mutattak feléjük.

– Nézzék csak!…

– De hisz ez szenzációs!

Így éltek. Néha komisz volt a dolog. Alajos épp akkor tűnt el, mikor a cirkuszba kellett volna indulni. A gúnár nagyokat szuszogva letotyogott a lépcsőn. A vendéglőben is megnézte. A vendéglő a fölszinten volt, és néha itt ivott Alajos a bűvésszel vagy a hasbeszélővel. Nem, ott se találta.

– No, te is jól nézel ki a gazdáddal – mondta Emma, a tulajdonosnő.

– Hagyjuk most az előadást. Elég baj az, hogy nincs itt.

Alajos csak másnap került elő. Már nem volt részeg, kínosan egyenesen jött. Csöndesen leült az asztal mellé, és a kezét nézte.

Tibor sok mindent akart mondani, de érezte, hogy mindez fölösleges. Megrántotta hát a nadrágszélét. – Jó, hogy itt vagy.

Az igazgató persze lármázott. – Ki foglak dobni! – Talán ezt mondta legtöbbször. Alajos csak a gúnárt nézte.

Tibor néha arra gondolt, hogy ha Alajos nem inna… ha Spitzeréket nem dugták volna a drótkerítés mögé… Ostobaság. Úgy kell venni a dolgokat, ahogy vannak.

Hanem mikor Alajos másnap se került elő, igazán nem tudta, mihez fogjon. Már volt lent a vendéglőben, Emmánál, megvárta a cirkuszból hazatérő bűvészt. Egyik se tudott semmit.

Másnap aztán Alajos holmiját fölvitték a padlásra. A szobát lezárták. Közben úgy tekintettek Tiborra, mint egy hirtelen árván maradt gyerekre.

Emma néni levitte a konyhára. Sok mindent mondott, de Tibor az egészből csak annyit értett, hogy Alajos nem jön többé vissza. És ez elég volt neki.

– Ahhoz, hogy levágjalak, kissé már öreg vagy – mondta a nő. – Itt mindenesetre ellehetsz.

Barna rongyot tettek a gúnár alá. Értelmetlenül nézte a körülötte sürgő izmos, meztelen lábszárakat. Nem gondolt semmire. Fáradt volt. Fejét lomhán, erőtlenül szárnya alá rejtette.

Hajnali szél

Reggel ötkor megyek kaput nyitni. Van egy öreg vekkerem, de nem húzom fel. Minek? Felébredek úgyis. Így télen villanyt gyújtok, aztán egy darabig csak állok a szoba közepén, és a nyakamat vakarom. Ez olyan jó. Hanem azért mégiscsak elkészülök. A szvetterre fölveszek egy foltos könyökű kabátot, fejembe nyomom a kucsmát. Indulok lefelé.

A lépcsőház sötét, álmos. Egyik ablakban villany ég. A Lajoséknál. Aztán egyszerre csak sötét lesz az ablak. És már a gangon a Lajos. Köpcös, fekete kabátos férfi. Megy, megy, mintha attól félne, hogy eldűl. Lát, de nem köszön. Az arca puffadt. A szeme alja táskás, vörös. Talán még fel se ébredt.

Nyitom a kaput. Hirtelen megáll. Hátrafordul.

– Mi aztán rendben vagyunk – azt mondja. – Ilyenkor kelni. Nyáron még csak hagyján, de télen…

Aztán már megy. Belevész a sötétbe.

Én meg állok a kapu előtt. A havas szél vágja az arcomat. Szeretek így ácsorogni. A tér bódéi felé nézek. Úgy gubbasztanak, akár a vénasszonyok. Nem látni őket, csak sejteni. Valahol kocsi zörög. Álmosan, egyhangúan. Egy kutya ugat fájdalmas fahangon. Félek ettől a hangtól. De mégse tudok bemenni. Hallgatni kell. Aztán egyszerre csönd. Mi lehet vele? Eldőlt az éhségtől? Ki tudja?

Különben már söpröm a havat a ház előtt. Körülöttem ritkul a sötét. Már a bódékat is látni. Kocsik tűnnek fel. Egy-egy ló feje.

Aztán egy arc. Vékony, vörös arc. A haja lenyírva. Szakadozott kiskabát, tornacipő. Adok neki egy cigarettát. Kérdezni nem kérdezek semmit. A toloncból jött. Hová megy?

Ő se tudja. Akárcsak ez a kislány a ház előtt. Valami asztalkendő van rajta. A lábán rongy. A falhoz dűl, reszket.

Ilyeneket látni itt reggel. Az ember megszokja, akár a havas szelet vagy az esőt. Hanem azért ez nem tiszta dolog. Az ilyeneket be kéne hívni. – Nézd csak, gyere ide a kapu alá. Melegedj. – De ezt még soha nem mondtam. Még át is kutatom a lépcsőházat meg a padlást, nem bújt-e el valaki.

Egyszer két gyereket találtam. A padláson, igen. Két kisfiút. Úgy összebújtak, akár egy halom rongy. Hanem a szemük égett. Nem szóltam semmit. Csak néztek. Hát én nem is tudom, hogy mit éreztem akkor… Beszélni kezdenek. Egyszerre mind a ketten. Valami bácsiról, aki veri őket. És hogy a nagymamájukhoz mennek. De én csak a szemüket nézem.

– Jófélék vagytok. Megszöktetek a javítóból.

Ezt mondom. Nem, talán nem is én mondom. Nem akarom bántani őket. Hát akkor miért? Olyan görbén néznek. Gyűlölködve. Hajtom őket kifelé. Kapkodják a lábukat. Közben hátra-hátrasandítanak. És már mellettem a házfelügyelő meg még valaki.

– Rendőrt kell hívni!

– Az ilyenek a legveszélyesebbek.

De akkor a gyerekek már kilógtak. Én meg csak állok a kapuban. Nem értek semmit. Hallom a nevemet.

– A Bicskás vigyáz a házra. Az igen.

Előttem a fekete bajuszos házmester. Valahogy szeretnék az arcába vágni. De csak sodrok egy cigarettát. A földet bámulom.

Sokszor gondolok arra a két gyerekre. Éjszaka, ha a kóbor kutyák vonítását hallom. De nappal is. Egyszerre csak előttem vannak. Állnak és néznek rám.

Délután, ha összeszedem a szemetet, lemegyek a kocsmába. Nem mintha nagyon szeretnék inni. Csak hát, hogy emberek között legyek egy kicsit. Hogy is van ez? Az ajtók előtt szemetesláda. Olykor kiszól valaki.

– Na, Bicskás, ma aztán hideg van!

Én meg bólintok. Az ajtónak bólintok. Mert akkor már bement. Valaki lerobog a lépcsőn. A vállamra csap. – Mi újság, öreg? – És már lent van a földszinten. Inkább semmit se mondanának, semmit se kérdeznének. Inkább semmit.

Hanem a kocsma érdekes hely. Örökké zajos. Annyi, de annyi ember! Abban a kis hátsó szobában szeretek üldögélni. Az valahogy kedves. Olykor leül valaki az asztalomhoz, aztán már kész az ismeretség. Ide jár a sarki tűzköves, a pengeárus. Egy nő, aki valahonnan vidékről jön föl az árujával. Kemény, férfias arca mintha frissen lenne vasalva. Énekel. Mély, zengő hangon. Mi meg vele. Ilyenkor jó. Emberek között vagyunk.

Aztán csönd. A hangomat hallom.

– Egyszer a negyedik emeleti folyosón láttam egy nőt. Már úgy estefelé lehetett. Finom nő volt. Magas, karcsú. A szőke haja csillogott. Sírt. A falhoz dűtötte a fejét, és egy ajtóra bámult. Én meg nem tudtam, hogy maradjak-e vagy menjek? Észre se vett. Aztán felém emelte a könnyes arcát. De akkor se látott meg.

– Na és aztán?… – Csodálkozó tekintet mered rám. Még egyszer kérdi. – Na és? Mi van abban, hogy valaki sír? egy nő?

– Semmi, csak úgy mondtam.

Forgatom, nézem az üres poharat. Aztán fizetek és megyek.

Föl a szobámba. Ruhástul rádűlök az ágyra, és csak fekszem. Zongora szól. A harmadik emeleten játszik a Révészék kislánya. Többször elakad, aztán folytatja. Ismerős dallam. Talán gyerekkoromban hallottam.

Hirtelen fölkelek. Lemegyek a kazánházba. Mintha félnék fent maradni. Egyedül a zongorajátékkal. Annyi mindenre gondol olyankor az ember.

Nem jó az. Végezzük a dolgunkat.

Nem, ezt a fiút nem tudtam elküldeni. A kapu előtt kuporgott, szakadt kabátban, cipőben. Akárcsak egy rongycsomó. Az arca piros, mintha lángolna. És ahogy a sovány, vézna karja kinyúlt a kabátból… Vigyorgott. De mintha sírna. Én meg csak néztem. Eszembe se jutott, hogy elkergessem. Mondjon a házmester, amit akar. És a lakók is. Hiszen, ha elmegy innen… Akkor lop, gyilkol, vagy pedig… Ki felel érte? Ezt mondják meg nekem. Hanem azért nem vágtam barátságos képet. Még rá is mordultam.

– Szedd össze magad! Fönt kapsz egy kis meleg ételt.

Úgy ugrott fel, akár egy éhes kutya. A karját előredobta, a teste utánarándult. Nem szólt egy szót sem. Mögöttem kullogott. Hátranéztem. A fal mellett jött. Lógatta a fejét, mintha nagyon, de nagyon nehéz lenne. És most még jobban emlékeztetett egy kutyára.

Odafönt se szólt. Nézte, hogy főzöm a teát, hogy vágom a kenyeret. Olykor a tüskés haját kaparta. Falta az ételt. A kezem után kapott. Alig tudtam elrántani. Nem szeretem az ilyesmit. Mire jó?

Evés után fölugrott, mintha valaki ráordított volna. Ócska sapkáját a térdéhez szorította. Állt és várt. Megfogtam a vállát. – Te most itt maradsz.

A házmesternek pedig azt mondtam:

– Az a suhanc velem dolgozik. Kell valaki, aki segítsen.

A hideg fényű nap besüt a lépcsőházba. Gáborral mossuk a lépcsőt. Előttünk a vizesvödör meg a rongy. Fölállok. Megdörzsölöm a derekamat. Aztán leülök egy ablakmélyedésbe. Cigarettát sodrok.

A fiút néztem. Egy percre se emeli föl az arcát. Szinte a lépcsőhöz tapad. Kicsit lassú. Hiába, nem szokta meg az ilyesmit.

Hirtelen fölkapja a fejét. És megint úgy néz rám… Igen, mintha várná, hogy elkergetem. Ügyetlenül, sután fogja a rongyot. A víz a cipőjére csorog.

Nem szeretem, ha úgy néz. Lecsúszok az ablakpárkányról, és már együtt dolgozunk. Különben keveset beszélünk. Mintha a szótól is félne. Talán, hogy kérdezek valamit. De hiszen nem kérdezek semmit.

Föntről lépések. Hócsizmát látok. A Nagynét. Karján szatyor.

– Eridj, Gábor.

Kifacsarja a rongyot. A nadrágjába törli a kezét, és megy a Nagynéval. Tudom, hogy egész úton meg se szólal.

Délután a szobámban…

Az ágyon pipázok. Gábor rántottát csinál. Jól főz. Hol tanulhatta? Jólesik látni, ahogy mellettem mozog. Valahogy már a tekintete sem olyan ijedt. De még nem beszél. Valami egyszer történhetett vele. Azóta fél. Fél az emberektől. De hát tőlem is? Egyszer csak megkérdi:

– Meddig maradhatok? Úgy értem, hogy mikor küld el? Mert voltam én már így, kifutó, mindenféle… Azt mondták, hogy loptam…

Kopognak a szavai. Én meg csak hallgatom. Nem szólok semmit.

– Tovább kellett menni. Mindig tovább. Egyszer elkaptak. Itt, a téren. Hogy csavargok. A fejemet ütötték. – Fel-alá járkál a szobában. Olykor rám néz. Várja, hogy mondjak valamit. Megáll előttem. Rám kiált. – És ha loptam? Verekedtem, kártyáztam!… Na és?!…

Hirtelen lehull egy székre. A tenyerébe dűti a fejét. Szaggatottan lélegzik. Az ajka remeg.

Csönd. Valaki jön föl a lépcsőn.

A házmester kabátjáról hiányzik egy gomb. Ősz szálak meredeznek elő a festett bajuszából. A fejét ingatja. Sóhajt.

– Hát, Bicskás, mi lesz azzal a fiúval? Nincs bejelentve, meg aztán… – Még mond valamit, de mintha nem erről akarna beszélni.

– Itt marad. Hová is küldeném? Öreg vagyok. Kell, aki segítsen. Hiszen mondtam már.

– Meglátja, egyszer baj lesz vele. Olyan sunyi a tekintete. A járása meg, mint a macskáé. Ki tudja, honnan jött?

– Nem küldhetem el.

– Jó, jó. Csak vigyázzon. – Elhallgat. A bajuszát tépkedi. – Tudja, Bicskás, úgy van ez… – Remeg a hangja. A cipője orrát bámulja. – A fiam gimnazista. Aztán egyetemre kerül. Igen. Egyetemre. Orvos lesz. Az ugye nagyon szép dolog, Bicskás? Orvos… Már most is olyan művelt. Hiszen annyit tanult. Egyszer beszélgettünk. Már nem is tudom, miről. A végén azt mondta: Ugyan kérlek, hagyj békén. Én csak művelt emberekkel vitatkozom. – Mert közbeszóltam valamit. Csak művelt emberekkel vitatkozik. Egyenrangúakkal. Ha ilyet mond, ha ilyet tud mondani az apjának, akkor az egész nem ér semmit. A gimnázium. Az egyetem. És az se, ha orvos lesz. Az se. Ha jönnek a barátai, kimegyek a szobából. Velem alig beszél. A feleségem se. Ők operába járnak, társaságba. Igen. Társaságba.

Szeretnék valamit mondani, de nem tudok. Látom, hogy kiesik a könny a szeméből. Az arca meg mintha összezsugorodna. Így áll egy darabig, aztán bemegy. Púpos a háta, akár egy öreg kemence.

Gábor az asztalnál áll. Vizet tölt a pohárba. Hosszú kortyokban iszik. Aztán megtörli a száját. Rám néz. És mintha valahonnan nagyon, de nagyon messziről nézne. A homloka vörös, de az arca fehér.

– Tegnap találkoztam a fiúkkal. Tudja, akikkel együtt csavarogtam. A cimborákkal. Vidékre mennek.

– Aztán mi lesz abból?

Vállat von. Ujjával köröket rajzol az asztalon. – Igen, vidékre mennek. Mert itt már nem maradhatnak. Ismerik őket. Nagyon is ismerik őket. Velük tartok.

Nem kérdezem, hogy miért megy. Mikor megy. De ő mégis úgy beszél, mintha állandóan kérdezném.

– Jobb így. Higgye el, jobb így. Hiszen úgy néznek rám a házban… Biztosan magának is szóltak már. Tudom én azt. Úgyse maradhatnék itt.

Még mond valamit, de már nem figyelek. A szekrény aljából kihalászom az öreg hátizsákot. Inget teszek bele meg egypár holmit. Sok magamnak sincs. Közben, úgy oldalról, látom a fiú arcát. Remeg ez az arc.

– Hát maga? Hát igazán?…

Szembefordulok vele. Az asztalra teszem a hátizsákot.

– Hogy legyen valamid az útra.

Éjjel fölébredek. Mozdulatlan árnyék az ablaknál. A fiú. Kibámul valahová az éjszakába. Nincs már ő itt. Talán nem is volt soha. Mégis, talán ha azt mondanám: maradj… – Semmit se érne. Semmit.

Eljön az ablaktól. Az ágyamhoz lép. Lehunyom a szemem. Szuszogok, mintha aludnék. De érzem, hogy nem mozdul az ágyamtól. Nagy sokára fölnézek. Már nincs mellettem.

Kint az utcán fütyülnek. Ismerem ezt a dalt.

– Sötét az utca, sötét a város…

Szótlanul reggelizünk. Nem is nézünk egymásra. Aztán veszem a seprűt, ő meg a hátizsákot. Megyünk. Magányosan kopognak a lépések. Várom, hogy mondjon valamit, de csak hallgat.

Már lent vagyunk a kapualjban. Nyitom a kaput. Megérinti a kezemet, kisurran, mint egy árnyék. Utánanézek, de nem látom. A lépéseit hallom. Aztán csönd.

A hajnali szél csattog körülöttem. Felkavarja a havat. Végigtáncol a Teleki téren.

Mostanában sehová se megyek. Nem érdekelnek az emberek. Ha mégis szól hozzám valaki, olyan messziről hangzik. Egy dülöngélő árnyat látok, satnya hátizsákkal a vállán. Megy, megy, maga se tudja, merre. De kell, hogy menjen. Mint ahogy sokan elmennek a kapu előtt.

Én pedig bent állok. A házmester megkérdi:

– Nem vitt el valamit magától az a fickó?

– Nem. Semmit.

– Na, nem tudom. Aztán azért lépett meg. Nekem beszélhet!

A Zsoldos úr is azt mondja a lépcsőn:

– Jól megjárta azzal az alakkal. Jelzem, én mindjárt láttam. Ahogy az nézett. Igazi tolvaj.

Semmit se mondok. Úgy ragaszkodnak hozzá, hogy Gábor lopott, mintha ez nekik örömet okozna. És azóta beszélnek velem. Szinte szeretnek. Nem hallgatom őket. Csak bólogatok. De azért mégis az agyamban maradnak ezek: „Csavargó, tolvaj…” Gondolni kell rájuk.

Azért is szeretek inkább egyedül lenni.

 

Nem lepett meg, amikor megláttam. A kapu előtt állt, szinte beleveszve a hajnali ködbe. Nagyon régen állhatott már itt. Az arcát nem is láttam. Csak a sovány vállát. Olyan volt, mint egy megvert lóé. A rongyos ruha alól kilógott az ing. Véznán, szánalmasan.

Nem kérdeztem, honnan jött, miért jött vissza? Sok jó nem történt vele. Azt láttam. Magától beszélt. Akadozva lökte ki a szavakat.

– Nem tudtam velük menni. Érti? Otthagytam őket. Most már mi lesz?

– Gyere föl. Hideg van itt.

A szobámban megint teát főztem neki. Mint régen, amikor ráakadtam. Gábor meg csak beszélt, beszélt.

– Hogy van ez? Az ember csavarog. El se tudja képzelni, hogy mást is lehet. Aztán bevetődik valahova. Leültetik. Szólnak hozzá. És ez olyan, olyan… Na, holnap tovább. Itthagyom az egészet. Azt gondolja. De nem lehet. Miért? És itt maradok. Azt hiszi, itt maradok? Hogy most már mindig?… – Nevet, de úgy, mintha csuklana. Leül. Megreccsen alatta a szék. Aztán csönd. Csak a gázláng lobog.

Hogy mindig itt marad?… Dehogy gondolom. Hanem most itt van. És ez jó. Ha majd egyszer elmegy… de úgy, hogy többet vissza se jön?…

Nem tehetünk semmit. Se ő, se én. Az Isten legyen velünk.

Bogár

Tulajdonképpen alattomos fickó. Néha úgy kedvesen hozzádörgölődzik egy lábhoz. – Kutya, kedves kis kutya… Erre apró, éles fogaival jól beleharap, a boka táján. Röhögve elgurul, mint egy fekete pamutgombolyag. Mióta az erdész eladta, nem nagyon bízik az emberekben. Mert hát az mégis csúnya dolog volt. Hozzászokunk valakihez, együtt csavargunk, elég, ha az öreg szakállas csak ránk néz, és már tudjuk a dolgunkat. Aztán megjelenik egy sima képű alak, éppen csak pár pihe a feje búbján, olyan bután néz a vizenyős szemével. – Kedves kutya ez, Mihály. – Eszes – bólint a szakállas. Ő meg hiába hívja, hogy gyere már, hagyd itt ezt a tökfilkót. Belekap a nadrág szélibe is, mire elrúgják. – Hát mennyiért adja, Mihály? – Az erdész összevonja a szemöldökét. Ebben a pillanatban olyan idegen az arca, hogy Bogár ijedten szűköl. – Testvérek között is megér ez a kutya… – Aztán előkerül a bőrszíj. – Hát, öregem, most elmész ezzel az úrral, aztán viseld magad tisztességesen. – Mire ő szerényen félrehajtja a fejét. – Te magyarázol a tisztességről, te? – És elindul az idegen emberrel, akinek útközben egy pillanatra sem állna be a szája. – No, pajtás, majd megszoksz nálunk. A Ferivel összebarátkoztok, külön kis házad lesz… – Ki az a Feri? Egy másik kutya? Külön ház? Eddig is volt fedél a fejünk fölött. Nem mondasz nagy újságot. – Most beszállunk egy autóba. – Ja, az a nagy, fekete doboz… Na, ezzel az emberrel se csavarogsz sokat. Persze, hisz biceg is. Biztosan belekaptak a lábába, mint egyszer én egy rókáéba. Neked is olyan rókaképed van, hiába vigyorogsz!

– Hé, hé, pajtás, mit kapkodsz a lábamhoz!? Na nézd csak, nem bírok vele! Hisz ez vadállat. Valóságos vadállat!

Megijedt az öreg, hogy megnyúlt a képe!… Fényes csepp táncol a hatalmas, vörös orrán. Dadog valamit. – Úgy, úgy, na látod, feküdj le szépen. – Nevetséges alak, de jó fiú lehet. Ni, milyen hálásan pislog, hogy nem kapkodok a kezéhez. – Hegyoldalra kapaszkodik fel az autó. Egy kis, piros villa előtt kiszállnak. Egy valamivel kisebb rókaképű áll a kapuban, rövid nadrágban. Na, mit kapkodod a lábad, csak meg akartam szagolni!…

– Nem túlságosan vad ez a kutya, Aladár? – Magasból jön a hang, aha, egy magas, zöld ruhás nő!… Akár egy torony.

Villanyfény csapódik a szemébe. Meglehetősen nagy, remekül berendezett szoba közepén áll. Mind a hárman olyan arccal veszik körül, mintha most rukkoltak volna ki valami meglepetéssel. A kutya a szőnyegre hasal. Vinnyog, nyöszörög. Eszébe jut egy pár csizmatalp, ami előtt leheveredik. Gyöngéden vakarják a hátát. – Te csibész, te vén csibész… – brummog a magasban egy mély hang. – És még ő beszélt a tisztességről…!

– Éhes – jelenti ki Aladár. Széles, vörös arcú, kék kendős lány lép be. – Van kint elég csont. Gyere, koma!

Bogár utánagurul. A konyhában egy halom csont. Ez már okos dolog, ez már igen! Olykor hálásan a lányra pislog. A lány egy bőrkabátos férfi mellé ül, aki papírból eszik valamit. Néha fölnyújtja két ujját, és belecsíp a lány képibe. Jópofák. Mi lesz azzal a vízzel?!

– Ne ugass már. Megjelenik a kis kék tál.

– Majd kösse be a kutyát! – fuvolázik kintről a nagyságos asszony.

Megint kint vannak a szabadban, a lánnyal. A hűs esti szél igazán kellemes. Mennyi fény ragyog a hegyoldalon.

Hunyorgó fények. Úgy, most bebújunk ebbe a remek takaróba. A lány elmegy. Jó így egyedül. Egy kutya ugat valahonnan, messziről. Bogár hosszan, elnyújtottan felel rá. Beletúrja magát a rongyokba, alszik.

 

– Mész innét?!… – kapkodja hosszú lábát a pék. A kis, fekete kutya oldalba kapja. Aztán hirtelen lehasal. Ásítva hátára fordul, kurta lábaival a nap felé kapkod. Közben a pocakját szemléli. Meghíztunk kissé. El is lustultunk. Mi dolga van itt az embernek?… Hosszan elnyúló árnyékot pillant meg. Felugrik.

– Csak ne zavartasd magad – bólint a piszkosfehér szőrű kutya. – Van valami harapnivaló?

– Szervusz, Marci. Félretettem egyet-mást. Miért nem hagyod ott a gazdád? Hisz lóg rajtad a bőr.

– Hagyjuk ezt. Hol a csont?

Bogár a házához vezeti.

– Várj csak, majd kihozom. Tudod, nem szeretem, ha idegenek…

– Micsoda nyárspolgár – vakarja fülét a másik. – Azért jó gyerek.

Bogár lerak elé egy pár csontot. – Hús is van rajta. No, csak láss hozzá, cimbora. – Ő maga komótosan lehasal. Mégiscsak szép, ha az ember adhat.

– Az összes csavargókat ideszoktatja! – ordít valaki. Súlyos léptek.

– Már hogy én?! Ugyan kérem! – Marci felé ugrik. Az szájában a csonttal elinal. Bogár az országútig kergeti. Ott leül az árok mellé.

– Micsoda butaság… De muszáj.

– Tudom. Szégyellsz.

– Szégyellek? Nem erről van szó. De nem szeretik, ha csavargókkal barátkozom. Mit csináljak? Csak egyél nyugodtan.

– Fölizgattak. Ó, még ezt a pár falatot se…!

– Azért csak egyél.

A kócos megnyalja a szája szélét. Elnyúlik. – Kit ugattál az előbb?

– A péket.

– Érdemes.

– Csinálnom kell valamit. Múltkor is eldicsekedett az öreg, micsoda pompás házőrzője van. Mi hát a dolgom? Nekiugrok egy pár rongyos nadrágnak. Ezek a nadrágok még sose jutottak be a villába. Elveszik tőlük a csomagokat, vagy kiadnak egy tányér levest, aztán kész. Eleinte a rendes nadrágokat is megugattam. Összeszidtak. Tanul az ember.

– Nem csinálnám.

– Csak ne beszélj megint a jellemről. Nagyon szívesen adok egy csontot, de hogy még az előadásaidat is meghallgassam?!… Szokj le az ilyesmiről. Jellemtelenség? Ismertem egy nagy szakállú úriembert. Volt egy kutyája. Nem mondom, talán akadt szebb kutya is, okosabb is, de hűségesebb aligha. Együtt járták az erdőt. Már a mozdulataikból ismerték egymást. Na, aztán megjelent egy sima képű hólyag. Ördög tudja, miért, megtetszett neki a kutya. – Épp ilyen kéne nekem, épp ilyenre volna szükségem. – Örökké ezt hajtogatta. Hát megalkudtak. Te, eladott! Az az ember, aki… akivel… Nem is szeretek róla beszélni. Hát nekem ne magyarázzanak a jellemről.

A barátja behúzza a farkát, csöndesen kurrog.

– Hisz értelek.

Fekete pont tűnik fel az úton. Előbb csak akkora, mint egy bogár, aztán lassan, lassan emberré nő. Hórihorgas, szikár alak, kopott orrú bakancsban. Kicsit kifújja magát, aztán oldalt kanyarodik a villa felé. Ugató gombóc ugrik elé.

– Na, mit akarsz? Ugatni én is tudok. U-uuu!…

– Mi az, kérem?

Szigorú tekintetű hölgy állt az ajtóban.

– Erdélyi Géza vagyok – hajol meg a férfi. – A Székely úr említette, hogy a fiú mellé kéne egy házitanító. Itt vagyok. Micsoda hosszú út…

– Á, a tanár úr! Csak tessék. Mész innét!?

– Na, na – ugrik félre Bogár –, hát mihez igazodjak? Az első rongyos nadrág, aki bejutott. De jó szaga volt a bakancsának. Jó gyantaszaga.

Az erdőt küldi ez az illat. Izgatottan nekiiramodik, egy fa körül fut, aztán lihegve lehasal. Remélhetőleg találkozunk még ezzel a bakanccsal. Különben ez a derék úr szörnyen hasonlít Marci barátunkhoz. Éppúgy lóg rajta minden. Csak ő bent kap egy kis maradékot.

Farkát csóválva a házába vonul.

 

Ki hinné? Valaki megjelenik rongyos nadrágban, soványan, aztán tessék! Remek szürke nadrág, a pocakja is domborodik. Ügyes fiú. Mosolyogva megy el a háziak mellett, de nem lehet tudni, mikor kap beléjük. Mi értjük egymást, cimbora!

A tanár úr erre a kedélyes morgásra elmosolyodik. Megsimogatja a kutyát, a hátát vakarja. Ó, ehhez nagyszerűen ért!

Az erdőben heverésznek hárman: a tanár, Feri és Bogár.

Tanulmányi kirándulás. Így adták be otthon. Feri a tanár feje fölött guggol, egy fát rajzol a mappájába.

– Nem megy… sehogysem…

– Csak türelem. Nem megy az egyszerre.

– Már tegnap is próbáltam.

– Tedd félre egy kicsit.

A gyerek összevonja szemöldökét.

– Be akarom fejezni.

– Befejezni? – Nevet. – No jó, hát fejezd be. – Szájába vesz egy fűszálat. Megfenyegeti a vadul kopácsoló harkályt. – Ohó, a csibész! Nézd csak, hogy dolgozik! Hát hogy van, mester? Itt a tavasz, mi?

Bogár elgurul, aztán mire visszafut, a férfi már alszik. A gyerek kolbászt, kenyeret emel ki a hátizsákból. Nekem is adhatnál, pajtás! Úgy, ni. Hogy szeretem-e a serclit? Sokkal jobban, mint azokat az utálatos kockacukrokat, amikkel a kedves mama töm. Nem vagyok kanári. Az is micsoda hólyag! Kiengedik a kalitkából, az ablakpárkányra repül, aztán nincs tovább. Előtte a kert, az erdő… nem, ő ott megáll.

Az alvó mellé kuporodik. Igen, ez a legokosabb.

– Tanár úr, kérem… – szólal meg fölöttük valaki. A férfi horkant egyet, fölül. Ásítva nyújtózik. Magas, szikár nő áll előtte.

– Tetszik tudni, tanulmányi kirándulás…

– Igen, tanulmányi kirándulás… – Végignéz rajtuk. – Aludni, délben… Nincs is hőség. Feri, hisz hangyabolyban ülsz! Gyere velem.

A gyerek lehajtott fejjel követi.

Bogár a bakanccsal tart. Igen, ez egy ember. Ezzel lehetne csavarogni. És most kivágják, mint a Marcit.

– Mikor indul, Géza bácsi?

– A vacsorát még megvárom. Látod, alacsonyan repülnek a fecskék. Zivatar lesz.

– Miért megy a rokonaihoz?

– Néha őket is meg kell látogatni. Az egyik halász a Balaton mellett. Remek bográcsgulyást tud főzni. Már rég nem ettem. Tudod, néha kedve szottyan ilyesmihez az embernek.

A tanulószobában ülnek. Bogár a bakancs mellett hasal. Igen, mégiscsak az lesz a legokosabb, ha szépen elmegy ezzel az emberrel. Hisz nem is valók ők ide. Mind a ketten vadak. Harapósak. Hogy jó pofát vágtak? Csontot kaptak érte. Tulajdonképpen nem is tudja, hova megy az a bakancs. De jó gyantaszaga van, és ez megnyugtató. Éjszakára sosem kötik be. Szépen meglépünk. Egyszerű dolog. – Csöndesen kuncog.

– És ha visszajön Géza bácsi, megint bokszolunk? Bokszolunk?

– Igen. Azért addig is sétálj ki néha az erdőbe. Ahányszor csak teheted. Pompás dolog.

 

Az eső elállt; mélykék volt az alkonyati ég. Fények imbolyognak a völgyben. Nedves földszagot érezni. Bogár mélyen magába szívja. Nagyokat nyújtózik. Hopp! – most hátrakapja a fejét.

Megjelenik a sárga bakancs. A kissé kopott, barna táska lomhán hintázik a levegőben. Komor, szöges végű bot a másik oldalon.

Bogár szinte hason csúszik a bakancs mellett. A szerpentin útnál megáll. Visszanéz. Kigyulladt a fény a nagy üvegablakban.

A völgy sötétjét csak itt-ott szűri át a lámpák fénye. Bogár még jobban leszegi a fejét, a földet kaparja. Mi van ott lent a sötétben? Azt nem tudhatjuk. Csak a kis vackunkat ismerjük, a rongyainkkal.

A táska leereszkedik. Vár.

Igen, hát miért is nem megy Bogár? mit szűköl itt? Nem, már nem is szűköl. Lehajtja a fejét, szemét is lehunyja. Mire fölnéz, a bakancs már elindult.

Most hosszan, elnyújtottan vonít.

A férfi megáll ott, ahol az út lejtősödni kezd. Még egyszer visszafordul.

Bogár előrelendül. Megbicsaklik a lába. Ohó, hisz éhes! Csak addig várj, amíg visszamegyek a csontért!

A férfi fölemeli a botját. Elindul. Eltűnik a lejtőn. Bogár mellső lábát kétségbeesetten előrenyújtja, a hátsóval meg szinte beleragad a földbe. Mintha önmagától akarna elszakadni.

Vendégek a palackban

Azt mondta a főnök, amikor felvett. – Kemény öklű ember kell ide, sok a verekedés. – Hatalmas, hordótestű ember a főnök, kigombolt kabátja alatt bőrmellény, széles arcán feszül a bőr. Úgy néz, hogy ütést várok. A moziban ilyen a seriff. Aztán még mást is mondott. – Előttem igyon, ha inni akar, de ne a hátam mögött. Összetöröm a csontjait, ha rajtakapom. Előttem igyon. – Mit lehet erre mondani? Semmit. De hogy kemény öklű fickó kell ide, hát, azt hiszem, azzal nem lesz baj. Azelőtt Mátyás téri kocsmában voltam, meg a Szilágyi utcában. Tudom, mi a verekedés.

Naphosszat az üzletben van a főnök. Látni nem lehet. Akkora a forgalom, de a hangját mindig hallom. Olyan az, mint amikor sziklákat görgetnek. Annál csöndesebb a felesége; a kasszában ül, és meg se szólal. Előtte a könyv, ha csak lehet, olvas.

– Miféle nő? – kérdem a másik csapost.

– Még soha nem volt vele senkinek baja. – Ezt is úgy mondja a Guszti, mint amikor egy poharat lök előre a pulton. Gyorsan, szaporán. Nem lehet itt beszélni.

Úgy kavarognak az emberek, akár az utcán. De ezeknek is csak a hangjukat hallani, az arcok elmosódnak. – Egy spriccert! Pikoló világos! – Az ajtó nyitva, beárad a Teleki tér lármája. Odakint egy nő énekel. – Hogyha visszajössz, szép szőke hadnagyom…

Hirtelen csönd lesz, és ez olyan váratlanul jön. A kocsma szinte üres. A sarokban szürcsöli csak a levesét egy Krisztus-szakállas férfi. Beárad a napfény, elönti a pultot. A kasszában olvas az asszony, egyetlen figyelmes ránc az arca, kezével nyakláncán babrál. Olykor beleharap egy vajas kenyérbe. Valaki felsóhajt; mélyen, magányosan. Egy pepitanadrágos alak iszapszínű szemével az üres söröspohárba bámul. Itt van minden áldott nap; sört iszik, és keresztbe veti a lábát. Az üzlet előtt rongyos, szakadozott hátak ülik végig a követ. Keselyarcú férfi vonul el szőnyeggel a vállán. Megint hallani a dalt… – Nem tud mást énekelni? Mit akar a szép, szőke hadnagytól? Most látom a nőt is; karcsú alakján kék-fehér sávos blúz. Előtte még három-négy nő kottalappal. Fújják a dalt, mintha vizsgára készülnének.

Aztán a csöndet, a dalt megint elmossák a hangok. Jobb így; nem szeretem, ha áll a munka. A poharak cikáznak, repülnek, valahol a magasban levesestányér gőzölög.

Kiáltás úszik utána. – Vigyázat! Vigyázat! – A csap sistereg, zuhog; pukkan a sörösüveg. Barna lé folyik el a pulton, mint a káromkodás. Valaki ványadt, vékony hangon magyaráz. Mire én:

– Megkapta a magáét, gyerünk tovább!

– De hiszen kifolyt, nem látja, hogy legalább a fele kifolyt.

A barna lé csöpög a pultról, és már egy másik hang is magyaráz. – Törődnek is itt az emberrel!… Fontos, hogy leszúrja a pénzt, aztán mehet.

Arcok vesznek körül: forradásos pofa, egy hájfejű és még többen. A forradásos felém bök. – Adjon csak még egy pohárral a barátomnak! – Rándít egyet az izmos vállán, közelebb tolja az arcát. Én a pultra bámulok, és megkérdem:

– Még mindig itt van?

Röhej csattan föl, előrelendül egy ököl. De akkor én már kiugrok a pult mögül; derékon kapom a forradásost, pörgetem kifelé. Szétnyílik előttünk az út az ajtóhoz. Kipenderítem, belerúgok, hogy a földön tenyerel. Mellette a poros, gyűrött kalapja. Fölkapom, és a fejébe vágom. Mi kell még? Kell még valami?

Odabent csend fogad, az arcok elfordulnak. Jön a főnök, végignéz, mintha most látna először. – Ihat egy pohárral. Iszom, s már megint zúgnak körülöttem a csapok. Később oldalba bök a Guszti.

– Te, itt van!

– Kicsoda?

– Hát a művésznő!… szép, szőke hadnagyom!… – acsítja és nevet.

Igen, itt áll a nő, a kék-fehér sávos blúzban. Sovány arca poros, a nyaka vékony, de a szeme nagy és olyan aranyosbarna.

– Igyál, Gizi – mondja valaki. – Fizetem.

Megszokott mozdulattal emeli a poharat.

– Miért énekli mindig azt az egyet?

Néz rám, nem felel. Körmével megkoccintja az üres poharat. Kintről kék árnyak hullanak be, alkonyodik. Por szitál a téren, és ebben mintha elszállnának a bódék.

– Jó ez nekik – bólint a nő –, szeretik.

– De hát nem unja?

Vállat von, leül egy asztalhoz. Többen is ülnek körülötte. A tüskefejű, vászonkabátos tűzköves hátradől a széken. – Énekelj valamit, Gizi.

A nő énekel, kissé rekedtes hangon. Vele a tűzköves, még rekedtebben. Szinte már az egész kocsma énekel. A füst eltakarja a nőt, de aztán megint a pulthoz jön.

– Szép hangja van.

– Hol van már az én hangom?… – Legyint. – De hát minek ide hang?

Fölgyullad a lámpa. Hárman állnak a nyitott ajtóban, de nem jönnek be. Mire még egyszer odanézek, már eltűntek. A csöndet csak a tűzköves zavarja; az asztalnál ül, keze lelóg a szék támlájáról, és énekel. Nem tudni, mit, talán nincs is ilyen dal. – Gizi, mutattam már neked a feleségem fényképét?… – Elhallgat, és a földet bámulja, feje vállai közé csúszik.

Gizi hátraveti a fejét. – Fizet egy pohár barnát?

– Fizetek.

Fölhajtja és megy. Egy darabig még látni az ajtó előtt, aztán elvész a sötétben. A tűzköves helye is üres. Guszti a poharakat mossa.

– Hagyd békén ezt a nőt, van valakije: a Dsidás.

Úgy mondja, mintha mindenkinek ismerni kéne ezt a nevet. A Dsidás…

Máskor is bejön a nő, és néha fizetek neki egy-egy pohárral. Haza is kísérem az Erdélyi utcába.

– Megint megvert valakit.

– Be volt rúgva és patáliázott, hát kidobtam. Visszapofázott, hogy majd este megvár a téren. Nem várt meg. Ismerem ezeket, csak a szájuk jár.

Semmit se szól, előttem megy, de mintha nem tetszene neki valami. Vézna fák mellett megyünk, bágyadtan hunyorgó fények kísérnek. Hirtelen megáll. Olyan közel az arca, hogy hátralépek. Két nagy szem ez az arc. És akkor azt mondom.

– Semmi egy ilyennek, ha megverik, olyan semmi.

Megfordul, továbbmegy. Én pedig lassan elmaradok mögötte. Még látni a vékony alakját, ahogy megy az úton, aztán semmi se marad belőle. Egy fához dűlök, és cigarettára gyújtok.

Valaki megérinti a karomat. A tűzköves. Vörös arca lángol, borgőzös a levegő, ahogy kinyitja a száját.

– Miért jársz utána?…

– Törődsz vele?

– Elkap a Dsidás, ha megjön a vásárosokkal!

– Talán megijedek?!

Az arcába nevetek, és otthagyom.

Másnap este pedig fölmegyek a Gizihez. Nézem az arcát, ahogy mellettem fekszik, a félig nyitott, duzzadt száját. Két kezembe veszem az arcát, és ráhajolok.

 

Kocsirúd fúrja át a reggeli párát, és egy ló izmos, barna nyakán csillog a nap. A Teleki tér felé kanyarodik a kocsi, hosszú sor utána. Ostor csattan, csattog a kövezet. Színes ponyva feszül a téren, a bódék mellett. Kirakják az árukat; nagy halom burgonya mellett karalábé, mögötte saláta. Hátul állnak föl a szekerek. A kocsma ajtajából nézem. Mögöttem megszólal a Guszti.

– Nagy forgalom lesz, kezdődik a vásár.

Délfelé már ostromolják a pultot. Kezek, arcok tolakodnak előre. Kintről hallani a dalt, Gizi dalát. De most vidámabban énekel. Éles pengeként táncol a nap az ablaküvegen, a levegőt pedig mintha kiszorították volna. Veszettül ordít valaki a sarokban. A tűzköves csúszik el előttem, megvakarja a borostás képét, rám hunyorít. Pattog a főnök, akár az ostorcsapás. Egyik pohár a másik után… tölteni… újra!

Aztán egyszerre Gizi van előttem. Valaki áll mellette, de arra nem is nézek. Fél szemmel látom csak széles bőrövét. Isznak valamit, aztán leülnek az asztalhoz, tányér gőzölög előttük.

– Rád se bagózik – hallom Gusztit.

Az asztalnál ülnek; a nőnek csak a hátát látni. A másik olyan bivalyképű, szénfekete bajusszal, ez hát a Dsidás. Italt viszek nekik, egy pillanatig állok az asztalnál. A nő rám néz, mintha üvegbe bámulna. A férfi félig lehunyja a szemét, széles tenyerét az asztalra fekteti. Reccsen alatta a szék, ahogy felém fordul.

– Erősebb pálinkát!

De azt már nem én viszem, és többé feléjük se nézek. Csak amikor mennek kifelé, mondom a Gusztinak.

– Most már nem velem fizetteti az italt.

A nő megáll az ajtóban. Talán meghallotta?… Bánom is én!

– Gyerünk – mondja Dsidásnak.

Guszti megfogja a vállamat.

– Ne edd magad, ilyet mindig találsz.

– Kit érdekel?

Később megint hallom a nő énekét. Lágyan búg a hangja, nem is rekedt. Tapsot kap.

Másnap reggel bort hoznak. Kint állok az üzlet előtt, ahogy lerakják a hordókat a kocsiról. Az egyik legény fölemel egy huszonöt litereset, de majd összeroppan a karja. Alig tudja visszacsúsztatni a földre. És már Guszti próbálkozik. – Előbb a fogás… azt kell eltalálni… – Többen állnak körülötte, nézik a mutatványt. Ráng a Guszti arca, karján kiugrik az izom, az ing szinte szétreped a mellén. Az orráig emeli a hordót, aztán leteszi. – Rossz a fogása. – Megtörli fényes homlokát.

Na, akkor én… Lassan, lassan nyomom fölfelé a hordót. Tikkadt csönd körülöttem. Valaki köhint. Megremeg a két karom, és egyszerre fent a hordó. Így tartom egy pillanatig, aztán visszaeresztem. Tempósan, nyugodtan.

– Ez igen!… Hát hiába, a Zoli…

Dsidás széles arcát látom. Közelebb jön, ledobja a kabátját, úgy áll ingben a hordó előtt. Közben rám néz. Aztán már fogja a hordót, de mintha nem is lenne súly a kezében. Kiemeli; egyszer, kétszer… a harmadiknál már remeg a térde. Leteszi a földre, aztán veszi a kabátját és megy. Szétnyílnak előtte a vállak, senki se szól semmit. Guszti rám néz, de ő is hallgat.

Nem tudom, mit akart ezzel a Dsidás, de ha kell valami, hát megkaphatja.

Délelőtt nem látom az üzletben se őt, se a nőt. Az éneket se hallom. Estefelé jön a tűzköves, az arca szőrösebb, mint valaha, a szeme vörös. Egy darabig csak néz, aztán azt mondja.

– Kimentek a cirkuszba.

– Ide figyelj! ha azt hiszed, hogy érdekel, hát akkor tévedsz.

– Csak mondtam.

– Azért, mert egypárszor… – Legyintek, nem is érdemes róla beszélni. Kit izgat ez a nő?… szinte látom a nagy, szomorú szemét. A szeme az egyetlen, más semmi sincs rajta.

Zárás után az Erdélyi utcában sétálok. De hát miért? Mit akarok? Látni, ahogy együtt jönnek… ezt akarom? Leülök egy padra a Mátyás téren, por és zsivaj körülöttem. Mostanában nem is köszön a Gizi, meg se lát. Olyan nagyfiú a Dsidás? Más ember már nincs is?!

Újra lesétálok az utcán.

Egyszerre csak előttem vannak egymásba karolva, ahogy elképzeltem. Zöld ruha a nőn. Még sose láttam rajta. Nevet. Rajta, vagy pedig…?

– Jó estét, Gizi.

Már mögöttem kopognak a lépések; én pedig csak állok a köszönésemmel.

 

Dsidás széles, vörös homlokán fölfelé tolva a kalap. Mellette Gizi és egy cigány sötét arca. Bejönnek, leülnek, még egypár pofa nyomul utánuk. Ital kerül eléjük, és már játszik a cigány. Tudhatják, hogy ez nem zenés hely… ha itt zene van, akkor verekedés is van. Meg aztán engedélyük sincs.

Azért nem szólok, hallgatom a cigányt, a nő énekét. Nem néz felém, de mégis magamon érzem a tekintetét. Egy pillanatra látom is az arcát, szinte elúszik a füstben. A főnök elmegy a pult előtt.

– Miért hoztak ide cigányt?

Tudom, mi a dolgom. Az asztalhoz megyek, előttem a Dsidás széles bivalyképe. Két lépésre vagyok tőle, de meg se lát. Megfogom a cigány karját, és a zene elszakad.

– Nem zenés hely ez, menjenek máshová.

– Miért ne muzsikálhatnánk egy kicsit?… kinek árt?

– Menjenek máshová.

Még mindig mosolyog, aztán egyszerre elborul a tekintete. Olyan ez, mintha egy sötét függönyt húznának kettőnk közé. Elkapja a vállamat.

– Ide figyelj, te kukac…

Többet már nem mond. Az arcába vágok, hogy hátraesik, végigcsúszik a földön, akár egy rongy. Feltápászkodik, kezébe adják a kalapját. Kimegy, de az ajtóból visszaszól.

– Holnap este a régi Lóversenytéren.

Nagy csönd az üzletben. Egy pillanatra mintha mellettem állna a nő, de tudom, hogy egyedül vagyok. A régi Lóversenytéren. Mindenki tudja errefelé, hogy ez mit jelent, jókat lehet ott verekedni. Rendben van, Dsidás.

Délelőtt a nő áll a pultnál. Miért jött, mit akar?… Talán még vékonyabb az arca, a szeme még nagyobb.

– Mire jó ez? – kérdi.

– Mindegy.

– Ezt tudtok. Verekedni.

Sok mindent mondhatnék erre, de minek? Leginkább azt mondanám: menj el erről a környékről, menj el, és ne igyál. A pultra bámulok, és amikor fölnézek, egy szőrös pofa vigyorog rám. A tűzköves.

– Hallom, hogy este a Dsidással…

– Elkísérjelek? – kérdi Guszti.

– Ahogy akarod.

– Rád fogadtam – mondja a tűzköves. – A trafikos a Dsidásra. Hát úgy intézd a dolgot.

Megáll előttem a főnök. – Nem szeretem az ilyesmit. – Szigorú a hangja, de a tekintete barátságos. Látom, tetszik neki a dolog. A felesége is rám néz, rám, aki este megverekszik a régi Lóversenytéren a Dsidással.

Többet erről nem esik szó.

Munka után lemosdok hátul a konyhában, vizes kefével lesimítom a hajamat, aztán elindulok Gusztival. Két árnyék a bódéknál. Megismerem a tűzkövest, a másik biztosan a trafikos. Messziről kísérnek.

Guszti azt mondja. – Nem kell félni, hogy bicskát ránt. Becsületesen verekszik.

Hangok bugyborékolnak mögöttünk. Hátranézek, és a trafikos szalmakalapját látom. Aztán egy szűktorkú, hosszú utca: a házak mellett székeken, sámlikon ülnek, akár egy bennszülött törzs. Fehér szakállas bácsi pipázik, fiatal lány lóg ki egy ablakból. Igen, az ablakok is tele vannak, mintha odabent a szobákban nem lehetne élni. Arcok suhannak el: lilára, vörösre mázolt arcok. Valaki felém hajol, majd ismét elmerül a homályban.

Elfogy alólunk az utca, kint vagyunk a régi Lóversenytéren. Ócska konzervdoboz zörren a lábamnál. Arrébb a futballpálya tribünje, hortyogás a fűből. Egy alak szakad el a pálya kerítésétől, lassan közelebb jön. Kezét zsebre dugja, a földet bámulja, és átlép egy halmon, ami ember is lehet. Előttem áll a Dsidás.

– Ezek mit akarnak? – int Gusztiék felé.

– Elkísért a barátom. Nem avatkozik bele. A másik kettő nem számít.

A tűzköves meg a trafikos hátrébb állnak, szinte nem is látni őket. Guszti hozzájuk megy, és most már senki sincs mellettem, csak a Dsidás.

A földre teszem a kabátomat, hátralépek, ökölbe szorítom a kezem. Várok. Széles arc imbolyog előttem, alulról fölfelé jön az ütés. Félrekapom a fejem, és már támadok. Ököl dobol a hátamon, én meg szinte belefúródok a gyomrába. Nyög, fújtat, de elszakad tőlem. Államra vág. Elhanyatlik a tribün, mintha messze csúsznék. Dsidás utánam jön, látom az arcát, a védtelen arcát. A következő percben már véres csík szakad föl a szeménél. Egy pillanatra, mintha sokan állnának körülöttünk, hangokat is hallani. Aztán megint csönd. Nehéz, szaggatott lélegzés: az enyém vagy a Dsidásé? Árnyként kering körülöttem, széles vállával mindent eltakar. Pörölyként hull az ütése, hátracsúszik az állam. Még egyszer üt. Kisiklik alólam a föld, de azért beszúrok egyet az orrába. Gyomorszájra kapok: akárcsak kiszivattyúznák belőlem a levegőt. Föl akarok állni, de megcsúszok. Elhanyatlok, arccal a földnek.

Később Gusztit látom, ahogy fölém hajol, és egy vizes ronggyal mossa az arcom.

– A Dsidás?…

– Elment.

– Megcsúsztam… – Többet nem tudok mondani: a torkom száraz, a fejem zúg, és állam mintha nem is lenne.

– Jól verekedtél.

Mit akar?… vigasztalni? De hiszen csak azért győzött a Dsidás… – Elúszott a fogadás – hallom föntről a tűzkövest. Egyik karom a Guszti vállán lóg, a másik a tűzkövesén. A trafikos mögöttünk baktat, és tökmagot rágcsál. Így megyünk haza. Lefektetnek a vaságyra, egyik se szól egy szót se.

Másnap otthon maradok. Sárga és forró a délelőtt – rossz ízű. Az ágyban fekszem, semmi kedvem felkelni. Hogy fájna valamim? – nem, azt nem mondhatnám, csak éppen zsibbadt a testem, és még mindig nem érzem az államat. Ha nem csúszok el tegnap… mindegy, most már mindegy.

A háziasszony behozza az ebédet, tesz-vesz körülöttem, megigazítja a takarót, vizet készít az éjjeliszekrényre. Evés után lehunyom a szemem, de nem alszom. Hirtelen a Dsidást látom, olyan közelről, mint még soha. A fölvont szemöldökét látom, a szénfekete bajuszát. Szembenéz velem mozdulatlan arccal.

Nyikorog a padló. Fölnézek.

A Gizi zöld ruhában és olyan idegenül. Arcáról mintha lefújták volna a port, a tekintete is derűsebb. Széket húz az ágyhoz, leül. Fölemelem a karomat, de nem szólok. Valami furcsa kis öröm van a szemében, talán ettől olyan idegen.

– Gyümölcsöt hoztam.

Cseresznye az asztalon, kék tálban. Kemény, fényes húsuk szinte világít az alkonyodó szobában. Ez a nő, ahogy itt ül… Valamikor vártam, hogy eljöjjön… és most?

– Nem kéne a kórházba menned?

– Hova? – És felülök az ágyban. Fáj a derekam, de azért ülök. – Hát mit gondolsz, mi van velem?! Haldoklom?!

– Csak azért, mert tegnap…

– Mi volt tegnap?

Elakad, mintha meglátott volna valamit az arcomon. Szeméből eltűnik a derű, és csak ül, előreejtett fejjel, akár egy törött virág. Olyan hiábavaló, olyan… Föláll és elmegy. Hallom, ahogy a távolodó lépéseit visszaveri a gang, a lépcső. Fölzendül a ház, aztán megint visszahull a csöndbe.

Reggel bemegyek az üzletbe. Olykor megállok, a nap felé fordítom az arcomat. Így állok egy pillanatig, lehunyt szemmel. Szeretem a reggeli napot: friss, üde, mintha mindent kimosna az emberből. A tér ponyvái leszakadtak, sátrak csupasz cölöpei maradtak csak a vásárból. Kék vászon remeg a levegőben, aztán lehull az is. Eltaposott gyümölcsök, apró krumplik… Bő szoknyás asszonyok az úton, kosarakkal. Mind egyszerre beszél, és egy szót se érteni.

Kocsik kanyarodnak ki a Fiumei útra, sorban egymás után. Magas férfi áll az egyik bakon, a gyeplőt fogja. Cigaretta lóg a szájából. Odaugrok: a tapaszt nézem a szeménél, a belapított orrát.

– Találkozunk mi még!

Rám néz valahonnan a magasból, de nem szól. Talán meg se hall, talán meg se lát?! – Hé, Dsidás!…

A lovak közé vág. Mellette futok, mintha a kocsira akarnék ugrani. Ostor csattog körülöttem, felhorkan egy ló, szinte az arcomba prüszköl.

A tér sarkán lemaradok.

Dsidás kocsija még egyszer felragyog a napban, aztán eltűnik a többivel.

A halott

Szürke, novemberi reggel. Szemeteskocsi zörög az István úton. A ló ütemesen bólogat. Álmos, fáradt. Az utcaseprő szorgalmasan dolgozik. Félköröket von seprűjével, néha megáll. Homlokán feljebb tolja a sapkát. Köp egyet, aztán tovább seper. Jön a fűszeressegéd, nagy kosárral a karján. Abban tejesüveg, kenyér, vaj. Ő maga vidám. Széles arca mosolyog. Fütyül. Eltűnik egy kapualjban. Munkások vonulnak kis csomaggal a hónuk alatt, nem beszélnek.

A másik oldalon a liget fái merednek az égre kopáran.

Aztán egy csattanás, olyasformán, mint amikor nagyon hirtelen lecsapják egy doboz fedelét.

Az utcaseprő eltátja a száját, megáll a munkában. Az egyik munkás – nagy bajuszos férfi – megtorpan.

– Na?!

Sárga kabátos ember rohan át a ligeten. Ökölbe szorított kezét melléhez nyomja, mint egy távfutó.

Valaki sikolt.

A munkások, az utcaseprő szaladnak a liget felé. Előttük egy diák nyargal hóna alá kapott táskával.

– Lövés volt – mondja valaki.

A játszótéren a sárga kabátos férfi már megállt. Ő meg egy zöld kosztümös nő egy pad fölé hajolnak. Két szétvetett láb lóg ki közülük. Fekete télikabát, földes szegéllyel.

Körülveszik a padot. Kíváncsi, izgatott arcok hajolnak előre.

A padon félig eldőlve egy férfi. Feje mellére bukott. Szempillája fönnakadt. Üres, kifejezéstelen tekintettel bámul.

A tömegből előnyúl egy kékeres kéz. Végigsimítja a homlokát, lefogja a szemét.

– Halott.

Egy ideig csend.

– Nézzék csak, milyen görcsösen szorítja azt a revolvert.

– Szívlövés?

– Lehet. Még egész fiatal. Éppen csak egy kicsit őszül a halántéknál.

– Kalapja sincs.

– Meg kéne támasztani. Végigfektetni a padon.

A nő és a sárgakabátos fogják a fejét, két munkás a lábát.

– Úgy ni – dünnyög a nő. – Most fekhetsz, apuskám. Ilyet csinálni…

– Ni, az álla hogy leesett!

– Értesíteni kellene a rendőrséget.

Az egyik munkás bólint. – Az ám.

Senki se mozdul. A nő a vállát vonogatja.

– Zsaru? Minek az? Ráér. Mit tud vele csinálni?

A diák csak bámul, arcán a rémület, ajka reszket. Kibukik belőle a kérdés:

– De hát miért?!

– Nem lehet tudni.

Most a nő beszél. Festett arca lila, a púder megragadt az orrán. Topog, húzogatja a lábát.

– Muriból jövök, aztán ez itt (a halottra mutat) megy előttem. Mit megy?! Dülöngél, többször megáll. Na, gondolom, ez is jól be van állítva. Trappolok utána, hátha le lehet vágni legalább egy cigarettára. Ez meg leül erre a padra, ni. Előrehajol, hol emelkedik a válla, hol meg süllyed. Kotorász a zsebében, aztán hirtelen bumm! Micsoda hideg! Neki rendes télikabátja van. Ha nekem egy ilyen lenne, dehogy lőném én agyon magam. Majd bolond volnék!

– Úri pofa – szól a nagy bajuszú munkás.

A diák leteszi táskáját a halott lába elé.

– Meg kéne nézni, mi van a zsebében. Hátha abból megtudjuk.

– Igen ám, de ki nézi meg?

A sárgakabátos legyint.

– Ki? Hát majd én! Mi van abban? Halott, aztán halott. Nem fog a kezemre csapni.

– Az már biztos!

Egypáran nevetnek.

A szőrös kéz már a télikabát zsebében turkál.

– Egy cigaretta, ni! Kicsit megtört. Finom bagó.

A nő nyújtja a kezét.

– Add ide, apuskám.

A férfi röhög.

– Hogyisne! Jó lesz ez nekem. – Kabátja felső zsebébe teszi, hátrafordul a többiekhez. – Mit árt neki, ha elveszem? Ő már úgyse szí többet.

Tovább kutat. Kék boríték a következő fogás. Kihúzza a levelet. Olvas. – Kedves Apuka! Tudatom veled, hogy szerencsésen megérkeztem, és nagyon jól érzem magam. A Balaton most is nagyon szép. Tegnap szilvás gombóc volt ebédre, és tizenkettőt ettem. Irma néni azt üzeni…

A férfi megcsóválja a fejét.

– Itt nem lehet olvasni. Gyerekírás. Ági. Az van alásrejbolva. Balatonzamárdi, november 26.

– Szóval apa – mondja valaki. – Aztán lelövi magát. Most mi lesz azzal a kislánnyal?

– Persze azzal már nem gondol az úr – dörmög a munkás. – Jön valami kis nő, kibabrál vele, aztán mindjárt a revolver.

– Ki lehet az az Irma néni? – kérdi a nő.

– Biztosan valami nagynéni. Odaküldték a kislányt.

– Nem lehet rossz ember, most is magánál hordja a levelet. Biztosan többször elolvasta.

– Nézzük, mi van még itt – szól a sárgakabátos. – Egy izé, no, hogy is hívják ezt? Síp. De hiába fütyülök…

Szájához veszi a kis, henger alakú sípot. Szuszog, liheg, mindenképpen erőlködik, de egy hangot se tud kiadni.

– Majd én! – nevet a nő. – Így kell ezt.

Csiripel, mint egy madár.

– No lám; no lám – mondja a sárgakabátos, és már egyéb érdekli. – Egy pénztárca. Méghozzá milyen szép. Patkó alakú. Príma dolog. Csönd legyen már! – kiált a nőre, aki újra csiripel.

– Aztán mennyi van abban a tárcában? – kérdi a munkás, – Mert az fontos.

– Van ám itt, barátom. Ide szagolj. Egy ötös. A belső rekeszben húszas! És mennyi apró! Nézzétek.

Tartja a kezében a nyitott tárcát, csörgeti a pénzt. Szegény, sovány mutatóujja turkál benne.

– Ezt már nem lehet elvenni, pedig jól jönne. Szvettert, harisnyát vehetnék a kisfiamnak. Itt a tél, aztán jóformán nincs semmije. Ennyi pénz, és egy halotté!

Sóhajt.

– De a mindenségit neki, valakinek ennyi pénze van, és öngyilkos lesz! – ordít a munkás. – Urak, hát mi ez?! Nekem nincs kabátom, nem tudok fűteni, alig eszem és élek! Ezt meg itt majd fölveti a pénz, aztán… Hejj, a keservit!

– Gyereke van!

– Rendes ruhája!

– Oszt nézzétek, itt fekszik.

Felizgatta őket a pénz. A halott felé ordítják nyomorult életük minden panaszát.

– Engem kilakoltattak!

– Az apám nem tud tandíjat fizetni, akár be se megyek az iskolába!

– Nekem úgy sípol a mellem, mint egy zenekar!

– Aztán mégis kell hogy éljünk! Ennek meg itt semmi az egész. Eldobja az életét, mint egy rongyot. Untuk, mi?! Már nem tudjuk, milyen tortát együnk, melyik színházba menjünk?!

A kör egyre szűkül. Úgy néz ki a dolog, mintha meg akarnák verni a halottat.

– No, visszateszem a tárcát – mondja a sárgakabátos. Utoljára végigsimít a húszason. – Nesze, tartsd meg a pénzed.

És újra, megint kérdezni kezdik:

– De hát miért?!…

A halott meg csak fekszik nyugodtan, kezét a pad alá lógatva, nem felel.

Misa és a nyaralók

Jól emlékszem arra a napra, amikor kijöttem Etelhez. Az állomáson várt kék kötényben, bekötött fejjel, merev, idegen arccal. Leszálltam a kopott kis strandtáskámmal, és átöleltem. Nem adta vissza az ölelést. – Szervusz, Misa, Isten hozott. – Én pedig azt gondoltam: jobb lenne visszafordulni, mert ez nagyon kedélytelen. De akkor már mentünk lefelé az úton. A táskámat néztem. Etel széles, hűséges hátát. Kicsit előttem ment. Olykor szólt valamit, mintha csontokat hajigálna maga mögé.

– Majd segítesz a kertben meg a ház körül. – Aztán távoli, csikorgó hangon: – Sajnálom, hogy ez történt veled.

Mi történt hát velem? Szinte láttam a leveleket, amiket Etelhez írtam. – Semmi keresetem, a lányom Törökországba ment táncosnőnek. Megszökött. Elvitte félretett kis pénzemet. – Ó, Istenem, hát volt nekem félretett kis pénzem?! Hisz mindent kivittem a lóversenyre, meg a… Pár nap múlva jött a nővérem levele. – Gyere ki hozzám, Kemenesre, majd csak megleszünk. – Hát most itt vagyok a strandtáskámmal. Nincs valami sok holmim, és emlékeim sincsenek. A feleségem meghalt, és a lányomra se akarok gondolni. Nem törődtem vele, ez az igazság.

Etel mintha teljesen elfeledkezne rólam, ha elmaradnék mögötte, észre se venné. Az utat se látja, a fákat, meg a távoli dombokat. Semmit, ami kívül van. Milyen a háza, a szobája? Félek attól a háztól. A kertje se lehet olyan, mint más kert.

Gyerekkorában is keveset beszélt. Amikor a kedvenc babáját eltörtem, nem szólt semmit, nem is sírt. Fogta a baba letört fejét, és próbálta visszailleszteni. Aztán leült a földre, ölében a babával. Olykor ringatta egy kicsit. Most is előttem van, ahogy ott ül a sötétedő szobában. Mert mellette álltam – vártam, hogy csinál valamit. – Kelj föl, hallod, kelj föl!… szólj már, Eti! – Kifutottam anyához. – Az Eti, az Eti!… – Többet nem tudtam mondani, arcomat elöntötték a könnyek.

Ilyen gyerek volt.

Feltűnt a ház a sötétbe nyúló kerttel. Esteledett már: a fák törzse elvékonyodott, de a lombjuk hatalmasan megnőtt. Valaki elment a ház mögött, hallani lehetett az elnehezedett, fáradt lépéseket. Sárga, félszemű kutya gurult hozzám. Megállt előttem, a farkát csóválta. Kicsit arrébb futott, aztán megint vissza.

– Holnap megnézheted a gyümölcsfákat. Hát sok a vesződség.

– De az eredmény, az eredmény… – Elhallgattam. Egy pillanatra összenéztünk, mint akik valami egészen másról beszélnek. Etel félig a homályban még súlyosabbnak látszott. Fénylett a tekintete, széles válla előrehajolt.

– Gyerünk vacsorázni.

Kis konyhán mentünk át. Falra akasztott tányérok félholdja emelkedett ki a sötétből. Rendet lehetett érezni. Etel a konyha mögött, egy kis szobában felgyújtotta a villanyt. Előttem nagy, rideg asztal. Leültem, ő pedig visszament a konyhába. Hát itt élek majd ebben a házban. Milyen csönd van, a bútorok csöndje. És szinte láttam, ahogy Etel magányos alakja elmegy a szekrény előtt, kezével megérinti az asztalt.

Tányér leves volt előttem. Mikor a fenekén koccant a kanál, újra kaptam. Hja, sokat kell pótolnom! Már nem is olyan barátságtalan ez a kis szoba. Etel rám néz, mintha várná, hogy szóljak. Ó, mi mindenről tudok én beszélni!… – Szeretem ám, Etel, a színházat! Valamikor minden vasárnap elmentem, leginkább az olyan zenés, táncos dolgokat kedveltem. Abban van kedély. És a közönség… te, úgy szerettem nézni a közönséget, előadás előtt!

Hol van Etel? Kihez beszélek?… Nyíltak az ajtók, és valahonnan messziről hallottam:

– Megvetem az ágyat.

Mögötte álltam egy kis kamrában. Néztem, ahogy az ágy fölé hajol. – Jó éjszakát.

Maradt az ágy a barna takaróval, a csíkos párnával. Körülöttem pedig elveszett minden a sötétben és a csöndben.

Aztán az álmom.

Végtelen, sárga vízen eveztem, a csónakot dobálták az iszapszínű hullámok. Tudtam, hogy nem merülhetek el. Egy szigetre érek, ahol várnak: azért nem érhet semmi baj. Magasra csaptak a hullámok, fölöttem a könyörtelen, szürke ég, akár egy hatalmas szikla. Egyszerre csak előttem a sziget. A parton haragoszöld fák, a fűben gyerekek ugráltak. Aztán már én is a parton voltam, és vártam, hogy jöjjön valaki. A nevemet akartam hallani. De nem kiáltotta senki, nem szólított senki. A gyerekek se törődtek velem. Befelé futottam, de valahogy mindig csak a parton maradtam. És akkor megláttam a nővérem arcát, mögötte egy régi barátomét. Aztán más kedves, ismerős arcokat. Egy lány gyümölcsös kosarat vitt, a barátom pedig hosszú nyakú borosüveget. Elmentek mellettem. Felém fordultak az arcok: idegenül, élettelenül, mint az elsikló pengék. A nővérem arcából a lányom nézett. Nézett, de meg nem ismert. Futottam mellette, elkaptam a vállát, belehajoltam az arcába. Oly közel, mintha eggyé válnék vele. Elkeskenyedett a homloka, kicsúszott. És már messziről nézett vissza. Én meg utána. Egyszer előttem gurult ócska, törött pléhdobozként. Kavicsos homok között gurult. Utánanyúltam… hiába. De hiszen el kell hogy érjem!

Egy kiáltás. Nem volt körülöttem más, csak a sötét. A számban az álom íze. Kinyújtottam a karom, a levegőt értem. Csodálkoztam, irtózatosan csodálkoztam, hogy nincs mellettem senki. Elszorult a torkom, a mellem nehéz lett. Mintha hurokban lennék. Hurokban, mint egy elfogott, magányos állat – vonítani se tud már, és fájdalma sincs.

 

– Misa bácsi! Jó reggelt, Misa bácsi!

A szőke, piros ruhás lány szinte lebeg a párás, reggeli napfényben. Kezét szeme elé tartja, mosolyog. Mögötte a domb selymes zöld háta, egy-két apró házzal. Hosszú férfi tűnik fel az úton, ócska katonaköpenyben. Sötét folt a lány mellett.

– Bevásárol, Misa bácsi?

– Hát igen, veszek valamit a fűszeresnél.

Karomon szatyor, zsebemben hosszú lista, hogy mit vegyek. Mintha elfelejteném!… De hát Etel mindig fölírja. A lány eltűnik, mintha fölszívódott volna a napban. A férfi pedig azt mondja. – Megyek az állomásra, hátha akad egypár csomag. – Kihúzza magát, most látni, milyen izmos. Így áll egy darabig, aztán megint meggörnyed. Ujját homlokához érinti, elbaktat.

Két asszony köszön. Ismer engem már mindenki. A Misa bácsit. Szeretem az ilyen kora reggeli sétát, valahogy olyan friss minden. Ez a nap még hozhat valamit, amire nem is gondol az ember. Valaki jön… – talán a lányom? Nem, hát ő aligha. Úgy lesz az, hogy este már színházban ülök, aztán vasárnap ki a lóversenyre! A fűszeresnél is erre gondolok: a zöld gyepre, a hajtók színes trikójára, a táncoló lovakra. Valósággal megcsap ez a kép.

Etel a kapuban áll, kezében levél. Ez, ez nekem szól! Talán pénzt kapok valahonnan, vagy pedig…

– Ki írt?

– A Zempléni doktorné. Holnap kijön a lányával, minden évben itt nyaral.

Bemegyek, a szatyrot leteszem a konyhaasztalra. De nem látok semmit, nem hallok semmit. Mintha kiszívtak volna belőlem mindent. Később pedig azt gondolom: nem is olyan rossz ez. Emberek jönnek, emberek a városból, sok mindenről lehet velük beszélni. És akkor Etel is más lesz, nem hallgat örökké. Egyszerre az ajtóban megáll. Olyan, de olyan komoly!

– Ne feledkezz meg a csirkékről, Misa!

– Nem, nem, mindjárt szórok nekik. Ki ez a doktorné?

– Ki lenne? Egy ügyvéd felesége.

– Vagy úgy.

Itt van hát az asszony a városból, az ügyvéd felesége. A kerti asztalnál ül, ölében könyv, és valahová messzire néz. Az asztal megterítve. Megjelenik a nővérem színes, kis tányérokkal, aztán megint eltűnik a házban. A doktorné kislánya két fa között hintázik. Elszáll felettünk, nagyokat nevet.

– A tanítóék jönnek. Átjárogatunk egymáshoz, a városban persze más.

Csukott szájjal mosolyog, rám néz. – A városban, igen… A múlt vasárnap a férjem kivitt az ügetőre.

Az ügetőre… a szó tovább remeg a levegőben. Út a versenyhez, az a sok ember, az árusok a pályán – ezt mind az asszony arcán látom.

– Milyenek a versenyek? Indul még a Kicsikém az öreg Fuchsszal? Hát a Drágám?

– Hogy érti, én bizony nem ismerem a lovakat!

– Verseny után a Debrecenibe mentünk: sör virslivel!

Nyílik a kertajtó, valaki köszön, de én alig hallom. Távoli, idegen hangok. Etel megy át a kerten. Itt vannak a tanítóék. A férfi feje akár egy dinnye… és az asszony ócska, poros mosolya! Aztán már leülnek, Etel kiönti a hideg kávét. A tanító hangja recseg.

– Hát idén is el tetszett jönni?

– Éppen a Misa bácsival beszélgettünk.

Etel rám néz, és én nem tudom, hogy menjek-e, vagy maradjak. Aztán mégis leülök. A doktorné felém fordul.

– Csak folytassa!

Ugyan mit folytassak? – mit is mondhatnék, amikor a tanító úgy bámul? Etel tekintetét érzem, így nézne, ha a kertajtó megszólalna.

– Igen, a lóversenyek… – A cipőmet bámulom. Olyan az orra, mint a madár csőre.

És akkor Etel:

– …oda hordják a pénzüket! Mind megbüntetném!

A doktorné nevet, a tanítóék is. – Hát bizony, kérem, bizony – ing a férfi feje –, és ha nyer is valaki, az ilyen pénzen nincs áldás.

Áldás, mit akar az áldással?! Ha egyszer kint lett volna a pályán, ha egyszer… – és hirtelen a liget van előttem, a liget, vasárnap délután. Arról beszélek. Az öreg, vak harmonikásról a fa mellett, előtte hullámzik a nép, de a beszéden, nevetésen áthallatszik a harmonika. A liget van benne a vurstlival, a hullámvasúttal, a szerelmesekkel, a csikkszedőkkel és a gyorsrajzolóval…

– Egyszer én is lerajzoltattam magam – mosolyog a doktorné. – Olyan arca volt a rajzolónak, mint egy nyugdíjas tanárnak. És ehhez kihajtott cserkészing, spárgával összetűzött szemüveg. Hosszú zsinegen a rajzai, mint a száradó zsebkendők.

– És akik körülállják: a rajzot nézik, a modellt. Az meg csak ül, mintha legyek ragadtak volna az arcára. Alig várja, hogy szabaduljon.

– Még egy kis kávét? – Etel áthajol az asztalon, az arca megkövesedett, a szeme fénytelen. Tölt a kávéból, kínál a kalácsból.

– A te kalácsaid!… – rebben föl a tanítóné.

Nem tudom én ezt most hallgatni a kalácsról meg a kávéról! – Egyes részek olyan szomorúak, alig járnak arrafelé. Csak fák vannak, egy-két magányos öregúrral. A bokrokból hortyogás hallatszik. Aztán a sakkozók!… tetszett látni a sakkozókat? Reggeltől késő délutánig ott ülnek a padon a tábla fölé hajolva.

– Sok naplopó! – Etel még mondana valamit, de csak hallgat. Kemény, feszes vonal a szája. Helyette a tanító:

– Bizony, kérem, hogy micsoda emberek is vannak! – így töltik a napjukat.

Elvesznek ezek a hangok, és megint én beszélek.

– Vannak ám verekedések, még a rendőr se mer odamenni. Hátak gyűrűje veszi körül a verekedőket. A végén csak egy véres, poros csomag marad a földön, úgy vakarják össze. Aztán a ligeti kis színházak!… És a sír a fűben, az a magányos sír. – Fuit. – Ez áll rajta.

– Talán sétáljunk egy kicsit. – Etel föláll, a tanítóék is. A doktorné végigsimít a ruháján, és a csuklójára néz.

– Ó, az órám! Nézd csak meg odabent, Klárika.

A kislány beszalad. Az asszony tekintete végigfut az álló csoporton, rajtam. De már nem is lát.

– Megvan?

– Nem találom, anya. Az éjjeliszekrény fiókjában is néztem.

– Hát ez igazán… – hirtelen föláll.

– Majd amikor nem is tetszik keresni – bólint a tanító. Végigmennek a kerten, hallom, amint becsukódik a kapu. Az asztalon az uzsonna romjai. Nyomasztó, súlyos a levegő, a fák lombja mintha összefogódzna. Vörös arcú, szakállas öreg megy el a kerítésnél. Elnyűtt kabátján csörögnek az ócska érmek. Egy pillanatra megáll, és megemeli szikár botját.

– Vihar lesz éjszakára.

Vihar, vihar… – szél és eső zúg át a sötéten. A fák mintha eltűntek volna, és elmerültek a dombok is a házakkal. Valahol messze apró, sárga fény csúszkál. Az ablaknál állok, de mintha kint lennék a viharban.

A lányom nevével ébredtem. Nem tudom én, mit álmodtam, csak azt tudom, hogy úgy bennem van, mint egy éles kés, mint a fájdalom. A mozdulatait érzem, a furcsa, rikácsoló nevetését hallom, a ferde vágású szeme bennem ég. Valahol egy szobában ül, és füzetes regényt olvas, picit kidugja a nyelvét, a térdét felhúzza. Törökországban, vagy a Nefelejts utcában.

Lépéseket hallok, valaki jár a kertben. Talán a nővérem, vagy csak az eső. Ha mindent elmosna az eső, ha egyszer egy olyan vihar jönne!

A szomszéd szobában kattan a villany. A doktorné lépései, kihúz egy fiókot, arrébb tol egy széket. Ő se tud aludni. Reccsen a padló, mintha megállt volna a szoba közepén.

Aztán megint a lányomra gondolok. Miért nem tudtam soha beszélgetni vele? Mindenkivel, csak vele nem! Kiskorában szinte féltem tőle, aztán meg örültem, ha elcsavargott hazulról. Mi lett volna, ha egyszer az ölembe veszem? Olyan egyszerű az a mozdulat, úgy el tudom képzelni.

Egyszerre csönd lesz. Elállt a szél, és elállt az eső. Valami földöntúli fénnyel ragyog fel az ázott kert, és ismét látni a fák körvonalait. De én nem mozdulok az ablaktól. Széket húzok magam alá, úgy várom a hajnalt.

 

Nem tudom, mit akarnak azzal az órával! Reggel elmegyek a ház előtt. Etel kihajol az ablakon.

– Te Misa, nem láttad a doktorné karóráját? – Lóg a mosoly az arcán. És figyel. Nézi, ahogy itt állok a seprűvel, mintha minden mozdulatomat felnagyítaná.

– Hol láttam volna?

– Csak azért, mert nem találja. Tudod, már tegnap is kereste. Reggel kijött hozzám a konyhába, egész éjjel nem aludt.

Elhallgat, de a mosoly még nem tűnt el az arcáról. Olyan furcsa így, szinte várom, hogy egyszerre csak elindul vele az ablak. Végigmegyek a kerten, söpröm az utat. Mikor volt utoljára aranyórám? – a zacicédulát is eladtam. Nem érdekes. A doktorné persze más, biztosan a férjétől kapta. Fölkapom a fejem, az asszony megy el előttem. Mintha fölfúvódott volna az arcom, és észre se vesz. Én se köszönök. Délelőtt még egyszer látom: háttal felém, előrehajol. Elkerülöm, mintha sose beszélgettünk volna. Ebéd közben csak a kanalak zörögnek. Etel azelőtt se beszélt, de most valahogy másképp hallgat. Olykor rám néz a tányér fölött, hirtelen föláll.

– Bosszant a dolog.

Bemegy a szobába, a doktornéhoz. Ketten is beszélnek egyszerre, de egy szót se érteni. Micsoda fölfordulás! Szétnézek az üres konyhában, és egyszerre belém vág: ezek azt hiszik, hogy én csakliztam el az órát! A lábamból kifut az erő, kezem előrecsúszik az asztalon. Nem, ezt talán mégse!… Valaki kijön, megáll előttem, de nem is látom.

– Tud bridzselni, Misa bácsi? – Sima, nyugodt a doktorné arca. Ismét megkérdi. – Tud bridzselni?

Délután kint ülünk a kertben a tanítóékkel, és kártyázunk. A férfi:

– Igaz, megvan az óra?

A doktorné föl se néz a kártyából. – Majd előkerül.

Egy lap után nyúlok. Végignézek az arcokon. Nem látszik azokon semmi, mint a becsukott ablakok. De azért nem tudok köztük maradni. Játszma után elmegyek. Még hallom a doktornét.

– Megunta, Misa bácsi?

Utánam néznek, rólam beszélnek. Ki törődik vele? Csak el innen, minél messzebbre. Megcsap valami, mint a forró hullám. – Maguk közé ültettek, hogy figyeljenek, hogy figyeljenek, mint egy… – Köpök rájuk. Micsoda emberek ezek?… – a tanító úr, nagyszerű!

– Misa bácsi, hát magát is lehet látni?

Trieb áll a kocsma ivójában, a borbély. Gömbölyű, vörös arca akár egy léggömb. Hozzám jön, átöleli a vállamat.

– Éjjel lenyeltem egy fogamat, itt elöl. A feleségem észre se vette. Ha az orrom hiányozna, azzal se törődne, meg se látná. Hát így vagyunk.

Pohár kerül elénk, iszunk. Trieb beszél, beszél a feleségéről, a mesterségéről. Hanem mintha a doktorné ülne előttem: szinte látom azt a fölényes mozdulatát, ahogy keresztbe veti a lábát, cigarettára gyújt. Fölvont szemöldökkel néz, és már hallom is. – Nem, nem, Misa bácsi, azért ezt talán mégse…

– A József körúton volt üzletem, Pesten, igen! Színészek is jártak hozzám.

– A Ligetről beszél, Misa bácsi, a lóversenyről, és közben ilyesmit…

Elém csúszik a tanító dinnyefeje. – Otthagyta a kártyát, már nem tudott köztünk maradni!

– …és aztán Trieb, a marha, az állat megnősült. Ging-gang, meghúzták neki a harangot.

Egy pillanatra csak a doktornét látom, mögötte a borbély csúfondárosan mekegő hangja. Aztán mintha a sarkokból figyelnének.

– Gyere haza, Misa.

Etel áll az asztalnál, kék kötényben, bekötött fejjel, mint amikor az állomáson várt. Hát eljött értem… de miért néz úgy? Aggódás van a tekintetében, szeretet. Nem, ő nem hisz rólam semmi rosszat. Legszívesebben azt mondanám: – Maradjunk itt, ne menjünk vissza közéjük. – Hanem fölállok, és azt mondom a borbélynak:

– Hazamegyek a nővéremmel.

Keveset beszélünk az úton. Etel olykor megfogja a kezemet, rám néz. – Misa, Misa…

– Hagyd, Etel, nincs semmi baj. Mindenki azt gondol, amit akar, csak az a fontos, hogy te… Hiszen mindig is csak veled akartam beszélni, kicsodák ők nekem?

Csönd zuhan rám. Ebben a csöndben már nem lehet beszélni. A kis szobámban ülök, mellettem Etel. Jó, hogy itt van, komisz dolog lenne most egyedül. Nem tudom, mit csinál: a karját látom, az arcélét a kendő alatt. Aztán az is eltűnik. De ez a csönd – olyan sűrű, kegyetlen. Ha Etel szólna, miért is nem beszél? Halk neszezés fut végig a falon, az ajtónál elakad. Aztán megint valami kapirgálás. Árnyék hull a falra.

Fölállok – fölállok, és nézem Etelt. Háttal felém, keze az ágyamban, a párna alatt turkál. Dereka előrehajol, feje szinte belefúródik a falba. Hirtelen fölegyenesedik, mintha megmerevedett volna, aztán felém fordul. Így állunk szemben egymással. Egyszerre beszélni kezd, karját földobja, gyorsan pattognak a szavak. De én csak az arcát látom: összezsugorodik, akár egy sült alma, aztán felfúvódik. És akkor kiszakad belőlem:

– Hát ezért hívtál haza, ezért jöttél értem?! Ilyen a szereteted, a?!… Hazug vagy, és hazugok vagytok mind!… hazug… ha-zug!

Kirohanok a kertbe, elkapom a kerítést, úgy rázom.

Gyalázatos hazug! Nyomorult! – Elrohan fölöttem az ég, és nem érzem a földet se. Alakok futnak a távolban, körbe-körbe, miféle tánc ez?! Meg akarnak fogni, bekeríteni – beszélnek, integetnek. Bűzös a leheletük, a szavuk.

– Engedjetek! Engedjetek!

Lehull a kéz, nincs, amit megfogjon, elhallgatok, nincs, akihez szóljak. Ők is elhúzódnak tőlem messzire. Egyedül maradok, egyedül, mint az égő kín, mint a szégyen.

Kié ez a zokogás? Misa, hé, öreg Misa!…

 

Szúrós reggeli eső mossa a kavicsos, homokos Duna-partot. Áznak az emelődaruk, a házak és az üres, elhagyott sétányok. Nem tudom miért, ez a kép van előttem. Ezt látom, ahogy egyedül ülök a szobámban. Etel és a doktorné múltkor bejöttek hozzám, mintha beteget látogatnának. – Megvan az óra. Misa bácsi, ne haragudjék, nem úgy gondoltuk. – Bocsáss meg, Misa.

Nincs mit megbocsátani és nincs kinek megbocsátani. Ki másra gyanakodhattak volna? És hogy a nővérem is?… hát ő aztán igazán ismer. Aztán pedig, mintha már itt se lennék. Régi szobákat látok, ahol valamikor laktam, régi ismerősökkel beszélgetek: öreg zsokékkal, pincérekkel. Vagy egyedül ülök a kávéház üvegablakánál, és kibámulok az utcára.

Lent a kertben megcsikordul a kavics, valaki végigmegy az úton. De ez is olyan régi zaj, és nem is ebben a kertben.

Hanem a lépések közelednek. Valaki megáll az ablaknál. Fölállok, de nem megyek az ablakhoz. Ki az ott lent? Etel, igen… szinte látom, ahogy kezét összefonja mellén, és vár. De hát mire vár? Ha be akar jönni hozzám, csak tessék! – Gyere be, Etel, foglalj helyet. Ne hidd, hogy haragszom.

Elmélyül a csönd, és már senki sincs az ablaknál. Nem tudok tovább a szobában maradni. Kint a kertben a falevelek súrolják az arcomat. Egyszerre csak megállok… most, jön Etel.

Aztán megint vissza a házba.

Másnap levél a lányomtól. Nézem a feladót, a címzést. – Hotel Garçon. – Ismerem azt a szállodát abban a régi, kis utcában. Az írás kusza, gyerekes, a levélben pedig egy szó sincs külföldről, Törökországról. Egy mondat ugrik elém. – Látni akarlak, apa. – Látni akar… hiszen akkor elmegyek innen, itthagyom ezt a házat, elmegyek a lányomhoz.

Etel áthajol a vállamon. Olvassa a levelet, és közben engem néz.

– Elmégy?

– Olvashatod, hogy látni akar.

Hallgatunk egy kicsit, aztán megkérdem.

– Indulhatok holnap?

– Miért ne?

– Úgy értem, ha valami dolog van…

– Ne legyen gondod vele.

Reggel csomagolok, na hiszen, mintha valami nagy munka lenne! A strandtáska vigyorogva szétnyílik. Etel csomagot hoz és pénzt.

– Tedd csak el, Misa. A csomagot a lányodnak küldöm. Egy kis sütemény. Hogy gyűröd azt az inget!

– Ó, mindegy már annak.

Kiveszi a kezemből, és szép rendesen összehajtja. – Tudod, Misa, mindig azt hittem, hogy ha megjössz, hát autón jössz, sok pénzzel. Talán Amerikából. Emlékezhetsz, anya is mondta: Sokra viszi a Misa. Aztán, ha láttalak a kertben foltos ingben, lyukas kalapban… Mintha becsaptál volna. De majd talán a lányod…

– Igen, majd ő.

– És hogy féltem az óra miatt! Hát már ilyet is csinál a Misa?!… Inkább én találjam meg.

– Nem kérdeztem, Etel.

Kikísér az állomáshoz. A doktorné a szobájában van, tőle nem búcsúzom. A lányát látom a kertben, a virágok között.

– Írj, Misa, és néha jöjjetek ki.

Még várni kell a vonatra. Kevesen vannak az állomáson. Egy sárga nadrágos férfi fel-alá járkál, megáll, köszön a nővéremnek. Felzendül a táj: itt a vonat. Fölugrok a lépcsőre, intek Etelnek. Most még mondani kéne valamit… Kinyújtom felé a karomat, és a vonat lassan elindul.

– Etel!

Ő pedig csak áll a sínek mellett, egyre vékonyodva. Nem több, mint az árnyék.

Tribünök árnyéka

– Jól leégtél a Kinkivel!

Csempe-Pempe fölnézett a söröskorsóból, megtörölte a habos száját. Hosszú, fekete kabátos, karvalyképű férfi állt az asztalnál. Szinte hintázott, lebegett a söntés lassan úszó, kövér füstjén. Két tenyerét az asztal lapjához nyomta. Elvigyorodott, de oly sötéten, mintha a sörös arcú Csempe-Pempét bele akarná nyomni az üres hordóba.

– Úgy hallom, jövő héten Kinki már nem is játszik, kiesik a csapatból. Mit szólsz ehhez, Csempe-Pempe?

Csempe-Pempe hátradőlt a széken, mellét kifeszítette. Apró, sovány ráncokban lötyögött az arca.

– Nagyon jól tudom, hogy ki terjeszti ezt a Kinkiről. Az a botlábú kis Sörös, akit kinyomott a csapatból. Persze, most eszi a fene! Hát ide figyelj, Beznarik, én ismerem a Kinkit, én hoztam fel vidékről a Titániába.

– Tudjuk, tudjuk!

Már többen álltak az asztalnál. Idejött a fehér kötényes Bodnár papa is, a tulaj. Kétfelé fújta szőke bajuszát, csípőre tette a kezét, és megkérdezte:

– Hozott valaha a Csempe-Pempe egy jó játékost a Titániába, hozott egy jó focistát?

Csempe-Pempe fölállt, és így akárcsak leült volna. Alig volt nagyobb a széles hátú széknél. Két kezét zsebre tette oly elszántan, mintha súlyzókat szorongatna.

– Hogy kit hoztam a Titániába, azt hagyjuk! Azt hiszem, a Gyurik Pubit nekem köszönhetik, és Karikát is én csíptem fel egy kültelki pályán. Mind a kettő válogatott. Na jó, hogy aztán a Gyurik Pubi annyit nőzik, és nincs kondícióban, arról igazán nem tehetek. De hát, hogy kiket hoztam a Titániába, azt hagyjuk! De miért nem megy Kinkinek a játék? Mert nem megy, elismerem. Bár a labdakezelése most is kifogástalan, és a gyorsasággal sincs baj. Csak bátortalan, és hiába, még nem szokta meg a Titánia stílusát. Más egy vidéki kis csapatban játszani, és más a bajnok Titániában. Azt hiszem, ezt elismeritek? De a legnagyobb baj, hogy égetik a fiút!… – Egy mozdulattal arrébb tolta a széket. – Hiszen a vak is látja, hogy a háta mögé kapja a labdákat!

– Mert nem tud helyezkedni!

– Nem tud helyezkedni?! – Csempe-Pempe mindkét kezét fölemelte. – Ez a fiú nem tud helyezkedni, aki előre megérzi az ellenfél minden mozdulatát?! Égetik, mert nem brancsbeli, égetik, mert vidékről jött!

– …más is jött már vidékről, és nem volt semmi baja a fiúkkal.

– Figyeljétek meg, hogy ma nagyot játszik az ETC ellen. Csak kapjon rendes labdákat…

Szürkére borotvált arc bukott be az ajtón. Egy pillanatra felvillant a kék ég, aztán megint elnyelt mindent a füst.

– Gyertek már, mindjárt vége az előmérkőzésnek!

Csempe-Pempe begombolta a kabátját. – Inkább megnéztem volna az ifjúságit, mint veletek hülyéskedjem. Én a kölyökcsapatokat is figyelem, egy játékost gyerekkorától kell ismerni. Ti persze!… – Legyintett, és kilépett az ajtón.

Kis téren ment át a pálya felé. Beznarik, a karvalyképű Beznarik ment mellette. Hallgat a rohadék, gondolta Csempe-Pempe, hallgat és vigyorog. Ezzel akar froclizni. De téved, nagyon téved!

A pályabejárónál hirtelen megfogta Beznarik kabátgombját.

– Még látjuk a Kinkit címeres trikóban!

– Igazán?

Csempe-Pempe nyelt egyet. De ahogy belépett a pályára, elmosolyodott. Ó, itt egészen más, mint abban a ronda, füstös kocsmában vagy az utcán. Előrefúrta a fejét a vállak között. Sportlapot lobogtatott a szél, zöld, kék és sárga cédulák röpködtek a levegőben, telt söröskancsón csordult a napfény, újabb és újabb arcok jöttek a bejáró felől.

– Tökmagot tessék, tökmagot!

– Friss a söröm!

Csempe-Pempe nagyot szippantott, mintha egyszerre akarná magába szívni a pálya levegőjét, aztán fölment a lelátóra, a nagy tribün mellé, és az üres, zöld gyepet nézte, a tömeg hullámzását, ahogy ringva összehajolnak az arcok. De Csempe-Pempe most ezt se bánta, a pályáról beszélt, a régi pályáról.

– Nem volt ám ez ilyen szép füves, amikor az ificsapatban játszottam balfedezetet. Igen, balfedezetet. És kikkel, Beznarik, kikkel?! A Tóth Karcsi volt előttem a szélső, később huszonötszörös válogatott!

– Úgy tudom, nem kerültél be a nagycsapatba.

– Tartalék voltam. – Csempe-Pempe egy kopott hirdetést nézett a nagytribünön, a kispadot, a pálya mellett, ahol a tartalékosok ülnek. – Ez is új, ez a pad… Akkor én még a kapu mögött álltam. A Csomó volt a kapusunk, az öccse a jobbhátvéd, a Csomó II, öngyilkos lett. Egy ringyóért, persze! Kedd délután még beszéltem vele a tréningen, aztán…

Halk moraj futott végig a nézőtéren. Piros trikós játékos szaladt ki a zöld gyepre, hóna alatt barna labdával. Félkört futott egyedül. Felrúgta a labdát a magasba, nyargalt a kapu felé. Utána még tíz pirostrikós, libasorban. – Ütemesen zengett a tribün és az állóhely.

– Ti-tá-nia! Ti-tánia!

Aztán külön egyes neveket kiabáltak.

– Dudus, csak nyugodtan, édesapám! Bumbi! Bumbi!!

– Sántikál a Kinki – mondta Beznarik –, húzza a lábát.

– Micsoda beszéd, csak a térdét hajlítgatja! – Csempe-Pempe csavart egyet a nyakán. (Hogy fulladna meg ez a Beznarik! Többet nem is szólok hozzá, nem felelek. Biztosan vissza akarja dugni a kis Söröst a Kinki helyére. Persze, ő fedezte fel azt a nyikhajt!)

Csempe-Pempe előrehajolt. – Kinki! Kinki!

Taps, megint taps. Egy nő felvisított.

– ETC!

Fehér mezben futott ki az ETC csapata, elöl egy kis szőke, karikalábú. Kövér, kopasz férfi jött utánuk fehér ingben, fekete nadrágban. Lehajtott fejjel jött, síppal a szájában. Őt nem fogadta taps.

Csempe-Pempe két gyors mozdulattal végigsimított a haján. – A Brumiller a bíró, ezzel mindig baj van. Emlékszem, ősszel egy tiszta tizenegyesünket nem adta meg. – A fejét csóválta, majd egész váratlanul elbődült. – Hajrá, Titánia!

A csapatok felálltak. A piros trikós Titánia-csatársor jobbszélén Kinki. Felsőtestét kissé előredűtötte, két kezét összedörzsölte, egy pillanatra fél lábon állt, mint akinek már nagyon kell pisilni.

Apró, éles fütty, és a Titánia középcsatára elindította a labdát. Jobbra játszott az összekötőnek. Az ki szélre – meredek passz! – és már Kinki nyargalt a labdával. Hatalmas, cigányképű hátvéd robogott felé balról, akár egy száguldó oszlop. Lendült a láb, Kinki átemelte a labdát, beadás középre, aztán már vágtatott a kapu felé…

– Jaj, jaj! – Csempe-Pempe a homlokához kapott. – Vissza kellett volna játszani a Kinkinek, lyukra tenni, de ez az állat Kefe megint önző, ő akar gólt rúgni. És hogy fölészúrta, te jószagú Isten! Nem baj, a Kinki játékban van, az a fontos, hogy sok labdát kapjon.

– Épp most rontott el egy beadást. – Beznarik megfogta Csempe-Pempe karját. – Nem volt a helyén a Kinki, nem volt a helyén.

– Magas labdát adott a fedezet. – Csempe-Pempe beordított a pályára. – Laposan játszani, a földre vinni a labdát, gurigázni! – Barna papírba csomagolt zsíros kenyeret húzott elő a zsebéből, lassan majszolgatta. – A fedezetek nem tudnak passzolni. Hol van a régi Titánia-fedezetsor: Csermák, Barna, Nagyvágó?… Ahogy azok fociztak! A Barna tréner Dél-Amerikában, Nagyvágóval tegnap beszéltem a villamoson. Kalauz. – Vanay, te marha!

Csempe-Pempe szájából kihullott a kenyér. És csak nézett megkövült arccal, kidülledt szemmel.

– Ezt a potyagólt beengedni! A hasa alatt csúszott be a labda! Mindig mondtam, hogy a Vanay nem kapus. Egy-nullra vezet az ETC, egy ilyen link góllal. És még ő veszekszik a hátvédekkel, a Vanay!

Csempe-Pempe beleharapott a kenyérbe, a morzsák potyogtak a szája széléről.

– A csatársor már megint tologat a kapu előtt. Jobbra, Kinkinek! Hogy megy rá az a hátvéd!… Állat, gyilkos! Kiállítani! Páros lábbal ugrik bele…

– Na, na…

Csempe-Pempe úgy hajolt előre, mintha be akarna rohanni a pályára. Egy pillanatra Beznarikra nézett, arra a sötét karvalyképűre.

– Mit na, na? Lerúgta a Kinkit! Nem tud fölállni…

– Műesés.

– Ez, ez műesés?!… – Csempe-Pempe elfulladt, nyál fröccsent a szájáról, kenyere földre hullott. Fél kézzel megkapott egy hátat. Nézte, ahogy odalent ketten próbálják fölállítani Kinkit. Az összecsuklik. Aztán ölben viszik le a pályáról, be az öltözőbe.

Akkor már Csempe-Pempe is sodródott lefelé. Majd keresztülesett egy gyereken, valaki a derekára vágott, de ő csak törtetett az öltöző felé. Szikár, fehér bajuszos férfi állt az öltöző bejáratánál.

– Senki sem mehet az öltözőbe.

– De Weisz bácsi…

Csempe-Pempe fölött, mint egy hatalmas, megvadult állat, bömbölt a tribün. (Kiállítani, tizenegyes!) Karok, botok lógtak le a páholyokból, de ő csak Weisz bácsi szigorú őrmesterarcát látta. Már rá se néz az öreg, áll hátratett kézzel.

– Weisz bácsi, mi van a Kinkivel?

– Még nem tudjuk, talán csontrepedés.

– Csontrepedés… – Csempe-Pempe egy darabig még a bejárónál ácsorgott, mintha Weisz bácsi hóna alatt akarna becsúszni, aztán kifelé indult. Hirtelen visszaügetett. – Mondja meg a Kinkinek, hogy meglátogatom.

– Annyi vész – legyintett Weisz bácsi.

– Tessék? – Nem kapott választ. Megint elindult. Egy csoportnál megállt, hátha hall valamit a Kinkiről. Senki nem beszélt róla. Annyi vész, mondta Weisz bácsi. Ő se szereti a Kinkit, talán még örül is, hogy lerúgták. Azt mondják, nem a Titániába való. A kis Söröst teszik majd a helyére. Mit tud a kis Sörös? Durva, erőszakos pacák. Nem, hát nem is hoz ide több játékost. Mióta az elnök, az öreg Kerényi meghalt, nem értenek itt a focihoz.

A kijárónál visszanézett Csempe-Pempe. Visszanézett a nagytribünre, a pályára, és köpött egyet. – Majd szerezzen nekik a Beznarik játékost, én nem, én többet nem! Az ember kijár a grundokra, vidékre utazik, aztán itt az eredmény… Hát ebből elég!

Elindult a Népliget felé.

Üres és fénytelen volt a vasárnap délutáni járda, akár a vékony kis út a liget fái között. Sárga nadrágos férfi aludt az egyik padon, kezét zsebében felejtve – Csempe-Pempe a fiúkra gondolt, akik a grundokról és a terekről elindultak a pálya felé, akik először húznak stoplis cipőt. Aztán otthon azt mondják az anyjuknak: Mama, azt hiszem, megy a foci, bekerülök a csapatba. A mama nem szól semmit, csak felkel a hokedliről, és zsírt ken egy karéj kenyérre. És ha a fiú bekerül a csapatba, ha bekerül a válogatottba, mit ér az?… A végén kikopik. Vagy kitúrják, mint a Kinkit, mert nem megy inni a többiekkel, nem zsugázik.

Széles térségre ért, leült egy padra. Gyerekek ugráltak előtte, de éppen csak a mozgó, fekete vonalakat látta. – Húsz éve hajszolok játékosokat a Titániának, húsz éve; és nem engednek be az öltözőbe, ha valaki megsérül! Jó, rendben van, Weisz bácsi!

Egy pillanatra fölnézett.

Apacsinges, mezítlábas fiú állt két fa között, kezét térdére téve. Kipirult arccal kiabált.

– Most te lövöd a tizenegyest, Cammogó! – Úgy vetődött, mintha ezren és ezren néznék. Elcsípte a rongylabdát, kirúgta a többi fiú közé. – Én vagyok a Zsák, a nagy kapus!

Hülye vagy, fiacskám, gondolta Csempe-Pempe. Inkább moziba mennél, csupa vér a térded. Na, ezt szépen kifogta, ezt a lövést. Jól helyezkedik, és nyugodt, akár az Amsel Náci. Kéne a Titánia-ifibe egy jó kapus…

– …A fene egye meg a Titánia-ifit, a fene egye meg az egész Titániát!

Csempe-Pempe keresztbe vetette a lábát, fölnézett az égre, fütyörészett. (Sej, haj, gyöngyvirág…) A Vanay se tud semmit a nagycsapatban, még sose volt rosszabb kapusa a Titániának. – Ezt is kivédte a kölyök! De ha ravasz, helyezett labdákat kapna…

Csempe-Pempe fölállt, visszaült, megint fölállt. Körmével egy fa kérgét kapargálta. Aztán mintha távolról látná magát, ahogy a gyerekek közé megy.

– Úgy, úgy, fiacskám, ide, a tizenegyes pontra a labdát!

– Hát itt vagy, hát még a mérkőzés után se jössz haza?!

Sovány nő állt Csempe-Pempe mellett. Karján kis kosár, abban tarka kendőbe csavart lábosok.

– Nem mondtam, hogy el kell menni a kórházba, a mamához!?

Csempe-Pempe az asszonyt nézte, és az örökké hideg, homályos konyhát érezte mögötte, félig üres lekvárosüvegeket, pecsétes asztalterítőt és a mamát, a fogatlan, ráncos képű mamát a kórházban.

– …De te itt csavarogsz! Ez egy férj, ez egy… Mert semmi se érdekli, csak az a vacak futball. Hát válassz! Megyünk végre a kórházba, vagy…

– Mit szólsz, anyám, maradok!

Nagyot rúgott a rongylabdába. A felesége arca mintha apró darabokra szakadozna. Valamit rikácsol, de ki törődik vele?! – Aztán már a fák között lehetett látni az asszony vékony alakját a kis kosárral.

– Még egy ilyen sarkost tessék lőni! – ugrált a gyerek a kapuban.

– Ezt beszedted, fiacskám. Gól! Persze, a bal sarokba vártad a labdát. Vigyázz, magas bombát küldök!

Csempe-Pempe magas „bombát” küldött, aztán laposat, majd félmagasat. A gyerekek körben álltak körülötte. – Ez biztosan valami nagy játékos lehetett – súgta egy szeplősképű. Bekerülhetett volna ő a nagycsapatba is, csak hát gyönge fizikum, gyönge fizikum… Ahogy megint nekiállt egy tizenegyesnek, Duck urat érezte a háta mögött, a régi trénert. Szinte hallotta a reszelős hangját. – Senki nem tud úgy tizenegyest lőni, mint Csempe-Pempe.

Aztán egyszerre elrepült a jobb cipője, és ott ugrált zöld harisnyában. Ketten is rohantak a cipőért.

– Köszönöm, öcsi!

Egy padhoz ügetett, befűzte a cipőjét. Fölállt. Előtte a kapus izzadt, vörös arccal.

– Hogy hívnak, fiam? Gruber Karcsi? Hát ide figyelj, szerdán kijössz a Titánia-pályára. Tréningre. Majd bemutatlak az ificsapat mesterének. Négy órára! – Fölemelte az ujját, aztán megfordult és ment. Gruber Karcsi mellette futott, mint egy kölyökkutya. Szólni nem szólt, csak nézett rá. – Csempe-Pempére.

Kint az utcán már egyedül volt. Megint látta a pálya magányos, sötét tribünjét. És most haza? A felesége még a kórházban van. A konyha sötét, bent a szobában a függöny lehúzva. Aztán majd hazajön az asszony, lerakja az üres lábasokat.

Csempe-Pempe befordult a pálya mellett, Bodnár papa kocsmája felé. Nem, hát még nem mehet haza. El kell mondania, hogy talált egy kapust az ifjúsági csapatba. A Gruber Karcsit.

Belépett a söntésbe. Körülnézett, olyan arccal, mintha fütyölni akarna. Ott a Beznarik meg a többi vén róka. Kártyáznak.

Megállt mögöttük. Ócska, pecsétes kártyalapok csattogtak előtte. Beznarik hátradőlt a széken, kabátja, mellénye kigombolva. – Hát ezeknek beszéljen az új kapusról, ezeknek az ásatag alakoknak?

– Fröccsöt! – Csempe-Pempe félig rádőlt a pultra. Ivott. Frissen pattogtak előtte a poharak. Fehér fröccs, piros fröccs, jöhet egy fél deci barack! – Papa, Bodnár papa, találtam valakit, egy fiút a ligetben. Szerdán kijön a tréningre, majd nézze meg!

Bodnár papa bólintott, a kártyázókhoz ment.

Csempe-Pempe hátrasandított. Nem, őt nem hívja senki. Az üvegeket nézte a pulton. Nagy hasú, kék üveg, oly kövér és sötét, mintha benne örvénylene a tenger, mellette egy világoszöld. Aztán vidám, sárga üvegek hosszú sora. – Hajók és messze távoli öblök matrózokkal. Néger nők sétálnak a parton, a fülük és a nyakuk tele gyönggyel. Utazni kéne, fölülni a hajóra… – Az asszony már otthon van. Előtte a könyv, de nem olvas. Az orra vörös és hideg, akár a keze. Az egész nő olyan pinceszagú…

– Bodnár papa, még egy pohárral, ne sajnálja!

– Nem lesz sok, Csempe-Pempe?

– Ismeri ezt a verset, Bodnár papa? Tajték táncol, fehérek a habok, el innen, el! Mi tudom én, ki írta?! El innen, el! – Elhallgatott, és roppant szigorúan nézett az üvegekre. Hirtelen hátralépett, mint akinek a szemébe fújtak. A nagy, kék üveg tetején önmagát látta összezsugorodva, lábát lógázva. De már el is tűnt, akárcsak lecsúszott volna.

– Potty! – mondta Csempe-Pempe, és a kártyázókhoz ment. Megfogta egy szék támláját. – Én most zavarlak benneteket, tudom. Bocsánat! Bocsánat, Beznarik, bocsánat, Nagy Béla, Irsay uram… mégis elmondom, hogy kint a ligetben láttam egy fiút, egy kapust, két fa között védett, nyugodt, mint Amsel Náci… A feleségemet megsértettem, ez nem vitás, majd otthon erről még beszélünk. Nem kísértem el a kórházba, utálom a kórházat, a mamát, a kedves anyósomat utálom… de még akkor is bocsánatot kérek! Micsoda pofákat vág majd a feleségem, micsoda pofákat… mindegy. Az a fiú úgy helyezkedik, az olyan kapus lesz… Én csak ránézek valakire, és már látom, mennyit ér! Ezek az igaziak, a rongyos kölykök, akik a ligetből jönnek, az utcáról, mert ezek tudnak küzdeni, nem a pénzért, a dohányért… szív, az van bennük! Elég, ha odadobsz nekik egy stoplis cipőt meg egy trikót… Tudod mit, Beznarik, fütyülök a feleségemre, haza se megyek, majd csak reggel vagy délben. Hosszú, vékony nyaka van a feleségemnek… Ha a két ujjamat belenyomnám az ádámcsutka alatt… Azt az ádámcsutkát, te nagy ég! Éjjel párnát dobok az arcára, aztán ráülök, és addig ülök rajta… Drága kis anyám… Szerdán kijön a tréningre Gruber Karcsi. Pár évig az ifiben játszik, aztán a nagycsapatban, majd a válogatottban… Lehet, hogy elfelejt, nem emlékszik rám, lehet. Nem számít… Amikor ő a válogatottban véd, én talán lent leszek valahol vidéken, egy kis pályán a kukoricás között, mert ez ér valamit, hogy az ember mindig újabb és újabb… Drága kis anyám, kis feleségem… Te kosz, te moslék! Igenis, moslékpofa! Moslékpofa!

– Jól van, Csempe-Pempe, eleget beszéltél. Eredj a fenébe!

Egy varjú mondja

Sose volt éppen jó dolgom, de azért valahogy éltem. A feleségemet otthagytam. Nem haragudtunk egymásra. Csak magamnak is alig jutott ennivaló, mit kezdjek vele? Más is csak ezt tette volna. Különben sose érdekelt, hogy más mit csinál.

Télen bizony nehéz ennivalót szerezni. Elhagytam az erdőt. Benéztem a városba. Azt hiszitek, ott jobb volt? Ugyan! Vissza is jöttem. Fölfedeztem egy vendéglőt a vasútállomásnál. Előbb is észrevehettem volna. Egypárszor körülrepültem. Egy közeli fára telepedtem. Két gyerek meglátott. Hógolyókkal dobáltak. Nem találtak el. Megszoktam már az ilyesmit. Ezért is kerültem az embereket. Kissé ostobák. De most maradtam. Még csak följebb se repültem. Éhes voltam. Fáztam.

Ködmönös, csizmás nő jött ki a vendéglőből. Csak nézett. Elkezdett nevetni. Kihívta a férjét. Rám mutatott. A férje is nevetett. Na jó.

Aztán ennivalót hoztak. Kis tányérban morzsákat. Még húsdarab is akadt köztük. Ez a lényeg. A tányért letették a fánál. Bementek. Jólesett az étel. Képzelhetitek. Még arra is gondoltam, hogy a feleségemet idehozzam. Lám, alig volt valami a gyomromban, és máris a feleségem… Ilyen vagyok, hiába.

Máskor is kaptam enni. Nem tányérban, dehogy! Kiszórták a morzsát a vendéglő elé. Vagy az ablakpárkányra. Az asszony meg a férfi már nem törődtek velem. De hát ez nem is fontos. És aztán a gyerekek… Ahogy megláttak, károgni kezdtek. Azt hiszem, valami nevet is adtak. Samu. Így hívtak. – Samu! Samu! – Ilyenkor kicsit közelebb röpültem. Ha egyszer örülnek neki?…

Egy éjjel kucsmás, nagy bajuszos férfi bukdácsolt ki a vendéglőből. Ahogy meglátott, az öklét lobogtatta. Ordított. Hogy mi baja lehetett velem?… Többen is kijöttek. Kiabáltak.

Elrepültem.

Reggel megint visszajöttem. Megszoktam, hogy szidjanak. Nem olyan nagy eset. Megint kaptam enni.

Egyszer a sógorom is arra repült. Persze mindjárt mellém telepedett.

– Akad itt ennivaló?

– Semmi. Nemsokára én is elrepülök.

Károgott egy kicsit az öreg, aztán otthagyott. Kész szerencse. Majd bolond vagyok összecsődíteni a rokonságot!

Elmúlt a tél, és én még mindig a vendéglőnél kosztoltam. Közben a feleségemet is kerestem. Hiába. Ez bántott egy kicsit. De különben jól éltem. Hát nem haltam éhen. De egyszer még meg is simogatott az asszony. A vendéglősné. Igen, erre jól emlékszem. Az ablakpárkányon csücsültem. Kijött, megsimogatott. Mondott is valamit. Már régen elment, de én még mindig nem repültem el.

Egyszer csak megjelent Ilea, a sas. Az egyik szárnya meg volt lőve. A gazda találta el. Behozta a vendéglőbe. Ha láttad volna, hogy sétált az asztalok között!… Szóltak hozzá, de ő nem nézett senkire. Kikapta a vendégek tányérjából a húst. Igen, igen! És bántotta valaki? Dehogy! Ki merte volna bántani Ileát?!

Mindenki csak vele törődött. Az asszony is. Egy darabig még kaptam ennivalót, de aztán… Hát igen, elfeledkeztek rólam.

Csak Ilea…

Olykor a vendéglő tetejére röpült. És csak nézett a levegőbe. Órákig ült így. Kiterjesztette a szárnyát.

Köszöntöttem. Semmi. Meg se hallotta. Meg se látott. Mintha a világon se lennék. De miért? Mert csak egy varjú vagyok?… Gondoltam, otthagyom Ileát, a vendéglőt. Hiszen úgyse kapok enni. És megpróbáltam beszélni a sassal.

– Ma igazán szép időnk van.

Elnézett fölöttem, valahova nagyon messzire. Körülröpültem. Károgtam. A szeme se rebbent.

Egyszer elutazott. Vonaton, igen, igen!… A vendéglős rokonához. Két nap múlva jött haza a vonat tetején. Azt mondják, ivott is. Megkérdeztem.

– Lakodalom volt?

Rám nézett, aztán elfordította a fejét.

Persze a gyerekek is csak őt bámulták. Nekem már senki sem kiabálta, hogy Samu! Samu!

Éheztem. Elrepültem ennivalóért. De másnap visszajöttem. Hogy mi a csudát akartam?

Ilea a vendéglő tetején ült.

Egy fára repültem. Csak néztem. Hát ezért nem kapok semmit? Ezért? De hiszen buta! Ahogy belemered a levegőbe!… Semmit se lát. Neki nincs erdő, hegy… Csak ő maga! De miért olyan büszke? Miért?!

– Jó napot kívánok.

Nem is hallotta. Még egyszer köszöntem. Hiába. A fenébe is, igazán köszönhetne! Én is élek. Az ám, egy varjú.

Körülötte röpködtem.

– Hogy van a lába? Fáj? Nem?

Észre se vett. Az a gőgös, merev tekintet… De hova néz, mit lát?!…

– Itt vagyok, Ilea úr! Eszem ágában sincs elmenni! Ó, dehogy! Zavarom? Nem tetszik, hogy itt vagyok? Sajnálom!

Közelebb repültem, egyre közelebb. Vágjon agyon, bánom is én!

Semmit se csinált. Meg se mozdult.

Feléje vágtam a csőrömmel. Zuhanás. Valaki kirohant a vendéglőből. Aztán többen is.

– Kiütötte a szemét!

Kövek repültek felém. De hol jártam már akkor?… Hát így volt.

Tessék? Hazudok? Lehet. Egy varjú éhezhet, fázhat, lophat, de hogy kiüsse egy sas szemét? Röhej.

Polgárok

– Egy férfi keresi a nagyságos asszonyt. Az őrség nem engedi fel. – A csontos, sápadt arcú vice elmosolyodott. Rántott egyet a satyakján, aztán széttárta a karját. – A Pintérné gubbaszt a kapuban, karszalaggal.

Berényiné fölállt, igazított valamit a ruháján.

– De kicsoda? Nem mondta?

– Nem, azt nem mondta.

Az asszony elindult lefelé a lépcsőn. A negyedik emeleten kinyílt egy ajtó. Keménykalapos, bajuszos férfi állt a küszöbön; valószerűtlenül hatalmas mellét mintha felpumpálták volna. A szerény, szürke ruha alatt haragoszöld ing. Nézte az asszonyt, aztán egész váratlanul bevágta az ajtót.

Berényiné megállt. Hát ezzel meg mi van? de nagy úr, amióta irodafőnök! A Siklós!

Az első emeleti lépcsőfordulónál egy vékony, sárga hajú nő állt. Előtte hatalmas bőrönd. – Jaj Istenem, egész nap ez a légó! Ma kétszer volt riadó. Van műsor?

– Nem tudom, nincs nyitva a rádió.

– Nem merek felmenni. Hallja? Repülő… vagy autó? Az ember már igazán… – És csak állt tovább a falnál.

Lent a kapualjban egy pergamenarcú, ősz nő kötött. Hegyes, kemény vonású arca furcsa ellentétben volt derűs, fehér hajával. Ahogy meglátta Berényinét, ölébe eresztette a kötést.

– Kint áll. Idegen nem jöhet be. Senki idegen.

Berényiné először csak a férfi szemét látta, a tekintetét. Annyi fáradtság, elgyötörtség volt benne. Kóbor kutyák néznek így. Az arc szürke volt. Az asszony úgy érezte, hogy a szürke réteg alatt egy másik arc él. Vékony öltés a száj vonala.

– Kálmán!

A férfi kinyitotta a száját, de nem szólalt meg, oldalt rántotta a fejét.

– Bélánál voltam a kórházban. Azt mondta, Ida néni talán tud egy helyet. Két hete lógtam meg a munkatáborból. Azóta… – Elakadt, a földet nézte. – A múlt héten még volt hol aludjak, de onnan is el kellett menni. És már egy kávéházba se merek bemenni. Sehová.

– Az Istenért, csak ide ne! Az egész ház nyilas. Följelentik. Tegnap vittek el valakit a második emeletről. – És akkor meghallotta a hangját; olyan szánalmas volt, olyan… Elhallgatott.

A férfi mintha nem is hallotta volna. Aztán csak annyit mondott: igen, igen… – Messziről jöttek ezek az udvarias szavak, valahonnan egy jól fűtött szobából. Az asszony egy pillanatra szinte látta, amint a fia és Kálmán verseket olvasnak. De aztán megint az az űzött kutyatekintet volt előtte. – Beengedem, ha így néz, beengedem, hiszen az nem lehet, hogy… – Nem maradhat itt, értse meg! – Megbicsaklott a hangja.

De akkor a férfi már elment. Egy darabig még látszott a háta, az előrebillent feje, aztán eltűnt. A temető falánál pedig feltűnt a hosszú sor katonai teherautó. Egy német katona vágtatott el motorbiciklin, aztán még egy. Mintha eddig ezt a képet Kálmán elfogta volna sovány vállával, de most itt volt, és az asszonynak néznie kellett. Szekerek vonultak el; az apró kis lovak fáradtan bólogattak, akár a bakon a katonák. Egy pillanatra közel érezte magát a fáradtan bólogató katonákhoz, aztán megint az a sivár üresség – és a félelem. Ha nem tudta volna elküldeni Kálmánt!… De hogy nézett, Istenem, hogy nézett! Mégis föl kellett volna engedni; olyan nagy dolog ez, olyan nyomorult. A szánalom is nyomorult.

Pintérné még mindig kötött. Föl se nézett, ahogy mondta. – Holnap maga lesz őrségen, ki van függesztve.

Berényiné vállat vont. Ahogy fölért, a dívány sarkára ült. Összekulcsolt ujjaira ráhullott a napfény. Megint előtte volt Kálmán, de most valahogy még élesebben, tisztábban. Már nemcsak a tekintetét látta, hanem szinte minden vonását. A két éles, keserű ráncot a száj fölött, a megvékonyodott orrát – aztán, ahogy elment…

Fölállt. Kinyitotta a rádiót: tompa zúgás, kattogás. Fönt a magasban egy repülőgép dongott.

Kiment az erkélyre. Bár jobb lenne lemenni – mindegy. A tér bódéit nézte. Milyen sivárak, üresek a kis utcácskák a bódék között. És akkor megpillantott egy katonát. Mi az, mit integet?… Már többen is integetnek. A tér túlsó oldalán megjelent a két harckocsi. Lassan csúsztak előre, mint két óriási, rosszindulatú hernyó.

Fentről lövés. A katona meg csak integetett, aztán lekapta válláról a puskát.

Az asszony beugrott. Maga se tudta, hogy egyszerre kint volt a folyosón; kabátban, kézitáskával. Megint hallotta a lövéseket.

– Légelhárító – mondta valaki a lépcsőházban.

– Á, fenét!

– Hát akkor?

A választ már nem lehetett hallani. A vice futott a folyosón, kabátban, szemüveggel. Egy mandarinra emlékeztetett.

– Gyerünk le!

Már a lépcsőn voltak. Karaván hömpölygött lefelé; olykor egy-egy arc villant Berényiné elé, de senkit se ismert meg.

– A szomszédból kilőttek. A zsidóházból.

– Átszöktek ide.

– És ezért most nekünk kell…! – visított egy nő.

– De hiszen alulról lőnek!

Pillanatnyi csönd. Puskaropogás. A lépcsőház üvegablaka csörömpölve tört össze. Lent a mélyben katonasapkák mozogtak, puskacsövek. A házmester vékony, gyönge hangja: Tartsanak házkutatást, de ne lőjenek.

A tömeg megmozdult… lefelé, lefelé…

Keménykalap gurult a lépcsőn, utána káromkodás. Egy kislány kapaszkodott a korlátba, rongybabát szorongatott. A baba lába véznán, csüggedten lelógott.

Megint lövések.

Berényiné oldalt kapta a fejét. A másik ház udvari folyosóján katonák, polgárok, karszalaggal. A katonák fölemelik a puskát. Üvegcsörömpölés. Hála Istennek, nincs itt a fiam, gondolta az asszony. Aztán már semmire se gondolt, sodródott lefelé vállak, hátak között. Nem tudta, meddig megy… csak tovább, tovább!

Elfogytak alóla a lépcsők, a felvonónál állt. Mellette a házmester katonákkal, nyilasokkal. Az alacsony, köpcös házmester sima, sötétkék ruhájában, gondosan megkötött nyakkendőjével olyan furcsa volt, olyan reménytelenül rendes egy rendetlen világban. És beszélt… alany, állítmány…

– Felviszem önöket liften, bemegyünk minden lakásba. Megvan annak a módja, kérem. – Nyugodtan beszélt, de a tekintete egy ijedt kisfiúé volt.

– Nagy szoci – súgta valaki.

Berényiné Berkesre nézett, a tanárra. A szemüveges, vörös arcú férfi olyan mereven állt, mintha karót nyelt volna. Ujjával megérintette az egyik nyilas karját, szinte nem is mozgott a szája, ahogy még egyszer súgta.

– Nagy szoci az öreg.

Ököl csapott a házmester arcába, puskatussal vágták derékon.

– Mindenki a pincébe!

A katonák fölszaladtak. A lépcsőház megtelt lábdobogással, csöngetéssel… aztán megint lövések. Egy sápadt arc bukott a házmester fölé. A felesége.

– Karcsi!… Karcsi!…

Berényiné akart valamit mondani: neki is, meg a tanárnak is, de aztán továbbment.

Hosszú, homályos folyosó következett. A végén hunyorgott csak valami sápadt fény. Az asszony egy pillanatra megállt: de hát hová megy? és miért? Olyan idegen minden… Meglökték a vállát.

– Gyerünk! Gyerünk!

Egy arc jelent meg, mint valami fénytelenül izzó gömb. Külön mozgott minden vonása, a haj kusza tincsekben kicsúszott a kendő alól.

– Zsidót rejtegetnek… azért van az egész! Hol az a zsidó?! Én tépem szét! – A vézna öklét lobogtatta. Úgy ordított. – Én tépem szét!…

Berényiné a falhoz dűlt. Istenem, ha a Kálmán… igen, a Pintérné biztosan szól, hogy őt kereste valaki. Szinte már várta a Pintérné hangját.

Újabb arcok. Alig lehetett valakire ráismerni. Mindenki egyszerre beszélt, aztán mégis kivált egy éles hang.

– Nekem mondja, hogy kommunista, nekem?! Láttam a maga lányát Földváron zsidókkal mulatni!

– A férje is zsidó!

Valahol bosszúsan felmordult egy ágyú.

– A házat lövik!

– Hogy mondhat ilyet?!

Berényiné előbbre jött. Hol lehet Pintérné?… talán fönt van, és el is mondta a katonáknak, hogy… Sovány, fehér szakállas férfi állt előtte. Hátradűtötte a fejét. Könnyek peregtek végig az arcán. Nem törölte le.

Az asszony csak nézte ezt az arcot, mintha ebben látna minden borzalmat. Elfordította a fejét, és akkor megpillantotta Pintérnét. Fekete kendőben ült a pad végén. Beszélt. Gyorsan, keményen, mintha felolvasna valamit.

– A zsidók miatt kell szenvednünk… és még vannak, akik védik őket, még vannak!

Berényiné csak nézte. Mást nem is látott. – Most, most rám néz, aztán… mi az, mit mond?… – Egy dalt hallott valahonnan a gyerekkorából: lap, lap, lap, levelezőlap… rá van írva nagy betűkkel, hogy te szamár vagy. Elnyújtott, vékony gyerekhang: Hogy-te-sza-már vagy. – De ki énekel?

– Rosszul van?

Egy tömött bajuszos férfi állt előtte. A Boldizsár. De miért van kendő a fején? azon meg kalap? Szólni, kérdezni akart valamit, de akkor már leültették. Körülötte a hátizsákok, táskák, és most mintha még közelebb lenne Pintérnéhez.

– A hatodik emeletről volt a kilövés. A segéd-házfelügyelő ablakából.

A folyosó végén állt Berkes tanár meg a vice. Szurony villant mögöttük. A vice előreugrott, földobta a karját.

– Honnan tudja azt maga, hiszen az orráig se lát, olyan vaksi!

– Megállapítottam – hunyorgott a tanár.

Asszonyok vették körül a vicét.

– Mindig mondtam, hogy a Bódog bolsi. Már ahogy néz, meg beszél… Szemtelen!

– Sose köszön előre!

Berényiné előtt úgy mozogtak ezek az alakok, mint apró, távoli fénypontok, de azért jól látta az arcokat. Mit akar a tanár azzal a kilövéssel? Közben olyan dermedten néz… pislog, mint egy hal. A Bódog meg ordít.

– Maga tanár, maga?! De hiszen csak gyűlöletet, aljasságot taníthat! Egy ilyen barom!

A katona röhögött.

A tanár csavart egyet a nyakán. Egyszerre csak eltűnt, mintha süllyesztőbe merült volna. De Bódog még ordított.

– Azért ilyen rongy minden! Mert ilyen a tanár, a tisztviselő… csak marják egymást!… – Elakadt, aztán csak legyintett.

Berényiné lehunyta a szemét. Mit akarnak ezek? Mit beszélnek?… Hiszen semmi közük az egészhez. Hagyjuk abba, hagyjuk abba! Gyerünk föl!

Elöl egy hang. – Föl lehet menni!

Berényiné még mindig nem nézett fel. Valaki megérintette a vállát. – Fölmehetünk.

Végre fölállt. Csak állt egy darabig, mint aki semmit se ért, aztán elindult. A lépcsőházban valaki megfogta a karját. A Zsoldosné.

– Szökött katonát fogtak a padláson. A Siklós csípte el két nyilassal. Kézigránát volt nála.

Felülről lépések. Berényiné a falhoz húzódott. Most hozzák… Elfordította a fejét, de aztán mégis oda kellett néznie.

A felvonónál állt a katona Siklóssal; hosszú, száraz alakjával egy elgörbült, öreg szivarra emlékeztetett. Szalma színű bajusza kétoldalt lekókadt. Az ócska köpönyeg zsebe kifordulva, hosszú, vékony szál lógott ki belőle. Siklós hátradűtötte a fejét. Úgy mondta kövér, zsíros hangon. – Na, barátom, nna…

Berényiné fölnézett a törött üvegablakra, megint hallotta Siklóst. – Csak jól kötözzék meg!

Hosszú, hosszú percek… talán órák? És akkor megint a Zsoldomé:

– Nem szabad kimenni az utcára!

A katonák eltűntek. Pár nő ácsorgott csak a lépcsőházban, mint akik nem is tudják, menjenek-e, vagy maradjanak. Berényiné olyan, de olyan fáradt volt, mintha kihullott volna mindenből. A többiek a kapuhoz mentek. Velük ment. Kinéztek az üvegablakon; egy csomó összekevert, ijedt arc, felrándult szemöldökök, elgörbült szájak.

Csönd. Dermedt, fagyos csönd. Aztán éles, kegyetlen lépések. A fejek – az ablakban – beljebb húzódtak. A lépések betöltötték az utcát. Már látni lehetett a csizmás, bőrkabátos férfit. Lassan közeledett.

És egy vékony arcú, esett vállú fiú ért a kapuhoz. Karján halálfejes szalag.

Megállt. Kissé suta, ügyetlen mozdulattal fölemelte a géppisztolyt, mintha verebet lőne.

Kosztos vendég

– Azt hiszem, most már nemsokára jönnek.

Az apa kissé hátratolta fonott kerti székét, és ettől mintha elsüllyedne a sötétedő kertben. Távolabb, a hegyről apró fények villogtak, és úgy látszott, hogy a kert a kis házzal ezen az ideges, nedves csillogáson leng. Az apa egy kerek mozdulattal fölemelte a kezét, gömbölyű, ódon arca oly riadttá vált, mint aki álomból ébred: minden kerek volt rajta, kerek és gömbölyű: alakja, feje, mozdulatai… széke is. Hanem a vörös arcú felesége szikár volt; hegyesen, csökönyösen szikár. Barna haját is mintha makacsságból vágatta volna rövidre. Vöröses karja mosógőzt és mosatlan tányérokat jelentett. Apró, szúrós szemei is az örök nagymosás ködéből néztek egy más, idegen világ felé.

– Miért kell, hogy ő is idejöjjön, az a fiatalember? – Az apa most már mindkét karját fölemelte, akárcsak a feje fölé csavarodna. Száját eltátotta, úgy nézett az asszonyra.

Az hallgatott, elfordította a fejét. (Egyszer rákiáltok, hogy menjen innen az undok székével! Ó, rövidnadrágban ül itt, akár egy öreg cserkész. A lába vékony, ez az egyetlen vékony rajta…) És az asszony most szinte látta a férje fényképeit ott bent a házban: a hálóban meg az ebédlőben, látta a gömbölyű, fekete reverendás papot meg később az esküvői képeket, aztán, ahogy a gyerekükkel állnak a kertben. Pap volt ötvenéves koráig, és egyszer majd megint visszavonul a szerzetbe. Az asszony sokat gondolt erre: – Kristóf az ebédnél, veszekedés közben, fölkel az asztaltól, megtörli a száját és elmegy.

– Hiszen vendég se jár hozzánk, soha egy rokon nem lakott nálunk, és akkor egy idegen! Neked is több dolgod lesz, majd meglátod. Most fejeződött be az iskola, tegnap osztottad ki a bizonyítványokat, még nem is pihentél, hát mondd, miért hajszolod magad?

(Ha mosok, dolgozatot javítok, ül a kertben, a fa alatt – gondolta az asszony. Szundít. Sohasem alszik, és sosincs ébren. Szundít. De most félt engem. Gyűlöletes ez a perc! Csak jönnének már, csak jönne már Berci és az a fiatalember.)

– Miért nem felelsz, miért nincs egy szavad se?

(Recsegteti a székét, forgolódik, egyre jobban nyivákol – mert nyivákol –, így nem beszél az ember, egy férfi! El kéne küldeni barackot szedni, vagy hozzon vizet a pincéből. Azt mondja, Klárikám édes, és a kezét tördeli.)

– A Bercikének alapvizsgára kell készülni, és ez a fiatalember csak zavarja a munkájában. Különben sem szeret tanulni, hát még így!

– Majd együtt tanulnak, és ha lehet, ne tedd tönkre azt a nyomorult széket.

Az asszony arca már sötétben volt, csak két előrenyújtott keze látszott az asztalon. Nem nézett a férjére, úgy érezte, nincs is mellette. Gömbölyű székével fölröpült a fára, onnan rikácsol.

– Miért tenném tönkre a széket, hogy mondhatsz ilyet? Ez már megint piszkálódás, meg aztán együtt tanulnak!… Ismerem én az ilyesmit, nagyon jól ismerem, bizony! Sosem lesz alapvizsga.

– Ne izgasd magad, Kristóf!

Az apa lehunyta a szemét, akkor se nézett fel, amikor csöngettek a kapun. Türelmetlenül, élesen csöngettek, kétszer egymás után. (Az is ott áll kint a fiam mellett, ott áll, és majd bejön vele.) Az asszony lépései csikorogtak a kert kavicsos homokján. Egy pillanatig csönd volt, aztán a kulcs lomhán, nehézkesen megfordult a zárban.

– Kezét csókolom!

Ez a Berci, de az apa egy másik hangra várt. Hirtelen fölrebbent a szeme, és egy nyurga alak állt előtte. Az idegen mögött, a ház falán, már felgyulladt a villany, és ezzel a kert megváltozott. Kocsikat lehetett érezni a kapu előtt, vendégekkel, a kertben pedig több asztalt.

Az apa fölállt. – Igazán örvendek, hogy a fiam egy kedves barátja. Bercike már jelezte a levelében, hogy együtt járnak egyetemre.

– Zentai István.

Egy sovány arc félszeg-pimasz mosolya, a tartása is olyan határozatlan, ahogy így áll, előredűtött felsőtesttel, keze a táskáján. Még nem mer leülni, még el lehetne küldeni.

– Tessék helyet foglalni. – Közben megcsókolta Bercit, egy pillanatig két kezébe fogta fia kerek, cigányos képét, aztán megint nem volt mellette senki, csak Zentai István. A feleségét valahonnan a konyhából hallotta.

– Sovány vacsora!

– Ó, kérem, igazán… – Zentai az apa felé hajolt, de nem szólt, csak bólintott, mosolygott, mindent és mindenkit helyeselve.

Az apa pedig még mindig a kocsikat sejtette a kapu előtt, régimódi hintókat, hölgyekkel és urakkal. Zene lesz meg tánc – és ez nem is kellemetlen.

A felesége jött a konyha felől, tállal a kezében, Zentai arca eltűnt a leves gőzében.

Kálozdi Kristóf a felesége arcát nézte a tányér fölött – milyen fénytelen arc! Ezt valahogy sosem látta eddig. Fénytelen és száraz. Mennyit beszél most!…

– …szörnyű lehetett Pesten az ostrom! Katona volt Zentai úr, vagy bujkált? Ó, itt nem volt egy puskalövés se! Azért a Kristóf egyszer bemászott a jégszekrénybe, az úgy volt…

Az apa belesüllyedt a székbe, Zentai felé pislogott. (Mi az, miért nem nevet, hogy milyen gyáva voltam, milyen ostoba. Persze, be se fértem a jégszekrénybe, ezt el kell mondani, egyáltalán beszélni kell. Ez már mindig így lesz, ebédnél, vacsoránál. Mennyit bólogat a Zentai, és azt mondja, ő is félt.)

– …hogy a kórházban elcsíp a razzia. Mert jöttek a rendőrök, katonák, nyilasok. Tizenhat zsidót vittek ki a Dunapartra, zsidót és katonaszökevényt. Ez januárban volt, egy délután. A kórház pincéjében sorakoztunk a rendőrtiszt előtt.

– Ezt nem lehet elfelejteni.

– Azt hiszem, soha.

Később – vacsora után, bent a szobában – az apa az ágy szélét fogta, és fölnézett egy képre. Az éjjeliszekrény lámpája alig világította meg a kerek mosolyú papot. (Ez elmúlt, de mi jön még?)

Szárazon reccsent az ágy.

– Kristóf, elfelejtettem vizet behozni.

Két szobával arrébb Zentai István vetkőzött. Villanyt nem gyújtott, hiszen besütött a hold, és különben se akarta látni a szobát. Kigombolta ingét, vállát dörzsölgetve az ablakhoz ment. Tiszta, hűvös fény világította át a kertet, és az asztalnál, a fa alatt, mintha egy társaság ülne.

A délutánra kellett gondolni, a razzia délutánjára, a kórházban. Még nem múlt el a pillanat, ahogy a szemüveges doktor előtt áll kigombolt nadrággal. – Becsületszavadra, nem vagy zsidó? – Ő pedig a konyha faasztalát nézi a húsdarálóval… olyan tébolyító ez most! Aztán megy vissza, föl a homályos lépcsőn, mintha nem is ő lenne, hanem valami idegen megy fölfelé üresen, fáradtan. Mellette asszonyok, férfiak, akiket sorba állítottak, asszonyok és férfiak, akiket elvisznek. Egyet megismer, egy piros pulóveres, szürke nadrágos lányt. Eléje kéne állni, hogy ne lássák. Nem áll eléje. Elmegy előtte. Föl, a sötét folyosón, egy ajtó elsuhanó üvege mellett. A folyosón nincs senki, a szobában nincs senki, kint lusta, sűrű pelyhekben hull a hó. Beesik az ágyba, az ajtókra bámul, várja, hogy szóljanak hozzá. De tudja, hogy az ágyak mind üresek. Meddig tart ez a néma, könyörtelen fekvés, a szoba hideg, néma csöndje?!

Valahol a lakásban nyílt egy ajtó. A fiú elfordult az ablaktól, az ágy szélére ült, beleásított a sötétbe. Otthon apa a szobájában áll, hálóingben, az asztal előtt. Előtte három-négy nyitott könyv, folyóirat, és olvas, állva olvas a kis csúcsos lámpánál. Közben szivarozik, sétál a szobában, ki az előszobába, a nagytükörnél megfésülködik, a konyhában megeszik egy almát, aztán vissza a könyveihez. Anya félálomban átszól a hálóból. – Mikor oltja már le a villanyt?! Persze, magának reggel nem kell hivatalba menni, már ügynökölni se jár! – Mindig paraszt volt! – legyint apa a könyvek fölött.

István az ágy szélén csendesen felnevetett, aztán rácsúszott a párnára.

Reggel egy sárga hasú téren állt. Előtte tiszta, komoly kőépületek, egy szent szobrával, széles úttal. Valamivel arrébb színes sátrakat lehetett látni, egy vásár sátrait.

Az egyik padról fölkelt egy csomag, és István felé jött. Hajlott hátú, lila nadrágos öreg. Kerek sapkája alól derűsen buggyant ki fehér haja, lába oly furcsán görbült, mintha valamikor régen térden rúgták volna. Így jött görbén és mosolyogva, hóna alatt hegedűvel. Úgy hozta, mint aki minden pillanatban attól fél, hogy elejti. Ahogy Istvánhoz ért, két ráncos kezével fölemelte a hegedűt, elpattant húrját mutatta, horpadt hasát.

– Most jöttem a kórházból, és még a hegedűm is eltört…

– Egyáltalán, tud hegedülni?

Az öreg leengedte a hegedűt, elvakkantotta magát. – Nem tudok, miért is tudnék? Mindenki olyan boldog, amikor meglátja a törött hegedűt, hogy mindjárt a zsebébe nyúl, mert hogy játszanék? Hamisan, ragyogó barátom, fülrepesztően, mint a többiek a vonaton meg az utcán. Kész borzalom! Én pedig csak megmutatom a hegedűt, és nem csinálok semmit. De ragyogó fiatal barátom nem nyúl a zsebébe, akkor se tenné, ha lenne pénze. Mikor jött a városba?

– Tegnap este.

– Akkor együtt érkeztünk. Szabadjegyem van a vonatra. Elbeszélgetek a kalauzzal, az ellenőrrel, az utasok pedig néha még ennivalót is adnak. Mind csak azért, mert beszélek. És akkor már ők is beszélnek egymással, mert rémes ám némán ülni órák hosszat! Csak hát a formaság, a bemutatkozás!… Nekem nevem sincs. „A próféta – azt mondják –, itt a próféta”, mert sokat beszélek, és néha magamban is. Igaz, egy kicsit locsogok, igaz, de azért nem vagyok fecsegő. Locsogok. Persze van nekem rendes nevem – Schreng Béla –, de hát ezt már mindenki elfelejtette. Feleségem is van, hanem ő aztán valóságos művésznő. Pályaudvarokon lehet látni; énekel és táncol. Csuda az a nő a hófehér hajával, ahogy csárdást táncol. Régebben együtt énekeltünk, de hol van már az én hangom? – „Próféta – mondta valaki a vonaton –, láttuk a Mariskát egy szabóval.” – Láttátok, na és? Azt is tudom, hogy van egy szerelme: ifjabb Hüber Miklós, alagi lovasgyerek. Szóval zsoké. Persze már nem zsoké, mert eltört a lába, és azóta tarhál. De mégis mindig visszajön hozzám a Mariska, ide is utánam jön. – Azt a lányt pedig, akit néz, ragyogó barátom, nagyon jól ismerem. Már kiskorában sokat meséltem neki a parkban, a dóm előtt. Nem ám tündérekről és manókról, hanem emberekről. Azt is megmondom, hogy egy ezredes lánya.

A tér mellett, szorosan egy ház falához húzódva, állt az ezredes lánya. Magas, izmos alakjával mintha ugrásra készülne, fejét fölemelte, egy arcot keresve, tollas, barna haja szélvihart várt. Egy pillanatra a fiúra nézett.

– …a nevelőnője persze elkergetett, de hát nem mindig törődött vele, és ilyenkor jöttem én. Elmondtam, kikkel találkoztam a vonatban, várótermekben, idegen városokról beszéltem, országutakról.

A lány megigazította hóna alatt piros strandtáskáját, két lépést tett, aztán megint megállt, és ahogy fölnézett, végtelen unalom, fáradtság volt az arcán. Körülötte megnyílt az utca, hallani lehetett a vásárosok zaját, egy repedt hangot a kocsmából („…sudármagas, sudármagas a nyárfa teteje”). A strandtáska alattomosan szétnyílt, kipottyant belőle egy könyv. A lány utánakapott, valósággal magához ölelte, nem is tette vissza a táskába.

– Most is megismer, nagyon jól tudom. Mit számít az, hogy nem köszön, mit számít, hogy egy fiú miatt kicsapták az iskolából? Erről persze sokat beszéltek akkoriban, de higgye el, ez semmit sem számít.

A lány elmosolyodott, oly borúsan, mintha ecetes rongyot húztak volna végig az arcán, és fölkiáltott. – Elza! – Aztán egy kövér, kék ruhás lány mellé lépett. Kígyó, tollaskígyó csúszik így előre az őserdő fái között, ahogy ez a lány ment ringva, hajladozva, fel-felemelve sziszegő fejét.

– Még látjuk egymást, ragyogó fiatal barátom!

A próféta elindult törött hegedűjével a kocsma felé.

Otthon megkérdezte István: – Egy ezredes lánya… nem ismered?

– Annyi ezredes van, ha legalább a nevét tudnám?

Kálozdi Berci rövidnadrágban állt a szoba közepén. Fekete, hindu arcából bánatosan kunyorálva csüngött le duzzadt, megvastagodott alsó ajka, mintha gyűjteni, tányérozni akarna gazdájának.

– Azt hiszed, tanultam valamit délelőtt? Dehogy, öregem, levelet írtam az Icának, egy kisregényt, és nem is tanulok, mert utálom az egészet, és semmi kedvem! Ha színész lehetnék, de ahhoz is el kell végezni frász tudja, hány iskolát, és a szüleim kirúgnak. De talán nem is vagyok tehetséges, mi lesz velem, most mondd meg, mert hogy alapvizsgám nem lesz, az biztos! – A zongorához ugrott, belevágott a billentyűkbe, és fölordított. – „Réten, réten, sej, a falu végi réten!…”

 

– Fogjunk nőt.

Kálozdi Berci hátrahunyorított Istvánra, aztán szájában lógó cigarettával, törülközővel a vállán, hóna alatt könyvvel, elindult az úszómedence szélén. Jobbra-balra forgatta a fejét. Kétszer körülsétált egy nőt, de az mozdulatlanul feküdt a padon, föl se nézett.

Kihasítva a többiek közül, sárgásbarna fürdőruhájában az úszómedence széléhez tapadva, ott, ahol a lépcső leereszkedik a vízbe, állt a lány, ugrásra készülve. István közelebb ment, megállt mellette, megfoghatta volna a haját, kerek vállát megérinthette volna. Opálosan fénylett alatta az arc: a víz csillogott rajta megtört hullámaival, az elsüllyedt napfény suhanó ragyogása. – István leült a medence szélére, és akkor a lány egyetlen mozdulattal ellökte magát a faltól. Éles, sárga pengeként hasította a vizet. A víz alatt úszott, szinte mozdulatlanul, világítva, karja és combja remegő hullámzásával. Egy pillanatra eltűnt, a túlsó oldalon bukott fel.

István átesett a fején – be a vízbe. Berci röhögött fölötte, aztán utánaugrott. A lány mellette állt, orrát befogva, bólintott valakinek, haja fényes sisakként tapadt halántékához. Hirtelen alábukott, és már a két fölfelé fordított lába látszott.

– Ismered?

Berci a talpakat nézte, a két kiemelkedő, mozgékony, mulatságos világítótornyot! – A Péchy Ágnes, ezzel vagy oda? Undok nő, én utálom, na de mindegy.

István egy elfolyó, nedves arcnak köszönt. Apró, csillogó darabokra hullott szét ez az arc, mégis egyetlen ragyogó csepp volt.

– Maga nem éhes?

Aztán már kint voltak a parton, víztől csöpögve, kiszakadva egy remegő, nedves fátyolból. A pad, a lány padja, izzott a napfényben. Külön élt minden kis darab, amihez hozzányúlt; a törülközője, a táskája, egy könyv a pad végén. Szalámis kenyeret evett, és közben beszélt.

– Mindig tudnék enni. A Kálozdinál lakik? Az egy állat. Nézze csak, hogy sétál azzal a lepedővel a nyakában!

István nem a szavakra figyelt. A hangra. A mély, lágyan remegő hang olyan belülről jött, hogy önmagára kellett gondolnia. Ellógott üres délelőttjeire az egyetemen, végtelen sétáira a szűk külvárosi utcákban, terekre és kapualjakra. Egy nő állati arca is felmerült, ahogy egy ócska lépcsőház falához szorította, míg odafent fények imbolyogtak, és csoszogás töltötte be a házat. – Ez a lány a kemény, barnára sült combjával, derűsen gyanakvó arcával hajolt felé. Mélyről emelkedett, szállt a hangja.

– Havi 300 forint… Ez igazán kevés. Persze, albérlőink vannak.

– Az apja?

– Mérnök. Szerencsére, tudott valamit, mert bélistázták. Ezredes volt. Pesten van, az anyámmal élünk. Azért van ám nekem mindig pénzem. Kötök, horgolok mindenféle szamárságot, ami nőknek kell, és néha még könyvet is tudok venni. Venni, igen! Az mégis más, mint amit az ember a könyvtárból hoz. Itt van egy Rilke, a Kornétás, és Jacobsen. – Most pedig ússzunk egyet, jöjjön!

– Sokat sétálunk, beszélgetünk emberekről, könyvekről. Igen, de milyen volt azelőtt? Pár éves színházi újságban, egy vitézi bál képei között kerestem az arcát. Kikkel járhatott akkor? Hadnagyokkal, ludovikásokkal? Velem talán szóba se állt volna!

Rozoga, könyvekkel zsúfolt asztalnál állt István. A szűk kis szobát akár a föld mélyébe vájták volna. A vékony hasadékú ablaknál Csontos Bandi, lábát egy lavór vízben áztatva, öregesen-gyerekes arcán türelmetlen, rángatózó mosollyal. Újabb és újabb arcokat kergetett ez a mosoly. Egy pillanatra szelíden elnéző volt, majd egyetlen dühös vonal. – Berci elnyúlva a díványon, kezét, lábát elszórva: Istvánra nézett, és felnevetett.

– Te mindig arról a lányról beszélsz, az Ágnesről. Nézd inkább a Bandit a lavórjában. Egész nap tanul, és a lábát áztatja, hogy friss legyen. Ilyen fakír.

– Téged pedig elvágnak az alapvizsgán! Az a lány… – Egy pillanatra, mintha kiemelkedne a lavórjából – azt hiszem, vőlegénye van. Engem nem érdekel. Se ő, se más. Egyikhez se lehet visszamenni, egyik se vár az emberre. Mit akarnak ezek? Egyet, csak egyet! A többi maszlag! Hogy olvasnak, és egyetemre járnak… Hát nekem ez nem kell, akkor inkább itt ülök a szobámban! – Csavart egyet a nyakán, és az ajtóra nézett. Motozás hallatszott kintről, mintha egy kéz csúszna a kilincsre, de nem mer bejönni. Az ajtó előtt ácsorog, hogy aztán visszamenjen a konyhába.

István a lányra gondolt, ahogy a strandon látta, a medence szélénél, mozdulatlanul szállva a vízben és a napban. – Mit tudnak, mit tudhatnak róla ebben a szobában?! Berci ahogy ott terpeszkedik, meg az a másik…

– Hát elmentek? – A lavór mélyéből jött a hang. Aztán egy kis szünet múlva. – Inni, ugye, mulatni? Azért, ha kell, Berci, csak gyere, majd segítek a franciában. Menjetek előre, mindjárt jövök.

– Egyszer csalódott – mondta Berci kint a konyhában. – Csúnyán elbánt vele a menyasszonya. Azelőtt színielőadásokat rendezett, hegedült, de most már csak tanul. A középkori francia dráma…

– …és ez. – István egy ragyogó lábú nőt emelt fel a konyhaasztalról, ragyogó lábú nőt egy vicclapon. Alatta régi, gyűrött példányok: feszes női mellek, telt vállak és karok. – Ez és a középkori francia dráma.

Visszaejtette a lapot.

– Hát mentek, fiúk?

Csontos Bandi állt mögöttük. Két kezét hátul összekulcsolta, sovány gyerekfeje előrecsuklott, mint egy megkötözött lóé. Kissé eltátotta a száját.

Berci felnevetett. – Bandi, ahogy te itt állsz!

…ahogy ott állt a kredenc mellett, fejét lóbálva, valahonnan messziről látta önmagát és azt a másik kettőt, akit kikísér a homályos udvaron át az utcára. Kézfogás, még utánuk szólt. – Jöjjetek máskor is, fiúk! – Azok már mennek, Berci visszaint. Aztán összedugják a fejüket. Biztosan róla beszélnek, vagy arról a lányról, az ezredes lányáról. Velük kellett volna menni. Nem baj, majd holnap kimegy a strandra. De nincs egy rendes úszónadrágja, és ha volna is…

Megfordult. A kapu már várta. A sötétedő udvar várta és egy hajlott hátú, fejkendős asszony.

– Vacsorázzunk, fiam.

 

– Láttad azt a férfit a kerítésnél, abban a sárga kabátban? A Csontos Bandi apja. Ügyvéd. Minden perét megnyeri, de iszik, na és a nők! Már nem is jár haza, a nőjénél lakik. Most is jól beszívott.

A kerítés mellett ülnek a Bercivel a sörkertben. Körülöttük bóbitás asztalok, bentről a konyha zörejeit lehet hallani, egy lány énekét.

– Ide se figyelsz, István, na jó, mindegy! Amikor ott a strandon elmentem előttetek, Ágnes rám nézett, és mondott valamit. Letolt. Hogy hülye alak az a Kálozdi Berci. Te pedig… na de hagyjuk! Hülye alak, hát lehet, de mit tud ő rólam? Várj csak, elmondok neked egy verset, a Hajnali részegséget. Nem, már ezt se tudom végig, egy verset se tudok. Sorok maradnak bennem. Mit gondolsz, megnősüljek, elvegyem az Icát? Persze, te nem ismered. Azt hiszem, sok gyerekünk lesz, majd meghülyülnek az éhségtől, egyáltalán, hogy mihez kezdek? István, én elmegyek hazulról! Megpróbálom, hátha színész leszek. Röhögsz? Hogy nem leszek színész, nem megyek el hazulról, mindig az apám és az anyám között ülök…

(Mennyit dumál ez! El kéne innen vinni Ágnest. És akkor mi lesz? Kiért csaphatták ki, és most kivel lehet? Hát vőlegénye van, á, azt biztosan utálja!)

– Iszom, de miért iszom? – A próféta a sörkert mellett állt Csontos Bandi apjával. Mintha már régen együtt lennének. A próféta, tarisznyával a vállán, előrehajolt. – Azt senki meg nem kérdi, miért iszom? Pedig annak is oka van, ragyogó barátom.

– A fiam nagy ember lesz, próféta! Nem iszik, nem törődik a nőkkel, a kártyát nem ismeri. Tanul, mindig tanul.

– A fiad nagy ember lesz, és ma nagy nap van. Megérkezett a feleségem és ifjabb Huber Miklós. Együtt jöttek, de én azzal nem törődöm. Azt mondtam, hogy nem törődöm? Hát látod, hazudtam! Közönséges, rongy, utolsó, hazug alak vagyok – köpj le, ragyogó barátom! Ez a fiad képe? Biztosan nagyon szép, de én nem látom, mert nagyon sötét van.

– Semmi, semmi nem sikerül nekem, István. Ötvenéves korában nősült meg az apám, kései gyerek vagyok. Kései gyerek. – Villájával a krumplimaradékot döfködte a tányéron. Minek rendeltem ezt? Nincs is pénzem. – De azért megpróbálom, hiszen mindig erre gondolok. Beiratkozom a színiakadémiára, majd valahogy megszerzem a pénzt. A kollégiumban is kerestem, emlékszel? – Berci, akarsz egy forintot? – És hagytam, hogy a számba köpjenek egy forintért. Alsónadrágban lementem az utcára, végig a hídon. Röhögtetek, hogy Kálozdi… te, azért annyi minden van ám bennem!

– Nagy hírrel jövök, ragyogó barátom!

A próféta állt az asztaluknál, kiterjesztett kézzel, felgőzölögve a borosüvegből, füst volt az arca, elszálló, bitang füst a két kitárt karja.

– Reggel megjött a Mariska, és mindjárt fizetett nekem négy féldeci barackot. Most a restiben ül ifjabb Huber Miklóssal, élete megrontójával. Veri, ragyogó barátom, eltángálja azt a szent nőt. Mert hogy nem ad neki elég pénzt. A haját cibálja, a gyönyörű, hófehér haját, mit úgy csodálnak minden állomáson, azt ő, a szutykos kezével!… Istenem, minden pénzt nem adhat neki. Vélem is törődik, mondta, hogy imádkozik értem. Kell, hogy valaki imádkozzék az emberért. De hogy ez a nyikhaj, tróger, utolsó semmirekellő így bánjon a feleségemmel, akivel oltár előtt esküdtem, azt nem tűrhetem! Hallgatnak, fiatal barátaim, mind a ketten, nem szólnak, de tudom, mit gondolnak. – Vén fecsegő. – De vigyázzunk, azt mondom, vigyázzunk! Fizetnek és mennek, hanem egy pohárral még iszom az egészségükre, Isten nevében, igyunk, fiatal barátaim!

– Ne, István, ne menjünk még haza, járjunk egyet, vagy tudom is én, csak haza ne!

– Mindegy. Nézd, az öreg még mindig ott áll az üres asztalnál, kezében a pohárral.

– Meddig tart még ez?!

Kálozdi Kristóf az ajtófához tapadva állt, hosszú hálóingben, hasasan, akár egy nagy parasztpók, leereszkedve a falról. A szoba mélyén ingott valami fény az ágy fölött. Az ágyban a felesége sápadt, összezsugorodott arca. Nem lehetett tudni, alszik-e, vagy ébren van. Mozdulatlan folyón úszott lefelé az ágyával és azzal a gyér világossággal a feje fölött.

– Éjfél múlt, és még mindig nincsenek itthon! Ez nem az első eset. Tanulásról pedig szó sincs. Tudtam én ezt előre. Már egy hete itt van ez a fiatalember, és egy fillért nem fizetett, csak mosolyog és bólogat, hogy jó az ebéd, jó a vacsora. Meddig tart még ez?!

Az asszony fölnézett. – Mit szavalsz ott? Feküdj már le!

Kálozdi Kristóf a felesége kocsonyás arcát nézte. A teste is ilyen, a keze, az érintése. – Várom a Bercikét, nem tudok addig lefeküdni…

– A Bercike, a Bercike! – Az asszony hirtelen fölült. Minden délután a kislányokat nézed a parkban! – Égett az arca, de a szája nyálkásan elhúzódott. Párnát vágott a férje felé, aztán egy pohár hullott csörömpölve a földre.

Kálozdi Kristóf lehajolt. Mintha súlyos fekete függönyt rántanának össze fölötte, de a függöny repedéséből egy arc fintorgott felé. Ujjai tétován motoztak a földön, a cserepek között.

– Összeragasztod a poharat? Feküdj le.

– Igen, itt az ideje.

 

– Szeret? Azt mondja, szeret?

Ágnes félig fölemelkedett a padon, kezét végighúzta beolajozott vállán – olyan gyanakvó volt ez a mozdulat, akár a tekintete. István mellett ült a homokban. Egy pillanatra mintha ráborulna a lány melle, síkos, barna combja hozzáfonódna, aztán mindez olyan messze volt. Ágnes visszafeküdt. Egy könyv hevert mellette, de az már nem számított. Nem számított az sem, amit eddig beszéltek.

– Kenyeret tudok sütni. – Furcsán, érdesen felnevetett, a fiú felé fordította az arcát. – Mit is kezdene velem?

Tánczenét bömbölt a strand hangszórója, néger ritmust, rabszolgák dalát. Sötét testek, színes tollak megzabálhatatlan, kiokádott fájdalma. Táncoltak a parton az érkező hajó előtt; vigyorgó arcok kavargásában szállt a tánc, vízesés zuhogásában. – „A vízesés, a Niagara vízesés…”

Ágnes csodálkozó testtel fölült, csupa kérdés a melle, két térde aggodalmasan összezárul. Egy mozdulat – fölállt.

– …fölállt és elment, Gyurka, és még úgy embert nem láttam elmenni. Elment mellettem rezdületlen vállal, kicsúszva, egy szó nem hullott le róla. Zuhogott rá a nap, magába szívott minden fényt. Egy pillanatra megállt valami hülyével, mosolygott – tudott mosolyogni! –, aztán továbbment, és már egy nővel beszélt. Mit tudott mondani neki, és ő mit mondhatott? Én pedig itt üljek a padja mellett, amit elhagyott? Még mindig azzal a kanárisárga hajú nővel beszélt. Nem látszott rajta, hogy szeret, vagy valaha is szeretett valakit, semmi, de semmi nem látszott!

– Fölkeltem, és egy árnyas padra ültem. (Jó zrí volt – gondoltam –, de most már elég ebből a nőből. Fogok másikat, azt a bolyhos lábút. – Butaság, hiszen Ágnes idejön hozzám, ott megy a másik parton, egyedül megy az üres pad felé.) Megállt, fogta a könyvet, és lement egy fa alá. Aztán már csak a hátát lehetett látni, a föléje hajló, duzzadt, zöld levelekkel. Így néztem, és néztem két gyereket, ahogy egy nagy, víztől ragyogó bőrlabdát dobálnak egymásnak. Ágak között, Ágnes mellett repült a labda, egyik kézből a másikba. De akkor már fájt, ahogy néztem a szálló labdát és az olvasó lányt. Mégis elégedett voltam, mert én tudom, hogy ő milyen, nemcsak a mellét és a combját látom, hanem még valamit, ami most már az enyém. Mit láthat belőle, aki maga alá gyűri? Több ez így alázattal és szenvedéssel, hogy ott vesszen meg, mert ő se más, őt is csak…

Mindegy!

István fölállt, égett a szeme, ahogy a lány felé nézett. Állt és nézett. Ha most se fordul meg. – Odament, leült mellé a padra. A lány nem nézett fel a könyvből, a pad nem tűrte meg. Végül is fölállt.

– Délután láthatom?

 

Délután megjött az eső. Előbb könnyű, táncos cseppekben, aztán megöregedve, szakállasan. Megvénültek a szürke házak is a ráncos utcákkal. – István az ablaknál állt, fürdőnadrággal a vállán. Ha most még eláll, ki lehet menni a strandra… Ajtók nyílnak mögötte, valaki beszélt, de ő nem hallotta: Ágnes hangja volt benne, Ágnes hallgatása, mozdulatlansága. Azelőtt mennyit beszélt, de most hallgat, a tekintete is más.

Az ablaküveget vágta az eső, a kis utca elúszott, és végtelenné tágult. Egyetlen, nagy, szürke sodrás volt az egész város. Terek vékony lábú fái kócosan futottak a megnyíló ég alatt, az elhasadt, sárga fényben házak lebegtek kivilágított ablakaikkal, sápadtan égő óralapjával ázottan szállt a nyurga templomtorony. Elveszve úszott az újságárus asszony a bódéjával, kicsi, töpörödött alakját vitte, sodorta a víz. Patakok voltak az utcák. Kövek, deszkák, papírfoszlányok kavarogtak. Fekete csuklyás alakok futottak a házak mellett, el is tűntek mindjárt. Apró, szerény kis tócsák kiduzzadtak a kövek repedéséből, kibújtak, és táncolni vitték az utcát. – A vihar felbőgött, de mégse tudott elvinni egy hangot.

– István, kérem…

A fiú elfordult az ablaktól. Úgy volt előtte a szoba, akár egy száraz, mozdulatlan nyelv. Az apa állt az asztalnál. Kálozdi Kristóf, éppoly hallgatagon és csökönyösen, mint a bútorok. Úgy állt házikabátban, rövidnadrágban, és el kellett fogadni a tekintetét, ódon kínai alakját.

– Már régen szeretnék beszélni magával.

István hallgatott. Oly védtelen, kiszolgáltatott volt, mintha egy tibeti láma előtt állna.

– Nem tudom, mik a tervei, meddig marad nálunk. Ez már a második hét, és bár ön nagyon komoly fiatalember, mi mégis szegények vagyunk, szegények és öregek. Engem már zavar, ha egy idegen arcot látok, a feleségemnek is több a munkája. Ő persze nem panaszkodik, de én meg kell hogy mondjam. Bercike különben is azt írta, hogy néhány napra jön hozzánk. Ha még csak kosztolni járna ide, és mindjárt menne… Aztán azt se tudom, hogy anyagilag mi lesz? Mosolyog és bólogat, kedves István, minden nagyon tetszik magának, de hogy mennyit fizet?…

Az öreg elhallgatott, sárga alakja kissé felemelkedett az elsötétedő szobában…

(Ez kirúg – gondolta István –, aztán mehetek haza, és talán szenet lapátolok a vasútnál, hogy legyen valami pénzem. De most még nem megyek!)

– Gondolkozzon nyugodtan, István, nem akarom sürgetni, de ezt meg kellett hogy mondjam.

Lassan sűrűsödtek a szavak, Kálozdi Kristóf idegenségét lehetett érezni. Ahogy nézett a megkövesedett arcával, nézett és távolodott.

Fény hasított át a szobán, aztán megint sötét lett. Ketten jöttek István felé, Kálozdiné és Berci, jöttek, akár a kórházi látogatók.

– Mit mondott az uram? Tudja, ő már öregember, meg kell érteni. De, ugye, azért nem volt semmi?

– Dehogy! – Az asszony gombostű-arcát nézte, Bercit, ahogy mozdulatlanul áll, és egyszerre megszólalt.

– Apa mindenkit utál.

– Egyelőre csak maradjon, István, hiszen az uram se úgy mondta…

– Nem, nem!

Hirtelen az ajtóra néztek, de az ajtón nem lépett be senki.

 

Szürke és sivár volt a reggeli utca, a fényét elvitte a tegnapi eső. Mintha nem is a régi város, hanem annak csak az emléke maradt volna meg. István kikanyarodott a templomtér felé, pár pasast látott a szálloda előtt, úgy puhán odavetve… a zajokat se lehetett hallani.

István megállt, és mellette elment Péchy Ágnes, táskával a hóna alatt. A vállán át a fiú felé fordult. Kihalt volt az utca, a tekintetének se volt semmi fénye. Hagyta, hogy a fiú hozzálépjen, és mellette menjen. Még beszélt is.

– A könyvtárba megyek, megírok egy levelet, aztán becserélek egypár könyvet. És maga?

– Tegnap kirúgott a Kálozdi Berci apja, hogy most már elég volt belőlem, és mikor fizetek? Éjjel feküdtem az ágyamban, amihez már nem volt közöm, reggel néztem az idegen bútorokat. Azért még maradok egy kicsit, inkább fizetek valamit, de még leülök egypárszor az öreg Kálozdi mellé. Majd ebédnél milyen pofát vág!…

– Aztán mégis elmegy.

Megálltak a könyvtár fehér épületénél, a lány Istvánra nézett, de a fiú maradt. Most már szúrt, amit tegnap az öreg Kálozdi mondott, itt az utcán, a lány mellett érezte a szavakat, úgy, akár Ágnes mondta volna. – Mégis ment vele, végig egy homályos, fehér fényű folyosón, kétoldalt mintha régi sírkövek állnának. A lány vállát nézte, elhajló arcát. Beléptek egy ajtón. A kisterembe felülről tört be a fény, a magas, fafaragású székeken nem ült senki. Olyanok voltak így magányosan, akár a csuklyás szerzetesek. Ágnes a fiú mellé állt.

– Ha dolga van, ne várjon.

– Nincs semmi dolgom.

Aztán már ültek mind a ketten. Ágnes előtt papír, ceruza. Írni kezdett. Gyengéden, határozottan előredőlt, akár egy fiatal katona. A felülről jövő fény megemelte az alakját.

A fiú előtt folyóiratok hevertek. Igen, most vár, és addig elolvas valamit. Világos. Egy elbeszélés, tanulmány, vers… – Aztán eltolt magától mindent. A lányt nézte. Ír. Olykor fölnéz, és összeharapja az ajkát. Ki az, aki majd megkapja a levelet? Aki felbontja és elolvassa? Elfutja a szemét a könny, vagy ásít egyet? Aki felbontja és elolvassa? Vagy valami nővel flangál? – Nekem soha nem írna Ágnes! Már azt se tudja, hogy várok. Mit írhat a szerelemről annak a másiknak, talán könyörög neki, én pedig itt ülök és nézem.

Megint egy lap felé nyúlt, de a keze úgy maradt az asztalon.

Meddig tart még ez? Most föláll, odamegy Ágneshez és elköszön. Marhaság, mit kell itt köszönni?! – fölkel és megy. Ülve maradt. („Mit is kezdene velem?” – kérdezte Ágnes a strandon. Hát hová vinném, haza a szüleimhez? Anya, aki egy hivatalban kulizik, és reggelenként megáll apa ágya előtt: „délig fetreng, nem csoda, ha nem tud keresni, ilyen link tróger!” – Közéjük vigye? Apa régi folyóiratokat mutatna neki, angol, francia lapokat, tárlatokra vinné, és elszedné a pénzét.)

Ágnes megállt az írásban, a levélre nézett, oly idegenül, mintha ketté akarná tépni, hirtelen betette egy borítékba, leragasztotta, aztán fölállt.

Állt a fiú is. Mintha egy nagy, szürke ablak mögött látná Ágnest, aki most se szól, csak megy előre. Kint a folyosón, egy ajtónál megállt.

– Beadom a könyveket.

A fiú egyedül maradt a hosszú, üres folyosón. Az ajtó lassan becsukódott a lány mögött, nem volt több mozdulat. Az időt se érezte. (Majd röhögök az egészen – és egy régi nőjére gondolt. Sokkal jobb lába van, mint Ágnesnek.)

Le-föl, le-föl, aztán megint csak az ajtó előtt volt. Mióta vár? Nézte az ajtót, és egyszerre felforrt a pillanat. (Hiába vár, Ágnes nem jön ki, hiszen eddig is csak le akarta rázni! Bent ül, talán éppen mondja: „Jaj, nem tudok megszabadulni attól az alaktól!”)

Végigvágtatott a folyosón, ki az utcára. Bekanyarodott az egyik fasorba, aztán vissza a könyvtár elé. A kapu üres. – Hát jó!

Leszaladt az utcán, a téren megállt. – Most jött ki Ágnes. De akkor már csak fáradtságot érzett. Leült egy padra, nézte a fákat, az embereket, és nem érzett semmit. Azt se, hogy később mégis fölkelt, elindult Berciékhez. Akár egy fölégetett erdőn járna, üres ég alatt.

A kapuban állt Péchy Ágnes. Körülnézett. (Hová tűnt István? A folyosón nincs, az utcán nincs. Miféle görcs jött rá? Talán eszébe jutott valami, vagy meglátott egy nőt? A strandon leült a homokba, a pad mellé, azt mondta, szeret, és a lábujjait nyomogatta, mintha semmi se lenne borzalmasabb a szerelemnél. Egy percre elmentem, ő meg elpárolgott. Most is eltűnt.)

A lány elindult, még mindig várva, hogy István hozzálép. Talán csak egy trafikba ment, vagy almát vesz. (A többiek tudták, mit akarnak, a vőlegényem is tudja, akinek most megírtam, hogy nem szeretem, és van valakim. Dehogy van, hiszen elszaladt! Hanyatt esne a rémülettől, ha azt mondanám: István, szeretem, vigyen magával! Ez csak a lábujját tudja nyomorgatni, és bánatosan néz, hát ebben hittem, ezért írtam a levelet? Gyáva! Gyáva!)

A lány arca égett. Semmit nem utált jobban, mint a gyávaságot. Akkor sem félt, amikor az apja fölfedezte nála a Karamazovokat, amikor a tanári kar előtt állt egy fiú miatt. Félhet az, aki szeret? Most se félt megírni azt a levelet Kálmánnak. Anya elájul, ha megtudja, apát pedig talán kidobják a gyárból, ott dolgozik Kálmánéknál. – Megismert valakit, akiről azt hitte, hogy ember.

Belépett egy fekete rácsos kapun, és végigment a kerten. Oly magányos volt a kert a fákkal, mintha nem tartozna emberhez. A bokrok előtt nem állt senki, a kőasztal térde roskadt. – Ágnes fölment a lépcsőn, be a házba. Elment egy sisak és egy kard előtt. Katonakép nézett rá. Anya a szobájában alszik. Mostanában sokat alszik, alig mozdul ki. Ajtó nyílt, de senki nem lépett Ágneshez. Egyedül ment végig a szobán, aztán egy homályos kis folyosón. Becsukódott mögötte az ajtó. Megállt egy üvegszekrénynél. Huszáratilla volt a szekrényben, csákó és csizma. Nagyapáé. Mennyit nézte valamikor, mennyit ácsorgott ezen a folyosón, várva, hogy a csöndben egyszerre csak fölszálljon és elrepüljön. A karját kitárta, belevetve magát a homályba, szemét lehunyta, fejétől a sarkáig úgy borult rá a borzongás. – És már szállt, végtelen mezők felett repült, átsuhant tereken, városokon, olykor magához emelt valakit, hogy ismét visszaejtse. A végén pedig ott hevert a földön, a szekrény előtt. Sokáig nem tudott szólni, ha így találtak rá. De egyszer kinyílt az oldalajtó; magas, szőke hajú nő állt előtte, zöldselyem ruhában. Súlyos haja kontyba csavarva, és az arcáról apró, tüskés patakokban szakadt a vér, mintha korbáccsal vernék. Mozdulatlanul állt, aztán hirtelen eltűnt. – Soha senkinek nem beszélt erről Ágnes, de olykor, mint most is, várta, hogy megint eléje lépjen a nő.

Így állt egy darabig a szekrénynél, aztán bement a kamrába, és belenyúlt egy lekvárosüvegbe. Fölemelte a fejét, letette az üveget. Zajt hallott lentről, a kerti kapu csikorgott. Kiszaladt a folyosón, a lépcsőre.

Lent, a kertben, kissé horpadt szélű szalmakalapban, kabátját karjára dobva, egy férfi állt.

Az ezredes.

A kabátot áttette a másik karjára, levette a kalapját. Hunyurogva nézett föl Ágnesre. – Tulajdonképpen érted jöttem. Az esti vonattal elviszlek Pestre Kálmánékhoz. Meg kell már ismerned a szüleit, és Kálmán is látni akar.

A lány felemelte a fejét, mintha lassú szél vinné előre. Most kéne, hogy valaki mellette álljon, de hát egyedül volt. – Ma írtam neki levelet, hogy nem szeretem.

Odalent az ezredes kissé előbbre jött, oly idegenül, mint aki a hátsó ajtón jár be a házba. De az arca, a ráncos, vörös arca megkeményedett. – Ezt írtad? – Hirtelen felnevetett. – Szerencsére, ismer már!

– És te is ismersz, apám, ugye? Hogy bolond vagyok. Ezt mondtad, amikor föltúrtad a könyveimet, amikor szerettem valakit, és hogy nem engedtem anyát Nyugatra vinni. Itt maradtam vele.

– Most nem erről van szó!

– Ne félj, Kálmán nem küld el a gyárból, hiszen úriember. Én meg majd elmegyek innen (…egyszerre olyan gyöngeség fogta el, hogy le kellett üljön a lépcsőre. A búcsút érezte a háztól és az apjától). Elmegyek, talán egy varrodába, de Kálmánt utálom, és ez az egész…

Miért nem lép hozzá az apja? Csak meg kéne fogni a kezét.

Az apa, ott a fánál, ordított. – Eleget tűrtem a hóbortjaidat, eleget szenvedtünk szegény anyáddal!

Ágnes már állt.

– Egyedül mész vissza, apám.

 

Mint a fazékból kipattant, dühösen fortyogó kövér kis vízcsepp, úgy állt Kálozdi Kristóf az asztal mellett. Kezében levelet lobogtatott, és egy sunyi félmozdulattal István felé fordult:

– Nem veszik vissza, az én fiamat nem veszik vissza a Szent Lajos kollégiumba!

Nehezen jutottak el a szavak Istvánhoz. Még mindig a délelőtt volt előtte, Ágnessel a könyvtárban, azt se tudta, hogy ért haza, és most ez a három idegen arc: Berci, gatyában a tükörnél, olykor fölemeli a kezét, integet, Kálozdiné a terített asztalnál ül, és fölöttük az apa.

– Mert nézzük csak, mit írnak? „Szomorú szívvel tudatjuk – igen, így kezdődik a levél –, hogy nem vehetjük vissza a kollégium falai közé…” Miért? Most jön a miért… „Éjszakai kimaradások, a szobáját nem tartja rendben, harisnyáját a lekvárosüvegben találtuk, alapvizsgáival elmaradt, és semmi reményt nem látunk, hogy a jövőben megjavuljon. Nem tud beleilleszkedni a kollégium légkörébe.”

– Hát így írni, István, most mondd, nem állatok?! – Berci kezét lobogtatta, duzzadt ajka akár három tányért nyelt volna. – Hazugság az egész, azt akarják, hogy többet fizessek. Inkább arról írjanak, hogy micsoda húgyleveseket adnak ebédre, télen nem fűtenek.

– Hohó, barátocskám, most én beszélek! – Az apa szája széthúzódott. – Talán nem igaz, hogy elmaradtál a vizsgával? Hogy nem tanulsz? Hogy éjszakázol? Hiszen most is, igen, most is…

– Elég volt, Kristóf. – Az asszony fölállt, de Kálozdi Kristóf arrébb perdült, akár egy mérges gumilabda.

– Elég volt? Nézzem csak tovább, hogy züllik a fiam?!

– De hiszen elmegyek!

Csönd lett, mind a hárman István felé fordultak. A fiú két kezét az asztal lapjához szorította, kissé előrehajolt. Elcsuklott a hangja, ahogy mondta.

– Elutazom.

Berci makogott valamit (– na, na, öregem…), az asszony kiszaladt a konyhába, onnan kiabált a csörgő edények közül.

– Miért kellett ez?! Fukar vagy, Kristóf, nincs benned szeretet, fukar voltál papnak, az vagy embernek is!

Kálozdi Kristóf kezéből kicsúszott a levél, alsó ajka rozsdásan lehullott, száraz ráncokban lógott az arca. Öreg kezét szeméhez csúsztatta, bement a szobájába, és István nem is látta többet. Az esti búcsúnál sem, amikor az asszony azt mondta:

– Igazán nem értem, miért megy el? Az uram talán egy kissé ideges… – Hirtelen a fiú arcába nézett, és megszorította a kezét. – Isten vele, fiam.

Berci elkísérte. – Hülyeség, tiszta hülyeség, hiszen eddig is tudtad, hogy az apám utál, és röhögtél rajta, most meg egyszerre…

István hallgatott. Nem voltak szavai ennek a búcsúnak. Elment, mint akit kiköpött a város. Csak Ágnesről ne kérdezzen Berci, ne kelljen róla beszélni. Ha csalánba harap, az nem lehet ilyen égetően keserű! Lépésről lépésre nőtt benne a szégyen. Mellette kellett volna maradni, ha nem szereti, akkor is, ha másnak ír levelet… Ha a lány megtudja majd, hogy elment? Semmi, épp olyan semmi, mint amikor eltűnt a könyvtár elől.

– Ágnestől nem is búcsúztál?

– Nem.

– Utálom azt a nőt.

Többet nem beszéltek róla. Csak később mondta még István: – Akinek rossz volt a gyerekkora, annak minden szerelme reménytelen.

– Mit akarsz ezzel? És nem is igaz.

– Persze hogy nem. Az ember mindenfélét kitalál. – Nevetett is hozzá. – Na, látod, milyen szamárság!

Szélesre tárult egy kocsmaajtó, és egy vörösescsomós kéz kilökte a prófétát. Az öreg csavargó tántorgó tekintetében megcsúszott az utca, elszédültek a házak. Egy úszó mozdulatot tett, aztán elhanyatlott a járda mellett. István hozzálépett, fölemelte a fejét. Az fölnézett rá, de nem ismerte meg – feje is visszacsuklott. Még egyszer fölemelkedett, válla felcsúszott a járdára, és bugyborékolva, fröcsögve kiabált.

– Verjen meg az Isten, Mariska! Kirúgattál a szeretőddel, azzal a sánta csibésszel! Rohadjatok meg!

Nem is ő kiabált, nem is egy ember. A kövek közül jött a hang, az utca mélyéből. Egy szót se lehetett már érteni az átkozódó, üvöltő sírásból. Csattogva szállt a hang, egy pillanatra nyöszörgővé halkult, fuldokolva öblösödött, majd reszketősen, öregesen szipogott.

Elhallgatott. A lába rándult még egyet, válla lecsúszott a járdaszélről. Feje elveszett a rongyok között, és most már nem is volt más, mint egy ócska, vén batyu, amit kihajítottak, ami nem kell már senkinek.

A kocsmaajtó nem nyílt meg. Csak István állt mellette. (Hát ezt a rongycsomót kell néznie?!) Elfordult ő is, elindult Bercivel. Alig beszéltek az állomásig.

– Micsoda veszekedés lesz otthon, öregem…

István már a vonat lépcsőjén állt. Az állomás ingó fényeit nézte, távolabb a hegy csillogását. Úgy égett, akár a mély seb. Odalent Berci beszélt, beszélt, de ő nem felelt. Fullasztó szárazságot érzett a torkában, és mintha két izmos kéz lassan fölemelné a mellénél, hogy aztán földhöz verje.

A vonat megrándult.

– Meglásd, István, elmegyek hazulról! – mondta Kálozdi Berci, és elindult a sínek mellett, mintha így bandukolva kísérné a vonatot.

Otthon, ahogy István megérkezett, az apja az előszobában állt, sárga pizsamában, és dohánybarna ujjával pénzt tologatott a tenyerében.

– Légy szíves, adj majd hatvan fillért, akkor reggel még vehetek két szivart.

A pocsolya

– Lehajol hozzám az ég szürkén, szétszakadva a fák ágai között, egyszerre a nyakamba zúdul. Apró cseppek táncolnak rajtam egyre kövérebben. Kiugrok a temető árkából, rohanok, rohanok… egy pillanatra megtorpanok. Elsodorjam az erdőt, vagy lefussak a völgybe az apró, kis házak közé?

Békén hagyom őket odalent, az erdőt se bántom, hiszen úgyis patakok zuhognak belőlem mindenfelé. Kicsit lusta vagyok, ez a bajom. De hát innen is annyi mindent látok – minek csavarogjak? Nem rossz ez a hely a temető mellett. A dombok alatt emberek feküsznek, össze van kötözve a lábuk. Egyszer majd, ha kedvem támad, elviszem őket. Vannak napok, hogy látogatók jönnek. Virágot, koszorút tesznek a dombokra. Letérdelnek, és nagyokat sóhajtoznak. Engem átlépnek.

Hanem ami sok, az sok. Van itt egy alak, egy szakállas szőrcsomó. Az utat javítja a temetőnél, olykor éjjel is itt csatangol. Vékony, piszkafa asszony jár hozzá gyerekkel, valami lábasban ennivalót hoz neki. Ilyenkor az út szélén ül a szakállas, lehúzza a csizmáját, a rongyokat is lecsavarja a lábáról. Evés után pedig hosszú nyakú üveget dug a szájába. Glug-glugy… szinte lenyeli az üveget. Ahogy feláll, csillog az apró, vörös szeme. Felém jön, megáll előttem. Derekát, mellét, hóna alját dörzsöli, dörzsölgeti a szutykos ing alatt. Köp, leköp. Egyszer, kétszer, háromszor… nagyokat csattan rajtam. Ő ezen vigyorog. Hátrasandít a gyerekre meg az asszonyra, leguggol, közelhajol hozzám. Beszívjam az arcát, a ronda, szakállas képét? És ez az örökös vigyor! Ennek a nyomorultnak, ennek a mocsoknak beszéljek a rokonaimról? Igaz, kicsit elszakadtak tőlem: a kövér tó, a fényes hátú folyó. Akármikor meglátogathatnám őket, ajándékba vinném a dombokat meg az erdőt.

A férfi belém dugja a nyelvét: miféle ostobaság ez megint?! Idehívja a fiát is. Paskol a kicsike.

Megint ott kuporognak az úton mind a hárman. Nézem a házakat, és olyan az, mint három árnyék. A férfi a gyerekhez hajol, magához öleli, szakálla alá rejti. Az asszony pedig ül és hallgat. Aztán elveszi a gyereket a szakállastól, elindul vele lefelé az úton. A férfi utánuk néz, sokáig áll úgy mereven. Hirtelen felém fordul, csillog a szakálla, mintha belém mártotta volna. Mellém kuporodik, beszélni kezd. Nem nagyon értem, mit mond, inkább azt figyelem, hogy rezeg a szakálla. Én is mondhatnék neki valamit. – Árnyékok vagytok mind a hárman, és úgy is tűntök majd el. Ezt mondanám. De hallgatok.

…hallgatok éjszaka is, amikor azok ott lent a dombok alatt beszélnek. Egy lány szólal meg először, az ő hangja száll, emelkedik.

– Nem is tudom, honnan futott felém, de egyszerre előttem volt, és én a szétgombolt ingét néztem, a melle, a nyaka remegését. Csupa por volt az arca, hozzá akartam hajolni, hogy megtöröljem, hozzá akartam hajolni, hogy megcsókoljam. Elcsúszott az arca, valami villant a kezében: belém vágta a kést, rám esett a késsel együtt, olyan gyönge volt.

Olyan a hangja, mint amikor a szél hajtja az esőt a fák között. Többen felelnek rá.

– Hallgass, ne zavarj bennünket, ne zavard apádat és anyádat, soha nem tudnak megnyugodni és mi sem feküdhetünk békességgel. Miért kell neked mindig beszélni, fáj még a seb, fáj, hogy a szerelmed, aki megölt, nincs melletted? Hallgass.

– Ti beszélhettek odafent, de én mindig csöndben voltam, akkor se szóltam, amikor eltiltottak tőle, mert szegény volt. Azt hittem, ennek így kell lenni, és engedelmeskedtem. De gyűlölet volt bennem, mert hazudtatok nekem, egymásnak és mindig hazudtatok, most pedig el akartok mindent felejteni az Isten előtt.

Aztán mind egyszerre beszélnek, a lány meg a többiek, mintha cibálnák egymást odalent, de nem tudnak elszakadni.

Én pedig növök, dagadok, mint valami fekete esőtől. Elöntöm a dombokat, a fák felém nyúlnak, és én elérem őket. Úgy, úgy, csak beszéljetek ott a dombok alatt, ne hallgass, te lány, és ti mind feleljetek neki!

A reggel megint ott talál az árokban. Senki nem tudja, hol voltam éjjel. Az öreg szakállas se, aki körülöttem topog.

Tocs-tocs, belém mártja a tenyerét. Végighúzza az arcán, olyan mozdulattal, mintha az orrát keresné, a fülét, a száját. Úgy néz, mintha lenyeltem volna valamijét. Hirtelen leszalad az úton, aztán visszajön.

Az emelkedő nap átsüti a dombot, a füvek fénybe borulnak. Csak a fák kötnek árnyékot maguk körül. Nincs árnyék az úton, ahol a férfi ás… előrehajol, aztán kissé vissza. Megáll a munkában, úgy néz a völgy felé, mintha onnan várna valakit. Vékony alakja szinte elvész, eltűnik a napon.

Én meg összegyűjtöm a fényt… szétszórom, visszalököm. Micsoda ragyogás ez! Igazán azt gondolhatnám, hogy onnan fentről pottyantam le, mint egy tündöklő, kis nap. Az öregnek odafent nincs is ilyen fénye, sokkal sápadtabb. Csak éppen kövér.

Egyedül ül a férfi az út szélén, föláll, visszaül. Egyszerre levágódik a földre.

Két öklével veri a földet, rázkódik a teste. Hozzám fut, és ahogy előttem áll, már csak egy remegő szakáll az egész ember. – Hiába nézel, nem én vettem el tőled a gyereket, aki mindig paskolt, mert te mondtad neki, te pedig leköptél. Ereggy, keresd meg.

Azt hiszem, megértett, mert elindul az úton. Tudom, hogy most sokáig nem látom.

Másnap nem jön ki, harmadnap sem.

Cingár férfi baktat föl a völgyből, sárga és hosszú, mint a szalmaszál, amit rám fúj a szél. Vele jönnek a fák, a dombok, boglyas haja meg akár egy fészek. Várom, hogy madarak repüljenek föl belőle. Leül ide, közel hozzám, térdét felhúzza az álláig, énekelni kezd.

Azt is szeretem, amikor többen jönnek a dombok közé halkan énekelve. Ilyenkor mindig hoznak valakit egy hosszú dobozban, és leengedik a föld alá.

De ez más. Egyedül dalol – messziről jön a hang. A tavakat érzem, a folyókat, ahogy lassan vándorolnak. Talán ők küldték ezt az embert? Gondolnak rám, hiába. – Megmondhatod majd, te énekes, hogy én sem felejtettem el őket.

Elhallgat – vár valakit. A szakállas a gyerekét várta, én meg az esőt. De az ég nem hajol le, a nap pedig kiszárítja a földet.

Éjszakára is itt marad a férfi, végigfekszik a földön, az eget bámulja. Hirtelen föláll, széttárja a karját. Ketten jönnek felé: egy nagyobb és egy kisebb árnyék. Megismerem őket: az asszony a gyerekkel, akit a szakállas keres. Hozzáfutnak, átölelik egymást. Aztán elindulnak az erdőbe.

Merre járhat a szakállas? Ezt még ti sem tudjátok lent a dombok alatt. Egyszer majd megjön, mint az eső.

Üres, szürke a reggel. Az ég mintha indulni készülne, a fák is elhúzódtak. Körülöttem elsárgult fűszálak és a repedezett föld.

Egyszerre elsápad, elvékonyodik az ég szürkesége, előbb csak kis foltban, majd egyre erősebben. Itt a nap. Szétveri maga körül az eget, lángba borít mindent. Úgy tör le rám, mintha fel akarna emelni innen az árokból. De kitágulnak a repedések is.

Látom a férfit, aki tegnap este jött. Oldalán az asszony. A gyerek nincs velük. Átfogják egymás derekát. Leülnek az út szélére, ahol régen a szakállas dolgozott. Ez a szalmahajú férfi, ez a fészekfejű nem dolgozik… beszél, beszél.

– Miért maradtunk itt? Menjünk tovább. Vannak ismerőseim lent a városban, ott nyugodtan élhetünk. Miért kellett visszajönni, miért küldtél ide, hogy várjalak?

Az asszony is kell hogy mondjon valamit.

– Annyit gondoltam itt rád, amikor mással voltam. Akartam, hogy lásd ezeket a dombokat, fákat. Azért küldtelek előre. Az a kis ház, bent az erdőben, az uramé. Lehet, hogy visszajön. Azzal se törődtem volna, ha itt találom.

– Elindult megkeresni.

– Nem engem, csak a gyereket, de azt se adom oda neki.

– Menjünk tovább.

– Még jól érzem itt magam.

Ők maradjanak. De én elmegyek az esővel. Unom már ezt a helyet, lemegyek a folyókhoz. De hát hol az eső? Mindig csak a nap, a nap…

Megint az asszonyt hallani.

– Annyit gondoltam itt rád…

Miért a fecsegés? Nem látják azt az apró, sötét foltot az ég sarkán? Egyre nő, hízik, és mintha sárga füst kísérné. Úgy, igen, most jön az eső.

Por jön. Hatalmas oszlopokban száguld át a dombokon. Az eget se látni. Forgó tölcsér emelkedik a völgy felől. Perdül egyet, viszi a fákat. A szél hajtja a port.

Ó, már érzem az esőcsöppeket… egy-kettő, egy-kettő. Mi az, meddig várjak? – ezzel a pár cseppel talán vége is?!

– Tudtam, hogy itt vagytok.

A szakállas mondja ezt, akit mintha a szél rázott volna ki a porral. Vörösen csillog a szeme, és én szeretném, ha belém mártaná a kezét. Akkor nem remegne így.

– Elmegyünk innen, ne félj – hallom az asszonyt. – A ház a tied, nem is akarok elvinni semmit, csak még egyszer akartam látni ezt a helyet. Mit bámulsz?

Most meg akár a föld gőzölögne a száguldó portól. Nincs eső. Csak a szél kavarog.

– Megmondhattad volna, ha el akarsz menni.

– Mikor tudtam én veled beszélni? Soha nem is kérdeztél semmit.

A szakállas nekidől egy fának, és azt mondja.

– A gyerek, az itt marad velem.

Megint kapok fentről egy pár cseppet. Csak gyerünk, gyerünk, le akarok menni a folyókhoz, nem hallgatom ezeket tovább! – Megint semmi? Vége? Akkor inkább egy csepp se esett volna, hogy ne érezném, hogy…

– A gyerek itt maradjon veled? Veled?

Az asszony is ott áll a fánál. Ujja hegyével megérinti a nagy, bozontos szakállat.

– Mozog… és a hajad is mozog a bogaraktól. Nem tudom, hol szedted fel, azt igazán nem tudom.

A férfi meg mintha mind a két kezével le akarná tépni a szakállát. Az arca felfúvódik, aztán megint vékony lesz.

– Ez, ez igazán… – és csak néz az asszonyra.

Ha olyan erős lennék, hogy elérném a szakállast, ha megmárthatná bennem a kezét… ha most lehajolna az ég!

– Egy árokban aludtam valakivel, nem hagyhattam ott, mert vérzett a lába.

– Menj vissza hozzá!

– Istenem, hát hogy kaphattam én ezt? Bogarak, azt mondod, bogarak…

Perdül egyet. Aztán már a földön csücsül. Két tenyere befelé hajlik, a kinyújtott lába meg mintha előre akarna szaladni. Hirtelen felugrik, összefogja mellénél a kabátját. Fut, rohan lefelé a völgybe.

Az asszony meg visszafordul ahhoz a másikhoz.

– Nem látjuk többet.

– Mi lesz vele?

– Tudom én?! Tőled ugyan agyonverhetett volna, ahogy itt álltál. – Mi az, te sírsz? Uram Isten, ez egy férfi, ez egy… Menj, menj te is, rongyok vagytok mind.

A föld, az erdő füstölög a portól. Feketén dől előre az ég. Nem ad esőt.

– Szalonnahéj, kenyérhéj…

Ezt hallom éjszaka a dombok alól. Egy pillanatra csönd, aztán tovább mondja:

– …mindig megettem a szalonna- meg a kenyérhéjat, elszopogattam, elrágtam. Ha meg valamit nem tudtam megenni ebédre; – tegyétek félre, jó lesz az vacsorára. – Nem tudtam, mi a bor meg a pálinka. A szódát szerettem, de abból se ittam sokat, mert árt a szívnek. Aztán a délutáni alvás is nagyon egészséges, elég, ha az ember egy órácskára ledűl. Mire ébredek?… hogy szurkálják a talpamat. A feleségem ül a dívány végén tűvel, mellette varródoboz. Nem szól, csak néz. Kezében a tű.

– Meg vagy veszve, anyukám? – kérdeztem. – Mit döfködöd te az én talpamat? – Még mindig nem szól – vékony cérnaszál a szája széléhez tapadva. – Piszlicsár alak vagy – mondja végül. – Mi az, mamuska, hogy érted ezt? – Többet nem mond, föláll, átmegy a másik szobába.

– Én meg elgondolkoztam ezen: piszlicsár alak. Addig gondolkoztam…

– …amíg szépen ide kerültél közénk. Megette a fene, amikor az ember elkezd gondolkozni: miért vagyok, milyen vagyok?

Egy harmadik hang is megszólal.

– A Guszti, micsoda fickó a Guszti! Egyik lány a másik után… tegnap még a Mártával, ma a vörös Boriskával, holnap megint valaki mással. – Ezt mondták rám, hogy bomlanak értem a lányok. A Gusztiért. Aztán találkoztam valakivel. Kardvirág. Így hívtam, mert olyan büszke, egyenes volt a tartása, a szeme csillogott, akár a penge. Szólni is alig mertem hozzá. A Dezsaj kapta el az erdőben. Ismeritek a Dezsajt? Naptárral, képeskönyvvel vándorol és olyan az arca, mint egy ócska, ázott cipő. – Kardvirág – mondtam éjszaka. Köptem a nevére, fejemet a falba verve vonítottam, Kardvirág!

Hangok szállnak át a dombokon, kék fénye van az éjszakának.

Ha elmehetnék a folyókhoz, hogy semmit ne hallanék… Ne hallanám többé a szakállast, az asszonyát és ezeket odalent.

Hallanom kell a rekedten éneklő, elcsukló hangot.

 

– …iszik hétfőn, iszik kedden és szerdán,    csütörtökön mindegyformán,    iszik pénteken, szombaton,    vasárnap és ünnepnapon.    Uram nézd meg, most is részeg    a te szegény kántorod…

 

Aztán egyetlen kiáltásként:

– Uram, nézd meg!

Reggel pedig belém ereszkedik a nap langyos, ázott sugarakban, majd egyre erősödve, végül egyetlen forró szorításként. El nem enged.

Most már tudom, hogy fölemel magához. Itthagyom az árkot. Soha nem kell többé senkit hallanom. Fölemel a nap – fényes sugárként ragyogok tavak és folyók fölött.

Csak szoríts, emelj föl, hadd utazzak csillogva a nagy vizek hátán. Lássák, hová kerültem!

És ha bevisz a föld, a kérges, kiszáradt föld, mi van akkor?…

Arcok és árnyak

A fiú közel húzta székét az ablakhoz. Kibámult az utcára, mintha többé már nem is akarna a szoba felé fordulni. Eső mosta az ablaküveget. Szemben a félig leszakadt ház, akár egy csonka könyök. A kapunál két-három kézikocsi, azon szekrények, díványok. Öblös karosszék, mint egy nagyon öreg ember, aki hosszú évek óta ki se mozdult szobájából és most egyszerre kitették az utcára. Puhakalapos férfi szaladt a járdán, puskával a vállán. Befutott egy kapuba, aztán, mintha cseresznyemagokat ropogtatnának, lövöldözés hallatszott. Kinyílt egy ablak. Egy nő fölugrott a párkányra, de hátulról elkapták a derekát. Kesernyés, kékeszöld fénnyel meghasadt az ég. A házak még szürkébbek, elhagyatottabbak lettek.

A fiú felállt. Valaki mocorgott mögötte, az apja beszélt halkan, egyenletes hangon. Úgy érezte, nem is szobában, de zsúfolt váróteremben áll, mögötte kosarak, bőröndök, emberek. Emberek, akik ülnek, és várnak valamilyen vonatra. Rég nem hasonlított már ez a lakás az otthonra. Furcsa, idegen holmikkal teltek meg a szobák. És akik jöttek… Egy éjjel Linzmann úr reszketve, hosszú, vékony szája remegett, akár a térde. Homloka vérzett. Apa kivitte a fürdőbe. Elvitték munkára a férfiakat, egy SS meg két nyilas, engem fenéken rúgtak és elengedtek, de a többi… Linzmann úr ottmaradt, segített anyának főzni, és virágokat rajzolt egy mappába, mindig virágokat. Egy este azt mondta: – Továbblépek. – Pollák doktorról nem is tudta, hogy jött be. Egyszer csak ott állt a lefüggönyözött szobában, és sírt. – Marikát elvitték, meg a feleségemet… – Teréz néni pedig a díványon feküdt egy nagy kép alatt. Ezt a vékony csontú, kiszáradt öregasszonyt anya vezette be. Ahogy megetették, lefeküdt, és most már olyan volt a díványon, mintha a takarók, kispárnák, zsebkendők mind belőle nőnének ki, egyre dúsabban virágozva. Pollák doktor is eltűnt, jött Kádár, az asztalos. – Ki kell jutnom Csepelre a munkásokhoz.

Teréz néni maradt a díványon.

Mindez egyetlen pillanat: – leszakadt könny a kisírt arcon.

Villamos fordult be egy mellékutcából, magányosan baktató, eltévedt sárga kocsi. Oly meghatóan valószerűtlen, akár álomban lenne, vezető, utas nélkül csavarogva az elhagyott városon. Ahogy a fiú nézte az elveszett kocsit, egy álmára gondolt. Lent állt egy ház földszintjén, állt, és fölnézett a magas, barna falakra, apró ablakokra. Az ablakok mögött szobák, az egyikben Éva. Itt van a házban, csak el kell indulni felé. De még várt. Aztán, ahogy ment fel a lépcsőn, ajtók nyíltak előtte, idegen, ostoba arcok kísérték. Egyszerre valami szobában állt, kezében hatalmas filmtekerccsel. Előtte egy széken tátott szájú nő ült. – Kérem – mondta valaki –, csak dugja be a torkába a filmet, aztán vetítünk. – Ő pedig gyömöszölte a nő szájába a tekercset. A lány arca!… Átrohant egy másik szobába. Itt is idegenek. Akkor megint kint volt a lépcsőn, és látta, hogy fönt a magasban egy lány lépked. Ahogy mögéje ért, elkapta a vállát, magához rántotta. Arc az arc mellett! Hát ez se ő?! De igen, mégis, a szeme meg a szája… ő az, ő kell hogy legyen! Nem igaz! Körmével az idegen archoz kapott, hogy letépje, leszakítsa! Aztán tovább rohant, fel a padlásra, le a földszintre, egyik szobából a másikba. Hullottak körülötte az arcok, de a lány nem volt sehol.

A villamos eltűnt az utca végén, talán betért a sarki bombasérült tejcsarnokba, és most a pult romja előtt csücsül. A fiú végighúzta körmét az ablaküvegen.

– Karcsi!

Megfordult. Az apját látta az asztalnál egy viharkabátos férfival. – Linzmann úr! Mikor jött vissza? Az arca mintha sáros lenne, hosszú keze föl-fölrebbent az asztalról. Elmosolyodott, valahonnan egy mocsár mélyéből. Az asztalon különféle cédulák, papírok és egy kék szalaggal átkötött csomag volt. Mögöttük fehér gyerekkocsi. Összegyömöszölt kis batyuk lógtak ki a kocsiból, tetején dominósdoboz. A viharkabátos Linzmann úr fölkelt, megfogta a fiú vállát.

– Most már nem csüggedünk!

Aztán mindjárt visszaült, fejét két tenyere közé ejtette. – Nagy kosz az egész, ajhaj, micsoda drekk! – Belefütyült a levegőbe, és ezzel a halk füttyel mintha ő is elröppent volna.

Apa fölnézett egy papírról.

– Ezt a csomagot elviszed a Columbus utcába, egy csillagos házba. Kenyér meg szalonna. Jenőfi Bélánénak viszed. Ennyit vállalni kell. Columbus utca hét.

A fiú vette a kabátját, aztán, amikor fölemelte a csomagot az asztalról, még egyszer Linzmann úrra nézett. Az csak bólintott a két tenyere közül. Mögötte a díványon Teréz néni. Hegyes, fölhúzott térdén egy csészealj táncolt. Ő pedig csobogott, mormolt, mint lassú folyású patak: – Ferdinánd utálta a gesztenyepürét, a spanglis kabátot… furunkulus volt a nyakán…

– A házmester rendes ember – mondta apa.

Karcsi indult. Még látta, hogy Linzmann úr föláll, a szekrény felé megy (beakasztja magát a ruhák közé?), aztán az ajtó becsapódott mögötte. Kint volt az előszobában. A homályos sarkokban mintha férfiak ülnének kalapban, kabátban. Végig a gangon lámpafény kísérte az ablakokból, a lépcsőház is sápadtan világított. A csomagot nézte a kezében: kenyér és szalonna. Ezt vállalni kell, mondta apa. Neki – aki a szerelmét se tudta vállalni. Az egyetlent, akit valaha is szeretett, akitől elfutott más mellek és combok után, hogy aztán ott rohadjon mellek és combok között. Akkor miért menekült tőle, mi fájt úgy, hogy nem tudott vele maradni?

Ahogy lenézett a lépcsőről, egy papot látott futni a földszint síkos kövén, barna csuhában, sután kapkodva a lábát. Sovány gyerekfeje, hegyes szakálla fénylett az esővíztől. Egy pillanatra hátrakapta a fejét, aztán eltűnt a pince felé. Pollák doktor! Ugyan, szamárság! De a tekintete, ahogy hátranézett… és miért futott a pincébe?

Az udvar üres volt, mintha soha nem látott volna senkit.

– Karcsi! – mondta valaki az utcán. Állandó, szinte zajtalan dobpergés hallatszott valahonnan a járda alól, és közben egy emberi hang a nevét mondta: – Karcsi!

Átfutott a túlsó oldalra, a kifordult gyomrú ház elé, ahol egy barna kabátos fiú állt, leánnyal a karján. Csövek, fűtőtestek meredeztek mögöttük, sikoltóan fehér ajtóval.

– Győrből menekült a menyasszonyom, már két napja járunk az utcán. Haza nem vihetem. Apám, az az állat, nyilas.

Karcsi csak nézte őket. Egy törzsük volt, két szürke arccal, négy összegubancolódott karral. A lány karja rácsavarodott a fiú derekára, szinte belevájt a húsba.

– Ica nem mer bemenni sehová, ha egy pillanatra megállunk, már cibál tovább, mindig tovább! Megpróbálom bedugni egy kórházba.

A lány hallgatott. Teste előregörbült, mintha le akarna térdelni, irgalmat kérni az utaktól.

– A Csengery utcai kórház… – mondta Karcsi – próbáljátok meg.

Azok már elindultak egymásba kapaszkodva.

Karcsi is tovább ügetett a csomagjával. Átugrott egy kőrakáson, futni kezdett. Megállt, kifújta magát. Nem repülő volt, mit kell mindjárt citerázni? Ki ez a szürke fejkendős férfiarc? Szatyorral jön és baltával… Edvi-Illés tanár úr! De hiszen két éve meghalt. Vagy nem ő halt meg? Edvi-Illés… Honnan szedte ezt a női kendőt?

– Tanár úr…

Az elment mellette. Egyedül hagyta az utcával.

(Akkor álmában is az utcán volt, ahol a lány lakik… az utcán menetelt a zenekar élén, piros mackóban, tornacipőben, és fakanállal vezényelt. Mögötte a ragyogó, aranyos kürtök egymásból nőttek, emelkedtek, egyre fényesebben. Peregtek a dobok, az utca végtelenné tágult. A járda tele emberrel, az ablakokból fürtökben lógtak. Minden arc előtt elvonult a zene, minden arcot látnia kellett a fiúnak, aki csak egyet akart látni. Kétségbeesetten hadonászott a fakanállal, hogy el ne hallgasson a zene, csak zengjen, zengjen! Akkor már lovon ült, egyre nőtt, emelkedett a lóval, előtte a nap szikrázó fájdalma. Hatalmas volt, és csupa kín. Házak és mezők könnyesen kuporogtak alatta, elveszett mellőle mindenki.)

– Hasra, hasra!

Valaki megragadta a karját, lerántotta a földre. Pillanatra fölnézett. Látta, hogy egy téren van. Fölötte, a szürke égen acélos kék repülő. Jön, jön… hatalmas berregésében, zúgásában elvesznek a házak. – Lezuhant. Kavics, és homok, mintha megzabálta és kihányta volna a földet – keze riadt állatként kapart. Ki szuszog itt mellette?

– Történelmi idők…

Karcsi beleröhögött a földbe. Hülye állat, mit mond? – történelmi idők… – Ki lehet ez a pofa? Ha megúszom ezt a piszkot, levelet írok Évának, megírom, hogy sose szerettem mást. Na most, na most!… A kalapot, az inget, a nyakkendőt, a mellényt, a kabátot, a nadrágot, a zoknit, a zoknitartót, ha piszkos, ha foltos, ha zsíros, eldobni, elvetni, elajándékozni nem szabad, mert az bűn, mert az vétek, ilyenkor vesszük elő a valódi amerikai vadfókazsírt, egy a köpés, egy a zsír, két dörzsölés, és már híre-hamva sincs a foltnak, a folt nincs, a folt volt. (A lány a könyvtárban a Háború és béké-t kereste. Akkor láttam először… kék ruhában volt és harminc fillért kért Galsaytól… Írok neki.) …az eszköz rossz, az eszköz tompa, az eszköz nincsen használható állapotban (– ha ezt még végigmondom…), a gazdasszony farol a tűzhely mellé, keni-feni, hogy még a szomszéd is belefárad, ilyenkor vesszük elő a valódi hollandi habgyémántot, kettő fenés jobbra, kettő fenés balra, az eszköz jó, az eszköz vág, az eszköz használható, viszi az üveget, a gömbölyűt, a kereket, a gömbölyűt, a kereket…

Érezte, hogy a vállát rázzák. Fölállt, de úgy, mint aki már semmit se tud kezdeni. Egyet lépett. A házak megfordultak körülötte.

– Rosszul van?

Padon ült. Valaki beszélt hozzá, de nem látta az arcot. Kezében a csomag: kenyér és szalonna.

– Köszönöm – mondta, és fölkelt. Minden olyan józan volt körülötte, az út, a szürke levegő, mint amikor kórházban feküdt és kinyújtott, mozdulatlan lábát nézte a lepedőn. A csomagot elviszi, ez a dolga. Nehezen tudta elképzelni az otthonát. Hogy hazamegy, és apa még mindig ott ül Linzmann úrral. Teréz néni a díványon bugyborékol.

Hosszú sor batyu, csomag, kézitáska vándorolt a kocsiúton, szuronyok között, akárcsak elköltözne a város. A batyuk és csomagok alatt alig lehetett látni az arcokat. Görnyedt hátak, lábak vékony fekete vonala. Mellettük katona, nyilas karszalaggal. Az egész sor, mintha az ég elrepedt sárga sávján vonulna, menetelve, csak menetelve, sárosan, rongyosan, lassan elhagyva minden holmit.

De ő még ott van, akinek ezt a csomagot viszi. Jenőfi Béláné a Columbus utcában. Itt levágni a vasúti töltésnél. Házak, kertes házak… – a kertek üresek és ázottak. A levegőnek olyan zúgása volt, mintha egy hatalmas, elromlott rádió kattogna. Egy villa kapuján sárga csillag. Karcsi elment előtte, hátrasandított. Az utcán senki. Egyedül volt a házakkal és kertekkel. Hirtelen ott állt a kapunál, keze alatt süketen csattant a kilincs. Bentről, a ház mélyéből csoszogás hallatszott. Alacsony, kék nadrágos férfi jött a kapu felé, kulccsal a kezében, duzzadt, álmos arccal.

– Jenőfi Béláné… – Karcsi fölemelte a csomagot, valahogy úgy, mintha mögéje akarna bújni. – Ezt küldték neki… megkértek, hozzam el. (Aljasan sikló, gyáva kis szavak, és előtte ez az álmos arc. Megszólal, mindjárt megszólal. A házmester rendes ember, apa mondta.)

– Nincs itt.

– Elvitték?

– Csak a svéd védettek maradhattak.

Karcsi a kertben két férfit látott a fa alatt. Hátratett kézzel álltak. Lassan feléje fordultak. Egy darabig mozdulatlanul néztek, aztán elindultak. Két csillag jött, és hátul, az utca másik oldalán valaki figyelt. A két csillagos nem látja, de Karcsi érzi a bőre viszketésén, és lassan, lassan, mintha víz alá merülne. De hiszen már semmi dolga, miért áll itt? Ha ezek ketten idejönnek…

– Csomag?

– Kenyér és szalonna Jenőfinének.

– Ő már nincs itt.

Az egyik férfi elvette a csomagot, a másik a zsebébe nyúlt, előhúzott egy levelet.

– Ha elvinné a Katona József utcába az anyámnak…

Már többen álltak körülötte, de csak azt érezte, hogy valaki a háta mögött figyeli. Az arcok összekeveredtek előtte. Cédulákat, borítékokat dugtak a zsebébe, közben beszéltek. Ő is mondott valamit.

– Megpróbálom. Nem, nem ígérem,

Megfordult. A túlsó oldalán egy szürke felöltős férfi állt. – Rám szól, igazoltat! – Elment a ház előtt, de a férfi még mindig nem szólt. – Utánam jön! –

Csak a töltésnél nézett vissza. Nem látta a szürke felöltőst.

Zsebében papír zörgött. Előhúzott egy levelet, beleolvasott: – A végzet utolért, holnap jönnek értem. Drága anyám, a könyveimet küldesd el Ferivel Lajosékhoz… – Belekapott egy másik írásba: – Tegnap a nyárra gondoltam, amit együtt töltöttünk Badacsonyban, és azt hiszem, sírtam. – Aztán hatalmas betűkkel egy szürke cédulán: – Vesszünk el mind, akik ezt tűrtük, akik évek óta csak nyavalyogtunk, utállak benneteket és magamat! –

Visszagyömöszölte a cédulákat. Megborzongott. Hiszen ez már nem is ő, aki itt áll, levelekkel a zsebében… – Egyetlen, rettenetes üzenet. Elindul a városba, viszi a hírt egyik utcából a másikba. – Hülyeség, elmebaj! Semmi köze ezekhez a levelekhez, ezekhez az emberekhez. Csak nem gondolták, hogy elindul házról házra? Hazamegy, igen, haza, a leveleket pedig elszórja.

Egy anyának is küldtek levelet a Katona József utcába. Azt talán elviszi, meg azt a másikat…

A szürke felöltős a járda szélén cigarettára gyújtott, aztán átment a másik oldalra.

Talán nem is ő volt, másnak is lehet szürke kabátja.

Karcsi bevágott egy mellékutcába. Kint volt a Thököly úton. Katona József utca… merre is? Jó, azért nem veszítjük el a fejünket. – Ha valakinek nincs jobb dolga, mint szaglászni, szimatolni… Üldöznek, engem üldöznek? – Észrevétlenül besötétedett. Fekete nyirok ereszkedett az utcára. Karcsi a szürke felöltős férfire gondolt, akinek nem is látta az arcát. Mások után vadászik, ilyen mocsok! Talán tudja is, hol lakom, ezek mindent tudnak. Rendőrökkel megy hozzánk, elviteti apát, Linzmann urat, csak Teréz nénit nem veszi észre. Ő ott marad a díványon, az üres szobában. – Mindegy, gyerünk tovább.

(…egy eszpresszó ajtajában állt akkor álmában. Már nem volt senki vendég, a villanyt is eloltották. A tükörből jött csak valami sápadt, cellaszerű fény, megvilágítva a hatalmas kávéfőző gépet, középen egy asztalt, amire fölrakták a székeket. Nadin kisasszony, a fekete pulóveres Nadin kisasszony ideges karja a kávéfőző felé ugrott, akár egy macska. Karcsi nem mozdult az ajtóból. Tudta, hogy a lány itt van. Nem látta, de érezte a tükör borús csillogásán, az egymásra rakott székeken, Nadin kisasszony mozdulatán. Most elmondhat neki mindent. – Rigler Richárd rossz bőrben van… – ezt mondta a tükör felé fordulva. – Tegnap láttam Rigler Richárdot, a sámfafejűt. Rossz bőrben van. – Több szava nem volt.)

– Nem tud vigyázni?!

Valaki elsiklott mellette. A sötét úgy tolongott előtte, mintha fekete falak omolnának egymásba. Egy villamos húzott el szinte nesztelenül, lidérces kék fénnyel. Egy-egy pillanatra apró, felvillanó fénypontokat lehetett látni.

Egyszerre megállt. Itt, előtte a szürkekabátos! Eddig jött utána a sötétben, követte, és most itt van.

A fiú karja előrerándult. A csupasz falat súrolta. Oldalt kanyarodott, futni kezdett. Vágtatott a sötét utcán. Ő volt az egyetlen zaj. Megint érezte a leveleket, a belőlük áradó borzalmat. Rohanásában a házak fölé nőtt, végigvágott az utcán. A rémület vitte, röpítette. Hatalmas szárnyak nyíltak és csukódtak össze előtte. Szűk volt a város, szűk volt a leszakadt ég. Szitkozódás hallatszott, mintha többen kergetnék. – Hirtelen csönd. Már nem is futott. Ez a Katona József utca. Egy kapu zöldes, gyér világosságában előhúzta a levelet… huszonnyolc, Katona József utca huszonnyolc.

A házmester ahogy beengedte, hozzálépett, mintha hirtelen rá akarná vetni magát. A lépcsőig kísérte. Szürke arca volt, apró fekete pontokkal.

– Ebben a házban minden rendben van… – Fölemelte a kezét a homályos lépcsőházban. – Csönd és tisztaság. Maga kit keres?

– Egy anyát. – Karcsi visszanézett a lépcsőről. Látta lent az arcot, amely még mindig nem akart tőle elszakadni. Megmondta a nevet. – Balázs Józsefné.

– Hozott neki legalább befőttet?

– Levelet a fiától.

Most már végképp elfordult az arctól. Ment fölfelé. Végig egyforma barna ajtók kísérték és csönd. – Istenem, ez egy látogatás… teára is várhatnának! – Mintha figyelnék az ajtók mögül és valahonnan kintről is figyelnék, ahogy megy gyászos útján.

Belesett egy kulcslyukon. Magasra tartott gyertya sárga lángja… A sápadt, mozdulatlan lángot látta, de az már egy arc volt. Riadt, guggoló tekintet. – Továbblépett. Hallotta, hogy kinyílik egy ajtó és valaki megkérdi: – Elhozta a fényképet? – Nem fordult hátra. Mögötte mintha végig kinyílnának az ajtók. A második ajtón becsöngetett. Egy pillanatra az a furcsa érzése volt, hogy a szürke felöltős férfi fogadja.

Fekete kendős nő állt előtte. Kendője oly szorosan, simán lekötve, mintha nem is lenne haja. Arcában is csak a lángoló szem élt. Fejét lehajtotta, akárcsak arra várna, hogy elvezessék.

– Üzenet a Columbus utcából.

– Ó, a fiam! – az asszony a levél után kapott. Magához szorította, és előrebotorkált. – Megengedi, ugye?

A fiú nem is tudta, miért megy utána a szobába. De már bent volt. – A nagy, csupasz asztalnál fehér szakállas, bársonykabátos férfi. Előtte hosszú nyakú üres üveg. Kenyér és kés, egy fehér tálon. Tisztán csengett a hangja, ahogy megszólalt.

– Megfogadjuk, hogy mindarra, ami velünk történt, nem emlékezünk.

– Megfogadom, hogy mindarra, ami velem történt, emlékezem! – A sarokból jött ez a hang, aztán a sovány, vékony bajuszos férfi ott állt az asztalnál, szemben az öreggel. Tenyerét az asztal lapjához szorította. Arcán külön táncolt minden vonás. – Megfogadom, hogy semmit se felejtek el. Nem felejtem el a gyermekeim elhurcolását, emlékezem arra, aki belém rúgott, aki megütött!

Mögöttük lassan felbugyborékolt a sírás. Az anya sírása a levél fölött, mintha a két férfi egymásnak felelő hangjából hajtott volna ki.

A szakállas a hosszú nyakú üveget nézte.

– Imádkozz azokért, akik megkínoztak, mert nagyon szerencsétlenek. Senki nem tehet semmiről. Azt hiszed, nekik jó, azt hiszed, az őrök nem félnek?

– Leköpnélek, Péter, legszívesebben leköpnélek! És magát is! – Hirtelen Karcsihoz fordult. – Mit mászkál ide, miféle levelet hozott ennek a nyomorultnak, látja, hogy sír?! Hát csak nézze! Nézze!

Karcsi elfordult. Nyál fröccsent az arcára, a gyűlölet és a megvetés nyála. A keze után kaptak. – Uram, uram, bocsásson meg nekem!

Kint a folyosón megtörölte az arcát. Elindult lefelé. A férfi elcsukló hangja benne volt: Csak nézze! – Nézni, mindig csak nézni. Soha nem leszel felnőtt, mondta egyszer apa, mindig vársz valamire. Mire mondta ezt? Nem fontos, majd ha együtt lesz a lánnyal…

Megpillantotta a szürke felöltőst.

Lent állt a házmester fülkéjénél. Mögötte nyitva volt a kapu. Kabátja szétgombolva, keze a zsebében. Fölnézett. Vöröses arca akár a nyers hús, lehetetlenül vékony orra alatt tömött, fekete bajusz. Elfordult. Egy vérvörös, duzzadt tarkó volt az egész ember. – Kinyittatta a kaput ez a duzzadt tarkó, ha akarja, becsukatja, mindenkit lerendel a ház elé, elvitet. Úgy áll, mint az egyetlen ember, az egyetlen férfi. A többi odabent a szobákban kushad és vár. De ez, ez itt…

Karcsi úgy érezte, mint egyszer álmában, amikor lassan leereszkedett a lámpáról, lassan leszállt, hogy agyonnyomjon valakit. – Még látta, hogy egy férfi befut a kapun, aztán két keze a tarkón csattant. Ütötte, tépte a lógó húscafatot. – Piszok! Piszok! – Érezte, hátulról fölemelik a lábát, a vállát rángatják és akár egy hangszóró bömbölné.

– Csillagos házakba jár a disznó!

Ujjai lassan leszakadtak a férfi tarkójáról. Hátrarántották a karját. Lába a levegőbe rúgott, arca lehanyatlott. A derekára kapott egy ütést, aztán megint felemelték, mintha így akarnák körülhordozni.

Egy pillanatra lehunyta a szemét… Az arcot, a lány arcát nem látta most sem.

A gyerek

Ki mondta, hogy a vörös Misi nem tud gyerekkel bánni? Kézen fogva vezet egy kis szőke gomolyagot a nagykörben. Közben vigyáz, ó, nagyon vigyáz, hogy ne lépjen nagyokat. De igazán olyan ez a gyerek, mint egy gomolyag. És mégis van lába: kedves, rózsaszín húsos lába, pihés nyaka, valószínűtlenül apró füle, pisze orra. Fölfelé tartja az orrát, mintha arra várna, hogy beleessék valami. Olykor megáll. Körülnéz. Összehúzza a szemöldökét, és rém komoly képet vág. Misi is körülnéz.

Szinte lángol a tér. A csúszda izzik a napfényben. A vézna fák valahogy még jobban összezsugorodnak. Nem adnak árnyékot. Az égen apró, fodros felhők.

Alig látni az éles naptól. Alakok válnak ki a tájból. Egy dugóformájú meg egy hosszú, nyurga. Vaputa meg Csungi. Lassan jönnek, de hát miért is sietnének? Megállnak Misiék előtt. A gyereket nézik.

A vörös Misi pedig elvigyorodik. Kicsit kihúzza magát, mint egy apa vasárnap délután. És akkor Csungi:

– Hát pesztra vagy? Szép, szép… – Lehajol a gyerekhez. Két ujja közé fogja az orrát.

– Tudjátok – mondja Misi –, az apja nem ér rá vele sétálni.

Csungi fölegyenesedik.

Hogy a csudában van ez? A Karcsi elvesz egy kis kiszolgálólányt. A bátyja üzletében dolgozik. Aztán ez a kölök… De hogy éppen a Karcsi, aki, aki… Ti értitek?

Mit mond erre Vaputa?

– Hát a Csöpivel nem így volt? És ha otthagyja a nőt Karcsi? Meg a gyereket? Továbbmegy. Miért ne? Aztán, ha már éppen a nőnél tartunk… Kedves, dolgos nő. Nekem ugyan nem kéne, de hát… – Vállat von. Elhallgat. Igaz is, mit kell erről annyit beszélni.

Misi megsimogatja a kis szőke fejet. Ügyetlenül, darabosan. – Akárki akármit mond, remek kölök a kis szöszi. Nézzétek csak a karját! Csupa izom. De komolyan. Olyan erős lesz, mint az apja. Olyan erős.

A gyerek hol az egyikre, hol a másikra sandít. És annyi minden van abban a derűs, kék szemében. Igen, a Misi tudja, hogy csúszkálni szeretne. Már viszi is a csúszdához. Ó, nem kell itt beszélni. Értjük egymást, cimbora!

Gyerekek állnak a csúszda előtt. Misi széttolja a sort. Megy fölfelé a lépcsőn, karján a szöszivel. Odafent egy pillanatra megáll. A gyerekre hunyorít. Az kinyújtja a kezét. A pici ujjak kedvesen szétnyílnak. Misi a nyakába veszi. Így csúszik le. Közben nagyot füttyent. Ott lent, egy gyors mozdulattal, a karjába kapja.

Aztán megint föl.

Hanem azért ezt sem lehet sokáig. A szöszi szédül. Vigyázni kell. Így hát leülnek egy padra. Misi mindenféle figurát rajzol kaviccsal a homokba. Lám, ez egy kutya. A gyerek fölkacag. Aztán kitárt karral futni kezd, mintha a napot akarná megfogni. Puff! végighasal a földön. Misi fölkapja, leporolja. Pompás kis fickó. Nem sír, csak olyan ijedten néz. Semmi, semmi baj, pajtás. Semmi baj.

Elindulnak hazafelé. Ide, a Homok utcába. A kocsiúton ölbe fogja a gyereket. Aztán már látni a Karcsiék üzletét. A járda mellett kézikocsi. Azon egy föltépett hasú dívány. Ócska rugó lóg ki belőle. Előtte Karcsi, a Keselypofájú Madarász meg egy szalmakalapos. Karcsi a díványt nézi. Bólint. Nagyon komolyan bólint.

És a szöszi már feléje fut. Átfogja a lábát, mintha sose akarná elengedni. A Karcsi félszeme megcsillan. De az arc komoly marad.

A vörös Misi még körülöttük kódorog. Mire is vár? Talán egy mosolyra, egy pillantásra? De a szöszi már nem törődik vele. Meg se látja. A kezét nézi. Az előbb még benne volt egy csöpp kis pracli… Szinte most is érzi a melegét. Aztán elindul a tér felé. A kocsiúton baktat.

Az utca végéről visszanéz. Nem, már nem látni a gyereket.

 

Durva faragású asztal az üzlet közepén, két hosszú fapaddal. A sarokban egy lehetetlenül ócska fotel, akár csak egy száműzött, letört márki. Karcsi a padon ül, cigarettát sodor. Nagyon gondosan megnyálazza a papírt. A gyerek az ölében. Most fölmászik a nyakába, megfogja a fülét. Nézi, nézi, mintha nagyon csodálkoznék, hogy az apjának egyáltalán van füle.

Velük szemben Madarász egy harmonikát próbálgat. Reggel vette a Telekin, és már este játszani akar a fiúknak. Olyan búsak ezek a tört, elakadó hangok. Valahogy benne van a tér furcsa szomorúsága. A fiúké, akik lebuktak. Érezni aztán a tér melletti szűk kis utcákat is. A homályos, nyirkos kapualjakat.

De egyszerre hetyke, vidám dalba kezd a Madarász. Majd hirtelen leteszi a harmonikát az asztalra. Homlokára tolja a satyakját.

– Azt hiszem, jól jártam vele. Nem éppen új, de hát… – A szöszi füléhez kap.

A gyerek az apjához bújik. Onnan pislog Madarászra. Fél ettől a szürke, sovány arctól. A töredezett, sárga fogaktól, a szomorú tekintetű szemektől. Mindentől, ami Madarász.

Középtermetű, szőke nő lép be. Karján kosár. Mosolyog. Kedvesen, kislányosan. Végigömlik ez a mosoly az üzleten.

– Itt az ebéd, Karcsi.

Karcsi bólint. Az asszony mozdulatait figyeli. Olyan jó nézni, ahogy mer a levesből, kenyeret vág. Rend, nyugalom van körülötte. Aztán maga is leül és eszik.

Csönd. Csak a kanalak zörögnek. Madarász – egy váratlan mozdulattal – a harmonikára mutat.

– Majd este játszom a téren.

Karcsi megint bólint. Igen, az is rendben van, hogy Madarász este harmonikázik. És hogy most itt ül a gyerekkel meg az asszonnyal. Asszony?… De hiszen olyan az, mint egy lány. Az alakja, a mosolya… Éppen rásüt a nap. Szinte áttetszővé válik. Csupa fény. Érzékenyen rezgő fény. Az ember nem is tudja, hogy tényleg itt van-e, vagy csak odaképzeli?

Árnyék hull a padlóra. Karcsi odanéz. A Madarász is.

Erik áll az ajtóban. Élesre vasalt szürke nadrág, ragyogó apacsing. Szőke, tömött bajusz, mosolytalan arc. Valahogyan olyan különös, olyan idegen… Mintha éppen Koppenhágából jött volna, vagy Londonból.

Az asszony:

– Miért nem jön be?

Erik puha macskamozdulatokkal bejön és leül az asztalhoz.

Ki ez az Erik? Ha átmegy a téren, csönd fogadja. Senki sem tudja, honnan jön, és hova megy. Kártyázni se látták. Verekedni se. De azt mondják, hogy jól bicskázik. Azt is mondják, hogy egyszer leszúrt valakit. „Nagy” nőkkel látni. A téri fiúk közül senkinek sincs olyan nője. És olyan biciklije meg olyan fényképezőgépje sem. Miért, hogy mégis kijár a térre?

Az asszony is erre gondol, a vak Karcsi felesége. A hátsó sétányon vannak. Erikkel, a csőszház mögött.

Csöndes kis helyen. A nagykörből ide hallatszik a Madarász harmonikája. Olykor egy-egy árny suhan el. Kavics csikordul. És ezzel mégis teljesebb a csönd. Vékony, sápadt fényt hint a sarki lámpa. Ebben a tört fényben olyan Erik arca, mint egy tőr. Csak az arcát látni. A többit elnyeli a sötét, akár a fákat, a házakat és az otthont… Igen, az otthont. Az asszony egy pillanatra a gyereket látja, ahogy kedves, suta mozdulattal felemeli a kanalat, meg ahogy…

Aztán minden eltűnik.

Csak az Erik arca.

Elképzelhetetlen, hogy megszólaljon. És mégis beszél. Csöndes, fátyolos hangon.

– Eljön velem? Ugye, eljön? Miért ne?… – Búsan, lágyan ejti a szavakat. Átfogja a nő vállát. Belehajol az arcába.

Az talán védekezni akar. Valamit mondani. De semmit se lehet mondani. Elindul a fiúval. Egy darabig hallani a Madarász harmonikáját. Aztán elmarad mögöttük, a térrel együtt.

Egy puha mozdulattal megigazítja a gyerek feje alatt a párnát. Aztán csak nézi azt a csöppnyi kis arcot. Egy hajfürtöt elsimít a homlokából. Valahonnan messziről hallja a Karcsit.

– Adtam neki vacsorát. Lefektettem.

A sarokból jön ez a hang.

Az asszony nem néz oda, csak a gyerekre.

– Anyámnál voltam. Beteg.

Ezt is a gyereknek mondja. Aztán elhallgat. És akkor az ágy mellett megpillantja a rongylabdát. Olyan árva, csüggedt ott az ágy mellett.

Az asszonynak elszorul a torka. Csupa könny a szeme. Honnan jön ez a fájdalom?

Eloltja a villanyt, sötétben vetkőzik. Nehéz minden mozdulata. Kint az utcán tejeskocsik zörögnek. A fáradt, egykedvű zajok elvesznek a sötétben, a csöndben, az éjszakában.

Az se igen történt meg mostanában, hogy a Karcsi délelőtt kijöjjön a térre. Lám, most mégis otthagyta az üzletet. Lassan jön, egy fogpiszkálót tologat a szájában. Valahogy még komorabb a kiszúrt, beborult félszeme. Bő lengyelnadrágját a szél fodrozza. A trikó csak úgy feszül izmos alakján. Olykor megáll, mintha várna valakit. Aztán megint továbbmegy.

Az egyik padról fölrebben Vaputa meg a Vörös Misi. A vak Karcsira néznek. Az meg a padhoz dűl. A kártyába bámul. Ócska, pecsétes kártyalapok ezek, de hát a fiúknak éppen jó. Hiszen nem is valami finom kávéházban játszanak, hanem csak itt, a padon.

– Lapokat – mondja Karcsi.

Misi laposakat pislog. Nem jó ez. Sehogy se jó. A Karcsival nem lehet viccelni. Hiába ügyeskedik az ember a kártyával, mindent meglát a félszemével. És aztán… arra ne is gondoljunk! Jobb lenne kiszállni a dologból.

De már megy a játék.

Vaputa előtt van egy kis pénz. Majd a Misihez vandlizik. És már megint Vaputánál tornyosodnak a fillérek.

A pad áttüzesedik, majd meggyullad. Áll a levegő, senki se beszél.

Karcsi hatalmas tenyerébe vándorol a pénz. Misi utánanéz. Nagyot sóhajt.

És ekkor egy nevet hallani.

– Erik.

Karcsi leteszi a kártyát. Fölnéz. Szurtos, barna arc bámul rá. Moslék pofa. A Patkány. Szánalmas kis figura a tüskés hajával, sovány gyerektestével. Most is hogy behúzza a nyakát. Tátog. Látni, hogy legszívesebben lenyelné önmagát. Mert hiszen mindenki ránéz. A Karcsi is. És abból még soha se volt semmi jó.

Karcsi néz egy darabig, aztán megkérdi:

– Mi van az Erikkel?

Patkány még jobban összezsugorodik.

– Én, én nem tudom, én igazán…

De Karcsi már nem törődik vele. Megkeveri a kártyát. Megy a játék.

Aztán egyszerre csak üres a pad. Egypár izzadt fillér hever a Karcsi előtt… Gyűrött tízes. Kinyújtja a kezét, de aztán mégis otthagyja a pénzt. Az asszony meg a gyerek most már biztosan ebédelnek. Ott a Madarász is. És ő miért nem megy haza?

Megint a Patkány vékony pofáját látja. Olyan szomorúan csüng ez az arc. Karcsi szeretne belevágni. De aztán megint csak megkérdi:

– Mi van Erikkel?

– Tegnap este a hátsó sétányon a feleséged meg az Erik… Aztán elmentek. Együtt. – Alázatos, sunyi szavak. Alig lehet hallani, de azért mégis eljutnak Karcsihoz.

Izgatott kis vihogás.

Karcsi fölnéz.

Csönd. Fonnyadtan lóg a Patkány arca.

Karcsi pedig szinte látja, hogy Erik az üzlet ajtajában áll. Aztán a felesége behívja. És ahogy tegnap este az asszony hazajött… Anyámnál voltam. Beteg. – A gyereknek pedig ő adott vacsorát, ő fektette le.

Hát így vagyunk.

Föláll. Zsebébe söpri a pénzt. Elindul. De nem hazafelé. A régi Lóversenytérre, a Grassalkovich utcába. Ahol a kapuban kezdődnek a lépcsők, és jókat lehet verekedni.

Csúnyán végzi, akit ma elkap a Karcsi.

A Patkány mellette fut. Porzik utána a homok.

 

Sötét árnyékként jön a Madarász. Körülnéz a szobában. Látja az asszonyt és gyereket, de tovább kutat a tekintetével. Végre megkérdi:

– Karcsi?

Az asszony előrejön. Egy gyámoltalan mozdulattal összefonja mellén a karját. Megfogyott az arca, sötét karikák a szeme alatt. A fejét ingatja.

– Semmit sem tudok róla. Két napja ment el, és azóta… De akkor se mondott semmit, amikor elment. Nem beszél soha. – Elcsuklott a hangja. – Az ember nem tudja, mikor örül, mikor haragszik. Miért van ez?

Nem sír. De a hangja, akár belső zokogás. Madarászra bámul, mintha az meg tudna magyarázni valamit.

Madarász elhúzódik. – Lassan hátrál, aztán eltűnik, mint mikor az árnyék lecsúszik a falról.

Az asszony meg egyedül marad a gyerekkel. Ismét egyedül. Két napja van ez így. Olykor arcok kerülnek eléje. Idegen arcok. Ilyenkor még jobban érzi, hogy egyedül van.

Keze a gyerek fején botorkál. Megsimogatja az arcát, de valahogy nem mer ránézni. Így áll az ajtóban. A sötét lassan körülfolyja vékony alakját, ringatja, mint elsodort fát az ár.

Erik finom, hosszú pengéjű bicskát húz elő a zsebéből. Két ujjal dobja bele a padlóba. A bicska remegve megáll. Erik játszani kezdi a plöci-dummot. Különféle formái a bicskadobásnak. Ó, nagyon jól ismerik ezt a téren. Még a dilis Gabi is tudja.

Ökölbe szorítod az ujjaidat, ráteszed a bicskát. Úgy vágod a padba. Ez a dumm. Ha két ujjad hegyéről, akkor villa. Erik nagy mester ebben. De most mégse sikerült a plöcije. A penge leesett a földre. Erik utánahajol. És akkor két bőrszandált lát. Lengyelnadrágot. A vak Karcsit.

Előtte áll a Karcsi, mint egy fal. Egy konok, merev fal. Kicsit sápadt, borostás az arca. A trikó válla behasítva. Verekedett a Grassalkovich utcában. Elkente a száját a Topogó Ferinek. De járt az Almássy téren is. A Patkány beszélhetne erről. De az csak hallgat. A Karcsi mellett áll, lesunyt fejjel. Karcsi pedig leül a padra. Szembe Erikkel.

– Hát akkor játsszunk.

Előveszi kopott, fekete nyelű kését. Ő már inkább csak azzal játszik.

Erik szemöldöke megrebben. Keze a pad támláján, mintha föl akarna ugrani, és el akarna futni. De csak ül a Karcsi előtt. Úgy elmosódva látja a Patkány vézna alakját, az alkonyodó teret. De ez mind olyan messze van.

Indul a játék. A plöci-dumm. Könnyedén dobálja Karcsi a kést. Mindig beletalál a padba. Egyszer éppen Erik előtt remeg a bicska. Karcsi kihúzza. Tovább játszik. – Úgy, pajtás. – Félszeme Eriken. Lám, milyen szép fehér az Erik szvettere. A nyakán halványpiros csík. A nadrágja galambszürke. Ez tetszik a nőknek. Nem is beszélve a selymes, szőke bajuszáról. Az ám.

A bicska a földre hull.

Hát akkor most Erik jön. Kicsit remeg a keze, de azért nincs baj a villával. Megy a többi figura is. Valahol a fák mögött a fiúkat látja. Vaputáékat. Libasorban vonulnak, és mintha énekelnének. Vagy inkább csak zümmögnek. A Vaputa, a Madarász, a Szörnyű, a Csungi, a Pie. De hát hova mennek? Aztán az egészből csak a Patkány marad. A göthös kis Patkány, ahogy a pad fölé hajol. Miért vigyorog?

Karcsi kezében megvillan a kés. Erik fölugrik. Két lépés hátra. Alulról szúr a bicskájával. A levegőt éri. De azért már nyugodt. Karcsi félszeme közeledik. Eltűnik. A fehér szvetter vállát súrolta a kés.

Egy távoli, idegen hang:

– Fuss, Erik!

Nem lehet elfutni.

Karcsi körülötte imbolyog. Lassan, álmosan, és mégis hihetetlenül gyorsan. Mindenhol azt a félszemet látja. De azért nem megy az olyan könnyen. Erik előrelendül. Vékony, piros szalag fut végig a Karcsi karján.

Ki nevet? Kinek van kedve nevetni?

A két bicska összecsap. Penge a pengén. Karcsi ökle Erik csuklóján. A csukló lassan kifacsarodik, az ujjak szétnyílnak. A bicska a földön. Aztán egy szúrás. Alig érezni. A fehér szvetter oldala fölszakad. Véres csík terjeng rajta.

Erik egy fához dől. Lecsúszik rajta a földre. A torka száraz. Inni szeretne. Olyan ostoba ez az egész… Hülyeség. Arcok hajolnak fölé. Sípszó. Valaki kérdez valamit.

Mi ez? Egy kapualj? És a Madarász sötét arca. Aztán egy női arc, elférne egy tenyérben. Mond valamit, de nem érteni. Vizet ad. Még, még…

Hátracsuklik a feje.

Eltűnnek az arcok. Minden belevész a süket, üres csöndbe.

 

Szűk kis szoba. A sarokban spirituszfőző. Azon kopott, kék lábasban víz szortyog. Madarász fehér rongyot márt a vízbe. Kicsavarja. Karcsi karjára köti. Karcsi valami hokedliemléken gubbaszt. Szemét lehunyja. Kihalt az arca, üres. Előtte az asztalon gyűrött szélű, sárga fedeles regény. Gyufaszál lóg ki belőle.

Madarász beköti Karcsi karját. – Elég komisz szúrás. Aztán leül a vaságyra, és cigarettát sodor. Karcsinak is odatol egyet. Tüzet is ad.

Valahol a földszintről gramofon szól. Vézna, szánalmas hang. Aztán egy hatalmas ásítás. Mintha maga a ház ásítana. Csoszogás a gangról.

Karcsi szeme fölrebben. Réveteg, tétova tekintet.

– Erik?

– Azt elintézted. Kész. Fura pofa volt a fehér szvetterjében. Ismerte valaki? Senki. Azért volt, hogy a nőknek elcsavarja a fejét. Több semmi. – Legyint.

– Jól verekedett. – Karcsi szinte látja, ahogy Erik eldől a fánál. De miért kellett ez az egész?… És a felesége, az otthona? Erre már gondolni se tud. Annak már vége. Mintha sose lett volna felesége, otthona. Hanem a gyerek, a fia…

– Mi az, mit csinálsz?

Vak Karcsi fölkecmereg. Vállára vetett kabátban áll, meztelen, átkötött felsőkarral. Csillog a félszeme.

– Nem maradhat ott a gyerek annál a… Elviszem.

– Hova viszed? Ülj le inkább. Megint vérzik majd a karod. Már biztosan kerestek is. Efelől nyugodt lehetsz.

De Karcsi már nem törődik vele. Talán nem is hallja. Nem is látja, ahogy Madarász fölkel az ágyról és hozzálép. Ki ez? A barátja? Olyan idegen, akár ez a szegényes kis szoba meg a gramofon nyöszörgő hangja.

Egy mozdulattal félretolja Madarászt. Kilép az ajtón. A válla még látszik, a többi elmerül a sötétben.

Madarász utánamegy. Kihajol a rozoga korláton.

– Karcsi! Karcsi!

Nincs válasz, csak a lépések kopognak. Aztán csönd. A lépcsőház dohos, nyomorult csöndje.

Madarász szinte a korláthoz tapad. Úgy érzi, sose látja többé a Karcsit. Elmegy és lebukik, akár a Szabó Árpi vagy a többiek. Utána kéne rohanni, és… és… Mindegy. Karcsit nem lehet megállítani. Szabó Árpit se lehetett. Senkit.

Elfordul a korláttól. Falfehér az arca, ahogy bemegy a szobába.

 

Az asszony az arcához rántja a kezét. Ujjai rácsán át nézi a férfit, aki az ajtóban áll. Nézi az arcát, a kiszúrt félszemét meg a kötést a karján. Ezt az embert várta? Ezt?…

Egy hosszú-hosszú perc.

Karcsi beljebb jön. Úgy mozog, mintha álomban járna. Az egész ember olyan valószerűtlen a homályos szobában. Minden mozdulata. Ahogy arrébb tol egy széket, ahogy elmegy a felesége mellett. Igen, elmegy az asszony mellett. Meg sem látja.

Hirtelen megáll. Két kar öleli át a térdét. A gyerek két vékony kis karja. Csillogó szemek néznek fel rá. Mond is valamit a gyerek, de Karcsi csak a szemét látja. Az mindennél többet jelent. Aztán holmikat rángat ki a szekrényből. Kis kabátot, nadrágot, inget. Batyuba köti. A gyerek tekintete kíséri. És még egy másik tekintet. Az asszonyé.

– De mit csinálsz?! Mit akarsz?… – Még dadog valamit, de azt már nem érteni. Karcsi nem is kíváncsi rá. A fuldokló zokogásra sem.

– Kerestek délelőtt… Miért kellett?! miért?!… Hiszen ha szólnál, ha valaha szóltál volna hozzám… de te csak… – Elakad.

Nyikorog a szekrényajtó. Karcsi megfogja a gyerek kezét.

– Elviszem.

Előtte az asszony. Égő, könnyes folt az arca. Karcsi szeretné a két tenyerébe venni, de eltolja. Indul a gyerekkel. A zokogás elmarad mögötte, akár az otthona. A gyerek kérdez valamit. Karcsi nem felel.

Kilépnek a kapun. Egy árny suhan el mellettük. Detektív?

A sarkon fölgyullad a lámpa.

A férfi fejében nevek, címek. A gyerek nagynénje, aztán egypár rokon, ismerős. Valamelyik csak befogadja. És most mondani kéne valamit. Talán sose voltak még így együtt ketten. De mi az? Mit kérdez? Hogy anya miért nem jön? És miért sírt?

Idegenek az utcák, zajok. Karcsi szinte először hallja a villamoscsilingelést, autótülkölést. Előtte két hát beszélget. Hirtelen elsüllyednek a sötétben.

– Fáradt vagy?

A gyerek a fejét rázza. Újra kérdi: – Anya? Mi van anyával? Úgy vártunk téged.

– Igen? Hát vártatok?

Aztán már egy szobában áll a gyerekkel. Kedves kis szoba. A falon képek, az asztalon zöld terítő. Langyos nyugalom. De a filigrán, szőke nő csupa tiltakozás.

– Nem, nem! Hogy gondolja?! Tőlem még csak lehetne, de a férjem… – Közben a véres kötést nézi Karcsi karján.

Akkor hát megint az utca. Sötétbe hull minden körülöttük. A liget fái elfogják az eget. Nagybőgő brummog egy távoli kocsmában.

Karcsi leül egy padra a kicsivel. A batyu véznán fityeg a kezében. Leteszi azt is a padra. Igazán csak egy pillanatra, aztán mennek tovább.

– Álmos vagy? Még várj, várj egy kicsit. Majd a Géza bácsinál… annál a vörösbajuszosnál. Igen, igen, a fülét is tudja mozgatni.

Elindulnak Géza bácsihoz. De az most nem mozgatja a fülét.

– Szóval hát otthagytad az asszonyt?! És mit akarsz a gyerekkel!? Igazán jobb helye van otthon. Ide hozod?! Ide?!… Éppen elég nekem a két fiam! Hanem hallod-e, az a kötés a karodon…

Karcsi ezt már nem hallja. Megy bele az éjszakába a gyerekkel. A félkarjára veszi. Úgy viszi. Közben dünnyög is valamit. – Ne felejtsd el egészen az apádat, mert hát… De hiszen már alszik a kicsi. Nem is hallja. Jó ez így.

Nagyné egy kis utcában lakik a pályaudvar mellett. Távoli rokona az asszonynak. Karcsi nem is tudja, hogyan gondolt erre a töpörödött kis asszonyra. És most itt van, ebben az egérlyukszerű kis szobában. Karcsi a feleségéről beszél, a gyerekről, de Nagyné nem is figyel rá. Ágyat vet a kicsinek, lefekteti. Közben semmit sem szól, semmit sem kérdez. Csak amikor Karcsi indul.

– Itt jó helye lesz.

Karcsi a gyerek arcát nézi, ahogy ott fekszik a párnán. Lassan távolodik az arc, aztán eltűnik. Becsukódik mögötte az ajtó, és megint kint van az utcán. Hűvös szél csapja meg. Elindul. Mindegy, hogy merre.

Hunyorogva fölnéz. A csúszdát látja, valami ködös szürkeségben remegve. Satnya fákat, egy-két imbolygó alakot. Keze a pad támlájára csúszik. Igen, itt van a téren. Hogy került ide?… Feje zúg, a karja sajog. Kegyetlenül sajog. Keserű íz a szájában. Kusza, tépett emlékek: az éjszaka, ahogy viszi a gyereket. Különböző szobák, aztán megint az utca… Mindig az utca. A gyerek eltűnt, akár a felesége meg a… Nem fontos. Köpni rá.

Föltápászkodik. Két lépést tesz, aztán megint leül. Hova is menne? És csak bámul. Milyen szürke a tér. Távolról bugyborékoló hangok.

Egy arc bukik elő a szürkeségből. De hiszen ez a Patkány! Milyen ijedten, hülyén néz… Remeg az ajka, mond is valamit. Hé, mit dadogsz?! Hogy menjek, fussak?

Dobogó lépések.

Keményen, szárazon csikorog a kavics. A Patkány helyett egy bajuszos pofa mered a Karcsira. Olyan a tekintete, mint egy bulldogé. Már többen is állnak a pad körül.

Minek ez a nagy felhajtás?

Karcsi föláll, szinte észre sem veszi, ahogy összekötözik a csuklóját. Elindul a rendőrök között. Szólnak hozzá, de nem hallja. Elmosódott arcok. Egy pillanatra, mintha a feleségét is látná és megint a Patkányt.

Rendőrcsizma rúg a Patkányba.

– Kotródj innen!

Patkány egy pad mellé zuhan. Úgy néz a Karcsi után előregörbedve, mintha nem akarná, nem tudná elhinni, hogy tényleg elviszik. Aztán fölugrik és eliszkol. Át a téren, szutykos mellékutcán. Úgy esik be a Makk Hetesbe, mint egy darab rongy.

– Lebukott a Karcsi! A félszemű Karcsi!…

Idegen szobák

 

Ügynök a kórházban

– A nyár reménytelen. Nyáron egyszerűen nem lehet szövetet eladni. Nyáron nem öltözködnek az emberek.

Komlós még mondott volna valamit, de Molnár, a kis Molnár, a Hotel Adria portása egy mozdulattal félbeszakította.

– Nézze, Komlós, ne tartson filozófiai előadásokat a nyárról!

A kis Molnár megmutatta a számlát, Komlós megmutatott egy mintát (szürke, angol anyag). A portás kézbe vette az anyagot, és akárcsak magát az ügynököt sodorgatná az ujjai között.

– Én nem bánnám, de Lakosnak pénz kell. Lakost csöppet se nyugtatják meg ezek az anyagok.

A dolog be volt fejezve. Lakosé a szálloda, Lakos különben is gyanakodott Komlós mintáira. (– Ismerem a maga Kazár utcai angol szöveteit!)

Molnár jó fiú volt, kiadta Komlós holmiját. Így hát az ügynök kis lakktáskájával elindulhatott a Rákóczi úton. Mi jön most? Utak, végtelen utak egyik szállodától a másikig… mindenütt előszedi a mintáit, hogy aztán szépen visszarakja.

Komlós megállt. Aha, a Radó! A kefefejű Radó!

Radó hátratett kézzel, szigorú tekintettel ott állt Langfelder és Társa előtt. Az első pillanatban úgy tűnt, mintha éppen csak ki akarna emelni valakit a Rákóczi út forgatagából, kiszólítani, mint egy szigorú tanár, hogy két sarok között kegyetlenül beszekundáztassa.

Radó beleszimatolt a levegőbe, elindult, hozzátapadt egy háthoz, kísérte végig az utcán, de akár végig egy életen, és közben forró vallomásként:

– Hogyan? Ön csak így elmegy Langfelder és Társa előtt? Ellensége önmagának? Nem akar egy jó felöltőt, zakót? Tekintse meg üzletünket, vételkényszer nélkül!

A hát eltűnt, és Radó már egy családot kísért. Radó a loknis hajú kislányt választotta ki. Radó „ráment” a kislányra.

– Tünemény! Valóságos csoda! Ilyet csak filmen látni! Hogy kell öltöztetni egy ilyen kis angyalt… ez aztán a művészet! – Radó lehajolt, szökdécselt a kislány mögött, aztán fölpattant, és úgy oldalról valósággal belemenetelt a papa arcába.

– Vétek így járatni! Nem tudom, hol tetszett venni ezt a kockás kabátkát, de valóságos merénylet!

A merev tekintetű apa nem törődött vele, egyáltalán meg se hallotta. – Radó a másik oldalról rohamozott.

– Tűrheti ezt egy anya? Tűrheti, hogy így járjon a kislánya?

Az anya megállt egy cukorkásbolt előtt.

Radó fölkapta a kislányt.

Olyan kabátot mutatok neked!…

A gyerek bőgni kezdett Radó kezei között.

– Nem teszi le mindjárt! – ugrott oda az apa.

– Így molesztálni az embert! – kiabált az anya. – Rendőrt kéne hívni.

– Kérem, kérem… – Radó egy pillanat alatt letette a gyereket. – Majd még talán elrabolom ezt a kis penészvirágot! Még csak ez hiányzik!… Ehhez szóljon! – fordult Komlóshoz.

Komlós a járda széléről figyelte Radót. Túlságosan „rámenős” – gondolta, és ezt meg is mondta.

– Nem lehet így lerohanni valakit.

Radó vállat vont.

– Azért hívnak Bulldog Radónak. Különben vérmérséklet dolga, higgye el. Nézze meg H. Havast.

Magas, szürke ruhás, kopaszodó férfi sétált a másik oldalon. Oly előkelően, oly hanyagul, mint aki boldoggá teszi az embert, ha odavet egy-egy szót.

– Azt mondják, főhadnagy volt – bólintott Komlós.

– Soha! Évekig vidéken ügynökölt, az öreg Beneda hozta fel Pestre.

H. Havas a másik oldalon egy szőke nőhöz lépett. Kedvesen, otthonosan, mint aki itt randevúzik.

– Azt mondják, hogy megmérgezte a feleségét.

– Nem is volt felesége. Ez is csak legenda. – Radó hirtelen Komlós táskájára nézett.

Komlós is a táskát nézte.

– Kiraktak a szladiból.

– Miért nem megy a családjához?

– Nincs családom.

– Pillanat! – és Radó levetette magát a járdáról.

Komlós látta, hogy H. Havassal áll az út közepén, autók és villamosok között, a kettévált Vörös-tengeren.

Radó megragadta H. Havas kabátgombját, úgy magyarázott, bele az arcába. H. Havas a vállát rángatta. Az egész egy percig tartott, aztán Radó megint ott volt Komlósnál.

– Mindig átjön az én oldalamra!

– Megmondta neki?

– Nyugodt lehet…

– És ő?

– Csak szalámiért jött át. – Radó a járda szélén állt, mint egy hadvezér, aki megakadályozza az ellenséges partraszállást. – Nekem mesél ilyet? Azt hiszi, nem tudom, hogy innen akart elcsípni egy vevőt?

Komlós oldalt elnézett, és azt mondta:

– Viszontlátásra.

– Hová megy? – Radó megint a kis táskára nézett. – Fogadni mernék, sejtelme sincs, hová megy?

Komlós elvigyorodott, mint egy fáradt ló.

– Az Astóriában van egy barátom, csak nem akarom zavarni. A Pannóniában pedig tévedésből egy külföldi vendégnek adták át a lakosztályomat.

Radó leintette.

– Hagyjuk ezt! Miért nem megy kórházba?

– Nem vagyok beteg.

Radó a fejéhez kapott.

– Ember! Maga megérdemli, hogy itt essen össze az utcán! Hát ki megy betegen a kórházba?

Radó megint lekísért valakit a sarokig, aztán visszajött.

– Hát én beteg voltam, amikor tavaly a Szent Sebestyénben feküdtem? Hát a Barna bácsi beteg, aki már egy fél éve ott van? A Kakuszi? – Nincs pénzük! Nincs pénzük!

– De hát hogyan?…

– Ide figyeljen! Szépen elmegy a Szent Sebestyénbe, a belgyógyon keresi Atkáry doktort, rám hivatkozik, nyugodtan megmondhatja, hogy én küldtem.

– És erre Atkáry doktor?

– Ágyat ad magának. Tudja, mennyi szövetet kapott tőlem Atkáry?

– Nálam is van minta.

– Még ma este ágyat kap! Siessen, hogy vacsora előtt odaérjen.

– Köszönöm.

– Ne köszönjön semmit.

Radó megint elkapott valakit, hogy aztán visszatérjen.

– Hallja-e? Az esti ájtatosságnál ott legyen! És aztán minden vasárnap a kápolnában.

– De én, hogy úgy mondjam…

Radó ránézett.

– Az nem számít, annak csak örülnek a nővérek! Vagy nem akar dupla adagot ebédre? Külön vajat? Gyümölcsöt? A Colomba nővérnek mondja meg, hogy a Radó üdvözli. Colomba nővér kétszer is megmentett, amikor ki akartak írni.

Lassan már elváltak ott az utcán, arcok, vállak léptek közéjük. Radó azért még beszélt.

– …Mondja meg neki, hogy még megvan a rózsafüzér. Barna bácsit is üdvözlöm, lehet, hogy vasárnap kiszaladok. Ha kilép, még uzsonnát is kap.

Komlós kilépett.

Azért a sarokról még visszanézett.

A kocsiút közepén, a délutáni napfényben megint azt a két férfit látta, Radót és H. Havast. A tömeg összecsapott felettük.

A Keleti pályaudvar órája vakítóan ragyogott, és a kis táska meglódult az ügynök kezében.

A nővér vezette be a fürdőbe. Úgy csattogott előtte háromszögletű, fehér fövegével, mint egy vitorlás. Oldalán kulcsok. Csak akkor nézett Komlósra, amikor kinyitotta az ajtót.

– Tessék.

Komlós meghajolt a túlvilág ajtajában.

– Radó üdvözli a Colomba nővért.

– Ludmilla nővér vagyok.

Az ajtó becsukódott Komlós mögött. Bent, a fürdőben, három fehér kád fogadta.

Az ügynök mindegyiket megsimogatta, mintha meg akarná őket szelídíteni. Levetette ruháját, ingben leült az egyik kád mellé. Kinyitotta a csapot, közben jólesően dörzsölte a nyakát. – Nyaralás… tiszta nyaralás…

Az ajtó hirtelen kinyílt, és berepült egy csomag.

– Ezt vegye fel!

Kék-fehér csíkos kórházi ruhájában sorra ellépett az ágyak előtt. Csontig aszott, barna kéz emelkedett feléje. Bikics vagyok. Éppen csak megérintette, elfogódottan, mint egy őskori leletet. Kövér férfi törökülésben az ágyon. Kéri Géza. Aztán, ahogy Komlós a szomszéd ágyhoz lépett, utánaszólt.

– Remélem, nem csapkodja az ajtót, remélem, csöndesen közlekedik.

A fehér bajuszos Barna bácsi köpenyben állt az ágy előtt. Komlóshoz hajolt, ahogy megkérdezte.

– Remélem, nincs valami baja? Tudja, nem szeretném, ha elkapnék valamit.

– Nem… nem…

– Mivel jött be?

Mire Komlós szinte hangtalanul.

– Szövet.

– Én feketében. A fiamnak fűszerüzlete van, ő látja el Atkáryt kávéval. Még mindig olcsóbb, mármint a fiamnak, mintha otthon lennék.

Az öreg összébb húzta köpenyét. – A fiammal nem is lenne baj, de a felesége… – Köhögni kezdett, aztán csak legyintett.

– Radó üdvözli Barna bácsit, és lehet, hogy vasárnap kijön.

Barna bácsi abbahagyta a köhögést.

– Nem jön ki, mert ruhát és anyagot ígért az egyik ápolónőnek. – Ravaszkásan hunyorított. – Talán még mást is. Szóval, Radó nem jön ki, amíg Aranka itt van.

Aztán Barna bácsi, mint egy szívélyes házigazda, hazakísérte Komlóst – az ágyáig. Az ágyra nézett, Komlósra, majd megint az ágyra.

– Ez sikerült, ez aztán igen!

– Pedig nem is kértem az ablak mellé.

– Két éve feküdtem itt.

– Nem huzatos?

– Mit gondol?

– A kerítésen túl azok a fények…

– A Három Arab! Néha átmegyek egy pohár sörre.

– Zene?

– Egész jól hallani. De azt hiszem, rövidesen vacsorázunk.

Komlós egyedül maradt az ágyával. Ez az övé. Akárcsak a pokróc meg az éjjeliszekrény. A táblán ott a neve. Láztáblája is van. (Ki tudja, talán már láza is?) Hőmérőt is kap, aztán majd csak felírnak valamit. Eszébe jutott egy szó. Tünet… tünetek… milyen tünetei vannak? – Vagy öt-hat éve mellhártyája volt. Akkor egyszer azt mondták, most jön a krízis. Felragyogott ettől a szótól. – Krízis! – Igazi kórházi szó. Jön a krízis, túl vagyunk a krízisen. – Igen, majd mindenfélét kérdeznek az embertől, foglalkoznak vele.

Kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját. Idegen, nyikorgó bádoghang.

Közben látta a pályaudvart meg az utcákat… és egy embert, aki az utcán kering. De nem kering az utcán, mert itt ül az ágy szélén, és van neki fiókja.

– Krízis!

Földöntúli boldogsággal végignyúlt az ágyon.

 

– Üljön csak mellém!

Komlós Barna bácsi mellé került az első vacsoránál. Az öreg tányért is hozott neki a konyhából, figyelmeztette, hogy egyen csak szépen lassan…

– …Aztán nem kell mindjárt újra kérni. Üljön nyugodtan, és nézzen a nővérre.

Komlós nyugodtan ült a tányér fölött. Egy kígyóbűvölő tekintetével nézett a nővérre. Az apáca a guri-guri kocsi fölött, bele a leveseskondérba. Kemény, széles arca párás volt az ételgőztől.

– Bikics bácsi nem kap vacsorát! – mondta mellette a szőke konyhalány.

– Tudom – bólintott a nővér. – Már mondta az Atkáry doktor úr, hogy a gyomra miatt…

A fejek az asztalon előrehajoltak. A kövér Kéri Géza – Komlóssal szemben – villáját tologatta.

– Azelőtt mindenki annyit vehetett, amennyit akart.

– Azelőtt… – Barna bácsi felsóhajtott. – Emlékszem, amikor először idekerültem…

– Az is igaz, hogy azelőtt nem mindenkit vettek fel. – Kéri Barna bácsira nézett, és most már ugratta a villáját az asztalon.

Barna bácsi fölkapta a fejét.

– Mit akar ezzel?

– Nyugodtan hozzáteheti, hogy igazgató úr. – Kéri a villáját pöckölte. – Azért, mert jelen pillanatban talán nincs vállalatom…

Barna bácsi az apácát nézte, úgy felelt.

– Talán? És jelen pillanatban? Senki se tud a Takarmányi vállalatáról, de arról mindenki, hogy már egy éve itt van, igazgató úr!

Az igazgató előrehajolt.

– Maga beszél? Akit már háromszor kihajítottak?

– A felesége is idejár kosztért!

– Még soha egy tányér levest nem vitt el!

– Kérdezzük csak meg Adélkát.

Az igazgató köhögni kezdett, és Barna bácsi átfogta Komlós vállát.

– Az új betegnek, nővérke!

Barna bácsi a kocsihoz ügetett a tányérral. Mögötte Komlós. Ahogy visszatértek, az igazgató gyilkosan suttogta. – Beszemtelenkednek mindenhová!

– Erről maga is tudna beszélni. – Barna bácsi a levesét szürcsölgette.

Az igazgató szinte belekönyökölt Barna bácsi tányérjába.

– Mi jogon? – sziszegte. – Csak azt szeretném tudni, mi jogon kap mindig dupla adagot?

Barna bácsi igen gondosan megtörölte bajuszát.

– Ki díszítette fel az oltárt?

Az igazgató felpattant.

– Maga… még maga mer erről beszélni! – Felkapta a tányérját, és bevágtatott a szobába.

Valaki fölemelkedett az asztal végén.

– Mi baja az igazgató úrnak?

Barna bácsi vállat vont. – Meg kell tőle kérdezni. Különben ő is kap repetát… más is. Csak hát… – Aztán Komlóshoz. – Kellemetlen alak, de ki törődik vele?

Komlós a tányért kocogtatta, akárcsak egy vendéglőben.

– Ki törődik vele?!

 

Barna bácsi egy délután magára kanyarította kórházi köpenyét. Olyan volt ebben a kopott kórházi malaclopóban, mint egy letört bérgyilkos, akire már csak egészen vacak kis feladatokat bíznak.

– Jöjjön csak – mondta Komlósnak –, bemutatom valakinek.

Fölmentek a második emeletre. A folyosón két nő sétált karonfogva, kék-fehér csíkos kórházi ruhában. Egyszerre fordultak Barna bácsi felé.

– Rég nem láttuk, Barna bácsi.

– Elhanyagol bennünket.

Az öreg mondott valamit, hogy nem érezte jól magát a héten, aztán hirtelen megkérdezte:

– Kovácsné?

Az egyik nő felnevetett.

– Ó, persze, Kovácsné! Mindig csak Kovácsné… Bent van a szobában.

Barna bácsi bevonult Komlóssal a hatosba. Mögöttük még hallatszott a nevetés.

– Féltékenyek leszünk, Barna bácsi!

– Vigyázzon, Barna bácsi!

Barna bácsi úgy derékból meghajolt a szobában.

– Hölgyeim!

Aztán mintha cukrokat dobálnának a bácsi felé.

– Csakhogy feljött!

– Már úgy vártuk!…

– De régen sétáltunk…

– Mikor rendez már valami kis mulatságot?…

Barna bácsi mindkét kezét lengetve.

– Bízzanak bennem! Már beszéltem a főorvos úrral… – Közben szinte észrevétlenül az utolsó ágy felé terelte Komlóst. És egy bűvész mozdulatával. – Asszonyom, engedje meg…

Kissé zsíros arcú, fekete hajú nő feküdt az ágyon. Minden fényes volt rajta. A haja, a bőre… Szirupos, fekete szeme szinte felszívta Barna bácsit.

– Komlós Imre – mondta Barna bácsi.

Komlós az ágyat nézte. A takaró lecsúszott Kovácsnéról. Az éjjeliszekrény fiókja kihúzva, kompótostányért lehetett látni, kölnisüveget, hátára fektetett könyvet.

Barna bácsi konferált.

– Asszonyom! Olyan valakit mutattam be… nos, szóval egy tartalmas embert.

Kovácsné intett, Komlós leült.

– Tudja, legszívesebben ki se mozdulnék a szobából – kezdte az asszony.

– Annyira unalmas? – Komlós közelebb húzta a székét. Érezte, hogy Barna bácsi eltűnt a háta mögül.

– Hát kik vannak itt? – Kovácsné könyöke alá gyűrte a kispárnát, úgy nézett Komlósra. – Hát lehet itt valakivel értelmesen beszélni?

A férfi behúzta a nyakát. Igazán nem is tudta, mit mondjon. De miért zörög úgy Kovácsné párnája? Üres cukrosstaniclik lehetnek alatta, gyűrött papirosok.

– Hiszen ha a férjem élne.

Komlós lehajtotta a fejét.

– Szomorú, valóban.

– Bár csak egyszerű vendéglős volt…

– Ó, az nem tesz semmit!

– Mindig én választottam ki, mit olvasson. – Kovácsné felsóhajtott, majd hirtelen megkérdezte. – Nem sétálnánk egyet?

És mielőtt Komlós még bármit is mondhatott volna.

– Várjon meg a folyosón, csak éppen magamra kapok valamit!

Komlós megvárta a folyosón.

 

– Nem járna rosszul ezzel az asszonnyal!

– De Barna bácsi! Az én helyzetemben…

– Miért? Magát Atkáry rakta be ide, és Atkáry betegei öröklakók.

– De Barna bácsi…

– Nyugodtan nősülhet erre az ágyra!

– Hogy képzeli?

– Tudja, hogy Kovácsné el van bűvölve magától?

Komlós ágya önérzetesen reccsent egyet.

Ez már éjszaka volt. A kórterem sötét, csak az ajtó fölött égett a kék lámpa.

A terem megtelt nyögéssel, szuszogással, krákogással, de Barna bácsi beszélt, beszélt, akárcsak egy éjszakai kávéházban.

– Azt mondta, ilyen művelt emberrel régen találkozott. És akkor egy hang a sötétből.

– Hány embernek mondta már ezt Kovácsné?

Aztán már csak az ágy mérges, gonosz kis reccsenései. – Hány embertől volt már elbűvölve Kovácsné? És főleg hány embernek próbálta már maga Kovácsnét?

Ezt már nem hallgathatta tovább Barna bácsi.

– Igazgató úr, ez a hang!…

– Mennyi jutalékot kap Kovácsnétól?!

– Hogy képzeli?!

Valaki felnyögött. – Mi az? Mi van itt?

Egy másik. – Nem hagyják az embert aludni.

Komlós egy pillanatra úgy érezte, föl kéne kelni, és odalépni az igazgató ágyához. Mégse hagyhatja Kovácsnét. Igaz, a parkban együtt találta egy műtőssel. (– De Imre, kérem, csak nem nézhetek le valakit azért, mert műtős?…)

Komlós a paplanát húzogatta, és nem kelt fel.

Közben az ágyak csatája.

– Fazekas doktorral is maga hozta össze Kovácsnét!

Barna bácsi ágya sértetten nyekkent.

– Fazék halálosan szerelmes volt Kovácsnéba.

– Azért rúgta ki!

Komlós rántott egyet a paplanán. Nem, ezt már mégse lehet lenyelni.

Egy harmadik hang is megszólalt. Billik, a hajópincér.

– Kovácsnétól már a műtősök is menekülnek!

Komlós állig fölrántotta a paplant. Szinte újra hallotta az asszonyt. „Csak nem nézhetek le egy műtőst.”

Egy darabig csönd volt, aztán Barna bácsi.

– Nagyon jól tudom, kedves igazgató úr, miért fáj magának Kovácsné!

Az igazgató. – Rólam beszél?

– Nagyon jól tudom, mennyit szaladgált utána.

Az igazgató roppant hidegen.

– Barna úr! Én semmiféle nő után nem szaladgálok. Különösen nem egy ilyen… ilyen…

– Milyen?!

Komlós maga is meglepődött, ahogy felült az ágyában és megkérdezte.

– Mit akar mondani, igazgató úr?

De nem az igazgató felelt. Billik, a hajópincér.

– Na né… megszólalt az új fiú!

Nevetés a sötétben.

Komlós hülyén, gyámoltalanul ült az ágyban. Mit csináljon? Felkeljen? Feküdjön vissza?

Megint Barna bácsit lehetett hallani.

– Kovácsné szóba se állt magával, kedves igazgató úr! Kovácsné jól ismeri magát, kedves igazgató úr!

Ez megsemmisítően hangzott.

Az igazgató egy sértett reccsenésben.

– Mit akar ezzel mondani?

– Úgyis tudja.

– Beszéljen, kérem!

– Ha kedvem tartja.

– Követelem!… (A hang elfulladt.)

A teremben csönd volt. Vészes, vihar előtti csönd. – Komlós megvakarta a nyakát, aztán visszafeküdt. (Itt mi lesz… hogy itt mi lesz!? )

Barna bácsi suttogva.

– Kovácsné nagyon jól ismerte az ön üzleteit, igazgató úr… – majd alig hallhatóan –, hogy hová juttatták önt ezek az üzletek.

Mint egy megpattant rugó. – Miről beszél?

Valaki felsírt. – A harmadik altatót veszem be! …

Senki se törődött vele. Érezni lehetett, hogy a terem ébren van. Vár és figyel.

Az igazgató elfulladva.

– Ha arra céloz, hogy én, hogy engem…

– Nem először bújtatták pizsamába, ha éppen tudni akarja!

– Kikérem magamnak! Nem tűröm… ezért felelni fog! Remegett az ágy, remegett az éjjeliszekrény, az egész kórterem.

– Engem nem sérthet meg egy ilyen ingyenélő… akit a fia is kidobott!

Barna bácsi ágya fölsírt. – Nem dobott ki! Akármikor hazamehetek.

– Akkor miért nem megy?

– Maga miért nem megy?

Aztán a csengő. – Nővér! Nővér!

Dermedt csend. Majd az igazgató.

– De Bikics bácsi! Ne nyomkodja a csengőt!…

Bikiccsel nem lehetett beszélni. Bikics le se vette kezét a csengőről.

– Az embert nem hagyják aludni!

A szoba könyörgő kórusa: – Bikics!…

– Nővér! Nővér!

Felcsapódott a villany, és egy szigorú, katonás hang.

– Mi van itt?

 

Másnap főorvosi vizit. Barna bácsi, az igazgató, Komlós, Billik, ott álltak az ágyuk előtt. A magas, ősz főorvos egyik ágytól a másikhoz ment.

Barna bácsi vigyázzba vágta magát, de a főorvos rá se nézett.

A főorvos a kórlapra nézett, aztán Atkáry doktorhoz fordult.

– Elég régen itt van már…

Fullasztó csönd.

A főorvos továbblépett. – Komlós kinézett a kertbe. Repül a Barna bácsi… repül a terem.

– Komlós Imre!

– Tiszteletem… – Komlós nyelt egyet. Mintha nem is egy fehér köpeny, de egy jéghegy állna előtte. A panasz?… Mi a panasza? Te Úristen, mi a panasza?

A főorvos hideg kék tekintete. Nem lehetett elkerülni. Komlós ott állt a főorvos előtt, és nem volt panasza. Egyszerűen nem volt semmi panasza.

– Fulladás, köhögés – mondta végül.

Atkáry latinul mondott valamit.

Komlós feje rándult egyet.

– Éjjel izzadni szoktam!

De akkor már nem állt előtte senki. Csak úgy magának motyogta.

– Éjjel izzadni szoktam…

Vizit után senki se ment ki a kertbe.

Barna bácsi lefeküdt. Arca lehetetlenül összezsugorodott, szája remegett. Az igazgató az ágy sarkán ült, ujjával köröket húzogatott a takarón. Hirtelen fölállt és kiment.

– A főorvos után megy – mondta valaki.

Barna bácsi abbahagyta a remegést. Kimászott az ágyból, roppant gondosan kefélgette a bajuszát a tükörben.

Billik kék táskába rakosgatta a holmiját.

– Engem már legalább ötször kirúgtak, aztán mégis…

Barna bácsi a tükörből.

– Hagyja abba! Az Istenért, hagyja abba!… – Egy pillanatra le kellett üljön, úgy elfogta a remegés.

Komlós az ágy előtt állt, és egyre csak azt hajtogatta.

– Fulladás, köhögés…

 

Senkit se írtak ki.

Komlós Imre a kertben sétált Kovácsnéval. Az asszony fehér kórházi blúzban volt, vállán sötétlila kendő. „Így mégis más…” Hirtelen megfogta a férfi kezét.

– Egy szót se szóljon! Barna bácsi mindent elmondott.

Az ügynök laposan pislogott. – Mindent?

– Hogy az igazgató miket beszélt rólam. – Cipője orrával arrébb rúgott egy kavicsot. – Az Igazgató úr… nagyszerű! – Megállt egy padnál. – Itt… ezen a padon könyörgött nekem a felesége. – Kedvesem, add vissza Gézát a családjának!

– És maga?

– Csak nevettem. Hogy engem Géza igazán nem érdekel, az igaz, hogy olykor együtt sétáltunk, de hát ebben csak nincs semmi, Géza tőlem maradhat nyugodtan a családjánál.

– És az asszony?

– Hogyhát én nem tudom, Géza mennyire odavan értem, már válásról beszél. – Kovácsné legyintett. – Éppen egy ilyen ember kell nekem…

– Igaz, hogy ült?

– Sikkasztott. Tudja, mióta ismerem én ezt az embert?…

Komlós felháborodva. – És mindig az ilyenek beszélnek! Mindig az ilyenek…

Leültek a padra, ahol Kovácsné visszaadta Gézát a családjának.

– Többet egy szót se erről! – mondta az asszony. – Az a fontos, hogy mi megtaláltuk egymást.

Az asszony később még azt mondta. – Ritkán találni ilyen lelki társat.

Komlós végignézett csíkos nadrágján. Lötyög, átkozottul lötyög, egyszer még leesik. Körül kéne kötni egy nyakkendővel. Váratlanul eszébe jutott, amit Barna bácsi mondott.

– A kórház összehozza az embereket.

Az úton műtőskocsi gurult le. Aztán két fapofájú beteg hordágyon vitt egy ápolót. Az ápoló kezét feje alá kulcsolta, féllábát lelógatta a hordágyról. Ahogy elvitték Kovácsné mellett – vidáman ráhunyorított.

Az asszony utánanézett.

– Schramek, az elmeosztályról.

Komlós kissé elborult.

– Minden ápolót ismer?

Gyengéd kézszorítás. – Nem szabad ilyesmire gondolni. – Majd hirtelen. – Tudja, hogy ebben a kórházban már házasságot is kötöttek?

Komlós csak bólintott.

– Barna bácsi is mondta, hogy már évek óta lakik itt egy házaspár, és nem teszik ki őket.

– A Vargáék. A férfi közben elhelyezkedett az irodán.

– Gondolja, hogy esetleg engem is…

– Miért ne? Egy ilyen művelt, intelligens embert. – Újabb kézszorítás.

Lassan sötétedett. Kékes árnyékok hullottak az útra. Mögöttük megszólalt egy zongora, aztán egy férfihang.

 

Tiltsa meg, ha tudja, tiltsa meg… Szerelmes szívem, ha tudja, csalja meg

 

– Papp Oszkár! – Kovácsné hátrafordult. – Mindjárt megismerem a hangját. Mennyit hallgattam a Piros Vadgesztenyében!

Komlós az asszony telt nyakát nézte.

– Szóval, ha az ember megnősül, nem rakják ki?

– Zwei Herzen in drei viertel Takt… – játszotta odaát Papp Oszkár.

 

Két órára jöttek a látogatók. A hatos kórterem ajtaja megnyílt, a fejek az ágyon arra fordultak.

– Bikics bácsi?

Kövér, vörösesszőke nő állt az ajtóban, üvegekkel, csomagokkal. Barna bácsi merész félkanyarral leugrott az ágyról.

– Nagyságos asszonyom!

De akkor már ott volt az igazgató úr is. Két oldalról kísérték a nőt. Közben a csomagok fölött összenéztek. Gyilkosan, ellenségesen.

– Ma már sétált egy kicsit a Bikics bácsi – kezdte az igazgató.

– Én kísértem az ágyához – így Barna bácsi.

Az asszony meghatva. – Igazán szép, hogy így törődnek vele. – Kezdte lepakolni a csomagokat az éjjeliszekrényre. Bikics bácsi sárgászöld arca a párnán. Szeme lehunyva, keze a takarón.

Az asszony föléje hajolt.

– Alszik.

– Majd fölébred – mondta az igazgató. – Ha nagyságos asszony jön, tíz perc múlva felébred. Megfigyeltem.

Barna bácsi beleszagolt az egyik lábosba. Arca rémülten megnyúlt.

– Ho-hogyan? Hagymás rostélyos?

A nő ijedten pislogott az ágy széléről. – Hoztam egy kicsit.

Barna bácsi, mintha nem is hallotta volna.

– Meg akarják mérgezni az én Bikics barátomat?!

– De már oly régen volt a műtét!

– Asszonyom! Kész veszedelem. Ha ezt a nővér meglátja, nem is szólva Atkáry doktorról… Nem! Ezt nem engedhetem. – Barna bácsi magasra emelte a lábost. – Nem is szabad, hogy lássák…

– Megkínálhatom?… – rebegte a nő.

– Mindenesetre az éjjeliszekrényemre teszem.

– Mindenesetre nekem is kérjen egy tányért a konyhából!

Barna bácsi, kezében a lábossal: – Nem tudok róla, hogy megkínálták volna…

Komlós, aki eddig a körmét reszelgette az ágy sarkán:

– Uraim! Ez mégiscsak sok!

Barna bácsi majd beleesett a lábosba.

– Ho-hogyan? Tessék?

Komlós föl se nézett. – Talán mégse árt annyira Bikics bácsinak a hagymás rostélyos?

A nő Bikics mellől: – Ugye? Én is azt gondolom.

Barna bácsi Komlósra nézett, aztán letette Bikics éjjeliszekrényére a lábost. Olyan mozdulattal, mint aki visszaad egy fejedelemséget. – Tessék!

Bajuszát szétfújta, le-föl járkált a szobában. Hirtelen megállt Komlós ágya előtt.

– Hallja! Mi ütött magába?

Komlós leszállt az ágyról, megpaskolta a párnáját.

– Nem szeretem az ilyesmit.

Kiment a szobából.

Barna bácsi utánanézett. – Na tessék! A fiatalúr…

– Megy föl a nőkhöz – mondta az igazgató. – Kovácsnéhoz.

– Azt is én mutattam be neki.

Összenéztek. Aztán Barna bácsi csak annyit mondott:

– Van egy kis kekszem.

– Ó, kérem…

Leültek az ágy szélére, ropogtatták a kekszet.

Komlós fölment Kovácsnéhoz. Az asszonynak nem volt kedve fölkelni.

– Csevegjünk, Imre, kérem! – Rámutatott egy székre.

Komlós leült. – Nahát, ez a Barna bácsi!… – És elmondta az esetet. Azt is, hogy visszaadatta a hagymás rostélyost Bikicsnek.

Az asszony felült.

– Jól tette, Imre, kérem! Jól tette, hogy közbelépett. – Egy ujjal megérintette az ügynök térdét. – Ideje lesz már itthagyni ezt a népséget.

– Gondolja, hogy esküvő után?…

– Csak azt tudom, hogy üresedés van az irodán. És hogy a Colomba nővér már szólt a gondnoknak.

Komlós majd elszédült.

– Az én ügyemben?

– A mi ügyünkben!

 

– Nézze csak a barátunkat!

– Biciklizik!

Ketten álltak a kórterem ablakánál. Barna és Billik.

– Egész jól berendezkedett a barátunk – mondta Barna bácsi.

– De honnan kaphatott biciklit?

Aztán megint csak Komlóst nézték, aki le-föl kerékpározott az udvaron. Kovácsné két barátnéjával egy padon ült. Olykor fölhallatszott a hangjuk.

– Hogy vette a kanyart!…

– Nézd… nézd, elengedi a kormányt!

Két apáca tűnt fel az udvaron, és Komlós akárcsak két vitorla között repülne.

Barna bácsi összefonta karját az ablakban.

– Hogy produkálja magát!

– Mintha más nem is tudna biciklizni.

– Azért ez nem okos dolog. – Barna bácsi a fejét csóválta. – Képzelje, ha a főorvos meglátja…

– Még csak az hiányzik, hogy a főorvos ablaka alatt bringázzon! – vihogott Billik. Majd elkomolyodva: – Azt hiszi, öröklakása van a Sebestyénben.

– Egyáltalán, barátunk az utóbbi időben kissé megváltozott.

Billik felsóhajtott.

– A nővérek kedvence.

– Velünk alig beszél.

– Igaz, hogy megnősül?

Barna bácsi vállat vont. – Állítólag Atkáry doktort kérte fel tanúnak. Rólam valahogy megfeledkezett.

– Igaz, hogy az irodára kerül?

– Az még nem olyan biztos. Mindenesetre Kovácsné már alig köszön vissza. Nekem! Érti, nekem!

Barna bácsi legyintett.

Komlós elkarikázott az ablak alatt. Fölintett. Barna bácsi visszaintett.

– Emlékszik, milyen sovány volt, amikor idekerült? – mondta Barna bácsi Billiknek.

Lentről éles sikoly.

– Imre!…

Barna bácsi és Billik derékig kihajoltak.

– Leesett a bicikliről…

– A hős!

Kis tömeg az udvar sarkán. Az arcok közül kivált Kovácsné.

– Levegőt! Levegőt! Mit állják körül? Emeljék föl! – Aztán, ahogy lehajolt: – Imre! Támaszkodjon rám, Imre, kérem.

Kinyílt a kórterem ajtaja. Kovácsné és egy bajuszos ápoló karján megjelent Komlós Imre. Oldalt, a homlokán véres csík, jobb karján és lábán felszakítva a ruha. Fáradtan mosolygott, ahogy ágyához vitték.

– Ki akartam kerülni egy nénikét, és akkor…

Kovácsné föléje hajolt.

– Ne beszéljen, Imre! Nagyon kérem, ne beszéljen.

 

Komlós homlokát beszórták sárga porral. Karját felkötötték, lábát valami kisebbfajta emelődaruval kinyújtották. Így feküdt az ágyban, így fogadta a látogatókat.

Kovácsné virágot hozott.

– Többé nem szabad ilyen könnyelműnek lennie.

Mire a sárga homlok.

– Tudja, hogy bajnokságon is akartak indítani? Ez persze régen volt.

A női kórteremből többen is meglátogatták. Olykor egész kis csapat állt az ágya előtt. Befőttet hoztak, süteményt, egy kis ezt, egy kis azt… Ő pedig, mint egy örök lemez:

– Élesen vettem a kanyart. Ki akartam kerülni a nénikét…

Egy nő borzongva: – Halálos is lehetett volna…

Komlós a csigák és emelődaruk mögül: – Minden megtörténhet.

Kovácsné közbeszól: – Imre fáradt, hagyjuk pihenni Imrét.

Imre lehunyta szemét, kellemes, kábult zsongásban hallotta.

– Föl se jajdult, amikor az történt vele.

– Igazi férfi.

Atkáry doktor is meglátogatta. – Hogy van a mi betegünk?

Sőt, egyszer maga a főorvos is. Szigorúan hátratett kézzel állt az ágy előtt, és latin szavakat mormolt. És a végén megnézte Komlós pulzusát.

A főorvos már régen elment, de Komlós még mindig úgy tartotta a karját, mintha a pulzusát mérnék.

Estefelé Barna bácsi lépett az ágyához.

– Barátom! Ez nagyon is kockázatos dolog. Magára felfigyeltek az orvosok. Az egész teremre…

– Mit akar ezzel, Barna bácsi?

Barna bácsi leereszkedett az ágy szélére. – Könnyen megtörténhet, hogy kiírnak bennünket. Magát is, a többieket is.

– Ugyan, Barna bácsi…

– Csak vigyázzon…

Komlós lehunyta a szemét. Így jelezte, hogy fáradt, hogy nem kíván tovább beszélni.

Irigy az öreg, gondolta, akárcsak a többiek. Életükben nem volt ennyi látogatójuk!…

Egy napon elvitték lába alól az emelődarut, a kötést is levették a karjáról. A nők be-benéztek hozzá, de már csak úgy az ajtóból.

– Mikor biciklizünk?

Kovácsné, aki hűségesen ült az ágy sarkán – felegyenesedett.

– Arról többé szó se lehet! – Gyöngéden megfogta Komlós kezét. – Ugye, Imre?

Imre bólintott. Közben arra gondolt, hogy már senki se hoz neki befőttet, egy kis ezt, egy kis azt… és egyre kevesebb sárga port szórnak a homlokára.

Aztán már sétálhattak is a parkban Kovácsnéval. Megálltak a baleset színhelyénél.

– Itt történt – mondta az ügynök. – Egyszerre csak előttem az öregasszony… de igazán, mintha a földből nőtt volna ki! Kanyar balra, és akkor…

Kovácsné felsóhajtott.

– Menjünk innen, Imre! Látni se tudom ezt a helyet.

De volt egy hely, ahol annál szívesebben megálltak. Igen, úgy bámultak föl arra a kis ablakra, akárcsak egy fényképezésre váró házaspár.

– Majd ott lakunk – mondta az asszony.

– Majd ha megkapom a beosztásomat a gondnokságon. Aztán hozzátette: – Amire, azt hiszem, nyugodtan számíthatok. Elvégre diplomás ember vagyok. Arról nem is szólva, hogy Colomba nővér pártolja az ügyet.

– A jó lélek…

Elhallgattak, és csak nézték az ablakot.

Naponta elsétáltak az „ablakukhoz”.

– Nincs jobb, mint ablakban szivarozni – mondta Komlós.

Mire az asszony.

– Legfeljebb kettőt szívhat! Nem engedem, hogy tönkretegye a tüdejét. Kaktuszok lesznek az ablakban…

– Hogy belekönyököljek!

– Majd vigyázok…

És igazán úgy érezték, mintha ők laknának ott fent. Kedves, családias séták voltak ezek a meleg, nyári délutánokon. Az ügynök hanyagul vállára dobta csíkos kabátját, ingujját feltűrte, és belekarolt Kovácsnéba.

Egyszer, egy ilyen séta után, Komlós bement a szobájába. Csak éppen tányérért, kanálért, hogy majd felvonuljon a vacsorához. Bement a szobájába, és megállt az ágya előtt. Aztán csak állt és nézett.

Ágya lehúzva, neve letörölve a tábláról.

– Magát kiírták.

Barna bácsi állt mögötte, kezében bögre, bádogkanál. Közben csak nézte azt az embert, akit kiírtak.

Kintről edénycsörömpölés hallatszott, valaki csoszogott a folyosón, és Barna bácsi azt mondta.

– Atkáry volt itt Ida nővérrel. Maga éppen sétált.

Az ügynök meg, mint aki elfelejtett beszélni. Leült az ágy szélére, kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, hogy megint visszatolja. Forró hullám öntötte el – fölállt.

– Megyek Atkáryhoz. Megyek az irodára.

– Oda majd holnap, amikor az iratait visszakapja. – Ez már az igazgató volt. Nem is Komlóshoz beszélt, hanem Barna bácsihoz. – Kellett a barátunknak biciklizni…

– Hja, a nők miatt volt – bólintott Billik.

Úgy keringtek az ágya körül, mint három alvilági lény.

Középen Barna bácsi.

– Hányszor mondtam neki… hányszor intettem!

Komlós hol felállt, hol leült.

– És meddig maradhatok?…

– Holnap délig.

– Ebédet még kapok? – Aztán megint kitört belőle. – De állást ígértek a gondnokságon! – Kirángatta fiókját, elővette a kanalát. – Ez… ez valami tévedés!

Barna bácsi megfogta a vállát.

– Jöjjön vacsorázni.

Valósággal az asztalhoz kellett vezetni. Úgy érezte, mintha gőzölgő fazékban ülne.

Vitorla suhant el előtte.

– Nővér! Colomba nővér!

Fölállt tányérjával (tükörtojás, spenóttal), és ment a vitorla után.

– Nővér, kérem… nővérke…

Kedves, olajos tekintetű arc nézett rá a vitorla alól.

– Miért nem vacsorázik?

A tányér megremegett. – Az állás… amiről a nővérke is tud…

– Sajnos, az egyik doktor rokona kapta. – A nővér szelíden ingatta a fejét. – Én megpróbáltam… hiába…

A tányér visszafordult.

 

– Könnyelműek voltunk, barátom.

Ezt Kovácsné mondta. Akkor már kint voltak a parkban. Komlóson lehetetlenül gyűrött ruha, kezében kis csomag. Alma és vajas kenyér. Colomba nővér megígérte, hogy olykor talán még ebédet is tud adni. Olykor…

Az ügynök különben már Barna bácsitól is elbúcsúzott. Sorban kezet fogott mindenkivel.

A kapuhoz nem kísérte más, csak Kovácsné. Igen, Barna bácsi mintha a búcsúzáson is szeretett volna minél előbb túlesni. „Csak menjen már el innen ez az ember, ez az ember, akit kiírtak.” Körülbelül ez volt Barna bácsi arcán.

Komlós, akit kiírtak, lassan lépkedett az úton, a kapu felé, Kovácsnéval. Még mindig olyan érzése volt, mint akit főbe lőttek. Távolról hallotta az asszonyt.

– Nem lett volna szabad biciklire ülnie, Imre!

A férfi a fejét lógatta.

– Bicikli! Ki gondolta volna…

Az asszony felsóhajtott.

– Túl szép lett volna, Imre! – Hirtelen megfogta a férfi karját. – Emlékszik az ablakunkra?

– Ablak – ismételte Komlós.

A nő megállt.

– Tulajdonképpen nem lenne szabad kikísérnem. Nem tudom, mit szól hozzá Tibor.

– Tibor?

– Műtős. Hogy még itt vagyok, nos, igen, meg kell mondanom, neki köszönhetem, és ha el tud válni a feleségétől, akkor talán…

– Tibor?

– Nem szabad, hogy féltékeny legyen! Én csak maga mellett lehettem volna boldog.

A kapunál voltak. Komlós visszanézett a vörös téglás épületre.

– De a szövet… az jó volt Atkárynak!

– Meg kell értenie, Imre. Nekem nincs senkim… Ernő valahol Guatemalában…

– Ernő?

– A fiam! Persze, róla még nem is beszéltem… évek óta egy sort se kapok tőle.

– Barna bácsi is mondta, hogy a bicikli… de hát ki gondolta?

Úgy nézett Kovácsnéra, mintha az még tehetne valamit.

Kovácsné a kezét nyújtotta.

– Szegényebbek vagyunk egy szép álommal.

– Nem is akartam fölülni… de hát ki gondolta?

– És most hová megy?

Komlós akkor már elfordult. Még úgy a vállán át látta, hogy az asszony odalép egy kék-fehér csíkos férfihoz.

– Rossz fiú! Felém se néz…

A rossz fiú mondott valamit, de azt Komlós már nem hallotta. Kilépett a kapun, az utcára.

Éppen két óra volt. A látogatók betódultak a kórházba, és velük együtt a cukorkaárusok, citromosok, utcai jósnők, fényképesek, koldusok végtelen karavánja.

H. Havas franciasalátát evett a Kis Kulacsban. Vörös bort ivott hozzá parádi vízzel. Két ujjával szórakozottan gyűrögette a papírszalvétát. Aztán hirtelen Vidor Petére nézett, a Király és Király cég utazójára.

– Langfelder és Társának tegnap óta vége! Langfelder és Társát kiszorítottam a Rákóczi útról, benyomtam a Luther utcába… ott van valami kis bejzlijük.

Vidor Pete hallgatott. Várta, hogy H. Havas még mond valamit. Ezt várta a hosszú Somló is, Dorogi Gyula, Csendes Pici és a többi ügynök, utazó, utcai leszólító, felhajtó, akik itt ültek H. Havas körül.

H. Havas vonalat húzott a szalvétára.

– A Rákóczi út! Az egyik oldalon állok én, a másikon Bulldog Radó. Egyszer véletlenül átmentem az ő oldalára szalámiért. Nekem esik, hogy elhalászom a vevőit. Ordít, fenyegetőzik.

– Engem egyszer rolóhúzóval kergetett végig a Király utcán – bólintott Csendes Pici.

– Nem szeretem az utcai jeleneteket – folytatta H. Havas.

– Nem szeretem Bulldog Radót. Akkor, ott helyben megígértem neki, hogy kiszorítom a Rákóczi útról.

Vidor Pete fölemelte poharát.

– Egyszerűen lemostad!

Koccintottak.

– Belefojtom abba a Luther utcai barlangba!

Ezt mondta H. Havas, és akkor egy kéz leereszkedett az asztalra. Vékony, reszkető kéz a rojtosodó ing gallérjával. Kis csomag borotvapengét tett le H. Havas elé.

Az hátradőlt a széken.

– Komlós! – mondta a kéznek – hagyjon békén a pengéivel… Nincs ember, aki ezzel meg tudna borotválkozni.

A kéz lassan fölemelte a csomagot, de akkor H. Havas elkapta ott a csuklónál.

– Várjon csak! Hogy is volt magával a kórházban? – A többiekre hunyorított.

Most már azok is fölnéztek arra a borostás, gyűrött arcra.

Komlós Vidor Pete elé tolta a csomagot, de az legyintett.

– Hagyja már ezt!

Komlós vállat vont. Egész váratlanul elmosolyodott, és mint aki csak beszélgetni jött.

– Császár voltam a Sebestyénben! A nővérek mindennap fürdőt készítettek. Lemosták a hátamat…

– Igazán?

Komlós belehajolt H. Havas arcába.

– Akkor kaptam kimenőt, amikor akartam. Csak aztán felültem a biciklire.

– Biciklire?

– Ez volt a baj. – Várt egy kicsit. – De a nővérek nem felejtették el, most is visszamehetek… Igaz, ágyat nem kapok, de egy tányér…

– Unalmas! – legyintett H. Havas. Majd felnevetett. – Hát aztán csak ne üljön többé biciklire!

Komlós rábámult. Motyogott valamit, aztán elindult kifelé a csomagjával.

H. Havas áthajolt az asztalon, ahogy utánanézett.

– Ez az ember…

Keresztet vetett a levegőbe.

A fűtő

Nem ment el, nem az Istennek se! Ott állt a rácsnál, és egyre azt hajtogatta.

– Itt lakik, meg is írta, hogy itt lakik.

Fajkusz bácsi meg csak nézte azt a férfit. Mit beszél? mit akar? miért csengetett be éjszaka?

Fajkusz bácsi talpa fázósan, mogorván megroppant a papucsban.

Az altiszt rövidlátóan hunyorgott. Sötétbe merültek a fák a látogató mögött, akárcsak a telek… és el sem lehetett képzelni, hogy egyáltalán lakik valaki ezen a környéken.

Az altiszt kihúzta magát. – A fűtő nem lakik itt, én csak tudnám.

Az üres telek mintha egy roppant moccanásra készülne az idegen mögött. Az rákönyökölt a rácsra. Így lovagolt egy darabig hátradőlve, majd hirtelen előrehajolt.

– De amikor megírta! – Egy lapot húzott elő a zsebéből, az altiszt kezébe nyomta, aztán gyufát gyújtott. – Olvassa! Az altiszt hátrébb húzódott.

– Vigye azt a gyufát!

– De csak hogy el tudja olvasni.

Az idegen elszabadult a rácstól, és csak mondta, mondta a magáét, nem lehetett megállítani.

– Komoly Béla! Így hívják, vagy nem így hívják? Na ugye! Itt a címzés – ez vagyok én. – Újabb gyufa lobbant. – A feladó…

Fajkusz bácsi előtt megvilágosodott a név, a cím. – Az nem lehet, magát megtréfálták.

Most mintha többen állnának a telken. Komor, fekete vonalak a sötétben. A bombatölcsér lakója is kijött, és nyújtózott egyet.

Az altiszt szédült.

– Be kell zárnom a kaput.

Az idegen nem hagyta.

– De ha itt lakik! Tudja, honnan jövök, milyen messziről?

Aztán mind a ketten bent voltak a kapuban. Fajkusz bácsi és az idegen. Fajkusz bácsi egész testében remegett. – Hát akkor…

Még morgott valamit, aztán elindult. Kis kézilámpájával világított, akárcsak amikor kicsöngették a kapuhoz.

– Nem várhattam reggelig – mondta az idegen. – Korán indul a vonatom.

Az altiszt leszállt az alagsorba. Mögötte a hang.

– Mindenki lakik valahol, magának biztosan jó kis szobája van, talán kettő is.

Csövek tekeregtek körülöttük a falban. Úgy volt, hogy az altiszt egyszer lehozta ide a kis Verebest az első ából. A csuklójánál fogva rángatta. – Bezárlak, és nem jössz ki többé!

A kis Verebes a falat rugdalta. – Nincs joga! Érti? nincs joga!

– Bolond elsős. – Az altiszt hátrafordult. – Azt hitte, be akarom zárni.

Az idegenre nézett, és fázósan vihogott.

– Ahhoz nekem semmi közöm – mondta a másik. Ment volna tovább, de az altiszt előtte állt…

…előtte állt, és a kézilámpa fényét leejtette a földre.

– Mit akar?

A látogató a falhoz húzódott.

– Hiszen tudja.

Fajkusz bácsi torka kiszáradt, nyelve szájpadlásához tapadt, és megint csak azt mondta.

– Nem lakik itt senki.

A látogató hallgatott, szétoszlott a sötétben. De ahogy a kis lámpa fénye a falra rebbent, mégis csak ott volt az altiszt előtt.

– Menjünk.

A kis kerek fény továbbcsúszott.

Előre kéne engednem, gondolta az altiszt, mert így hátulról… De hogy engedhettem be?! Uramisten, hogy engedhettem be?!

A lámpa fénye egy vasajtóra hullott.

– A kazánház.

Az altiszt hátranézett. Egy hegyes orr az arca előtt.

– Nyissa ki.

– Ahogy akarja. – Fajkusz bácsi lenyomta a vaskilincset, aztán mintha nem is lépne, de süllyedne lefelé. Sötéten csillogó szénhegyek, a hegyek között kis utcák.

Egyenletes szuszogás, akárcsak maga a pince lélegzene. A szuszogás abbamaradt. Egy roppanás, majd mintha valaki a falon futna végig.

A fény végigsiklott a falon. Egy arc ugrott ki a fényből, vastag szemöldök, csapzott bajusz. Bamba, álmos tekintet.

– Na ugye – mondta az altiszt mögött az idegen.

Fajkusz bácsi nem is hallotta. Azt az arcot nézte, ahogy leválik a falról, és jön, jön, egyre közelebb.

– Mit szaglászik itt?!

De akkor az altiszt már kint volt. Kicsúszott, mint a fény az ajtórésen, aztán végig az alagsoron, föl a folyosóra.

– …magasságos Isten!

 

Két kerti szék és egy szalmazsák. Ez volt az igazgató előtt. Az igazgató kalapban, végig begombolt kabátban pislogott a fűtőre. Prosztó alak abban a spenótzöld szvetterben, és akkor ilyeneket mond, hogy „foglaljon helyet!” Miért nem mindjárt „parancsoljon!” Jobban utána kellett volna nézni… mit tudja az ember…

A fűtő cigarettát vett elő egy dózniból.

Az igazgató leereszkedett a székre. Még jó, hogy nem kínál meg, akkor aztán igazán azt kéne hinnem… – Eszébe jutott, amit az egyik tanár mondott, a Marosvölgyi. Testőrtiszt, márminthogy a fűtő testőrtiszt volt. Ostobaság, legenda. Biztosan az egyik takarítónőtől hallotta a Marosvölgyi. De mégis, ahogy rágyújt… és miért nem kínál meg? Lehet, hogy lenéz? hogy ő… engem…?

Az igazgató hátravetette a fejét, mintha belső nevetés rázná.

A fűtő közelebb jött. Lekuporodott a szalmazsák szélére.

– Mindenfelé ígértek szobát, úgy volt, hogy megkapom a sarkon azt a redőnylakást.

– Redőnylakást? (Még szép, hogy nem fújja az arcomba a füstöt. Lassan eregeti a karikákat és társalog, talán mindjárt feketét főz. De hogy testőr lett volna…)

– Azt az üres bolthelyiséget. – A fűtő a háta mögé bökött. – De aztán egy hatgyerekes családot tettek be. Mit csináljak? én magam vagyok. – Felállt. – De azért nekem is csak laknom kell valahol.

– Valahol – ismételte az igazgató. (Nna, meddig ülök még itt? Azt hiszem, máris túlságosan hosszúra nyúlt ez a…) És újra megjegyezte. – Mindenképpen magának kellett volna feljönnie.

A fűtő nem is hallotta. Fel és alá sétált a kokszhegyek között.

– Semmi, semmi és semmi. – Megint az igazgató előtt volt, széttárta a karját. – Talán még a bombatölcsért is kiigényelték itt a telken, még annak is van lakója.

Az igazgató kitolta fejét sáljából, akárcsak egy gyanakvó periszkóp. – Kiigényelték – rezgett benne a szó. Az ipse gúnyolódik, mi több! árnyalatai vannak. Lecsúszott értelmiségi, semmi kétség.

– Akárhogy is van – az igazgató fölállt –, itt nem maradhat.

– Akárhogy is van – a fűtő meghajolt, keze csaknem a földet söpörte –, itt maradok.

Az igazgató megpöccintette az egyik kabátgombját. – Nem kellett volna lejönnöm. – Aztán, ahogy fölfelé indult.

– Vannak eszközeim.

– Tehet egy szívességet.

Az igazgató visszafordult.

A fűtő odalent a kokszban újra meghajolt.

– Jönnek!

A fejek a kapuban szétrebbentek. A szögfejű Kluft a negyedik béből beugrott a fal mellé, mögötte Csinga-Csanga Csanádi, Márk, Mézes és a többiek.

– Rendőr is van velük – mondta a szeplős képű Mézes.

– Rendőr? – Csanádi megint kidugta a fejét. – De hiszen ez a Jaszti, aki itt állt a Három Arab előtt.

– Meg akit mindig bevásárolni küld a felesége – mondta Kluft, és most már egyenesen kiállt a kapu elé.

Igen, kiállt az iskola kapuja elé bordó melegítőjében, mintha ő fogadná az igazgatót, az altisztet és Jasztit, a rendőrt.

Az alacsony termetű rendőr az igazgató és az altiszt között jött. Köpenye nem volt begombolva, egyáltalán, mintha csak úgy sebtiben kapta volna magára. Morzsás is volt a köpenye, és el lehetett képzelni, hogy sercli van a zsebében és amerikai mogyoró.

Az igazgató mindkét kezét zsebébe süllyesztette.

– Már több felszólítást is kapott, magam beszéltem vele, fölrendeltem az irodába, de a füle botját se mozgatta. – Úgy nézett a rendőrre, mintha ő felelne mindezért.

– Én fedeztem fel – bólintott az altiszt – egy éjszaka, mikor egy barátja meglátogatta. Aztán becsúsztatott egy cetlit az ajtómba, hogy kinyír… ezt írta egy papírra… félre is tettem.

A rendőr hol az egyikre, hol a másikra pislogott.

– Meggondolja ő azt… meggondolja, ha azt is írta. – És mert senki se szólt, összehúzta a szemöldökét. – Az itt a kérdés, mit szól ehhez a Kerület.

– Zsebemben a végzés. – Az igazgató egy pillanatra megállt. – De hiszen maga is látta.

A kapunál voltak. Kluft összecsapta bokáját, és elpattant az igazgató elől.

Jaszti az igazgató és az altiszt között mintha még mindig egérutat keresne. Nem volt menekülés – be kellett lépni a kapun.

– Az a kérdés van itt feladva – csikorgott Jaszti.

– Teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki beköltözzön a kazánházba – vágott közbe az igazgató.

– Megvan a papír, amire ráírta, hogy… – Az altiszt a zsebében kotorászott, de aztán ottfelejtette a kezét. – Lehet, hogy mások is vannak odalent.

– Márminthogy a fűtővel? – A rendőr megállt. – Mármost az a kérdés, van-e fegyverük? Mert ha egy bandával állunk szemben…

– Mindenesetre meg kell nézni. – Az igazgató valósággal magával sodorta a rendőrt.

Mögöttük, akár egy összecsapódó függöny, Kluft és a többiek.

Kluft felsőtestével a lépcső karfájához dőlve. Ha az igazgató megállt – megálltak ők is. Kluft úgy tapadt a karfához, mint egy szoborfigura.

A rendőr a kazánházról dünnyögött valamit és a fegyveres bandáról.

Az altiszt a papírról és az életveszélyes fenyegetésről.

– Gyerünk, gyerünk – mondta az igazgató. Hirtelen hátrafordult. – Takarodjatok vissza!

Kluft a lépcső karfáján hasalt, féllába a levegőben. Nem mozdult.

Nem mozdultak a többiek se.

Az igazgató Jasztival és az altiszttel eltűnt a mélyben.

Kluft utánuk nézett.

– Be vannak rezelve.

Mézes leült a lépcsőre.

– Igaz, hogy az idegenlégióban volt?

Kluft lelógott a karfáról.

– Csak éppen nem ő, hanem a fia.

– Fia is van a fűtőnek? – Csanádi odacsúszott Kluft mellé.

– Három évvel ezelőtt szökött ki… gyilkosság miatt.

Végigülték a lépcsőt. Olykor valaki leszaladt az alagsorba, hallgatózott egy kicsit, aztán megint csak visszajött.

Kluft beszélt.

– Ha nem szökik meg, fellógatják. Kirámolt egy trafikot, a trafikost kicsinálta.

– Ez kell a légióba – mondta Márk.

– Az araboknál nincs fogoly – mondta egész váratlanul Teitelbaum. – Ha elkapnak valakit, kész… – Két ujját úgy vízszintesen torkára tette. – Én láttam a moziban az El Ahbar erődöt.

– Ha itthon lenne a légionista. – Csanádi lebámult a mélybe.

Végtelen homoksivatagon vonul a légió. Az El Ahbar erődben az arabok. Fiúk! az El Ahbar erődöt vissza kell foglalni. Bosszú a meggyilkolt bajtársakért!

– A diriék!

A fejek fölemelkedtek.

Azok hárman meg vágtattak fölfelé. Elöl Jaszti rákvörös képpel, mögötte pár lépéssel a másik kettő.

– Hatóság elleni erőszak! – kiabált a rendőr. – Ezt meg fogja fizetni! Ezt keservesen meg fogja fizetni!

Az igazgató is mondott valamit, de nem lehetett érteni.

Kluft leszánkázott a karfán.

– Áll a cirkusz.

Nyílt az ajtó, kellemetlen csikorgó hang. A fűtő kilépett a folyosóra. Egy pillanatra visszanézett a kazánházba, mintha magával akarná vinni ezt a képet a földbe süllyedt lépcsőről, a kokszhegyekről, aztán bezárta az ajtót. Az ajtó és a fal között állt, feje vállai közé esett. Egy lépés előre – bele a semmibe. Gyűlöletes minden mozdulat, gyűlöletes a szénporos kőkocka, a fal hulló vakolata… és a hangok odafentről! Lábdobogás, mintha körbe rohannának, valaki sípol, aztán csönd.

A fűtő a falhoz lapult. Most jönnek lefelé, a lépcső korlátjához húzódva, jönnek lefelé mind, akik odafent vannak. Kenyeret kell hozzak, akárhogy is, kenyeret kell hozzak. Kedden, vagy ki tudja mikor, itt volt az Ede, egy csatos üveggel ereszkedett le, csomagolópapírba csavart kenyérrel. – Csak fűts – mondta Ede –, csak fűts be nekik! Téged innen nem tesznek ki, az ennivaló miatt meg ne fájjon a fejed.

Egy lépés előre a falnál.

Milyen lesz az első arc? Két napja, vagy talán már három is, hogy Ede itt volt. Kell hozzak kenyeret. Rendőrt küldtek a nyakamra, de engem nem piszkálnak ki. Ma kabátban ülhet az igazgató, nincs fűtés, nincs! Villanyt is gyújthatnék, de minek? Ismerem a járást. Most csönd van, ki lehet bújni. Egy kiló kenyér és valami szalonna vagy tudj’ Isten…

Lassan oszladozott a homály, ez itt farönk vagy szék? Zászló a sarokban, na lám, zászló. Ma cidri van a tantermekben, holnap ki tudja… Rendőrt hoztatok a nyakamra, azt hittétek, megijedek… vágjatok be kézigránátot, tessék, füstöljetek ki! Ede miért nem jön? Koszos dolog, ha valakit cserbenhagynak a barátai. Biztosan megint valami üzlete akadt, egy olyan „jó kis buli”.

Meg kellett állnia, úgy remegett a dühtől.

Hirtelen fölkapta a fejét.

Mintha a homályból szőtték volna azokat a szakadozott vonalakat. A lehetetlenül vékony láb mindjárt szétfoszlik, a fej bizonytalanul lebeg, a vállak elszállnak. Mindjárt elszáll ez az egész… – de nem! Itt áll…

– Maga az?

Lehelet csapódott a fűtő arcába. Egy mozdulat, és már ott volt annál az alaknál.

– Mit akarsz?!

– Engedjen el, hallja!

– Ki küldött, azt mondd meg, ki küldött?!

Nem engedte el a karját… fogta, vitte a kazánház felé.

A gyerek már szólni se tudott.

Odabent felcsapódott a villany.

A fűtő abba a vékony arcba bámult. – Már láttalak.

A gyereknek remegett a szája. – Azt hiszi, hogy itt tarthat?

– Ő küldött? Az igazgató?

– Nem is láttam.

Ott álltak a koksz mellett. A fűtő még mindig nem engedte el a gyerek karját.

– Ő küldött, hogy leskelődj utánam.

– Mondom, hogy nem is láttam.

– Akkor…

– Csak úgy…

– Ide figyelj! – A férfi nehezen lélegzett. – Azt mondod, nem ő küldött, azt mondod, csak úgy magadtól…

– Ne csavarja a karomat!

– Jó, elengedlek, de várjál! – Utánaugrott, és újra elkapta. – Ha nem ő küldött, ha igazán nem ő küldött, akkor most mondd utánam.

Lent a mélyben, lassan, szinte tagolva, mint valami alvilági zsolozsma:

– Az igazgató húzza le magát! Miért hallgatsz, mondd utánam, az igazgató egy nagy rakás… mondd! Mondd!

 

Kluft az ablakpárkányon lovagolt, körmével indulót vert az üvegen. Nem is fordult a többiekhez, csak amikor valaki megrántotta a lábát.

– …mondd már! Beszélj!

Kluft tenyerét feneke alá csúsztatta, mintha le akarna ugrani, de csak vigyorgott, és bólogatott a párkány szélén. Az arcok fölött az osztályra nézett, és akárcsak annak mondaná.

– Hát lent voltam, igen.

– Nála? – Csanádi Kluft cipőorrát nézte, a félig kibomlott pertlit.

Egy ugrás, és Kluft lent volt.

– Beszéltem vele.

– A fűtővel? Igazán?…

– Mit csinál odalent?

– De hogy kerültél oda?

Kluft legyintett. – Látni akartam, mi van vele, és azóta már többször is voltam odalent. Szövetséget kötöttünk, ő meg én.

Egy pillanatra elhallgatott. Sándor tanár úr, a hosszú Sándor ment végig a folyosón. – Ismerlek, Kluft – ez volt a tekintetében.

Kluft utánabámult.

– Tavaly vissza akart rakni egy osztállyal lejjebb! Ez egy tanár… – Mintha utána akarna vágni valamit. De aztán megint csak róla beszélt, aki odalent él. – Soha nem tudják kipiszkálni. Először is van egy stukkerje. – Belehajolt Mézes arcába, és szinte nem is lehetett hallani. – Azt mondtam, stukkerje? Gitárja is van… ha azzal lead egy sorozatot…

Mézesék hátrébb húzódtak. Csak nézték Kluftot, és szólni se tudtak.

– A fiától kapta – mondta Csanádi –, aki a légióban…

Kluft elkapta Csanádi kabátját, ott a mellnél.

– Nincs is fia, de ha tudni akarod, ő maga volt a légióban!

– És akkor a trafikost is? – Csanádi egy mozdulatot tett. Kluft félretolta Csanádit, mint aki már unja az egészet. – Különben azt mondta, majd én is fűthetek.

Csanádi utánakorcsolyázott.

– Megengedi? Igazán?

Kluft visszafordult és rém hanyagul. – Hogy megengedi? Könyörgött, hogy lépjek vele szövetségre! Akkor fűtök, amikor akarok!

Megszólalt a csengő, de a fiúk még mindig nem mozdultak Kluft mellől.

– Másnak is megengedné?

– Nekem is?

Kluft az osztály ajtajából. – Hát ha én szólok…

Mire egyszerre.

– Vigyél le, Kluft!

– Tudod a régit…

– Én se hagytalak ki semmiből.

Megszólalt a csengő, de a fiúk még mindig nem mozdultak Kluft mellől.

Kluft fölemelte a kezét.

– Csönd! És aki nem tud hallgatni…

Bevonultak az osztályba. Kluft éppen becsúszott a padba, amikor a fűtőtest kopogni kezdett. A fűtőtest remegett, mintha rázná valaki.

Kluft a szomszédjára hunyorított.

– Ez ő.

 

Itt volt az egész társaság. Ede, akinek mindig akadt egy jó kis bulija, Varjasiné, a pogácsásasszony beleszáradva sötét kendőjébe – és végül maga a házigazda.

A fűtő az egyik kerti székre terített. Ócska törülköző, azon pogácsa, két bögre, egy bádogpohár. A szék mellett csatos üveg. Ede ereszkedett le a csatos üveggel, most a szalmazsák szélén ült, és azt mondta.

– Nem jöhettem előbb. – Kigombolt egy gombot kurta, zöldesszürke kabátján. – Egy kis üzleti ügyem volt, tudod, mostanában nem lehet petróleumot kapni, hát én felhajtottam.

A fűtő töltött az üvegből.

– Ítéletnapig is várhattalak volna.

Aztán még a barátságról beszélt, az igazi barátságról, és hogy ő azt semmi pénzért el nem árulná. Kínálhatnak száz forintot, kétszázat vagy akár ezret is!

– Nem tudok bádogból inni – mondta az asszony.

A fűtő eléje tett egy bögrét, aztán ő ivott a bádogpohárból. Közben a mennyezetre nézett, mintha azon futna végig, így ivás közben. Letette a poharat, de még mindig fölfelé bámult.

– Tessék, igazgató úr! – Meghajolt. – Parancsoljon lefáradni. Sajnos, nincs több poharam, de talán ez is megteszi. – Megpöccintette a bádogot, majd egy széles mozdulat. – Szerény baráti társaság.

Ede fölállt. – Nem tudott kitúrni.

Varjasiné bögréjét forgatta. – A Rákóczi úton kezdtem a pogácsákkal… nekem estek, hogy nincs engedélyem, lenyomtak a Keleti felé, aztán most itt vagyok, a réten, de nem megyek tovább… pedig már itt is kezdték, hogy így az engedély, meg úgy az engedély. – Forgott, forgott a ráncos ujjak között a bögre. Végtelen utak, árusok, bódék, sátrak, a Rákóczi úttól lefelé, egy üres telekig, hogy aztán onnan is tovább…

A fűtő felfelé bökött. – Rendőrrel is próbálkozott. Egyszerűen nem engedtem be.

Ede felnyerített.

– Aki bent van, az bent van!

– Ha rád számítok, eláshatom magam! – Várni lehetett, hogy a fűtő képen törli Edét, de aztán elnevette magát. – Három fiú jött le… érted?

– Gyerekek?

A fűtő rejtélyes képet vágott. – Remek kis fickók! Az egyik rohan a boltba, a másik cigarettát hoz. Szeretik a dirit, az biztos, a nagyságos igazgató urat… meg a tisztelt tanárokat. Finom fiúk!

– Volt egy tanítóm – Varjasiné váratlanul letette a bögrét –, de az mindig körmöst adott.

A fűtő kihúzta magát.

– Ezekkel is meg lehet próbálni, nem mondom. Csak akkor éppen kilógatják az ablakon!

Az asszony eltátotta a száját. – Kilógatják?

– Szíves engedelmével! – A fűtő megint hajlongani kezdett. – Mint a Marosvölgyit. Elkapták a frakkját a tanár úrnak, aztán kidugták az ablakon, no, nem dobták ki, dehogy… éppen csak kiszellőztették.

Az asszony a sovány karjait dobálta.

– Ó Istenem, egy idősebb embert! Nem, ezt nem lett volna szabad… – Elcsuklott a hangja. – Ez a világ vége…

Ede a hátát vakarta. – De hogy ilyen nagy barátságba estetek…

– Csak azt mondtam a fiúknak, hogy majd engedem őket fűteni.

A fűtő töltött Varjasiné bögréjébe. Az asszony nem ivott. Egyáltalán, mintha megrémült volna ettől a helyzettől, és egyre csak azt ismételgette: – Megverni egy öregembert…

– Értse meg, nem verték!

– Mikor engeded őket fűteni? – kérdezte Ede.

– Majd… majd… ráérünk még azzal.

– Szodoma és Gomorra! – jajongott Varjasiné. – Meglátogat bennünket az Úr!

– Jól van, nyanya, jól van.

 

Kluft az iskola kapuját rugdalta.

– Igazán kinyithatnák már.

Ott voltak a kapunál ezen a sötét és hideg reggelen. Egy gőzölgő leheletben topogtak, ugráltak, táncoltak. Teitelbaum a vasrács közé dugta a fejét.

– Ismeritek az öreg Fajkusz bácsit, biztosan még durmol.

Kluft öklével dörömbölt a kapun.

– Felkelni!

Mézes felnevetett. Fázósan csapkodta a kezét, és leszaladt a sarokra.

Csörömpölt körülöttük a sötét. Villamos gurult el a telek mellett, ködös fényfolt. Munkások jöttek, hogy mindjárt felszívódjanak.

– Fogadni mernék, hogy most fordult a másik oldalára – mondta Kluft.

– Akárcsak a barátod. – Teitelbaum kibújt a rácsból, és most Kluft előtt állt. – Akárcsak az a te híres barátod.

– A nagyságos úr – mondta valaki.

Kluft elnézett fölöttük.

– Egy busz! Becsszavamra! De mióta jár erre busz…?

A többiek is csak nézték, ahogy a busz üresen és kivilágítva elrobog.

– Lehet, hogy eltévedt – bólintott Kluft.

Még mondott volna valamit a buszról, de akkor Teitelbaum:

– Maradjunk csak a barátodnál. Ha jól emlékszem – fölemelte az ujját –, két hete mi hordjuk neki az ételt.

– De még a szivart is!

– Velem már bort is hozatott.

Kluft a vállát vonogatta. – Na és? Mondta valaki, hogy trógeroljatok?

Mire Teitelbaum.

– Ha jól emlékszem, arról zenélt a te híres barátod, hogy enged bennünket fűteni. Mondta, vagy nem mondta?!

– Mondta. – Kluft behúzta a fejét.

Csönd. Aztán Mézes nagyon kedvesen, szinte fuvolázva. – És mikor mondta, ha szabad érdeklődnöm? És meddig fogja még mondani?

Hogy Kluft mit felelt, azt nem lehetett érteni. A fiúk kiabáltak, öklüket rázták.

– …meddig akar még bennünket az orrunknál fogva vezetni?!

– …azt hiszi, bennünket csak úgy át lehet ejteni?!

– …már uraskodik! Vendégeket fogad.

– …ha mi jövünk, olyan pofát vág, mintha még ő tenne szívességet!

– És nem is volt a légióban!

– Még csak egy ócska stukkerje sincs!

Egy pillanatra csönd lett, és Kluft kidugta a fejét. Egyáltalán kihúzta magát, mintha csak erre várt volna.

– Magam is gondolkoztam a dolgon.

Ezzel kezdte, és a többiek meg se mukkantak.

– Becsapás történt.

Aztán csak beszélt. Halkan, megfontoltan, mint aki minden szóra ügyel.

– Emlékezhettek, hogy az igazgató rendőrrel akarta kidobatni, és arra is emlékezhettek, hogy mi lett a vége. – Szünetet tartott. Körülnézett, mintha külön meg akarna jegyezni minden egyes arcot.

– De ha mi vennénk kézbe a dolgot…

A sötét foszladozott körülöttük. A szél ködöt hajtott át a telken.

Mézes tekintete megvillant.

– Úgy érted, hogy ha…

Kluft még csak annyit mondott.

– Egy biztos: az igazgató kezet csókolna nekünk!

A többiek úgy nézték, mintha egyelőre ők járulnának kézcsókra, hozzá, Klufthoz. Valaki megkérdezte:

– És mi lesz vele aztán?

Meg se hallották. Különben is ez volt az a pillanat, amikor Fajkusz bácsi végre kinyitotta a kaput.

– Lejöttetek?

Kluft a fűtő előtt állt. Fölnézett arra a sötéten csillogó arcra, aztán hátrafordult Mézesék felé. Valahogy úgy, mintha még meg akarna velük beszélni valamit.

– Kerüljetek beljebb. – A fűtő arrébb húzódott.

Kluft oldalazva csúszott be a kazánházba, akárcsak a falon siklana. A folyosó megelevenedett, ahogy a fiúk sorban beléptek a kazánházba. Mézes, Csinga-Csanga Csanádi, Teitelbaum, Márk Skugó.

– Mit csinál odafent az öreg? – A fűtő a kezét dörzsölte.

Kluft elment a szalmazsák mellett. Az ócska takarót nézte, ahogy felelt.

– Hazaküld bennünket.

– Ne beszélj!

– Szénszünet lesz. – Kluft megfogta a takaró szélét, ujja körül gyűrögette.

– Úgy? Hát szénszünetet rendelt el az a vén… – A fűtő vihogni kezdett. Majd hirtelen fölkapta a fejét. – Mi a csudát csináltok?

Árnyak imbolyogtak a kokszhegyen, valaki fölemelte a lapátot, de csak azért, hogy újra visszadöfje a kokszba. Az ajtó nyikorgott, mintha újabb és újabb alakok lépnének be.

Teitelbaum a fűtőhöz hajolt.

– Hozzak valamit? – És mert a férfi nem válaszolt. – Egy kis ezt, egy kis azt…

Csönd, mozdulatlan csönd. És akkor fölrepült a szalmazsák. Kluft egy mozdulattal földobta a takarót, a párna leesett, apró kis rongyok lebegtek, valami edény csörgött.

– Mit akartok?! – A férfi utánakapott, de csak a levegőt érte.

Kluft ellibbent a takaróval.

Megindultak a kerti székek, a lábasok.

– Állj… hova a fenébe!

A fűtő lába közül pattantak ki a fiúk, mint a buborékok.

– Szállí-tási válla-lat! – énekelte valaki.

Lábak dobogása végig a folyosón. Zengtek a csövek, csörögtek az edények és a bögrék.

Akárcsak egy végtelen alagúton rohannának keresztül.

A fűtő a szeméhez kapott, mint aki megvakult. Ott állt a telken, mellette a szalmazsák és a székek, a lyukas cipő és a lábasok.

– Hajrá, Fradi!

Kluft nekifutásból ráugrott a szalmazsákra. Úgy vetődött, mint egy válogatott kapus. Még egyszer… újra… hogy volt!

A fűtő mozdulni sem tudott.

A fiúk megfogták egymás kezét, és körbetáncolták a zsákot. Aztán kéz a kézben hátráltak vissza, az iskola felé. A lánc egyre jobban összezsugorodott, már csak Kluft hegyes kis arcát lehetett látni, aztán senki se volt a fűtő előtt.

Ő meg leroskadt a szalmazsákra.

– Ezt még megkapjátok!

 

A fűtő másnap reggel újra ott volt az iskola előtt. A fán lógott, mint egy batyu, amit éppen csak odaakasztottak.

A borbély kiszaladt az üzletéből, utána egy szappanos áll.

– Nem akartam elhinni! – A borbély fehér köpenyben és kalapban topogott a fa előtt.

A fánál már egész kis csoport volt. Egy szürke kabátos asszony magyarázott, akárcsak valami idegenvezető.

– Szűzanyám! Itt jövök el az iskola mellett, fölnézek… és akkor ez itt…

Onnan fentről, a szélső padsorból jól lehetett látni. A szélső padsorból Kluft, Mézes, Csanádi és Márk Skugó le nem vették tekintetüket a fáról, el nem tudtak volna fordulni az ablaktól.

– Márk! Oszd ki a dolgozatfüzeteket!

Márk nem pattant fel, meg se hallotta azt a száraz hangot.

– Márk!

Kluft mozdult meg. Fölállt egy igézetben. Úgy mondta, még mindig az ablak felé fordulva.

– Csak még ma hadd nézzük…

Egy esküvő

Először a tanúk jöttek – Zsámboky a Mária Terézia tér felől, Fabulya a Körútról. Csak Turcsányi és a menyasszonya nem voltak sehol. Zsámboky kiskabátban, napszemüvegben, ami kerek arcát még gömbölyűbbé tette. Zakója vékony, hosszú vonalban rojtosodott. Oly elegánsan, akár egy monokli zsinórja. Fabulyán felöltő, kalap, sálja körültekerve, hóna alatt könyvek. Szorosan a fal mellett jött, keményen kopogott szöges cipőjében, és mintha csak maga után húzná az utcát. Aztán ott volt Zsámboky mellett a Tanács épületénél. Egy darabig figyelmesen nézte, aggályos, rejtélyes arccal, aztán kibukott belőle.

– Na, mi van?… Hallottad, mi történt a Rádiónál? A Barabást kirúgták.

Zsámboky hallgatott, előrenyúló árnyékát nézte. Csak egy villamos csörömpölése zavarta meg a csendet.

Zsámboky végre megszólalt.

– A Barabást kirúgták? De hiszen a múlt héten adott egy regényt, hogy írjak belőle hangjátékot.

– Mindegy, öregem. Tudod, hogy van ez?…

Fabulya hirtelen körülnézett. – Hol van ez az állat Turcsányi? Mit gondol, meddig várunk?!

– Talán meggondolta magát.

Nevettek. Zsámbokynak megint eszébe jutott Barabás.

– Sok munkát adott nekem, futtatott.

– Hát öregem… – Fabulya a sálját húzogatta. – A fene egye meg ezt a Turcsányit. Egyáltalán, miért nősül?

– A nő akarja, beleszeretett.

– Turcsányiba?

– Megmérgezte magát, mert a szülők nem akarták a dolgot. Mi az, hogy nem akarták? Egyszerűen kirúgták.

– Igaz, hogy Turcsányi volt a diliházban?

– Flepnije is van, nekem mutatta. De már igazán jöhetnének!

– De hát miből fognak élni? Abból a pár fordításból, amit Turcsányi összeüt a Rádiónál?

Hallgattak egy kicsit. Fabulya egy poros fa körül keringett. Úgy kérdezte.

– Hol akadtak ezek össze?

– Télen, a Gellérthegyen.

Lementek a sarokig. Turcsányi még mindig nem jött, sem a menyasszonya. Fabulya homlokára tolta kalapját.

– Adj egy tippet. Bábjátékot kell írnom a színszappanról. Mit lehet írni a színszappanról? A szempontok! Hol is… hova is tettem a szempontokat? Ahá, itt van. – És egy cetliről olvasta. – Benne kell lenni a továbbtanulásnak.

– Ja, meg a Babahintőpor! Ez a másik bábjáték. Most mondd, öregem!… És délután meg kell írnom egy falvédő verset, aztán két Ronsard-fordítás a Világirodalmi Antológiának.

– Te ilyet fordítasz? Ronsard-t?

– Soronként hat forintért.

– Ha én ilyet kapnék! De ezt nem lehet így, hintőpor meg falvédő között, ennek neki kell feküdni.

– Ebből nem élek meg.

– De hogy csak így lekend!… Nem, ezt azért nem lehet. Az iskolában is azt akarták, hogy Madáchot két órában adjam le. Képtelenség! Hogy gondolhatnak ilyet?!

– Már megint ezek az iskolai dolgaid.

Zsámboky felkapta a fejét. Akart valamit mondani, hogy ezek nem iskolai dolgok, itt másról van szó. De nem szólt semmit.

Mit is mondhatna Fabulyának. Soronként hat forint, ez neki Ronsard.

Aztán megint Barabásra gondolt.

– És nem mondják, hogy nagyon is futtatott engem a Barabás?

– Nem hallottam.

– És hogy eltettek az iskolából, ahol tanítottam?

– Arról se hallottam.

– Rám húzták a vizes lepedőt.

– Nem hallottam róla.

– Tudod, ha a Rádió is bedöglik…

Fabulya megint a fa körül keringett. Zsámboky nézte, nézte, és úgy meggyűlölte. Törődik is ez valakivel? Tőle ugyan kirúghatnak a Rádiótól, akár felfordulhatok. Új kabátja van, sálja… mindig kap munkát, meg az üzletei…

Fabulya félkézzel átölelte a fát. – Ott jönnek!

Egymásba kapaszkodva jöttek. Turcsányi és a menyasszonya. Turcsányi lemberdzsekben, amiről lesírt, hogy mástól kapta, és barna nadrágban. Úgy rázta a fejét, mint egy portörlőt. A szemüveges, sovány lány valósággal hozzá tapadt, mint akinek ezen kívül senkije és semmije sincs.

Zsámbokynak elszorult a szíve. – Ebbe kapaszkodik, ebbe a Turcsányiba!

Turcsányi megállt előttük, kirázta a fejét.

– Micsoda zűr! Valaki beköpte az Ilus szüleinek, hogy dühöngő őrült voltam. Hát ilyet… most képzeljétek… Pedig csak egy hétig voltam zárt osztályon.

– Én mondtam anyusnak, hogy te csak egy hétig, és hogy ez az egész aljasság!

– A szülők megvadultak. És még hogy esküvő…?! Velem! Le akarták kötözni az Ilust…

– Miért nem téged? Te vagy az őrült.

Turcsányi úgy nevetett, mint akit összeráznak.

– Tényleg, miért nem engem? Hallod, Ilus, mit mond Fabulya? Miért nem engem?!…

Ilus átfogta a fiú vállát. Nem nevetett, egy csöppet se nevetett azon, amit Fabulya mondott. Egyre csak azt ismételgette: – Aljasság… micsoda aljasság!

Hanem most már sietni kellett. Hiszen Turcsányi csak úgy lejött Ilussal, hogy „megbeszélik a dolgot”. De hátha a szülők gyanút fognak?…

– Gyorsan nyélbe kell ütni a dolgot!

Így mondta Turcsányi, nyélbe kell ütni. Közben vihogott, és az arca még borostásabbnak látszott. Aztán előrefutott Ilussal – fel a Tanács széles, hatalmas lépcsőjén. Utánuk Zsámboky és Fabulya. Zsámboky megint látta, hogy fogja a nő a fiú karját. És ez most már így lesz – majd végigsimítja Turcsányi haját. – Borbélyhoz kéne menned… – Félszeg, kis mozdulatok az őrület ellen.

Bevágtattak egy homályos terembe. – Anyakönyvi hivatal. – Onnan ajtók nyíltak, de hogy mögöttük szobák is voltak?…

Turcsányi benyitott egy ajtón, eltűnt Ilussal.

Zsámboky és Fabulya kint maradtak a tanúk termében. Egy szék megreccsent, valaki felsóhajtott, és mintha egy sötét folyó zúgna körülöttük.

Zsámboky és Fabulya felmásztak az asztalra, a lábukat lóbázták. Ahogy felnéztek, Turcsányi állt előttük, és mintha már régen beszélne hozzájuk átizzadt ingben, kopott lemberdzsekben és olyan, de olyan riadt tekintettel:

– Fiúk! Rémes kátyúba kerültem! Harminc forint kell, anélkül nem megy…

Valami adóról beszélt meg bélyegről, és hogy már kért az altiszttől, de annak nem volt pénze. De talán Fabulya ad vagy Zsámboky?

Fabulya lecsúszott az asztalról.

– Hát nekem ebből elég! Nem, ezt azért nem lehet… itt nyavalygunk egész délelőtt, és most még… na nem!…

– De értsétek meg! Holnap lejön az utalásom a Rádiónál, csak addig, csak most… Lehet, hogy még délelőtt lesz pénzem.

Nem adott Fabulya, és nem adott Zsámboky. Zsámboky Fabulyát figyelte. Szép kis alak, tele van pénzzel, és nem ad. Amennyit ez keres, csak könyvekkel! Eladja mások könyvtárát… Egyáltalán, láncos volt az ostrom után… és ha ő nem ad, hát majd éppen én!…

Turcsányi egyiktől a másikhoz táncolt.

– Fiúk! Fél egyre szerzek pénzt… addig lejön az utalás a Rádiónál, kiharcolom… fél egyre… fiúk… Kérek a Vargha Kálmántól, átmegyek a Könyvtárba…

Szaporán beszélt, valósággal lökte magából a szavakat. Egyszerre elakadt, arca megmerevedett, kifeszült. Szemét félig lehunyta, és valahonnan nagyon mélyről szívta magába a levegőt. Az egész ember elsüllyedt. Aztán megint felbukkant, és újra kezdte, de most már akadozva, mint aki közben elfelejtett beszélni. – Elrohanok a…

– Nem érdekel, Turcsányi! Nem érdekel!

Otthagyták Turcsányit. Lent a kapuban Zsámboky megkérdezte:

– Visszajössz fél egyre?

– Talán, nem tudom, lehet, azt hiszem…

És Fabulya elvágtatott a Körút felé.

Zsámboky utánanézett. „Megint valami üzlet után fut, könyvet ad el, lemezt… hogy tud ez keresni…!”

Egy villamos mászott elő a Mária Terézia tér felől, homlokán, ablakán feliratok, zászlók. Így jött a zászlódíszek és csokrok mögött sárgán, kopottan.

Zsámboky aztán elment abba az eszpresszóba, közel a Rádióhoz.

A Rézangyal vendégei – micsoda brancs! Írók, átírók, négerek, gegírók, csasztuskaszerzők…

Döng a dob a dzsungelben: – Át kell írni! Át kell írni!

Nem is írnak, szinte mindjárt átírják az „anyagot”, először úgysem megy át a kézirat, hatszor is visszadobják a szerkesztők, lektorok, szuperlektorok. „Hogy képzeli? Dolgozza át, barátom!”

Fölöttük a Rézangyal előredől a csillogó eszpresszógépnél. Fortyog, bugyborékol a kávé, könnyű gőzben száll a nő arca. A bronzvörös haj fekete a választéknál, az egész nő egy kicsit vékony, lapos. De mégis, ahogy ott áll vakító fehér köpenyében, bronzvörösen!…

– Esküvőről jövök.

A Rézangyal alatt reszkető párában úszott a kis feketéspohár, a gép sistergett. Aztán csavart egyet rajta, és csend lett. – Esküvőről?

Zsámboky elkezdte: – Turcsányi, az az őrült alak… Ismeri, ide is bejár, mindig borotválatlan, soha nincs pénze… és most megnősült!

Már a kisasszonyok is Zsámbokyt hallgatták, de ő csak a Rézangyalt leste. (Elmegy a géptől a kasszához, de azért figyel. Kérdez is valamit.) Zsámboky a géptől a kasszáig kísérte, aztán megint vissza a kasszától a gépig… – így sétáltak a pult két oldalán.

– Hogy milyen a felesége? Hát Istenem…

(Jövő héten délutános lesz a Rézangyal, esetleg haza lehet kísérni. Igaz, olykor bejön érte a férje, és ki az a férfi, aki újabban?…)

– Mondja, Zoltánka, akad nő, aki egy ilyenhez hozzámegy?

– Akad.

– És hogy nem tudtak megesküdni?

– Harminc forint kellett volna.

Zsámboky mindent összekapart Turcsányiról, kimérte ezt az életet, a szegénységét, a tébolyát, és közben szinte látta, ahogy ott ül Turcsányi az albérleti szobájában. Hideg, szűk, cellaszerű szobában – magasra tartott fejjel, mereven bámulva valahova. Kabátban ül, gőgösen, magányosan, mint egy fogoly honvédtiszt Kiss Ernő vagy Pöltenberg seregéből.

– Ne mondja, már az apja sem volt normális? – kérdezte a Rézangyal.

– Egyszer a Turcsányi apja…

De ezt már a kasszának mondta Zsámboky. A Rézangyal a gépnél sistergett. Előtte az a férfi, aki újabban…

Valaki megfogta Zsámboky karját – a kis Vajda, a Rádiótól.

– Menj fel a Szász Pipuhoz, fel kell dobni azt a jelenetet.

– Miféle jelenetet? Mit kell feldobni?

– Azt a rádiójelenetet a spanyol koldusról, nagyon lapos, Pipu mondta.

Zsámboky beleköszönt a gőzbe a Rézangyalnak, aztán ment Szász Pipuhoz, hogy feldobja a jelenetet.

Az utca egyszerre csak megtelt csattogással, mintha harckocsik dübörögnének rajta végig. Zengett az aszfalt. – Zsámboky a falhoz húzódott. – Rollerosok vágtattak el mellette iszonyú csattogással. Elöl egy kék inges fiú, felsőtesttel a rollerhez tapadva, féllába a rollerhez szorítva, a másik lába repült a kövezeten – mögötte a többi, akárcsak valami római kocsiversenyen.

– Drugits!… Hajrá, Drugits… verd rá!

A nézők, apró kis koszos szőrcsomók, piszkosan, mezítláb rohantak kétoldalt a járdán és üvöltöttek.

– Szorítsd, Drugits! Schwolik, ne hagyd!

Zsámboky egy szédületben állt a falnál. – Drugits rollerje zúgott el előtte. A rolleren keresztbe téve egy papendekli doboz, az oldalkocsi. Abból hajolt ki merész ívben egy kisgyerek. Félarca szinte súrolta az utat – fül a flaszteren.

Aztán, ahogy kitisztult a kép, Zsámboky Fabulyát látta a túlsó oldalon. Egy szemüveges lánnyal állt Fabulya.

A lány valami földöntúli áhítattal nézett rá. Ő meg olyan komoly és bonyolult volt, mintha egy személyben lenne a jós és a sátra.

– Élete válságos pillanataiban forduljon Allenhez – mondta a lánynak. – Az írás mindent elárul, ha megszeret valakit, kérjen tőle pár sort, és vigye el Allenhez, nem érheti csalódás. Tudja, jobb, ha az ember bebiztosítja magát.

Közben észrevette Zsámbokyt. Intett, hogy várjon. Feldiktált a lánynak egy címet, és már ott volt a barátjánál.

– Mehetünk!

– Kit dűtesz be megint?

– Miért? Allen remek írásszakértő, együtt dolgozunk. Tudod, egy napon kidobhatnak a Rádiótól, egyszer csak nem adnak munkát, az ember sosem tudhatja. Mi van Turcsányival?

– Azóta nem láttam. Visszamész fél egyre?

– Azt hiszem. Te most a Rádióhoz?…

– Szász Pipuhoz.

– Én is felnézek Pipuhoz, csak előbb még… – És Fabulya már a másik oldalon volt egy kopasz, szemüveges férfinál. – Mi van? – kérdezte, és mindjárt ő felelt. – Azt hiszem, meg tudom szerezni azt a Chestertont, már utánanéztem, persze nehéz, nem lehet tudni, mennyibe kerül…

– Pengét nem vesz? Valódi amerikai. Darabja három forint. Vegyen legalább kettőt!

Az egyik mellékutcából feltűnt Turcsányi Ilussal. Karonfogva jöttek.

– Most megyek a pénztárhoz.

Ezt mondta Turcsányi, Ilus meg csak mosolygott, bátortalanul, félszegen. A mosolya kezdte már megtanulni, hogy van pénztár meg utalvány, meg hogy Turcsányi kihajszolja a pénzt. Ilus mosolya kezdte már megtanulni, hogy várni, várni kell Turcsányi mellett, az utca padján, egy téren, a pénztár előtt.

– Fél egyre a Tanácsnál!

– Fél egyre!

Zsámboky otthagyta őket, és belépett a Rádió hatalmas, sárga épületébe. Magas homlokú, ősz férfi az üvegajtó mögül elveszi az iratait. A fényképet nézi, aztán Zsámbokyt, aztán megint a fényképet. – Hova megy az elvtárs? – És már írja a cédulát Szász elvtárshoz. – Egy öreg színész köhögött Zsámboky mögött. – Próbám van…

Zsámboky belépett az üvegtetős pagodába. Színészek voltak itt, rendezők, rádiószerzők és olyanok, akikről senki sem tudta, hogy kicsodák.

Ősz, remegő fejű férfi ereszkedett le a lépcsőn. A Bölcs Bagoly. Megállt Zsámboky előtt, kezét kissé előrecsúsztatta a karfán.

– Képzelje, mi történt…

– Mi a baj?

– Képzelje, levelet küldtek be a gyerekek az Ifjúsági Osztályra, hogy a Bölcs Bagoly rossz adatokat közöl a vidám fejtörőben, hogy nem tudja a rézgálic fajsúlyát.

– A rézgálic fajsúlyát?

– Hát mondja! Bevallom, azt sem tudom, mi az, hogy fajsúly, de utána kell néznem, mert a gyerekek beírtak! Hogy ezért valaki levelet küldjön, ezért… Még egy ilyen levél, és úgy rúgnak ki, hogy füstölög! Mondja, nincs véletlenül egy Ásványtana?

Bölcs Bagoly lecsoszogott a lépcsőn.

A következő forduló egy hangjátékírót hozott. Bácsalmási jött lefelé barnán és kövéren, elegáns kis aktatáskájával. Megállt Zsámboky előtt, könnyedén a korláthoz dőlt.

– Hova megy, kedvesem? Ja, a Szász Pipuhoz? Az előbb beugrottam hozzá, meg kellett ígérnem, hogy összeütök egy operettet.

Zsámboky a száját sem táthatta ki. Itt csak Bácsalmási beszélt. „Micsoda nagyképű, beképzelt alak! Azt mondják, nem is ő írja a dolgait, hanem valami ázott tanárjelölt. Kövér és zsíros, mint egy bizánci leánykereskedő. Mindig kap munkát, nagy pénzeket akaszt le.”

– Nem győzöm, kedvesem, nem győzöm! Hangjáték az Ifjúsági Osztálynak, verses-zenés összeállítás az Irodalminak, és most még ez az operett!

– Ne csinálja.

– Nem lehet, kedvesem, hohó, mit gondol? Nem hagyhatom cserben Szász Piput! Vele ezt nem lehet megtenni, tudja, ő aztán érti a dolgát, csak belenéz egy kéziratba, olyan blikkje van a Pipunak…

Aztán még valami nőről beszélt Bácsalmási. Egy zongoratanárnő. Imádja Bácsalmásit, de azért nem megy fel hozzá a lakására, mert akkor Bácsalmási elhajítaná.

– Én vagyok a végzete… igen, kedvesem, ilyeneket mond, meg hogy haljunk meg együtt. Múltkor vettünk egy teafőzőt…

Bácsalmási felsóhajtott, igen gondterhelt arccal, ott a lépcsőn – és akkor Zsámboky megkérdezte.

– Mondja, igaz, hogy tériszonya van?

– Tériszonya? Kinek, kedvesem, kinek van tériszonya?

– A társszerzőjének, akivel együtt dolgozik. És az csak ül bent a szobában.

Zsámboky pár lépcsőfokkal lejjebb ereszkedett, hunyorogva nézett fel Bácsalmásira. Az végighúzta kezét bal arcán.

– Nem tudom, kiről beszél. Van egy barátom, akinek néha apróbb munkákat juttatok. Szegény beteg fiú. Ennyi az egész.

– No, Isten vele!

– Isten, isten! – Bácsalmási Zsámboky mögé került, de akkor hirtelen megfordult, és elkapta a karját. Közel húzta magához, úgy súgta. – Nehéz lehet most magának…

– Nehéz?…

– Hát hogy a Barabás, akitől annyi munkát kapott… Bácsalmási egy mozdulatot tett a kezével, aztán lerobogott a lépcsőn.

Zsámboky meg ott maradt, mint akit a karfához kentek. Mozdulni sem tudott. „Már beszélnek róla, már tudják…”

Bekopogott Szász Pipuhoz.

Ott ült Szász Pipu a hatalmas szoba közepén, egy kis asztalnál, kéziratok között. Magas homlokú, szemüveges fiú, az arcán szinte még ott voltak a pattanások. Egyáltalán, olyan hirtelen megnőtt „srác” – nemrég még Nagymaroson nyaralhatott a szüleivel, és lefutott a moziba jegyért. Aztán egyszerre idekerült a Rádióhoz, és már fel se néz, ha valaki benyit hozzá.

Zsámboky, ahogy elindult az ajtótól az asztalig, tudta, hogy megint „beveti” Turcsányi esküvőjét, mielőtt még Pipu a jelenetét pocskondiázza.

De Szász Pipu már kezdte.

– Ez egy fáradt írás! Tudod, szív kell ehhez, szív… gondold meg, miről van szó… spanyol koldusgyerekek! Összeadják a pénzüket, hogy a kis Ineznek ruhát vegyenek.

Pipu felállt. Oly meghatott arcot vágott, mintha ő maga akarna a kis Ineznek ruhát venni. Valósággal lejátszotta a jelenetet.

– …elmennek a boltba, szutykos markukban az agyonizzadt fillérek, és akkor a boltos lecsap: tolvajok! Loptátok a pénzt! – Pipu hátralépett. – Gondold el… az ilyesmit át kell érezni! Ezt nem lehet csak úgy lekenni… – Hirtelen közel hajolt Zsámbokyhoz. – Azt hiszem, túl sokat dolgozol, pihenned kéne, mondjuk, ha egy-két hónapig nem írnál…

Zsámboky szinte megdermedt, már nem is hallotta, mit mond Szász Pipu. „Hogy ne írjak… pár hónapig ne írjak… Pihenjek… persze, nem akar velem dolgoztatni… a Barabás-ügy, igen. Mindjárt arról beszél!”

Zsámboky „bevetette” Turcsányit. Gyorsan beszélt, mintha itt még lehetne társalogni, jó eseteket mesélni. Hogy Turcsányi megnősült, és a leány szülei nem is tudják a dolgot, de még nem volt meg az esküvő, mert harminc forint…

– Ne mondd! Nincs harminc forintjuk…

– Egy utalványt hajszol itt a Rádiónál. (Nevet a Pipu, hogy nevet, akkor talán nincs olyan nagy baj, kicsit majd átpofozza azt a jelenetet.)

– Nincs utalás, levették a jelenetét a műsorról.

Nyílt az ajtó, és Turcsányi valósággal beesett a szobába. Zavart volt az arca, nyakkendője félrecsúszott. Megállt az asztalnál, Zsámbokyra nézett, Szász Pipura.

– Öregem… – Azzal elakadt. Nem, ő már nem is hajszolja az utalványt, nem hajszol ő már semmit, csak legalább hagyják itt állni az asztalnál.

De ahogy Szász Pipu hozzálépett, azon már látszott, hogy segít. Hát persze hogy segít. Aztán majd mondják a Rádiónál, meg odalent a Rézangyalnál, hogy rendes fiú a Szász Pipu. Mindenesetre még egyszer elmondatta Turcsányival az esküvőjét, hogy meddig volt annak idején tébolydában – és akkor aztán kivágta.

– Kérek valakitől harminc forintot! Várjatok meg lent a kapunál.

A többi aztán már gyorsan ment. Zsámboky és Turcsányi lerobogtak a lépcsőn. Most már semmit sem kell csinálni, Szász Pipu mindent elintéz. – Zsámboky egy pillanatra megállt.

– De mi az, hogy kér valakitől harminc forintot?! Mintha neki nem lenne!… Persze, előttünk nem akarta mutatni, hogy mennyi pénze van.

Összenéztek. Turcsányi mint egy szélverte bogáncs. Most még nyomorúságosabbnak látszott ezen a széles, előkelő lépcsőn.

– Összeakadtunk az Ilus öccsével itt a Rádió előtt. Azt mondta, hogy az apja már fel is jelentett. Nem is tudom, miért. És közben egy jelenetet kell megírnom a Rádiónak. Negyvenperces novellából nyolcperces jelenetet.

Egymásra bámultak, mint valami szédült álomban.

– Te mondd – kezdte Turcsányi –, majd egyszer, tíz, húsz év múlva, ha rólunk beszélnek…

– Ki beszél rólunk?

– De mégis, hát elhiszi ezt valaki, hogy voltak emberek, akik ezt csinálták? Negyven percből nyolc percet, hogy ez volt az életük?

Turcsányi még állt egy darabig a lépcső szélén, ujja megroppant a vékony cipőben, aztán rántott egyet a vállán és nekiiramodott. Zsámboky alig tudta utolérni.

Ahogy kint voltak az utcán, Ilus jött feléjük a túlsó oldalról, éveket öregedett a mosolya, most már megtanulta a várakozást. Semmit sem kérdezett, odament Sándorhoz, megfogta a karját, és felnézett abba a gyűrött, borostás arcba.

Turcsányi elkapta a tekintetét.

– Most már nincs semmi baj, most már minden rendben lesz, mindjárt jön Szász Pipu.

Ilus nem kérdezte, ki az a Szász Pipu, ezt a nevet is megtanulta, meg azt is, hogy ha Szász Pipu jön, akkor minden rendben lesz.

Fabulya tűnt fel a Múzeum-kert felől, hóna alatt spárgával átkötött, hatalmas csomag. Úgy lépett hozzájuk, mint aki egy percre sem szakadt el ettől a kis társaságtól.

– Mi van?

Zsámboky nem felelt. Hülye kérdés! Mi van, mi van?… És ahogy ott állt, egyszerre olyan nyirkosság áradt el benne, a mocsár nyirkossága. Nem, most aztán érezte, hogy az a jelenet a spanyol koldusgyerekről sose lesz jó, nem adja le Szász Pipu, és új munkát sem ad. „Pihenned kéne, mondjuk, ha egy-két hónapig nem írnál…” Fabulya jó üzletet csinál, látszik az arcán, Turcsányi is kap munkát a Rádiónál – de ő, mi lesz ővele? Azt érezzék, ahogy most itt áll, őt érezzék!

Semmi, de semmi türelme nem volt Turcsányihoz, Fabulyához. A Rádiónak vége, a jelenetet író kilépett belőle, mint ahogy valamikor a tanár is elhagyta. Most aztán ki következik?

Egyelőre megszűnt, észrevétlenül kirajzolódott a képből.

Még ugyan említett valami olyasmit, hogy sóskifliért megy, de ezzel senki sem törődött.

Különben is akkor jött Szász Pipu. Nagyon finoman Turcsányi felső zsebébe csúsztatta a pénzt, Ilusnak kezet csókolt.

Azok meghajoltak, mint egy fényképen. Turcsányi megveregette Ilus karját, aztán hirtelen körülnézett.

– Zsámboky?

Fabulya vállat vont. – Az előbb még itt volt.

– Na tessék! Most honnan vegyek egy tanút?…

Szász Pipu legyintett. – Beugrik egy altiszt.

Ebben megnyugodtak. És a kis társaság elindult a Tanács épületé elé.

Esküvő után beültek egy kis eszpresszóba a Harminckettesek terén. Hárman voltak, Turcsányi és Ilus, a fiatal pár, meg Fabulya, a tanú. Hátsó kis páholyba ültek. Fölöttük tükör, de a fal többi része homályban maradt. A sötét kis páholyok egymásból nyíltak. Elöl egy fehér csipketerítővel letakart zongora. Lenyalt hajú fiatalember felcsapta a fedelét, két ujjal ütögette a billentyűket, egy melódiát dúdolt. A zongora fedele lecsapódott, a fiatalember eltűnt.

Turcsányi magához intette a kisasszonyt és rendelt, szimpla feketét, süteményt Ilusnak, krémest Fabulyának. Aztán hátradőlt, úgy nézte, hogy eszik a másik kettő. Fabulya mohón, mint aki attól fél, hogy valaki elhúzza előle a tányért, Ilus félénken, és közben megfogta Sándor karját.

– Kihűl a feketéd.

Turcsányi nem törődött a feketével. Olyan megelégedett arcot vágott, mintha egy ünnepi lakomán ülne. Fabulyához hajolt.

– Hitted volna? Hitted volna, hogy én egyszer valaha…

A barátja nem felelt mindjárt, villájával igen gondosan kapargatta a krémet a tányérról.

– Hát öregem… – És hirtelen. – Hova utaztok? Úgy értem, hova lesz a…? – Szeme sarkából Turcsányira hunyorított.

Ilus felelt. Nagyon komolyan, mint aki már jó előre elkészítette a tervét.

– Átmegyünk Budára busszal, aztán sétálunk egyet a Városmajorban.

– Busszal megyünk? – Turcsányi keze a zsebébe csúszott.

Ilus megszorította a karját.

– Igen, busszal.

Fabulya Ilusról Turcsányira nézett, aztán csak annyit mondott:

– Jól nősültél, Sándor.

Turcsányi felnevetett, fél karral átölelte a feleségét.

Fabulya tovább kérdezett. Szárazon, tanárosan adta fel a kérdést.

– Hol fogtok lakni?

Turcsányi hátrébb húzódott a páholyban, tekintete riadttá vált. Ilus felelt.

– Egyelőre külön, aztán ha Sándor „egyenesbe jön”, összeköltözünk.

– Értem…

– Ha rendesen kap munkát a Rádiótól, hiszen a Szász megígérte, ugye, Sándor?

– Igen, Ilus, megígérte.

Fabulya egy darabig nézte őket, ahogy úgy egymás mellett ülnek a páholyban, aztán hirtelen felállt és elbúcsúzott.

– Minden jót!

– Köszönjük.

– Köszönjük.

Fabulya elment, Turcsányi és Ilus magukra maradtak. Ilus közelebb húzódott a fiúhoz. Ebben a pillanatban valóban úgy festettek, mintha lakás várná őket, ahova hazamehetnek, vagy pedig két vonatjegy lenne Sándor zsebében, hogy beüljenek a másodosztályú kocsiba. (Sándor a vonat ablakában borotválkozik, szappanos arccal szól hátra Ilusnak. – Azt hiszem, átmehetünk az étkezőbe.)

Hallgattak egy darabig, hiszen jó volt így ülni a csendben, aztán Ilus megszólalt.

– Tudod, Sándor, nem kell neked mindig a Rádiónak dolgoznod, sétálhatsz meg pihenhetsz…

– Ilus!

– De miért? Egész szépen keresek a gyógyszertárban.

– Ilus!

– Az a fontos, hogy minél előbb együtt legyünk, majd összeszedünk egy kis pénzt, és bútorokat veszünk.

Ilus beszélt, próbálta elrendezni ezt az életet, tulajdonképpen nincs is semmi baj, csak most az elején még egy kicsit nehéz. Hirtelen felnézett a férje arcába.

Turcsányi arca megfeszült, szeme összehúzódott, vékony, keserű vonás a szája.

– Sándor!

Turcsányi felállt. Az ajtó felé nézett, végig az asztalok felett, az ajtó felé. Kint a pultnál a kisasszony éppen akkor indult el a tálcával. És mellette ott állt egy vékony, szőke fiú, letűrt harisnyában. Egy pillanatra körülnézett, görbén előrehajolva, aztán sarkon fordult és kiszaladt.

– Az öcséd!

– Ülj le, Sándor…

– Ideküldték, hogy utánam szaglásszon, az apád küldte… a Rádiónál is találkoztam vele.

– Ülj le.

Ilus belekapaszkodott a fiú kezébe, lehúzta maga mellé.

Sándor még most is úgy nézett, azzal az űzött, tébolyodott tekintettel. (Mit lehet most mondani? Milyen szó jut el hozzá? )

– Talán nem is ő volt, talán nem is az öcsém…

– Nagyon jól tudod, hogy ő volt!

– Mit törődsz vele, mit törődsz az apámmal meg a többiekkel?!

– Utánam jönnek, követnek mindenhová…

– Az a fontos, hogy mi… hogy mi ketten…

– Fel akar jelenteni! Az öcséd mondta a Rádiónál, hogy az apád fel akar jelenteni.

– Miért tenné? És aztán… Hiszen nem csináltál semmit.

– Téged elvettelek.

– Én akartam…

– Nincs jogom hozzád, ő mondta, az apád. Amikor egyszer beteg voltál, be akartam menni, de nem engedett, ott állt az ajtóban, és nem engedett be…

– Mit törődsz vele?

– Az anyád is gyűlöl, az öcséd is.

– Együtt vagyunk, akármit csinálnak.

– Utánunk jönnek, akárhová megyünk.

Újra és újra ezt hajtogatta. Arcbőre megfeszült, mintha el akarna repedni, hajjal benőtt nyakán vörösen égett egy pattanás. Horpadt, fénytelen kis dóznit rángatott elő a zsebéből. – Ilus cigarettát tolt elé, észre sem vette.

– Sétáljunk egyet, Sándor, gyere, menjünk innen…

– Sétálni?! Most… most tudnál sétálni?…

– Úgy gondoltuk, hogy átmegyünk Budára, hiszen tudod.

– Busszal, mi? És te megváltod a jegyet, mert nekem arra sincs pénzem, ezt a szimplát is te fizeted, a krémest, a minyont…

– Majd lesz neked is.

– Honnan, nem mondanád meg?!

– Kapsz munkát a Rádiótól meg máshonnan is. Egyenesbe jössz.

– Egyenesbe jövök?! Egyenesbe… – Turcsányi kurtán, élesen felnevetett. Minden szavával, minden mozdulatával távolabb került a másiktól. De az még nem adta fel a harcot, még beszélt, még fogta a fiú karját.

– Te mondtad, hogy most már rendbe jövünk, hogy lassan rendbe jövünk.

– Kérdezd meg az apádat meg a többieket, majd azok megmondják! Nincs jogom hozzád, nincs jogom, elállta az utamat, és nekem el kellett mennem…

– Felejtsd el, ne törődj vele.

– Azzal se, hogy minden lépésemet figyeli, hogy feljelent, lecsukat. De én ezt nem csinálom tovább!

– Mit akarsz, Sándor?

– Elmondok mindent az apádnak! Azt is, hogy nem akarok köztetek élni… engedjenek vissza oda!

– De Sándor, hiszen én…

Ilus elcsuklott. Fázósan összehúzta magát és hallgatott. Csak nézte azt az embert, aki ott a páholy mélyéből beszélt. Könyökéről egy hosszú dohányszál lógott, mellette a cigaretta, az üres feketéspohár.

Turcsányi felállt.

– Menjünk.

– Hova?

– Hozzá – az apádhoz.

Most már Ilus is állt, mind a két kezével fogta az asztal szélét.

– Mit akarsz tőle?

– Vitessen vissza oda, ahol voltam, majd ő elintézi, ne félj, elintézi…

– Sándor… ezt nem lehet!

– Majd meglátod… menjünk csak…

Ilus nem tudta, hogy fizetett, nem tudta, hogy jutottak ki az utcára. „Igazán elindulnak az apához, hogy odaálljanak eléje, és elmondjanak neki mindent?” – Egy kicsit lemaradt Turcsányi mellett, féloldalról nézte a fiút, ahogyan megy szigorúan, előreszegezett állal, kezét zsebre vágva. Ég a tekintete. Magában beszél… Már ott van az apánál, és beszél, beszél. (Visszamegy oda az intézetbe, pléhdobozban tart holmikat – ócska pamacsot, fogkefét, zsineggel átkötött pléhdobozban az ágya mellett, szikkadt sütemények az éjjeliszekrényen.)

Hova megy ez az ember? Hova rohan? Ezért csinálta végig az esküvőt?!…

– És hogy én… hogy énvelem mi lesz?!

Erre megállt Turcsányi. – Hogy veled mi lesz?…

– Arra nem gondolsz?!

– Akad, akinek kimoshatod az ingét.

Egy tűzfal előtt álltak. Szikár, fekete ruhás férfi napozott a falnál, lehunyt szemmel. Ennek a napozó arcnak mondta Turcsányi.

– Egykettőre elválasztanak tőled, erről is gondoskodik az apád.

– De én nem akarom!

– Mit tudod te, hogy mit akarsz? Rendes férjed lesz, gyerekek.

– Elég, hagyd abba!

– Miért? Hát milyen apa lennék én? A gyereked apja diliflepnivel a zsebében… ezt akarod?

A napozó rájuk nézett. Furcsa madárfeje volt, csőrszerűen előreugró orral, rövidre nyírt sörtehajjal.

– Nem szép dolog így beszélni egy nővel.

Ezt mondta.

Turcsányi felnevetett.

– Látod, már lovagod is van!

Az ott, a falnál, mélységes megvetéssel végignézett Turcsányin, kifeszítette arcát a nap felé, és többé nem foglalkozott semmivel.

Turcsányi balra kanyarodott, Ilus utána. „Hát igazán odamegy?!… Nem, ez lehetetlen!…” Eléje ugrott, hogy útját állja, de az ellökte.

Ilus megtántorodott, egy nő fogta fel.

– Ne törődjön vele, jobb, ha magára hagyja! Biztosan ivott…

Árnyék lódult át a házakon, az utca elsötétedett.

Snúrozó gyerekek léptek el a faltól, és jöttek utánuk. Narancs- és citromszörpárusok kibújtak a napernyő alól, otthagyták a kis kék kocsijukat. Tippbajnokok, akik eddig a totóiroda kifüggesztett plakátját bámulták, most utánuk fordultak.

– Egy ötösbe, hogy megveri a nőt!

– Kibékülnek.

Két kövér nő Ilusék mögött:

– Hagyja… hagyja azt a férfit!

– Mit akaszkodik rá, ha egyszer nem kell neki?…

– Nézd, könyörög neki!

– Lesülne a képemről a bőr… hogy én egy férfinak!…

Csúfondáros hang énekelte:

 

Ó Jozef, Jozef, hogy veled mennyi baj van, Ó Jozef, ebbe belehalok én…

 

Lángos- és palacsintasütő boltok következtek. Égett olajszaga volt az utcának. Aztán rétesboltok, diós rétes, mákos rétes, egy kisvendéglő a megfakult étlapjával.

Ilus egy lángossütő asszonynak magyarázott. (Az arcát nem látta, egyáltalán egy arcot sem látott, csak ezt a tömeget és azt, hogy el akarják szakítani Sándortól.)

– Nem hagyhatom!

– De kedvesem…

– Le akarja magát csukatni… Értsék meg!

– Mit mond?…

– Becsukják, mert az apám…

– Szűzanyám!

– Mi az?… Mi van, Szalai néni?…

– Lopott valamit!

– Tessék? Megölte a lány apját?…

– A nővel együtt kifosztották!

– Azért van úgy megijedve a kicsike!

– Hagyni kell őket! Hadd menjenek!

A tömeg kettévált, elengedte őket.

Turcsányi ment elöl, semmi sem jutott el hozzá a zsivajból.

Ilusból kivérzett minden, halálosan elfáradt, nem szólt, nem is gondolt semmire. Inkább csak sejtette, hogy a férfi ott megy előtte. Követte, mert kellett, hogy kövesse. Még egyszer összeszedte magát, odaszaladt hozzá.

– Ne menj! Tudod, hogy az apám…

– Mit törődsz vele?

– Ó, te… te!…

– Hallgass! Hallgass!

Ilus megint csak ott kullogott mögötte, merev, kihűlt tekintettel bámulva az utcaköveket. A kövek megőrizték, magukba zárták ezt a tekintetet.

Ismerős ház következett, ismerős lépcsőn mentek fel.

A második emeleti folyosó végén, mintha már régen állt volna mögötte valaki, megnyílt egy ajtó. Előbb Turcsányi lépett be rajta, aztán Ilus.

Idegen szobák

Emelkednek, süllyednek az árnyékok – így nőnek, zsugorodnak a dombok a völgyekkel. Fönt állok a dombon, lenézek a hosszan kanyargó vasúti sínekre. Körülöttem elönt mindent az árnyék, rohanva lefelé. Aztán egyszerre zuhogó napfényben állok. Ezt szeretem: árnyék és fény kergetőzését, hogy nem tudnak meglenni egymás nélkül. Órákig elcsavargok a dombokon, aztán be az erdőbe.

Holnap mégis bemegyek Pestre. Ez reggel jutott eszembe. Mindjárt mondtam is anyámnak:

– Nem gondolod, hogy néha mégis megunom a házunkat a kerttel?

– Talán engem is, fiam, ugye? – bólogatott anyám. – Miért is lennél örökké itthon? Eredj csak, hiszen vannak neked barátaid odabent. De vigyázz, ne igyál sokat, hogy a végén aztán valami vacak nőnél kössél ki!

– Te is bejöhetnél, anyóka! De csak ülsz itthon, és olvasol. Jeremiást olvasod a Bibliából, Jóbot meg Pál leveleit.

– Csinálok én mást is.

Itt aztán én kezdtem sorolni helyette: rendben tartja a házat, veszekszik a kertésszel, velem, mindenkivel veszekszik. Hiszen éppen azért megyek el. Lehet, hogy többet vissza se jövök. Maradjon csak egyedül! – De akkor már össze kellett csókolnom az anyámat!

Ő pedig jól megrázta az üstökömet. – Hát ne gyere, ha nem akarsz! Legalább nem lesz, aki bosszantson. Hanem először is menj borbélyhoz, és most pedig hadd vágjam le a körmödet. Ekkora nagy ló, és még mindig nem tudja levágni a körmét, mert olyan idétlen zsák!

Ahogy most erre gondolok, itt a dombon, nem is értem, miért megyek be Pestre. Kivel tudok én úgy elbeszélgetni, mint az anyámmal? Pedig hát ott a költő barátom, Ambrus. Igen, igen, valóságos művész, igaz, csak az adónál dolgozik… Mindig olyan jó helyre viszi az embert. A Víg Hullába szilvapálinkára, Kratochwill nénihez borovicskára. Hajnal felé lődörgünk az utcán és énekelünk: – Hej, halászok, halászok, merre megy a hajótok…

Szeretnék valamit mondani a barátomnak. Hogyha fölnézek az égre, az olyan, mint a végtelen tenger. Mi meg idelent vagyunk, a víz alatt. Valahonnan fentről süllyedtek alá a hegyek, az eszeveszetten bókoló, hajlongó fák egymás lombjába gabalyodva. De ha egyszer fellázadnánk, itt a víz alatt, elmosott, ázott kertjeinkben? – Anyámnak is beszéltem erről a lázadásról. A halak nagy lázadásáról.

Megsimogatott:

– Nyugtalan vagy, fiam.

Az hát, nyugtalan vagyok. Az egyetemről hazajöttem ide Szilasra, hogy a földünkön dolgozzak. Aztán időnként be kell rohannom Pestre, de ott sem vagyok sokáig.

Azért örülök a holnapi utazásnak. Ahogy megyek vissza a házunk felé, egyre mondogatom:

– Jól van, anyóka, jól van, most egyedül maradsz egy kicsit.

 

Ambrus kávéházban ült szétbomlott kabátban, sállal. Előrehajolt, mintha az asztal márványlapjába merítené arcát. Ceruza mozgott a kezében. Mindig csak egy szót írt a vékony papírszeletre. – Indiánleány, indiánleány… – Semmi más nem jött a szó alá. Ahogy meglátott, két ujjával arrébb tolta a papírt.

– Tudod, kit vár? Rigler Richárdot, a sámfafejű könyvügynököt! Rigler valami erdőben szedte fel ezt a cigánylányt, az Irénkét. Kimosdatta, kitaníttatta, aztán most ott ül a sarokban. Előtte feketéscsésze, újság. De nem nyúl az újság után, nem beszél senkivel. Ha meg véletlenül rád néz – fuccs, véged van! Nna, barátom!…

A nőt néztem, ott a sarokban, az indiánleányt. Sárga selyemkendő a fekete haján. Az előrenyújtott keze oly mozdulatlan. Nem is itt ül, hanem valami cellában. Ha szétverném körülötte a csöndet, a nyugalmat! Nem ülhet mindig így. Magamban megint az anyámhoz szóltam. – Megismerem ezt a lányt, és lehet, hogy hazaviszem. Annyi fájdalom van a szemében…

Ezt éreztem benne: a szomorúságot.

A barátom mintha kitalálta volna. – Semmi sincs benne, se fájdalom, se téboly. Csak üresség. Minden lehetne és semmi! – Legyintett. – Mégis mindennap itt vagyok, hogy nézhessem. Apró cetlikre írom a nevét, az asztalra firkálom.

– Miért nem ismered meg?

– Ezt?

– Ő is csak él. – A forró feketét szürcsölgetve néztem a nőt, ahogy a kávé gőzéből száll fel az arca.

– Mit bámulod? Akad más is? Nézd, hátul az üzletben éppen az a nagydarab szolgáló söpröget, akiről régen annyit beszéltünk. Aki soha nem szól egy szót se, mert Unfi elvarázsolta. – Amíg egy mosatlan csészealj van a világon, addig meg nem szólalhatsz? – Ezt mondta Unfi, a varázsló. És mindig van egy mosatlan csészealj. Én vagyok az utolsó. Engem kéne, hogy elmosson az Unfi szolgálója.

Miket beszél? Miért ne nézhetném az indánleányt?

A barátom tovább beszélt:

– Most jön be Holeczky, a hazug. Nézd, ahogy a kis Juhászhoz hajol, a tulaj fiához. A kalandjairól beszél, hogy megint micsoda nőt fogott. Mosolyog, és olyan jelentősen szippant a cigarettából. De a kis Juhász már otthagyta. Pista bácsinak magyaráz, a bolti szolgának. Közben odaköszön egy nőnek. Az meg se látja. Mert a cselédek is fütyülnek rá, kirúgják. Életében nem volt egy rendes nője. Hogy bámulja az indiánlányt, oda is megy az asztalához…

Kockafejű férfi állt az indiánlány előtt, hanyagul előredőlve. A nő abban a pillanatban fölemelte az újságot.

– Holeczky visszamegy Pista bácsihoz – mondta Ambrus. – Leadja, hogy ő nagyon jóban van ám Irénkével, csak a nő itt mindenki előtt nem akarja mutatni. De már Pista bácsi is otthagyta. Röhög rajta. Ki hisz Holeczkynek?

Miért hallgatom ezt? Kell, hogy beszéljek Irénkével! De nem ám arról, hogy mindnyájan víz alatt vagyunk. Ezt jobb, ha én is elfelejtem. Inkább azt kell megmutatni, hogy van még bennünk élet! Nemcsak nyavalyogni tudunk, mint Ambrus! Egyre jobban bosszantott. No, most megint valaki másról mesél!

– Itt van Flinta Samu, a prémvadász! Az ám, női muff lóg a nyakáról. Földbirtokos volt valamikor, most kéreget. A felesége muffjába teszi a pénzét. Ha összeszed valamit, idejön, és kaszinótojást rendel. Bánja is a feleségét meg a gyerekeit! Nézd, milyen előkelően nyújtja ki a tornacipős lábát! Bravó, Flinta Samu, téged még az ősz hajú Leonhard bácsi is megcsodál, pedig az egyebet sem tud, mint mérgesen mosolyogni. Ott ül Flinta Samu mellett Leonhard bácsi, aki mindenkire haragszik. Ha nem kap rögtön asztalt, dühödten kivágtat, és órákig ácsorog egy játékosbolt előtt. A körbefutó vasutat nézi. Aztán egy másik kirakathoz nyargal. Ötször is megkerüli a kávéházat, de nem jön be. Mert őt kiüldözik, mindenhonnan kiüldözik. Csak az utcán rohangálhat egyik kirakattól a másikig. Most ugyan kapott helyet, de kinézik. A Nadin kisasszony meg az öreg Juhász. Hogy meddig akar még itt ülni Leonhard bácsi azzal a rongyos feketével?! De már fölpattan, kivágja az ajtót. Nem is köszön. Gyerünk a Merklin-játékokhoz, az építőkockákhoz, a Gyerekbazárhoz! – És a nyitott ajtóban, mintha a huzat vágta volna be, ott áll Rigler Richárd barátja, Papilinkó!

Gumófejű férfi állt az asztalok között, téglaszínű nadrágban, bő, sárga kabátban. Szürke kalapját szívéhez szorította. Az üres széket nézte Irénke mellett, mintha ott ülne valaki.

– Ha itt lenne Rigler Ricsi, Papilinkó kifutna – mondja Ambrus. – Be se mert volna jönni. Kint ácsorog a szemben levő kapualjban, onnan lesi Rigler Richárdot. Lesi, hogy egyszer csak behívja ide, leülteti, és azt mondja: – Na, Papilinkó, igyál egy kis kávét! – De Ricsi már évek óta meg se látja. Amikor azt a ronda, téglaszínű nadrágot adta, azt mondta: – Most pedig eredj, Papilinkó, nem akarlak többé látni! – Aha, hogy szagol az indiánlány felé, hogy talán majd az ad neki egypár fillért.

A hegyezőorrú kisasszony Papilinkó felé indult a tálcával. Az egyet csavart a nyakán és kimenekült.

Az indiánlány sárga kendője lecsúszott a hajáról, le a földre. Egy pillanatig a szabadon maradt fekete haját néztem, aztán már ott voltam az asztalánál. Fölemeltem a kendőt. Nem adtam mindjárt vissza. Rátettem a kezemre, mintha sebet kötnék be vele. Így álltam az asztalnál, mozdulatlanul.

Az indiánlány rám nézett.

– Ugye, visszaadja?

Leültem mellé, de a kendő még mindig a kezemen volt. Lassan kezdtem lefejteni. Közben azt mondtam:

– Nem lehet, hogy ne ismerjen.

Nem tudom, még milyen ostobaságokat mondtam, de az volt a fontos, hogy szólhattam hozzá. Egy pillanatig úgy éreztem, egyedül vagyok vele a kávézóban, aztán meg hogy többen állnak mögöttem, és majd egyszerre énekelni kezdenek.

Ahogy a kendőt föltette a hajára, azt mondta:

– Meglátogathat. Miért ne? – Egy névjegyet csúsztatott felém. – Ezt igazán senki nem tilthatja meg.

Szinte láttam, ahogy Ambrus a hátam mögött vigyorogva bólogat. – Hátranéztem. Üres volt az asztala. Egy elnyomott cigarettacsutka maradt a hamutartóban.

– Kit keres? – kérdezte Irénke. – A barátját, aki órákig firkál egy cetlire, vagy az üres asztalt nézi?

– Nem keresek senkit. Szeretném, ha egyedül lennénk.

Ahogy néztem Irénke mosolyát, úgy éreztem, hogy ez inkább a lámpa elsüllyedt, visszaverődő fénye. Eltettem a névjegyet, fölálltam. Mert ha most idejönne Rigler Richárd vagy valaki más, hát talán az arcába vágnék. Förtelmes minden idegen arc!

– Ami eddig volt, nem fontos!

Ezt mondtam. És hogy holnap délután meglátogatom.

Kint az utcán, úgy gondoltam, megkeresem Ambrust. Valakivel kell beszélni Irénkéről, az indiánlányról. Magamban már magyaráztam is. – Ide figyelj, lehet, hogy ringyó, engem az nem érdekel. Hiszen neki is mondtam: ami eddig volt, nem fontos!

Ahogy átmentem a másik oldalra, Papilinkó állt előttem.

– Ismeri, uram, a barátomat, Rigler Richárdot?

Elmosolyodtam. – Nem ismerem, és nem is akarom ismerni.

– Mert hogy odaült Irénkéhez. Innen kintről láttam. Most pedig látom Ricsit bemenni. Az a köpcös férfi. Kirázza magát a kabátból, aztán leül. A kezét dörzsöli, mint egy kocsis. Ez ő, Rigler Richárd!

Együtt álltunk a kapualj előtt, benéztünk a kávézóba. Igen, már ott ült Irénkével az a széles vállú, húsos orrú férfi, akiről Papilinkó beszélt.

– Azt hiszi, Ricsi nem lát engem? Dehogynem! Nagyon jól tudja, hogy itt vagyok. Csak éppen nem törődik velem, észre se vesz. Hogy megkérdezné: – Miből élsz, Papilinkó, hogy van a lányod? – Azt nem! Azt is megtiltotta, hogy köszönjek neki. Tíz éve, amikor azt a nadrágot adta. – Utállak, Papilinkó – mondta –, utállak, mert örökké nyavalyogsz, és pumpolsz engem. Nem akarlak többet látni, vidd a nadrágot!

– Irénkét mióta ismeri?

– Évek óta. Nézze, nézze, kezet csókol neki a vén marha, és hogy vigyorog! Már évek óta ismeri, és rákölt mindent. Lakást vett a nőnek; hogy a többiről ne is beszéljünk, a ruhákról, az ékszerekről! Irénke nem kérhet olyat, amit meg nem kap, de hogy velem mi van, az nem fontos, Papilinkó megdögölhet, felfordulhat az utcán! De ha véletlenül behívna, leültetne maga mellé, most már nem mennék, nem, uram, nem, azért még van önérzetünk, azért még nem süllyedtünk le egészen! Hogy szürcsöli a habot a Ricsi! Süteményt rendel a nőnek. Jól van, Ricsi, csak add a bankot, a nagyfiút! Császár vagy te, egy procc senki!

– Szereti?

– Kicsoda?

– Hát Irénke? Szereti ezt a?… – Láttam, hogy Rigler Richárd keze átnyúl az asztalon Irénke felé. Megfogja a lány fülbevalóját.

Papilinkó a nadrágtartójához kapott. – Csak azt mondom én, hogy ne lenne annyi pénze a Ricsinek, majd meglátná, mennyire szereti az Irénke, majd látna csodát! Eldobni, kérem, egy régi barátságot, a sárba tiporni mindent… Ha elgondolom, amikor először odajött hozzám Ricsi, a Livorno kávéházban… Talán harminc éve is már, amikor megállt az asztalomnál abban a rémes, zöld mellényben. – Berkes úr – mondták –, ön tehet valamit értem, bevezethet a szakmába. – Dehogy mert akkor még Papilinkónak szólítani, csak később adta ezt az undok nevet. A legismertebb könyvügynök voltam. Én meg a Langer Pepi.

– Nézze, Papilinkó, Irénke odaüti az arcát a Ricsi tenyerébe!

– Odaüti, odaüti, de közben kiszedné az utolsó fillért a zsebéből! Hát igen, én vezettem be a szakmába Rigler Ricsit. Megtanítottam öltözködni. – Édes fiam, ilyen okádék mellényt nem lehet viselni! Aztán a mártást se kell feltétlenül leszopni a kanálról. – Mert ilyeneket csinált a vendéglőben. Egyáltalán, ronda dolgai voltak. Köpködött, harákolt, szuszogott, krákogott, csoszogott az asztal alatt, mintha örökké menetelne, minden nő után megfordult, a fülét piszkálta, de mit beszéljek erről?

Papilinkó átszaladt a másik oldalra, mintha be akarna rontani a kávézóba, de aztán visszajött.

– Minden délután itt vannak?

– Irénke itt várja a Ricsit. Este elmennek vacsorázni, persze taxin! Hát embert faragtam Ricsiből! Akkoriban a Kultúra kiadónál voltam. Kihoztuk a tizenhat kötetes lexikont. Mondtam az elnöknek, az öreg Zolnainak: – Elnököm, ebből baj lesz! Ki vesz tizenhat kötetes lexikont? – Nem hallgattak rám, bele is buktunk. A Világirodalomhoz mentem, ott meg a főnök, egy holland ember, Amerikába lépett a pénzzel. Akkor már kezdték rám mondani, hogy halálmadár vagyok, ahova beteszem a lábam, ott vége mindennek, smafu az üzlet. És ki terjesztette ezt rólam, ki volt az első, aki meghúzta fölöttem a harangot? Rigler Richárd! Igen, igen, az ember onnan kapja a rúgást, ahonnan nem is várja. Neki pedig egyre jobban ment. A Házunktájával, a Mitkössekkel, a Diétáskonyhával letarolta a vidéket ez az ember, aki még egy valamirevaló könyvet nem olvasott! Akkor még adott apróbb kölcsönöket, de mit ért az? Már úgy beszéltek rólam, mint a Ricsi slapajáról!

– Látja, Papilinkó, Rigler most az Irénke fülét húzogatja.

– Ott röhögteti magát mindenki előtt! De legjobban a kislányom születésnapján bántott meg. Varrodában dolgozik a kislányom, és néha úgy elnézem az összeszurkált ujjait… – Tizenhat éves a Manci – mondom Ricsinek, és nem tudok neki semmit se venni. – Tehát én vegyek? – kérdi Ricsi. – Kedves tőled, Papilinkó, igazán kedves, hogy gondoltál rám. És nincs még valakid, akinek esetleg vehetnék egypár apróságot? Mert vagyok én olyan jó marha, nekem csak szólni kell! – A kezembe nyomott egy rongybabát. – Ezt vidd a lányodnak, Papilinkó! – Hanem akkor, uram, elöntött a vér, fogtam a rongybabát, és odavágtam a lába elé. – Köszönöm a jóságodat, Rigler Richárd! – Otthagytam. A lépcsőről még utánam kiabált: – Szappant is vihetsz a Mancinak, fogkrémet!

Papilinkó bement a lépcsőházba, de ki is jött mindjárt. Talán jó lenne, ha elvinném valahova vacsorázni az öreget.

– Meg kell keresnem egy barátomat, Papilinkó. Valamelyik vendéglőben vagy kocsmában lehet. Jöjjön velem!

– Nem szeretném, ha tolakodónak tartana.

Együtt kocogtunk, hogy megkeressük Ambrust. Először is benéztünk a Víg Hullába.

– Azt hiszem, Papilinkó, hogy Irénke nagyon szerencsétlen.

– Miért nem dolgozik, mint a lányom?

– Talán mert még soha nem beszélt vele senki.

– Egy ilyen nő csak a pénzre utazik, hogy kiszipolyozza a Ricsit!

– Mégis piszokság egy ilyen fiatal nővel. Ezt nem lehet megfizetni! Aljas fráter a Rigler!

– Nem, uram, nem… – Papilinkó megállt. – Nem aljas ő. Néha még pénzt is küld nekem, úgy borítékban. De nincs jelleme. És mit ér az ember jellem nélkül? Aztán már megbocsásson, de ön nem mondhat ilyet, mert nem ismeri. A társaság rontotta el a Ricsit, hiszen ha most is én lennék mellette… Mondtam is valamelyik este a lányomnak. – Úgy fáj ez nekem, nézni a Ricsi fertőjét! – Manci kinevetett. – Ugyan, apa, felejtsd már el Rigler Richárdot! – Mit felelhettem annak a drága kis csacsinak? – Kislányom, Ricsi meg én egyek voltunk. Tudod, mi a barátság? – Persze nem értette, nem is érthette.

Ambrust nem találtam a Víg Hullában. Egy öreg koldus ült csak a nagy faasztalnál zsokésapkában. Vörös bajusza csomósan előrelógott. Előtte tányér leves.

– Üljünk le, Papilinkó. Együnk valamit.

Megkérdeztem a kocsmárost, mikor volt itt a barátom.

– Tegnap este, és igen-igen sokat ivott. Valami cetliket szórt ki a zsebéből. Félre is tettem.

Apró cetliket ráncigált elő a kassza fiókjából. Elém tette az asztalra. Az egyiken pár sor volt. Nem is tudom, miért, de hangosan kellett olvasnom.

– Lovasok, ti néma lovasai a magánynak és az éjszakának, hová mentek?…

Vettem fél kiló almát. Gondoltam, Irénke örül majd neki. Ha meg nincs otthon, hát akkor megeszem egy padon. Irénke otthon volt. Egy darabig nézett, ahogy ott állok az ajtóban az almákkal. Hirtelen a nyakamba ugrott és megcsókolt.

– Te kedves!

Ezt mondta, és vitt be a szobába. Körül se tudtam nézni, mert lehúzott a szőnyegre maga mellé. Ott ettük meg az almát.

Irénke maga alá húzta a lábát, úgy kuporgott. Egy pillanatra megállt szájában a falat, olyan csodálkozva nézett rám. Fejét hátradűtve nevetni kezdett. Aztán elcsöndesedett, és a csutkát rágcsálta. Rólam mintha megfeledkezett volna. Furcsa volt így ülni, egy idegen lakás szőnyegén. Fel kéne állni és elmenni. Megnéztem a szobát. A vázákból festett arcú babák lógtak ki.

– Mit bámulsz?! Mit bámulsz?! – rikácsolt fölöttem egy hang. Zöld törpepapagáj sárgaréz karikán. Oly borzas és dúlt volt, mintha álmából verték volna fel.

– Zsolt Fábián – mondta Irénke. – Még Bécsből hoztam. Bécsben egy mulatóban táncoltam Erikkel, aki feleségül akart venni. Azt mondta, ne igyak annyi konyakot. Mást is mondott. – Légy jó, Irénke, mert különben olyan vagy, mint a rózsa, amelynek annyi szirma alatt nem alszik senki. – Ez a rózsa valami versben van, de én azt már nem tudom, pedig Erik többször elmondta. Sok verset tudott. Aztán kivitték a frontra, és nem jött vissza. Utolsó este azt mondta: – Úgy félek…

Zsolt Fábián megint rikácsolni kezdett. Oly hangosan, hogy Irénke végül is egy kendőt dobott rá. A kendő alatt bosszúsan rázta a fejét, mint egy szegény, letört rokon, akivel már senki sem törődik. Majd akárcsak önmagát torkolná le. – Fütyülök az egész világra!

Irénke fölállt, a vázákhoz ment, megigazított egy-egy bábut. Lehajolt hozzájuk, mintha mindegyiknek súgna valamit.

Én is álltam. Mintha egy üres mezőn ballagtam volna át, aminek se vége, se hossza.

Előttem volt Irénke. Megfogta a kezemet.

– El akartál menni a hátam mögött?

– Tudod, hogy itt maradok.

Bólintott. – Tudom. Még sok mindent kell elmondanom neked. Akárcsak a testvérem volnál. Miért vágsz olyan fancsali képet?

Kért, hogy menjünk sétálni. Mert néha elfogja a félelem a lakásban. Úgy érzi, valaki ül a szomszéd szobában és szivarozik. Fölállhatna, átjöhetne, de nem mozdul. Ül, és fújja a füstöt.

– Ilyenkor mindig elmész hazulról?

– Néha leülök a szőnyegre és énekelek. Neki énekelek, aki odaát van, hogy ne bántson. De most már induljunk!

A ligetbe mentünk, mert ő nagyon szeret arra sétálni. Útközben egyre inkább éreztem, hogy magammal kell vinnem Szilasra, mert még valami történik vele. Fájt minden mozdulata. Ahogy a Vajdahunyad várához értünk, már besötétedett. A homályba merülő tavat néztük.

Irénke megint Erikről beszélt.

– Egyszer a kamrában rakosgattam a lekvárosüvegeket… Ahogy lenézek, ott áll Erik az ajtóban. Áll és felmosolyog rám. Egy mozdulattal a nyakába ugrottam.

Hagyd ezt, Erik halott. Én itt vagyok. – Ezt akartam mondani. De hallgattam. Úgy irigyeltem a halott férfit.

Később megkérdeztem:

– Tudnál velem élni?

– Megbolondultál? Hiszen alig ismersz! – Nevetni kezdett, de a sötétben is láttam, hogy könnyes a szeme. – Mennem kell.

– Vár a Rigler?

– Igen. Holnap még beszélünk. Van időd, ugye? Holnap délután meg kell látogatnom egy öreg nénit a Veres Pálné utcában. Oda gyere, Veres Pálné utca tizenöt. Nem felejted el? Harmadik emelet kettő. Följössz értem?

Végigkísértem a fák között. Egy pillanatra fénybe került az arca, aztán megint sötétbe. Merev, mozdulatlan volt, akár egy lámpa. Szidtam. Hogy mit akar a Riglertől, és rajtam csak nevet. De téved, ha azt hiszi, hogy engem ugratni lehet! Ismertem már különb nőket is!

Nem válaszolt.

Elkaptam a karját.

– Állj meg!

Elsiklott előlem, egyedül álltam a sötétben. Egy mozgó árnyat láttam, ahogy megy előre a fák között. Utánarohantam.

– Hallod-e, állj meg!

Az utcán voltunk. Irénke megállt. Rám mosolygott.

– Tessék?

Nem szóltam semmit. Mintha vér futott volna szét a számban. Elkísértem a kávézóig; néztem, ahogy bemegy.

Az ablakhoz mentem, és most már Riglert is láttam. Fáradt voltam, legszívesebben ledűltem volna a járda szélére. De néznem kellett, hogy fogja Rigler Irénke kezét, hogy ülteti le maga mellé.

– Uram, uram, de nagyon kísérgeti az Irénkét!

Papilinkó állt mellettem. – Mit akar ettől a nőtől? Az én Mancim dolgos, rendes lány… Na igazán nem azért mondom, csak éppen eszembe jutott. Lám, Rigler Ricsi már egy órája várja a nőt. Véletlenül éppen itt álltam a kávézó előtt, amikor bement. Azt hiszi, köszönt? Átnézett rajtam! De csak kapja el a kerék Ricsit, csak jöjjön egy pechszéria, majd megtudja, mi az élet! Hol lesz akkor az Irénke meg az új barátok? Észre sem veszik! Vége a nagy vacsoráknak, az autózásnak egyik mulatóból a másikba… A ruháit szép lassan eladogatja. Kikerül a nagy lakásból valami albérleti odúba… És jó, ha még oda! Mert aztán már az utca jön, a tér padja, szedheti a cigarettavégeket a flaszterről, a csikkeket! És akkor talán engem is megismer, a Papilinkót, mert most nem, most nem!…

Átszaladt a túlsó oldalra, a kapualjhoz. Utánamentem.

– Szeretném, ha megismerné a Mancit. Ne értsen félre, itt nem arról van szó… – Mi az, hogyan?…

Fehér kabátos pincér állt mellettünk tálcával. Azon egy pohár kávé két zsömlével. Papilinkó felé nyújtotta.

– Rigler úr küldi. Tessék elfogyasztani, majd kijövök a tálcáért.

Papilinkó ott állt, kezében a tálcával. Lassan, egész testében remegve, leereszkedett a kapualj kövére. Fölnézett rám a pohár mögül.

– Látja, ez a Ricsi! Az önérzetembe tipor, megaláz. Kávét küld nekem az utcára! Hát mi vagyok én? Csak jönne egy koldus, odaadnám, de nem jön senki. Parancsolja az egyik zsömlét? Nem? Úgy is jó. Engem nem zseníroz… Egyáltalán, egyáltalán!

Tunkolni kezdte a zsömlét a kávéba.

Még egyszer benéztem a kávéházba. Valaki állt Irénke előtt. Elindultam végig az utcán, hogy bevágjak egy másik utcába.

Másnap délután ott voltam a Veres Pálné utcai háznál. Ahogy fölfelé mentem a lépcsőn, arra gondoltam, Irénke már alig várja, hogy elvigyem innen.

Alacsony, szőke férfi nyitott ajtót. Felöltőben volt és sárcipőben, mintha az előszobában zuhogna az eső. Arca tüskés, a szeme vöröses.

– Már várják, éppen jókor jön. Legalább hall valamit. Én egész nap élvezem ezt a vonítást.

Bentről ének hallatszott. Két jajveszékelő férfihang:

– Nagy vagy, Uram! Nagy és hatalmas…

Megálltam az előszobában, de a felöltős befelé tuszkolt. Menjen, menjen! Már két hete gyakorolnak, készülnek a hangversenyre. Velem alig beszélnek, vagy éppen ilyeneket mondanak: – Na, kis Kürti, mi van a Fekete Lujzával? Sétáltatod a kutyáját? – Mintha engem a Lujza tartana!…

Irénkéről akartam kérdezni, de akkor már bent voltam a szobában.

Két fekete ruhás, borotvált arcú férfi a kottaállvány előtt. Csúcsos fejük összehajolt. Olyanok voltak, mint két kihúzott fog. Mögöttük felhangzott a zongora, és ők rázendítettek.

– Nagy vagy, Uram, szörnyű haragodban!…

Hirtelen elhallgattak – hozzám léptek. Arcukon boldog mosoly.

– Ugye, a doktor úr küldte, a holnapi koncert miatt? Nem lesz semmi baj, már elmúlt a hűlésünk, és állandóan gyakorolunk, megmondhatja a doktor úrnak!

Néztem őket. Hát ide küldött Irénke? Ezek közé?

Leültettek. Hallgatnom kellett az éneket. Nem tudtam tiltakozni. Ültem és hallgattam. Magamban megint az kérdeztem: – Miért küldtél ide?

Fölnéztem. A két férfi előttem állt. Az egyik megszólalt: – Ön sír.

Fölálltam. Azok ketten megfogták a kezemet.

– Ha tudná, mit jelentenek nekünk ezek a könnyek!… Mondja el a doktor úrnak, mondja el, hogy ennyire meghatódott!

Intettem a fejemmel, hogy majd elmondom. Kint az előszobában, mintha eddig egy fogason lógott volna, már várt a kis Kürti.

– Nagyon derék emberek! Az egyik gyógyszerész, a másik kémikus. Már többször próbálkoztak fellépéssel, most végre sikerült. Üdvözlöm a doktor urat!

Vigyorogva meghajolt, amikor kiengedett.

Lent a ház előtt állt Irénke.

– Utánad jöttem, látod. – Ezt mondta. Vihogva, mint egy piszkos kis csibész.

Arcul vágtam.

Hátratántorodott. Aztán a kezem után kapott. – Most nem hagyhatsz el! – Jött velem, a karomba kapaszkodva. Mennyit beszélt!… Hogy jutottam eszébe délután, hogy szaladt ide, és várt a ház előtt… Tudta, fönt vagyok.

Kint voltunk egy téren. Körbejártunk, és még mindig beszélt.

Hirtelen megálltam. – Miért csináltad?

– Hogy megbocsássál! Kell, hogy megbocsássál! – Ezt szinte kiáltotta.

Fölkaptam, magamhoz szorítottam. – Később beszélnem kellett neki az otthonomról és az anyámról.

Másnap, ahogy fölmentem hozzá, így fogadott:

– Anyád nem fog szeretni.

– Szamárság!

Fejét ingatva mosolygott. – Nem, nem, én ezt jobban tudom. De mindegy! Min változtat ez? Mondd, min változtat?

– Fütyülök az egész világra! – rikácsolta Zsolt Fábián.

Irénke fölnézett a papagájra. – Kitekerem a nyakadat! És a tieteket is!… – Kirántotta az egyik bábut a vázából. Nem kell! A többi se!

Sorba a szőnyegre hajította a bábukat. Azok úgy hevertek ott lemészárolva.

– Mit bámultok?! – Beletaposott a festett arcokba.

Megfogtam a vállát. – Elég volt, legyen eszed…

– Vigyél el innen! Vigyél el!

Zsolt Fábián üveges tekintettel, dermedten hallgatott.

 

Irénke elkapta a kezemet, magával rántott a terem közepére. Tánc közben félig lehunyta a szemét. Mosolygott, mintha valaki beszélne hozzá. Az arcához hajoltam.

– Mondtad már Riglernek, hogy velem jössz?

Hátradűtötte a fejét. – Hagyj most!

Többet nem szólt. Akkor sem, amikor megkérdeztem: – Nem volt még elég?

Mosolyogva intett, hogy nem. Halkan énekelni kezdett a zene ritmusára. Mélyvörös fényben keringtünk. Az árnyakat néztem a falon, a kis asztalokat kétoldalt. – Irénke feldobta a lábát, oldalt lépett, engem eltolt a kezével. Aztán visszarántott.

Amikor végre leültünk, akkor is a táncolókat nézte. És már egy szőke fiatalember karján volt. Majd visszajön. Odahaza, Szilason sokat leszünk együtt. Mit szól majd az anyám? Megért engem, az biztos. Állati hely egy ilyen mulató! Mi jó van abban, hogy így rázzák magukat az emberek? De hát hol van Irénke?

A táncolók között voltam. Egy nő bokán rúgott. – Mit ténfereg itt?! – Aztán Irénke előtt álltam. Megfogtam a karját, kivezettem.

Hazáig nem szólt.

– Haragszol, mondd?

Ahogy becsöngetett a kapun, rám nézett. Hirtelen nevetni kezdett.

– Aladár, nagy szamár!

Ezt mondta és eltűnt.

Kint maradtam. Milyen kedves, hiszen nem is haragudott. Amikor először hallotta a nevemet, akkor is ezt mondta. – Aladár, nagy szamár!

– A kapuval beszélgetsz?

A barátom állt mögöttem, Ambrus. Kerek kalapban, zsebre dugott kézzel, könyvvel a hóna alatt.

– Tudod, kit kísértem haza? Irénkét, az indiánleányt. Elveszem feleségül.

Vállat vont. – Van itt egy rendes kis hely.

– Nem, mászkáljunk inkább. – Irénkéről beszéltem. – Látod, mégiscsak él. Otthagyja Riglert, elviszem magammal.

A barátom a lámpákat nézte, csendesen fütyörészett. Vele dúdoltam én is. – Áll egy ifjú nyírfa a réten, virágfürtös nyírfa a réten…

Aztán miért ne mentünk volna be egy kocsmába? Éjszaka fölébredtem a szállodai szobámban, úgy kiszáradt a torkom. A csaphoz vánszorogtam, mint egy álombeli teve. Ahogy a vizet folyattam, eszembe jutott Irénke. Valamit álmodtam róla… Csüdör, Révész, Csihula, Pavlinka I., Pavlinka II., Nehadoma, Zotykó, Procenkó… Kik ezek? Focisták, persze. Állnak a pályán, de a labda elgurult – ki az utcára. Magányosan gurul végig az úton. Keresi a Szőke Tehént, aki feketét főz egy eszpresszóban. Fejükre húzott köpennyel futnak a próféták. Sorban mind. Nehémiás, Ezdrás, Szofóniás, Zakariás, Jeremiás, Abdiás, Ananiás, Habakuk, Ezekiel, Sámuel, Dániel…

Két kézzel kapaszkodtam a mosdóba, az ezüstösen bugyborékoló vizet bámultam. Mit álmodtam Irénkéről?

Holnap elviszem haza.

 

Rigler Richárd fogadott. Ő állt az ajtóban, sábeszdeklivel a fején, házikabátban. Intett, hogy lépjek be.

– Irénke?

– Kalapot vásárol.

Ezt már bent mondta a szobában. Az asztalnál álltam, az üres vázák előtt. Nem voltak bennük bábuk, Zsolt Fábián is hiányzott a szobából. Az asztalon barna papírban császárhús és kenyér.

– Én már csak így szeretek enni – mondta Rigler. – Csodálkozik, hogy engem talált itt Irénke helyett? – Leült. Egy szelet császárhúst szúrt a bicskájára. – Elmondott nekem mindent Irénke. Könyörgött, hogy beszéljek magával, mert ő nem akart itthon lenni.

Szembeültem vele. – Ide figyeljen, nagyon jól tudom, hogy Irénke szeret. Talán nem annyira, mint Eriket…

– Erik? Ki az?

– Akivel Bécsben szerepelt, és aki elesett a háborúban. Ugye, erről nem is tud, erről nem beszélt magával?

Rigler a fejét ingatta. – Soha nem volt Bécsben. Elhiheti, hiszen én neveltem kislánykora óta. Én neveltem fel magamnak. Mindenfélét kitalál, aztán egyszerre megijed. A bábuktól, a papagájtól és most magától is.

– Nem volt Bécs? Nem volt Erik?

– Semmi se volt.

Rigler a barna papírt zörgette. Az arcába ordítottam:

– Hazudik!

Rám nézett. Egy mozdulattal összecsukta a bicskát, a mellényzsebébe csúsztatta. – Nem érdekel, ha sértegetni akar. Irénke a fontos. Ha látta volna, ahogy az ölembe hajtotta a fejét… és sírt. – Küldd el Aladárt! Küldd el. – Tapsolt örömében, amikor megígértem. Elszaladt kalapot vásárolni.

Miért nem vágom szájon ezt a vén trógert? Minek? Odalent a kapunál vagy már a lépcsőn találkozom Irénkével!

Az ajtóig kísért Rigler Richárd. Ott megálltam.

– Irénke lent vár a kapunál. Volt már ez így… mi sokat sétáltunk együtt.

Rigler bólintott. Kinyitotta az ajtót, és a résen benyomakodott egy ferde, vékony váll, Papilinkó. Mögötte sovány, szőke lány.

– Eljöttem hozzád, Rigler Richárd! Ma harminc éve, hogy megismerkedtünk! Eljöttem, bár a lányom nem akarta. – Papilinkó egy mozdulatot tett. – Hagyj, Manci, engedj!

Ott álltunk négyen az előszobában. Amikor először jöttem ide az almákkal, és Irénke a nyakamba ugrott!… Most Papilinkó fogta a karomat.

– Hát maga is itt van? Ez nekem külön öröm!

– De nekem egyáltalán nem öröm, hogy te itt vagy, Papilinkó – mondta Rigler. – Le akarsz vágni egy húszasra? Itt van és eredj!

(Most lépett be a kapun Irénke. Mindjárt itt lesz, aztán elmegyünk, itthagyjuk ezeket…)

Papilinkó kinyújtotta a kezét.

– Tedd el azt a pénzt, barátom, tedd el! Mást kérek én tőled… hogy menjünk le egy kiskocsmába, mi ketten, Ricsi, és beszélgessünk. Itt van a lányom is, de hazaküldöm, ez az úr is elmegy. Mi pedig beszélgetünk, dumálunk, Ricsi, érted?!

– A fene akar veled dumálni, Papilinkó. Szedd a sátorfádat!

– Látod, apa, mondtam én ezt. – Manci végigsimított Papilinkó öreg, ráncos kezén. Aztán Riglerhez fordult: – Ne tessék rá haragudni, ivott egy kicsit, és nem nagyon bírja a bort.

– Nem haragszom, csak menjen már. Semmi dolgom vele.

(– Talán inkább a barna kalapot – mondja Irénke az üzletben. – Azt próbáljuk. Azzal a pici, piros tollal.)

Papilinkó hátralépett, kezét magasba lökte. – Semmi dolgod velem? Ezt mondod, Ricsi? Rúgj belém, köpj le, de ne küldj el! Elfelejtetted a Livorno kávéházat, az első üzletet, amihez én segítettelek, hát már nincs egy szavad se? Igaza van a Mancinak, én ittam, Ricsi, beszoptam egy kicsit, kellett ez nekem, mert annyi minden eszembe jutott. Mondtam az öreg Hózernak: – Atyus, egy fél litert a kadarból, de tisztán! Ne pancsoljon! Iszom az én barátomra, Rigler Richárdra iszom!

– Gyere már, apa.

Az ajtóhoz léptem, de Papilinkó elém állt.

– Maradjon! Lássa, hogy bánnak velem, hogy rúgnak belém, egy régi barátba. Te pedig, Manci, jó gyerekem vagy? Akkor hallgass, mert most csak én beszélek, itt most csak én… Ricsi, Ricsikém, még mindig betyárnótákat énekelsz, amikor a lábadat áztatod? Savanyú Jóska tizenhatszél gatyája, fennakadt a cserfabokor ágába… Ez a nóta, Rigler Richárd!

Rigler összekulcsolta hátul a kezét, derekát kiegyenesítette. – Kedves kisasszony, vigye innen az apját, mert úgy kivágom…

– Apa, hallod?

– Kisasszony, azt mondtad a lányomnak, kisasszony? Ez szép volt tőled, Ricsi. Tudod, ő varrodában dolgozik, és az ujjai… mutasd az ujjaidat, Manci, mutasd az összeszurkált ujjaidat, hadd lássa Rigler Richárd.

– Lódulj! – Rigler elkapta Papilinkó vállát.

Én meg néztem, ahogy Papilinkó összecsuklik Rigler kezében, akár egy rossz bicska. Most már tudtam, hogy nem jön Irénke, nem is áll a kapuban, de azért maradnom kellett.

– Üss meg, Ricsi, vágj a pofámba, kit izgat? – motyogta Papilinkó. – Ehettünk volna odalent egy kis pörköltet fröccsel. Kezet emeltél rám, jól van… mindegy, azt mondom, most már mindegy… Manci, kislányom, bocsáss meg, hogy ide rángattalak, te jó vagy… Ő keres rám, a Manci, nem megy férjhez, pedig most is lett volna valakije, én meg elcsaklizom a spórolt pénzét. Hallod, Ricsi, és magának is mondom… kifosztom ezt a gyereket.

Kiugrottam az ajtón.

 

Otthon, a szállodában, az arcomat néztem a tükörben. Ettől félt Irénke? Ezt nem akarta látni? De hiszen tokám van! – Két kézzel markoltam a hájat az állam alatt.

– Tokapofa! Tokapofa!

Kopogtak. Ambrus jött.

– Hallod-e, otthon se volt. Riglerrel üzent, hogy menjek a pokolba! A sámfafejűvel.

Nem tudom, mit mondott a barátom. Azt sem, hogy mentünk el a Víg Hullába. Mert közben már Irénkével beszéltem végig az úton és a kocsma asztalánál. Hozzá szóltam magamban. – Látod, te híres, hát ennyi vagy! Ülj csak Rigler Richárd mellett, reszkess, hogy föltámadnak a bábuid, és eljön érted Erik, aki sosem élt.

– De hát akkor honnan tudja ezt a verssort? Olyan vagy te, mint a rózsa, amelynek annyi szirma alatt nem alszik senki. Honnan tudja? – kérdeztem a barátomtól.

Ambrus a borospoharat forgatta. – És ha szeret egy nő? Ülj le mellém, azt mondja, ülj le, kapsz egy csésze kávét. Aztán akármit is akarsz, ott kell ülnöd.

Bárka formájú férfi imbolygott a füstben. A kalapja fordítva föltéve. Megállt előttünk. – Toncsikám! – Kinyújtotta a kezét, majd visszarántotta. Továbbvonult, akár egy eltévedt hajó.

Ambrus fölemelte a poharat. – Igyunk.

– Ott kellett volna maradnom, hátha becsapott a Rigler. Irénke mást üzent. Hogy várjam meg. De miért nem volt otthon?!

– Igyunk.

– Igazad van, te, te tudtad ezt…

– Semmit se tudtam.

A bárka formájú férfi megint előttünk volt. Hátrabökött. – Ezt hallgassák meg! – És már a kocsmának kiáltotta: – Az éneklő macska! A cirmos cica énekel, a csizmás kandúr. Bravó, bravó!

Mögötte a kottatartón a szürke macska. A zongoránál pedig egy sárgás tarkójú alak. Valaki rácsapott.

– Halljuk az új számodat, Hungler Frici!

Megszólalt a zongora. A macska széthúzta a száját, énekelni kezdett. – A világon mindenhol van boldog szerelem!… – Ezt énekelte a füstben a szürke macska.

– Elég! Legyen már vége!

A falon csattant a poharam. Csönd lett. Rákiáltottam egy tyúkarcú öregre.

– Miféle hazugság ez?

Leültem, és most már nem néztem fel. Üssenek csak!

Nem bántottak. Nem is szólt hozzám senki.

Később mondta a barátom:

– Ideje hazamenni, kora reggel indul a vonatod.

– A vonatom? – És bólintottam.

Ambrus eljött a szállodába, segített csomagolni. Megakadt valmiben a keze.

– Biblia, anyám adta. Ő mindig olvassa, különösen Jóbot.

Föllapoztam. Olvasni kezdtem a barátomnak, magamnak és Irénkének. Hozzá szóltam most is.

– …mert a fának van reménysége, ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. Még ha megaggodik is a földben gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke: a víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. De ha a férfi meghal és elterül, ha az ember kimúlik, hol van ő? Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad: úgy fekszik le az ember, és nem kél fel, az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból. Még a hegy is szétomlik, ha eldől, a szikla is elmozdul helyéről. A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

Ezt olvastam.

Másnap reggel hazamentem Szilasra.

 

Pár év múlva megnősültem. Elvettem az egyik szomszédunk lányát. A feleségem tudja, mi a munka, és szereti a vendégséget. Néha bizony sokan jönnek hozzánk. Ilyenkor így köszön az ő széles mosolyával:

– Áldás, békesség!

Nagyvilági főcső

Tingli-tangli, ez megy egész nap. De hát mit is csinálhat az ember? Lötyög, ide-oda mászkál, és közben, na igen, közben megmutatja, hogy ki az a Nagyvilági Főcső!… Frizura, ruha rendben – kész, indíts! Előtted az utca, az éjszaka. Hanem ha megengedi, uram, lordom, hercegem, előbb még egy pillantás a tükörbe.

Gyerekesen duzzadt, kissé szeplős arc merül fel a tükörben. A haj hullámtaraja. (Éjszakára enyhén benedvesítve, papírba csavarva a soppok!) Tűzpiros ing, lehetetlen szűk csőnadrág. Egy ilyen nadrágba csak bebújni lehet.

Főcső egy mozdulatot tesz a könyökével, mintha hirtelen mozdonnyá alakult volna át, a derekát riszálja, könnyedén himbálja magát, hogy már most belerázódjék az éjszakába.

Vékony, ideges arc tűnik fel a tükörben, a fiú mögött. Az egy pillanatra abbahagyja a rángatózást.

– Mi az, öreglány?

Az öreglány arca elúszik egy sóhajban, és most már igazán csak egy bánatos folt marad.

– Bandi… tudod, mit mondott apád?

Főcső még mindig nem fordul hátra, igazít valamit a hullámtarajon és közben:

– Jaj, mama, ne idegesítsen!…

A mama tovább nyekereg.

– Apád azt mondta, ha még egyszer azt mondod nekem, hogy öreglány, akkora pofont kapsz, hogy leesik a fejed, de ezenkívül ha nem jössz haza a rendes időben…

A fiú erre megfordul.

– Mit ért azalatt a papa, hogy rendes időben? – Majd oktató hangon: – A papa igazán észrevehetné már, hogy nem vagyok csecsemő.

– Apád észrevette, hogy nem vagy csecsemő, de azt is észrevette, hogy egyáltalán nem nézel semmiféle munka után.

Vállrándítás. – Mit csináljak, ha nem vettek fel az egyetemre? Mit csináljak, ha rossz káder vagyok?

Az anya az ágy széléről:

– Apád azt mondta, hogyha a Pazar Micu el tudott menni a vasúthoz lapátolni, akkor talán te is tudsz!

A fiú belevág:

– Pazar Micu el tudott menni, én pedig nem tudok elmenni, és kész, és nincs tovább… és különben is, inkább adj egy húszast!

– Kifosztasz…

– Kedves öreglány vagy… Kösz!

Csók, és Főcső ezzel már kint is van. A lépcsőn még hallja az anyját:

– Bandi, légy szíves, és gyere haza… tudod, hogy mindig én hallgatok miattad…

Ki törődik ezzel?!…

A fiú különben is kint van már az utcán. A mozi fényreklámja felvillan, ahogy átmegy a másik oldalra. A kirakatok felragyognak, ahogy fogadják. Egyáltalán csupa várakozás az utca.

Kis koszladt alak lép Főcsőhöz a sarkon, agyonmosott, fehér vászonruhában.

– Szervusz, Főcső!

Főcső, anélkül hogy megállna, anélkül hogy ránézne:

– Szervusz, Kamocsa!

Aztán ahogy egymás mellett mennek, elkezdődik a beszélgetés. Kamocsa Ernő kezdi.

– Mit mondtál a szüleidnek, hová mész? – Majd félszegen javít. – Az öregeknek?

Főcső belenevet egy szembejövő bajuszba.

– Hogy hová megyek? Nagyon jó! Kitűnő! Egyenesen falrengető! Hát mit gondolsz, meg merik azt tőlem kérdezni? És amikor három-négy napra eltűnök hazulról?

– Három-négy napra? És az öregek?…

– Egyszerűen hazatelefonálok nekik: majd ha megunom, hazamegyek, egyelőre jól érzem magam… Örüljenek, ha egyáltalán hazakeveredek.

Darabig szótlanul mennek. Főcső átfütyül a másik oldalra egy szőke nőnek, de az csak megy tovább. Főcső odaragad a járda széléhez. – Wein Ági a Paradisóból.

– Ismered? – kérdi a barátja.

Főcső valahonnan a magasból.

– Hogyhogy ismerem? Ha odamegyek hozzá a presszóban, már tudja, miről van szó, és odacsúsztat egy ötvenest.

– De most…

– Hogyhogy most? A sarkon várja egy pofa kocsival, hát persze hogy nem áll le velem! – Bizalmasan: – Egy angollal fut…

Kamocsa hallgat, aztán félénken, áhítattal:

– De úgy még nem voltál vele?…

Főcső, ha lehet, még egy emelettel feljebbről:

– Hogyhogy úgy nem voltam vele?! – Bizalmasan: – Csak azt nem szeretem, hogy ordít. Tudod, zsidó nő mind ordít közben…

Kamocsa eltátja a száját, ezen kicsit elgondolkozik. Zsidó nő mind ordít… – Én ismertem valakit…

– Kit ismersz te!… – legyint Főcső, és ezzel a másik el van intézve. Főcső meg csak bámul, amerre Wein Ági eltűnt a sötétben. Nyújtózik, ásít, majd egy félfordulattal megpördül a levegőben.

– Dojdozzunk!

– Dojdozzunk!

És dojdoznak. Három lépés féloldalasan ugrálva, három rendesen, majd megint ugrálva.

– Hogy nem tudnak vigyázni?! – rándul össze egy férfi.

– Elgázolják az embert!… – jajdul föl egy szemüveges hölgy. A falhoz kenve néz a fiúk után, reszketve, mint aki többé már el sem mer indulni.

Az utca megperdül. Főcsőék dojdoznak, és a járdán egyre több a sebesült. Főcső beleszáguld egy magas, nyírott bajuszos férfiba. Közben még rá is ordít:

– Nem lát?

Az megemeli a kalapját a fal mellett.

– Bocsánat.

Főcső felnevet. – Bocsánat! Hallod, még ő mondja, hogy bocsánat…

De Kamocsa látja, hogy a bajuszos még mindig ott áll a falnál, és utánuk néz.

– Nem lehetne abbahagyni?…

Főcső nem is felel. Úgy dojdozás közben odaveti:

– Mi van nálatok?

– A papát kiöblítették.

Főcső átvágtat egy gyerekkocsin – sivítás, ordítás, de már túl van rajta.

Kamocsa reszkető térddel áll a falnál.

– Ebből még baj lehet…

– Mi van az öregeddel?

– Bevett valamit, mert a fatelepről is elküldték, és mert úgyis elküldik mindenhonnan.

– Miért írja be mindig, hogy hadbíró volt?

– Megtudják… úgyis megtudják.

– Azt hiszed, a nagybátyámról tudják, hogy ült?

Kamocsa áll a falnál, harisnyáját igazítja. – Pénz kéne – mondja, ahogy felegyenesedik. Hirtelen megfogja a barátja karját. – Te! Ott a másik oldalon…

– Mi van a másik oldalon?

– A bajuszos, aki bocsánatot kért.

– Nem érdekes.

– Lehet, hogy nem is ő volt.

– Mondtam, hogy nem érdekes!

De azért most már rendesen mennek.

– Felülünk egy buszra – vezényel Főcső.

– Aztán hová?

– Át Budára. Ott mégis tisztább a levegő. Tudod, az ötös végállomáson az a kis presszó.

– Ahol azt a nőt megismerted?

– Ja, mondtam már?… – Főcső megelégedetten felnevet. – És azt is mondtam, hogy a férfinak, akivel volt, csak intettem: „Francba, gyerek!”

Kamocsa elhűlve: – És nem lett belőle baj? Mit szólt az a férfi?

– Morgott valamit, de aztán szedte a sátorfáját.

– És a nő?

– Azóta már többször telefonált a lakásomra. De nem szeretem az ilyesmit. – Szinte felháborodva: – Na nem, köszönöm szépen, nekem ne telefonálgasson!… Meg is mondtam neki.

– Igazán? És a nő?

– Á, öregem! Jeleneteket rendezett… hát szóval nekem ebből elég!

– És ha most bent lesz a presszóban?

Kis csönd, aztán Főcső: – Talán nem lesz ott. – Majd határozottan: – Meg is mondtam neki, hogy többé ne lássam! Elgurul mellettük a busz, és Főcső felugrik egy nő nyakába.

– Pardőz! – De közben pimaszul belebámul a nő arcába.

Kamocsa is feltornázza magát. Olyan keserves képet vág, mintha a hátsó kerekek alól mászott volna ki.

Főcső még mindig a nő nyakán lóg. Akár csak bele akarna nyomulni abba a tojásdad, barnára sült arcba. A nő egész testében megmerevedik, üvegesen csillog a tekintete.

– Mikor szállunk le? – suttogja.

Mire Főcső, mint egy bíborpirosra gyúlt pattanás:

– Nem szállunk le!

– Fejezzük be, fiatalember – fogja meg valaki a vállát.

Főcső az autóbusz remegő üvegén látja az elmosódott arcot. Egy pillanatra, mintha az a bajuszos férfi is fölmerülne, akibe belerohant az utcán.

– A barátomhoz szóltam. – De Kamocsát sehol sem látja. Igazán, mintha eltűnt volna a lábak között. – A barátommal talán még beszélhetek!…

– Jobb, ha befogja a száját – mondja a férfi.

– Le kéne szállítani az ilyeneket – sóhajt a nő.

– Történt valami?! – vágja rá Főcső. – Rémisztően sajnálnám. – És megismétli. – Pardőz.

Fölfedezi Kamocsát, aki valósággal a sarokba tapadt. Hozzásodródik, de a peronnak mondja:

– Az ember már nem is szólhat a barátjához, hallottál ilyet?

Senki se válaszol. Kamocsa összehúzza magát a sarokban és reszket.

– Láttad?

– Kit láttam? – bámul rá Főcső. – Mit láttam?

– Az a bajuszos… fölszállt, aztán megint leszállt.

– Tehet egy szívességet! – Főcső rándít egyet a vállán. A busz üvegében nézi a nő hátát, csillogó, rövidre vágott haját. A nő egyszerre eltűnik az üvegből.

Főcső mélyen kihajol a robogó buszból. Kifütyül a sötétbe, az utcáknak, az elúszó házaknak, egy kivilágított erkélynek és egy elvesző foltnak.

– Ne itt tornázzon! – És ez már a kalauz.

Főcső jegyet vált, de legalább nem néz a kalauzra. Visszamegy a sarokba Kamocsához.

– Lehet, hogy Vinyó is bejön a presszóba.

– Vinyó?

A buszban már alig van valaki. A kalauz leesik egy ülésre, és megfeketedett ujjaival a pénzt számolja.

– Tudod, akinek bandája van a Városmajorban – bólint Főcső. – A Tiszta Kéz vagy a Lordok.

Kamocsa hallgat, bután hallgat.

Főcső ingerülten:

– Vinyó, Frici, Dódi, Bogesz… na, még most sem esett le a tantusz abban a sötét agyadban?!

Főcső fejezi be a mondatot, ahogy a végállomáson lelépnek a buszról.

– …akik a Városmajorban tanyáznak.

Az autóbusz üvegje egyszerre elsötétedik, ahogy odagördül két üres, elhagyott busz mögé. Az út sötét és üres. Egy-egy erkély fénykockája világít a levegőben lebegve. Templom keresztje, beleszúrva az égbe. Aztán kissé távolabb, a fák lombjai közt a presszó piros és zöld fényei. Főcsőék arrafelé kocognak. Főcső fojtottan, szinte suttogva beszél.

– Vinyóéknak gépfegyverük van, tudod? – Úgy oldalról is látja, hogy Kamocsa arca rémülten megnyúlik. Kamocsa egy darabig szólni sem tud, némán lépked a barátja mellett, aztán alig hallhatóan:

– Gépfegyverük? És minek?

Főcső vár egy kicsit, majd megint, valahonnan a hatodik emeletről: – Hogyhogy minek? Hát ha majd lesz valami… tudod, valami kavarodás. – Szünet. – Akkor majd mindenkinek adnak. – Szünet. – Nekem is. – Egy pillantás a másik felé, és némi habozás után hallatlan fölénnyel: – Neked is…

Kamocsa megáll, Kamocsa lélegzeni se tud. Na nem, hát erre aztán igazán nem számított. Elcsuklik, ahogy megkérdi:

– De Főcső, mit csináljak én egy gépfegyverrel?…

– Hogyhogy mit csinálj? Majd kellő időben megkapod az utasítást.

– Kellő időben?

– Adandó alkalomkor.

– Adandó alkalomkor – ismétli Kamocsa. – De hát kitől kapom én az utasítást?

Főcső egy megsemmisítő pillantás után:

– Mindenesetre tőlük, a Tiszta Kéz avagy a Lordok bandájától. Mindenesetre egy megjelölt személy útján.

Főcsőn látszik, hogy most már többet erről nem beszél. Nem, itt igazán nincs helye fecsegésnek.

De Kamocsa már egészen elszédült. „Egy megjelölt személy… adandó alkalomkor…” Hát ezt nem lehet elviselni!

– É… és… kérlek szépen, hol kell tartani egy olyan gépfegyvert? Már úgy értem, hogyha megkapom… vagy talán nem is kell mindjárt hazavinni?…

A fák kigyulladnak előttük, a teraszon fények inganak.

Főcső pár lépést előremegy, a presszónál bevárja Kamocsát, és hirtelen feléje fordul.

– Azt hiszem, tökéletesen hülye vagy.

Ennyit mond, azzal már bent van a kertben. Kamocsa hátrakulcsolt kézzel kullog utána – át a kerten, a presszóba.

Főcső közben már megint rázza, himbálja magát, és dúdol, dúdol, dúdolgat. „Hazajött az öreg tata elázva…” Egy székhez nyúl, mintha azt a férfit, úgy székkel együtt akarná arrébb tolni. De nem tolja arrébb, csak átlépi. És megy, nyomul előre, …jobbra-balra forgatja a fejét.

– Nincs egy hely! Hogy nincs egy tisztességes hely!…

Mögötte Kamocsa, mint néma bocsánatkérés.

Főcső végre leül egy gombaasztalhoz. Úgy veti hátra magát, hogy belereccsen a szék.

– Szimplát!

Vékony, borotvapenge arc hajol föléje, őszes bajusszal.

– Egy pohárból isszák, vagy…? – A hang csöppet se gúnyos, inkább figyelmes, szinte jóságos, akárcsak az öreg pincér tekintete.

Főcső rákvörös lesz. Érzi, mondani kéne valamit, de csak ennyit tud kinyögni:

– Két szimplát.

– Két szimplát. – A pincér meghajol és eltűnik.

Főcső meg a cipője orrát bámulja. Akkor se néz föl, amikor azt a sima hangot hallja a magasból.

– Két szimpla… parancsoljanak. Két sima víz. – Lerakja az asztalra a két szimplát és a két sima vizet.

Főcső megvárja, míg a kéz eltűnik, és akkor megszólal:

– Nem ismerem ezt az öreg mókust, Lajost ismerem, nem tudom, ki ez az öreg… biztosan csak olyan beugró… fregoli.

– Egyszer úgy volt, hogy a papát fölveszik a Pipacsba – kezdi Kamocsa. – De aztán abból se lett semmi.

– Eh – legyintett Főcső –, ha az öreg pincér tudná, hogy a múltkor mi ment itt el konyakban és rumban…

– Az Ede bácsi pár éve megkapta a ruhatárat a Toldi moziban.

– Ede bácsi? Miféle Ede bácsi?

– A papa testvére… Polgármester volt Kőszegen… aztán el is vették tőle a ruhatárat.

– Vinyóval jöttünk ide akkor, és a Vinyó tele volt pénzzel.

Főcső körülnéz a presszóban, odaköszön a telt, fekete kávéfőzőnőnek:

– Annikám!…

Annikám sistereg a gőzben, dobálja a poharakat. – Várjon azzal a duplával! – kiált a pincérre. – Mit gondol, mi vagyok én?…

– Nagy a rumlija – bólint Főcső.

– Ismered?

Főcső Kamocsára bök. – Itt ült, ezen a helyen, amikor Vinyóval voltunk.

– Idejött… hozzátok? De ez egy… ez egy…

– Csoda csini nő, nem mondom… bombacsinos… atomcsinos! Atommellek, atomfenék!… – Főcső az üres szimpláspoharat forgatja.

Kamocsa meg csak nézi, bámulja azt a magas, feszes bőrű nőt a gép mellett, aztán Főcsőt, itt a széken, aztán már nem néz semmit, csak beleiszik a sima vízbe.

Főcső belemosolyog a levegőbe, fejét előrebillenti. – Annikám… – Majd egy kis szünet után: – Azért észrevehetne… Még akkor is, ha van itt valakije.

– Honnan van a Vinyónak annyi pénze? – kérdi a barátja egész váratlanul.

– Az nem érdekes. Van pénze… az az érdekes. – Hirtelen Kamocsához hajol: – Gyógyszerben utazik.

– Gyógyszerben?

– Papaverin a cikk.

– Honnan kapja?

– A patikából, csomagolva! Mondom, hogy hülye vagy… Csempészáru! Hát mit gondolsz… Cipőben tartja a papaverint, cippes cipőben, belga cippes cipőben. Abba minden belemegy, papaverin, kokain, amit akarsz!

– Ha a papa bekapcsolódhatna…

Főcső véres gúnnyal: – Még csak az hiányzik. – A presszósnő arca elúszik előtte. – Annikám!… – A presszósnő arca elfordul.

– Talán nem ez a nő volt.

– Hát csak megismerem!

Csöndes, francia dalocskát pötyögtet a zongorista. Akárcsak az eső kopogna. Valaki azt mondja Főcsőék mellett:

– Lelkileg csalt meg a feleségem, érted? Lelkileg…

– Bosszantó. – Főcső feláll.

– Mit akarsz?

– Odamegyek hozzá.

– Ahhoz a nőhöz?

– Miért ne?

És Főcső, a Nagyvilági Főcső, már ott áll a kávéfőző gép előtt.

– Annikám…

– Dupla? Szimpla? (A nő arca merev és közönyös.)

– Mi van a Jucival? (Főcső szinte áthajol a pulton.)

– Ki az? (A nő arca merev és közönyös.)

– Tudja, a barátnője.

– Nem ismerem. (Sistergés… sistergés… Arcok és szavak belevesznek a felszálló gőzbe.)

A zongorista új dalt kever. „Szeretlek téged, egy speciális okból…”

A gőz fölszáll, és a nő megkérdi:

– Kér valamit?

– Szimplát.

A gép sistereg. Főcső a hátában érzi Kamocsa tekintetét. Bosszantó… még a végén azt hiszi ez a kis hülye… És Anni is mit adja itt a nagy nőt?!…

Odalökik eléje a szimplát. Úgy oldalról megint az öreg pincér arca hajol feléje, valaki átnyúl a vállán a cukortartóba. Mögötte a barátja, és fönt a magasban Anni.

Ez az a pillanat, amikor Főcső, a Nagyvilági Főcső, fölemeli a poharat, fejét hátradűti, és elkezd gargarizálni. Szép lassan öblöget, csobog, csörgedez… majd mint a zuhatag. Közben leáll a gép, csönd lesz körülötte. És ebben a csöndben csak a gargarizálás hallatszik.

– Nahát!? – nevet egy nő.

– Beszívott – hallani valakit.

– Dehogy! Olyan józan, akárcsak te!

– Akkor mit akar?

– Akármit akar, megkaphatja! – Kövérkés, borotvált arc van Főcső előtt. – Nem volt még elég?

A fiú előrehajol, mintha Anni képébe akarná löttyinteni a feketét, de aztán lenyeli, és azt mondja:

– Miféle löttyöt adnak itt az embernek?!

Anna felsivít:

– Lötty!… Az én kávém lötty? Guszti… Guszti… mit mondtak ma a kávémra?!

– Jobb, mint a Negrescóban – bólint az öreg pincér.

– És akkor ez… ez…! – sistereg Anni – de már egy órája itt lebzselt… föltartott a munkámban, láthatták!

– Én magát? A barátom is megmondhatja, hogy… – Főcső hátrafordult, de Kamocsa nincs sehol. Kamocsa egyszerűen eltűnt.

– Bocsánat – mondja ekkor a nyírott bajuszos férfi.

A fiú a pult felé hátrál, de a bajuszos megfogja a karját.

– Bocsánat – mondja még egyszer –, azt hiszem, már találkoztunk.

– Nem… nem emlékszem.

– És az se rossz, ha nőkkel szemtelenkedik a buszban.

– Én?… A buszban?

– Fizessen, kis barátom. Jó? Igen!?…

Kotorászás a zsebben. A húszas, amit anya adott, lehetetlenül összegyűrve. „Ha nem jössz haza rendes időben…” És közben az öreg pincér türelmes arca. Fentről Anni hangja:

– Ezeket kéne összeszedni! Az ilyen alakokat…

A pincér még vissza is ad a pénzből, meghajol, köszön. A vállak szétnyílnak, Főcső meg akárcsak a levegőben lépkedne.

Mi ez? Most igazán menni kell?

A bajuszos odakint elkéri a személyi igazolványt. Lapozgatja, aztán felnéz a könyvből:

– Munkaadó?

– Most érettségiztem és… és… – Főcső elcsuklik. – Én igazán nem akartam semmit!

A bajuszos sóhajt egyet, és elteszi az igazolványt.

– Semmit… persze… Na gyerünk! Jó? Igen?!

A presszó elmarad mögöttük. A kert is… az út is. Főcső egy mozdulatot tesz, de akárcsak bilincs lenne a karján.

– Nem ajánlom, kis barátom. – Később meg azt mondja: – Szép ez a nadrág. Különösen a fazonja. Hol csináltatta?

– De… igazán… tessék elhinni… (Könnyes a hang. Hol az éjszaka császára? Ki hódítja meg az éjszakát?…)

– És a frizura! – csettint a bajuszos. – Akár egy tűzoltósisak! – Leemeli a kalapját. – Látja, kis barátom, nekem már alig van hajam.

– De tessék elhinni… de igazán tessék elhinni! – Főcső elbőgi magát. – Engem várnak otthon!

A bajuszos megáll. Értetlenül bámul a fiú arcába.

– Ki mondta, hogy nem megy haza? Na… na… ilyen sírást csapni…

Főcső a könnyein keresztül egy fekete kocsit lát a sarkon.

– A fiatalembert még a többihez – hallja a bajuszost. Egy rendőr feldobja a kocsiba, az ajtók összecsapódnak, és az autó megindul.

Lomha zsákok rázódnak mellette. Ahogy a szeme megszokja a sötétet, fölfedez egy széles arcot, az áll vonalát.

– Cigarettája van?

Főcső a fejét rázza.

– Magát hol szedték fel?

Nem felel, nem tud mit felelni. Már bőgni se tud. A szeme ég, a torka ég, a tagjai meg mintha lassan leválnának róla.

Aztán egész váratlanul megszólal:

– Én csak mókázni akartam…

Ezt mondja a rendőrtisztviselőnek is a toloncban, amikor kiszedik az autóból.

– Én csak egy jó estét akartam…

A bajuszos megint mellette áll. Oly szelíden, mintha az apja lenne.

– Egy kis jó estét…

A tisztviselő elsárgult feje is fölemelkedik. – Jó kis estét… – Szárazon csikorog a hang.

A sárga fej is eltűnik, a fiút megint tovább tolják. És ez az igazi móka… de még milyen!

Ahogyan árnyak keringenek egy rosszul megvilágított, hatalmas teremben. Főcső előtt összekulcsolt kéz, előrecsukló nyak. Nem hallatszanak a lépések. A hangok is alig.

– Ugrik a háló.

– Potya borbély.

Főcső előtt fogynak a hátak, és a terem közepén megpillantja a potya borbélyt. Szürke köpenyben ott áll a kis emberke egy óriási hajtömeg tetején.

Főcső iszonyodva kap a hajához.

– Ne… ezt ne!

Itt nincs beszéd. Ketten megkapják, és lenyomják egy székre. Aztán mintha letépnék a fejbőrét.

 

Kis társaság az erkélyen. Kanasztáznak. Körülöttük a nyári este csendje. Lent az úton felbúg egy autó, majd még mélyebb lesz a csönd.

Az őszes hajú, piros arcú Somogyiné elhajt egy éjjelilepkét a lapjával. Közben a szemben ülő, vékony, sápadtszőke nőre néz.

– Te… mi történt a fiaddal?

Az összerezzen.

– Miért?

– Hát hogy a haja…

A sápadtszőke nő fölsóhajt, és fiára pillant.

A fiú éppen a gyümölcsöstál felé nyúl, de keze megáll a levegőben.

– Kísérletezett a laborban – mondja az anya –, és a láng megkapta a haját.

– A laborban… – Az apa kezében megremeg a kártya. A lapok fölött úgy néz a feleségére, mintha a következő pillanatban föl akarná rúgni az asztalt.

Az asszony visszanéz rá – elkínzott tekintet –, aztán a lapjai mögé bújik.

– Tudod, Bözsikém, olyan szenvedélyesen kísérletezik.

A fiú még vár egy kicsit, de több szó nem esik. Így hát kiemel egy őszibarackot a tálból, és tökkopasz fejét előrehajtva lassan hámozni kezdi.

Brancs

Az asztalnál ült, a kis tükör előtt, festékesrudat vonogatva a száján. Előretolt, erőszakos, bokszoló álla fölött a keskeny, sápadt arc furcsán elhagyatott volt. Mögötte a szekrény villogó állótükre. Az előregörbedő nő a presszóban. Ottó a pultnál issza feketéjét. Nézi. Egy pillanatra letette a festékesrudat, kidugta a nyelvét. – Ha bele tudnám vinni Ottót a gyilkosságba… Ottó egy állat, egyáltalán ki kéne hagyni. De most már késő. Bűnügyi regény, igenis! Attól még lehet irodalom. Azért, mert nem dögunalom valami…

Fölemelt egy kissé rúzsos szélű, szürke füzetet az asztalról. Az igazi irodalom sosem unalmas. De a Dezső már megint iderakja a gatyáját az asztalra. Meg a zokni, a Kegyetlen Humanizmuson! Hogy lehet egy könyvre? És milyen lyukas! Most mikor varrjam meg? Este vendégek jönnek, reggel hivatal, aztán ez a regény. (Ottó agglegény, otthon vasalja az ingeit vasárnap délután. Nője nincs, már fél éve nincs nője, amikor megismerkedik azzal a… Talán jegyszedőnő. Igen, az jó lesz. Á nem, azért mégse lehet gyilkolni. Inkább legyen nő az eszpresszóban. Ottó a pultnál issza feketéjét. Nézi Margót, és közben dúdol. – Peches nő a Sári, hogy a divat hosszú szoknya lett!)

– Veronka!

Barna arc bukott be az ajtón. Kusza, fekete haja tollasan csapódott homlokába. Akár egy hindu főiskolás, akit ha megbántanak, két hónapig ül fölhúzott térddel, mozdulatlanul.

– Nem láttad a nadrágtartómat, Veronka? A fürdőben nincs, és már anyádat is megkérdeztem.

Veronka két ujjal fölemelte a zoknit, meglóbálta:

– Nem láttam, de ezt a zoknit vidd a fenébe! Mikor varrjam meg? Már hetek óta egy sort sem tudok írni. Tanulj meg varrni. Ilyen hólyag! Azért, mert a férjem, én stoppoljak neki. Szólj anyámnak.

– Az megint kék cérnával varrja ezt a szürke vackot. Vele nem lehet beszélni. Most lement vásárolni. Kíváncsi vagyok, megint mit hoz. Inkább romlottat vesz, csak olcsóbb legyen. Ismered.

– Téged is ismerlek. Mindenkit befogadnál, csak neked legyen időd írni azokat a kritikákat. De süket vagy, Dezsőke, süket, és nem értesz semmihez.

– Hallod-e? – A férfi egy ugrással a szoba közepén volt. Nadrágját két kézzel fogta, mintha zsákban ugrott volna. Azért, mert megmondtam, hogy a regényed rosszul indul? Roppant erőltetett, ahogy hatan ott állnak a szoba közepén, és azt a képet bámulják. Tudom, a kép miatt lesz a gyilkosság. Akkor is agyalás. Azelőtt mennyivel természetesebb voltál!

Veronka arca megrándult. Elővillantak apró fehér fogai.

– Lapos voltam régen, száraz! Csak azt írtam meg, amit láttam. Ezt persze te nem érted, te recenzens, te lábjegyzetíró!

Csöngettek. Előbb halkan, bátortalanul, majd erősebben.

A férfi még mindig úgy fogta a nadrágját, mintha abban akarna elmerülni. Az ajtóra nézett, aztán a feleségére.

– Ki lehet?

– Mit tudom én? Eredj ajtót nyitni! Azelőtt más voltam, azelőtt jobb voltam, csak ezt tudod mondani, de hogy most valami új kezdődik nálam… Nyisd már azt az ajtót!

Dezső a fejét ingatta. – Más kezdődik. Ez olyan halandzsa. Na jó, jó. Más kezdődik… – Nadrágját húzogatva kicsoszogott.

Veronka megint a szürke füzet után nyúlt, belelapozott. Hát itt az elején lehetne javítani. Mondjuk, Ottó még nincs a társaságban, csak később jön, kicsit berúgva. De egyébként miért volna erőltetett? Talán nem is kell, hogy berúgjon. Vagy mégis? A presszósnővel akar vacsorázni, a Margóval. – Nézze, Ottó – mondja Margó –, én most nem érek rá.

Magas, vékony csontú lány állt az ajtóban, ballonban, aktatáskával a hóna alatt. Piszokszínű arcán nagy, kék szeme világított.

– Elhoztam a novellát, amiről a kávéházban beszéltem. – Egy lépést tett Veronka felé, aztán megállt. – Az újabb magyar prózában csak te számítasz és Bartos, akit utálok. Olyan nagyképű.

Veronka mosolygott. Remélem, elmegy, amíg a vendégek jönnek. A nyakát mindenesetre megmoshatná, és igazán, mintha ebben a koszladt ballonban aludna.

A ballonos lány ideges, horgas ujjaival előkapott egy kéziratcsomót a táskából. Letette az asztalra. Hirtelen a gatyára nézett és felvisított. – Isteni! Ragyogó! A férjed egyébként a nadrágtartóját keresi.

Veronka mozdulatlanul állt, kezében szürke füzettel. (Kirúgom, mindjárt kirúgom!) – Mi az, novella? Jó, hát egy hét múlva gyere fel, vagy majd a kávéházban. Igen, a kávéházban.

– Azt hiszem, elmegyek hazulról! Az anyám egy szörnyeteg, minden fiút kivág, aki feljön hozzám. Múltkor pedig kipofozott egy eszpresszóból. Hát ezt nem lehet, ez azért túlzás! – Elhallgatott, csak a szeme csillogott. Úgy nézett Veronkára, mintha várná, hogy leültetik, megkínálják valamivel.

Sokat ülhet egyedül várótermekben, gondolta Veronka. Aztán azt mondta.

– Elolvasom a novellát, hogyne!

A lány bólintott. Féloldalasan, véznán kiment. Akár az ajtórepedésbe csúszott volna, hogy majd egy hét múlva megint előjöjjön.

Alacsony, fekete ruhás nő lépett be. Kerek kalapja alól hosszú, szürke szálakban lógott ki a haja. Ormótlan kézitáskáját letette az asztalra.

– Lent voltam bevásárolni.

– Jól van, mama, de miért nem ül le?

– Megyek, elkészítem a szendvicseket.

– Remélem, nemcsak büdös sajtot vett? – Dezső papucsban korcsolyázott be a szobába. Megállt a könyvállványnál. – Megmondtam, hogy szalámit meg egy kis felvágottat!

– Ehetnek eleget – legyintett az asszony. Nem nézett Dezsőre, hanem valahova a mennyezetre. – A Dorogi vagy a Pusztaszabolcsi múltkor is mindent bepofázott. Mit ír? Verseket? Na, hát gyomra, az van! Az a másik tróger pedig, a Mádai, ott aludt a kádban. Ő írja azokat a novellákat? – Sóhajtott és kiment. Utána Dezső.

Veronka még hallotta, hogy kint magyaráznak. Igen, most megint jön Dorogi, Bartos meg a többi pofa. Úristen, mennyit látja őket! Mindig ugyanazt mondják, ugyanazok a viták. Hát ezeknél igazán több volt az a műugró tavaly nyáron Pécsett. Meg az a matróz Párizsban, aki csak úgy beállított abba a műterembe. Hű, de sokat ittak! Kedves maslija volt a matróznak. Na mindegy. – Mádai a múltkor egy söntésben a nőiről panaszkodott. Hogy nem tud velük beszélni. Persze, mert mindig olyanokkal kezd. A legemberibb volt egy szakácsnő, és micsoda buktákat adott! Ezt mondta Mádai. Közben úgy nézett, mintha tőlem várná a megváltást. De ez örül azoknak a rongy nőknek, és hogy mindig siránkozhat. (– Holnap se ér rá, Margókám? – kérdi Ottó. – Holnap se. – A férfi hallgat, aztán elindul a keze a pulton. – Még egy szimplát. Vagy várjon. Duplát! Tehát holnap se?)

Hirtelen leült a szőnyegre Veronka. Arcát kezébe hajtotta. Sokszor kuporgott így egyedül – ezek voltak az ő percei. A szőnyeg mintáit nézte: virágok a tó mélyében. Lassan ringani kezdenek. Mintha a vízbefúltakról akarnának beszélni. Halott lányokról, akik mozdulatlanul úsznak lefelé, öregekről, ahogy a szakálluk szétterül a vízen.

Furcsa, megfoghatatlan szomorúságot érzett, de ez jó volt. Úszni egyedül a Dunán, mint régen – gondolta, amikor fölállt. Aztán énekelni kezdett.

– Debora nem lakik a Ritz-szállóban, Debora mesebeli lény.

Zajokat hallott a másik szobából. Kanál koccanását egy tálon. Az üveghang mintha egy hatalmas teremből csengene. – Hatalmas terem várja a vendégeket, akik kipirult arccal jönnek, csomaggal a hónuk alatt. Ajándékokat hoznak, meglepetést. Majd lesz valaki, akivel el lehet szökni.

Veronka kinyitotta az ajtót.

Abban a pillanatban megszólalt a csengő. A nő lehunyta a szemét, mint aki még vár valamit, aztán megfogott egy húsos kezet.

– Dorogi!

Vörös homlokú, kövér hústorony állt előtte: szivarral a szájában. Mintha így vágtatott volna végig a városon. Kabátja, nadrágja hamus. Kopasz fején kétoldalt bölcs tincsek. Hatalmas tenyerében szinte elveszett Veronka keze. Úgy nézett, mintha így derűsen szivarozva szét akarná rúgni a lakást. Mögötte egy vékony, sápadt fiatalember. Hosszúkás arca sima, sötétszőke hajjal, akár egy fájdalmas sisak. Úgy is jött, mereven föltartott fejjel, küzdelemre készen.

– Bartos! – kapott feléje Veronka. Akárcsak tőrt rántana elő. Aztán megint valaki máshoz siklott. Közben a szoba túlsó sarkából már hallotta Dorogi recsegését.

– De nem adtak előleget, dehogy adtak! Majd ha lejön a vers. Három éve dolgozom abba a lapba, és mégse…

– Mit gondolsz, én mennyit kapok egy tanulmányért?

Ez a Dezső a jelentős tanulmányával, gondolta Veronka. Ő mindig olyan jelentős. Na, itt a Mádai. Az ajtóban áll pufók, hülye gyerek arccal. Áll és mosolyog. Ujjaival görcsösen nyakkendőjébe kapaszkodik, mintha így akarna elrepülni. Az ajtóhoz tapad, szinte várva, hogy hazaküldik. Vagy a fülébe súgják: pocsék rossz író vagy te, Mádai! – Hát nekem már fejgörcsöm van az örökös tőmondataitól! És aztán mikről ír? – Veronka szinte felnevetett. – Egy ember bemegy a kocsmába, kijön a kocsmából. Vagy két gyerek labdázik, és a csősz elkergeti őket. Ilyen csodálatos dolgok jutnak az eszébe. De ő is olyan. Mondják, kint ül a téren egy padon, és maga elé bámul. Sokat lődörög. Ki is mondta, hogy van valami nagy szerelme? Á, ez csak ír!

Veronka hozzálépett. Fejét kissé oldalt dűtötte, szikrázó, szőke haja szinte elborította fél arcát. Úgy állt, akár valami láthatatlan vízesésben alámerülve, majd megint felbukva.

– De hát miért nem ül le?

Ahogy leültek az asztalhoz, Veronka még mindig Mádait nézte. Mégis, ezzel talán el lehetne menni. Kevesebbet beszél, mint Dezső. Most is hallgat és bólogat. Kezét térdére teszi. Oly szorosan, mint akinek a nadrágja foszladozik. Ott, abban a söntésben, azt mondta, hogy szeret. Aha, most Dezső magyaráz neki!

– Meg kell mondanom, kicsit modoros volt a novellád arról az öreg bokszolóról. – Dezső közel hajolt hozzá. Egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon jól leírod az alakot, de semmi több.

Mádai a terítőt bámulta.

– Igen, magam is érzem. – (Miket beszél? Mi az, hogy a figura nem lép túl önmagán? – Rohadj meg!) – Na persze, persze.

Veronka fölemelte a telt borospoharat.

– Igyunk! – Mit jelentenék Mádainak? Törődik ez egyáltalán valamivel? Úgy kortyolgatja a bort, mint a tejet. Szép nyugodtan. Az arca előtt tartja a poharat, mintha többé nem is akarná letenni. Felém sandít. Egyszer azt mondta, hogy nem szerethetem a férjemet. Ő ezt érzi. Semmit sem érez. Nem érdekli semmi. Gőgös alak, gőgös és buta! (Ottó beül egy kocsmába, a Bőharangba. Ott is van egy nő, akit bámul. Meg se szólítja, csak nézi, ahogy egy diák a nő arcát csipkedi. Ki jön Margóért? Ki várja? Visszabaktat az eszpresszóba, aztán megint a Bőharangba. Egészen elázik.) Dezső félig lehunyja a szemét, hátradől. Rám néz, mintha mondaná: – Ne írd azt a hazugságot! Semmi közöd hozzá, az egészet nem érzed!

– Miért ülsz olyan púposan? – kérdezte Dezső.

Veronka kiegyenesedett. Ha Mádai összeverekedne Dezsővel? Tudnak is ezek verekedni! Dezső Bartoshoz fordul. Akár egy kiült zongoraszék. – Mostanában semmit sem olvastam tőled. – Ezt kérdi Bartostól. – Miért?

– Mert nem tudom úgy folytatni, mint ti. Valami mégiscsak történt a háború óta, valami megváltozott. Itt vannak az új telepesek, aztán akiknek a földjeit szétosztották. A házban egymás mellett lakik az élmunkás a bélistás ezredessel. Ki kéne menni a bányászokhoz, az üzemekbe, népi kollégiumokba. Megismerni! Megismerni! – Bartos fölkapta a fejét. – Úgy írsz, Mádai, mintha negyvenöt óta nem láttál volna embert! Meddig nyúzod még a cigányokat meg a téri bicskásokat?!

És én? – gondolta Veronka. – Mit akarok Ottótól meg a többiektől? Talán igaza van Dezsőnek… agyalás. Akkor hát nem érek semmit? Most már nem írok semmi igazit? – Ettől úgy megijedt.

Megint Bartos:

– Egyszer láttatok valamit, azóta azt gyötritek! De hát nem vagytok még öregek! Akkor mi ez? Kényelem? Miért hallgattok, miért nem szól senki?

Veronka kiment.

Behúzta maga mögött az ajtót. A homályos előszobában mintha az anyját látta volna a ládán ülni, tányérral a kezében. De ahogy jobban odanézett, nem volt ott senki. Nem, anya a kisszobában olvas. Be kéne menni hozzá.

– Maga is kijött?

Mádai állt előtte.

– Menjünk innen! – Veronkához hajolt, aztán hátracsúszott a falhoz. Nem várt semmit. Nézte a nőt, akár egy mozdulatlan kardot. A szerelem keserű kardját.

– Megveszett? Hova akar menni?

– Mindegy!

Reccsent a padló, akár kinyílnának az ajtók. Fölkapták a kabátot.

A lépcsőház szűk fényében elcsúszott Veronka arca, Mádai pedig, mintha egyik sötét sarokból a másikba ugrana.

A járda nedves volt, sötéten csillogtak a háztetők.

– Esett – mondta Mádai. Két kezébe vette a nő arcát. Lehajolt hozzá, de nem csókolta meg. Az arc kicsúszott a kezéből, és már a sarokról hallotta Veronka nevetését.

– Ide megyünk!

A kiskocsmában egy szarvasagancs alá ültek. Veronka előretolta a kezét, nagyot nyújtózott. Érezte, hogy átfogják a derekát.

Később az arcát simogatta.

Jobban is borotválkozhatnál.

– Az apám elszedi a pengéimet.

Dezsőnek sima a bőre, síkos, nem szúr az álla. De ez úgy csókol, mintha be akarná szívni a számat, az arcomat. Most bort tölt. Felém int a poharával.

– Délután majdnem összeverekedtem az apámmal. Föl akarta venni az egyetlen rendes ruhámat, a sötétkéket. A nőjéhez ment a kórházba. – Csak most az egyszer add ide! – Tépett ingben, borotválatlanul állt az asztalnál. – Öreg linkóci – mondtam neki. – És akkor két ököllel verte a homlokát. – Te mondod ezt, akinek Andersent olvastam, te?! – Aztán a könyveket kidobálta a szekrényből. – A Bibliát keresem, beviszem neki a kórházba. – Szakadt a könny az arcáról.

Mádai magához vonta Veronkát.

– Ezt hurcolom, ez van bennem, hát most hogy beszéljek másról?! Mit mondjak neked a szerelemről, amikor az apám hangját hallom?

– Adj bort. Enni szeretsz? Én mindig olyan éhes vagyok.

Mádai kolbászt rendelt. Szótlanul ettek. A fiú úgy bámult a tányérra, mintha pénzt számolna.

Veronka hozzábújt. Fél kézzel a pohár felé nyúlt. Aztán valósággal a fiú hóna alá csúszott. Hirtelen fölnézett.

– Mit mondott Bartos? Agyalunk? Nem, ezt Dezső mondta. Ide figyelj, honnan van benned ez a gőg? Miért nem érdekel senki? De én lemegyek a bányászok közé! Most abbahagyom ezt a regényt, ezt az Ottót. Neked még nem beszéltem róla? Hát rossz, vacak! Te mindig jót írsz. Mit érsz vele? Szakállad van, ilyen szakállad!… Nem érzed?

– Hallgass, Veronka!

– Nem akarod hallani? Mint az előbb Bartost. Na jó. Te meglátod, milyen jó tanulmányokat ír majd Dezső. Igazi, nagy tanulmányokat. Tudom, nem nagyon bíztok benne, de majd meglátod! Ő olyan kedves. Beveti az ágyat, és ha hazajön, mindig hoz nekem valamit. Kicsit talán félszeg, de ha igazán ismernétek…

Két kézzel átfogta Mádai nyakát.

Az lenézett rá. Akár egy lassan elvesző, alvó tájra.

– Tölts még. Éjjel kétsoros verseket mondunk egymásnak az ágyban, mindenféle butaságot. Sírverseket. Persze élőkre. Itt nyugszik Emerikusz Paku. Nuku! – Nevetni kezdett. – Te hogy alszol? – Itt nyugszik…

– Menjünk, Veronka.

– Tessék?

Mintha madarak távolodnának, és végül már csak egy légy dong az üres szobában.

Veronka karja lassan lecsúszott a fiú nyakáról. Egy elhajló arcot látott, aztán már állt. Ahogy kiértek, közel hajolt Mádaihoz.

– Fényes a szemed.

Többet nem beszéltek. Veronka ásított, aztán felnevetett.

A kapuban egy férfi állt kalapban, sállal. Veronka hozzáfordult.

– Dezső!

Mádai köszönt mögötte. Nem fordult meg.

– Hol voltatok? – kérdezte Dezső.

Jólesett ez a kérdés. Ahogy Dezső a keze után nyúlt, az ócska lépcsőház. Ismerős zajok áradtak felé az ajtók mögül. Oly boldog volt ez a perc, hogy meg kellett állnia.

Dezső visszaszólt:

– Megint romlott szalámit vett anyád.

Veronka fél kézzel elkapta a korlátot, a másikkal lerántotta a cipőjét, és a sötétbe vágta:

– Hülye! Hülye!

Szoba a harmadikon

– Az a szoba Gézatelepen!… Oly kicsi, oly szűk, hogy jóformán meg sem lehet benne fordulni – egy lyuk, egy repedés! A vállalattól kaptam, hát persze. Maga az épület régebben szálloda lehetett, most már csak lakatlan hodály, autószerelő műhellyel az udvarban. A kulcs a lépcső mellett, egy repedésben. Tessék, induljunk! Az első emeleten még semmi baj, az első emeleten még villanyt is gyújthatok neked. Kőfolyosó, oldalt kis ajtók. Az irodák. Még a másodikon is van villany. Igaz, a kőkockák már eltűntek, akárcsak a folyosó végén az ajtók. A fal sincs sehol, és belépsz az égbe. De egy vékony deszkára lépsz – aztán fel a harmadikra! A harmadikra, ahol én lakom.

– Mit képzel, Pártos – mondták, amikor lejöttem Gézatelepre –, majd mi gondoskodunk lakásról. Elvégre maga mégiscsak csoportvezető.

Még jó, hogy csoportvezető vagyok. Kész szerencse.

Villanyról már szó sincs a harmadikon. Gyufa vagy gyertya a kezedben, úgy mászol fölfelé. A deszka váratlanul elvékonyodik, és ha nem ismered az utat, potty! Egy oldalmélyedésben szék, azon lavór. A fürdőszobám. Aztán egy ajtó, és most lépjünk be. Mit is mondtam az előbb? Lyuk? Repedés? Hát igen. Éppen csak egy vasággyal, asztallal, két székkel. Akad kályha is, be is fűthetsz. Csak az a baj, hogy a szoba mellett nincs semmi, és hogy alatta sincs semmi. Ráépítés. Aztán úgy hagyták, és most ez a ferde emelet lóg bele a levegőbe. Ez a szoba.

Hát először is, ide egy nőt felhozni!…

Te mész előre, gyújtod a gyufát, egyiket a másik után, a nő mászik mögötted. Itt beszélj aztán… tessék, udvarolj! Hogy már az első pillanatban úgy érezted, nem tudnál nélküle élni. Talán kérdezd meg, olvasta-e Sam Smallt? De talán mégis inkább arról beszélj, hogy hová tegye a lábát. Nem, hát aki aztán ide feljön!…

Thelma Buffaló feljött.

Egyébként, ha érdekel, a moziban ismertem meg. Egy szeplős képű cowboy lasszót dobott a kezére, a lábára, aztán a nyakára. Thelma Buffaló mosolygott – és egy szempillantás alatt kint volt a hurokból. Éppen csak egy mozdulat…

A kis Perényi mutatta be előadás után. A kis Perényi még Pestről ismeri. Aztán hármasban ittunk valamit, a szeplős képű cowboy nem jött velünk. – Rossz a gyomra – mondta Thelma Buffaló –, és különben is szeret korán lefeküdni.

Aztán úgy történt, hogy a kis Perényi lemaradt, és Thelma Buffaló feljött hozzám. Egyik kezemben gyertya, a másikat hátranyújtottam neki.

Ahogy aztán odabent az asztalra állítottam a gyertyát, körülnézett.

– Kedves kis hely. – Leült a vaságyra és rugózott. Földobta a pokrócot, mintha mindjárt be akarna bújni. Aztán belelapozott egy könyvbe. – Nézd csak! Ez valami jogi dolog… Te ilyen tudományos ember vagy, Bumika?

Ott álltam a falnál. A gyertya megvilágította az egyetlen képet. Nő fürdőruhában a tengerparton, angol képeslapból.

– Hagyjuk ezt a Bumikát, és nem vagyok tudományos ember, csak vizsgára készülök. Ügyvéd leszek.

Meglepett reccsenés.

– Eláshatod magad!

Aztán arról beszélt, hogy most egész jól keresek, és hogy mint ügyvéd… szóval, eláshatom magam. De már úgy, mintha régen ismerne.

Álltam a falnál, és azt gondoltam: reggel megy a nő, reggel vagy délben. Jó alakú, vörös nő, de holnap megy innen. Mondjuk, egy-két nap. Bumika, köszönöm szépen!…

Ahogy később egymás mellett feküdtünk, tovább beszélt.

– Kell is neked az a vacak vizsga!

A hold megvilágított egy sávot a térdén, végighúztam rajta az ujjamat. Jó testű nő, nem is tudom, mikor volt ilyen ebben a szobában, de mit akar ezzel a vizsgával?

– A papa-mama akarja! – Felnevetett. Az egész házban visszhangzott a nevetése. – Ne is tagadd: papa-mama akarja! Ügyvéd úr… doktor úr. – Felült az ágyban, és hajlongani kezdett a sötétben.

Beállítottam az ébresztőt.

– Holnap korán kelek, átmegyek Tihanyba.

Ásítottam is, de ő nem akart aludni. Beszélni akart.

– Ide figyelj, Bumika, magyarázd meg papa-mamának, hogy az ügyvédi címet megsütheted. Mit érsz vele? Bedugnak egy skatulyába hat másik bogár közé, aztán soha többé nem vesznek elő. Azt hiszed, nem láttam azokat az irodákat?

Én meg csak hogy éppen kérdezzek valamit:

– Hogy kerültél oda?

– El akartam válni a férjemtől.

– Bocsánat. (Én állat! Éppen ezt kellett kérdeznem, most aztán nyakon önt az egésszel, férj, válóper…)

Thelma Buffaló megfogta a kezemet.

– El akartam válni, azért mentem ügyvédhez. Ott láttam olyan cserebogarakat, de mind olyan öreg és kiszáradt, hogy semmit se bíznék rájuk.

Jó, gondoltam, megúsztam a válópert. De nem! Még csak most jött az igazi!

– Csak tudod, aztán mégsem váltam el.

– Meggondolja az ember.

– Nem arról van szó, hanem Albatrosz annyit sírt, hogy nélkülem semmihez sem tud kezdeni, hogy nélkülem tönkremegy.

– Albatrosz?

– Nahát a férjem. Artista, untermann. Ő van alul, aztán a hasán ugrál a négy Kárpáti. Így hirdették őket.

– Jó erős lehet.

– Á, nem erősebb, mint én. Kinyomjalak, Bumika?

– Nem, köszönöm. És aztán mi lett Albatrosszal?

Most már beszélni kellett, most már benne voltunk. A hold lecsúszott az ágyról. Sötét lett, olyan sötét, hogy minden elsüllyedt körülöttem. Valahol lent recsegett a lépcső, de tudtam, hogy nem jön senki.

– Rémesen el volt kenődve szegény fiú. Először fenyegetőzött, de attól nem ijedtem meg, aztán addig nyavalygott, hogy végül is… – Elhallgatott. – Mindegy, most már mindegy.

Talán végre abbahagyta volna, de akkor meg én kezdtem.

– Miért akartatok elválni?

Kicsit oldalt fordult az ágyban, lábát a falhoz támasztotta, talpával sikálta a falat.

– Á, olyan ügyetlen! Sosincs szerződése, ez így nem jövő.

– Jövő – ismételtem –, jövő…

Talpa sikálta a falat, mintha denevér röpdösne. Egy pillanatra abbahagyta, aztán megint… És ez a hőség! Hiába volt nyitva az ablak, a szoba okádta a meleget.

– De gondold meg! – A lába lecsúszott a falról. – Mégis, kell, hogy valami alapja legyen az egésznek. – És most olyasmit mondott, hogy fölnevettem. – Amire építeni lehet.

– De hát egy untermannra csak lehet építeni?

– Csudát! – Megint fölemelkedett a lába. – Ha egyszer sosincs szerződése! Mi van neki? Egy kézenállása Kecskeméten! De az is mikor? Karácsonykor!

– Karácsony… messze van.

Karácsony! Furcsán hangzott ez a szó a dögmeleg szobában.

– Azért mondom. – Felém fordult, belebámult az arcomba. – Ha van valami, hát azt meg kell fogni. Mit akarsz a vizsgákkal? Papa-mama nem érti, hogy a jövőd…

– Hagyjuk a jövőmet!

Ez aztán gyönyörű! Felhozok egy nőt, és első éjjel elkezdi építeni a jövőmet.

Reggel még aludt, amikor fölkeltem. Hagytam aludni. Mielőtt elmentem, fölírtam egy cédulára: „Kenyér és zöldpaprika az asztalon, kulcsot tedd le a földszinten, a repedésbe.” Aztán magára hagytam, aludjon csak. Aludjon, egyen kenyeret és zöldpaprikát, aztán menjen. Nappal még le tud mászni a deszkán.

Indultam a hajóállomás felé. Útközben, ahogy néztem a nőket, arra gondoltam: melyik jönne fel abba a szobába? Ismered az utat az üdülők között az állomásig? Hát láthatsz annyi nőt, amennyit csak akarsz. Ilyenkor indulnak a strandra azon a poros utcán. A fák szakadozott lombjain át egy-egy fehér folt: az ég és a Balaton. Igen, ilyenkor kezdődik a nők vonulása. Halásznadrág, lófarok frizura vonult előttem nejlonszatyorral. Magas nő, jó barna a válla, széles, piros öv a derekán. Feljönne-e a szobámba? Á, nem olyan nagy eset, egy kis fürdés este a Balatonban, aztán heverés a parton vagy még odabent a vízben! Igen, még a vízben elkapják. De abba a szobába nem jönne fel!

Még akkor is erre gondoltam, amikor hajóra szálltam. Meg hogy kik is voltak eddig nálam? Egy tanárnő Sopronból, egy kézilabda-válogatott, akit faképnél hagyott a vőlegénye…

És akkor nevemet hallottam ott a hajón.

Elrepültek mellőlem a nők, és csak azt a gyűrött szélű szalmakalapot láttam a vízen.

– Pártos! – mondta a szalmakalap. Az arcot nem lehetett látni, csak a vékony, vászonruhás alakot a motorcsónakon. Aktatáska a hóna alatt, mintha ezen lebegne a víz fölött.

– Hogy így rám talált, Király kartárs! – Kicsit kihajoltam a korláton.

Fölnézett. Most már a sovány, gyűrött arcát is láttam, mintha örökké fogfájás gyötörné.

– Engedje meg, hogy figyelmébe ajánljam Sebes Jecsut, a tihanyi Fagyi presszóból.

– Éppen oda megyek.

– Nézze csak át az elszámolást. – Arca megint eltűnt a kalap alatt. A motorcsónak kicsit eltávolodott, de azért csak jött a hajó mellett.

– És ha Füreden egyszer benézne az Édeskébe.

Király hallgatott a vízen. Úgy kísért, mint az árnyék. Kedvem lett volna megkérdezni, merre megy? Mert én itt jobbra levágok, na viszlát! – De hát, ha egyszer a Balatonon akadtunk össze! Ez mégsem a József körút.

Nem, a Balaton nem a József körút, és mi csak mentünk egymás mellett, én a hajón, ő a motorcsónakon.

– Azt talán tudja… – a kalap széle megbillent –, hogy Almásiné jött le Pestről az Édeskébe.

– Hogyne, ő a gebiner.

– Akkor talán azt is tudja, hogy a két gyerekét is lehozta, hét végén a férje is lejön. Mind itt akarnak meghízni.

– Gondoltam is, hogy átszaladok Füredre.

A motorcsónak fölbúgott, távolodott, Király fölnézett, egyenesen az arcomba.

– Jól lesült. Strandolunk?

– Nem, csak a Balaton.

Király nem szólt semmit, elszállt a vízen.

A rohadék! Majd azt jelenti, hogy én csak süttetem magam. A nap égetett a fedélzeten. Mellettem egy sárgasálas nő és egy láda paradicsom. Aztán már láttam a mólót, mint egy hatalmas könyököt benyúlni a vízbe.

A tihanyi dolog, a Fagyi presszóban, büdös volt, nagyon büdös. Sebes Jecsu, a vezető, szépen a maga kezére játszott. Ahogy én láttam, csinos kis pénzeket úsztatott el.

Nincs vita, meg kell tenni a jelentést.

Még hogy lesültem!… Hát talán kimehetek a napra! Ez a Király csak járja a Balatont, aztán mindenfélét összefirkál az emberről. Már biztosan Tihanyban is körülszaglászott.

Sebes Jecsu mindenfélével traktált, nem kétséges, itatni akart. Ha Királlyal is így próbálkozott, keresztet vethet magára.

Otthon a kulcs nem volt a repedésben.

– Már dinnyét is hoztam! – mondta odafent Thelma Buffaló. – Képzeld, Bumika, leszóltam az árusnak, és kötélen leengedtem a szatyrot.

Az asztalnál állt az ócska fürdőköpenyemben. Előtte hatalmas görögdinnye, aztán két sárga.

– Ne haragudj, de nem volt kedvem lemenni! Az a deszka, ott a lavórnál!…

– Artista vagy.

– De nem kötéltáncos! – Nevetett. – Mi vagyok én? Ibi, a glóbuszon? Annak semmi se lenne! Vagy a két Jajának… Nem kérsz dinnyét? Nem szereted? – Felém fordult, de csak egy pillanatra, aztán kihasított egy jókora szeletet a görögből. – Nálunk odahaza mindenki szerette, de azt mondd meg, Bumika, miért esett még jobban, ha a lépcsőn ette az ember?

Ült a széken, a lábát lógázta.

Leültem az ágy szélére. Meddig eszik nálam dinnyét? És ez a Bumika!… pedig különben még ebben az ócska köpenyben is formás.

– Már nem is voltam gyerek, ne hidd! és mégis kimentem a lépcsőre az öcsémmel, és ott ettük a dinnyét, aztán jött a Willman Rudi meg a fiúk a házból.

– Azt hiszem, azon a lépcsőn nem lehetett közlekedni.

Letette a dinnyét.

– Ha arra gondolsz, hogy a fiúk meg én… hát akkor tévedsz! Egyszerűen nem mertek hozzám nyúlni!

Kételkedő pofát véghattam, mert folytatta:

– És még később se!

– Hol laktál?

– Az Ipar utcában. – Nem engedett szóhoz jutni. – De nem az számít! Az számít, hogy mindig kés volt nálam.

– Kés?

– Aztán ha este mentem haza, és a fiúk akartak valamit…

– De mégis, egy kés!…

Ő ezt már nem is hallotta, belemerült a dinnyébe. Én meg előhalásztam a jegyzeteimet, tanulni próbáltam. Az öreg Slajminál vizsgázom, az pedig nem ismer tréfát.

– Jaj, Bumika, már megint ezek az ócskaságok!

Erre vártam. Most aztán kipakolok!… Térdemre eresztettem a jogot és elkezdtem.

– Nézd, Thelma…

Felnevetett. Hátradűtötte a fejét, úgy nevetett. Egyik kezében a dinnye, a lé rácsorgott a térdére.

– Jaj, Bumika, nem vagyok én Thelma! Csak nem képzeled, hogy így hívtak az Ipar utcában… meg Buffalónak!

Ez úgy tetszett neki, hogy csuklani kezdett a nevetéstől. Aztán ahogy magához tért:

– Rózsi vagyok, Csordás Rózsi, csak hát ezzel a névvel nem léphettem fel mint pankrátor.

– Mit beszélsz!

– Tudod, amikor még volt női pankráció, negyvenhétben. Fogadni mernék, hogy láttál is! – Előrehajolt a széken. – Mondd, ott voltál, amikor Miss Hiszpániával mérkőztem? Őt utáltam egyedül a lányok közül, már az Ipar utcában utáltam, olyan felvágós volt. – Hirtelen az éjjeliszekrényre nézett, a kis órára. – Jaj, mindjárt kezdődik az előadás!

Elkísértem. Beültem a moziba, néztem a „számot”. Ez a nőm, és egy cowboy körüldobálja tőrrel.

Aztán elmentünk egy kicsit inni meg táncolni. Úsztunk a Balatonban. Jól úszott, sokáig bírta a víz alatt. Csontok borították az iszapos partot, apró, szálkás csontok. Rózsi, ahogy kijött a vízből, megborzongott.

– Mi a csuda ez?

– Halak… kivetette őket a víz, aztán ez maradt meg belőlük.

Valóságos kis dombok, végig a parton. Egy kutya bukkant fel, beleszagolt a homokba, aztán eltűnt.

Odafent a szobámban azt mondta Rózsi:

– Unom már ezt a cigánykodást, jövőt szeretnék, anyagi alapot.

Én mint anyagi alap!… És különben is, mit akar tőlem ez a nő?

Nem sokáig gondolkozhattam, ágyba bújtunk. Egyáltalán, mintha mindig ágyban lettünk volna. Igaz is, ebben a szobában még ez a legkényelmesebb.

– De hát mit szól a cowboy, akivel együtt dolgozol? – kérdeztem egy éjszaka.

– Semmit. Még csak az lenne a szép!

– De hát egyedül csak nem mehet tovább.

Kinyújtotta a lábát, és a talpa megint elindult a falon, lassan sikálni kezdte a falat.

– Miért menne tovább?

– Mégis, ha lejár a szerződése. – Óvatosan hullottak bele a szavak a sötétbe. Vártam. Csak az ágy reccsent egyet. Rózsi mélyet lélegzett, akárcsak víz alól bukkant volna fel.

– Meghosszabbították.

– Mennyivel?

Kint autók vonultak el, motorok berregtek. Rázkódott, recsegett a szoba.

– Egy héttel.

Reflektor világított be, aztán megint sötét lett.

– Sikerünk van, Bumika.

Cigaretta után kutattam a sötétben, majd feldűtöttem az éjjeliszekrényt. Végre találtam egyet.

– És ha a férjed megtudja?

– Miért tudná meg? – Nevetett, de szinte már álomban.

Nem kérdeztem többet, csak fújtam a füstöt. Meddig marad? Mit akar? Jövő… anyagi alap… A jegyzetfüzetemet mindenesetre elásta. Nem tudok tanulni, elvágnak a vizsgán.

Minden este érte mentem, aztán följöttünk és ágyba bújtunk.

Különben utaztam, nappal alig voltam otthon.

A tihanyi Fagyiban egyre csúnyább dolgok derültek ki. Sebes Jecsu ügye cudarul állt. Egyszer, amikor magunk voltunk az irodában, megkérdeztem:

– Miért kellett egyszerre ennyit kivenni a pénztárból?

Elvörösödött a kopasz homloka.

– Még nem bizonyosodott be semmi!

– Csak ha majd kiküldik a könyvelőt. Az ellenőrt.

Nyelt egyet, és mintha apró buborékokban szállna szét az arca.

– Nézze – mondtam –, másnak is volt már hiánya, de hogy egyszerre ennyit kiemeljen!…

Ezt még Rózsinak is elmondtam. Hogy ilyen ostoba legyen valaki, mint Sebes Jecsu!

– Egyszerre akart meggazdagodni.

Rózsi hallgatott. A Hangulat presszóban voltunk előadás után. Behallatszott a vonatfütty meg a hangosbemondó. „Szerelvény érkezett a harmadik vágányra!” Azért a zongorista is elég jól hallatszott, a Szemes Karcsi. Dupla fekete a zongorán. Fölhajtotta, és felénk mosolygott.

– Kedves fiú – mondta Rózsi.

– És milyen sokat keres! Én, igaz, megvesznék, ha ilyen helyen kéne zongoráznom, az állomás mellett, de aztán a pénz miatt nem panaszkodhat.

– Talán még több pénze van, mint annak a pesti pasasnak? – Rózsi belenevetett a tükörbe.

– Milyen pesti pasasnak?

– A barátodnak, aki tegnap jött le Pestről, és akivel szépen egyedül hagytál.

– A Kálmán!… Istenem, szórakozni akart. Nekem dolgom volt, végre megtaláltam a jegyzeteimet.

– Tudod, hogy vitorlázni hívott? – Rózsi hozzám hajolt. – De már csak megmaradok az én Bumikámmal.

Egy éjszaka szélvihar jött. Először akárcsak egy kavics gurulna végig a padlón, aztán több, egyre több… és már recsegett a lépcső, a mennyezet.

Rózsi aludt.

Föléje hajoltam, néztem az arcát.

Pongrácz Klári, a fagylaltos lánya, sírógörcsöt kapott egy ilyen éjszaka, és többé sosem jött fel.

Rózsi egyenletesen lélegzett. Úristen, hol lakhatott ez eddig!… Milyen szobája volt, milyen ágya…

Én mentem el, úgyse tudtam volna aludni. A Matrózban megittam valamit, aztán kódorogtam. A szél üvöltött, bőgött körülöttem. Esni nem esett, csak a szél, a por!… Elmebaj ilyenkor kint lenni. A gomba alakú közért előtt megfogta valaki a vállamat.

– Ide figyeljen! Kiküldték a könyvelőt.

Ő állt mellettem, Sebes Jecsu. Vászonkabátja kigombolva, keze zsebre dugva. A közért fényköre megvilágította a járdát, egy részt az országútból. Autók robogtak mellettünk, biciklik szálltak el.

– És maga?

– És én? – A sarkán himbálta magát, még mindig zsebre dugott kézzel. – Felfüggesztettek… egyelőre. Aztán ha rám olvassák…

Ketten álltunk a fényben. Úgy éreztem, hogy a pult mögött sincs senki, Sebes Jecsu rám nézett, bólintott.

– Jól felkavarta ezt az ügyet.

Újabb szélroham jött, port vágott az arcomba, egy pillanatra megvakultam.

– Azt hiszi, hogy különben megúszta volna? – Oldalt léptem, elindultam az állomás felé.

– Mindenesetre megtette a magáét. – Jött mögöttem a szélben és a sötétben. – Kiérdemelte a prémiumot!

– Nem tudok semmi ilyenről.

– Jól adja!

Mentem, és ő jött mögöttem. Ha megálltam – megállt. Elindultam – elindult.

Olykor mintha lemaradt volna, de aztán újra megszólalt:

– Tőlem is megkaphatja a prémiumot.

Kint voltunk a parton, az elhagyott kabinok mellett. Kis drótkerítés. Itt szállnak vízbe a potyázók. A csontokat is láttam, a halak csontjait.

– Nézze, most már elég! Maga annyit emelt ki…

– Visszatettem volna, de most már mindegy.

– Én is azt mondom – és jó éjszakát!

Megfordultam, egy pillanatra szembekerültünk. Rám bámult, aztán hátrébb húzódott. A lépései elvesztek a homokban.

– Ha lesz valami, jelentkezem!

Ezt kiáltotta utánam:

– Legyen szerencsém!

Azzal indultam hazafelé. Elértem a közértet, a házat, fel a recsegő lépcsőn. Egyik gyufa a másik után, egyszer még kitöröm a nyakamat. Igazán vehetnék már egy elemet… A falnál a lavór… a lyuk.

Rózsi aludt.

Idebent ez a nő, odakint Sebes Jecsu. Szinte láttam, hogy köröz az éjszakában, aztán megáll a ház előtt, áll és vár. Mi közöm nekem az egészhez! Csak egyszer levizsgázzak!

 

– Senki se csinálta volna különbül.

Ezt mondta Király. Ő már fedélzeten volt, amikor én hajóra szálltam. Szalmakalap, aktatáska… és az a hideg, pincearc. Az ember nem tudja, mi van mögötte.

– Más is megtette volna. – Leültem mellé.

– Azért ez tiszta munka volt. – A fejét csóválta. – Sebes Jecsu… Tudja, hogy nálam volt a felesége?

– A felesége?

– Gondolhatja, miért. A régi lemezek… Két gyerek, mi lesz velük? De hát én nem tehetek semmit. – Ujjait mozgatta a levegőben a vékony, dohányszínű ujjait. – Mit lehet itt tenni?

– Két gyerek.

Belehajolt a vízbe, mintha ott látott volna valamit. – Maga mindent megtett, amit csak lehetett. – Visszahúzta a kezét, úgy mozgatta az ujjait, mintha vizet fröcskölne.

Körülöttem megint kiszivattyúzták a levegőt. A nadrágom vasalását néztem, a cipőm orrát, a hajó deszkáját.

– Ez a Balaton! De igazán, mint egy képeslap.

– Kék ég, vitorlák… Festői, valóban.

Ezt mondták mellettem. Emberek jöttek a korláthoz, aztán újra elmentek.

A hajó felbőgött, megérkeztünk Nádasdra. Király kezet nyújtott a mólón, elbúcsúztunk. Ő a szálloda felé ment, én meg ide, a mólóbárba. Utánanéztem. Ott viszi az aktatáskában Sebes Jecsu életét, az enyémet és még hányat… – de nekem beszél a két gyerekről!

Miért ne? Most is azért jöttem a mólóbárba, mert a mixernő…

Otthon, Gézatelepen, a kulcs lent volt a repedésben. Alatta összehajtott irkalap: odafent elolvastam. Azok a csámpás betűk… egy elemista szebben ír! Megszólítás nélkül, mindjárt így kezdte:

„Nem szabad, hogy valami rosszat gondoljon rólam az én Bumikám, de Kálmán olyan kedves fiú, és már annyit hívott, és csak nem bánthattam meg…”

Megálltam egy pillanatra az olvasásban. Kálmán? De hiszen az a barátom, a „pesti pasas”. Szóval, kedves fiú…

„…és tudod, vitorlázni hívott, de igazán már nem először, és már azt is mondta, hogy én nevetséges vagyok, és van neki itten egy barátja, rém jó pofa, örökké olyanokat mond, hogy az ember majd szétreped, és annak van vitorlája, és most négyesben járjuk egy kicsit a Balatont, mert egy nőismerőse is van neki, mármint Kálmán barátjának, egész helyes, és már jól összebarátkoztunk…”

Vitorlásparti négyesben. Igazán kedves.

„És szóltam is volna neked, de te nem voltál otthon, és olyan hirtelen jött ez az egész. Nem azért mondom, de te még csónakázni se vittél, csak ültem ott a szobádban, mert egyedül még lemenni is féltem azon az undok deszkán, és csak penészedtem melletted, persze azért te nagyon kedves fiú vagy, és én tudom, hogy nem nyaralni jöttél ide, és még az ügyvédi vizsgát is le kell tenni, hogy ne legyen semmi difi papa-mamával.”

Az ügyvédi vizsga. Szóval már letehetem, már nincs vele semmi baj. Ezt a vacak kis!…

„De nehogy valami csacsiságot csináljon az én Bumikám, mert azért én visszajövök, csak még nem tudom mikor, mert lejárt a szerződésem, és Kálmán, aki aranyos fiú, abban is segít, és nekem gondolnom kell a jövőmre. Pá! Pá!

Rózsi”

Álltam az asztalnál, kezemben a levél. Újra elolvastam. Nehogy valami csacsiságot csináljak. Mit képzel ez a nő?! Hát ki mutatta be Kálmánnak, hát ki hagyta ott Kálmánnal?! Hát nem látta, nem vette észre, hogy ki akartam tenni?! És most majd még talán főbe durrantom magam, mi?! De hát látott is ez engem? Törődött is ez velem? Csak a szoba… a biztos alap… és hogy valami jobb akadt, pá, pá, Bumika!

Csak megszabadulni az ilyentől!

Elővettem a jegyzeteimet, de csak az ágyra néztem, az üres ágyra. Szinte láttam azt a mozdulatot, ahogy a lábát fölnyújtotta a falra, és a talpával sikálta.

Kaparászás hallatszott lentről, vagy mintha kavicsot dobnának a lépcsőre. Az ajtóhoz ugrottam, leszóltam a sötétbe:

– Rózsi!

Semmi válasz.

Előrementem a lavórig, a „fürdőig”. Megálltam ott, ahol a deszka elkeskenyedik. Végig le lehetett látni a lépcsőházon át az udvarba. Egy sötétzöld ág ingott odalent, mintha valaki hajlítgatta volna.

– Rózsi… várj, mindjárt lemegyek.

Tüsszögés hallatszott lentről, náthás vihogás.

– Csak jöjjön!

Megismertem a hangot. Sebes Jecsu! – Az árnyéka imbolygott odalent. A lépcső nyikorgott, mintha nekifutott volna – aztán semmit.

Fölegyenesedtem. Arrébb húzódtam a mélyedésbe, a lavór felé. – Maga az? – kérdeztem.

Megint a kaparászás, akárcsak egerek futkosnának.

– Mást várt – mondta –, igazán sajnálom.

– Mit akar?

Most mintha a cipőjét dörzsölné a lépcsőhöz, csak dörzsöli, dörzsöli, és nem hagyja abba. Akárcsak egy álomban: valaki az ajtó előtt törli a lábát, és nincs odakint senki.

Végre megszólalt:

– Mi a totótippje? Miért jöttem? – Elfulladt a hangja. – Az ellenőr megállapította…

A lavór mellé lapultam, akárcsak fürödni akarnék.

– És én most mit csináljak?

Megint a tüsszögő nevetés.

– Maga semmit! Maga már mindent rendbe tett… – Gyorsan beszélt, mintha félne, hogy nem tudja végigmondani. – Én meg eljöttem… ahogy megbeszéltük.

– Jobb, ha hazamegy. – Szinte már belekönyököltem a lavórba. Vissza a fal felé. Pókhálóba akadtam, tépkedtem a hosszú, vékony szálakat az arcomról, a kezemről tépkedtem a szálakat.

– Nem – mondta odalent Sebes Jecsu –, ezt elintézzük. Egyre inkább tele voltam pókhálóval, és ahogy belegabalyodtam, egyszerre csak kitört belőlem:

– De hát maga csalt! Csaló! Igenis… közönséges csaló! Le tudtam volna rohanni, ököllel a képébe vágni, aztán lerúgni a földre. – Még ő pofázik, amikor…

– Pár évvel megússza.

– Köszönöm – nyikorgott odalent a lépcső. Aztán csönd lett, majd mint egy forró lehelet. – Tud imádkozni?

Mire én a lavórból:

– Ne hülyéskedjen!

De akkor elkezdte:

– Miatyánk isten…

A fal és a lavór között ingtam.

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… Ha már mondja, mondja rendesen!

– Látom, készült. – És csak vihogott. Aztán mélyen beszívta a levegőt, és egyszerre fölzendült a lépcső. Mintha többen is nekirohantak volna, mintha többfelől is futnának…

Az elsőt már elérte.

Szorosan a falhoz húzódtam. A lavór leesett csörömpölve, végiggurult a lépcsőn. A nyikorgás abbamaradt, de csak egy pillanatra.

– Ember, álljon meg!…

Csak a futás hallatszott. Nyekkent a korlát, ahogy vette a kanyart.

– Hé… vigyázzon! Nem tud feljönni…

Nem is hallotta, csak száguldott fölfelé. Visszacsúszott, talán megbotlott egy lépcsőben. Halkan szitkozódott, aztán újra elindult.

Egyszerre leállt.

Aha, most jutott el a deszkához. Ez meglepte, erre nem számított. Most biztosan gyufa után kotorász… Csak visszafordul.

– Menjen… menjen vissza! Hallja?…

Megreccsent a deszka.

Ha odaér, arra a helyre, ahol a deszka elvékonyodik…

Újabb reccsenés. Elindult fölfelé a deszkán.

A falnál vártam. Jó… Most már csak jöjjön. Az ajtót behúztam, hogy semmi fény ne legyen mögöttem, hogy még csak ki se szűrődjön semmi fény.

A szuszogást hallottam. Közelebb… egyre közelebb…

Mindjárt odaér, arra a helyre.

Holnap fölszedik, vagy még ma éjszaka.

Az ág ingott odalent a sötétben.

Egyérintő

A Sólyom kocsmából mentek ki a térre. Nagy Opra puha, szürke kalapban, zsebre dugott kézzel, felsőtestét himbálva. Olyan unott, közönyös arccal (igazi rolópofa!), mint akinek sejtelme sincs, hogy mögötte jön az öccse. Az alacsony, széles vállú kis Opra egy dugót rágcsált. Akárhova ült be: kocsmába, vendéglőbe, kávéházba, mindig „szerzett” egy dugót.

A nagy körben, a csúszda mögött megálltak.

– Meghúzzuk a pályát – mondta a nagy Opra.

Kis Opra a bátyja karjába dőlt, aki négyszög alakban körülvonszolta. Kis Opra sarka nyomán kialakult a pálya. Aztán meghúzták a félvonalat.

Nagy Opra rongylabdát szedett elő a zsebéből.

– Szeretném, ha nem csalnál.

– Nem szokásom – kis Opra vigyorgott, és dugót köpött.

Fölálltak. Nagy Opra kezdte a játékot, az egyérintőt. Az öccse egyből visszarúgja a labdát, a jobb sarok felé. Nagy Opra ott volt. A bal sarokba kapta a labdát. Onnan is visszavágta. Olykor egy félmozdulattal igazított valamit a kalapján. Az öccse hol közelebb jött, hol eltávolodott. Egyik lábról a másikra szállt a labda, mintha még csak egyszer érintették volna. Akkor a nagy Opra cipője orráról elcsúszott – ki a pálya szélére.

– Egy-null – mondta az öccse.

Nagy Opra nem szólt semmit, behozta a labdát, és tovább játszottak.

Árnyék esett a pályára. De maga a sovány, gyűrött arcú fiú se volt több, mint az árnyék. Jobbra-balra ingatta a fejét, ahogy szállt a labda.

– Az embernek megfájdul a feje, ahogy néz benneteket – mondta egész váratlanul.

– Nem kell, hogy nézz bennünket, Patkány.

Nem lehetett tudni, ki szólt. A két Opra arca mozdulatlan volt. Egyáltalán észre sem vették Patkányt.

Az ott állt a pálya szélén, hallgatott egy darabig, aztán megint megszólalt:

– Azért ez unalmas lehet.

Nagy Opra hanyagul, elegánsan a jobb sarokba pöccintette a labdát, az öccse későn futott rá.

– Egy-egy.

– Mindennap ezt csináljátok? – kérdezte Patkány. Nem felelt senki, de ő nem is várt feleletet. Kis idő múlva újra kezdte. – Persze, ha valami jobb akadna… olyan, ami nektek való…

A labda egyik sarokból a másikba vágódott, lábról lábra, földet sem ért. És mintha már nagyon, de nagyon régen játszanának itt a téren, a csúszda mellett. Patkány leguggolt, a kavicsos földet morzsolgatta.

– Azt mondják, a Kávést jól elintéztétek… megjegyzem, undok alak volt.

Nagy Opra oldalról az arcába rúgta a labdát.

– Mit akarsz ezzel?

– Ki beszélt neked a Kávésról?

Mind a ketten ott voltak a Patkány mellett. Fölállították, mint valami zsákot.

– Mindenki tudja, a Kávésra sokan haragudtak.

– Nekünk meg semmi bajunk nem volt vele.

Patkány arca a két Opra között egészen összezsugorodott. Egyébként nem látszott ijedtnek, mint ahogy az sem lepte meg, amikor előbb az arcába rúgták a labdát.

– Én csak azt mondtam, unalmas lehet mindig egyérintőt játszani.

– Mi közöd hozzá?

– Tudsz jobbat?

– Talán. – Patkány kicsúszott a két Opra közül, hátrébb lépett a csúszda felé. – Talán tudok valamit.

Kis Opra fölnevetett.

– Te tudsz valamit… Te?!

Nagy Opra belerúgott a labdába.

– Nincs itt már semmi üzlet? Mert mondjuk, kirámolok egy kirakatot, vagy…

– A Kávésra gondolsz?

– Mindegy, hogy kire vagy mire gondolok! Az ember alig tud hozzájutni egypár pengőhöz. És egyáltalán, kinek van ma pénze?

Patkány fölhúzódzkodott a csúszda vasrúdján. Úgy lógott a lába, mint egy rongybabának.

– A Príma Pofának mindig van pénze. Ki kap annyi külföldi holmit, mint a Príma Pofa?

– Azt mondják, svéd.

– Csak a felesége, de ez most nem fontos. – Patkány lehuppant a földre. – Az öreg Steiner bácsi már legalább ötször rontotta el a Príma Pofa üzletét.

– A mosodás?

– A mosodás.

Nagy Opra levette a kalapját, forgatta, forgatta a kezén. – Múltkor sírt, hogy nem megy a mosodája…

– Mintha abból élne!

– Tele van külföldi dolgokkal, kávé, tea, ruha…

– Azért van ott belföldi holmi is.

Összenevettek. Aztán megint a Patkány beszélt.

– A Príma Pofa nem szereti, ha beleköpnek a dolgába. Az öreg Steiner határozottan kellemetlen.

Nagy Opra megfogta a Patkányt, mintha föl akarná akasztani a rúdra.

– Hozzánk küldött a Príma Pofa?

– Én ajánlottalak benneteket. Tudjátok, hogy hallgat rám.

– Sürgős?

– Holnap ugyanitt megmondom.

– És ami a dolog másik részét illeti…

– A Príma Pofa nem sajnálja a pénzt. És az öreg Steiner határozottan kellemetlen.

– Azért nehéz ügy… – Nagy Opra a kalapját tologatta. – Sokan ismerik az öreget, sokan járnak a mosodába.

– És ez a környék büdös – mondta az öccse. – Nagyon figyelik.

– Ezt Príma Pofa is tudja.

– Hol kapjuk a pénzt?

– Holnap azt is megmondom.

Patkány ezzel indult is, úgy menet közben visszaszólt:

– Igaz is, hogy van az öregetek? A tata?

– Megint megdagadt a lába, fürdő kéne neki.

– Valami jó fürdőhely… egy-két hét… Nem is rossz! – Patkány felnevetett, aztán elporzott a Rákóczi út felé.

Kis Opra a bátyjára nézett.

– Tényleg elküldhetnénk egy fürdőhelyre a papát.

– Így sose jön helyre! – Nagy Opra elfoglalta a helyét a pályán. – Hogy is állunk?

– Egy-egy.

Sötétedett már. Nagy Opra zsebre vágta a labdát, és elindultak a térről a Szilágyi utca felé. Szemközt kislányok jöttek ki a napköziből, vászontáskával a nyakukban. Kis Opra utánuk nézett.

– Nekünk mindig azt kellett énekelni, hogy „Hosszúlábú gólyabácsi, mit akarsz ma vacsorázni”.

Kis Opra megállt, úgy folytatta:

– Állva énekeltünk, aztán amikor odaértünk, hogy „Békacombot ám, jó falatot hám!” – egyszerre leguggoltunk.

Erre a bátyja is emlékezett.

– …és aki nem guggolt le mindjárt, azt elkapta a gólya. Én sose guggoltam le, akkor a Margit néni megfogta a nyakamat.

– Ja! De engem az öreg Bruck tanított…

Összenevettek.

– A Margit néni – mondta a nagy Opra – kék ruhában járt, és annyi mesét tudott, de már egyre sem emlékszem.

– Az öreg Bruck dilis volt, mindig az ember fejére ütött a pálcával.

– Múltkor a Bezerédy utcai iskolából hallottam: „Hosszúlábú gólyabácsi…” Nyitva volt az ablak, és a gyerekek odabent énekeltek.

 

Hosszúlábú gólyabácsi mit akar ma vacsorázni…?

 

– dúdolták, ahogy mentek tovább a kis utcán.

Egy üzlet előtt megálltak. Kopott orrú biciklista volt a cégtáblán, hátán dagadásig tömött kosár. Fölötte nagy betűkkel:

„Steiner gyorsan és pontosan szállít!”

A fiúk a biciklistát bámulták.

– Azt mondják, már a moziban is hirdet – bólintott a nagy Opra.

– A Pátriában meg az Eldorádóban. – És a kis Opra géphangon, mint a moziban: – Mosás? Steinernél! Tisztítás? Steinernél! Ma már minden művelt ember tudja, hogy Steiner László mosodájának nincs párja! Szilágyi utca hét, szemben az iskolával!… Pang!

Odabent egy alacsony, kopasz emberke hajlongott egy hatalmas, balkonkeblű nő előtt. A nő feje be volt kötve, kabátja alól kilógott a pongyola. Látszott, csak úgy lefutott az utcára. Steiner az ajtóig kísérte. A nő egy pillanatra megállt az utcán. Ahogy meglátta a fiúkat, széles, meglepett mosolyba húzódott az arca. Ránevetett a kis Oprára, aztán sarkon fordult és elment.

Nagy Opra utánanézett.

– Lehet benne egy kis nyomás.

– Na miért? Különben talán engem meg se nézhet? Kis Opra egy pillanatig elgondolkozott. – Erről jut eszembe, el kéne nézni a Mancihoz… tudod, a palacsintasütőhöz.

– Aki mindig ott a kirakatban dobálja a palacsintákat?

Kis Opra felnevetett.

– Micsoda mozdulatok! Sose tudnám megtanulni… – Tenyerét hosszan előrenyújtotta, mint a palacsintasütőt, kifordította és feldobta a láthatatlan palacsintát.

– Azóta potyán eszel palacsintát – mondta a bátyja.

– Szó sincs róla, csak ha nincs pénzem.

Steiner kilépett az üzletből a rolóhúzóval. Olyan volt, mint egy lecsúszott, lezüllött tengeri isten a szigonyával. A fiúknak csak annyit mondott:

– Igazán örülnék, ha nem kezdenétek ki minden nővel az üzletemben.

Mire a kis Opra:

– Először is, ez az üzlet előtt volt, másodszor is, ő kezdett ki velünk.

– De még sokkal jobban örülnék, ha az udvar felől jönnétek.

– Miért, most nem hoztunk semmi olyat…

– Akkor mit akartok?

– Egy kis baráti beszélgetést. Vagy magával már nem is lehet beszélgetni? De nagyra van!

– Bújjatok be!

A két fiú bent volt a mosodában, mögöttük dörögve lecsapódott a redőny. Aztán már Steiner is ott állt mellettük a szigonyával.

– Ti nem szoktatok csak „úgy” jönni.

Kis Opra elvigyorodott.

– Látom, bántja, hogy a múltkor kevesebbet adott azért a karóráért.

– Talán még fizet rá valamit?

Steiner a sarokba állította a szigonyát, bement a pult mögé.

– Tisztára elment az eszetek!

Mögötte a polcokon összekötött, puffadt batyuk. Gallérok egy csomóban. Nagy Opra fölemelt egy köteget.

– Ki hord még keménygallért? – Aztán hirtelen: – Azért a Grosz Ferinek mindig többet ad.

Steiner kijött a pultból.

– Ide figyelj! Mit hoz a Grosz Feri, és mit hoztok ti?

– Igaz! Múltkor is elhozott egy ékszerboltot.

– Fényes nappal rámolta ki – mondta az öccse. – Megjelent fehér köpenyben, tollseprővel, mint aki a kirakatot rendezi.

Steiner egyre csak azt ismételte:

– Mit hoz a Grosz Feri, és mit hoztok ti? Arról beszéljetek!

Nagy Opra legyintett.

– Ez nekünk igazán nem szakmánk!

Steiner előrehajolt, úgy bámult föl a nagy Opra arcába.

– Na né, a fiatalúr! Talán tűzoltó-főparancsnok lett?

A fiú elfordult.

– Hagyja már!… Azért, mert pár hónapig tűzoltó voltam…

Steiner bácsi náthásan vihogott.

– Úgy hallom, azóta már fecskendőjük sincs a Kun utcai tűzoltóknak, úgy hallom, már a kocsikra alkudtál, úgy hallom…

– Mit hallott még? Igazán érdekel!

– Jó, jó, nem akartalak megbántani, na nézd csak, hogy felhúzta az orrát a fiatalúr…

Steiner bácsi orra megremegett, mint aki befelé nevet. Így állt egy pillanatig, csöndes csuklásban. – Nem tehetek róla – mondta végül –, de ha csak eszembe jutsz tűzoltóegyenruhában… – Lehunyta a szemét, rázta a nevetés.

– Ugyan, mit mókázik? – vágott közbe a kis Opra. – A papa is tűzoltó volt.

Steiner még mindig lehunyt szemmel ingatta a fejét. – A papa, a papa… – ismételte dallamosan.

Hirtelen fölnézett.

– Azért, hogy ne szidjátok mindig az öreg Steiner bácsit!… Van odabent a raktárban egy kis pálinkám, az öcsém küldte.

– Mi az öccse, Steiner bácsi?

– Bérlő Szabolcsban. De ebből igyatok egy kicsit, ebből igyatok.

Apró, sietős léptekkel bement a raktárba.

Kis Opra kezével a pultot sikálta, a bátyjára nézett. Az a rolóhúzót simogatta.

– Mi lesz az üzlettel? – kérdezte a kis Opra. – A mosodával?

– Csak van valakije az öreg Steinernek. Az tovább vezeti.

– De egy darabig várni kell az ingekre.

– Egy darabig.

– Azért jó, hogy most benéztünk.

– Ritkán van egyedül az öreg.

– Mi a fenét csinál odabent?

– Az üveget keresi.

– Eloltotta a villanyt.

Nagy Opra a raktárajtóhoz húzódott a szigonnyal. – Már jön kifelé.

 

Kint voltak a téren, egyérintőt játszottak. Nagy Opra határozottan formában volt, három-egyre vezetett. Az öccse ideges volt, kapkodott. Egyszer olyan lyukat rúgott, hogy leült a földre. A labda messze elgurult mellette, ő meg két kezét szétterpesztve, hülyén bámult utána.

A bátyja hozzálépett.

– Mi van veled?

A kis Opra nem állt fel. – A Patkány?

– Majd kijön.

– Már rég itt kellene lennie.

– Biztosan valami dolga akadt.

– Mi dolga lehet a Patkánynak?

A bátyja megint csak azt mondta.

– Nem kell félni, majd kijön.

Kis Opra végre fölkelt, és labda után ment. Nadrágjáról potyogott a homokos kavics.

Tovább játszottak. Nagy Opra sarkos labdákat adott. Egyik sarokból a másikba futtatta az öccsét. De az most vigyázott – hirtelen középre lökte a labdát.

– Három-kettő!

Csípőre tett kézzel állt a félvonalnál, úgy kérdezte:

– Pénzt is hoz a Patkány?

– Szétverem a pofáját!

– De hogy miért nem jön már…

Egy pillanatig ott álltak mind a ketten a félvonalnál, aztán szétváltak megint, és a nagy Opra lapos lövéssel elindította a labdát.

Egyszerre csak ott volt a Patkány a pálya szélén, esett vállal, zsebre vágott kézzel, mint akit odakentek. Feje ingajáratként követte a labda útját.

– Mindennap ezt csináljátok?

A labda elgurult, senki sem ment utána. A két Opra közrefogta Patkányt.

– Elhoztad? – kérdezte a nagyobbik.

Patkány a vállát rángatta, a csúszda felé hunyorgott.

– Mit… mit kellett volna elhoznom?

Kis Opra mellnél elkapta Patkány kabátját. Patkány meg egyszerre eltűnt, elveszett a kabátban. Lehetetlenül összehúzta magát, karját fölrántotta, oly mereven, mint két élettelen fadarabot. Kis Opra egy üresen lötyögő rongyvázat tartott a kezében.

– Ne hülyéskedj, Patkány! Tudod, hogy miről van szó…

Mire Patkány valahonnan a saját zsebéből:

– Nagyon szeretném, ha elengednél…

– Engedd el – intett az öccsének nagy Opra. – Ide figyelj, Patkány – mondta aztán –, bennünket nem lehet átdobni.

Patkány már vigyorgott a ruhabélésben.

– De ki akar benneteket becsapni? Kinek van ehhez kedve?

Nagy Opra várt egy darabig, aztán szinte mozdulatlan arccal:

– Tegnap a Príma Pofa egy üzletet ajánlott.

Patkány végre előbújt a ruhából. – Ja? Arra gondoltok?

– Tegnap elmentünk a mosodába.

– A Steiner bácsihoz?

– Egyedül volt, zárás után.

– Pedig néha nagy forgalma van.

– Most egyedül volt. – Közel hajolt Patkányhoz. – Többet nem zavarja a Príma Pofát.

Patkány arca lehetetlenül hülye vigyorba húzódott. Hol az egyikre, hol a másikra bámult, közben jobbra-balra dülöngélt.

– Csak nem akarjátok mondani, hogy?… – Kirobbant belőle a nevetés. – Nahát? Még ilyet?! És hogy csináltátok?!

– Az nem a te dolgod.

– Simán ment?

– Nyugodt lehetsz.

Patkány egy mozdulatot tett, mintha elkapná valakinek a nyakát. – Kinyújtottátok az öreget?

– Elhoztad a pénzt?

– Kinyújtottátok az öreget? Nahát! Ilyet!… – Patkányt rázta a nevetés. Leesett a földre, térdét magasra rántotta, egy pillanatra fejre állt.

A két Opra fölemelte. Mintha „gólya viszi a fiát” játszanának. Patkány az összekulcsolt kezükön ült, és még mindig nevetett.

Nagy Opra végre megunta a dolgot.

– Jól mulattál?

– Eleget nevettél?

Az elhallgatott, lecsúszott a kezükről.

– Egy fillért se küldött a Príma Pofa. – Ennyit mondott Patkány, és látszott, hogy a legszívesebben bebújna a saját zsebébe.

– Mit beszélsz?

– Elment az eszed?

Patkány várt egy darabig, aztán kifordította az üres tenyerét.

– Nem érdekes az egész. Értitek? Egyszerűen nem érdekes a Steiner bácsi.

– De tegnap azt mondtad…

– Az tegnap volt, de ma beszéltem a Príma Pofával. Nem érdekes a mosodás, azt mondta.

– De miért? Mi történt?

– Nem mondott többet, tudjátok, milyen a Príma Pofa, nem szereti a fecsegést, azt se, ha valaki sokat kérdez. – Egyikről a másikra nézett, aztán nagyon csöndesen: – De miért volt nektek olyan sürgős?

Azok ketten hallgattak. Kis Opra arca égett, a bátyja a kalapját hajtogatta. Közben már úgy látszott, hogy egy csöppet sem törődnek Patkánnyal.

Patkány kicsúszott közülük.

– Szervusztok, fiúk.

Nagy Opra, mintha a levegőbe nyúlna, elkapta a nyakát – fölemelte. És Patkány már a levegőben bokázott.

– Én nem tehetek semmiről… Engem hagyjatok ki a játékból!…

Nagy Opra fölszaladt vele a csúszda lépcsőjén, lecsúsztatta. Odalent a kis Opra elkapta, vitte fölfelé. A bátyja megint leengedte.

Patkány csúszkált.

Csiszi-csuszi… Először simán a fenekén, aztán a hasán, mint egy bukórepülő, fejjel lefelé… Már nem is vinnyogott. Kiveszett belőle minden emberi hang. Keze, lába reszketett, ahogy odalent a kis Opra talpra állította, és vitte föl a bátyjának. Le-föl, le-föl. Így ment ez. Sapkája levált róla, és mintha már a nadrágja is el akarná hagyni. A hatalmas OTI-torony meghajolt, mintha vele csúszna, odalent gyerekek integettek, hinta szállt feléje… Aztán a csúszda pléhíze. Le-föl. Csiszi-csuszi…

Majd hanyatt esett, ahogy odalent végre a fejébe csapták a satyakját, belerázták a kabátjába.

– Elég volt, Patkány?

– Meg se köszönöd, Patkány?

– Kösz, fiúk… – Két tántorgó lépés, aztán maga sem tudta, hogy a padhoz botorkált. Elnyúlt, mint egy zsák.

A két Opra a csúszda mellől nézte.

– Nem bírja az ilyesmit – mondta a nagyobbik.

– Úgy látszik, elszédült – mondta a kisebbik.

Egy darabig még a Patkányt nézték, aztán nagy Opra a labda után futott. Jó messzire elgurult. Föl-fölrúgta a levegőbe, ahogy visszahozta.

Az öccse már ott várta a pályán.

– Hogy is állunk?…

Homokos part

Fénylik az orrom. Mit csináljak? – ez már így van. Giziéknél ülök, teával kínálnak, és egyszerre csak érzem, hogy fényesedik az orrom. Nem a tea gőzétől, szó sincs róla. Ha száraz kekszet eszem, akkor is. Előbb éppen csak mintha a hegyére csöppentettek volna valamit, majd kétoldalt, és már egy ragyogás az egész!

Gizi föltérdel a díványra, rám néz azzal a szirupos tekintetével, és valami tétova mosoly indul el az arcán.

– Mit fészkelődsz, Károly?

Kicsit hátrébb húzódom a csészével.

– Gizii… igazán…

Nevetek. Vagy inkább vihogok, akár egy iskolás, és ez megint olyan hülye dolog.

Gizi sárga puliban van, halásznadrágban, és csak néz. Az orrom egyre jobban lángol, de azért közben még ilyeneket mondok.

– Rembrandtnál kezdődött a hanyatlás. Akármit is beszélnek, az már nem a nagy vonalak művészete.

Kálmán, Gizi férje, vajas kenyeret eszik zöldpaprikával. Egyik keze a zsebében. Olyan répafejű fiú, és az ember sosem tudja, mit gondol. Most is csak beleröhög a vajas kenyérbe. Mögötte, a falon egy képe: zöld asztal, azon mindenféle gyümölcs, és az egész belenyúlik egy völgybe.

Leteszem a csészét. Kezem végigcsúszik az orromon, mintha éppen csak elhessegetne valamit. – Rembrandtnál félreismerhetetlen a dekomponáltság.

Gizi öklével a díványt püföli.

– Arról beszélj, hogy elveszel feleségül!

Kálmán leteszi a vajas kenyeret, fölemel egy képet a fal mellől, rárakja a székre, úgy nézegeti.

Gizi tovább püföli a díványt.

– Múltkor a Kosztolányi téren már meg is egyeztetek! – A férje és a kép közé ugrik. – Mennyiért adsz át Károlynak?

Kálmán arrébb tolja a feleségét. Felemel egy paradicsomot az asztalról, beleharap.

– Harmincezer. – Nem néz se rám, se a feleségére.

Tenyerem végigcsúszik az orromon, nedves lesz.

– De Kálmán! Háromezerben egyeztünk meg.

Kálmán a fal felé fordítja a képet.

– Nem hiszem, hogy az üzem átveszi ezt az élmunkást.

– Hagyd a csudába! – Gizi felsóhajt, aztán megint felém fordul. – Mit gondolsz, csak úgy háromezerért meg lehet engem venni?

Egy pillanatra sem veszem le a kezem az orromról.

– Ötezerig elmegyek… Tízig… Hallod, Kálmán?! Ha elválsz, tízezret adok!

– Hja, egy műtörténésznek csak van pénze! – Kálmán újabb teát tölt. – Aki ráadásul még annyit fordít… – Körülnéz az asztalon. – Nincs sajt.

– Majd Kari lemegy. – Gizi fölhúz a díványról, rángat kifelé. Az előszobában is úgy tol, mint egy nachkasztnit.

Ahogy nyitja az ajtót, megállok a küszöbön. Érzem, az orrom jobban fénylik, mint valaha, de azért csak vigyorgok. Állok és vigyorgok.

– Mi lesz? – Gizi nem engedi el a vállamat.

– Gizi… tudod. – Orromat az arca felé nyomom, de csak a levegőt érem.

Aztán már kint vagyok, becsukódik mögöttem az ajtó. Megyek sajtért. Olykor megállok egy-egy kirakat előtt, és nézem az orromat. Röhejes, ahogy Gizi mondaná.

Azért egyszer megcsókoltam. Előbb kifárasztottam, mert a nőket ki kell fárasztani. Azt hiszem, legalább éjfélig ültem a szobájában. Kálmán művésztelepen volt, mi meg a díványon beszélgettünk. Aztán már nem is szóltam semmit, csak néztem Gizit. Ő meg ilyeneket mondott: – Mit bámulsz? És már megint fényes az orrod! Menj már haza! Mire vársz? – Fölrángatott, de akkor már majdnem sírt. – Ha elmész, megcsókollak! – Ő adta rám a kabátomat – így volt.

Most meg hozok sajtot.

Éppen csak beadom, aztán megyek haza, mert meg kell írnom valamit.

Otthon is, a vacsoránál, egyre csak azt érzem, hogy fényes az orrom. Hát nem rémes? A mamám orra vörös és száraz. Az asztal körül kering, elveszi a tányért, letesz egy másikat, közben hunyorog. Tudom, beszélni akar, hogy mi volt a piacon, hogy a macska már megint elcsavargott, hogy a társbérlőnk megnősül, és a feleségét is idehozza, nem elég ő meg az anyja…!

Összedörzsölöm a kezemet.

– Főzzön feketét, anyuka, dolgoznom kell.

A lámpa fényköre. Azon papír, kicsavart töltőtoll. A mamám eltűnt, a mamám visszahúzódott a szobájába, és a megboldogulttal beszél. – Jó fiú a Kari, de soha sincs ideje… – Apuka végighallgatja, de nemigen válaszol, vagy legfeljebb ilyeneket mond: – A férfiak osztályrésze a teremtő munka, az alkotás. Emlékezz, Lujza, hogy amikor én hazahoztam a dolgozatfüzeteket…

Így beszélgetnek a másik szobában, Lujza és a megboldogult.

Én meg írom a tanulmányt. – Egy fiatal grafikusról. – Ez a címe. Olyan mosócetliféle a fiatal grafikus kiállításáról. Ezért is kapok valamit. Egy-két vacsora Gizivel. A nők szeretnek vacsorázni. Gizi különben elválik Kálmántól, mellettem nyugodtabb élete lesz. Igaz, kinevet az orrom miatt, meg hogy olyan szilvafejem van, de nem számít. Az sem, hogy most még nem akarja otthagyni a férjét. A nők nem tudják, mit akarnak. Egypár jó vacsora, ajándékokról is lehet szó. Nem szeret, jó, rendben van. De kit szeret, talán a férjét? Kálmán örökké utazgat, és aztán abban sincs köszönet, ha otthon van. Egyszerűen nem beszél, és azt se szereti, ha hozzá beszélnek. Föl is írta Gizinek, hogy reggel nyolctól este nyolcig nem lehet hozzá szólni. Merthogy az őt zavarja, akkor nem tud dolgozni. Gizi képeit leakasztja, mert az még jobban zavarja. Hát velem lehet beszélni, engem meg is lehet csalni. Csak az a fontos, hogy Gizi mellettem legyen. Hogy ne örökké a mamámat lássam, ahogy száraz, fénytelen arcával jön-megy a lakásban.

„Megfigyelhetjük Tóth Kálmánnál az egyéni látásmód mély líraiságát…”

Nem, azért ez valahogy nincs rendben ezzel a líraisággal.

Ledőlök a díványra, csak néhány percre.

A mamám szobájában csönd van. De azért tudom, hogy nem alszik. Ül a kendőjébe csavarva, és a megboldogulttal beszél.

Özvegy Fridrichné marhaszívet vág a szomszédban. Az jó kemény, az aztán behallatszik. Azt hiszem, már éjfél is elmúlt, de azért nem hagyja abba. De mégis, egy pillanatra. Igen, abbamarad az ütemes vagdosás, és akárcsak gőz csapna ki a kannából. Sustorgás… csobogás, pusmogás…

– Lezárták a fürdőt – mondja odaát Fridrich Iván.

– Pedig akármit is csinálnak, a fürdő közös… – suttog Fridrichné.

Nem, nem akarom hallani! Ha Gizi idejön, el kell hogy menjek.

– Női ruhába öltözöm, és egy éjszaka megtámadom – mondja odaát Fridrich Iván. – Úgyis mindig későn jön haza.

– Csak meg ne ismerjen…

– Ne félj, majd jól kimaszkírozom magam, és lerúgom a földre, és a cipőm sarkával még külön fejbe is vágom, nem annyira, hogy meghaljon.

– Akármit is mondanak, a fürdő közös.

Vissza az asztalhoz! De hallom – hallanom kell! – a sustorgást. Fridrichné csobog, átfolyik az ajtórésen, a kulcslyukon, be a szobába.

Másnap kikísérem Gizit Kispestre, a varrónőhöz. Elmondom Fridrich Ivánt és anyját, özvegy Fridrichnét.

– De miért zártátok le a fürdőt? – kérdi Gizi. Megint úgy néz rám, hogy az orrom fényesedni kezd.

– Hát hogy végre elmenjenek! – Belehajolok Gizi arcába. – Gizi, nem érted? Hogy ha majd odajössz hozzánk!…

– Károly, ez olyan rémes! – Gizi kihajol a peronon.

– Mi rémes? – Én is kihajolok.

Deszkakerítések futnak el mellettünk, salakdombok… gőzölög a föld, végig az úton gőzölög a föld.

– Mi rémes?

– Ugrál a szemed! De igazán, Károly, a bal szemed egészen kijött a helyéből.

Nem nevetve mondja, inkább elkeseredve.

– A bal szemem? – Ujjamat a bal szememre teszem. – Miket beszélsz… Gizi!

Megfogtam a nyakát. Nőknek néha meg kell fogni a nyakukat, vagy egy csavarás a fülön.

De most az sem segít, Gizi már majdnem sír.

– Múltkor is kilépett a szemed, amikor presszóban voltunk, és egyáltalán észrevettem, hogy ha sokat beszélsz…

Vissza a peron sarkába! Mit mondhatok? Mit mondhat egy ember, akinek kilép a bal szeme.

Egy darabig csak baktatunk egymás mellett, ahogy leszálltunk a villamosról. Gizi az utat bámulja, és valahogy olyan súlyos a feje, ahogy előrelóg. De hát mi baja, mi történt?

Hirtelen elém ugrik, elkapja a kabátomat. Úgy két kézzel, mintha össze akarna préselni, hogy többé soha ki ne szabaduljak.

– Mit akarsz még… mondd, mit akarsz?!

Megy hátrafelé, közben ráz, akárcsak egy palackot. Tántorgok utána, jobbra-balra forgatom a fejemet.

– Gizi… igazán…

– Hát nem érted! – Könnyes a tekintete. – Hát meddig akarsz még kísérgetni, meddig ülsz még nálunk, meddig beszélsz Rembrandtról, Thomas Mannról, akit sohase fogok elolvasni… soha!

Váratlanul elenged, nekidőlök egy kerítésnek. Aztán csak megyek utána.

– Nem beszélek én mindig.

Már hátat fordított, de erre megint nekem ugrik.

– Az még rosszabb, ha csak ülsz és pislogsz! Fényes az orrod, a homlokod, és Kálmán olyan rosszul van tőled, hogy arra kért, inkább menjek le veled sétálni, mert nem tud látni!…

Megállok. Radírt húzok elő a zsebemből, azzal dörzsölöm a kezemet.

– Nem is kell, hogy fölmenjek. Beülhetünk valahova.

Lángol a tekintete, ahogy az arcomba kiáltja:

– De én már beteg vagyok tőled! Még hogy beüljünk valahová, hogy aztán belém másszál, mint egy vaspók… nem! nem!

– Gizi… csak először lenne rossz… az átmenet.

Megint nekem ugrik. – Átmenet?! Miféle átmenet?… és mi az, hogy először?

– Hát, tudod, ha együtt leszünk… úgy…

Rémült, kerek szem… betölti az arcot.

– Azt hinném, hogy hernyó esett rám. – Összerázódik. – Nem, nem, ne is haragudj, de egy pillanatig se tudnék veled élni, és az egész csak Kálmán miatt volt, az alku háromezertől harmincig, hogy végre talán féltékeny lesz. – De nem!…

Összegabalyodva megyünk tovább. Gizi hol elkapja a kabátomat, hol meg elenged. Már nem is rólam beszél. A férjéről.

– Kivitt a ligetbe… csókolóztunk! Érted?… És amikor elváltunk, megkérdezte: hogy is hívják magát? – A nevemet se tudta!

– De ha velem élnél…

– Erről ne is beszélj!

Így érünk el a varrónőhöz, Icukához. Csontos, szőke nő, olyan lesikált arccal. Bemegy Gizivel próbálni. Én meg egy csomó női ruha alatt ülök, megfogok egyet, mintha a nőt akarnám kihúzni belőle. Üres karok, üres nyakak.

Fölállok a ruhák mellől, és lassan kimegyek a szobából.

Az út üres, nem jön utánam senki.

Otthon azt mondom:

– Anyuka, beengedheted őket a fürdőbe.

A mamám az ajtóban áll, visszafordul felém. Mintha egy tál kisiklott volna a kezéből.

Kezem az orromon csúszkál, vigyorgok.

– És az se baj, ha Fridrich Iván idehozza a feleségét.

Éjszaka az ablaknál állok, kibámulok a sötét utcára.

– Még akkor se beszél velem, ha bántja valami – mondja a másik szobában a mamám a megboldogultnak.

De hát hogy is kezdődött ez az alku Giziért? Igen, a Kosztolányi téren ültünk egy este, Kálmán, Gizi és én. Vélelenül akadtunk össze az utcán. Kálmán kenyeret vett, felvágottat, és teletömte az aktatáskámat. Aztán ott a téren, egy lámpa alatt hozzáláttunk. Gizi a táskámon kente, vágta a kenyeret. Gyerekek hintáztak, a szomszéd padon egy nő viháncolt. Gizi arcát néztem, ahogy egyszerre ragyogni kezdett, de úgy, mintha egy másik arc szállna fel az arcából.

– Gizi… ki vagy te?! – A táska remegett a térdemen.

Nevetett, és kenyeret vágott.

– Vigyázz, Karcsi, lecsúszik a táska!

Ezt Kálmán mondta.

Szálltak a hinták, suttogtak a padok. Gizi arcát néztem.

Gizi újabb kenyeret kent.

– Elvennél feleségül? Mennyiért? Mert Kálmán nem ad át csak úgy potyára! Igaz, Kálmán?

Azt hiszem, Kálmán semmit sem mondott. Én annál többet.

Akkor kezdődött.

Nem, többet nem megyek el hozzájuk.

Nem is mentem. Csak még egyszer, szilveszterkor. Nem tudom, hogy kerültem oda, talán már ihattam valamit.

Azt sem tudom, kik voltak ott. Gizit láttam, ahogy felém fordul a díványról.

– A mamád ilyenkor egyedül van, Kari?

– Gizi, miért kérded ezt? – Zsebre tett kézzel a díványhoz mentem. Éreztem, megint fényes az orrom, a homlokom, de nem érdekelt.

– Azt hiszed, nem hagyom ott a mamámat, a macskákat, a megboldogultat?

A gyerekkoromról beszéltem. Hogy abból is kikerültem, pedig a mamám azt hitte, hogy a hatalmában tart a játékokkal, a Stille Nacht-tal…

– De én tudtam, hogy kikerülök ebből, az idő nekem dolgozik, én meg pörgök-forgok, mint aki víz alatt úszik, még robognak a villanyvonatok, berregnek a repülők, még hallom a Stille Nacht-ot, de vége lesz…

Leestem a dívány elé. Olyan mozdulatokat tettem, mint aki úszik, kifelé… kifelé az örvényből. Körülöttem nevettek, tapsoltak, kiabáltak, de én csak egy arcot láttam.

– Hidd el, Gizi… vége lesz ennek is… mindennek… hallod, Gizi!

Nevetett, tapsolt.

 

„Gizkó! Ma kaptam meg leveledet, leveleink valószínűleg keresztezték egymást, mert még hétfőn írtam neked. Sokáig jön a posta Sopronból. Hidd el, szívesen leutaznék én is pár napra mamiékhoz, de be kell fejeznem a képet, amit a vasút rendelt. Itthon egyébként minden rendben, nincs semmi különösebb újság.

Igaz, egyszer felugrott hozzám Doller Karcsi, és valami lányról beszélt, akivel egy lépcsőházban ismerkedett meg, és akit Egérnek hív. Nem nagyon figyeltem, éppen Keresztesy Laci portréján dolgoztam, de Karcsit ez nem zavarta, és csak beszélt, beszélt. Hogy az Egér vidékről került fel a főiskolára, nagyon szegény, és olyan egyedül van, hogy a lépcsőházban olvassa a neveket, mert ez a vasárnapi szórakozása, és akkor elképzeli, hogy is élhetnek azok az emberek. Karcsi feleségül akarja venni, bár nem tudja, hogy Egér tulajdonképpen szereti-e? De hát ez nem is fontos. Csak egy a baj. Karcsit a képtárból lehelyezték Székesfehérvárra. Ha nem megy, elbocsátják.

Másnap összeakadtam Bandikával, azzal a nyomott arcú kis zongoristával. Ő már azt is tudja, hogy Egér faképnél hagyta Karcsit.

Kiszaladtam szegény hülyéhez, mégis mi van vele? Hát képzeld! Az utolsó pillanatban, amikor már éppen el akart utazni Fehérvárra, és már mindent összecsomagolt, még bement a képtárba, ahol éppen telefonon keresték, és közölték vele, hogy Pesten marad. Újból kinevezték, ugyanoda, ahol volt. Kari ezen annyira felbuzdult, hogy elrohant Egérhez, aki albérleti szobában lakik, és megkérte a kezét. Kisegér igent rebegett. Azóta Károly „üti a vasat” – kirándulni járnak. Bár Egér azon a címen, hogy elmegy vizet inni, néha órákig elcsavarog, és amikor visszajön, csak annyit mond, azért volt annyi ideig, hogy addig se kelljen látnia Károlyt. Szóval nagy a szerelem. Egér azt mondta, hogy nem szereti, Kari azt felelte, nem baj, azért akarja elvenni, mert ő szereti.

Egyébként Gida bácsi volt fent nálam a műteremben, és mindenféle régi újságokat hozott, téged üdvözöl. A lift még mindig nem jó, pedig már telefonáltam a Házkezelőségre.

Apropó! Közben Károllyal újból szakított az Egér.

Papinak jobbulást, maminak, ómaminak kézcsók.

 

Kálmán”

 

„Gizi!

Miféle vödröket cipel maga Sopronban? Azért, mert az édesapja beteg, miért kell éppen magának vödröket hordani? A végén csonttá aszalódik, aminek Kálmán nem túlságosan örülne.

Tegnap, azaz kedden, beállított hozzám Doller Karcsi. Tudja, akivel egyszer még maguknál akadtam össze. Valami orosz fordítás miatt keresett, hogy ő csinálja, de az én nevemen. Szóval vegyem fel a pénzt a képtárnál, ahol ő mint belső ember nem fordíthat. Kukkot sem tudok oroszul, de hát nem fontos. Közben egy kis nőről beszélt, akit Egérnek hív, és akit úgy látszik feleségül akar venni. A mamájával együtt már lent is volt a lány szüleinél, Kálozdon. A család éppen lábvizet vett. Egér apja és Egér anyja úgy fogadta Károlyékat, lavórban. Egér apja jegyző volt, és amikor Karcsi azt mondta, hogy oroszból fordít, azt hitte, hogy »na, ez is egy komcsi!« Károly aztán hiába magyarázta, hogy művészeti dolgokról van szó, a papa ezt már meg sem értette, és csak ilyeneket mondott a lavórból: – Az Ili (mármint az Egér) még olyan fiatal! Meg kell gondolni az ilyesmit.

Egér nem is utazott fel Károlyékkal, és egy hétig egyáltalán nem jött. Karcsi megint lement Kálozdra és megint az anyjával. Azt mondja, be sem akarták őket engedni. Aztán ott álltak egy fűtetlen szobában a hideg kályha körül. Egér valami vaságyon feküdt a sarokban, és köhögött. – Ili beteg – mondta az anyja.

Károlyék a végén mégiscsak felhozták Egért, és a vonaton „a lelkére beszéltek”.

– A mamám nagyon diplomatikus volt – mondta Károly. – Különben jól megértik egymást Egérrel.

Károly még hosszan magyarázta, hogy Egér úgyis hozzámegy feleségül, még akkor is, ha átmenetileg (?!) nem szereti. Hozzámegy, mert nyomorúságos albérleti szobában lakik a Hársfa utcában, és csak akkor jut »egy-két jobb falathoz«, ha Károly elviszi vacsorázni.

Aztán felsorolta, mennyit költött eddig Egérre. De ez még semmi! Majd a lakás mennyibe kerül, képzeljem csak el! Teljesen át kell rendezni.

Jöjjön már haza Sopronból, Gizi, és kezdjék meg újra a szombat estéket. Üdvözli

Imre.”

 

…Károlynál voltam múlt szerdán. Óriási felfordulás. Bútorok egymás hegyén-hátán, falak levakarva, talán még ciánoztak is.

A bútorok között egy alacsony, rőtes hajú nő ijedten vigyorogva: Károly mamája.

– Készülődünk – mondta –, készülődünk az esküvőre. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán kitört belőle, hogy Egér egész sértő módon otthagyta Karcsit, de még visszajöhet.

Károly nem volt otthon, elrohant telefonálni egy lakberendező barátjának. Közben a mama kipakolt, hogy ez a kapcsolat mennyire megváltoztatta „az én Karcsimat”. – Mert eddig, azt kell mondanom, néha bizony önző volt, pedig ezt nem látta se tőlem, se a megboldogulttól. De most egész más lett Kari! Éjszakákat sír át ölembe hajtott fejjel. De mit tehet egy anya? A menyasszonyát én nem pótolhatom.

Aztán befutott Károly a lakberendezővel. Károly előadta tervét. A lakberendező a fejét fogta, egészen rosszul lett. Azt hiszem, Dollernek egyáltalán nincs ízlése, valami hányadék módon akarta szerény otthonát újjávarázsolni.

A mama, míg egyedül voltunk, megsúgta, hogy elhúzza a készülődést, ameddig csak lehet.

– Mert tessék csak elképzelni, mi lesz, ha kész a lakás? Itt állunk menyasszony nélkül.

Láttam a Lorca-darabot, csupa nő van benne, de mégis egy férfi körül játszódik az egész, és van benne egy nagymama, aki teljesen őrült. Kálmánt kerestem telefonon, de nem volt a műteremben, majd újra felhívom.

Gizi! Most volt itt Szabó Jóska, és azt mondta, végleges a szakítás Károly és Egér között. Egér odavágta, hogy Károly nem elég tapintatos, és különben sem szeretné, hogy a gyerekeinek ilyen apja legyen! és inkább éhen hal, de nem akarja látni sem Karcsit, sem a „kedves nénit”! – Mert ez Károlyéknál zajlott le. – Károly anyja meg azt mondta:

– Akkor gyere ide legközelebb, ha sírva csókolod meg a küszöböt!

Károly egyszer még bent volt Egérnél a főiskolán. Megállt mellette, a pad szélén.

– Húzd le a gyűrűt, amit vettem neked.

Egér mereven előrebámult, és szótlanul lehúzta ujjáról a gyűrűt. Aztán kikísérte Károlyt a folyosóra.

– Tudod – mesélte Károly –, úgy döngtek a lépéseim végig a kőfolyosón… és ez hatott Egérre. Meg ahogy bevágódott mögöttem az ajtó. Különben is, aki elmegy, az nyeregben van.

Bólogatott és vihogott. – Nyeregben vagyok!

 

Károly nagyon letört, állandó lázban ég az arca. A Gellért presszóban egyszerre csak rángatózni kezdett a karja, de úgy, mintha vívna.

– Látja, kérem – mondta a kisasszonynak –, fizetni sem tudok, ez valami egészen különös.

A kisasszony vette ki a pénzt a zsebéből, aztán orvosért telefonált. Károly meg egyre azt ismételgette:

– Miért kellett ennek így történnie?!…

Aztán beadtak neki egy injekciót.

 

– Gizi… mit nevetsz?

– Á, semmi, csak egy levél! Doller Karcsit már megint otthagyta az Egér.

 

Egy test a homokban. Elnyúlt, sovány test… a lábak szétvetve, a két kéz összekulcsolva a tarkó alatt. A víz olykor fölszalad a partra, mintha magával akarná sodorni, de aztán visszahúzódik.

A férfi felül. Hunyorogva bámul a zöldesszürke vízre, a nőkre, akik mellette dörzsölik, olajozzák egymást… most visszadől, és csak fekszik behunyt szemmel.

Belenyúl a homokba, beszórja a mellét, a lábát.

Sárga pulcsis nő a kályhánál, teát iszik. Gizi! Hinták szállnak a sötét téren, hárman ülünk a padon, aztán elindulunk a buszhoz.

Egér egy vendéglőben… föláll, kimegy. Hol marad ilyen sokáig? – A hölgy rosszul van? – Cimike elaludt az ölemben. Kifizették Imrének a fordításokat? Link alak, de azért csak föladja a pénzt Ica szüleinek. A mamám a szobájában, kendőbe csavarva. Nem akarta, ezt az egészet nem akarta. – Ica elvált asszony, gyerekkel. Legalább gyerek ne lenne, és miért kellett felhozni az esküvőre? Nyuszi is hozzám jött volna… szép, forradalmár nő. Cimike idehányt. Ha akkor Egérnek azt mondom…

Aztán eltűnik minden, csak a homok pereg az ujjak közül.

Egy nő kivágtat a partra szürke arccal, kibontott hajjal.

– Karcsi, te állat, hová tetted a kulcsot?!

A férfi fölnéz, zavartan pislog. Aztán lehunyja a szemét, de a keze tébolyogva elindul, a fürdőnadrágban keresgél.

– A kulcs… a kulcs…

Szürke ló

Kövér, piros arcú nő vezette végig az utcán. Úgy vezette azt a szürke lovat, mintha tulajdonképpen nem is tartozna hozzá. Talán éppen csak véletlenül akadtak össze, aztán most így baktatnak egymás mellett. A nő belebámult a levegőbe, valami öntudatlan mosoly jelent meg a szája körül. Igazán, akárcsak meg akarna szólítani valakit, hogy leálljon egy kis beszélgetésre. Ha más nem akad, hát akkor egy hirdetőoszloppal vagy kirakattal.

A ló valószerűtlenül sovány… Pálcavékony lábai mintha minden pillanatban összetörnének. Tekintete üres, merev. Halott, akárcsak a sörénye. És holttá vált minden, amerre csak elvonult: az utca, a házak a boltokkal, a kirakatokkal. Az emberek, akik előbb még a hirdetéseket nézték, most utánafordultak. Egy tűzoltó, bekötött arccal, utánafordult, mert néznie kellett. Gyerekek fölálltak az egymásra dobált utcakövek fedezéke mögül, úgy bámulták.

A szürke ló ment a nő után, patája nem vert zajt. A levegőben lépkedett, a levegőben rakta egyik lábát a másik után. Mögötte nyurga kamasz, faággal a kezében. Olykor belesuhintott a levegőbe. Közben úgy vigyorgott, mintha nem is a lóra akarna ráhúzni, de inkább a nőre.

Két sarokkal arrébb összeesett. – Újabb suhintás.

– És ezt még utcára viszik, ezt még kocsiba fogják – mondta a tűzoltó a kötése mögül. Mert már kísérte a lovat, akárcsak a gyerekek meg két szatyros nő és egy felirat, amin kék neonbetűkkel az állt, hogy „Vén Duna”. Cserzett bőrű, öreg nyak, beékelve a neonbetűk közé. Éppen a nő mellett kocogott.

Látszott, hogy a legszívesebben hozzáfordulna, hogy ezt-azt kérdezzen, de hát nem nagyon foroghatott a betűivel.

A tűzoltó előrement a nőhöz. Eléje került, akárcsak az arcába akarna vágni.

– Mikor evett ez a ló utoljára?

A nő még mindig mosolygott. Csöppet se bántotta a kérdés.

– Eszik ez, többet, mint a másik. – Pillanatra megállt egy mozi előtt. – Csak fölemészti, mindent fölemészt, ami belemegy.

– Fölemészti. – A tűzoltó az arcához kapott. – Különben bánom is én, amikor el kell mennem a rendelőbe, mert ez a nyavalyás fog… – Újabb nyilallás, és elhallgatott. Egy lépést tett visszafelé, de aztán megint megfordult, és ment tovább a lóval.

– Maga emészti fel!

Ezt már nem a tűzoltó mondta, hanem az egyik szatyros nő. – Nézzék, milyen kövér!

– Meg iszik is. Mindent beiszik, idáig érezni a leheletét. – Ez a másik szatyor volt. – Nyomás van benne.

– Atmoszféra. – A Vén Duna most szólalt meg először a neonbetűi közül. – Hátul meg a suhanc.

– Már telefonáltak Kőbányára. Aztán majd jönnek érte.

Kobaksapkás fiú lépett hozzá, vadítóan sárga trikóban.

– No né, a nagy Dochnál! Talán tied a ló?

Dochnál, a nagy Dochnál erre csak vigyorgott.

– Semmi közöm hozzá. Csak ott voltam, amikor a sarkon összecsuklott.

A sárgatrikós a lóra nézett.

– Kifőzik szappannak.

Elöl a vörös arcú nőnek meg kellett állnia. A szatyrok közrefogták.

– Miért hagyta?

– Nem tudott neki többet adni?

– De arra jó volt, hogy fuvarozzon!

Úgy látszott, egy pillanat alatt nekiesnek.

A vörös arcú nő mindebből semmit se vett észre. Úgy felelt, akárcsak valami barátságos társalgásban.

– Mást kell beállítani helyette… pedig jó kis indító volt, csak most már nincs benne fantázia.

– Tönkretette! – A tűzoltó megint az arcához kapott.

– Miért? – A Vén Duna neontajtékja megfordult. – Mit tudja azt maga? Azt nem lehet csak így megítélni.

– Igaz is! Amennyit beleöltem. – A nő felsóhajtott.

– Egész vagyont! – Az egyik szatyor fölemelkedett. – Miért nem mondja mindjárt, hogy a saját szájától vonta el a falatot.

A másik szatyor.

– Sajnálnám, csak nincs rá időm.

– Ismerem magát – mondta a vörös arcú nő az első szatyornak. – A Dagály strandról.

A szatyor leereszkedett.

– Nem emlékszem.

– Jó kis szappan lesz belőle – mondta a sárga trikós fiú Dochnálnak. – Finom kis szappan. Ezzel még mosdani fogok.

Most, hogy leállt a nő, leállt a ló is. A gyerekek körülvették.

– Nem – mondta egy bársonysapkás –, azt nem lehet. – A ló elé ment, belebámult a szemébe. A semmibe bámult, a semminek könyörgött. – Ugye, nem lesz veled az? Ugye, nem visznek oda?

A sárgatrikós meglökte Dochnált. – Figyeled Totyit?

– Á, ez mindig ilyen – legyintett Dochnál. – Múltkor ott akadtam rá a sarkon, az iskola előtt. A neveket olvasta, amiket a falra firkáltak. Szóltam hozzá, de nem is hallotta.

Totyi most se hallotta a nagy Dochnált. Még mindig a ló előtt állt, még mindig a lóhoz beszélt.

– Én tudom, hogy téged még kocsi elé fognak.

– Az semmi! – röhögött a sárgatrikós. – Versenyen indítják.

– Miért? Én hallottam már ilyet… – Ez meg egy vékony arcú, fekete lány volt. Szódásüveggel a kezében bámulta a szürke lovat.

Dochnál felnevetett.

– Na tessék! A Kati már hallott ilyet.

Totyi hátrafordult a lányhoz.

– Ez is… meglásd, még ez is úgy összeszedi magát. Csak az a fontos, hogy ne hagyják. Akkor… akkor, majd meglátjátok.

Dochnál rábólintott.

– A kocsit, ami érte jön Kőbányáról. Azt mindjárt meglátjuk.

– Szafaládé lesz a lovacskából – mondta a sárgatrikós. – Hurka… töltelék.

– Nem! Nem! – Totyi szinte letérdelt a ló elé. – Megmarad, nincs is olyan nagy baja, csak ne hagyjuk!

A lány a szódásüveg kapszliját nyomkodta.

– Én mindennap adnék neki rendesen enni.

– Hogy ebbe még ételt? – A sárgatrikós a fejét csóválta.

– Mi közöm hozzá – vonogatta vállát Dochnál.

– Ne tessék engedni! – Totyi a kövér nő körül keringett.

Az éppen a Vén Dunának magyarázta:

– Tudja, milyen nehéz egy özvegyasszonynak? Azt mindenhol becsapják.

– No, magát nem! – vágta rá az egyik szatyor.

– Ahogy nézem, nem kell magát félteni – így a másik. – Mi a csodát akarsz, Totyi?

– Magyari néni, tessék szólni, hogy ne engedjék elvinni!

– Kit ne engedjenek elvinni?

– A lovat!

– Á, az már… – A szatyor megint a vörös arcú nőhöz fordult. – Azt maga már elintézte.

– De csak mert nem kapott enni – mondta Totyi –, de ha adnának neki…

– Hát adjanak! – A vörös arcú nő felnevetett.

– Hogyhogy adjunk? – kérdezte a tűzoltó. – Mit beszélsz, te fiú?

– Ne törődjön vele – mondta Dochnál. – Dilis.

Totyi nem hagyta magát.

– Megvehetnénk. A papa is adna pénzt, majd beszélek a papával, mert most nincs itthon.

A sárga trikós fiú közben befonta a ló halott sörényét.

– Kóc lesz, hegedűhúr, vagy semmi.

– Meg akarja venni! – nevetett a vörös arcú nő. – Hallják? Meg akarja venni! – A lóra nézett és elkomolyodott. – Nincs fantázia benne.

– Megvehetnénk – makacskodott Totyi. – Magyari néni is adna hozzá.

– Mit adnék hozzá? Mit kezdjek én ezzel a…

– Ó, hát itt van még az Ugrai bácsi meg többen az utcából.

– Az utca vegye meg? – kérdezte a Vén Duna.

– Még csak ez hiányzik! – sóhajtott Magyari néni. – Más már nem is hiányzik ebbe az utcába.

– Kezeltesd magad, Totyi – mondta Dochnál.

– Miért? – Totyi körülnézett. – Elmenne az emberrel a piacra, kiránduláskor vinne ezt-azt. Egyik héten a papa lenne gazdája, a másik héten Magyari néni, aztán megint valaki más.

Magyari néni megigazított valamit a szatyron.

– Totyikám… és hol tartanánk? Nálunk a konyhában? Vagy az udvaron?

Totyi egy pillanatig elgondolkozott.

– A tizenkettőben az az üres pince. – Totyi valósággal felragyogott. – Tudod, Dochnál, ahol a tanyánk van! – Szünet. – Vagy a szódás udvaron… vagy…

– Kifőzik szappannak – mondta a sárgatrikós.

Totyi végignézett az arcokon.

– Adjuk össze… Mi is, Magyari néni is…

– Nem is lenne rossz – mondta Magyari néni helyett a vörös arcú nő. Kocsizörgés hallatszott, és arra fordult. – Na, itt vannak.

Kocsi állt meg a sarkon, egy bőrsapkás férfi leugrott a bakról.

– Perzsán bácsi – súgta Dochnál. – Ismerem. Ha egyszer a Perzsán bácsi jön… – Halkan füttyentett.

A nő odament Perzsán bácsihoz. Nem lehetett hallani, mit beszéltek.

– Lóbőr – jó bőr – mondta a sárgatrikós. – Azt még fel lehet használni.

A fekete hajú lány kis szódát spriccelt a járdára, aztán megfordult és elszaladt.

– Ne engedjék! Magyari néni, tessék szólni… Nincs semmi baja, és ha rendesen eszik… ne engedjék!

– Eredj innen, Totyi!

– Ne hülyéskedj, Totyi!

– Vigyék innen ezt a fiút – mondta Perzsán bácsi.

A tűzoltó fölkapta Totyit.

Totyi, a tűzoltó kezei között, a falat rugdalta.

– Ne engedjék!

 

Másnap Dochnálék kint voltak a téren.

– Görögjünk – mondta Dochnál.

Lefeküdtek a fűbe, és görögni kezdtek, Dochnál, Totyi és a sárgatrikós. Velük görögtek a házak, a fák és a bokrok.

Totyi oldalt gördült, és közben azt mondta:

– Most szállt el felettünk.

– Micsoda? – kérdezte Dochnál.

– A szürke ló… én láttam.

Totyi fölült, és az égre bámult.

Fölült a másik kettő is. Egy pillanatig hallgattak, majd a sárgatrikós hirtelen letépett egy marék füvet, és Totyi arcába vágta.

– Semmit se láttál!

Fától fáig

Kivel beszélhet egy öregasszony? – Férje meghalt, fiát meg alig látja. János hivatalba jár, otthon meg csak úgy odaveti a szót az embernek. Annyit mindenesetre lehet tudni, hogy örökké huzatban ül, két ajtó között, fáj a feje, a foga, fájnak az ízületei, igazán nem csoda, ha rövidesen egészen megkopaszodik. Ha otthon van, fekszik a díványon, be kell neki vinni a teát, a porokat, de beszélni nem beszél.

Pedig az öregasszony annyi mindent tudna kérdezni. Mi van odakünn? Mit játszanak a színházban? Igaz, hogy a Damjanich utcában leszúrtak valakit?

A válasz?

János legyint, grimaszokat vág. – Az embert még itt sem hagyják békén, nem elég „odabent”? Csináljon egy citromos teát!

Az öregasszony csinál egy citromos teát. A kérdéseket lassan elfelejti… Egy-egy szó néha elindul benne, de már nem követi semmi, árván bukdácsol. Értetlen tekintet mered rá. Jobb, ha hallgat az ember.

Igaz, itt lennének a szomszédok. Özvegy Zanderné a negyediken több családnak főz, messziről is járnak hozzá. „Az én konyhámnak híre van, kedvesem.”

Zanderné Paulát küldte le az öregasszonyhoz, azt a hajlott hátú, sovány, repedett arcú vénkisasszonyt. Paula hat díszzsebkendőt hozott le Zandernétől.

– …mert tudja, hogy nálad jó helyen van, még az uráé volt, ötven forint darabja, János biztosan megveszi, ő olyan jószívű, a Gellértné is mondta, hogy a te fiad…

Paula ott a konyhában, mint egy kínai bűvész, kezdte kibontogatni a zsebkendőket, egyiket a másikból.

– Nem tudom – mondta az öregasszony –, igazán nem tudom…

János hangja az ajtó mögül:

– Remélem, nem ment el az esze, hogy megveszi azokat a ragacsokat? Harmincért újat kapok!

Paula hegyes orra megremegett, hosszan szippantott. – Ahogy gondolod, kedvesem.

Elvonult a zsebkendőkkel.

Néhány nap múlva újra megjelent.

– Zanderné nem tudja nézni, hogy éheztek! Miért nem kapcsolódtok be az akciójába?

– Milyen akciójába?

– Az ebédeltetésbe! Nagyon olcsón főzne nektek, János úgyis olyan sovány.

– Majd beszélek vele, majd megkérdezem.

– Ó, János nagyon örülne, aztán majd Zanderné is veletek ebédel!

János az ajtó mögül:

– Szóval fizessük az ebédjét? Szóval még őt is nézzem ebéd közben?!

Paula hurutos szeme még könnyesebbé vált, sértetten remegett a hangja.

– Én szóltam, kedvesem, én mindenesetre szóltam.

Zanderné még egyszer leküldte Paulát.

– Mikor tartjuk meg, kedvesem, a hagyományos összejövetelünket?

Az öregasszony csak nézett.

– Mit… miről beszélsz?

– Zanderné mondta, hogy rendszeresen össze kéne járnunk, adnál teát meg, mondjuk, aprósüteményt…

Az ajtóban ott állt János.

– Aprósüteményt?…

Még mondott valamit, de akkor már Paula, mint valami megrémült bogár, nekivágódott az ajtónak. Valahol a repedésen csúszott ki.

Paula nem jött többet, Zanderné nem üzent semmit.

Az öregasszony egyedül maradt. Olykor még elindult, hogy fölmegy Zandernéhez vagy Paulához, aztán egyszerre megállt a lépcsőn, keze ottragadt a karfán. Az ajtók szürkék és magányosak… nem lehetett bekopogni.

Valahonnan a repedezett lépcső alól sóhajtás hallatszott, csöndes, lassú beszéd csobogása.

Az öregasszony megmerevedett.

Hornusnét hallotta onnan lentről. Tíz éve, hogy meghalt Hornusné, és most a húsdarálóról beszélt, amit valamikor régen kölcsönadott, és amit soha nem kapott vissza.

Az öregasszony lehajtotta a fejét.

– Beadtam Günsékhez.

Hornusnét ez nem nyugtatta meg.

– Günsné azt mondta, hogy nem is látta, és különben is, ha tőlem kérsz valamit, miért Günsékhez adod be? Az urad egyáltalán nem köszön az utóbbi időben…

Hornusné tovább zúgott, morgott, mint valami láthatatlan folyó a lépcsők mentén, a föld mélyén. Régi panaszokat emlegetett, sérelmeket – a mosókonyha kulcsát soha nem kapta meg időben, a macskáját megmérgezték…

Az öregasszony nem is tudta, hogy került vissza a szobájába. Többet nem indult el, hogy fölmenjen Paulához vagy Zandernéhez.

Nem volt kivel beszéljen.

Míg aztán az a két férfi megjelent az ablak előtt. Ott álltak a tér hideg, befagyott lapján, feketén, görnyedten és mozdulatlanul. A Világ Sértettje kissé előbbre volt, fázósan összehúzva magát vékony kabátjában. Fejét lehajtotta. Nagyon régen nem szólhatott már senkihez, nagyon régen nem szólhatott már hátra sem a barátjához. A Rozoga Alak néhány lépéssel lemaradt mögötte. Kezét zsebre dugta, bár az a szakadt zseb igazán nem sok védelmet adhatott. A válla mögül visszasandított az útra, mintha várná, hogy valaki majd szól hozzá, vagy legalább egy cigarettát csúsztat a zsebébe.

Az emberek elmentek mellettük. Senkinek sem jutott eszébe, hogy megszólítsa őket.

Az öregasszony az ablaknál állt.

„Hova mehetnek? Milyen ház az, ahová belépnek? Ki várj a őket?”

El sem lehetett képzelni, hogy valaki kinyissa előttük az ajtót, és azt mondja: – Jó napot kívánok!

A két férfi másnap is ott állt a téren, akárcsak harmadnap.

– Vakok – bólintott az öregasszony. – Így botorkálnak előre, kéz a kézben.

– Ezt meg honnan gondolja?

Az öregasszony egy csöppet sem csodálkozott, hogy a Rozoga Alak, aki egy kicsit lemaradt barátjától, megszólalt.

– Még jó, hogy a barátom nem hallotta, ő egy kissé magasan hordja az orrát.

– Azt mindjárt gondoltam – mondta az asszony. Kicsit később megkérdezte: – Levigyek egy tányér levest?

– Nem, nem, beszélgessünk csak így!

– A férjemtől maradt egy télikabát…

– Ha a barátom meghallaná!…

A néni már nem is tudta, mit mondjon. Még a végén megharagszik ez a férfi az ablak előtt, aztán továbbáll a barátjával. – De az mégsem haragudott meg.

– Vannak, akik csak úgy beállítanak, és mindenfélét kérnek. Maga is azért gondolta rólunk…

– Igazán nem akartam megbántani.

– Tudja, mi azért más fajtából valók vagyunk.

– Ó, azt mindjárt gondoltam!

– Igen? És aztán miből? (Csöppnyi gúnyos íz.)

– Azt… azt valahogy látja az ember. Meg hogy a barátja olyan büszke…

– Azért róla is tudnék beszélni!… (Ez meg olyan bizalmasan hangzott.)

Egy darabig még elbeszélgettek, aztán sárgás köd ereszkedett a térre, és felszívta azt a két szikár alakot. Másnap megint ott voltak az ablak előtt. És aztán mindennap.

Az öregasszony reggelenként kinézett a térre.

– Jó reggelt kívánok!

– Már azt hittem, föl sem ébred!

A Rozoga Alak beszélt. Világ Sértettje elnézett messze az utcák felé, de minden pillanatban várni lehetett, hogy hátrafordul.

– …aztán majd jól lehord! Nem szereti, ha leállok beszélgetni.

– Talán nem veszi észre.

– Hanem hallja, hogy ez micsoda környék!… Az éjjel kiraboltak valakit…

A néni összecsapta a kezét.

– Ne mondja! Itt a téren?…

– A pengekörműek itt álltak a téren, a bódék között, álltak és vártak…

– Hogy volt az? Mondja már!

– Saguly Borbála háromszor fordult az úton, mindig más férfi kísérte, de aki kísérte, az többé nem tért vissza.

– Saguly Borbála?

– Tudja, mi volt a trükkje? Leszólította a férfit a megállónál. „Csúszik a járda, ha átkísérne…” A másik oldalon meg már várták a pengekörműek. Köröm középen fölhasítva, benne a penge, hogy vágja az a zsebet!…

– Pedig igazán olyan csendes környék… nem történik itt semmi.

A férfi erre nem szólt semmit, de mintha kicsit kételkedne a dologban. Aztán, amikor megszólalt, olyan sértett volt a hangja.

– Akadnak egyesek, akik beállítanak mindenhová. „Ha van egy ingjük, egy kabátjuk…” Koldulnak, könyörögnek, aztán közben egész jó ruháik vannak.

– Miért mondja ezt?

– Vagy vonaton képeslapot árulnak Mátranovákról. De miért vegyek én Mátranovákról képet, ha Visegrádon voltam? (Már egész haragos volt a hangja.)

– Úgy érti, hogy maga Visegrádon volt?…

– Miért ne? Talán én nem utazhatok?

– De igen… hogyne… hogyne!

– Vagy inkább úgy gondolja, hogy én voltam az, aki képeslapot árult?!

– Dehogy! Dehogy!

– Van, aki más „lemezzel” jön. (A hang kissé megenyhült.)

– Mivel jön?

– Úgy értem, hogy más a szövege. Beállít a kupéba, és kezdi: „Tanárember vagyok, a világ legszomorúbb helyéről jöttem, kis családomat szeretném tisztességesen eltartani.”

– A világ legszomorúbb helyéről?

– Az őrültek házából. Magának igazán annyit kell magyarázni. De ehhez a szöveghez jó ruha kell. (Bánatos sóhaj.)

– Talán mégis vigyek le egy kabátot?

– Mit gondol? Maradjon csak!

Az öregasszony otthagyta az ablakot. „Milyen büszke! Milyen büszke! Az a másik meg sem szólal… de hát mi lesz így velük?…”

Éjszaka úgy tetszett az öregasszonynak, hogy azok ketten nézik. A Világ Sértettje feléje fordul, hogy lássa azt, aki meg merte szólítani őket.

Az öregasszony reggel alig mert az ablakhoz lépni. De a Rozoga Alak már várta a hírrel.

Lebuktak a pengekörműek.

– Mit mond?

– Dzsippel vitték el az egész társaságot.

– De hát hogy történt?

– Saguly Borbála megint leszólított valakit.

– Igen… na és?

– Egy detektív volt!

– Még hogy ilyet!?… Egy detektív!

– „Csúszik a járda, ha átkísérne…” A detektív átkísérte, a bódék között aztán ráugrottak a pengekörműek… De akkor már ott voltak a rendőrök. Nem hallotta a lövöldözést?

– Nem, semmit…

– Lekapcsolták az egész társaságot.

Az öregasszony megint kérdezett valamit, aztán megint… Egyik szót lökte a másik után. – A férfi egy pillanatra elhallgatott, aztán megkérdezte.

– Nem unja még?

A néni orra megremegett, kezével az arcához kapott, aztán maga sem tudta, miért, a fiáról kezdett beszélni.

– Itt van mellettem… és soha… soha nem beszél! Félek tőle, ha bejön a szobába, úgy tud nézni…

– Ne törődjön vele!

– Miért nem kérdezhetek meg tőle semmit se?

– Vannak ilyenek, vannak.

– De a fiam! Kínoz ez… úgy fáj…

– Ne sírjon, kérem!

– Nem… nem, igazán.

– Azt hiszi, másnak nincs semmi baja?

A férfi ott az ablak alatt keményen beszélt, gúnyosan. Aztán egyszerre csak megcsuklott a hangja.

– Ha fölnézek egy ablakra, arcot látok a lámpafényben… Mögötte ott a család, mindjárt hívják vacsorázni. Én meg… Na, hagyjuk.

– Jöjjön föl.

– Mit képzel?!

– Hát csak, hogy az ablakokról beszélt…

– Azt hiszi, azért, hogy fölhívjon? Persze hogy azt hiszi! (Véres sértettség.)

– Nem! Nem!

– Lerak elém egy tányér levest. Hát mit gondol?!

Csönd. Több szó itt nincs. Az öregasszony elmegy az ablaktól.

Másnap megint kezdték elölről.

Az asszony néha attól félt, hogy a férfiak egyszer útra kelnek, botorkálva elindulnak a sűrű havazásban. De aztán a tér halott fehérségéből megint csak kimeredt az a két sovány, fekete alak. Ott voltak akkor is, amikor a hólé csurgott a háztetőkről, és a tér ezernyi apró tócsára esett szét.

– …hogy nem kapnak valami betegséget!

– Attól magának ne fájjon a feje!

– Nyugodtan leülhetnének a konyhában.

– A barátom nem szereti a konyhagőzt. (Gyilkos gúny.)

– Be is jöhetnének egy kávéra.

– A szobába?

– A szobába.

– Aztán örökké a padlót nézné, hogy berondítottuk, alig mennénk el, már fölkefélné, meg nyitná az ablakot. Ugye, erre semmit sem tud mondani?

– Istenem, milyen…

– Azért mégis nagyon derék asszony. (Meleg, barátságos hang.) Jólesik magával elbeszélgetni.

– A barátja soha… soha egy szót se szól!

– Mi az?! Talán én már nem is vagyok jó? Talán un már engem? Mondja meg, mondja csak meg!

– Nem, dehogy! – majd egész váratlanul. – Egy abrosz hiányzik.

– Egy abrosz?! Nagyszerű! Egy abrosz hiányzik?! Én vittem el!

(Szikrázó harag.)

– Dehogy maga!

– Különben miért mondaná? Küldje utánam a fiát, küldje utánam a rendőrséget!

– Miért veszekszik örökké?

– Tessék! Már megint sír!…

– Nincs senki, akivel beszéljek, és maga is örökké…

– Nem akartam megbántani, csak hagyja már abba! Nem szeretem a könnyeket.

– Miért?… Miért kell, hogy bántsuk egymást?…

– Mérhetetlen a mi szenvedésünk. (Gúny? Keserűség? Fájdalom?)

Másnap közömbös dolgokról beszélgettek. Hogy két asszony összekapott a téren a marhahús miatt, olcsóbb lett a tojás. Az öregasszony kérdezgetett, a férfi mindenre készségesen felelt, de azért mintha nem túlságosan figyelne az egészre. A következő napokon is ezt a szórakozottságot lehetett rajta érezni.

Egyszer aztán eltűnt az ablak alól. Ő is meg a barátja, aki „egy kicsit mindig magasan hordta az orrát”.

Az öregasszony mozdulni sem tudott. Nézte azt a két fiatal, nedvesen zöld fát ott a téren. Orra az ablakhoz nyomódott, szétlapult. Könnyű pára futotta be az üveget.

Fagylaltosok

A Ludovika-kert felől jött Blum, a fagylaltos. Úgy tolta kis fehér kocsiját, mintha rugdosná. Merev, barna arca a zöldessárga szalmakalap alatt akár valami elromlott automata. Szinte várni lehetett, hogy majd hirtelen kiokádja a megrekedt tíz- és húszfilléreseket, stolverket, savanyúcukrot, csokoládét.

Gyerekek ugráltak körülötte, tenyerek csattogtak.

– Fagylalt! Fagylalt!

Nem állt meg, nem is nézett rájuk. Arra az öreg, katonasapkás koldusra sem, aki a botját lengette utána.

– Mi az, Blum úr, már meg se látja az embert?

Elszántan robogott, mint egy harckocsival.

Kékkendős cigánylány futott felé, kezében görögdinnyével. A lé végigcsorgott arcán, kendőjén, meztelen lábaszárán.

– A nővérem azt üzeni, holnap ne tessék jönni. Persze, mert sose hoz neki semmit, moziba se viszi!…

– Nem érdekelsz!

A Kálvária téren megállt Blum. Leállította a kocsit a járda szélén, bement a Zombori-cukrászdába. A barna, délutáni napfényben olyan fonnyadt volt sovány gebe alakja. A telt, fekete hajú nőt nézte a pult mögött, arany fülbevalóival, azt a széles vállú, szürke bajuszos férfit, aki az ablaknál két ujjal hajtogatta a kalapja szélét.

– Megvertek a Ludovika-kertben. A Tarzan meg a többiek. Ezt mintha nem is Blum mondta volna, a lötyögő burettkabátjában, magas tetejű szalmakalapjában, amiben valahogy egy autóbuszra emlékeztetett. De azután mégis tovább beszélt.

– Be volt rúgva a Tarzan, és ingyen akart fagylaltozni. Jó, egy tölcsérrel adtam neki, de ez nem volt elég. Aztán jöttek a Willman fiúk, a Müller Rudival. A Willmanok lefogtak, Rudi pedig leveseskanállal kaparta ki a fagylaltot.

A nő krémest adott egy kisfiúnak. Puha, fehér karja, akár gőzből emelkedne, és álmos, tunya tekintete is olyan ködös volt, ahogy megkérdezte: – Magát kellett lefogni? De hiszen egy is elintézi.

A szürke bajuszos férfi a nagytükörnél felpróbálta a kalapját. Hátulról előretolta, és közben a tükörből nézte Blumot, mintha az éppen csak egy maszat lenne a kalap szélén, amit le kell fricskázni.

– Mikor vertek meg?

– Ma reggel, Epfele – Blum előrehajolt. – Ma reggel, ahogy kijöttek a Panda-kocsmából. Megrugdostak, igen… – A nőre nézett, hirtelen behúzta a fejét, elhallgatott.

Epfele levette a kalapját, tovább hajtogatta. – Csak sose kéne új kalapot venni! Az apám még télen is hajadonfőtt járt, na de micsoda sörénye volt! – Ide figyelj, Blum, most elmegyünk a Szalontaihoz, aztán majd beszélünk a Tarzannal.

A nő előrehajolt fehér köpenyében.

– Maga is kimegy, Blum? Egy ilyen rozoga alak…

Blum hátralépett, mintha ki akarna futni a kocsihoz.

– Miért vagyok én rozoga alak? Csak hát, ha többen jönnek rám… – Egy mozdulatot tett. – Már más fagylaltost is megvertek a Ludovika-kertben, a kövér Huttingert. Én mondtam nekik, hogy egy jöjjön, így nem művészet… Négyen támadnak rám!

– Ezt megnézném, becsületszavamra megnézném! – A nő visszaereszkedett a pult mögé.

Epfele fejébe csapta kalapját, elöl mindjárt fölugrott a széle.

– Megyünk Szalontaihoz!

Blum csöndesen kocogott kocsijával Epfele mellett. Egyszerre megszólalt. – Még a köszönésemet se fogadja Zomboriné! Miért van úgy oda?… Legközelebb nem is köszönök neki! És azt hiszed, kijön a Ludovika-kertbe? Mondd, hol a férje?

– Zombori? Vidéken, üzleti ügyben. Én meg itt vigyázok a feleségére. Hiszen vasárnap is azért ülök a boltban, amikor az öreg mókus futballmeccsen van. Múltkor kipofoztam egy sima hajú trógert, bejött fagylaltozni, aztán kikezdett a nővel.

– Te mindig látod.

– Rám se köp. – Epfele legyintett. – Behoztam neki a régi újságokat, amikben rólam írtak. Tudod, hogy kerékpáros bajnok voltam. Fényképeket is mutattam, ahogy ülök a biciklin, koszorúval a nyakamban, mellettem újságírók meg egy színésznő: a Táler Klári. Zomboriné ásított, és azt mondta: ugorjon át egy fél liter tejért, Epfele! – Ezt mondta nekem. Hogy ugorjak át egy fél liter tejért. Pedig tudom, hogy cigány, és parókája van, mert operálták az agyát. Stoppoltfejű. Tízéves korában szedte fel a Zombori valami erdőszélen. Ő nevelte, aztán feleségül vette. Most pedig nagy nő! Te, Blum, nem szeretném, ha veled is bajom lenne.

Blum felröhögött.

– Hát ettől aztán nem kell félni! Hiszen hallottad: rozoga alak maga, Blum. Pimf vagyok én neki, nulla. Azért köszönhetne, na, mindegy, ki törődik vele? És igazán parókája van?

– Itt a Szalontai!

Nagy, piros ernyő alatt állt Szalontai, világoskék fagylaltoskocsijával. Előtte szalmahajú nő két gyerekkel. Ő pedig fagylaltot csapott egy tölcsérbe.

– A vanília, a málna, a citrom, a kávé jégen tartva, behűtve a valódi olasz! Csak közelebb, kisasszony, közelebb, gyerekek, ötven fillér a kisadag a citromból, a málnából. A nyakadba csurog, öcsém, hogy tartod azt a tölcsért, nem kell körülrágcsálni… Kisasszony, ha este ráér, szívesen találkozunk, kimegyünk Hűvösvölgybe… Nagy adagot? Hát eper nincs, na ezt kitippelte, más már nem is lenne jó! Holnap hétre az Eldorádó mozinál!

Ahogy a kisasszony elment a gyerekekkel, úgy elhallgatott, mintha egy adag fagylaltot csaptak volna a szájába. Epfele egy kavicsot igazgatott a cipője orrával, aztán elrúgta.

– Ide figyelj, Szalontai… Blumot megverték a Ludovika-kertben. Potyán akart fagylaltozni a Tarzan. Ismered? És azt is tudod, hogy a Huttingernek szétverték a kocsiját, a pofáját meg telekenték fagylalttal.

– Szólok a Turner Pipinek, hogy vigyázzon a kocsira. – Szalontai beszaladt a sarki kocsmába, aztán már jött is vissza egy sovány, szőke fiatalemberrel. – Ide figyelj, Pipi, itt maradsz a kocsival, van egy kis dolgom.

Blum előretolta az üres kocsiját.

– Én is itthagyom.

– Hát csak nem vonszolod magaddal!

Elindult a Ludovika-kert felé a három fagylaltos: Epfele, Blum és Szalontai.

Blum zsebre tett kézzel ügetett a két barátja között. Ha most látna a Zomboriné, gondolta, ahogy így megyek… Egyszerre olyan izgatott öröm fogta el, mintha a nő nézné valahonnan és mondaná: – Kemény fickó ez a Blum!

– Teddy Bill a lovára pattan!

– Mit beszélsz, Blum?

– Tudjátok, egy film jutott eszembe, amikor Teddy Bill megbosszulja a bátyja halálát, a jelenet, ahogy Teddy Bill nyeregbe száll, kétszer a levegőbe lő, aztán elnyargal.

Még sok mindent szeretett volna mesélni Blum a filmről meg másról is, de megint csak azt mondta:

– Teddy Bill nyeregbe száll.

A sarkon fölgyulladt a lámpa. Egy kocsmából ének hallatszott. – …Eladom a szürkét meg a feketét, ölelem a barna menyecskét!

Blum úgy érezte, ő dalol. Kicsit előrement, aztán megint vissza, tenyerét szájához ütögette. – Ölelem a barna menyecskét! – A barátait nézte, ahogy jönnek egymás mellett. Lám, nincs ő egyedül, ha megveri valaki, megbosszulják!

– Gazsi, Szalontai Gazsi, emlékszel, amikor a Nap utcában verekedtél egy másik fagylaltossal?

– Régen volt, azt hiszem, mind a ketten beszívtunk egy kicsit, a Németh Sándor meg én. Belém kötött a szamár, menjek arrébb árulni.

– Aztán összementetek, a két kocsival öklelve egymást. Micsoda csattogás volt! Szétverted a kocsiját, fagylaltban úszott az utca, a gyerekek üvöltve nyalták. A végén már mindenki verekedett, én egy kapualjban püföltem valakit, soha életemben nem láttam a pacsmagot. Vagy ahogy Epfele kirámolt egyszer egy kocsmát, mert rossz bort kaptunk. Tudod, hogy akkor bent maradt az egyik cipőm?

– Holnap tyúkszemet vágatok – mondta Epfele. – Elmegyek a fürdőbe, igazán itt az ideje.

– Te, ha a Zomboriné kijön…

– Hülye vagy, Blum!

Föltűntek a Ludovika-kert fái.

Ahogy mentek befelé a kertbe, Blum már semmiféle örömet nem érzett. Megint látnia kell azokat, akik megverték, látni kell az arcokat, akik a padon föléje hajoltak, szemébe röhögtek, miközben ütötték. – Ezek itt mellette, mintha sétálni indulnának. Szalontai egy nőt néz, Epfele pedig megint a kalapja szélét hajtogatja.

Blum majd hanyatt esett, mintha valaki hirtelen kirántaná alóla a sétány sötét szőnyegét.

– Már azt hittem, a Tarzan van itt, de igazán! Erre lehet a Müller Rudival és a Willmanokkal. Miért kellett velem ezt a marhaságot csinálni? Mindig adtam nekik egy-két tölcsérrel, sose zörögtem, ha nem tudtak mindjárt fizetni, és akkor ilyet!… De hiszen ez nekik se jó! Mi ebben a jó?

A másik kettő hallgatott.

Blum a kórház ablaksorát nézte.

– Egész jó ám, ott feküdni, persze, nem valami nagy betegséggel! Csinos ápolónők az ember körül… édes kis pofák. – Hogy aludt, Blum úr, mennyi a láza? – Ismertem egyszer egy ápolónőt, nahát, az akár egy birkózó! Nekem maceszt hozott. Maceszt kávéval, valami felséges! – Egyél, kis pocsék, mondta a nő, tömd azt a buta fejed. – Följártam hozzá a kórházba, ha éjszakás volt. Kint ültünk a konyhában… Az ölébe vett, úgy csókolt. – Te, mondom, csönget valamelyik beteg. – De ő csak legyint. – Á, ez biztosan az öreg Milkó bácsi, örökké csönget, és a végén úgyis tisztába kell tenni. – Feleségül vettem volna azt a nőt, de hol kerestem én annyit? Meg aztán az anyámat se hagyhattam.

Aztán szótlanul mentek, de mégis, mintha valaki beszélne, mormolna a csöndben. Egyszer közel volt a hang, majd távolodott, aztán valamit érteni is lehetett. – Poháron élesítjük a pengét.

– Mi az, Blum? Mit morogsz?

– Nem szóltam.

A következő lámpánál Blum megpillantotta Tarzant. Padnál állt, nyakas, fekete pulóverben, kövér, fényes arccal. Mellette, a padon, előrehajló fejek, és három ezüst lemez emelkedett a levegőbe.

– Játszanak – mondta Epfele. – Hol a piros? itt a piros! Drága gyerekek.

Többet aztán nem beszélt. Behúzott fejjel a pad felé ment. Jobb válla felhúzódott, a másik sután, szerényen lecsúszott, és így egész alakja olyan féloldalas lett. Siralmasan lötyögött a nadrágja.

Blum úgy érezte, mintha lassan összehúznák a gyomrát. Szalontai felé nyúlt.

– Hagyjuk a frászba, nem kell ebből nagy ügyet csinálni, felhajtást! Most mondd, minek? Meddig vacakolunk itt, becsületemre, engem már az egész nem érdekel… Különben is éhes vagyok, túrós csuszával vár az anyám… Tejfeles túrós csusza tepertővel!

De Szalontai már szemközt jött, mintha közben észrevétlenül megkerülte volna a kertet.

Megnyílt egy bokor: hórihorgas fiú emelkedett ki. A padhoz lépett, széles tenyerét a lemezekre tette.

Müller Rudi! – Blum most csak őt látta. Ez, ez kanalazta ki a fagylaltot! Mond valamit a Rudi, és a két Willman fiú föláll a padról.

Akkor ért oda Epfele Tarzanhoz. Meglökte a vállával, és azt mondta:

– Bocsánat!

Ököllel az arcába vágott.

Tarzan hátraesett. Fölpattant, és már Epfele nyakán lógott. Müller a pad támlájáról ugrott Szalontaira. Blum – maga se tudta, hogy – a Willmanok közé keveredett. – Ezt jól kifogtam! – aztán nem gondolt semmire. Fejét belefúrta Willman gyomrába, akár egy sötét alagútba rohanna. Érezte, hogy hátulról fölemelik a lábát. A tarkóját ütötték.

Féloldalt élesen villant Epfele arca, és Blum egyszerre lezuhant a földre. Kezében a leszakadt mellény rongya. Behunyta a szemét, összekuporodott, mintha egymás után többen átugranák.

Valaki hátulról fölemelte.

– Ne lazsálj!

Szalontai állt mellette. – Blum perdült egyet, megint le akart csücsülni, de Szalontai megfogta.

– Itt a szép fiú! – Müller Rudi Blum orra felé „szurkált” az öklével, aztán a két kifeszített tenyerével mintha a derekát akarná kenegetni. – Engem keresel, te fagylalthuszár, mit akarsz, kisapám?

Blum felrántotta a térdét, úgy forgott, mint a falovak a körhintán.

– Megvesztél, Rudi? Hallod-e, ne vadulj!

Müller elkapta a derekát, arccal esett a kavicsos földre. Füle, szeme, szája megtelt homokkal, lábával a levegőbe rúgva oldalt rándult. Magával rántotta Müllert. Tíz körömmel ugrott neki.

Felül volt. Rudi összekarmolt arca a két térde között. Blum egy pillanatra megingott, de aztán két kézzel nyomta Müller Rudi vállát. (Szűzanyám, ez laposra ver, ha felkel, fasírtot csinál belőlem, absniclit!) Ujjával roppant szelíden kezdte Rudi orrát csavargatni.

– Én elengedlek, de előbb ígérd meg…

Akkorát lódult, hogy majd leszakadt a dereka. Nagyot csavart Müller orrán.

– Rúgsz, piszok? Nézd, én nem bántalak, ki bántott téged, Rudi? Ugye, békén hagysz, ígérd meg… miért ne lehetnénk mi barátok, két jó cimbora? Hiszen egyszer sakkoztunk is a padon, igaz, a végén a fejemhez vágtad a táblát.

Fújt egyet.

Müller nem szólt, csak a lába rángatózott. – Blum most a hasán térdelt.

– Te vagy az erősebb, jó, ezt elismerem, itt vita nincs… na ne izélj, Rudi, ne rugdalj! Mindenki tudja, hogy remekül bokszolsz, ismernek a Kálvária téren, a Mátyás téren, a Károlyi-kertben, ahol úgy elverted a Bazsó Lacit. Én ott voltam, amikor kikészítetted… azok a horogütések! Elengedem az orrod, de akkor majd te se. – Harapsz? – És micsoda nőid vannak, neked vannak a legjobb nőid, múltkor is láttalak egy szőkével a Vesta mozi előtt. Bemutatom neked a Zomborinét, remek nő, sikered lenne nála, nekem nem is köszön, kinél nincs neked sikered? Én a te helyedben valami színháznál próbálkoznék vagy filmnél, mi, Rudi, gondoltál már erre? Ismerek is valakit, egy kellékest, a sánta Diamantot, az bevinne téged, elindítana a sánta Diamant. Csak egy szót szólj, Rudi!

Müller arca, akár egy sötét, csillogó kő, a teste pedig mintha felpuffadna.

– Bicska van nálad, Rudi!

Két ököllel verte a mozdulatlan arcot.

– Miért nem beszélsz, le akarsz szúrni, mondd?! Hagyj engem, sosem bántottalak, te kanalaztad ki a fagylaltomat, te kezdted ezt az egészet, mert nem adtam nektek ingyen, de hát én abból élek, és még az anyámat is el kell tartani, tudod te, mi az?! De most már hagyj engem!

Müller Rudi, mintha úgy alatta, lassan, felállna.

Blum felordított. – Mit akarsz?!

Aztán akárcsak együtt repülnének, egymást tépve, összegabalyodva.

– Hé, Blum, engedd már el!

– Nem lehet róla levakarni!

Egy lámpaoszlopnál ült Blum – véres homokot köpött. Állához nyúlt, az arcát tapogatta. Semmit sem érzett. Oly üres volt, mintha valaki kiugrott volna belőle.

Epfelét látta, ahogy föléje hajol, és azt mondja:

– Megfojtottad, te állat!

Nyaralás

Az anya csontos, tűhegyes arcával belehajolt a lámpába. Egy ing nyakát foltozta apró, ideges mozdulatokkal. Mellette a díványon ingek, szép rendesen összehajtva. Aztán néhány alsónadrág, zsebkendő.

Az anya hunyorogva fölnézett, mintha ott túl, a lámpa fénykörén keresne valamit.

– Bandi – mondta, és egy szék megroppant a sarokban –, azt hiszem, ez az ing is rendben van.

Újabb reccsenés a homályból.

– Köszönöm, anyám.

Az anya még mindig előrebámult, belebeszélt a sötétbe.

– Azt hiszem, fiam, mégiscsak vennünk kéne egy-két dolgot… inget meg effélét. – Kis szünet, aztán: – Legalább pár darabot.

– Legalább pár darabot – visszhangozta a sarok. Aztán egy térd fölemelkedett a homályból, a vékony, barna arc is előrehajolt. – És aztán, mit kéne még vennünk?

Csöppnyi gúny sem volt a hangban. Inkább várakozás hogyhát jó, tessék, sorold föl, anyám, mi minden kéne…

Az anya lehajtotta a fejét.

– Tudom, hogy sok a kiadásod, hiszen rajtam kívül még Évát is segíted…

– Hagyjuk ezt! – Megint egy reccsenés, aztán akárcsak sűrű, sötét füst gomolyogna fel, a fiú ott állt az anyja előtt.

– Igazán nem tudom, miért beszél erről, anyám, higgye el, teljesen felesleges.

Az anya fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse a fia kezét.

– Ne haragudj.

– Nem arról van szó.

Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullt az ölébe.

Az anya aztán az ingek, alsónadrágok és zsebkendők között motozott, és mire ismét fölnézett a fiára, mosoly volt az arcán.

– Lesz mindened Füreden. – Megcsillant a tekintete. És tudod, hogy még nekem is… Egész szépen rendbe hoztam a szürke szoknyát, és tegnap, igen, tegnap a Gizi ideadta a napszemüvegét.

– Igazán örülök.

A fiú valahonnan a sarokból előhalászott egy újságot. Úgy állva olvasni kezdett.

Az anya meg tovább beszélt.

– Először persze nem akarta ideadni, és igazán meg kellett ígérnem, hogy vigyázok rá, de hát tudod, hogy én mindenre úgy vigyázok, és mégiscsak jó lesz, ha napozhatok egy kicsit.

Az újság megzörrent, aztán leesett a díványra. A fiú megfogta az anyja vállát.

– A vízbe is bejöhet.

– Ó, nem… nem! De majd a partról nézem, hogy úszol. – Boldogan felsóhajtott. – Azért ez jó, hogy együtt nyaralhatunk… hogy engem is beutaltak abba az üdülőbe. – Fölnézett a fiára. – Ez mégiscsak szép…

A fiú lehajolt az újságért, de nem kezdte újra olvasni. Újsággal a kezében járkált a szobában. Olykor messzire eltávolodott a sötétben, aztán megint csak itt volt a lámpa mellett. – Hirtelen megállt.

– Anyám…

A váll megrándult. – Ha úgy gondolod, hogy zavarlak, én igazán…

– Nem arról van szó, dehogy zavar, miért zavarna? – Szünet. – Csak megkérném valamire…

Az anya fölnézett. Vékony, pergamenszínű bőre megfeszült az arcán. Várni lehetett, hogy a következő pillanatban megpattan benne valami.

A fiú megérintette a vállát. – Na… na… – És mosolygott is.

Az anya arca engedelmesen átvette a mosolyt, de az mindjárt elhalt, beledermedt a ráncokba.

– Megkérném valamire – ismételte a fiú. Leült az anyja mellé. Nem nézett rá, ahogy elkezdte. – Tudja jól, hogy ez egy olyan üdülő… ahol különféle emberek vannak, üzemekből meg innen-onnan… Szóval, ha megérkezünk, ne közölje mindjárt, hogy kúriai bíró volt a férje.

– De Bandi…

– Szeretném, ha végighallgatna! – féloldalasan nézett az anyjára. – Apát hagyjuk! – keze belesöpört a levegőbe. – Hagyjuk! Hagyjuk! És szeretném, ha azt sem említené, hogy Fiuméban nyaraltak, és olykor hét végére is lerándultak.

– Fiacskám – hajolt előre az anya –, tudod, hogy apádnak szabadjegye volt, és különben sem került olyan sokba az egész.

A fiú nem engedett.

– Fiuméról egy szót se! És arról se, nagyon kérem, anyám, arról se, hogy ott milyen más volt minden. Az étkezés, a kiszolgálás… és főleg… – A fiú hangja szinte már könyörgővé vált – az emberek! Igen, akikkel együtt nyaralt.

Az anya belemosolygott a lámpába.

– Ki is volt, aki meghívott vitorlázni? Valami osztrák gróf… Tudod, hogy ismerte apádat! A könyveit… igen… és ő jött oda az asztalunkhoz…

A fiú tollas haja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt.

– Se osztrák gróf! se vitorlás! se meghívás! Nagyon kérem. – Megfogta az anyja kezét.

– De hát az igazán, az eszembe se jutott!

– Tudom! – vágta rá a fiú – mint múltkor a buszban.

Az anya a fejét ingatta.

– Én csak azt mondtam, milyen durvák az emberek… – Félénken a fiára sandított. – Manapság… – Elhallgatott, majd egy kicsit bátrabban. – De igaz is! nem adnak helyet, lökdösődnek, a kalauz rám szól, hogy menjek előre, aztán, hogy mit állok az ajtóban, ha még nem szállok le.

– És akkor maga, anyám, egyszerre elkezdte! Hogy más embereket is ismert már, mint a kalauzt…

– De csak azért, hidd el, csak azért, hogy ne sértegessen! – A végén le kellett szállnunk – mondta a fiú. – És a múltkor ugyanez volt a villamoson.

– Mi volt a villamoson?

– Hagyjuk, anyám! – a fiú felsóhajtott. – És azt sem kell említeni, hogy több cselédünk volt.

– De igazán, mintha családtagok lettek volna! Csak a szaguk… Tudod, Bandi, én sose szóltam nekik, de azt hiszem, ezeknek mind van valamilyen szaguk.

– Nem tudom, anyám. De hagyja a cselédeket, még akkor is, ha családtagok voltak. A személyzetnek ne mondja, hogy fiam.

– Mit mondjak?

– Hát… hát… elvtársnő. Kérem, elvtársnő…

– Elvtársnő – ismételte az anya.

– De ne így mondja! – A fiú türelmetlen mozdulatot tett. – Ne ilyen hangon.

– Hát milyen hangon?

A fiú legyintett, majd tovább folytatta.

– És a közös étkezésen ne forgassa, nézegesse a kanalat, mintha ragályos betegtől kapta volna.

– Nem, nem, Bandikám.

– És ha valakivel összeismerkedik…

– Nem ismerkedek össze senkivel.

– Mert gőgös!

– De fiam…

– Értse meg, ha nem áll szóba senkivel, akkor azt mondják… – A fiú fölugrott, és elindult megint körbe-körbe a szobában.

Az anya ölbe ejtett kézzel maga elé bámul. Egyszerre csak érezte, hogy nyekken mellette a dívány. És újra hallotta a hangot.

– Kérem… anyám…

 

Hatalmas park, fákkal, bokrokkal. Piros padok a sétányon. A fák mögött az üdülő barna épülete. – Az anya azt nézte. Éppen most állt föl a padról, hogy megszólítson valakit. Azt a húsos képű férfit, aki mellette ül az étkezőben. De valahogy nem tudta, mit mondjon. Így hát csak mosolygott, és hagyta, hogy elmenjen azzal a kék ruhás nővel. Annak is köszönni kellett volna. De hogyan?… Egyszer valaki – úgy négyszemközt – rászólt, hogy ne elvtársnőzze! Mármost akkor mit mondjon? Hogy szólítsa a lányt, aki takarít? A fekete nőt a könyvtárban? Ezt, aki itt jön?… Ha megáll, és beszélgetni kezd…

Az anya pár lépést tett. Visszacsuklott a padra, és a kavicsokat bámulta. Így maradt, amíg a lépések eltávolodtak. Aztán fölállt, és tétován imbolyogva elindult az üdülő felé.

Aztán, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, megint visszahullt egy padra. És most már csak ült, ült, elveszve a parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő.

Dinnyeevők

Egy arc jött fölfelé a lépcsőn, oly keskeny és merev, mintha tálcán hoznák. Szemhéja lecsukva, szája egyenes, kemény vonal. Ezen a megvakult arcon látszott a vendéglő, hideg tükreivel, apró asztalaival és az emberekkel, akik észre sem vették az arcot. Most már az előrenyújtott, halott kéz is feltűnt, alámerülve láthatatlan fátyolt húzva, csukott nyakú, kékesszürke katonaköpenye úgy fogta össze az egész embert, akár egy zsák. Elment a bokszok előtt, megállt középen, egy csillár alatt. Felemelte a fejét a szikrázó fénybe; arca, keze ragyogott, de zubbonya sötét maradt. Így állt szótlanul, mozdulatlanul, arcát kitárva a fénynek, két kezét kinyújtva. Lassan, lassan, mintha keresne valakit, az egyik páholy felé fordult.

Hárman ültek a páholyban: két nő, egy pattanásos arcú fiúval. Az ősz hölgy felemelte a villáját, majd letette, és azt mondta: szegény. A leánya evett, föl sem nézett a tányérból. Tömött, szőke hajával, telt, barnára sült karjával, akár az úszómedence szélén ülne.

A fiú a zsebében kotorászott.

A leány fölnézett.

– Majd én!

A vak egy mozdulattal elkapta a pénzt, de akkor már fogták a karját. Nyírott bajuszú pincér állt mögötte, lassan előretolta. A vak eltátotta a száját, és most egy csodálkozó, sötét lyuk volt.

– Tudod, hogy itt nem lehet… – és a pincér tolta lefelé a lépcsőn. A koldus megbotlott, a karfán csattant a keze. Úgy maradt odatapadva; feje élettelenül előrecsuklott. A pincér megfogta a vállát, talpra állította, akár egy rongybabát. – Ne hülyéskedj…

Károly, a pattanásos arcú fiú félig fölemelkedve nézte. Na, most megint előrecsuklik, és közben mintha vigyorogna, a sötét, eltátott szája. A nővére megérintette a kezét.

– Mit bámulod?

Ágnes feszes, nyugodt arca a két kék fülbevalóval mindent elzárt előle. Lusta, elnyújtott mozdulattal cigarettára gyújtott. Lentről pedig ének hallatszott. A vak fél vállával már kint volt az utcán – énekelt, és közben visszafordult.

Már többen voltak körülötte, mintha újságot kapkodnának a hóna alól. Egy pillanatra a tömeg fölé emelkedett az arca. – Engedjenek! – Aztán eltűnt az ajtóból.

Hajlott hátú, nagykendős asszony lépett be az utcáról.

– De miért kellett megütni egy vakot?

– Menjen, néni, menjen!

Az asszony egy darabig az ajtóban imbolygott, azután kilépett.

– Ne is említsd az Etlinger Rudit! Hozományvadász, közönséges hozományvadász! – Ágnes kerek, gőgös válla megrándult. – …Ahhoz menjek feleségül, akit csak a pénzem érdekel? Neked persze mindegy.

Anya felemelte csontos arcát, és akár egy régi képkeretből nézné a leányát.

– Néha egyszerűen nem értelek, Ágnes, olyanokat tudsz mondani. Az Etlinger kitűnő ügyvéd, mindenki ismeri a nevét.

– Hagyd csak! – Ágnes kissé eltátotta a száját, legyintett. – Hogy éppen férjhez menjek, azért igazán nem érdemes, mint te…

– Mi az, hogy mint én, mit akarsz ezzel? Mindenki tudja, hogy boldogult apád évekig udvarolt nekem, és nem a pénzemért, nem!

Mind a ketten olyan messze voltak Károlytól, egy szót, egy pillantást sem kapott. Ez hát a nővére, ez a ragyogó, szőke, barnára sült leány… – Jó nő – mondta egy osztálytársa. A strandot lehet érezni mögötte, ahogy a homokban hever, a zuhogó napban, azután fölkel, és lusta, lomha léptekkel bemegy a vízbe. Anya az árnyékból nézi, egy padról, ő nem megy a vízbe a vékony, száraz testével. – Most pedig mit akarnak az Etlingerrel, ezzel az egész beszélgetéssel?

Odalent az ajtó előtt, mintha árnyak vonulnának el. Egy szakállas szőrcsomó bedugta formátlan, krumpli fejét, akárcsak egy batyut.

Valaki pedig azt mondta: – Persze éppen ilyenkor nincs rendőr!

– …Az igazán érthető, hogy senki sem akar koldus módra nősülni, elvégre ha az ember egy életet kezd, ha nekiindul, akkor nagyon fontos az alap. Az alap! – Hangzott diadalmasan. – Én ezt nagyon meg tudom érteni.

– Ne erőlködj, anya!

Kanál kocogott a tányéron, aztán csend lett. Anya is elhallgatott, Ágnes a sótartót tologatta és mosolygott.

Egy pincér állt az ajtóban, az utca felé magyarázott.

– Senki sem akarta megütni, ő csinálta a cirkuszt: ide figyelj, Mackó, ne zrízzetek, azt mondom, ne zrízzetek…

Ágnes hátradűtötte a fejét. Várt. Haján, arcán, karján elömlött a várakozás, arca kigyulladt, válla megremegett, mintha egy ujj érintené, ajka furcsán, álmodóan szétnyílt, megvillant legyező fogsora. Anyára nézett, de már nem látta, eltelten, elomlóan ült, mint az áldozat, hogy megfogják és elvigyék, fölállítsák és elvezessék.

– …és ha azt akarod mondani az apádról, hogy a pénzemért vett el, akkor tudd meg, nincs igazad, így mondom: nincs igazad! – Az anya hangja megbicsaklott, de hirtelen fölkapta a fejét. – De hát egyáltalán micsoda hang ez? – Károlyra nézett, de az sem törődött vele.

– Telefonálni kell a rendőrségre. – Odalent egy ősz férfi két ujjával a pulton dobolt, az utca felé pislogott, aztán egy szikár, sárga ruhás nőre.

Károly félretolta a széket, lement a lépcsőn. Egy pincér elnyargalt mellette, a sárga ruhás nő selypegő hangját hallotta.

– Ezeket kéne összefogni, ezeket!

Azután kint állt az utcán, a vendéglő előtt, a hűs esti szélben. Látta a falnál a dinnyeevőket, a hosszú sort, egymásba ragadt kezeket, arcokat, kinyújtott, megfeketedett lábakat. Tüskés pofa bukott a telt vörösdinnyére, falta, harapta, és már lucsokban ázott, összeragadt, eggyé vált a dinnyével. A járda fele összekoszolódott, eltiport dinnyehéjjal volt tele. A sorból kivált egy arc, egy kéz lehullott a falról. Rongyos, ráncos arcú kisleány futott előre, dinnyehéjat lóbálva, mögötte két üvöltő gyermek. És akárcsak egy fölöttük szaladó éles vonalban, kocsik jöttek, kézikocsik; pohos, hatalmas teherkocsik, dühösen dübörögve.

A vak fiú katonazubbonyában egy hirdetőoszlopnál.

– Belém rúgtak!

Úgy mozgott a sor, mintha a fal leszakadna, az utca meghasadna. Egy koldus fölkelt, a szakállából, megfogta a vak karját.

– Akkor hát gyerünk.

Károly mögül eltűnt a vendéglő az anyjával, a nővérével, egyedül állt itt, a dinnyeevők előtt, akik most feléje indulnak. Semmi sincs, csak ez az eleven, mozgó fal arcokkal, kezekkel, szakállakkal… jönnek, hogy tőle kérjenek számon valamit.

Hátulról berántották, és mindjárt egy dinnyehéj csattant a vendéglő kövén.

– Rendőr!

– Arra most egy kicsit várni kell.

Széles vállú, vigyorgó alak az ajtóban, vállán valami pokróc, mintha az ágyában járna, formátlan, kopott kezeslábasa is olyan hálóruha volt. Mögötte feltűnt a vak fiú, két merev keze jött előre, hátrahagyva az arcot.

– Vesén rúgtak.

– Ronda dolog egy vakot bántani.

Károly a pulthoz húzódott, vézna, didergő hangot hallott. – Már telefonáltam, de ki tudja, mikor érnek ide… átkozott hely, átkozott hely… Istenem, most még az egyszer… – a sárga ruhás nő imádkozott mögötte a kasszában. Fönt pedig, mintha egy sor tányér lendülne, kis rongycsomó lecsúszott a lépcső karfáján – egy pincér karjába.

– Te csibész!

– Mit akar az öcsémtől?!

A pokrócos pofa a pincérhez ugrott, elkapta a karját. Pofon csattant, valaki élesen felvisított.

Károly a pult mögé ugrott, és a sárga ruhás nő mintha átrepülne a fején.

A vak még mindig egyedül, magányosan állt, két előrenyújtott kezével. Hirtelen a zsebébe nyúlt, és cigarettára gyújtott.

– A te ötleted volt, hogy idejöjjünk!

Ez anya – furcsa volt, hogy egyáltalán van anya és Ágnes.

– Maradjon veszteg, fiam – mondta a sárga ruhás nő –, majd csak jön rendőr. A kár, a kár… – és sírni kezdett.

Károly fölnézett. Egy próféta lépett ki az oldalajtóból, hullámos, ősz haj, szikkadt, vörös arc. Szerényen, áhítatosan hozott egy pecsenyéstálat – a kabátja alá dugta. Egy kanál kihullott a zsebéből.

– Pardon – mondta, és utánanyúlt.

A vendéglő kőkockája ragacsos dinnyelében úszott, az elszórt dinnyehéjak pedig, akár a skalpok.

– Mit akar?

Ez megint anya. A fiú kiugrott a pult mögül, föl a lépcsőn. Nagykendős, pipás nő állt elé, hosszú, szürke szőrök lógtak ráncos arcából. Görnyedten állt, mégis oly magasnak, megrendíthetetlennek látszott, akár egy kapu boltozata. Megszólalt, valahonnan a ráncok sűrűjéből.

– Mi lesz az órával, szép fiú?

– Milyen órával?

– Amit megvett tőlem a Klauzál téren, abban a kapualjban, tudja maga nagyon jól, és elfelejtette kifizetni.

A fiú nézte, nézte, és szinte már emlékezett az órára, arra a kapualjra, ott a Klauzál téren, a borzalmasan szőrös arcra, akit oly jól ismert, és akit becsapott.

Cvikkeres férfi robogott el mellettük széthasadt mellényben, betört keménykalapját kezében tartva.

– A fene egye meg, a fene egye meg!

Fönt a magasban megpillantotta anyát, Ágnest, és közöttük a zömök fickót, pokróccal a vállán. Álltak mind a hárman, a fiú pedig, akár tükörből látná őket, nyíló ajtók között, távoli terem tükréből és az álom mélyéről. Anya kis madárarcán külön ugrált minden vonás, úgy hajolt a férfi felé, mintha föl akarná csippenteni.

– Mit akar tőlem?

Az ipse semmit sem akart tőle. Ágnest nézte, a feszülő mellét, izmos karját, a félig leeresztett szempilláját, a frizura csigáit – és ez már mind az övé volt. Egy mozdulattal megemelte a lány mellét. Ágnes merev arcával, mintha hullámok fölé emelkedne.

Az anya csuklott egyet.

– Tré! Rendőrség, lógás!

A pokrócos lerohant a lépcsőn, magával sodorta a pipás nőt. Kövér férfi mászott ki egy felfordított asztal mögül, a nadrágját porolta.

– Ázsia, tiszta Ázsia!

Ágnes még mindig úgy állt, mintha mellette lenne a férfi – állt és várt. Anya megragadta a karját, Károlyra kiáltott.

– Gyere, az Istenért!

Valósággal repült Ágnessel, majdnem elcsúszott egy dinnyehéjon, és még jobban a leányához tapadt. Mögöttük Károly, mindig mögöttük, mint aki hirtelen levág egy mellékutcába, otthagyja őket. Az anyját nézte, és majdnem felröhögött, hogy milyen rémülten kacsázik… fél, még mindig fél! Bim, bumm, badabumm!

Rendőrök álltak a riadóautónál, közöttük a vak fiú.

– Engem megvertek – mondta nagyon tisztán.

Aztán semmi sem maradt az egészből, csak egy sötét utca, a vágtató anyával, aki egy saroknál hirtelen megállt, felemelte kis kezét, és kétszer arcul vágta Ágnest.

– Ringyó!

Kulikabát

– Óhajt valamit, kisasszony?

Fehér bajuszos, mosolygós képű öreg állt Irénke előtt a bódé ajtajában. Mellette két próbababa, és odabent a bódéban hosszú sor színes női ruha lógott egy vasrúdon, mint vidáman lebegő, kedves híd.

Irénke oly ismerősnek találta az öreget, mintha már többször beszélt is volna vele. Csöppet sem csodálkozott, amikor lelépett a lépcsőről, karon fogta, és bevitte a bódéba. Még mindig mosolygott, szinte belehajolva az arcába.

– Nem is engedném máshová. Itt mindent megkaphat, az öreg Blúz bácsinál. Tudja, hogy hasonlít a lányomhoz? Talán a termete, a formája egy kicsit törékenyebb. Tehát mit parancsol?

Irénke pedig magyarázott.

– Kulikabátot szeretnék venni, piros kulikabátot. Már annyi helyen voltam, a Népszínház utcában, a Sárkánybarlangban. Onnan jöttem ide, a Teleki térre.

– Micsoda? a Sárkánybarlangban? – Blúz bácsi összehúzta vastag, szürke szemöldökét. – A Sárkánybarlangban Prokesch és Mattanowichnál? De hiszen azok rongyokat árulnak, és alaposan levágják a vevőt, nem szívbajosak, azt igazán nem lehet mondani. A Prokesch felesége dizőz lett, dizőz… hát erről aztán lehetne beszélni! Szóval meglógott hazulról, és most valami lebujban. – Tehát kulikabátot? Pirosat, természetesen. Nos, próbálunk egyet.

Magas, fekete nő lépett be. Irénkére mosolygott, aztán kiment. Alacsony, kopasz férfi sétált az üzlet előtt fehér ingben. Egy pillanatra benézett. Akár egy majom, gondolta Irénke, mindjárt ugrálni kezd. – Ó, de hiszen ez!…

– Sárga – mondta Blúz bácsi. – Sárga kulikabát.

Irénke maga sem tudta, hogy adták rá ezt a kabátot. De most már ott állt a sárga kulikabátban a tükör előtt. Mellette Blúz bácsi, a fekete nő meg az a kis kopasz. Mind beszéltek, de Irénke csak Blúzt hallotta.

– …és éppen a Prokesch és Mattanowichhoz ment szegényke! Még jó, hogy nem a Sárdihoz, azt mondom, még jó! Mert az még goromba is. – Tessék csak megfordulni! – Hogy ki az a Sárdi? Tudjuk mi azt nagyon jól. Közönséges ügynök volt, és egyszer ült is valami piszkos ügy miatt, és mondják, hogy a háború alatt kém volt, spicli, de kérem, ezt én csak úgy hallottam, aztán gazdagon nősült, most pedig meg akarja ölni a feleségét a Sárdi, az őrületbe kergeti. Éjjel kirángatja az ágyból, hogy csináljon rántottát. Ilyen allűrjei vannak, mániái, mert persze részegen jár haza.

Irénkét megforgatták, aztán oldalt léptették, mint valami furcsa táncban. Közben a vőlegényére gondolt, és hogy hatra ott kell lennie a mozinál.

Hirtelen lerántották róla a sárga kabátot.

– Szűk volt a nyakánál – bólintott Blúz. – Megmondom én kérem, mi a hiba, nem mószerolok be senkit. Másikat próbálunk. Van időnk, igaz? Akkor hát ezt a pirosat.

Irénke, ahogy oldalt fordult, megpillantott egy öregasszonyt. Fonott kerti székben ült hátul, a férfikabátok mellett, a sötét sarokban, fekete ruhában. Csak az arca világított, meg a két sárga keze a szék karfáján. Ült és hallgatott. Hosszú, szűk folyosót lehetett mögötte érezni, öreg, elhasznált próbababákkal, ócska ruhákkal. – És oly furcsa volt most kintről hallani egy telt, vidám hangot.

– Holnap megyünk ám a strandra!

– A fiam bolondja az úszásnak – mondta Blúz. – Még bajnokságot is nyert az iskolában. Én már csak sakkozok, kérem, sakk és dominó. Na meg az ulti.

Irénke még mindig az öregasszonyt nézte. Valahogy mintha a többiek nem is tudnának róla. Az meg lehunyja az egyik szemét, és a bódé egyszerre elröpül a sok színes kabáttal és Blúz bácsival.

– És még a jegyeket is nekem kell megvenni!

– Tessék, kedves? – Blúz egyik kezét hátul a kulikabát alá dugta. Úgy hajolt Irénkéhez.

A lány elpirult. De hát hogy kotyogta ki ezt a jegyekről? Most már aztán beszélt Blúz bácsinak.

– Mert a vőlegényem olyan kényelmes, hogy még a mozijegyeket is velem veteti. Kedves, jó fiú, de lusta. És ha most ilyen, mi lesz később?

– Minden a nevelés!

Ezt a fekete hajú nő mondta. Kicsit előbbre húzta a kulikabát ujját.

– Azt hiszem, bő. A férfiakat nevelni kell.

Hátul ketten felemelték a kabát alját, mintha fel akarnák fújni a lányt, hogy aztán elröpítsék. A fekete nő végigsimított az arcán, és ettől valahogy elálmosodott. Alig érezte, hogy fogják a karját, jobbra-balra forgatják. Mintha lassan belecsúszna egy kád meleg vízbe.

Blúz bácsi a fülébe súgta.

– Csak tíz évvel lennék fiatalabb, csak tízzel!

Irénke nevetni kezdett, és egyszerre zöld kosztümkabátban találta magát, sárga selyemsállal a nyakán.

– De én nem ezt akartam!

– Csak éppen fölpróbáljuk a méret miatt.

Kint mintha bádoglemezeket vernének egymáshoz. Valaki bekiáltott.

– Blúz bácsi, este várom a Szimplicsekben!

Irénke a sálhoz nyúlt, de hirtelen lerántották a nyakáról. Blúz bácsi a kosztümből is kiforgatta. Ő meg várta, hogy megint ráadjanak valamit. Talán könnyű köpenyt vagy ballont, viharkabátot, turbánt a fejére, és vessenek rá ismét sálat. – Úgy érezte, mintha a ligeti barlangvasúton lenne, ahol minden fordulónál újabb és újabb arcok jelentek, tűntek fel.

Blúz megszólalt.

– Hogy micsoda fickó voltam én a házasság előtt! Kezdtem a délutánt a Szimplicsek kávéházban. Ott már vártak a fiúk. Biliárd estig, aztán átmentünk a Pléhkoszorúba, remek kiskocsma a Mátyás téren, sehol nem kapni olyan kisüstit. A menyasszonyom végül valami józsefvárosi csehóban akadt rám. És mit gondol, kedves kisasszony, mit mondtam neki? – Eredj haza, drága gyöngyvirágom, eredj, aranybogaram, te pamutfejű, mert mindjárt hozzád vágok valamit! – Hát ilyen nagy legény voltam, de aztán… – Legyintett.

– Így lesz ez a maga vőlegényével is – mosolygott a fekete nő.

Irénke már megint a piros kulikabátban volt. Megfordították, és a kis kopasz férfi állt előtte. Szinte már nem is értette, miért beszélnek a vőlegényéről.

A kis kopasz pedig két kezét a lány derekára tette, majd lassan fölfelé csúsztatta. Hirtelen megigazított egy ráncot a kabáton.

– Úgy, talán ez jó lesz.

Megint megfordították Irénkét. Az mintha elveszne ebben a forgatásban. Fejét bágyadtan előredűtötte, két karját mereven lelógatta. – Fölötte a vasrúdon lassan ringani kezdtek a színes női ruhák, ringtak, és virágok hajoltak ki belőlük. De már nem is virágok voltak, hanem nevető női arcok. Szinte hallotta is őket.

– Te kedves, kedves…

Irénke felnevetett. Oly boldogan, mint akinek többé már semmi gondja. A fekete nő megsimogatta. Ő, mint egy engedelmes boci, belehajtotta arcát a tenyerébe.

– Édes néni…

Aztán, ahogy fölnézett, meglátta Csengőt és Bengőt, igen, azt a két kedves pofát, akikről annyit olvasott az Aller Képes Lapjában. Vajon honnan jöhettek? Csengő hosszú fekete kabátban állt előtte, horpadt orrú lakkcipőben, és a köpcös kis Bengő zöld kabátja zsineggel átkötve.

Csengő és Bengő kétoldalt megfogták a lány karját, fölemelték. A feje fölött összeérintették az ujjait. Egy lokni előrehullott az arcába, aztán szétestek a fürtjei, de ez csöppet sem volt kellemetlen.

Csengő és Bengő végül elengedték. Kimentek, éppoly szótlanul, mint ahogy bejöttek.

– Egyiket a másik után próbálja, de azt se tudja, melyiket válassza a kisasszony. Végül is mit akar venni?!

Szigorú volt ez a hang, és Irénke megijedt. – Egy piros, egy piros…

Az öreg Blúz csúfondárosan ingatta a fejét.

– Egy piros, egy piros… De hiszen már régen magán van, kedves kisasszony, a kulikabát! Azt kell annyi ideig próbálgatni? Így föltartani az embert!

– Mintha nem lenne egyéb dolgunk – mondta a fekete nő.

A kis kopasz pedig:

– Itt ugráltat maga körül mindenkit, közben előadja élete történetét.

– De kérem, én nem is…

– Nem is beszélt, ugye? – Az öreg Blúz bozontos szemöldöke úgy rángatózott Irénke előtt, mintha egy óvatlan pillanatban rá akarna ugrani. – Nem is említette a vőlegényét? Hogy milyen kényelmes, bárdolatlan, mulya, ügyetlen, és a jó ég tudja még micsoda. A mozijegyet is magával veteti, színházba csak havonta egyszer mennek, mert takarékos a kedves, smucig! Ezzel traktált bennünket, és még tanácsokat kért. Talán azért a kulikabátért neveljük meg a vőlegényét?

– Mindenkinek olyan vőlegénye van, amilyet megérdemel – mondta a nő.

Hárman körülvették Irénkét. Az mozdulni sem tudott. Arca kipirult, akár egy léggömb. Egy mozdulatot tett, hogy levegye a kabátot, de Blúz megfogta a karját.

– Le akarja vetni, visszadobni? Aztán szépen kisétál, és máshol vásárol! Mi pedig örüljünk, hogy egy ilyen úrikisasszony szóba állt velünk, szegény, vacak, nimolista bódésokkal. Leereszkedett hozzánk.

A kopasz zsebre vágta a kezét.

– Nekünk is lehetne üzletünk, akár a Belvárosban, igenis! De mi nem arra megyünk, hogy levágjuk, bebóvlizzuk a vevőt. Az igaz, hízelegni sem tudunk, sima pofát vágni. Megmondjuk, amit akarunk.

– Ha megbántottam magukat, ha véletlenül megbántottam… – dadogta a lány. Hátranézett az öregasszonyra és elcsuklott.

A vénasszony sárgán, mozdulatlanul lebegett a régi kabátok között, mint vékony szálon lógó villanykörte. Várni lehetett, hogy int a trencskóknak, zakóknak, lódeneknek, akik Irénkére rontanak.

Blúz bácsi fölemelte a kezét.

– Talán vissza akar menni a Sárkánybarlangba Prokesch és Mattanowichhoz?! Hát tessék!

Mint egy átokra, a női ruhák lebegni kezdtek a vasrúdon, a kabátok kinyújtották sötét ujjukat, a nadrágok széttárták szárukat. – Úgy látszott, most már megindulnak, mint az alvilági rémek.

Irénke hátrahanyatlott Blúz karjába. Az öreg megfogta a hóna alatt, két lábánál pedig a kis kopasz.

Így tartották a lányt Blúz és fia, mintha egy sötét folyóba akarnák alámeríteni. Egy kicsit följebb tartották, majd megint leengedték le-föl hintáztatva. Egyszerre kifeszítették egyenesre, aztán összehajtották, hogy térde a homlokához ért.

Az összecsuklott test fölött egymásra nézett Blúz és fia. Kifeszítették, hogy megint összehajtsák. Harmadszorra pedig már csak egy női ruha volt a kezükben, egy üresen fityegő női ruha.

Blúz, az öreg Blúz, akasztóra dobta a ruhát, mint valami száradó bőrt, kicsit meglengette, aztán fölcsapta a vasrúdra a többihez.

Az öregasszony lassan fölállt a kerti székből, mintha minden tagja külön emelkedne, és azt mondta:

– Zárunk.

Napozás közben

– Egyszer ide is ki lehet jönni, a Balázsba. Persze hogy más, mint a Palatinus, a szigeten, a jó öreg Pala, nem is szólva a Balatonról, de majd a hét végén legurulunk Zamárdiba.

Topercer a pénztárnál sorakozik egy öreg, szeplős hát mögött. A távolban lófarokfrizura, szatyrok, táskák végtelen hullámzása.

Gizi, fonott szatyrával a karján, a sor mellett. Lépésről lépésre kíséri Topercert. Olykor egy kicsit eltávolodik, aztán megint közelebb kerül.

– Voltál már itt?

– Soha, de mondták, hogy kedves kis hely. – Topercer előretolat, és közben kibeszél a sorból. – Hidd el, még jó, hogy egyáltalán ki tudunk jönni.

A nő hallgat, és ez még dühítőbb. Topercer valósággal kilóg a sorból, úgy magyarázza bele a nő arcába.

– A kuruc költészetet kellett felhajtanom, és két detektívregényt… Tudod, mi az? Ma? Detektívregényt!…

Még mondana valamit, de akkor szétspriccel a sor. Egy nő valósággal kiesik, egy kisfiú a pénztár felé gurul.

– Nahát, így belegázolni az emberbe!

– Ki kéne tiltani az ilyeneket!

Három fiú oldalról vágta át a sort, és most már vonulnak a kert felé. Az egyik szinte a melléig sodort trikóban, barna bőre akárcsak egy széles öv. Úgy dobálja a karját, mintha táncolna. Pillanatra megfordul, odaint a sornak.

– Miért nem váltanak bérletet?

Mire Topercer a pénztárablakhoz kenődve:

– Bérletet… jól adja, majd még bérletet váltok! Mert én is úgy ráérek, mint maguk! Jó, ha van egy szabad délelőttöm. – Ezt már bemondja a lyukba. Meg azt is, hogy – két kabin.

Aztán karon ragadja Gizit, vonszolja a fürdő kertjén. – Csakhogy! De igazán, ilyen kis uszoda, és mennyien vannak…

Az utat és a virágágyakat beárnyékolják a fák. Az öreg falakon táblák. – Lumbágó – olvassa Topercer –, Szent Balázs meggyógyította a lumbágómat.

Gizi nézi, nézi, ahogy egy tolókocsis elgurul mellettük.

– Talán nekem is jót tenne az iszappakolás. Tudod, milyen huzatos presszóban vagyok.

– Majd ha összegyűjtünk annyi pénzt. – Topercer megszorítja Gizi karját. – Én is unom már ezt az örökös loholást.

A nő hallgat. A kerek, barna válla van Topercer előtt. Szép a bőre és egyáltalán… Már nem egészen fiatal, de azért fölveszi a versenyt akárkivel. Arról nem is szólva, hogy remekül főz, és – ami szintén nem utolsó! – házasságról nem beszél.

Aztán egy csattanás, és megsüketülnek. Mintha egyszerre százan és százan vetnék magukat a medencébe, mintha egyszerre százan és százan beszélnének ugyanazon az emelt hangon. Két talp száll el a medence fölött, úszónadrágos fiúk rohannak Topercerék felé.

Egy fehér nadrágos férfi átveszi a jegyeket.

Gizi és Topercer elszakadnak egymástól.

– A medencénél találkozunk, az óra alatt.

Topercer fölmegy az emeletre, végig a kabinsoron. Kabinsor? Inkább ajtók a gangon. De igazán, akár egy bérház, gondolja, ahogy lenéz a vízre. Emeletek, emeletek, és lent az udvaron a medence. Nyílnak az ajtók, és kiúsznak a lakók, odalent a mélyben, a víz alatt a házmester. A kabinokban főznek, vasalnak, élnek… van, aki soha ki nem jön.

Topercer már bent ül a kabinban és vetkőzik. Fogas is van, na, egész rendes hely. Egyáltalán, régi uszoda, de megbízható. El lehet verni egy délelőttöt, egy jó kis délelőttöt. Úszás, aztán heverünk a napon. Gizi bekeni a hátamat. Nincs annál jobb, mint elnyúlni ennyi rumli után. Fő, hogy megszereztem a kuruc költészetet az öreg Medvének. Azt mondják, valamikor üzlete volt az öregnek, érti a szakmát, nem vitás.

Topercer a harisnyáját nézi, mintha annak magyarázna.

De ez a Gáti ugyan miféle alak? Igaz, hogy mentő volt? Minden lehetséges, egyelőre nem sokat ért a könyvekhez. Egyszer látta Gizit: – Topikám, ha ilyen nőm volna… – De nincs! Nekem van ilyen nőm, és most bekeni a hátamat olajjal!

Topercer kiugrik a gangra. Megpaskolja mellét, arcát, mintha föl akarná magát pofozni.

– Bezárhatja! – int a kabinosnak.

A lépcső régi, ez még a török időkből van. De nemcsak a lépcsők, az egész egy darab történelem.

Hol is beszélték meg?

A medencénél, az óra alatt?

Felpislog az órára, mintha Gizi ott csücsülne. A vállát paskolja, elindul a víz felé. A két lába közül kipattan egy barnára sült nokedli, utána egy másik – fejes, a vízbe!

– Ezek a gyerekek! – Topercer a korláthoz dől. – Valóságos életveszély…

– Hová tegyem a szatyromat? – Gizi Topercer mögött, mint aki már régen itt van, csak éppen eddig nem szólt.

– Nna – mondja Topercer. Nézi a nőt a kétrészes fekete fürdőruhában, és szinte hallja Gátit: – Topikám, hogy magának milyen szerencséje van!…

Gizi a rácsra akasztja a szatyrot, sárga gumisapkát húz a fejére, és szép lassan besétál a vízbe. Mögötte Topercer. „Ezt is szeretem, ahogy mozog, sosem siet, és mindjárt mindenhol olyan otthonos.”

Csakugyan. A vízben szinte várni lehet, hogy asztal merül fel előttük csészékkel, tányérokkal. Gizi megterít, aztán felüt egy kemény tojást.

Úsznak. Néhány tempó után a férfi leáll.

– Kifulladok.

Megfogja oldalt a rácsot, onnan nézi, hogy úszik a nő. Szabályosan, nyugodtan, fél napig is bírná.

No… no…! Topercer elengedi a rácsot.

Buborékok pattannak Gizi körül. Vigyorgó fejek. Az egyik arc eltűnik, és már két talp látszik.

Gizi arrébb úszik, és megint arcok bukkannak fel mellette. Víztől csöpögő pofák kísérik.

Gizi Topercerhez ér, lekapja sapkáját, megrázza fejét.

– Szemtelenkedtek? – A férfi görcsösen kapaszkodik a rácsba. Most el kéne indulni, be a medencébe, és sorra felpofozni mindenkit. – Az ujjak valósággal a rácshoz tapadnak.

A nő elmosolyodik, és Topercer már tudja, hogy nem volt semmi. Nem hát, Gizivel nem is történhet semmi olyan. – Azért kimászik a partra.

– Napozzunk.

A nő apró gyöngyöket ráz ki a füléből.

– Biztosan locsoltak – mondja a férfi. – Azok lehettek, akik már a pénztárnál muriztak.

A nő mosolyog, és a fülét rázza.

Nem, gondolja Topercer, ezt a nőt meg sem lehet szólítani. Az eszpresszóban sem kezdenek ki vele. Van benne valami megsemmisítő. Elhiszem, hogy Gátinak csorog a nyála.

– De hol itt a napozó?

A nő csak megy a lépcső felé. Ezt is tudja, soha életében nem volt itt, de ezt is tudja.

Lépcsők végtelen sora, nedves, agyonázott lépcsők. Gizi vonul a szatyrával, nem néz se jobbra, se balra. – Meztelen talpak csattogása, aztán mintha a rácson csúsznának le, bele egyenesen Gizi mellébe, és már csak az üvöltésük hallatszik lentről, akárcsak a fölcsapó víz.

Topercer a falnál áll, nem mozdul.

– Kik ezek?

Gizi lustán himbálja a vállát, ahogy megy föl a toronyba.

Fönt a toronyban Topercer szemébe vág a napfény. Először nem is lát semmit, aztán akárcsak egy hajó fedélzetén. Füst gomolyog valahonnan kövéren, kényelmesen. És Topercer a fényen és a füstön át már látja a napozók végtelen sorát. Hevernek az ágyakon, oldalt a padon, végig a kövön.

– Sehol egy üres hely.

Gizit ez nem zavarja, elindul a napozóágyak között. Egy férfi föláll.

– Szabad? – Gizi mosolyog. A válla is mosolyog, a haja, a bőre.

Mire a férfi szinte hálásan:

– Hogyne, tessék.

Arrébb lép, és Gizi szatyra leereszkedik a nyugágyra. Topercer is leereszkedik a nő mellé. „Milyen ügyes. Aztán arról se beszél, hogy így-úgy, csinált ám valamit.”

Jön az olajozás. Topercer bekeni Gizi hátát, Gizi bekeni Topercer hátát. Mennyei érzés… ez kéne Gátinak!

A napozó élni kezd körülöttük. Az ügynök már látja az arcokat, látja azt a fenséges bronzbabát, ahogy lassan elhalad mellette.

– Milyen taknyosokkal van! – Topercer Bronzbaba után fordul, aki három vékony testű fiúval vonul el. – Milyen pimf alakokkal!

Gizi hallgat, napozik. Ujja lelóg a kőre, Topercer megpöccenti.

Topercer lehunyja a szemét. Az ágy lassan, mozdulatlanul úszik a forró levegőben.

A férfi szeme lehunyva, de mégis látja, ahogy hatalmas, sötétzöld lábak lépkednek az égben. Valaki megáll előtte. Alaktalanul gomolygó sötét tömeg. Óriás vagy torony? Aztán nincs semmi.

A nyugágy lebeg a ház fölött, a város fölött.

Megmozdul a levegő, örvénylik. Szakadozott, fekete alakokat vet fel az örvény. Valami hosszú deszkával a vállukon szinte belerohannak az égbe.

– A nyugágyam! Hé, álljon meg…

– Nincs foglalt nyugágy.

Topercer fölnéz, vaksin hunyorog. Valaki átugrik fölötte, aztán csak a kiabálást hallani.

– Ellenőr! Viszik a nyugágyamat…

– Nincs foglalt nyugágya, papa.

Kövér férfi fújtat Topercer mellett.

– Képzelje! Éppen csak zuhanyoztam… a törölközőm még rajta is volt a nyugágyon. És tessék! mire visszajövök…

Topercer felkönyököl. – Ott zsugáznak. Összehordják a nyugágyakat és… á, micsoda alakok! – Gizire néz.

Gizi meg sem szólal a napszemüveg alatt.

Három csattanás. Három test vágódik le szemben a nyugágyakra. Egy pillanatra fölmerülnek az arcok, aztán megint lebuknak. Kuncogást hallani.

– Te… – fordul Topercer Gizihez –, nem ezek pimaszkodtak veled a medencében?

Gizi fölül egy pillanatra, de csak azért, hogy megint visszafeküdjön.

Az ügynök érzi, hogy milyen nevetséges az egész. Kit izgat három kamasz?

A három fej láthatatlan. Csak a sustorgás, vihogás.

– Ne mondd! Elutaztak a szüleid?

– Legalább egy hónapra.

– A lakás?

– Marad nekem.

Elismerő fütty. Aztán egy fojtott hang. – És van már valaki? Tudod, akit…

Nevetésbe vész a válasz.

Na jó, gondolja Topercer, majd néznek az öregek, ha visszajönnek. Amilyen felfordulás lesz.

A három arc kiemelkedik a fedezékből. Szemben Gizivel. Nézik, nézik a nőt. Lábak kalimpálnak a levegőben, csattognak a nyugágyak. – Az egyik fiú úgy a fogán keresztül fütyül.

Le nem veszik tekintetüket Giziről.

Topercer érzi, hogy lassan elvörösödik. – Na, én mindjárt lekenek egyet. – Nem mozdul.

A nyugágyak recsegése. Pimasz, alattomos hangok, akárcsak a fütyülés.

Topercer Gizi fölé hajol, mintha így akarná fedezni. A nő teste mozdulatlan, közönyös.

Topercer hirtelen oldalt kapja a fejét. A három arcot mintha visszarántották volna. Aztán az egyik kihajol, kikönyököl, mint egy erkélyre.

 

Jöjjön velem, legyen a párom ezen a nyáron!

 

– fütyüli, és le nem veszi tekintetét Giziről.

Visszacsúszik. De csak azért, hogy a következő pillanatban a másik kettővel együtt emelkedjen föl.

– Ne bámulj, Csimbi!

– Azt csak szabad.

– Tudnál vele mit kezdeni?

Úgy rázzák a nyugágyakat, mintha így fekve akarnának Gizihez vágtatni.

– Menjünk. – Az ügynök megérinti Gizi karját.

A nő felül, leveszi napszemüvegét.

– Miért?

Topercer semmit sem tud mondani. A fiúk csöndesen fütyörésznek.

– Miért? – kérdi újra Gizi és visszafekszik.

Topercer vállat von. – Miért?…

Szemben megszólalnak a harci dobok. Lábak dobolnak, a kezek verik az ütemet.

– Csimbi, kisapám!…

– Csak finoman!

Az egyik fiú végignyúlik a nyugágyon. Csuklik, ahogy nevet.

Az ügynök végigsimít a homlokán. – Úszni kéne.

– Az előbb is hogy kifulladtál. – Gizi ezt csak úgy belemondja a levegőbe, de a három fej egyszerre felbukkan.

Topercer nem is tudja, Gizinek mondja-e vagy annak a háromnak.

– Ifjúsági bajnokságot nyertem.

– Mikor?

– Hát… nem tegnap volt.

A fejek összehajolnak, aztán megint szétválnak, és most egész tisztán hallani:

– Micsoda deltája van.

– Kajakos nő…

– Nna – Topercer felül –, azt hiszem, mégiscsak menjünk.

– De hát mi bajod van? – Gizi is felül, és még mielőtt a férfi bármit is mondhatna. – Jó pofák. – Most néz először a fiúk felé, aztán már megint fekszik.

…fekszik és mosolyog. Vállát leengedi, karját lelógatja, lábát lelógatja.

Topercer alatt ég a nyugágy. Száraz a torka, ahogy mondja:

– Összeházasodhatnánk.

– Itt a strandon? – Gizi felnevet.

– Nem úgy gondoltam. – Az ügynök visszahúzódik. Azok hárman hallgatnak és néznek.

– Tudod – Topercer Gizi fölött van. De ahogy a mosolyát látja, elakad. Majd hirtelen: – Mit mosolyogsz?

– Én mosolygok? – Ingerült pillantás Topercer felé, aztán újra megjelenik az a révült, álmatag mosoly.

Az ügynök szíve elszorul. Féloldalasan dől a nő felé, és már nem is szól.

Tombolnak a nyugágyak.

– Csimbi, mi lesz?…

– Kit viszel föl?!

– Akad valaki, Csimbi?

Csönd lesz – három árnyék hajol előre.

Topercer arrébb csúszik. Butaság, talán nem is akarnak semmit, egyáltalán, mit akarhatnak? A hőségtől van az egész… állati hőség. Nem árt egy kis zuhanyozás.

Megy a zuhany felé, közben-közben visszafordul.

Semmi. Gizi mozdulatlan vonala az ágyon. Azok se mozdulnak ott hárman.

– Á… á… ez jó, ez a friss zuhatag!

Topercer valósággal körtáncot lejt a zuhany alatt. Arcára, mellére, hátára locsolja a vizet. Egyszerre csak megáll, mint akiben elhalt az élet. A szikrázó vízben látja, ahogy azok hárman előugranak Gizi ágyához. Elkapják – fel a levegőbe! Átrobognak a meztelen testek fölött a magasra tartott ággyal. Egy pillanat, és nincsenek sehol.

Topercer valósággal elfolyik a zuhany alatt. Akár egy kiázott úszónadrág, ahogy kijön. Szédülten bámul az égre, és közben csöpög, csöpög. Még mindig fölfelé néz, mint aki égi jelre vár.

– Gizi…

A nyugágy helyén áll. De mennyien vannak körülötte!

– Mi baj, papa?

– Elvitték a nőt?

– Nincs foglalt nyugágy.

– Jó lesz utánanézni, mielőtt még…

Tolják a lépcső felé. Ő meg szinte öntudatlanul botorkál lefelé. Nem is tudja, hogy jut a medencéhez. Olyan mozdulatot tesz, mintha függönyt akarna félrerántani. Az arcok függönyét. Ez se az… ez se.

Körüljárja a medencét, újra föl, a napozóba. Égeti a forró kő. Hiába, nem lehet megállni. Elmegy a kabinok előtt, lehet, hogy oda rántották be, lehet, hogy éppen az egyikben…

Csöndesek a kabinok.

A női öltözők felé indul, de onnan kilökik.

– Mit gondol!…

– Én hoztam fel vidékről – mondja a fehér kötényes nőnek.

Később egy napozó térdnek:

– Sosem került volna Pestre, ha én…

Tovább, tovább a strand körein.

Aztán leroskad a medence mellett a lépcsőnél. Nem érzi, hogy az arcába locsolnak, hogy meglökik a vállát. Azt se, hogy lassan kihűl alatta a kő. Csak bámul – bele a vízbe.

Kék dívány

Hárman kanyarodtak ki a mozi mellett a Népszínház utcára. Elöl Szines Géza, fejebúbján kék harisnyasapka, hóna alatt kopott, falas iskolatáska. Mellette Drugics Ági – két izgatottan röpködő hajfonat – és a sovány, sápadtszőke Csutak, barna szvetterben, lötyögő harisnyával. Fél kézzel harisnyájához kapott, rántott egyet rajta, de az megint csak visszacsúszott. Így ügetett a másik kettő mellett, előregörnyedve, fél kézzel szinte beleragadva harisnyájába. Azok nem nagyon törődtek vele. Szines Géza fölényesen tökmagot köpködött, és hagyta hogy Drugics Ági körülötte ugráljon.

– Elhozom a mamám fátylát, Géza! Abban akár meg is lehet halni… Ó, ha én egyszer nyílt színen meghalhatnék!…

Csutak egy pillanatra kibonyolódott a harisnyájából.

– Én a Tell gyereket akarom játszani, akinek az almát lelövik a fejéről, láttam a bátyámmal.

Ági leintette.

– Ugyan, Csutak! Azt a Csongor és Tündében nem lehet.

– Hát a Csongort adjátok elő?

– Mindenesetre néhány részletet, és én leszek a Tünde. Bokor néni azt mondta a házból, hogy igazi Tünde vagyok, meg is akar nézni, csak ne csúszkáljak a korláton…

Szines Géza roppant gondterhelten:

– Nincs Mirigyem. Itt állok Mirigy nélkül.

– Hát Schwollik Klári? – fordult feléje Ági.

– Ő nem játszik boszorkányt.

– Talán Tünde akar lenni?

– Senki más! Tudod, milyen… Örökké a hódolóiról beszél! Hogy a múltkor is egy óráig követte valaki rollerrel. És hogy ő már mennyit szerepelt…

Ági mélységes megvetéssel:

– Azért, mert egyszer a harmadik harkály volt az Angol utcai iskolában?!…

Csutak ebben a pillanatban átalakult expresszé. Vadul sistergett, és visszatolatott a sarki cipőtisztítóhoz. Aztán hirtelen sivítva, fütyülve, köpködve előrerobogott. Géza és Ági körül száguldozott, majd egészen váratlanul lefékezett.

– Hogyhogy nincs Mirigyed? Talán még én is itt vagyok?

Géza csak legyintett.

– Ugyan, Csutak!

– De miért? Tudjátok, hogy adok én női hangot? Tudjátok, hogy adom én a Mirigyet? – Valami lehetetlenül sipító hangon: – Fiacskám, ha még egyszer az ajtóm előtt ugrálsz!…

– De Csutak, ez nem a Mirigy…

– Ez még nem! Ez a Kiss néni a harmadikról! De ne félj, Géza, eljátszom én a Mirigyet is. Az Ági ilyen kicsi lesz mellettem, de ilyen kicsi!

A hajfonatok dühösen röpködtek.

– Arra igazán kíváncsi vagyok, Csutak!

Géza végigsimított a homlokán.

– Egészen kizökkentem a Csongorból! Múlt héten Liliomfit kellett játszanom, aztán a Tiborcot… Hát lehet ezt? Egyszer Csongor, aztán Liliomfi?…

Szines Géza hirtelen megállt. És megállt a másik kettő is.

Egy kék dívány volt előttük az utcán. Ott állt a kapu mellett, egy tükrös szekrény és egy kerek, fekete asztal között. A kocsiúton meg hatalmas bútorszállító kocsi összekötözött szekrényekkel, egymásra dobált székekkel. Vörös képű, bőrkabátos férfi jött ki a kapun, alacsony, fekete fejkendős asszonnyal.

Az asszony ránézett a kocsira, aztán a bőrkabátosra.

– Még a díványt is föl akarja tenni?

A bőrkabátos legyintett:

– Fölmegy! Fölmegy!

– Tönkre akarja tenni a bútoraimat? Egyáltalán, tönkre akar tenni?…

Szines Géza várta, hogy egymásnak esnek itt az utcán, de aztán hirtelen megfordultak, és bementek a házba. Olyan békésen, mintha odafent együtt teáznának.

Szines Géza meg odalépett a tükrös szekrény elé. És mögötte fölmerült még két arc: Ági és Csutak. Ági valósággal beleesett a tükörbe, Csutaknak csak a füle látszott, aztán az is eltűnt a képből.

Géza megigazította a harisnyasapkáját. Ági arca hol jobbról, hol balról bukkant fel a tükörben.

– Igazi Csongor vagy, Géza.

– Gondolod?

– Te vagy a legjobb középcsatár az iskolában.

– Nem mondom. – Aztán dühösen. – De az itt nem számít!

– A rollerversenyt is te nyerted!

– Az se számít!

Kilépett a tükörből, a dívány felé. Egy ujjal megérintette. Óvatosan, finoman.

– Rugódzik.

Drugics Ági leült a dívány szélére, táskáját is letette. Oly otthonosan mozgott, mint a szobájában. Aztán egy mozdulattal fölkapta a táskát.

– Jönnek!

A bőrkabátos férfi az asszonnyal. Az asszony néhány lépésnyire a férfitól. Úgy kiabált, éles fejhangon:

– Törje össze mind! Törje össze a bútorokat itt az utcán! A szekrényt… a díványt… tessék!

A férfi kicsit felfújta arcát. Különben nyugodtnak látszott, ahogy a kocsira mutatott.

– De asszonyom! Nézze meg, fér még erre…

A nő keze a levegőbe rándult. Nem lehetett tudni, sír-e vagy nevet.

– Mi fér még rá? Mi fér még rá?! Egy szoba bútor! Egy lakás! A két gyerekem is ráfér! A férjem is. Az anyám is! – Megragadta a bőrkabátos karját. – Mi fér még rá?… Mondja! Mondja!

A férfi megveregette a nő kezét.

– Na… na…

Azzal újra eltűntek a kapuban.

Színes Géza pedig megint megérintette a díványt.

– Rugódzik.

És már ráültek mind a hárman. Egy csomó felhorzsolt, összekarcolt térd, lötyögő harisnya, kopott orrú cipő.

Géza mind a két kezét maga mellé tette. Úgy rugódzott. Mellette Ági és Csutak. Ági egyre vadabbul, szinte már föllőtte magát a levegőbe. Csutak a dívány sarkán, roppant szerényen és boldogan. Szemét félig lehunyta, és földöntúli mosoly ömlött el az arcán.

Aztán mindhárman egyszerre:

– Rugi… rugi… hopp!

A végén föllőtték magukat.

Csutak hirtelen fölállt.

– De igazán, mintha otthon lennénk.

– Te itt nem vagy otthon, Csutak – szólt rá Ági. – Légy szíves, menj ki a szobából! Itt mi lakunk Gézával, híres színészek vagyunk, és te legfeljebb csak látogatóba jöhetsz hozzánk!

– De Ági…

– Azt akarod, hogy szóljak Gézának?

Ez olyan fenyegetően hangzott, hogy Csutaknak ki kellett mennie az „utcára”. A szekrény mellett kilépett a kocsihoz, nézte a lovat. Aztán a szekrény oldalán kopogott, mint egy lakás ajtaján. De senki sem mondta, hogy szabad. Azok ketten bent, a „szobában”, mintha teljesen elfeledkeztek volna róla. Szines Géza végignyúlt a díványon, Ági pedig a haját igazgatta a tükör előtt. Majd hirtelen hátrafordult.

– Jaj, kedvesem, nem láttad a szerepemet?…

– Igazán nem tudhatom, hol van!

– Hogy te milyen vagy! Sose törődsz velem, pedig én mindig kihallgatlak a főpróba előtt… Az újságban is benne volt, hogy Szines Géza legszigorúbb bírálója a felesége.

– Akkor se láttam a szerepedet.

– Persze, mert biztosan rajta fekszel!

– Dehogyis fekszem rajta…

– Az ember annyit se kérhet tőled, hogy állj fel!

Géza fölpattant.

– Hát nekem ebből elég!

– Hah…! Megint el akarsz menni hazulról? Most? Amikor minden pillanatban itt lehet a rendező?

– Valaki kopog.

– Ez ő! A nagy rendező! Tessék – tessék, kérem!

Ági a szekrényhez szaladt, és Csutak, a nagy rendező végre bejöhetett. Félszegen megállt, jobbra-balra hajlongott. Ági beljebb tolta.

– Tessék… tessék, kérem.

– Ó, igazán… – Csutak majdnem keresztülesett a saját lábán.

– Teát? Feketét? Süteményt?

– Ó, igazán…

Géza közben megint visszaült a díványra. Onnan ismételte csúfondárosan: – Ó, igazán… ó, igazán…

Csutak egy lépést tett a dívány felé.

– Tessék?

Ági közbevetette magát.

– Ne is törődjön Gézával! Ő ma olyan ideges… Nem csoda… Csongort játssza… a legnagyobb szerepe!

Mire a díványról:

– És a Tiborc? És a Liliomfi? Abban milyen voltam?…

– Óriási voltál! – mondta békítőn Ági, és közben már Csutakot tolta a dívány felé. – Üljön le, kérem.

Géza fölpattant.

– De ne üljön le!

– De Géza…

– De ne üljön le! Egy ilyen tehetségtelen alak ne üljön le az én díványomra! Hiszen egyebet sem tud mondani, mint ó, igazán… ó, igazán, ó, igazán…

Csutak zavartan topogott közöttük.

Géza a járda széléig futott, aztán vissza. Valósággal rávetődött a díványra.

Ági felsikoltott.

– De Géza! A vendég előtt…

– Fütyülök a vendégre!

Most oldalról vetődött, aztán megint elölről, mint egy bukórepülő.

Ági nézte egy darabig, majd egyszerre csak fent volt a díványon.

– Rugi… rugi… hopp!

Fel a levegőbe! Magasabbra, egyre magasabbra ugrott, mind merészebben… Mintha be akarna repülni a szemben levő ablakba… De hol van már az az ablak?!… Mélyen alatta! Akárcsak a házak, az utca…

És valahol lent a mélyben Csutak.

– Baj lesz…

Ági meg sem hallotta. Szinte már nem is érintette a díványt. Ugyan, mi baj lehet? Fel, a házak fölé! De hogy bámul a néni ott szemben?… Tessék, néni, ugorjon! Maga is, bácsika! És mind, akik lent ácsorognak!… Fel, fel a levegőbe! Ugrik a néni… ugrik a bácsi… ugrik az asztal a tányérokkal!… Fel a levegőbe!

– Ho-hopp!

Drugics Ági két kéz között volt. Ahogy leemelték, már látta az arcot is, a bőrkabátost. Aztán egy szuszogó férfihang:

– Hát ugrálunk?…

Ági már lent állt a földön. Olyan idegen az utca, Géza is meg Csutak, ahogy bámul. A kéz, amely még mindig nem engedte el.

Mindez csak egy pillanatig tartott. Ági sértetten rántott egyet a karján.

– Engedjen el!

Akkor már Géza is megszólalt:

– Ne merjen hozzányúlni!

Csutak, miközben ész nélkül rohant át a túlsó oldalra:

– Velem gyűlik meg a baja!…

A bőrkabátos egy ujjal homlokára tolta kalapját.

– Na né! Még ők kiabálnak…

De azért elengedte Ágit. Elengedte, és azt mondta:

– Meg ne lássalak itt többé!

És Drugics Ági, hóna alatt a táskával, oldalán Szines Gézával, átbaktatott a kocsiúton. Csutak már a túlsó parton volt, a telefonfülke mellett.

– Figyeltétek!? Mindjárt elengedte Ágit, ahogy rákiáltottam.

Géza csak legyintett.

– Ugyan, Csutak!…

És Csutak elnémult. Hallgatott a másik kettő is. Ott álltak a telefonfülke mellett, visszanéztek oda, ahonnan elűzték őket… a kék díványra.

Ági szólalt meg először, nagyon csöndesen:

– Ő persze ráülhet. A bőrkabátos…

Géza:

– Neki szabad…

Csutak:

– Hogy uraskodik…

– De csak jöjjön el az előadásra! Csak merjen eljönni az iskolába… Nem engedjük be!

– Kidobjuk!

– A lába se éri a földet!

Ági nézte, nézte a bőrkabátost, és hirtelen fölragyogott a szeme.

– Majd öreg lesz, aztán így fog járni… ilyen görnyedten. – Mutatta is, hogy jár majd a bőrkabátos, ha öreg lesz. Előregörnyedt, kezét hátára kulcsolta, öregesen köhécselt.

– Senki sem törődik majd vele…

Csutak fenyegetően:

– Pedig már lábra se tud állni. Fekszik az ágyában, és csak köhög.

Ági:

– Fel se kel többé!

A bőrkabátos férfi a kék díványon keresztbe vetette a lábát, és cigarettára gyújtott.

A fehér város

A kapu előtt ült a kövön, térdén egy csomó régi színházi újsággal. Inkább már saláták voltak ezek, mint lapok. Ormótlan, nagy fejével föléjük hajolt, bütykös ujját végighúzta egy színésznő szakadozott képén. Nyelve fáradt csomóként kihullott szájából. Így nézte a képet, aztán gyors, türelmetlen mozdulattal továbblapozott. Ujjai megálltak, a levegőbe bámult, mintha gondolkozna valamin. Nyelve tétován kereste az utat szájához. Végtelen szelíd, lágy kifejezés ömlött el az arcán, mintha valahonnan nagyon messziről a nevét hallaná suttogni. Bólogatott, a térdét dörzsölte, aztán megint visszasüppedt a színházi újságba.

Két kisfiú ment el előtte. Megálltak, nézték. Egymásra vigyorogtak.

– Ni, a Nyelves megint itt ül.

– Mindig így ül, ezekkel a színházi lapokkal. Nyelves! Nyelves!

Ő pedig felnézett. Bugyborékoló hangemlékek törtek fel belőle. Nyelve kissé ijedt csodálkozással lebegett a szája körül. Fölállt, és most igazán olyan volt, akár a mogorva, öreg kapu. Fejét ingatta, mint valami felesleges terhet. A gyerekek egy darabig körülötte ugráltak, aztán elszaladtak. A sarokról is visszakiabáltak: – Nyelves! Nyelves! – De ő akkor már a nyirkos, sötét kapualjba bámult. Féllábú motorbicikli dőlt a falhoz, meg egy elhagyott, árva kézikocsi. Csirke vonult át az udvaron riadt tipegéssel. Nyelves ujját végigcsúsztatta a száján, a csirke tipegése látszott az arcán. Majd elkomorodott, akár a hátsó lépcső azzal a kis beugróval. Ó igen, ott ilyenkor májusban már egy család lakott. Két szalmazsák, pár kerti szék, kell ennél több? Ősz felé aztán eltűntek a kis motyójukkal. Így ment ez minden évben. Schiller úr keménykalapban és kék-fehér atlétatrikóban éppen a szalmazsák szélén ült és borotválkozott. A kis tükröt a kerti székre akasztotta. Nyelves minden mozdulatát figyelte. Általában, mintha minden emlékeztetné valamire, amit apró, szétesett részekből kéne összerakni.

Egyszerre csak mellette állt Schiller úr. Arca sötét. Irgalmatlanul, borotválhatatlanul sötét, mintha a halál füve nőtte volna be. Fegyenc, kinek arra sincs szüksége, hogy lecsukják. Hüvelykujját nadrágtartója alá csúsztatva nézte Nyelvest. Az behúzta a fejét. A fal felé csoszogott, mint aki ütést vár. De Schiller úr hangja egy patikusé.

– Látja Nyelves, ezért is pénzt kérnek. – Háta mögé bökött, a hátsó lépcsőház felé… – Ezért! A vice miatt van, tudom én nagyon jól. De az egész nem tart sokáig. – Fölemelte a keménykalapját, aztán megint visszatette a fejére. – Összeszedem magam. Nyelves, meglátja, összeszedem.

Nyelves még mindig a falnál állt behúzott fejjel, mint akihez csak egyes szófoszlányok jutnak el. Nyelvét behúzta, de az megint kibuggyant. Arca egy elhajított kőre emlékeztetett, és Schiller úr ennek az elhajított kődarabnak beszélt.

– A feleségem persze nem nagyon bízik a dologban, de hát ez nem is csoda. Oly sokat kínlódott. Nem iszom, nem kártyázom, és látja, mégis… A feleségem szeret olvasni. Egyszer megmutathatná neki a színházi újságjait. Isten vele, Nyelves. Micsoda meleg, májusban!… – Megemelte keménykalapját, és kilépett a kapun. De mindjárt el is tűnt, felszívódott az utcán, mint aki tulajdonképpen csak ebben az udvarban él.

Nyelves a hátsó lépcsőház felé pislogott. Schiller úr felesége harisnyát stoppolt egy kerti széken. Pontos, szorgalmas és roppant reménytelen mozdulatokkal.

Nyelves a sörényébe túrt. Megigazította a hóna alatt az újságokat, és a nőhöz ügetett. Félrecsuklott fejjel állt előtte, aztán letette a lapokat a szalmazsákra.

– Köszönöm – mondta a nő. – Leülhet, ha akar.

Nyelves bugyborékolt valamit, elfutott. A kapuban megállt, visszanézett. Ismét bugyborékolt elhagyott, régi kútként. Szökdécselt, mint aki igazán örül. Aztán már az utcán volt. Jobbra-balra forgatta a fejét. Hóna alá nyúlt, mintha az újságokat keresné. A tér felé loholt. Átvágott a hátsó sétányon. Vén, korhadt padok kísérték, csenevész fák. Nem adtak árnyékot a fák. A levelek engedelmesen, türelmesen átengedték a napot. Hanem a haragoszöld, buja bokrok szinte olyanok voltak, akárcsak valami trópusi növényzet. Valósággal elrejtették a kis kört, amelyből csak egy izzó, fehér folt villant elő. Embertelenül magányos volt az izzó napfényben. Körülötte vibrált, csillogott a levegő. A tér pedig mintha egy hatalmas, tikkadt sóhajtásra készülne. És ott, a bokrok mögött a fehér város, a rég elfelejtett, elpusztult fehér város… Igen, azt látja a levelek közül elővillanni… a romokat.

– Nyelves! Nyelves!

Megrándult a válla. Lányok ugráltak körülötte; vidám, kacagó arcok. Hónuk alatt táska, hajuk ragyogott a napban.

– Megint itt vagy? Bennünket vártál, ugye?

Nyelves elvigyorodott, egyik arcról a másikra nézett. Hogy repül, szikrázik a szőke haj. Megfogták a kezét. Izzó lángokként lobogtak körülötte. – Táncoljunk, Nyelves, táncoljunk! – Ő pedig csak topogott. Forgatták, rángatták, akárcsak egy bábut, és közben énekeltek. Egy arc suhant felé; fájdalmasan elhajló arc. Nézné, de már nincs sehol. Már nem is énekeltek, a kezét sem fogták.

És miért ül a földön? Két nagy praclija tele kaviccsal, homokkal. De hogy kerül a kezébe a színes üveggolyó? Gyönyörűen csillogott: kék, sárga meg piros. A dalra emlékeztette, amit a lányok énekeltek.

Aztán mégis felállt, de mintha nem is tudná, hogy mit csinál. Messziről látta magát átmenni a téren.

A házak lassan belehajoltak a sötétbe, és a színház fényei kigyulladtak. Idegen, tétova fények. Autók kanyarodtak be sötéten csillogva. Utasokat hoztak valahonnan messziről. A színház mellett elomló, sötét folt a tér. A fákat, a bokrokat inkább csak sejteni lehetett. Annyi élt a térből, amennyit a színház fényei megvilágítottak. Pár pad, szakadt rész a sétányból.

A színházzal szemben, a roskatag sárga háznál gyülekeztek a fiúk. A két Briák jött először, az éthordó Briszivel, aztán a daloló Lali. Nyelves is körülöttük ténfergett, a színes üveggolyóval a markában. Briszi orra elé tolta és bugyborékolt. Lalinak is megmutatta. Aztán összecsukta a markát, és leült a kapu elé a kőre. Nem, hát egyáltalán nem törődtek vele meg a színes üveggolyójával. A színház felé bámultak.

– Valami külföldi pofa énekel. A Kenyérmező utca is tele autókkal. Jó lenne belógni.

– Minek?

– Hát csak. Egyszer belógtam, amikor még a kis Lengyel apja volt a jegyszedő. Nézd azt a nőt!

– Miféle nőt?

– Most száll ki az autóból. Ezüst turbán a fején, és micsoda alak!

A nagy Briák hallgatott. Mindig hallgatott. Kora reggeltől délig egy padon napozott, keresztbe vetett lábbal, rezdületlen arccal. Csak azért nézett fel néha, hogy újra lehunyja a szemét. Semmi, de semmi sem érdekelte. Daloló Lali levette Nyelves fejéről a sapkát, aztán visszatette.

– Ha láttátok volna délelőtt a Nyelvest! Táncolt a lányokkal. Éppen a műhely ajtajában álltam.

Egyszerre Nyelves körül álltak. Még a nagy Briák is úgy nézett rá, mintha kérdezni akarna valamit. Nyelves hol az egyikre, hol a másikra pislogott. Megint felemelte tenyerén a színes üveggolyót, Lali pedig tovább beszélt. Lágyan, dallamosan ejtette a szavakat.

– A polgárista lányokkal táncolt. A szőke Klárival meg azzal a zöldszeművel… tudjátok… – Elhallgatott. A délután volt előtte, amikor hazakísérte azt a zöld szemű lányt. Szinte most is látja a fehér matrózblúzát. Persze csak mögötte ment, a lány észre sem vette. Hazáig kísérte. Néha elmaradt, aztán megint utánafutott. Egyszer sem fordult meg a lány. Miért is tette volna?

– A polgáristákkal? – kérdezte a nagy Briák.

Ránéztek: hogyan, hát megszólalt? persze, hiszen ő is a polgári előtt napozik. A futóbajnokságot is ott rendezték, ahol a lányok délutánonként sétálnak.

– Nyelvest szeretik a lányok! – nevetett Lali. – Szép fiú. És milyen jól táncolt!

A kis Briák megdörzsölte az orrát, mintha le akarná radírozni.

– Klári is ott volt?

– Mondtam már.

– Egyszer üzent nekem…

– …hogy hagyd békén! Ezt már ismerjük!

Lali csöndesen fütyörészett, topogott. Nyelvesre nézett, a fiúkra, és csak vihogott.

– Ha felvinnénk, ha egyszer felvinnénk…

– Kit?

– Hát Nyelvest. Mondjuk, ahhoz a zöld szemű lányhoz. Tudom, hol lakik. Az emeletet, az ajtót is.

– Hülye vagy.

– Becsöngetnénk; aztán otthagynánk az ajtó előtt. Az lenne valami!

– Hülye vagy.

– Előbb nálam felöltöztetjük. Az öregnek van egy nadrágja, egy olyan… – Lali leült a járda szélére. A derekát fogta, úgy röhögött. Aztán elkomolyodott, és állát tenyerébe támasztotta. A kőkockákat nézte, a piszkos, törött szalmaszálakkal. A színház fényeit. Egy pillanatra úgy érezte, mintha senki sem lenne mögötte. Felugrott, és megkérdezte:

– Mit énekeljünk?

Nyelves még mindig a sötét tenyerébe bámult, az üveggolyóra. Távolról, elmosódva hallotta a fiúk énekét.

 

Talán nem elegáns fiú a Nyelves? Kávébarna, lyukas könyökű zakóját Briszitől kapta, hasas, zsírfoltos vászonnadrágját pedig a daloló Lalitól. Három Nyelves is beleférne. És a nyakkendő, a tűzpiros, rojtos szélű nyakkendő!… Végighúzta rajta hüvelykujját. Lalira nézett, és bugyborékolt. Megelégedetten bugyborékolt. Aztán lenyomták egy székre, és a kis Briák megfésülte.

– Maradj nyugodtan; választékot csinálok!

Nyelves nyugodtan maradt. Élettelenül ült a széken. Nyelve kihullott a szájából, tekintete pedig olyan állatian szomorú volt. De amikor tükröt tartottak elé, elvigyorodott. Meg is fogta a tükröt, ahogy a frizuráját nézte. Így lenyalt hajjal talán még jobban hasonlított egy borjúhoz. Igaz, hátul felugrott a haja, mint valami indián tolla.

– Indulhatunk – mondta Lali. Hirtelen a kis Briákra nézett. – Miféle nyakkendő ez?

– Hát az új nyakkendőm. Te se vagy trikóban. Az ám, nézzétek a Lalit! Tiszta ing, felsőkabát, még harisnyát is húzott.

– A bátyád csak úgy bűzlik a brillantintól.

Hát igen, úgy festettek, mintha készülnének valahova. Várják őket? Talán mondják is: jönnek a fiúk, a Briákék?…

– Mire jó ez? – morgott Briszi.

Senki sem hallotta. Kivonultak Nyelvessel, mint valami áldozati állattal. Az utcán Lali és a kis Briák körülugrálta. Briszi mögötte ment. Nagy Briák lehajtott fejjel, zsebre tett kézzel baktatott. És Nyelves? Két ujjával a nadrág szélét fogta. Tenyerével feje búbjához kapott, mintha le akarná tapasztani a haját. Egyszerre megállt.

– Nyelves, na, Nyelves!

De ő csak állt élettelenül, akár egy hirdetőoszlop. Aztán bugyborékolva előreiramodott. Alig tudták utolérni. Tiszta, rendes kis utcához értek, a tér mellett. A sarkon a leányiskola. Megálltak a kapunál. Bentről hűvös, nyugodt levegő csapta meg őket. Lali lehajtotta a fejét, aztán a kis Briákra nézett.

– Hát akkor…

De a kis Briák hallgatott, akár a többiek.

– Mi van veletek?

– Lent maradok – mondta Briszi.

A nagy Briák oldalt lépett. Cigarettát húzott elő a zsebéből, és rágyújtott.

– És te, Misi?

– Veled megyek.

Hárman beléptek a kapun. Sötéten, rosszindulatúan fogta körül őket a lépcsőház. És hogy a csöndben a lépéseik kopogtak… mintha nem is hárman, de tizenhárman jönnének.

– Hányadik emelet?

– A következő.

Szigorúan ugrott eléjük egy ajtó. Csak álltak előtte. Lali nagyot fújt, vigyorogni próbált. Nyelves a vállát rángatta. A kis Briák a mutatóujját ropogtatta. Olyan figyelmesen, mintha csak ezért jött volna ide.

Felsikított a csengő. De hát ki nyomta meg?…

A két fiú félreugrott. Már csak a csattogó lépéseik hallatszottak. Nyelves fejét lógatva, türelmesen állt az ajtó előtt. Lágyan bugyborékolt.

Szikár, ősz nő állt az ajtóban. Ernyedt, fehér arca egy elhagyatott tájra emlékeztetett. Mögötte vékony lányarc tűnt fel, kérdő, csodálkozó tekintettel. Nyelves felemelte fejét, és megint olyan képet vágott, mintha gondolkozna. Aztán csüggedten leejtette a fejét. Nem mozdult, de a nyitott ajtó a két nővel már olyan messze volt tőle. Az ősz nő megkérdezte:

– Mit akar, kérem?

És akkor megszólalt a lány.

– Ez az, aki délelőttönkint az iskola előtt áll. Már beszéltem róla.

– Úgy? Hát akkor jöjjön be.

Nyelves – maga se tudta, hogy – belépett. Az előszobában megállt. Felhúzta a vállát, hátranézett, mintha keresne valamit. Valaki megfogta a kezét, és már bent volt a szobában. Leültették, de felállt. Két kezével a kabátját markolászta. A falon képek, de nem látta az arcokat. A tárgyak is elmosódtak. Hangokat hallott. Hozzá szóltak, kérdeztek valamit. A puha, fehér arc volt előtte. Az asztalon kávé, vajas kenyér. Az ősz nőt nézte, a lányt… de hiszen már látta valahol… valahol… Fejét két tenyerébe fogta.

– Hogy jöhetett ide? – kérdezte a lány. – Honnan tudta, hogy itt lakom?

– Mindegy. Olyan, akár egy űzött állat. Ahogy a csészéhez kap…

– Iszik. Egészen belebújik a kávéba.

A csésze már üres volt, de Nyelves még mindig az arca előtt tartotta. Aztán egy végtelen lassú mozdulattal leengedte. Miért nem engedik el, mit akarnak?… Zsebébe nyúlt, színes üveggolyót tett az asztalra. Az öregasszonyra nézett. – Most már jó? Rendben van? – Ez volt a tekintetében.

– Biztosan senkije sincs.

– Senkije, nagymama. Csak a tér.

Az asszony hosszú, száraz ujjaival az asztalon dobolt. Egy fekete keretes fényképre nézett. Tömött bajuszos fiatalember mosolygott a képről. Távoli, poros mosoly volt ez. Nyelves is azt nézte. Hirtelen előrehajolt, mint aki most már beszélni akar. De a nyelve kicsúszott a szájából, és csak bugyborékolt. Egy másfajta magányt érzett… ez vont árnyékot az öregasszony arcára, ez volt a lány szemében. Megint a képet nézte, félig felemelkedve. Aztán elfelejtette az egészet, és úgy maradt kilógva a székből. Tűzpiros nyakkendőjét az ujja köré csavarta. Rendesen visszaült, mintha rászóltak volna. A haját simítgatta. De hát az mindig csak felugrott hátul, és már elöl is összeborzolódott. Keze lehullott a fejéről.

– Kedves…

Az öregasszony megsimította az arcát, de ezt már nem érezte. Azt sem, hogy kekszet raktak a zsebébe. Ült a lassan bealkonyuló szobában, ki tudja meddig. Olykor felnézett, de az arcok eltűntek. Érezte, hogy valaki van mellette. Talán szólítják is, csak éppen nem hallja.

Egyszerre megint kint volt az ajtó előtt, a lépcsőházban. Lassan ment lefelé, de a ház előtt futni kezdett. Visszanézett, bugyborékolt. A térig futott. Átvágott a sétányon, és bebújt egy bokorba. Arca rángott, mintha valami veszedelem elől menekült volna. Aztán csak ült a bokorban. Ült és várt. A nagy körben, egy pad mellett, megjelent a daloló Lali a két Briákkal. Lali egyik kezét a pad támlájára tette, és átugrotta. Még egyszer. Újra. Aztán kiegyenesedett.

– Na, mi az, Nyelves?

Lomha zsákként állt előtte Nyelves. Nyakkendője elcsúszott valahova az ing és a kabát közé. Kóc haja homlokába hullott. Öklével Lali arcába vágott. Az megingott, és Nyelves megint ütött. Lali a földön ült, és az állát fogta. Fölötte hatalmas toronyként Nyelves. Lali fölállt, állon vágta. Az meg sem érezte. Újra ütött. Lassan, nehézkesen mozgott Lali körül. Briákék csak nézték. Nyelves verekszik? Ki látta a Nyelvest verekedni?… És ebbe nem lehetett beavatkozni. Végre is a kis Briák felkiáltott:

– Fuss, Lali!

Lali megint a földön csücsült, és meg sem kísérelte, hogy felálljon. Feje zúgott, tüzes karikák táncoltak előtte. Kiköpte egy fogát. Azt nézte a porban. Már többen álltak körülöttük. Biztatták is Nyelvest.

– Hát így tudsz verekedni?!…

– Csak rajta, ne hagyd magad!

De Nyelvesnek már megint élettelenül lógott a karja. Úgy nézte Lalit, mintha nem is ő ütötte volna le. Egyetlen mély, gyűrött ránc volt. Egy ruha és egy ember foszlánya. Így állt egy darabig Lali előtt, aztán megfordult és elballagott. Kusza hangok kísérték. Valaki utánafutott, a karját cibálta.

– De hiszen győztél!

Továbbvánszorgott. Az öreg ház elé ült, a kőre. Fejét tenyerébe dűtötte. Hirtelen fölnézett, mintha valaki állna előtte. Senki sem volt ott. Behunyta a szemét, és mintha a régi városban lenne, a fehér városban… Körülötte csonka falak, leszakadt házak. Régi emberek mennek a romok között, furcsa, idegen nyelven beszélnek. Aztán kivált egy ismerős hang.

– Visszahoztam a lapokat. A feleségem köszöni. Micsoda gyönyörű este! Mintha muzsikálna a levegő… A színház sötét, talán nincs előadás? A feleségemet várom, aztán sétálunk egy kicsit.

Papír zizzent a földön. Nyelves nem nézett fel. Végre mégis felemelte az arcát, de akkor Schiller úr már nem volt mellette. Felvette az öreg színházi újságokat, és az ölébe fektette. Úgy simogatta a lapokat, mintha a haját simogatná. Aztán elfeledkezett erről is, és csak ült előregörnyedve, a sötétbe hajolva.

Tulla

Könyvek a díványon. Tépett szélű, kopott könyvek. No azért akad köztük egy-két rendesebb is. Frici kiemel egyet, belelapoz. Homlokát ráncolja, fejét csóválja. Öreg fej a vézna kis gyerektesten. Olyan valószerűtlen rajta a sötétkék matrózruha a nagy maslival. Mögötte az apja – dohányszínű pizsamában – meg az anyja. A gyerek egy határozott mozdulattal becsukja a könyvet.

– Nem, papa, hát ezt nem lehet. Öt lap hiányzik belőle. – Az apjára néz, aztán megint a könyvre. – Senki sem veszi meg, hiszen tudhatnád.

– Ó, de miért? Az a pár lap… attól még elsózhatod! Nyugodtan elsózhatod.

– Én ilyet nem csinálok. Semmi értelme. Ázsia lelke… Igen, ez megy. Hát akkor csomagold majd szépen össze.

– Mikor viszed?

– Egy óra múlva. Akkor jön le a boltba a Barna bácsi. A segéddel nem tárgyalok.

– Aztán ne hagyd magad, Fricikém!

Erre már nem is felel. Mikor lehetett őt becsapni? Ostobaság! Hanem az apja, ahogy így áll a könyvek mögött… Vékony, szemüveges arc és az a pizsama!… Úgy ingatja a fejét, mint egy fáradt ló. Frici megérinti a karját.

– Rendben lesz, öreg. Most átnézek egy kicsit a Sanyihoz. Aztán egy óra múlva indulok.

Ahogy kimegy, még áll egy kicsit az ajtónál. Talán most kezdenek veszekedni. Anya rátámad az öregre. – Ma megint nem fizetted ki a szobát!… – De odabent csönd van. Akárcsak a hosszú, homályos szállodafolyosón. Az egyik ajtó mögött gargarizálnak. Furcsa, bugyborékoló hangok. A tízesben lépések. Le-föl, le-föl. Úgy mászkál, mintha sosem akarná abbahagyni. Frici ismeri a tízest. Kopasz, sárga fejű férfi, és mindig egyedül van. Eloson az ajtók előtt, megbotlik a szőnyegben. Egyszer még kitöri a nyakát! Mert itt minden olyan, olyan… – Rongy hely ez – mondta apa. – Csak egyszer kiszabadulnék innen. Aztán megint a színpad… – De mikor lesz az? Frici már nem túlságosan bízik a dologban. Mert mit is mondott még apa? – Ne dekázd el magad, fiam. Csak arra vigyázz. – Igen, apa fillérek után futkos. Ügynököl. Közben táncolni tanítja. És egyszer majd elviszi egy impresszárióhoz. Ó, sok könyvet adunk még el addig!… Sanyi is valahogy így van. A szobaasszony fia. Az meg rajzolni szeretne. Aztán vikszel, és egész nap küldözgetik. Jó cimbora. Most is elkíséri majd.

Hirtelen megáll. Na, hát ez meg micsoda maszat?! Uram Isten, az a hatalmas bozont! Őserdő. Szép vagy. Nagyon szép vagy.

Aztán csak nézi a kis néger lányt. Piros pulóver, sötétkék hosszúnadrág, krémszínű övvel. A szobában pedig egy férfi beszél. Hangosabban, mindig hangosabban. Aztán egy nő éles hangja. Aha, szóval kabaréznak. Ez a kis maszat pedig… Artista. Lenyelem a fejem, ha nem az!

Mondani kéne valamit. Beszélni. De lehet ezzel beszélni? Úgy vigyorog, mintha nagyon régen ismerné Fricit. Perdül egyet. Kézen áll, hidat csinál. Megint fölugrik. Rikolt, mint valami torz madár.

– Frici! Frici!

Ez apa. De miért olyan türelmetlen? Jól van, megyek már! – Agyontömött aktatáska fogadja a szobában. A könyvek. Apa az ajtó felé pislog.

– Ezt a kannibált is magaddal vonszolod?

Igen, a néger lány áll az ajtóban. Csöpp öklét rágcsálja, cipője orrával a küszöböt rugdalja. Közben csak vigyorog. Kedvesen, ismerősen. Villog a szeme, majd elhomályosodik. Az ajtó félfájához tapad. Úgy néz az ökle mögül. Valahogy olyan védtelen.

– Miért ne jöhetne velem? – mondja Frici. – Legalább nem megyek egyedül. – Hóna alá fogja a táskát, indul a lánnyal. Apa még mond valamit, de azt már nem hallja. Apa mindig tippeket ad. Rossz tippeket.

Egyszerre csak egy néger áll előtte a folyosón. Igazi óriás! Unalom fölnézni rá. A kislányra kiált. Az vissza. De hogy kerepelnek… – Tulla! Tulla! – ezt érteni az egészből. Így hívják a lányt. No jó, azért ezt nem élvezzük.

Frici már a lépcsőn üget. Valaki trappol mellette. De hiszen ez a lány! Tulla. No, otthagytad az atyust?

Tulla előrefut az utcán, aztán vissza Fricihez. Kedves kis maszat. Mennyit ugrál. Vannak tányérajkú négerek is. De ennek egész rendes a szája. A nagyapja talán még embert evett. De mit bámulnak annyira? (Nem láttak még négert?) Na, az öreg bácsi is megfordul. És csak néz. – Vigyázzon, leesik a szakálla!

A téren baktatnak. Ó, ha a térről beszélhetne Tullának!… Itt játszanak a fiúkkal. Nyári estéken a fűben ugrálnak. Aztán ezek a sötét kapualjak a tér körül?… Csupa búvóhely. Az egyikből kocsirúd csüng ki, ott meg egy ócska autó. Még lakni is lehetne benne. Bekukkantanak a kapualjba. Szinte összeér az arcuk. Nyirkos levegő csap rájuk. Odabent lomha árnyék. Frici megfogja Tulla kezét. Nem érünk rá bámészkodni.

A Bérkocsis utcában van Barna bácsi könyvesboltja. Kis bolt. Olyan suta a teteje, mint valami púpos hát. Jó, de mit csináljunk Tullával? Nem viheti be, csak zavarná. Megállítja a kirakat előtt.

– Itt várj! – Ezt még elmondja egypárszor. Közben a lány karját fogja. Az csak vigyorog. Hiszen lehet, hogy érti.

A Barna bácsin kabát, kalap, sál. Mögötte öreg polcokon könyvek, folyóiratok. Barna bácsi, ahogy meglátja Fricit, nyel egyet. Nem köszön. Belebújik egy könyvbe, és szinte onnan mondja: – Az a térkép még mindig a nyakamon van.

– Miért vette meg? Kinek kell a Bérkocsis utcában térkép? Az a körúton megy, meg a… Különben ezeket nézze meg! Kelet és nyugat között. Történelem. Két kötet.

– Hajaj…

– Ázsia lelke is hajaj? – Szedi elő a könyveket. Az utcára néz. Fekete arc tapad a kirakatüveghez. Tulla. Nos jó, akkor hát Frici tovább csatázik. A könyvekre mutat. Mond egy számot. Barna bácsi prüszköl, akár egy náthás macska. Kezével a sáljába kapaszkodik.

– Ennyit kérsz ezekért a…? – Belelapoz az egyik könyvbe. Annyi megvetés van ebben a mozdulatban.

– Sok? – Frici vállat von. Szép lassan visszapakolja a könyveket. Viheti máshova is, a Rákóczi úton sokkal többet kap. Vagy a Múzeum körúton.

Barna bácsi a sáljába húzódik. Két apró, mérges szem az egész ember. – Hová vándlizol ezzel a csomaggal? Azt mondd meg, hová? Hát nem lehet veled beszélni?

– Megmondtam, mennyit kérek.

– Megmondtad, megmondtad… Hát nézzük csak azokat a könyveket.

Frici hanyagul a pulthoz dűl. Kibámul. Ohó, várjunk csak!… Egy keménykalapos alak kézen fogva vezeti Tullát. A fiú kirobog. Elkapja Tulla karját.

– De nagyon félted – mosolyog a keménykalapos.

– Azzal maga ne törődjön! – Visszavonszolja Tullát az üzlethez. Végigsimít a csokoládéképén, aztán megint a Barna bácsi előtt áll. Az nagyot sóhajt.

– Becsukhatom a boltot. Akinek szíve van, ne menjen kereskedőnek! én mondom neked.

Frici elsüllyeszti a pénzt. Hóna alá csapja az üres táskát, és már kint van. Kézen fogja Tullát. Hát most már nem kell olyan nagyon sietni. Igaz, anya még szeretne vásárolni egyet-mást. Az ám, vásárolni! Pompás dolog. Megáll egy kirakatnál. Tortaszeletek, sütemények. Valahogy mintha egy kicsit porosak lennének. Azért azt a dobost talán meg lehetne kockáztatni.

– Két szelet dobost! – Roppant szigorúan néz a kisasszonyra. Közelről talán még szomorúbb a sütemény. Megtört, öreg. Azért meg lehet enni. Már viszi is Tullának. Az belefal. Igazi kannibál. – Hé, hé, a papírt meghagyhatod!…

Valaki nevet.

Egy féllábú, fiatal arcú férfi fekszik a kocsiúton. Karjával a járda széléhez dől. Hanyagul, otthonosan, mintha csak egy pamlagon heverne. Szájából cigaretta lóg. Hátraszól:

– Nézd csak, milyen kedves kis pofák!

 

– És most mindig együtt lógtok?

– Miért? Mert egypárszor elviszem moziba? – Frici homlokára tolja matrózsapkáját. Az ablakpárkányhoz dőlve nézi Sanyit. Nagy darab lakli. Olyan, de olyan bánatos a pattanásos arca, a diáksapkája a fityegő címerrel. A kabátja mint valami elnyűtt lópokróc. És az egész egy félretaposott cipősarokban végződik.

– Őt várod?

– Vettem két jegyet az Eldorádóba, a Tarzan-filmhez. Te, hogy mennyit kellett sorba állni!… De már igazán jöhetne. Én nem értem…

Sanyi egymásba akasztja a lábát, mintha önmagát akarná elgáncsolni.

– Megértitek egymást? Hogy beszéltek?

– Hát nem nagyon beszélünk. Azért már tud egy-két szót. Nagy nő. Filmen is játszott. Igaz, csak kinyitott egy ajtót, de azért… – Elgondolkozik. A fejét ingatja. – Majd egyszer én is…

– Mit te is?

– Hát fellépek. Aztán talán együtt. Tulla meg én. – Sanyira néz. Nem, hát ettől a lópofától igazán elmegy az életkedve! De mit is beszél ennek?

Dobogás. Egy kiáltás, és már a Tulla fekete arca van előtte. Sanyi meg eltűnt, mintha itt sem lett volna.

Elöl az óriás néger egy vékony, szőke nővel. Furcsán pattogó idegen nyelven beszélnek. A néger olykor megáll. Úgy forgatja a szemét, mintha ki akarná pottyantani. Karját az ég felé dobja.

Mögöttük Tulla és Frici. Frici kezében előkelő, sárga táska. Azon mindenféle címkék: London, Párizs, Amszterdam… Frici nézi ezeket a címkéket. És olyan, de olyan büszke, hogy ő viheti a táskát. Aztán a néger meg a szőke nő… Nem, hát ezt nem érti. Hogy mehet egy fehér nő négerhez!? Jól keres, de azért mégis… A nő francia. Apa mondta. Apa tud franciául. Talán táncolni is tud úgy, mint ez a néger, csak hát… Igen, mikor lesz nekik egy ilyen jóképű táskájuk? Mikor?

Tulla mond valamit. Frici nem hallja. Most szinte gyűlöli Tullát, ezt az egész társaságot. Milyen semmi nekik ez az út, ahogy a cirkuszba mennek. Ha egyszer apa így mehetne… vagy ő, Frici…

És csak üget Tulla mellett a táskával.

A cirkusz előtt hosszú autósor. A járdán meg a kocsiúton hullámzik a nép. Valahonnan egy ócska verkli szól. Vékony, szakállas arc suhan el rongyos katonasapkában.

A néger hátraordít, Tulla kikapja Frici kezéből a táskát. Végigsimít a fiú arcán, előrefut.

A fiú egyedül marad. Arcán érzi a simítást. Meglökik a vállát. A pénztár felé sodródik, mintha jegyet akarna váltani. Hiszen ha szólna Tullának, biztosan bevinné. De nem szól. Minek?

A cirkusz hatalmas plakátja előtt áll. Cilinderes nő hófehér paripán. Mögötte a liget kusza hangjai. Cselédlányok énekelnek. A távolból vonat fütyül.

De igazán együtt jött ide Tullával? És holnap megint találkoznak?… El sem tudja képzelni. Elfordul a cirkusztól. Indul át a ligeten. Az emberek, a hangok lassan elmaradnak mögötte. Semmire sem gondol. Tullára sem. Körülötte senki, mintha sosem járt volna erre ember. Csak a magányos fák. És a csönd, mintha meghalnának itt a hangok.

Vak koldus áll az útfordulónál. Előtte a földön a kalapja. Száját mozgatja, de nem beszél. Lehetetlenül vékony testével száll a fák között.

 

Az ablakon fölragyog a nap, és aranyporral telik meg a folyosó. Frici iskolatáskáját lógázza, fütyörészik. Az egyik ajtó előtt elhallgat, szinte lábujjhegyen lépked. Igen, Tulla még alszik. Hiszen reggelfelé jött haza a cirkuszból.

Az ajtónál áll. Tulla, a cirkusz… Olyan furcsa, olyan különös… Hát tényleg ismeri ezt a kis négert? Sokat szerepelt külföldön. Aztán most itt alszik az ajtó mögött. Vajon hogy alszik? Biztosan összehúzza magát, csak a haja látszik. – Frici, mondja, Frici… – Már tudja a nevét. Csak hát ahogy kiejti… Mintha valami színes tollú papagájt szólítana. De azért kedves. Aludj, kis maszat!

Frici megigazítja hóna alatt a táskát. Tovább kocog.

Jön a sárga hajú szobaasszony, tejesüveget tesz egy ajtó elé.

 

Sanyi arca talán pattanásosabb, mint valaha. Hóna alatt újságpapírba csavart üveg. Az esőt nézi, ahogy az ablaküveget mossa.

– Ilyen időben kell elmennem. Mindig küldözgetnek, ahelyett hogy rajzolnék.

Frici is kibámul az esőbe. Vigasztalanul szürke a szálloda udvara. Odalent egy fényes keménykalap mozog, alatta szakáll. Eltűnik az egyik ajtóban. Üres az udvar, de a fiú nem fordul meg. Nem akarja látni a folyosót a rongyos szőnyeggel, Sanyi pattanásos arcát. És akkor egy kérdés.

– Ma utaznak?

– Igen – mondja Frici, anélkül hogy megfordulna. – Ma este. De előbb még kijön. Megígérte. – Elhallgat. Arra gondol, ahogy jegyet vett Tullának, aztán ültek egymás mellett a moziban. A cirkuszba is elkísérte. Most pedig elutazik. De mit ácsorog itt a Sanyi? Mehetne már az üvegjével!

– Kikíséred a vonathoz?

– Nem.

Mintha egy kicsit meghasadna az ég szürkéje. Parányi kék folt villan elő. Az ég alja meg sárgás, mintha sáros lenne. A szél szinte söpri az esőt. Frici mégis ki szeretne menni. Ki ebből a szállodából, ebből a… Nyel egyet. Száraz a torka. Aztán mire megfordul, Sanyi már nincs mellette. A szél nyikorgatja a porta ajtaját. Valahol egy óra ketyeg. Eddig sosem lehetett hallani.

Frici a Tulláék ajtajához megy. Megáll. Vár. Odabent csönd. Majd hirtelen lecsapják a bőrönd fedelét. Valaki fütyörészik. A néger. Furcsán hangzik a fütyörészés ezen a sivár folyosón. Ijesztően.

Igen, a folyosón csönd és homály. Szakadozott körvonalak kavarognak a messze sarkokban. Egy kar tépett íve, rongyos arc, lázasan ugráló szem… Talán a régi lakók, akik itt éltek, és ilyenkor, esős délutánokon, visszajönnek. Velük lebeg a folyosó. A szálloda. Elsuhan a lámpa. Kifordulnak az ajtók, de nincs mögöttük senki. Frici kitárja a karját, mintha bele akarná vetni magát a homályba, hogy végképp belevesszen, hogy aztán többet sose…

Ismerős hang.

Lehanyatlik a karja. Talán apa hívja. Igen, ő az. Ó, apa, miért nem megyünk el innen, miért? Hiszen addig nem kapsz szerződést, hiszen addig nem lesz semmi jó, amíg itt… Apa! Apa!…

Ég a szeme. Összeszorul a torka. Csak nem sír? De hát mi ez az egész?… Hogy Tulla elmegy? Ki törődik vele? Elutazik. Messzire. Megint játszik filmen. Ő pedig megnézi valahol az Eldorádó moziban. Szinte látja magát, ahogy ül egy széken, és a vászonra bámul.

Hirtelen felgyullad a villany. Két ajtó megvilágosodik, a többi homályban marad. Bentről mocorgás, arrébb tolnak egy széket. Talán most jön Tulla. Nem, semmi.

És ha nem jön? Bánja is ő! Legfeljebb nem küld neki képeslapot. De most valahogy el sem tudja képzelni, hogy Tullát érdeklik majd a képeslapjai.

Kimegy a lépcsőhöz. Lebámul a földszintre. Hány óra lehet? Kint már sötét van. Lágyan hallani az esőt.

Megint az ajtónál. És csak nézi, torzul előregörbedve. Most, most kinyílik!…

De az ajtó közönyös.

Majd hirtelen kitárul.

A fiú hátralép.

Náci imbolyog két hatalmas bőrönd között. Aztán a néger a sárga táskával. Mögötte az asszony és Tulla. A lányon sötétkék kabát, svájcisapka. Fricire néz, de nem látja. Végtelen unalom a tekintetében… az arca is olyan öreg… Idegen.

Frici szinte a falhoz tapad. Elmennek mellette. Egy hosszú perc, s már a lépcsőn kopognak a lépések.

Frici a lépcsőhöz fut. Egy pillanatra látja Tulla svájcisapkáját, majd eltűnik. Az öreg portás hajlong a helyén. A fiú levágtat. De hisz az nem lehet, hogy így elmenjen, hogy így!… Majd feldönti a portást. Az üvegajtó becsapódik mögötte. Éles szél vág az arcába. Előtte indul a taxi.

– Tulla! Tulla!

Senki sem néz ki az ablakból. A kocsi kikanyarodik a körútra.

Frici a sarkon áll egy gyümölcsösbódé mellett. Nem látja a taxit. Eltűnt. Arcára pereg az eső. Tompán csillog az utca. Elhanyatló, tört fények a járdán.

Odafönt nedvesen ragyog egy csillag. A fiú azt nézi. Aztán megtörli az ázott arcát, és visszafordul. Sápadtan hunyorgó fénybetűk várják.

Hotel Simplon.

Utcák

Kis csoport a tér sarkán. Középen egy asszony, szürke kalapban. Arca ráncos, vörös, szemealja duzzadt. Kesztyűjét húzogatja, tépdesi az ujjakat, és közben beszél.

– Velem még soha… soha nem történt ilyesmi…

Nyel egyet. Olyan méltatlankodva néz körül, mintha mindenki felelős lenne azért, ami vele történt.

Kövér, barna kucsmás férfi odahajol egy fejkendős asszonyhoz, és halkan kérdezi:

– Mi történt vele?

Az asszony vállat von, igazít a szatyrán, és csak annyit mond:

– Elloptak tőle valamit.

A szürke kalapos nő, a kör közepén, előrenyújtja a kezét, megérint egy vállat.

– Te tudod, ki volt… te ismered.

A váll megrándul, és megrándul a gyerek sovány, szeplős arca is a piros svájcisapka alatt.

– Én nem mondtam, hogy Egér volt, én csak azt mondtam, hogy akkor ott láttam a ruhatárban. – Elszűkült tekintettel néz az asszonyra. – Én csak azt mondtam, hogy az Egér ma kijött egy kabáttal ide a térre.

Az asszony valósággal felvisít.

– Hallják! Hallják! A ruhatárban látta tegnap este, és ma reggel itt a téren egy kabáttal…

A kucsmás férfi ismét megkérdi:

– De hát mit történt?

A nő arca megremeg, szája megrándul, és most már mindent kiokád magából.

– Tíz éve vagyok ruhatárban, de ilyen még nem történt velem! Pedig voltam a zuglói Tripoliszban, a Százados úton… és akkor éppen itt, a Tóth Kálmán tánciskolájában! De olyan szolid képű fiú volt… és hogy csak legyek nyugodt, majd ő kikeresi a kabátját… olyan rumlim volt, hogy még örültem is… és akkor tessék!

– Szépen leakasztott egy másik kabátot – bólint a kucsmás.

Piros arcú, őszes férfi tör utat a vállak és hátak között. Rövid kiskabátban, sárga bakancsban. Megáll az asszony előtt.

– Mit mond? Hogy hívják a fiút?

A ruhatárosnő riadtan szipog.

– Egér… azt hiszem, Egér… Ő ismeri! – mutat a szeplős fiúra.

A férfi a szeplőshöz fordul. Egy darabig csak nézi, aztán megkérdi:

– És engem nem ismersz?

A fiú laposan pislog. Legszívesebben kisurranna egy könyök alatt.

– Nem… nem emlékszem.

A férfi nem hagyja.

– Na! Amikor a Szívem cukrászdában elemeltetek a barátoddal két üveg Bambit!

A fiú hirtelen elvörösödik. Érzi, hogy mindenki őt nézi.

– Mit akar tőlem?…

– Én voltam ott a cukrászdában! És te meg az Egér…

– Én nem járok az Egérrel!

– Most is együtt voltatok! – vág közbe a nő.

A fiú a sapkáját forgatja az ujja hegyén.

– Én csak azt tudom, hogy az Egér a Homok utcai iskolába járt, onnan ismerem…

– Tudod te most is, hogy hol van! – bólint a cukrász.

– Azt is, hogy hová vitte a kabátot!

A fiú a vállát vonogatja. Alacsony, cigányképű gyerek pattan elé, fekete mellényben, kék mackónadrágban.

– Mit akarnak a Lajostól?

Egy csapott vállú, puhakalapos suhanc a cukrász elé áll. Orrát szinte belefúrja a cukrász arcába.

– Be akarják húzni a Lajost?

És akkor a ruhatárosnő:

– Tíz pengőt kap, ha megmondja, hol az Egér.

– Hallod, tíz pengőt – ismétli a cukrász.

Most már a cigány meg a puhakalapos is úgy néznek Lajosra, mintha ő maga lenne a tízes. De az megint csak azt mondja:

– Ma reggel itt volt a kabáttal, azóta nem láttam.

– De hová ment?! – jajdul föl a ruhatárosnő. – Hová vitte a kabátot?!

– Ide figyelj – kezdi Szívem, a cukrász. – Úgyis elkapják… akárhová viszi a kabátot, elkapják… Most pedig gyerünk!

– Hová?! – csattan föl Lajos.

– Az Egérhez!

– Tudod te azt – mondja a cigány váratlanul.

– Tíz pengőt kapsz – mondja a puhakalapos.

Lajos a szája szélét rágja.

– De ha megtudja, hogy én voltam, hogy én vittem a nyakára… Kinyújt!

– Majd mi is ott leszünk.

– Szépen! Amikor a Szejc Dódit megbicskázta, akkor sem volt ott senki!

– Gyerünk már, Lajos!

– Hülye vagy, Lajos!

– Tíz pengő…

– Köszönöm szépen! Nekem ez nem éri meg.

De közben Lajos már indul előre. Nem lehet tudni, magától-e, vagy pedig hátulról lökdösik. Indul, és mögötte a ruhatárosnő, Szívem, a kucsmás férfi, a szatyros nő – az egész tér. A cigány előrefut, kabátujjával végigdörzsöl egy kirakatot, aztán bekiáltja az üzletbe:

– Egér, egér, ki a házból, most jöttem a kávéházból!

Lajos egyre azt ismétli:

– De ha megtudja, hogy én voltam…

Mögötte Szívem, mint a felvonulás rendezője:

– Előre a Pátria moziba!

– Ott a tanyájuk? – hajol előre egy izgatott nyak.

A ruhatárosnő egy kicsit lemarad tőlük, mint aki tulajdonképpen szégyelli ezt az egészet. Két asszonynak magyarázza:

– Kell nekem ez az izgalom, hát most mondják meg! A lányomért teszem, azért tűrök mindent… és most velem akarják megfizettetni azt a kabátot!

Előrerohan Lajoshoz.

– Te… ha itt hagysz…

Aztán megint a két asszony között:

– És azt hiszik, hogy kapok egy jó szót is a lányomtól?…

Szívem a kucsmáshoz:

– Nem fogják eléggé a fiatalságot, azért van az egész.

– Múltkor hógolyóval dobáltak egy villamost. Le kellett állítani a kocsit.

Kikanyarodnak a sarkon. Lajos hirtelen megáll.

– Azt sem tudom, hol az Egér.

A ruhatárosnőt mintha zsinóron rántanák a fiúhoz.

– Most egyszerre nem tudod!

– Az előbb sem mondtam, hogy tudom!

Szívem lassan, tagolva:

– Ide figyelj! Tíz pengőről van szó. Azt megkapod, többet egy fillért sem, és most gyerünk.

– Csak ne olyan hangon – mondja a puhakalapos suhanc. – Inkább adjanak valami pénzt előre.

A ruhatárosnő a táskájához nyúl, de a cukrász megfogja a kezét.

– Egy fillért se!

Lajos kigyulladt arccal.

– De ha az Egér megtudja…

– Nem tud meg semmit, és egy fillérrel sem kapsz többet, és gyerünk!

Szívem már tolja előre Lajost.

Lajos megáll a mozi előtt. Összepréselt szájjal mondja.

– Maradjanak kint.

Szinte meg sem rezdül a mozi üvegajtaja, ahogy bemegy.

A ruhatárosnő Szívemhez:

– Gondolja, hogy itt vannak?

– Én nem gondolok semmit.

A cigány és a puhakalapos a képeket nézik.

– Az egész filmben ez a szőke nő fürdik.

– Közben semmit sem lehet látni belőle.

Az ajtó üvegje megremeg, ott állt előttük Lajos.

– Nincs itt.

Pillanatnyi csönd, aztán Szívem.

– Akkor menjünk tovább.

Újra elindulnak.

A ruhatárosnő mellől lemarad a két asszony. Most egy szürke kabátos férfinak magyarázza.

– Még reggel nála volt a kabát. Kihozta a térre.

– Reggel! – legyint a fiatalember.

A nő ettől majdnem szívbénulást kap.

– De hát azért talán még megvan… azért még nem adta el?…

Kiérnek a Körútra. A ruhatárosnő mellől egyszerre eltűnik mindenki. Mintha az egész társaság felszívódott volna az idegen arcok kavargásában. Aztán, egész váratlanul, megpillantja Szívemet a túlsó oldalon, a Nemzeti mellett. Mellette a kucsmás férfi meg a puhakalapos. Ahogy lenéz a földre… – a cigány! A gyerek szinte négykézláb csúszik előre, hirtelen ráveti magát egy lábra, valami ócska ronggyal dörzsölgeti. Arrébb rúgják. Egy darabig üvöltve rohan a férfi mellett.

– Azt a pár fillért sajnálja!…

A ruhatárosnő egyszerre elgyöngül. Megáll egy hirdetőoszlopnál. Aztán lassan fölemeli a fejét, és akkor mindenki ott van előtte.

– Na tessék! – mondja Szívem. – Ő meg itt áll!

A kucsmás is dühös.

– Mindent mi csináljunk maga helyett?

Vonszolják tovább, át a túlsó oldalra. Lajos hirtelen feléje fordul.

– Nekem még be kell mennem az iskolába. – Aztán gúnyosan. – Vagy maga beszél az igazgatóval? Orvosi bizonyítványt ad?

Lajos még mondana valamit, de a cukrász elkapja a karját.

– Csak én ne beszéljek az igazgatóddal!

Szívem aztán egy percre leáll valakivel. – Hogy mi van? Elloptak tőlünk egy kabátot.

A ruhatárosnő Szívem mellől.

– Nem maguktól… tőlünk! A tánciskolából.

A cukrász nem is hallja.

A Palace moziba!

Azzal az egész társaság betódul a mozi előcsarnokába.

A mozi előcsarnokában félhomály. Csak a pénztár kis ablaka világít. Ebben a vékony résben egy ráncos, szemüveges arc hajol a jegyek fölé.

A ruhatárosnő először csak ezt az arcot látja. Oly közel van hozzá, hogy szinte köszönni akar. Aztán, mintha lebegne a sötétben, és most már egy parányi fényfolt.

Az ajtó nyílik, csukódik. Újabb és újabb alakok lépnek be. Arcok vibrálnak.

Az Egér? Itt volt az Egér?

A ruhatárosnő nem látja Lajost. Azt sem, aki Lajosnak válaszol.

– Átment a Sörszanatóriumba.

Az asszony szíve a torkában ver. – Akkor… akkor menjünk utána.

– Majd ketten utána mennek, a többi itt marad – hallja valahonnan a cukrászt.

Az asszony szeme lassan megszokja a homályt. Most látja, mennyien vannak itt. Gyerekek a falnál, iskolatáskával a hónuk alatt, hosszú szipkából cigarettáznak. Elszűkült, öreg arcok, boglyas fészekhajak.

– Kaptál cigarettát?

– Két csomaggal az Emkénél.

– Mi van az iskolában?

– Beírtak hiányzónak.

– Nem érdekes.

Valaki egy szuszra darálja a ruhatárosnő mellett.

– Két középpáholy az esti előadásra, földszint, zsöllye délutánra, cigarettát, borotvapengét. – A hang távolodik, majd megint közelebb jön. – Hozott valamit, mama?

Az asszony a sarok felé hátrál.

Nyílik és csukódik az ajtó.

– Az Egér átment a Híradó moziba!

Szívem gyanakodva:

– Nincs a Sörszanatóriumban? És ha én átmegyek, akkor sincs ott?

Az asszony a cukrász körül topog.

– Át kéne menni… mondtam, hogy menjünk át.

Szívem hirtelen feléje fordul.

– Még parancsolgat!…

– Én csak azt mondtam…

A nő elcsuklik. Most megint két gyerekarc ugrik elé.

– Olvastad a második kötetet?

– Laci kiszabadul, és találkozik Annával.

– Legyen vele boldog. De mi lesz azzal a matrózzal?

És akkor Lajos lép be a képbe.

– Az Egér itt volt a mozi előtt.

Egyszerre körülveszik.

– Mikor volt itt?

– Láttad?

– Miért nem szóltál?

A cigány kivágódik az ajtón, aztán megint bent van.

– Sehol semmi!

Szívem Lajoshoz:

– Miért nem szóltál előbb?

– Én nem láttam… ki mondta, hogy láttam? Csak úgy hallottam.

– Csak hallottad – ismétli a ruhatárosnő. – De kitől?

– Mit akarnak az Egértől? – kérdi egy vékony, szőke lány. Piros mackóban van, két térde között rajztábla.

Szívem hozzáhajol.

– Ismered?

A lány a rajztáblával eltűnik. Szivaros férfi megy át az előcsarnokon.

– Valami differenciájuk van az Egérrel?

A ruhatárosnő könyörögve:

– Ismeri? Tudja, hol van?

– Honnan tudnám?

Újabb futár az utcáról.

– Az Egér az Emke előtt vett egy újságot!

Szívem valósággal ráordít a ruhatárosnőre.

– És maga még itt van!

Az asszony kisodródik. Vaksin hunyorog. Egy lépés balra. Valaki megfogja a vállát, jobbra tolja.

Az Emke kávéház fényreklámja kigyullad, ahogy a kis csapat odaér. Szívem megáll a sarkon, vesz egy Rádióéletet. Közben laposan pislogva körülnéz. A cigány és a puhakalapos átszaladnak a Nemzeti oldalára.

A ruhatárosnő, Szívem fölött, belehajol az újságba.

– Nincs itthon.

– Ja – bólint a férfi, anélkül hogy fölnézne a lapból.

A cigány átszánkázik a túlsó sarokról.

– Délelőtt eladott egy kabátot! Gizi mondta, hogy itt, a Nemzeti előtt…

– Ki mondta? Milyen Gizi? – csuklik előre az asszony.

– Hol a Gizi? – kérdi Szívem.

– Most ment el a Pajussal.

– Miért nem hívtad át?

A cigány vállat vont. Aztán Szívem is vállat vont, és zsebre gyűri az újságot.

– Veszek két mozijegyet.

Az asszony visszakíséri a Palace-hoz, mögötte áll a pénztárnál.

– És akkor most? – kérdi, ahogy a férfi hátrafordul.

Szívem lassú, kényelmes mozdulattal tárcájába süllyeszti a jegyeket.

– Két jegyet vettem estére. Az asszony úgyis annyit nyúz, hogy sose megyünk sehova.

– De az Egér… a kabát…

– Már délben eladta… maga is hallotta.

– De ha megfogjuk az Egeret…

– Hát fogja meg! – nevet a férfi, és köszönés nélkül kimegy a moziból.

A ruhatárosnő utánanéz, mint akit fejbe vertek. Megrántják a táskáját. Lajos szemtelen, hegyes arca néz föl rá.

– Ezért hajszolódtam egész délután! Ezért nem mentem iskolába? Hogy a végén semmit se adjon!

A gyerekek az előcsarnokban körülfogják az asszonyt. Az megvakulva pörög a kör közepén.

– De hiszen nincs meg a kabát… nincs meg az Egér…

– Ki mondta, hogy nincs meg?

– Jöjjön csak!

A cigány és a puhakalapos két oldalról megfogják a nő karját, kiviszik az utcára.

– Tudjuk mi, hol az Egér.

A puhakalapos előremegy. A cigány rámutat egy cukorkásboltra.

– Mama… vegyen nekem két Fruttit.

A ruhatárosnő bemegy a boltba, és vesz a cigánynak két Fruttit. Kint az utcán Lajosba ütközik.

– És ha szólok az apámnak, hogy elcsalt az iskolából…

Az asszony a táskájához nyúl.

– Ne adja oda! Ne adja oda! – üvölti a cigány.

A tízes már Lajos kezében.

– Üzen valamit az Egérnek?

És azzal Lajos eltűnik.

Egy lány megérinti a ruhatárosnő vállát.

– Nyitva van a táskája.

– Köszönöm… – de már abban a pillanatban elfelejti. Megy a cigány után, félig nyitott táskával.

Bent áll egy büfében. A sarokban, fölhúzott térddel, egy férfi alszik. Arca falfehér, ölében cipó.

– Itt várjon meg.

A cigány kis kerek asztalhoz vezeti a ruhatárosnőt. Az nem is tudja, ki áll mellette, ki szól hozzá.

– Mi történt, mama?

Az asszony a fejét ingatja, és az asztalnak magyarázza.

– Egy kabát… a tánciskolából… soha, soha nem történt velem ilyesmi!

Fröccsös pohár kerül eléje.

– Igyon csak – mondja a hang. – Hogy is volt azzal a kabáttal?

Aztán előtte a cigány meg a puhakalapos. És egy sima hajú, fekete bajuszos férfi.

– Ervin tudja, kinek adták el a kabátot.

A ruhatárosnő fölnéz a pohárból, és a bajuszos beszélni kezd. – Bársony Géza vett tőle egy nadrágot a Nemzetinél.

– Kabátot – javít a cigány.

– Nadrágot – ismétli Ervin.

A puhakalapos nem vesz tudomást a dologról.

– Ha a Bársony Gézának adta el, akkor még vissza tudjuk szerezni.

Hosszúlépést rendelnek. A puhakalapos azt mondja, hogy éhgyomorra nem tud inni, és másnak sem ajánlja. A kis gombaasztalon megjelenik négy hosszúlépés és négy zónapörkölt.

Ervin a második hosszúlépés után:

– Lehet, hogy mégis kabát volt.

A cigány:

– Mamuska… fizet még egy zónapörköltet?

A ruhatárosnő fizet. Aztán fényképeket húzogat elő a táskájából.

– Jolikával fürdünk a Balatonban, Jolika a kislányom… szamárköhögést kapott.

– Gyerünk, mama! – hallja a cigányt.

A puhakalapos úgy áll kint a büfé előtt, mint aki már régen várja a többieket. A cigány és a ruhatárosnő kilépnek az ajtón. Akkor megfordul a puhakalapos, és átvág a másik oldalra.

Az asszony megint a mozi előtt van. Megpillant egy ismerős arcot. Odalép hozzá, és azt mondja:

– Most… most már meglesz a kabát.

Szívem, a cukrász valahonnan felülről néz rá. Belekarol egy pufókarcú nőbe.

– Azt hiszem, bemehetünk.

Eltűnik a moziban.

A ruhatárosnő előtt nincs senki. Cigány rángatja a karját.

– Most ne a képeket nézze!

Elindulnak egy hosszú, sötét utcán a mozi mellett. A cigány közel hajol az asszony arcához.

– Mama… mamuska… – suttogja dallamosan –, mit gondol, miért csináljuk ezt? Erről még nem is beszéltünk…

Bicikli ciripel mellettük, aztán csönd lesz. A ruhatárosnő megkérdi.

– Mennyit akarsz?

– Ezt a barátommal is meg kell beszélni.

A puhakalapos a sarkon áll egy lámpa alatt. Amikor a másik kettő odaér, megzörget egy redőnyt. A falon krétával: Falatozó. – Aztán lejjebb. – Gulyás ötven fillér, biliárd tíz.

A redőny alul, vékony résben meghasad. Sovány, kopasz fej tűnik föl, és szinte az utcakövek közül kérdi.

– Ki az?

Ahogy megpillantja a puhakalapost, kissé följebb tolja a redőnyt. Ők hárman belépnek, és a redőny lecsukódik mögöttük.

– Mit akartok? – kérdi a kopasz. A széles, váróteremszerű szoba közepén áll, hosszú, elnyújtott mozdulatokkal vakarja a hátát.

Széket tolnak az asszony elé. Az csak egy-egy részletet lát a szobából. Ágyat a sarokban, kövér női kezet a takarón. Asztal vasalódeszkával. Megvakult állótükör. A nő megfordul az ágyban.

– Ki van itt, Géza?

A kopasz a cigánynak felel.

– Két hete nem is láttam az Egért.

A ruhatárosnő a székről.

– Beengedtem a ruhatárba, hogy ő majd segít, és akkor tessék!

A puhakalapos legyint, közelebb lép Gézához.

– Ervintől hallottam a Sörszanatóriumban.

– Az Ervin jobb, ha befogja a száját!

A cigány közben leült az ágy szélére, onnan mondja.

– Az Ervint nem ejtették fejre.

A ruhatárosnő ül a széken, egyedül, elhagyottan. Senki sem törődik vele. A falon újság fakeretben. Ez még a falatozóból van? Egy kéz leemeli, belelapoz. Kövér arc tűnik elő az újság mögül. Ki ez? Vendég? És most csak itt ül és vár? Egyáltalán, mikor jött be?

A ruhatárosnő fel szeretne állni.

– De hiszen itt már nincs vendéglő… láthatja…

A kövér ásít egyet, visszaakasztja az újságot. A ruhatárosnő mozdulni sem tud, úgy elzsibbadt.

A cigány megfogja a karját.

– Mehetünk, mamuska.

– Itt már nincs kiszolgálás – dadogja az asszony.

A kopasz felnevet.

– Nincs kiszolgálás! Nagyon jó! – Felhúzza a redőnyt, és ahogy lecsapja mögöttük, megint azt mondja. – Nincs kiszolgálás!

Kint vannak az utcán. A ruhatárosnő a fal mellett tapogat. (Gulyás ötven, biliárd tíz…)

– Mama – hallja a cigányt. – Kaptunk egy címet.

Az asszony feje előrecsuklik. Kis papírhajó esik le a kalapja széléről. Aztán még egy… még egy…

Az egyiket elkapja, forgatja, hajtogatja. Ki tette a kalapjára? Hol? Mikor? És most hová mennek? Kihez? Melyik utcába? És milyen utca ez?…

A papírhajó kiesik az ujjai közül. A cigány halkan füttyent az utca végén.

– Mamuska!…

A ruhatárosnő elindul a fal mellett.

Tükrök között

Szerda este feljött hozzám Szeverényi Kálmán házbizalmi. Hatalmas, kövér ember kék szvetterben, piros nyakkendőben. Úgy jött be a homályos előszobába, mint aki attól fél, hogy fellök valamit. Roppant mereven tartotta a könyökét.

– Hát mindig csak itthon van, asszonyom? Mondták is nekem, ide akármikor jöhetek.

Ezt már bent mondta a szobában. Kalapját térdére tette, száját összehúzva, a képeket nézte.

– Ismerem én jól a megboldogult férjét. Egyszer megállított a lépcsőházban. – Mit akarnak megint ezzel a zsidózással? – kérdezte tőlem. – Elterelik a figyelmet a háborúról! Mert arról van szó, igenis, háborút akarnak! – Akkor én mosolyogtam, de aztán…

Legyintett, ujjával köröket vont az asztalon, mintha sohasem akarná abbahagyni. Hirtelen fölnézett.

– Házigazolás lesz. Ötös bizottság tartja az igazolást nálam, jövő kedden. Tudjuk, sokat szenvedett, asszonyom, a nyilasok megverték, mert bújtatott valakit. Egyszer jöjjön le hozzám, és szép nyugodtan mondjon el mindent. Itt nem arról van szó, hogy bemártsunk embereket, de aki bűnös… Ért engem!

Egyszerre felállt, mintha megijedt volna valamitől ebben a szobában. Kifelé megint azt mondta:

– Jöjjön le hozzám.

Becsuktam mögötte az ajtót. – Úgy, hát ismerte a férjemet? És még miket mondhatott neki János? Mert annyi mindenről tudott beszélni, ha összeakadt valakivel a lépcsőházban vagy az utcán. Olykor vadidegen embereket vonszolt fel, hogy megmutassa a könyveit. Egyszer beállított egy lehetetlenül hosszú, szemüveges alakkal. – Ez itt Koncz Géza. Egy könyvesboltban találkoztunk, képzeld, ő is Csehovot akart venni! – Koncz Géza hónapokig ebédelt nálunk, később még a barátait is felhozta.

Oly furcsa most az üres lakás. Már beesteledett, de nem gyújtottam fel a villanyt, csak ültem a sötétben. Lentről az utcalámpák párás, sárgás fénnyel megvilágították az ablakot. Hallani lehetett, ahogy egy lovas kocsi lassan végigkocog az utcán. – Milyen mereven ült itt az előbb Szeverényi Kálmán, alig várta, hogy elmenjen.

Aztán az a novemberi délután volt előttem, amikor a nyilasok jöttek. Vörös bajusza, vékony, fehér orra volt annak, aki kérdezett. Egész közel hajolt hozzám, és mintha távolról, valahonnan az ő háta mögül hallanám a hangomat. – Nem ismerem Gardner doktort! – Lépések a szobában, ajtók nyíltak, csukódtak, magas, nyilas karszalagos lépett ki a hálóból. Mondott valamit, és a vörösbajuszos hirtelen arcul vágott. Aztán egyszerre egyedül maradtam a feltört szekrénnyel, kirángatott ruharabokkal.

– Ő volt, Kocsis Béla. – Ezt a szomszédom mondta később. Hogy a Kocsis Béla jelentett fel. Feleségével és két gyerekével lent lakik a földszinten. A kislánya rongybabát szorongatott az óvóhelyen.

De hát Kocsis nem is ismer, mi baja velem?

Még kétszer jöttek hozzám a nyilasok. Már tudtam, legjobb ha elengedem, kinyújtom a tagjaimat, akkor nem érzem úgy az ütéseket. De még mindig a hangom volt a legfurcsább, ahogy ilyenkor feleltem. – Nem volt itt Gardner doktor, semmiféle holmit nem dugott el. – A vörösbajuszos feltúrta a leveleimet. – Ezt a férje írta? Akkor még a vőlegénye volt? – Újra kellett hallanom a szavakat, amiket annyit olvastam.

Este az óvóhelyen láttam Kocsis Bélát. Sámlin gubbasztott, tüskés fejét kezébe hajtva. Ez jelentett fel? Felszabadulás után egyszer a kapuban találkoztunk. Mereven a szemembe nézett, és úgy égett az arca. Hirtelen fütyülni kezdett. Aztán csak azt hallottam, hogy az ajtó becsapódik az udvarban.

Mit akar a házbizalmi? Szép nyugodtan mondjak el mindent?

Nem tudtam az éjszaka aludni. Mintha figyelnének a szomszéd lakásokból. Engem, aki majd beszélni fog.

Olyanok szólítanak meg, akik azelőtt észre sem vettek. Oswaldné, a tanácsos felesége. Táskás ráncokban lóg az arca, de aranyszőke haja kislányosan loknis. Kutyája is van, csengővel a nyakán.

– Igazán nem tudom, miért kell nekünk a lépcsőházban beszélgetni, mintha nem lenne más hely! Egyszer jöjjön el hozzánk, Annuska! Éppen tegnap említette az uram, milyen nagyszerűen viselkedett a nyilas időkben. Ez a lélek bátorsága. – Így mondta.

Fölnéztem rá. A lélek bátorsága… – Miért aláz meg ezekkel a szavakkal? Egy mozdulatot tettem, de megfogta a karomat.

– Most pedig ételt visz a szegény gyerekeknek. Milyen csodálatos!

A kutyája ugatni kezdett, erre elengedett. Utánam szólt, hogy majd beszélünk valamit, mert találkoznunk kell.

Ahogy mentem az utcán a lábosaimmal, még mindig reá gondoltam. Azt hiszem, nevet rajtam ez az asszony. Dehogy akar ő velem találkozni, csak éppen kellett valamit mondani a lépcsőházban.

A Körút sarkán megint láttam a cigarettaárusokat – egy falka gyereket. Piros arcú kisfiú rohant felém, kezében cigarettásdoboz. Szétnyíló, rongyos kabátja alatt a csupasz melle. Utána mankón kopogott egy katonasapkás. Pöttömnyi lányka cikázott végig a lábak között. Egyre többen jöttek, ellepve a járdát. Csattogtak a meztelen talpak. Üvöltve vágtattak előre, mintha fel akarnák falni az utcát.

Az a kislány, akihez mentem, betegen feküdt. Elfordította a fejét, ahogy letettem a lábosaimat.

– Várj, mindjárt kapsz levest. Nagyanya hol van?

Nem felelt. Akkor se nézett rám, amikor a leveseskanalat a szájához emeltem.

Az üres lábosokat rakosgattam, amikor megszólalt.

– Egy fát láttam álmomban a sivatag közepén. Tele mindenféle színes madárral. A madarak egy darabig mozdulatlanul ültek az ágakon, mint csodálatos színes levelek. Aztán elrepültek a fával. De akkor már nem is fa volt, hanem egy repülő kard. Ötfelé nyílt a tüzes éle.

Árnyék esett be a légypecsétes ablakon.

– És hova repült a tüzes kard?

– Menj most!

A házunk kapujában kis csoport beszélgetett. Ahogy elmentem mellettük, a nevemet hallottam.

– Ugye, most is tőle jön? attól a beteg kislánytól? – Kék kendős nő állt előttem. – Elhurcolták a szüleit?

– Igen, a nagyanyjával él.

– És maga mindig visz nekik valamit.

A vállak gyűrűje bezárult körülöttem. Szinte vártam, hogy hátba veregetnek. Valaki azt mondta:

– Gyerekváros lesz Hajdúhadházán, csak így lehet megoldani ezt a kérdést.

– Igen, igen.

Végre továbbengedtek.

Milyen szamárság, gondoltam otthon, miért nem beszélek velük? Azt hiszik, gőgös vagyok. De a beszéd nehéz. Hiszen még annak a gyereknek is alig tudok valamit mondani, csak ülök az ágya mellett a lábosaimmal.

Vannak aztán más találkozások.

Egy este, ahogy hazafelé mentem, lépések csattogtak mögöttem. Egy férfi vágtatott el mellettem. Úgy a vállán át visszanézett. Semmler, a negyedik emeleti szabó. Azt mondják, részeges, és veri a feleségét. A válla falas, kalapját kezében lengette. Megállt egy kirakatnál, de jól láttam, hogy felém pislog. Mögéje értem, és akkor hirtelen hozzám ugrott.

– Most jól benyalja magát a házbizalminál meg a többi nagyfejűnél, na, csak ne nézzen úgy, tudja jól, miről van szó… És olyan biztos abban, hogy a Kocsis jelentette fel, olyan biztos? De miért ne törje ki valakinek a nyakát, nem igaz? Mondja meg nekik ezt is, köpjön be engem is, maga, maga!…

Behúzta a fejét, előrefutott. A kalapja repült utána.

Mit akar tőlem, és mit akarnak a többiek? Az öreg méltóságos asszony, aki nem fogadja köszöntésemet, vagy az az ismeretlen, aki egy éjszaka cédulát dugott be az ajtómon ezzel a felírással: áruló!

 

– De most már igazán le kell jönnie hozzánk!

Oswaldné mondta ezt, és közben kivett egy könyvet a szekrényből. Belelapozott. – Ambrus… na, Istenem… – rám nézett, visszatette a könyvet.

– A férjem nagyon szerette.

Oswaldné körbe vándorolt a szobában, ujját végighúzta egy szék támláján. – Egyedül tartja rendben a lakást? – Aztán megint előttem állt, kinyújtotta felém a kezét. – A férjem is látni szeretné, nem szabad, hogy így elbújjon!

Azt hiszem, nagyon ostobán mosolyoghattam, mert hirtelen elfordult. Olyasmit mondtam, hogy hiszen nem bújok én el, de ő akkor már ment kifelé, mint akit megbántottak. Talán a meghívást is elfelejtette.

Visszafordult az ajtóból.

– Hát akkor holnap este várjuk. Ne féljen, nem leszünk sokan.

Azt sem tudom, milyen ruhát vegyek fel, olyan régen voltam társaságban. – A könyvszekrényhez mentem. Igen, ezeket a köteteket a férjem vásárolta, meg a folyóiratokat is. – Tudod, milyen olcsó volt, valósággal becsaptam a kereskedőt! – mindig így kezdte, mintha én haragudtam volna.

Másnap este feljött Oswaldné és Szeverényi Kálmán. A házbizalmi halványkék dobozt tett az asztalra.

– Kis cukorka. Féltünk, hogy elfelejtette a meghívást.

– Nem, nem.

– Hát most még leszaladok az üzletbe. Hiába, az elszámolásnál ott kell lenni! – Szeverényi elmosolyodott. – Sok baj van ám egy ilyen kocsmával. Egy suhancot kidobtunk, mert kevesebbet akart fizetni. És még neki járt a szája, hogy majd visszajön a barátaival.

Oswaldné megvárta, amíg átöltözöm. Egy darabig hallgatott, aztán gyerekkoráról kezdett beszélni, a ferencvárosi házról, az éhségről.

– Kőkemény zsemlyét tartottam a kezemben, azt néztem, ahogy mentem a havas úton az iskola felé. A hó szikrázott, én meg a zsemlyét nyalogattam. – Mit tud erről a férjem, nem is ismer!

Átfogta a vállamat, aztán akárcsak álomból ébredne:

– Jaj, még valahova be kell szólnom!

Így hát még egy kicsit egyedül maradhattam. Az ám, gondoltam, nem ismerjük mi egymást. Ezek sem engem hívnak, hanem valami hóbortos öregasszonyt, aki ételt visz a gyerekeknek, és elmondja majd… Mit mond el? Hogy valaki följelentette és megverette? Ezt akarják hallani? De talán nem is ő volt. Miért nem jön fel hozzám Kocsis Béla? Vagy nekem kéne lemennem?

Kiléptem az ajtón, és a szomszédnőm belém karolt. Együtt mentünk le a második emeletre.

– Itt a mi kedves vendégünk!

Oswald tanácsos maga mellé ültetett az asztalnál, a felesége tortaszeletet tett a tányéromra.

– Egy kicsit büszkék vagyunk magára.

Végignéztem az arcokon, és a legjobban szerettem volna fölállni – fölállni, és elmenni innen. Le a földszintre, ahhoz az emberhez, akivel beszélnem kell. De csak ültem, mintha megfagyott volna a lábam. Koccintanom kellett.

– Egészségére, asszonyom!

– Ha mindenki így viselkedett volna azokban az időkben…

Vágtak a szavak, akár a vesszőcsapás. Ha tudnák, milyen nagy volt a félelmem…

Megint ittunk. A többiek beszélgettek, de hozzám most nem szóltak. Ez így kellemes volt, mert lassan elálmosodtam a bortól. – Fölnéztem, és mintha könnyű álomban úsznának előttem az arcok.

Akkor egyszerre, akárcsak egy kis harang szólalt volna meg bennem. Oly finoman kongott, hogy alig hallottam. Aztán egyre erősebben, és végül, mintha már én ülnék a harang alatt.

Oswald tanácsos fölugrott.

– A kapuőrség kongat!

Nyurga férfi állt az ajtóban.

– Betörtek az italmérésbe.

Körülnéztem, de Szeverényi Kálmán már nem volt a szobában. A többiek is mentek kifelé. A nyitott ajtókon egyre jobban hallatszott a repedt háziharang kongása. Akárcsak maga a ház jajveszékelne.

Az összeroskadt torta fölött sápadtan égett a villany.

Hegyes szakállú férfi egyedül ült az asztalnál. Ivott. Aztán egyik pohárból a másikba öntötte a bort, majd megint vissza, hosszan, lassan csorgatva egyik pohárból a másikba. Közben ezt mondta.

– Sose szerettem mást, mint Péchy Ágnest.

Kissé puffadt arcú nő állt mögötte, süteményt majszolva – a morzsák peregtek az arcán, ahogy felkiáltott.

– Hány évig mondod még? És gyere már, hiszen betörtek!

A szakállas nem mozdult. Magasra tartott kézzel, szinte a vékony, fehér ujjai közül folyatta a bort.

Feldűlt egy szék, valaki meglökte a vállamat. Egy kéz belemarkolt a tortába.

– Egyen csak maga is!

Kint a folyosón mintha sötét hátakon úsznék előre. Apró fények villantak. A szomszéd ház tűzfalán felgyulladt a villany, de nem láttam egyetlen arcot sem. Lefelé sodortak a lépcsőn. Forró lehelet csapódott az arcomba. Ez ő… Kocsis Béla… Itt van mellettem!

Egyedül álltam a falnál.

Asszonyok vágtattak el mellettem sodrófával, fakanállal, az egyik valami fényes üsttel. Mintha egymás válláról pattantak volna előre.

Hátulról, az udvar felől nyomultak be a kocsmába.

Kivágódott az ajtó, és a hirtelen felcsapódó fényben két vörös térdet láttam. Aztán egy foltos, szőrös arcot, ócska harisnyával a fején. Az egész széles vállú alak akár egy hordóból ugrott volna elő.

– Előre, Jumbó! Üssed, Jumbó!

Ideges, fekete patakokban folyt a bor a kilyukasztott hordókból. Bricsesznadrágos fiú ugrott fel, kezében rumosüveggel.

Előretört az asszonyok sorfala. – Oswald tanácsosné tűhegyes körmeivel ugrott Jumbó arcába. – Mellette Pólika, a mosónő. Valósággal előrepotyogtak, mintha hátulról benyomták volna a falat. Úgy lobogtak az arcok, mint a fel-felcsapódó lángok.

Üveg repült el a fejem fölött, beugrottam a pénztárba. Összehúztam magam, és most csak a lábakat láttam. Aztán egy arcot, Kocsis Bélát, ahogy egy-egy üveggel a hóna alatt csücsül a padlón, a pult mögött. Felém fordította a fejét, az üvegek kipotyogtak a hóna alól, ő pedig beletenyerelt a ragacsos lébe. Így nézett, fejét válla közé húzva.

Föntről Szeverényi Kálmánt hallottam.

– Ne hagyjátok a bitangokat!

Megkondult egy üst. Roppant erővel, egyre hangosabban szólt, mintha fel akarná riasztani a várost.

Egyszerre csak itt volt mellettem Kocsis Béla. Mintha cserepeken csúszott volna felém. Térdelt. Aztán nagyon lassan felém nyújtotta a kezét.

De akkor valaki félrerúgta. Egy pillanatra még láttam az elhanyatló arcát. Jumbó ugrott az ajtó felé. Két nő kapaszkodott a karjába.

A fal mintha hatalmas, égő táblaként meghasadna.

Előrezuhantam.

Csak fent, a szobámban tértem magamhoz. Az ágyon feküdtem, szemben az ablak keresztjével. A kék, reggeli eget néztem, de Kocsis arca volt előttem, ahogy beszélni akar ott a kocsmában, de félrerúgják.

Ki se mozdultam hazulról. Nem volt erőm lemenni a földszintre. Hogy néznének rám Kocsisék, hogy fogadnának?…

De hát fontos ez?

Nem tudom, miért, egy régi álmom jutott eszembe – Hosszú, szürke kőfal mellett mentem, a nap valahogy ferdén esett a falra, és körülöttem zöldes tócsák csillogtak. A fal mögül fekete vasrudak meredtek az égre. Nem néztem hátra, de tudtam, jön mögöttem valaki. Fekete ruhás férfi, pár lépésre tőlem. Ha én megálltam, ő is megállt. A fal egyre sárgább lett a lemenő napban, és egy kisfiú ült a szélén, lábát lóbázva, bőrsapkában. Arca szürke, elhagyatott, és mintha rácsok közül nézne. Megálltam előtte. Éreztem, végem van, ha rám néz. De ő csak gubbasztott lehajtott fejjel. Akkor megszólalt mögöttem a fekete ruhás férfi: – Tettél már valamit érte? Tettél már valamit a szabad életért? – Ahogy ezt kérdezte, egyszerre megkönnyebbültem. – Még nem – feleltem –, de talán lesz hozzá erőm. – Aztán szinte kiáltottam. – Lesz hozzá erőm! – Sírni kezdtem, de ez már a boldogságtól volt, mert olyan könnyű és vidám lett a szívem.

Most is, ahogy erre az álomra gondoltam, akárcsak énekeltem volna az anyámnak. És mindjárt arra a verssorra kellett gondolnom, amit annyit hallottam anyámtól… – A Lajtánál áll a császár. – Ennyi volt az egész, soha nem tudtam elfelejteni. – A Lajtánál áll a császár. Valami szürke egyenruhában képzeltem a császárt, ahogy hátratett kézzel, mozdulatlanul nézi a vizet. Mellette a lova, de ő nem törődik vele. Nem törődik semmivel, csak áll, és nézi a vizet. – Mi volt ebben nekem olyan édesen szomorú, hogy beleremegett a szívem?

Aztán ismét megcsapott a nyugtalanság. Fel kellett állnom. Csöngettek.

Ő állt az ajtónál, Kocsis Béla. De mintha már régebben itt ácsorogna. Szinte éreztem is a mozdulatot, ahogy kezét a csengőhöz emeli és visszarántja.

– Eljöttem magához.

A szobában nem ült le, hanem az asztal mellett állt. Barna ruhája végig begombolva, még valami nyakkendőt is kötött. Vöröses haja vizes kefével lesimítva, de hátul csak fölugrott a búb. – A felesége fésülhette meg, a kabátujj foszlányait is ő vághatta le.

Le kellett ülnöm. – Olyan nehéz lett a szívem. Rá se néztem, nem is kérdeztem semmit.

Ő pedig beszélt.

– A feleségem kért, hogy jöjjek fel, mert baj lesz az igazolással. Azt akarta, beszéljek magával. Mindenfélét magyarázott nekem odalent, de hát engem az egész tészta nem érdekel.

Kicsit előredűlt, mintha rá akarna esni az asztalra.

– Én küldtem a nyakára a nyilasokat, tudja? Gondoltam, kapok valamit azokból az eldugott holmikból. Hát erről volt szó. Nem is kell, hogy ezt elmondja a házbizalminak, lemegyek én magam. A feleségem persze nem tudja, ő azt hiszi, okos vagyok. Okos. „Beszélj vele szépen – mondta a feleségem –, hogy van két gyereked…” – Ki törődik az én két gyerekemmel? És nekem nem kell, hogy megbocsássanak, mert olyan ember azért még mindig vagyok… – elvakkantotta magát. – Rongyember, mondja hát, rongyember!

Én pedig csak ültem előtte. Szólni akartam, kiáltani: – elég, hallgasson már! – de még mindig beszélt.

– Futni hagyhatna, miért ne? De hát köszönöm szépen! Mindig csak azt látnám az arcán: jó, jó, tudom, ki vagy, akkor töröm ki a nyakad, amikor akarom. Meg aztán piszok munka volt, amit magával csináltam. Sokszor ordítani tudnék éjjel, ahogy ülök az ágyamban, a gyerekeket pedig kihajítani. Menjenek, ne legyenek velem együtt, ne szívják azt a levegőt, amit én! Ahogy megállnak előttem: apa, a Janika verekedett, apa, az Öcsi becsúzlizott egy ablakot. – Közben néznek, hogy én, igen, majd én rendet teremtek, mert ki tudná, mit lehet és mit nem? Hogy akkor mit érzek!… De teszek én igazságot. Elverem őket, azt a két ártatlant. Tudják meg, micsoda gazember vagyok én, micsoda utolsó… Ne tudjanak nekem megbocsátani se ők, se maga! Mert olyan az én bűnöm!… – Okos voltam, meg lehet velem elégedve a feleségem? Vagy még mondjak valamit? Még kell egy kis szósz?…

Vihogni kezdett, egész teste rázkódott.

Rákiáltottam:

– Üljön le!

Elugrott előlem, kezét halántékához kapva. Így nézett egy darabig a két tenyere közül, aztán kirohant.

Az előszobaajtóból hallottam, hogy levágtat a lépcsőn. Le a házbizalmihoz.

Én sem térhetek vissza a szobámba. Le kell menjek Kocsis feleségéhez és gyerekeihez. Nem maradhatnak most egyedül. Az is lehet, hogy többé már nem hagyhatom el őket, hiszen gyűlöletben élnének. – Mit mondok majd annak a két gyereknek?…

Mindegy már. Az apjuk elindult a maga útján, én is elindulok a magamén.

Utószó helyett

Azt mondta Rózsi a Károlyi-kertben:

– Már megint megy ahhoz a Schöpflinhez!

A padon ültünk. Én spenótzöld zakóban, a barna nadrágot akárcsak egy nyugdíjas honvédtiszttől örököltem volna. Rózsira néztem, és vállat vontam.

– Azt hiszem, most olyat viszek, olyan elbeszélést…

– Á – mondta Rózsi –, rólam is írhatna már valamit, az sokkal értelmesebb lenne. – Kicsit hallgatott, majd hozzátette: – Én azzal talán a Schöpflin se dobná ki.

Erre igazán nem tudtam mit mondani. Rózsi nevelőnő volt, egy kövérkés kislányt nevelt. A kislány előttem ugrált, rugdalta a port és a homokot, és közben ütemesen kiabálta: – Í-ró I-ván! Í-ró I-ván!

Ha csak föltűntem a kertben, egy pillanatra el nem mozdult Rózsi mellől. Sokszor már arra gondoltam, inkább ő vigyáz Rózsira. Valahogy nem volt gyerekarca, inkább mintha máris házsártos felesége lenne valakinek. Utáltam szívből. De most az utálatot is elnyomta az az izgalom, amit akkor éreztem, ha Schöpflin Aladárhoz fölmentem, a Franklin épületébe. Már nem is láttam a gyereket, már Rózsit se hallottam, csak Schöpflinre gondoltam, meg a zsebemben lapuló novellára. Egy külvárosi macskáról szólt meg egy öregasszonyról. Történni nem történt benne semmi.

– Nem is figyel – mondta Rózsi.

Sóhajtottam és fölálltam, mint aki ütközetbe indul.

– Nem tudom, mikor jövök vissza.

Ez nagyon komoran hangzott, de Rózsi nevetett. Valahogy mintha nem nagyon bízna benne, hogy olyan sokáig maradok Schöpflinnél. Ez kissé bosszantott, de csak vállat vontam és mentem.

– No – mondta Schöpflin odafent, a szűk kis szobájában (hányan megírták már ezt a szobát!) –, lássuk a medvét!

Leraktam a novellát, valami köszönésfélét makogtam, és már megint lent voltam a kertben.

Rózsi fölnézett a varrásból.

– Nem akartam, hogy várjon. – Azzal leereszkedtem mellé a padra. Szótlanul ültem, Rózsi varrt, és közben újra felhangzott:

– Í-ró I-ván! Í-ró I-ván!

Két hét múlva mentem újra Schöpflinhez. Már a lépcsőn éreztem, hogy nem lehet jó az a novella, nem közli azt a Tükör. Az is eszembe jutott, miket mondott eddig Schöpflin.

– Szorgalmas méhecske! Kéthetenként egy novella.

Aztán:

– Nem szabad erőltetni, ha nem megy, nem megy.

Majd szinte gyengéden:

– Kedves fiam, én ilyen rossz novellát talán még nem is olvastam.

De most ezzel fogadott:

– Korrekt írás, itt tartom a Tükör részére.

Mogorván mondta, de majd elszédültem. Háromszor körbejártam a Károlyi-kertet, míg kissé magamhoz tértem.

– Schöpflin el volt ragadtatva – mondtam, ahogy leültem Rózsi mellé.

Rózsi kissé gyanakodva nézett rám, de nem szólt semmit.

Azért a novella mégsem jelent meg.

– Szívesen kicserélném egy másikra – mondta Schöpflin.

Cipeltem tovább a kéziratokat. Utam a Mátyás tértől az Egyetem utca sarkáig. Közben a József utca és a Károlyi-kert. Ez volt az életem, ezt hurcoltam magammal. Ismertem minden kis üzletet, kapualjat. Lassan, észrevétlenül fölszívtam magamba ezt a városrészt.

A Tükör aztán mégiscsak közölte egyik elbeszélésemet. Bogár volt a címe. Egy kutyáról szólt, akinek a szabadság és a kényelmes élet között kell választani. Menne, elhagyna mindent… de nem tud, egyszerűen nem tud. És közben mintha önmagától akarna elszakadni.

Schöpflint tovább is látogattam.

Mátyás tér-Károlyi-kert-Egyetem utca. – Meddig tartott ez?

Egyszer csak vége volt.

A ház, ahol Schöpflin olvasott – elrepült. A kis utca, a Franklin felé, kibicsaklott, a Károlyi-kert megöregedett, az egyik sarkában egy időben sírdombok voltak, valóságos kis temető.

Egyszer Németh Lászlót láttam jönni ezen a kis utcán. Leült egy padra a Károlyi-kertben, írni kezdett egy könyv fedelén.

Órák múlva jöttem vissza.

Ő még mindig ott ült és írt.

Dolgozni kell – nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz.

Az ördög konyhája

 

Borika vendégei

 

Mozi, reggel

– Emlékszem, fátyolos kalapban járt és hosszú szipkával, állát tenyerébe dűtötte, és úgy nézett.

– Emlékszem, frakkban volt és cilinderben, és amikor a háztetőn üldözte a betörőt, akkor is estélyi belépő volt rajta, és ezüstfogantyús botot tartott a kezében, és a bot fejéből kiugrott egy tőr, de lőni is tudott vele, ha akart.

– Renata Polster – bólintott a szürke sálas nő. – Igen, úgy hívták. Minden filmjét megnéztem, be is írtam egy füzetbe, meg azt is, hogy ki volt a partnere.

– Ben Lunda – mondta a kalauz. – Ő volt az első detektív a moziban. Hol volt még Harry Holmes, amikor Ben Lundát már mindenki ismerte! – Az asszonyra nézett. – Egyszer szitává lőtt egy betörőt az ezüstfogantyús botjával.

A mozi sötét előcsarnokában ültek, apró fekete zsöllyéken. Akárcsak egy garázs mélyében. Várni lehetett, hogy felpattan mögöttük egy ajtó, és lassan, méltóságteljesen kigördül egy kocsi. Papír zörgött mellettük. Valaki távoli, tiszta hangon, mintha álomban beszélne:

– Legjobb a reggeli előadás. Ilyenkor mindig lehet jegyet kapni.

Kintről az utca szürke foltja. Olykor egy villamost lehetett látni. Pálcavékony, fekete alakokat.

Az asszony megkapaszkodott a sáljában. Cserépkalapja alól hosszú szálak lógtak. Ezek a szálak folytatódtak az arc ráncaiban. – Soha többé nem lesz olyan filmszínésznő, mint Renata Polster.

– És Taylor. – A kalauz végigsimított kurtára nyírt, fehér bajuszán. – Azért el kell ismerni, hogy Anita Taylornak is megvan a maga helye.

Egy jegyszedőnő átment az előcsarnokon. Perecet evett, potyogtak körülötte a morzsák.

– Amerikai mogyoró – mondta a kalauz. – Mindig amerikai mogyorót ettem a moziban. De nemcsak én. Az egész mozi tele volt mogyoróhéjjal. – Pillanatra elhallgatott. Mindig a nyakamba fújták a pacsulit. Szünetben jött a jegyszedő azzal a fecskendővel, és akkor egyszerre szagosvíz lettem.

– Taylor! – a szürke sálas nő úgy nézett a kalauzra, mintha álomból ébredne. – Ha nem tudná, Renata Polster filmjében lépett fel először. De még csak egészen kis szerepet kapott. Jelentéktelen kis szerepet.

– Harry Holmesnak kockás sapkája volt – biccentett a kalauz. Az már nem volt az igazi. Kockás sapkája mindenkinek lehet, de hogy valaki cilinderben ereszkedjen le a kéményen, ahhoz Ben Lunda kellett.

– Ahhoz egy nagy hülye kellett.

A kalauz nem felelt mindjárt. A büfét nézte, az üres büfét. A hideg üveglapokat.

– Maga látta Ben Lundát? – A kalauz odafordult ahhoz a zöld kabátos férfihoz.

– Megúsztam – felelte a zöldkabátos. – De hogy valaki cilinderben meg frakkban mászkáljon a háztetőn…

Két gyerek keringett előttük. Az egyik fölemelte a két ujját, mintha revolver lenne.

– Ben Lunda vagyok, és lelőlek.

– Az volt az igazi – mondta a kalauz.

– Teljesen valószerűtlen.

– Egyszer – a szürke sál megremegett a nő nyakán –, igen, egyszer Renata Polster kiugrott a torony ablakából, Kertész Pali üldözte, aki innen ment ki, a Városi Színházból, és rablólovagot játszott abban a filmben.

– Nna! – a zöldkabátos egy türelmetlen mozdulatot tett.

– Renata Polster végiggurult a sziklákon, aztán nyílt az ajtó, és belépett Renata Polster.

– Minden tiszteletem Renata Polsteré! – A zöldkabátos arca felfúvódott. Olyan bosszúsan nézett, mint aki már nem akar megszólalni.

– Azt hiszem, láttam azt a filmet – mondta a kalauz. – A titkok éjszakája.

– A bosszú éjszakája. Beírtam a füzetbe. Ronald Normann volt a herceg, és Kertész Pali a rablólovag.

A fiúk a szürke sálas nőt bámulták. Egyszerre csak az egyik az ujja hegyével mellbe bökte a másikat.

– Te vagy a rablólovag!

A jegyszedőnők kinyitották az egyik oldalajtót. Üres széksorok a halottszürke fényben. A gyerekek odatódultak. Egy táska meglódult, füzetek és könyvek a földön.

– Még nem lehet bemenni. – Az ajtó becsukódott.

A szürke sálas nő az ajtót nézte.

– Bál volt.

És mert a többiek csak ültek a zsöllyéiken, anélkül hogy kérdeztek volna valamit, inkább magának mondta:

– Egyszer itt bál volt.

Még mindig csönd volt körülötte. Aztán lassan feléje fordultak. Előbb a kalauz, aztán egy kövérkés néni, aki almát rágcsált, majd a zöld kabátos férfi.

– Bál? – kérdezte a kalauz.

– Itt? Ebben a moziban? – A néni olyan tétován tartotta az almát, mintha oda akarná adni valakinek.

– Jobb helyet el sem tudok képzelni. – A zöld kabátos férfi elhúzta a száját.

A szürke sálas nő beintett a levegőbe.

– Fönt az erkélyen volt a zenekar. Meghívták a mozi törzsközönségét, és ajándékot is adtak.

– Maga mit kapott? – kérdezte a zöldkabátos.

A kalauz meg újra megkérdezte:

– Bál volt?

– Műsoros est, neves művészek fellépésével. – A szürke sálas nő szünetet tartott. – Aztán, amikor ő megjött, a zenekar tust húzott. Tudtuk, hogy jön, de azért mégse hittük. És ahogy ott állt előttünk, alig ismertük meg. Legalábbis az első pillanatban. Mert más a filmen, és más az életben.

A kalauz mélyen előrehajolt. A néni bele se mert harapni az almába. Egy lány a szürke sálas nő előtt állt, de szólni nem szólt semmit.

A kalauz végre megkérdezte:

– Ki volt itt?

– Renata Polster.

A kalauz felállt. – Ne mondjon ilyet. – Körülnézett az előcsarnokban. A „Kijárat” feliratú ajtón túl a szomszéd ház tűzfala.

– A mosolyáról ismertem meg. Senkinek se volt olyan mosolya. A híres Renata Polster-mosoly! Emlékszel? Egy időben azt mondták, hogy Iren Irving a második Renata Polster! Ugyan kérem!

– Ilyet nem szabad mondani. – A kalauz még mindig állt. – Hogy itt, ebben a moziban…

A zöld kabátos férfi citromba harapott arccal:

– Miért ne? Talán a Vigadóban? Vagy a követségen? Vagy a… Csakis itt, a Csongor moziban! Egyenesen idehozták.

– Igen – a szürke sálas nő szaporán bólogatott. – Maga Renata Polster kérte, az ő kívánsága volt.

– Hogy idehozzák? – A zöld kabátos arca megrándult. – Ide? Ebbe a bejzlibe?

– Itt volt a leghűségesebb közönsége, és ezt ő is tudta. Egy-egy filmje hetekig, hónapokig futott, és erről neki is beszámoltak. Nem is ment volna máshova.

– Különben nem is jött volna Pestre!

– Ezt már előzőleg kikötötte a titkárja révén. A titkárja is itt volt. Bólét ivott. Fölment az erkélyre a zenekarhoz, és féltek, hogy le fog esni, csak ült az erkélyen, lovaglóölésben, és az egyik lábát lelógatta.

– Renata Polster! – A nénike beleharapott az almába.

– Táncolt. Emlékszem, sokat táncolt.

– König és Társával! Akinek itt volt a kalapüzlete. – A zöldkabátos egy pillantást vetett a nőre. Egy olyan megsemmisítő pillantást. – Az Ede férfi és női fodrásszal is táncolt Renata Polster. Ramocsai kifőzdével. Kit mondjak még? Csak a nevesebbek közül.

A kalauz visszaült, és maga elé bámult. – Renata Polster, ebben a moziban. – Felkapta a fejét. – Akkor Ben Lundának is itt kellett volna lennie.

A zöld kabátos férfi a térdére csapott.

– Itt is volt! Akárcsak Pola Negri, Nils Asther és Ramon Novarro.

A kalauz a szürke sálas nőre nézett.

– Miért nem volt itt Ben Lunda?

– Nem tudom – mondta a nő. – De Renata Polster itt volt, és sokat táncolt. Virágokat szórt a tömegbe, és autogramot osztogatott. Mosolygott. De én láttam a szemében a szomorúságot.

– Maga látta. – Ez már megint a zöldkabátos volt. – Még jó, hogy látta. És ha szabad érdeklődnöm, miért volt szomorú a művésznő?

A többiek is a szürke sálas nő felé hajoltak. Hogy mondja már el, mi bántotta Renata Polstert, a nagy Renata Polstert azon az éjszakán, amikor bált rendeztek a tiszteletére ebben a moziban.

Hátul a jegyszedőnő kinyitott egy ajtót. Vaslépcsőket lehetett látni az éles villanyfényben.

A szürke sálas nő arra fordult. Mintha Renata Polster azon ment volna fölfelé akkor éjszaka, hogy eltűnjön a tető alatt.

– Felbontották a szerződést. Egy nagy történelmi film szerződését.

– Szegénykém! – A nénike újabb almát vett elő a táskájából.

A zöld kabátos férfi a tenyerét térdéhez szorította, ahogy megkérdezte:

– Magának mondta? Elsírta az egyik sarokban: „Nagyné! Oda a filmem…”

– A titkárja kifecsegte.

– Persze, a titkár! – A zöldkabátos a homlokára csapott.

– Ben Lundát is meg kellett volna hívni. – A kalauz felháborodottan körülnézett. – Ben Lundának is itt volt a leghűségesebb közönsége.

– Mégpedig Anita Taylor miatt bontották fel a szerződést – folytatta a nő. – Anita kapta Sába királynőjét, elintézte a filmgyárral, hogy övé legyen a főszerep. – Elhallgatott, majd kis szünet után: – Amikor Renata Polster visszament innen, már bukott csillag volt. És kinek köszönhette ezt? Anita Taylornak! Akit ő húzott ki a mocsárból, és aki először még egészen jelentéktelen szerepeket játszott mellette.

A nő elhallgatott, hallgattak a többiek is. Csak a nénike jegyezte meg:

– Hogy volt szíve ezt megtenni!

– Egy darabig még tartotta magát Renata Polster – mondta a szürke sálas nő. – De egyre kisebb szerepekben lehetett látni. Én mindig megnéztem. Még akkor is megnéztem, amikor éppen csak behozott egy tálcát mint szobalány. Fölfedeztem, mint utcai járókelőt. Csak éppen átszaladt egyik oldalról a másikra. Aztán – semmi.

A zöldkabátos kifelé fordította a tenyerét.

– Semmi.

Egy pár átődöngött a mozin. Pillanatra a szürke sálas nőre néztek, aztán hátramentek.

– Kezdhetnék már – mondta valaki.

– Így volt Ben Lundával is – bólintott a kalauz. – Teljesen kiszorították.

– Renata Polster eltűnt a filmmetropolisból. Hazajött.

– Hova haza? – A zöldkabátosnak ugrált a homloka.

– Az apjának itt volt a rendelője a Lövölde téren.

– Na, köszönöm! – A zöldkabátos férfi felugrott, és előrerohant a pénztárhoz. Aztán megint ott volt a szürke sálas nő előtt. Föléje hajolt. Hirtelen kirántott egy noteszt a zsebéből, és odatartotta a nő orra alá.

– Tessék!

Úgy állt mozdulatlanul, kezében a notesszel. Majd, hogy a nő még mindig nem szólt semmit:

– Autogramot!

A kalauz megint fölállt. Mások is fölálltak a zsöllyéikről. Egész kis csoport vette körül a nőt. Az végre megszólalt:

– Kérem…

– Írja be a nevét! – A notesz megremegett. – Írja be, hogy Renata Polster!

Valaki füttyentett. A kalauz szédülten rámutatott a nőre.

– Hogy ő?… – Leült egy távoli székre, mint aki megrémült valamitől.

– Én ezt nem mondtam. – A nő felemelte az arcát és megismételte. – Én ezt soha nem mondtam!

– De mondja! Miért nem mondja!

A nő fölállt, és a kijárat felé indult.

A notesz utána.

– Hohó, művésznő!

A gyerekek körülötte ugráltak. Kórusban üvöltötték.

– Művésznő! Művésznő!

A nő a falhoz lapult. Fölemelte táskáját, mintha el akarná takarni arcát a filmhíradók riporterei elől.

Kinyitották az ajtókat.

A zöld kabátos férfi egy darabig még a nőt nézte – aztán zsebre vágta noteszét, és elindult befelé. Utána a kalauz, majd végül a szürke sálas nő. Sorra beléptek az oldalajtón.

Borika vendégei

Fej vagy írás?

Juci-Jucus, kezében a húszfilléressel, Borikára nézett. Borika merev, kivasalt arccal állt előtte. Mindegy, gondolta, akármelyik oldalt kapom, úgyis Jucihoz ülnek többen. Előrehajolt, olyan kíváncsian nézett a másikra, mintha most látná először. Hogy van ez? Akár egy szétlapított díványpárna, olyan az arca, a háta , meg kemence. És mégis annyi a vendége! Szinte látta, ahogy ott áll egy asztal előtt, és lógatja a tálcát. A vendég beszél, Juci bólogat, és közben olyan képet vág, mintha legszívesebben a hátát vakargatná. Eltalálom a hangot, mondta egyszer az öltözőben.

Juci-Jucus a húszfillérest rázogatta, talányosan mosolygott.

– Fej vagy írás?

– Fej – bólintott Borika. – Ha fej, akkor enyém a jobb oldal.

Juci hunyorított egyet, aztán feldobta a húszfillérest. Mind a ketten a levegőbe bámultak, aztán a szőnyegre. Nem léptek mindjárt oda a húszfilléreshez.

Valaki elment mögöttük és megkérdezte: – Mit csináltok, lányok.

Nem feleltek. Nevetgéltek, akárcsak két iskolás. Aztán egyszerre a szőnyegen térdeltek.

– Írás – mondta Juci. Úgy hangzott, mintha már előre tudta volna. – Enyém a jobb oldal.

A szőnyegen guggoltak. Elég nehéz lehet már neki lehajolni, gondolta Borika. Jó lesz felállni, mert mindjárt kinyúlik.

Juci egész testében ropogott, ahogy felállt. Az ablakhoz lépett. – Mindig ezt a butaságot csináljuk.

Borika még mindig a szőnyegen guggolt. Egy ujjal megérintette a pénzdarabot, mintha egy tó mélyéről akarná kihalászni.

A hang ismét megszólalt mögöttük. – Ideje lesz felállni.

Borika megfogta az orrát, mintha úgy rántaná fel magát.

A presszó üres volt. Juci az ablaknál állt, kibámult a kopár, téli fákra. Borika is a fákat nézte.

– Te Juci, mi lett azzal a futballistával?

Juci felnevetett. – Nem tudom, nem érdekel.

Borika dühös lett. Miért védekezik?! Ki mondta, hogy érdekli a futballista, ki mondta, hogy bárki is érdekli? Ezt már csak a férje érdekli.

– Kovács III. Egyszer haza akart kísérni. Azt hiszem, akkor már volt benne valami.

Borika bólintott. „Nagyon sok lehetett benne, ha téged akart hazakísérni, de ez nem is igaz.” Hirtelen megsajnálta ezt a kövérkés nőt, a hurkás hátával. Nincs már neki senki, csak a kopaszos férje, aki sportújsággal a zsebében beszalad, elolvassa a lapot, aztán továbbáll.

– Legalább a tálcát vegyétek fel.

Mögöttük a vezetőnő. Fehér blúz, fekete szoknya: egy szigorú intézet igazgatónője. Összehúzta a szemöldökét. „Azt szeretném megérni, hogy ne kelljen mindent a szájukba rágni. Tizenkét nővel bánni, ezt csinálja valaki!”

Borika és Juci bementek a konyhába a tálcáért. Aztán, ahogy a tálcák feljöttek a karzatra, már nyílt is az ajtó.

Az alacsony termetű öregurat mintha hófúvás vágta volna be. Vörös, remegő arc, feltűrt gallér. Reszketve jött végig az üres asztalok mellett.

A tálcák némán kisérték. Jobb oldal? Bal oldal? – Az egyik tálca visszahúzódott, eltűnt.

– Szimpla? – kérdezte Juci.

Sem gúny, sem fölény nem volt a hangban, az öreg mégis lesunyta a fejét. Bólintott és remegett. Úgy ült, egy remegésben a csomagjaival. Több apró, kis csomagja volt, egyik a másikból bomlott ki. Zsömlét vett elő a zacskóból, szalámit zörgő papírok közül. Beleharapott a zsemlébe, a szalámiba. Közben fölfelé pislogott, mint aki attól fél, hogy fültövön vágják és kizavarják. Lehajtotta a fejét, lehunyta a szemét, amikor a fekete megjelent. Keze beleragadt a zsömlébe. Csak akkor mert fölnézni, amikor a tálca visszahúzódott. A pohár után nyúlt.

Szemben egy oroszlánsörényes férfi. Szivarozott, és feléje intett. A kisöreg visszaintett, tovább rágcsált, Akárcsak a zsebéből enne. Zörgött, zörgött a papírjaival. Csöndes, állhatatos zajok.

– Néha még otthon is ezt a papírzörgést hallom – mondta Juci az ablaknál.

– Egyszer azt mondta, hogy majdnem egész nap az ágyban fekszik. – Borika a karóráját igazgatta. – Mert akkor kevesebb kalóriát fogyaszt.

– Nem szabad itt enni; ez nem büfé. Beül egy szimplára, és akkor ezt csinálja. Egyszer meg is mondom neki.

– A fiától kap csomagokat.

Lomha, nehézkes hófelhők ülték meg az eget. Borikának egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem is Pesten volna, hanem valahol vidéken. – Kanadában van a fia.

– Beszélgetsz vele? – Juci felnevetett. Aztán elindult a tálcájával egy újabb vendég felé.

Fényképek az asztalon. A kisöreg a fényképek között kotorászott. Fölnézett, mintha azt várná, hogy valaki odalépjen hozzá és érdeklődjön. – Ugyan kérem, ki ez a jóvágású fiatalember az autó mellett? – Senki se lépett az asztalához. Ő nézegette egyre kihívóbban a szemben levő asztalt. Végül is fölállt, és odasurrant az oroszlánfejűhöz.

– Üdvözlöm. – A sörényes tovább szivarozott. Ügyet se vetett a másikra.

Az pedig mosolygott. A szeme úgy ugrált, mint egy mókusé. A fejét ingatta, ahogy kibökte.

– Egy tavat neveztek el róla!

A sörényes keresztbe fonta a karját, füstölgött.

– Washingtonról egy egész államot neveztek el. – Úgy beszélt, akár a hangosbemondó. – A Fehér Ház is Washingtonban van, ahol az Elnök székel.

A kisöreg visszahúzódott a széken, mintha mindez nagyon meglepte volna. Washington, a Fehér Ház meg az Elnök. Egy pillanatra valósággal eltűnt, de aztán megint csak előbújt és megjegyezte:

– Egy tavat neveztek el a fiamról.

– Rengeteg tó van az Egyesült Államokban. – A szivarfüst megsemmisítően gomolygott.

– A fiam Kanadában él. – Várta, hogy az oroszlánfejű most mindent visszavon, talán még Washingtont is.

– Kanada a tavak hazája. – A szivarfüst mindent elborított.

Fej vagy írás? A kisöreg Borikának jutott, a sörényes Jucinak, de most együtt ültek és beszélgettek.

A kisöreg a fejét ingatta, és egyre csak azt ismételgette, hogy azért nem csekélyes, ha valakiről egy tavat neveznek el. Akárcsak egy fadarabot rágcsált volna. – Műtét. Egy nagy műtétet hajtott végre a fiam. – Körülnézett a presszóban, majd szinte súgva: – Közéleti személyiségen.

Olyan sötét volt, hogy fel kellett gyújtani a villanyt. Az asztalok már mind foglalva voltak. Emelkedtek és süllyedtek a tálcák. A vezetőnő a két első asztal között állt, hátratette a kezét. Juci tálcája leereszkedett mellette.

– Az a nyugdíjas tanár – tekintetével a kisöreg felé vágott – mindig itt eszik.

– Már régen figyelmeztetni kellett volna. – A vezetőnő előrenézett. – Ez nem kocsma.

– Önkiszolgáló. – Borika mosolyogva elment mellette. Jókedve volt, maga se tudta, mitől. Talán, mert egy rendezőasszisztens egy hátsó asztalnál azt mondta neki: mozgékony arca van, él az arca. Akkor fölnevetett, és ahogy a tálcával szaladgált, többször elismételte. – Él az arcom! Képzeljétek, él az arcom!

A kisöreg összekuporodott, mintha imamalmot morzsolgatna. – Ha valaki külföldre kerül, könnyen elfeledkezik… érti, kérem, még az apjáról is. – Megrázta a fejét. – A fiamról ezt igazán nem lehet elmondani.

Az oroszlánfejű rábólintott. A kisöreg ezt úgy vette, mint valami elismerést, és felbuzdulva folytatta: – Most is jött csomag. Nem tudna egy vevőt?

– Mire?

– Nagyon érdekes. – A vállát rángatta, a széken kaparászott. – Ruhadarab. De nem ám olyan hétköznapi.

A sörényes elhúzta a száját. Mire a nyugdíjas tanár, mint aki tőrt csúsztat oda: – Frakk.

– Frakk?

– De nem ám akármilyen.

– Ugyan! – Közönyösen füstölgött, de a szivar majd kipottyant a szájából, amikor a kisöreg azt mondta:

– Fehér frakk.

– Ember! Ezt akarja maga eladni? Hát ki jár itt fehér frakkban?

A kisöreg nem adta fel a harcot. Csöndesen, de nagyon határozottan megjegyezte, hogy a trópusokon nélkülözhetetlen a fehér frakk, már persze jobb társaságokban, követségen meg aztán hadihajón, ha estélyt adnak.

– Hadihajón… estélyt! – Dühödten pöfékelt.

A kisöreg elhallgatott, majd alamuszi mosollyal: – Magán például nagyszerűen el tudnám képzelni.

– Ugyan kérem! – Szétverte maga körül a füstöt.

– Igazán nem tud valakit? – A kisöreg várt egy darabig, majd alig hallhatóan: – Holló-tó. Úgy hívják azt a tavat, amit a fiamról elneveztek. – A sörényes hallgatott, ő meg visszament az asztalához. A képet nézte. A fia képét, ahogy ott áll a tó előtt, amit róla neveztek el.

– Egy pohár vizet! Már harmadszor kérek egy pohár vizet. – A kövér, bozontos hajú nő kiguvadt szemmel nézett Borikára.

Borika mereven bólintott – arcán még maradt valami a mosolyból –, aztán lefutott a lépcsőn a konyha felé.

– Vizet itt nem hoznak, vizet itt egyáltalán nem lehet kapni. – A kövér nő még mindig Borika után bámult. Az oszlop mellett ült egy férfival, aki mintha borotvával agyonkaparta volna az arcát.

– A Simi unokabátyja – mondta az agyonborotvált –, meghozta a fonalat Kolumbiából.

– Adtam neki egy bécsi címet – bólintott a nő. – Remélem, nem feledkezett meg róla.

– A Simi unokabátyja sohase feledkezik meg semmiről. – Az embert mindig érheti meglepetés.

Borika megjelent a pohár vízzel. Meghajolt az asztalnál, szaporán bólogatott.

– Szemtelenség – morogta a nő.

A férfi az arcát kaparta. Látszott rajta, hogy hiába minden, hiába hozták meg a fonalat Kolumbiából, ő akkor is agyongyötri magát a borotválkozással. – Nincs jó penge az én bőrömnek – mondta váratlanul.

– Miért nem megy borbélyhoz? – kérdezte a nő.

– Megpróbáltam. – Legyintett, majd hirtelen: – De ez a lány helyes.

– Miféle lány?

– Aki a vizet hozta.

– Lány, nagyon jó! – A kövér nő fölnevetett. – Először is nem lány.

A férfi az arcát simogatta, úgy hallgatta Borika házasságát. Az arcát nyugtatta, csillapította, úgy tudta meg, hogy Borika évekkel ezelőtt hozzáment egy sofőrhöz.

– De hiszen még gyerek – mondta a férfi.

– Talán magának. A férje iszik, részeges. Külön élnek, nem váltak el, de külön élnek.

A férfi elengedte az arcát, és megkérdezte. – Elszámolhatunk?

A nő szétnyitotta óriási táskáját, kivett egy köteg százast.

Lent a földszinten egy ősz nő kihajolt a süteményespult mögül, és odasúgta egy férfinak. – Kértük, hogy legalább hetente egyszer engedjenek bennünket, de azt se!

A férfi az üvegfal előtt figyelt, bólogatott. – Azt a pár forintot sajnálják maguktól, mert az asztalnál mégis lehet keresni pár forintot. – A nő melleit figyelte a fekete pulóverben, ezekhez a mellekhez beszélt. – Én tudom, hogy van ez.

Fiatalos arca volt az ősz nőnek, szomorú, fiatalos arc.

– A Gizi – mondta róla valaki –, miatta jártam ebbe a presszóba, de akkor még fekete haja volt.

Gizi kiadott két Tátracsúcsot, aztán megint előrehajolt. Behálózták a vezetőnőt, azért nem engednek bennünket, pultosokat.

– Behálózták– bólintott a férfi. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy mióta áll már itt a sütemény előtt. Mellek, fekete pulóverben, mellek nylonblúzban. Akkor azt lehetett mondani: – Kegyetlenség, Gizi, nyáron ez a nylon rettenetesen meleg lehet.

Gizi mellett egy vékony, fekete lány állt, aztán egy telt, barna. A pult mögött álltak a süteményben, nézték, hogy mennek el mellettük a tálcák.

Borika szaladt el a pult előtt. Olyan mozdulatokat tett, mintha le akarná csúsztatni a tenyeréről a tálcát. Gizire nevetett, azzal eltűnt a konyhában.

Gizi fáradtan visszamosolygott.

– Ez a Borika. – A férfi előbbre lépett. Előrelépett, hátralépett, oldalt lépett. – Ez is hány éve van már itt!

– Nem tudom, mit szólna, ha egyszer a konyhára küldenék – bólogatott Gizi. – Tudja, milyen könnyen megy az, hogy bevágják az embert a konyhára.

– Ez a Borika is hány éve van már itt, pedig milyen fiatal.

– Táncosnő volt – közölte Gizi csöndes, fáradt hangon –, aztán idekerült, és egy orvos feleségül akarta venni, helyes, kedves fiú volt az orvos, de Borika úgy bánt vele, hogy aztán semmi se lett az egészből. Az orvos már be se jár. Tamás. Tamásnak hívták, és komolyan foglalkozott Borikával. Talán jobb is így, hogy még házasság előtt vége lett, sokat szenvedett volna az a fiú, mélyen érző fiú volt, jólesett vele elbeszélgetni.

– Nem lehetett a Borikához való. – A férfi hangja meggyőződéstelen volt.

– Szerencse kérdése, hogy kinek ki jut. – Gizi hangja egy árnyalattal még szomorúbb volt.

A pultosok a pult mögött álltak, a tálcák fölvonultak az erkélyre, leereszkedtek a mélybe, a „csőbe” meg az alsó páholyokba.

– Az Anikó is minek jött ide. – A vékony, fekete lány kiadott egy dobost. – Igazán nem tudom, mi szüksége van erre, amikor a férje jól keres. – Várt egy kicsit, aztán fölsóhajtott. – Halálosan jól.

– És a Metzgerné! – A telt, barna nő vállat vont. – Kint volt Rómában az olimpiászon, fizetés nélküli szabadságot vett ki, nem érdekes? Én nem mentem ki Rómába, és te se, és te se.

– Halálos.

– Nem tudnál véletlenül valami mást mondani, az ember egész nap ezt hallja tőled.

– Szerencse dolga, hogy ki hova kerül. – Gizi elől már eltűnt a férfi.

Borika megrázta magát a pult előtt, mintha vizet fröcskölne le.

– Már azt hittem, hogy sose lesz vége ennek a napnak!

Egy fiatalember dőlt a ruhatár pultjához. Nézte, ahogy Borika lerohan a mélybe, az öltözők felé.

– Várja ezt valaki?

Vékony arcú, ezüstös hajú nő ült a kabátok alatt. Pogácsát rágcsált. – Elképzelhető, hogy várja valaki, emiatt ne aggódjék, kedves Tibor.

A fiatalember várt. Majd csak kijön Borika az öltözőből, lehetetlen, hogy örökre lent maradjon. Aztán egy tálca leereszkedett mellette, és akkor már elfelejtette Borikát.

Nem várta senki. A kirakatok várták. Valamit otthon rábíztak, valamit meg kellett vennie, ez lógott az agyában. Most érezte, hogy egész nap erre gondolt. Ez dühítette. Hát örökké csak ez lesz: Borika, ne felejtsd el, Borika, ha megint hiába mondom!

Jegesmedve a kirakatban. Építőkockák mellett ült, tétova csodálkozással széttárta a karját. Jegesmedvét kell vennie? Ezt kérte tőle a húga? Már van vagy három mackója, de mind agyonnyúzza. Beviszi őket az ágyba, fél éjszaka beszél velük, mindent megbeszél velük.

Kék cowboynadrág, rengeteg zsebbel. Öcsinek új nadrág kell. Azt már kikötötte, hogy tizennyolc centis legyen, de inkább tizenhét. Az a fiú is keres, de úgy gondolja, hogy ennyi igazán jár neki.

Arc meredt föl a kirakatüvegben.

– Egy órája kísérem a kocsimmal.

– Igazán?! – Borika csodálkozva nézett a cowboynadrágra.

– Ha jól meggondolom, mi már ismerjük egymást, – Nyugodt, fölényes hangja volt a férfinak. A járda mellett ott állt a kocsija.

– Volt köztünk valami? – Borika hangja ártatlan volt.

– Nem – ingatta fejét a férfi –, nem volt semmi. – Ez már úgy hangzott, mintha egymás mellett feküdnének.

– Nem is lesz. – Borika sajnálkozva megrázta a fejét, ellépett. A férfi mondott valamit, de azt már nem hallotta. Egy autó követte. Mellette jött, néha előzött, néha lemaradt. Apa mit is mondott? – Felvágott? – Sajt?

Csomagokkal felszerelve ért az ajtó elé. Még egy pillanat, és előtte a család. Ha lerakja a csomagokat, és elrohan… Odabent nyikorgott a padló, lenyomta a kilincset.

– Itt a Mikulás.

A húga az asztalnál ült, egy nyitott füzet előtt. A tollszárat rágcsálta, és Borikára bámult. Fölragyogott az arca.

– Mondd el, hogy mi volt ma nálatok?

– A vezetőnő leszidott egy vendéget, aki ingujjban ült. A Remlert. Hogy ezt mégse lehet a Barbara presszóban.

– Tényleg nem lehet?

– Nem nagyon.

– És miért ült ingujjban? – A kislány vihogott. A tollszárat rágcsálta.

– Melege volt, nálunk nagyon fűtenek.

– De ugye, akkor se lehet ingujjban ülni? – Gyönyörködve nézte Borikát. – És mit mondott az a vendég?

– Remler, aki ingujjban ült, nem maradt adósa a vezetőnőnek. Rákönyökölt az asztalra, és úgy közölte, hogy legközelebb itt fog borotválkozni, és az írógépet is behozza, a vezetőnő pedig nem bakakáplár, és inkább arra legyen gondja, hogy jobb legyen a fekete, nem ilyen ihatatlan moslék.

A húga lehunyta a szemét. Sugárzott az arca. – Nálatok moslék a fekete?

– Nem egészen.

A húga az arca előtt ingatta a tollszárat. Földöntúli boldogságban úszott az arca, ahogy újra megszólalt:

– Visszafelé. Mondd el visszafelé az egészet.

Ketten voltak otthon: ő meg a húga. Nem kérdezte, hol van apa, az öccse. – Elmondta visszafelé Remlert.

Másnap megjelent a férfi a kirakatból. Borika mindjárt megismerte, és mindjárt eszébe jutott, hogy hazafelé be kell mennie a közértbe. – Megállt az asztalnál.

A férfi fölnézett rá. Gondterhelt arccal nézte Borikát, a fejét ingatta.

– Nem kell fölényeskedni, és az nem volt éppen valami szellemes, amit tegnap este az utcán mondott. – Bosszús fintorral idézte. – Volt köztünk valami? – Nem is lesz! – Szünetet tartott. – Egyszer sikere lehetett vele! – Vállat vont.

– Gorillaképe van. – Anikó letette a tálcát egy asztalra.

Egy férfi azt mondta Anikóról, hogy olyan, mint egy svéd bárónő. De a nő, aki a férfival volt, azt mondta, hogy biztosan ferencvárosi lépcsőházakban szaladgált, ipi-apacsot játszott a fiúkkal.

Füstös képű nő ült az asztalnál. Anikó tálcája mellett cigarettázott. – Hja, a Borika egy kicsit rázza magát.

– Unicum – bólintott Anikó. – Unicumot fog rendelni a férfi. Azért mégis örülök, hogy nem hozzám ült.

Borika elfutott mellette a tálcával, megpörgette a tálcát, indulót dobolt a tálcán.

– Olyan helyes fiú udvarolt neki. – Anikó Borika után fordult. – Az nem volt jó, arra fütyült, bár a végén mégis a fiú hagyta ott.

A pultosok nem szóltak semmit, a pultosok csak nézték, hogy rohan Borika az unicummal, az ajtóban megáll, mert belépett egy fiú, és azzal beszélgetett, aztán fölszaladt a lépcsőn. Aztán később egy őszes férfi kísérte le a lépcsőn, beszélt, beszélt. Borika a tálcát pörgette.

– Egy idősebb ember – bólintott Gizi.

Halálos megjegyezte: – Kint áll a Volkswagen. Már többször volt itt, mindig kocsival, egyszer egy nővel jött és egy kisfiúval.

– A felesége és a gyereke. – Gizi tekintete elmélyült. – Az én férjemnek is van kocsija, de abban sohase én ülök. – Ezt már megint annak a férfinak mondta, aki megjelent odalent a mélyben.

Borika kint állt az ajtónál. Egy kocsi elgördült a presszó előtt.

– Legyen eszed, Borika.

Borika nem fordult meg. Tudta, hogy Anikó áll mögötte. – Legyen eszed, Borika. – Akkor is ezt mondta, amikor Tamással szakított.

– Még most is él az apja. – Borika belebólogatott a levegőbe.

– Kiről beszélsz?

– Azt mondta, hogy rövidesen meg fog halni az apja, és akkor lesz lakás, és rövidesen összeházasodunk. – Elhallgatott, majd felsóhajtott. – Még most is él.

– Kinek az apja?

– Az én apám is él, a férjed szülei is élnek, és együtt laktok, és már el akarsz válni. – Kétségbeesetten megrázta a fejét… – Soha, soha nem halnak meg!

– Nahát, Borika, te igazán! – Anikó elhúzódott.

Egy kisfiú rollerezett el a presszó előtt, ránevetett Borikára.

– Örülnék, ha becsuknád az ajtót. – Ez már a vezetőnő volt. – Tél van, ha nem vennéd észre.

– Borika… hát meg se lát?! – A sötét szemüveges férfi kitárta a karját. – Egyszerűen meg sem látja az embert. Nevetett, mintha ez volna a legvidámabb dolog a világon.

– Élnek a szülei? – A tálca leereszkedett az asztalra.

A férfi arcán elakadt a mosoly. – Hogyhogy?

– Élnek, vagy nem élnek? – Borika arca merev volt, két kézzel fogta a tálcát.

A férfi feje meglódult, és aztán mintha egy régi szöveget folytatna: – Napi hetven forint, mert most már ez megy, utánam hatvan nap jár egy évben, de azzal már készen vagyunk, és ha azt akarom, hogy anyámat ott tartsák a kórházban… – Szakszerűen kifejtette, hogy mennyi jár egy családtagnak, aztán azt magyarázta, hogy már régen nem az anyja vezeti a háztartást, még jó, ha van valaki a szomszédban, aki főz. Beszélt, beszélt, és közben észre se vette, hogy Borika már elment.

Borika Anikó után vetette magát. Anikó sértődötten röpködött előtte.

– Nem, nem! – Anikó a tálcájával belecsapott a levegőbe.

– Azért ezt nem lett volna szabad mondanod.

– Anikó! – Borika a mókusszemű öregúr asztalánál érte utol. Úgy álltak ott, leeresztett tálcákkal, akár egy üres asztalnál. – Azért hagyod ott a férjedet, mert nincs egy nyugodt percetek az öregek miatt.

– Rossz természete van a Laci apjának, de azért…

– Semmi de azért! Örökké bent ül nálatok, nem lehet egyedül hagyni, mert akkor öngyilkos lesz.

– Szereti a Lacit.

– Fulladjon meg a szeretetében! – Borika dühödten megrázta a fejét. Hirtelen az asztalra nézett. Fényképek, akár a kártyalapok. – Ki ez? – belehajolt a fényképekbe.

– Nem mutattam még a fiamat? – Az öreg fölfelé sandított. – Kanadában van.

– Maga miatt ment el? – Borika fölegyenesedett.

Anikó a fejét ingatta. – Nem, ezt nem szabad.

Az öregúr a fiát nézte, ahogy ott áll egy autó előtt. – Úgy gondolom, hogy nem miattam, más okok késztették erre a lépésre. – Egy kicsit elborultan kezdte, de aztán földerült. Azért nincs semmi baj, minden rendben van vele odakint, persze, néha szeretném látni.

– Hogy itt üljön maga mellett. – Borika megértően bólogatott. – Hogy mindennap bekísérje ide.

– Az én fiam nagyon szeret engem. – Az öregúr egyenesen ült.

– Tamás is nagyon szerette az édesapját. – Borika ezt már a kávéfőzőnőnek mondta. A gép mellett állt, a rendelésre várt. – Tamás ragaszkodott az édesapjához, de én nem ragaszkodtam az édesapjához, nekem ő kellett.

– Haljanak meg az öregek? – kérdezte meg az ezüstös hajú ruhatárosnő.

Akkor már este volt. Borika rádőlt a pultra, mellette a tálcája, és bebámult a vendégek közé. Úgy érezte, hogy egész nap vágtatott, és poros és ragacsos. Messziről hallotta a ruhatárosnőt:

– …mert, ezek szerint, amiket mondasz…

Bentről két fiatalember integetett Borika felé, integettek és röhécseltek.

A ruhatárosnő nem nyugodott meg. Reszketett a hangja, ahogy újra megkérdezte.

– Pusztítsák el az öregeket?

 

Kint állt a konyhában a gáznál. Teát forralt apának, aki ágyban akart reggelizni, mert hajnalban jött haza. Az öccse a hokedlin ült, hosszan előrenyújtott lábát nézte.

– Ki mondta, hogy szeresd, erről nem volt szó. – Öregesen bólogatott, aztán ahogy felnézett Borikára, egyszerre kisfiús lett az arca. – Sok pénzt kapnál, és akkor megvehetnéd nekem azt a…

– Azt a! – Borika kifakult halásznadrágban állt a teáskannánál. Fölcsapta a kanna fődelét, visszarántotta az ujját, és fújta, fújta. Úgy rázta a kezét, mintha el akarná hajigálni az ujjait. Aztán az öccse elé ugrott, felemelte az állát. – Vegyem meg neked azt a nadrágot, azt a cipőt. – Belenézett abba az enyhén szeplős arcba. – Te is keresel, hát akkor meg mit akarsz?

A fiú megvakarta a kobakját. – Nem is arról van szó, csak tudod, úgy elmegy minden.

Borika megfogta az öccse orrát. – Nem gondolod, hogy unom egy kicsit ezeket az örökös kölcsönöket, amiket sose kapok vissza, se tőled, se attól a… – A szoba felé intett. Összehúzta a szemöldökét. – Mi van azzal a cseh cipővel? Újabban nem látom rajtad.

A fiú a karjára tetovált névre nézett. Aranka. Akárcsak ezt az Arankát szeretné segítségül hívni. – Balla Tóni kérte, aztán tudod…

– Tudom – bólintott Borika –, te meg odaadtad. – Lecsapta a kannát. – Mert majd a Borika vesz újat, mert majd a Borika leakaszt magának valakit, és akkor lesz cipő, nadrág. – Ő is a tetovált névre nézett, majd rém gondterhesen. – Mi lesz, ha egyszer szakítasz ezzel az Arankával?

– Ez egy nagy szerelem.

Elsöprően hangzott, de azért Borika újra megkérdezte. – De ha mégis szakítasz?

Az öcs nem is figyelt rá. A bácsikáról beszélt, akit nem szabad elfelejteni, legalábbis nem mindjárt, először kezelésbe kell venni, egy kicsit foglalkozni kell vele.

Borika pofon vágta a fiút, berohant a tálcával. A fiú féloldalra dőlt, az arcát simogatta.

Porolás hallatszott a mélyből.

A fiú fölkecmergett, kiment a folyosóra.

Borika az udvaron püfölt egy szőnyeget. A fiú egy darabig nézte, aztán lekiáltott: – Mióta vagy ilyen házias?

Borika nem nézett fel, a szőnyeget csapkodta. Aztán kint sétált a Duna-parton. Egész délelőtt a fagyott Duna-parton mászkált.

 

Libasorban vonultak be a presszóba. Három biliárdgolyó a fekete dákón. Kopaszra borotvált fej – fekete pulóver. Így jöttek egymás után, zsebre vágott kézzel.

– Ha ezt a Lányi látná – mondta a középső fiú.

– De nem látja – bólintott az, aki a menetet vezette. Különben se érdekel, mert most már nem tanít.

– Most már senki se tanít – vihogott az a fiú, aki a menetet bezárta.

A pénztárosnő feléjük fordult. Úgy maradt féloldalasan, tátott szájjal. A kávéfőző gép mellett egy vendég megjegyezte. – Ezek se bolondulnak meg! Még ha nyáron borotválnák le a fejüket!

A főzőnő kihajolt a gép mellől. – Azt mondják, Párizsban ez a divat.

– Á, csak Pesten mondják – legyintett egy férfi.

– A konyakosok – bólintott Gizi a pult mögül –, a Bori konyakosai.

Mellette a telt, barna nő elhúzta a száját. – Persze, a Borika vendégei.

A vékony, fekete lány: – Halálos.

A három fiú levonult a csőbe. Hosszú terem a lépcsők alján. Pince – apró kis asztalokkal. Szótlanul leültek, az asztalra könyököltek. Rajtuk kívül voltak néhányan a csőben, de senki se figyelt rájuk. Ők meg az asztalon doboltak. A középső gúnyosan bólogatott: – Szépen hagyják csücsülni az embert, itt aztán ítéletnapig is elüldögélhetünk.

A jobb oldali szomszédja oldalba bökte: – És ezt te csak úgy hagyod, Száguldó?

Száguldó fölemelte a fejét: – Ne félj, Tüfi, mindjárt kihúzom Borikát a konyhából.

Újság zörrent mellettük. Egy ősz hajú férfi rájuk nézett, de csak egy pillanatig, aztán megint visszabújt az újság mögé.

A másik oldalon megjelent egy szemüveges kisasszony. Végigment az asztalok előtt, olykor írt valamit a blokkjára. Már majdnem a sor végén volt, amikor visszafordult a fiúkhoz.

– Fejtífuszt kapnak. – Egy pillanatra elmosolyodott, majd megfordult és kiment.

– Mindenki magukról beszél! – Borika ott volt az asztaluknál. Előttük állt, a tálcáját lóbálta. – Az egész presszóban csak azt hallani, hogy kopaszra borotválták a fejüket. – A három kopasz fejre nézett, mintha tele akarná firkálni.

– Konyakot! – kiabáltak a fiúk.

Borika meg se mozdult, a kopasz fejeket nézte.

– A legdivatosabb frizura – magyarázta Száguldó. Előrehajolt, akárcsak Borikába akarna könyökölni. – Egyébként elárulhatom, hogy nem indulok többé pályabajnokságon.

– A legjobb kerékpáros, és nem indul többé. – Tüfi olyan volt, mint egy lesújtó újsághír.

Száguldó bal oldali szomszédja a kopasz fejét dörzsölgette, és szégyenlősen mosolygott. Az ujjai remélték, hogy egyszerre csak hajat éreznek – de semmi. – Mi lesz ebből! – Megigazította a fekete sálját, olyan volt, mint egy gyászos harisnya.

Borika elszaladt. Aztán ahogy visszajött a konyakkal, Száguldó előadta, miért hagyta ott a pályabajnokságot.

– Nem szeretem, ha rá kell lehelni a trénerre verseny előtt. Igaz, hogy megiszom a magam adagját, de eddig még nem volt velem semmi baj.

Tüfi átnyúlt az asztalon. A bal oldali fiú fejére csapott. – A legjobbak egyikével ezt csinálni, igaz, Szégyenlős?

Szégyenlős ráhajolt az asztalra, mintha ott volnának az igazi barátai az asztal üveglapjának mélyén, és azokkal beszélne már órák óta.

Száguldó meg elakadt, mert Borika átment a szomszéd asztalhoz, az újságos férfihoz.

Borika visszatért, és akkor Száguldó folytatta: – Országúti versenyző leszek, ha meggondolom, jobban is érdekelnek az országúti versenyek.

– Arról van szó – Tüfi bizalmasan Borikához hajolt –, arról van szó, hogy barátunk erősen hanyatlik az utóbbi időben, egyszerűen nincs formában, rá se lehet ismerni a régi Száguldóra.

Száguldó közbe akart vágni, de akkor Borika már megint az újságolvasó férfinál volt. Egy pillanatra le is ült mellé, aztán felállt, de nem mozdult az asztaltól.

Száguldó a fejét csóválta. Tüfi a fejét csóválta. – Elhozta a kedves papát?

Szégyenlős felmerült az üveglap mélyéből. – Hitted volna, hogy valaha megnősül?

– Kicsoda?

– Lányi. – Vállát vonogatta. – Emlékszel? Esküdni mertünk volna, hogy nőgyűlölő.

Tüfi széttárta a karját, mint aki egyszerűen nem talál szavakat. Száguldóra nézett. – Na tessék! Nem tud másról beszélni, nincs jobb témája.

Szégyenlős pedig tovább folytatta: – Aztán amikor följártunk hozzá érettségi után, észrevettük, hogy egyáltalán nem nőgyűlölő.

– Egyszer egy nagyon csinos kis baba volt nála – mondta Száguldó. A szeme sarkából Borikára nézett, aki azzal a férfival pusmogott. – Fél konyakot nekem és a barátaimnak.

Borika megint hozzájuk röpült, de amikor Száguldó arról kezdett beszélni, hogy veretlennek érzi magát az országúton, már a szomszéd asztalnál volt.

A fiúk végül is elmentek.

– Nem volt valami nagyon oda – mondta az ajtóban. Nem volt éppen lehengerelve.

– Ezért kár volt így megnyiratkozni. – Szégyenlős fázósan álldogált az ajtóban, aztán elindultak, megjegyezte: – Nekem tulajdonképpen nem is tetszik.

Borika egy kék füzettel szaladgált a kávéfőző gép és a ruhatár között.

– Képzeljétek! Megint föladott tíz angol szót, szerdára meg kell tanulnom.

Otthon a húga mélységes áhítattal nézett föl rá.

– Telefirkáltad a kopasz fejüket, igazán telefirkáltad? És hogy jöttek be azok a fiúk, meséld el, Borika, és aztán visszafelé.

 

A főzőnő beszélt róla a gép mögött, Gizi beszélt róla a pultban, a ruhatárosnő a kabátok alatt.

– Mérnök, és most jött Brazíliából, és majd megint visszamegy, és akkor Borikát is magával viszi, és az egészben az a legszebb, hogy ezt a Borika el is hiszi, pedig igazán nem olyan, akinek csak úgy be lehet mesélni valamit.

Juci-Jucus a karzaton mesélte az öregasszonyoknak:

– Hetekig járt utána a férfi, emlékszem, még én mondtam neki: Borika, ez szerelmes beléd, ő meg nevetett, és nem is akarta kiszolgálni, pedig nekünk mindenkit ki kell szolgálni, még azt is, aki csak egy szimplát rendel. – Juci elhallgatott, aztán odahajolt az egyik öregasszony, úgy súgta: – Most meg bekente a kezét, ő maga mondta, bekente krémmel a férfi kezét, mert kifújta a szél.

Juci továbbment a tálcával.

Az öregasszonyok a férfi kezéről beszéltek.

– Olyan férfi még nem született – bólogatott egy cserépkalap –, akinek bekenném a kezét.

A vezetőnő magas nyakú pulóverben lement a ruhatárba, hátratett kézzel megállt a pult előtt: – Nekem akart udvarolni. – Száraz, szigorú arccal állt, mintha tornagyakorlatot akarna vezényelni. – Akkor fekete szemüvegben járt ide, mindig egy üveg Rockit rendelt, és megkért, hogy üljek le mellé.

Az ősz hajú ruhatárosnő mereven bólintott: – Emlékszem.

– Én mindjárt láttam, hogy nem komoly ember. Idősebb ember, de nem komoly ember.

A ruhatárosnő megint bólintott. Egyedül megy haza, gondolta, mindennap egyedül megy haza a Lévay utcába, soha se kíséri el senki. Régebben egy magas, kopaszos férfi olykor bejött hozzá, leültek egy asztalhoz, söröztek, nevetgéltek. Aztán az a férfi is elmaradt.

– Emlékszem – mondta a ruhatárosnő.

– A karzat tele van kabátokkal – mondta váratlanul a vezetőnő.

Megdühödött, gondolta a ruhatárosnő. Biztosan neki is eszébe jutott az a férfi, aki valamikor bejárt hozzá. Fölállt, és elindult a karzat felé. – Miket kell lenyelnem – motyogta –, múltkor is egy férfi olyan goromba volt. – Ment, ment a karzat felé. Egy pillanatra visszanézett.

A vezetőnő lent állt a mélyben.

A Borika vendégei. – Egy tálca ereszkedett le a kávéfőző gép mellé. – Tudjuk, kik járnak hozzá, focisták meg azok a konyakosok, és most ez az öreg mérnök Brazíliából. Talán mindjárt indián törzsfőnök, csak éppen otthonhagyta a tolldíszét.

 

Az autó megállt, a férfi lecsavarta az ablakot. Borika kidugta a fejét. Sötét, hideg, köd. Várfal látszott a sötétben töredezett, szakadozott vonalakban.

Öcsi cipője. Borika feje kilógott az ablakból. Kezét hátranyújtotta a férfinak, és arra gondolt, hogy mikor lesz ebből az öccsének cipő. Mióta járnak már együtt, és még mindig semmi, egyáltalán semmi.

– Nem vagyok szakmai barbár – mondta a férfi a kormány mellett.

Kicsit szomorú volt a hangja, mintha sajnálná a szakmai barbárokat. Róluk beszélt, a barátairól és kollégáiról, akiket csak az érdekel, amivel foglalkoznak. De hogy kézbe vegyenek egy komolyabb könyvet, vagy beüljenek egy hangversenyre!…

A férfi keze elindult a lány nyakán.

Mit akar tőlem? és Öcsi is mit akar tőlem? rendes keresete van, és én vegyek neki cipőt! – És akkor feladtak neki egy kérdést.

– Az öreg halász és a tenger. Ki írta? – A férfi a nyakánál fogva behúzta Borikát az autóba, maga felé fordította az arcát.

– Az a… na, várjunk csak.

– Borika! Már múltkor megmondtam.

– Múltkor! – Borika sulis fintort vágott.

– Copperfield Dávid!

– Azt tudom! Dickens.

A férfi a fejét ingatta. – Rendben van, Dickens, de Az öreg halász… Nobel-díjas regény.

– Nobel-díjas! – Borika szeme kerekre nyílt.

A férfi elengedte Borika nyakát. Arról beszélt, hogy itt ülnek ebben az autóban, és rajtuk kívül nem létezik senki és semmi. Csend van, az éjszaka csendje, de az a csend tele van élettel. Sokan nem értik, hogy mit jelent a csend, mások meg egyenesen gyűlölik, de aki megismeri, az meg is barátkozik vele.

– Borika, figyeld a csendet.

Borika a férfira nézett, aztán megint kidugta fejét az ablakon, és kissé bizonytalanul kezdte figyelni a csendet.

 

Az idős hölgy Borika asztalához ült. Állát tenyerére támasztotta, és rövid duplát kért. De úgy, mint aki egy pillanatra se hiszi el, hogy ebben a presszóban tisztességes feketét lehet kapni. Ahogy Borika kihozta a kávét, megköszönte. Belepottyantott egy cukrot, a kanál után nyúlt és megkérdezte:

– Mennyi a kereset?

Borika már tovább akart menni, de erre megállt.

– Azt kérdeztem, kedves – mondta a nő hangsúlytalanul –, hogy mennyit keres havonta.

– Miért érdekli ez a vendéget?

– Megmondhatja nyugodtan.

– Nyolcszáz.

– Meg amit hozzákeres. – Az öreg nő Borika szemébe nézett.

– Mire gondol a vendég? – Borika arcát mintha kikeményítették volna.

– Nem zavarja, hogy a férjem a családjától veszi el a pénzt? Maga kis…

 

– Itt volt a felesége, és botrányt csapott. – Anikó rádőlt a ruhatár pultjára. Mellette a tálca, üres poharakkal. Benézett a csőbe, a vendégek felé.

Az ősz hajú ruhatárosnő Anikó mögött állt, előrekönyökölt. – A mérnök felesége?

Anikó bólintott, hogy igen, igen. Sose hittem volna, hogy valaki ilyesmire képes. Mindenfélét rendelt Borikától, csak hogy ugráltassa, aztán még jött egy barátnője, és az volt az első, hogy megkérdezte: ez az a kis nő? És a barátnője is mindenfélét rendelt, de akkor már én mentem oda.

– Te szolgáltad ki?

– Hát persze.

– Rendes vagy, Anikó, igazán rendes vagy.

A ruhatárosnő arról beszélt, hogy ezt bizony nem mindenki tette volna meg. Juci még csak a kávét se hozza le az embernek a ruhatárba, nem kötelessége, az igaz, de azért megtehetné, és Anikó meg Borika egyszer összekaptak a nyáron, mert Anikónak itt volt a férje, és azzal szeretett volna beszélni, és megkérte Borikát, hogy hozza be neki a teraszt, de Borikának esze ágában se volt, úgyhogy a végén Anikó a férjével együtt cipelte be a teraszról a székeket és az asztalokat. És most Anikó mégis…

– Még nagyobb botrányt is csinálhatott volna – mondta Gizi odafent a sütemények között. – Mégiscsak a felesége. – Pillanatra elhallgatott, majd egy sóhajban: – A férjemnek autója van, de én soha nem ülök abban az autóban.

 

– Beszéltem a feleségemmel, Borika. Ne félj, ezt többé nem meri megtenni.

 

Unalmas. Unalmas, hogy bemennek a presszóba, leülnek, rendelnek, Borika két szót szól, aztán már ott van az öregnél. Az öreg a legunalmasabb. Ott ül az asztalnál, és újságot olvas. Borikával is az újság mögül beszél.

– Ez az alak ideköltözött – mondta Tüfi.

– Az idegeimre megy – bólintott Száguldó.

A presszó felé bandukoltak. Szégyenlős egy könyvet szorongatott a hóna alatt. Tüfi elvette tőle, a címlapra nézett, aztán a barátjára.

– Lányitól kaptad?

Szégyenlős a könyv után nyúlt, de Tüfi már odacsúsztatta Száguldónak.

Száguldó megállt a Kisszínház vörös betűs fényreklámja alatt. – Az imperativus filozófiája. Hát ez meg micsoda?

– Még csak most kaptam, Lányi azt mondta, hogy nagyon érdekes.

– Mi van vele? – kérdezte Száguldó. – Majdnem elvágott, de most már nem haragszom rá.

Szégyenlős elmondta, hogy Lányi feleségének kórházi ügyelete van, és hogy ez hetenként legalább háromszor megtörténik, Lányi meg ilyenkor otthon ül és fordít, közben azt mondja, hogy ki kéne használni az alkalmat, de nem használja ki az alkalmat.

– Na persze – mondta Száguldó. Megindult a presszó felé. Hirtelen hátrafordult. – Mondtam már, hogy unom az öreget?

– Mondtad.

– De azt még nem mondtam, hogy ha ma is bent lesz. – Száguldó bevárta a másik kettőt. Furcsa, zöld fénye volt az utcának, akárcsak egy tócsa közepén állnának.

Mind a hárman a Barbara zöld fénybetűit nézték.

– …szóval, hogyha ma is bent lesz – folytatta Száguldó –, akkor átülök hozzá egy kis baráti beszélgetésre.

Szégyenlős már visszavette a könyvet, és most megigazította a hóna alatt. – Mit akarsz tőle?

– Ő mit akar Borikától! – vágta rá Száguldó.

– Vagy inkább a Borika mit akar tőle? – Tüfi egyikről a másikra nézett. – Pénzre megy? Rendben van, de azt már régen elintézhette volna. – Megcsóválta a fejét. – Szerintem itt nem pénzről van szó.

– Az öreg lépjen le – biccentett Száguldó.

– De nem lép le. – Tüfi megigazította a sálját. Arca ráncos volt és töpörödött. – Az öreg nem lép le, mert Borika beleesett. – És ahogy azt a két döbbent arcot nézte: – Ez az igazság, és ezzel számolnunk kell.

– Borika egy ilyen öreg emberbe? – Száguldó kissé szédülten nézett Tüfire.

– Miért, te még nem hallottál ilyesmiről? – Szégyenlős a vállát vonogatta. – Mindenesetre meg kéne beszélni egy értelmes emberrel, talán Lányival.

Tüfi legyintett. – Miért kell ide a Lányi? Ezt én is meg tudom mondani. – Belekapaszkodott a sáljába, ahogy elgondolkozva bólogatott. – Borika krémkávét hozott az öregnek, azt pedig tudjátok, hogy a krémkávéért sorba kell állni, ami pedig nem éppen vidám dolog, különösen csúcsforgalom alatt.

Szégyenlős a fejét ingatta. – Mi nem kapunk krémkávét. – Majd váratlanul. – Különben nekem nem is tetszik a Borika, ha jobban megnézitek az arcát…

– Akárhogy is van – mondta Száguldó –, az öregúr ma hazamegy.

Az öregúr megint ott volt, és Borika megint ott volt az öregúrnál. Borika a fejével intett, hogy észrevette a fiúkat, aztán kezét köténye alá dugta, és tovább beszélgetett az öreggel. Oda se ment a fiúkhoz, ahogy eltűnt a konyha felé. Végre előttük állt a három konyakkal.

Száguldó az asztalon dobolt, ahogy fölnézett a nőre.

– Meg se kérdezi, hogy mit kérünk?

– Minek? – Borika felnevetett. – Amióta csak idejárnak, konyakot rendelnek. Úgy is hívják magukat: a konyakosok.

– Most az egyszer talán mást kértünk volna. Rumot vagy három duplát.

– Rumot nem lehet. – Borika elkomolyodott. – Rumot nem hozhatunk ki. De ha akarják, kicserélhetem három duplára.

Száguldó mondott volna valamit, de akkor Borika már eltűnt a tálcával.

– Haragszik – mondta Tüfi.

Szégyenlős a fejét rázta. – Nem, azt hiszem, egy cseppet se haragszik. – Szinte csalódottan. – Nem is értem, hogy miért nem haragszik.

– Haragszik vagy nem haragszik, az ő dolga. – Száguldó hátradőlt a széken. Már ebből a mozdulatból is látszott, hogy nagy dolgok készülnek. A konyakvisszaküldés még csak a kezdet volt, de ami ezután jön!…

Borika három dupla feketét hozott. Mosolygott, ahogy letette a poharakat.

Száguldó előredőlt, mint aki valami rendkívül fontos dolgot akar közölni. Egy szót se tudott szólni, mert Borika megkérdezte:

– Ki szerezte a Heidenröslein zenéjét?

Száguldó majd az asztal alá csúszott. Megbutulva nézett Tüfire: – A Heidenröslein zenéjét?

– Schumann – bólintott Tüfi. – Schumann vagy Schubert. Ezeket mindig összekeverem.

– Zenében nem vagyok otthon. – Szégyenlős lehajtotta a fejét. – Bár ez igazán közismert. Azt hiszem, talán mégis Schumann.

– Schumann vagy Schubert.

– Hogy jutott eszébe? – kérdezte Szégyenlős. – Éppen a Heidenröslein?

Száguldó hallgatott. Mint aki úgy találja, hogy ideje már véget vetni ennek az ostoba fecsegésnek.

Szégyenlős újra megkérdezte: – Hogy jutott eszébe?

Borika felnevetett, és már megint az öregnél volt. A kezét a köténye alá dugta, előrehajolt.

– A bátyám udvarol egy lánynak a Muzsika szerkesztőségében. – Tüfi végighúzta ujját az orrán. – Majd szólok, hogy kérdezze meg tőle. Remélem, még nem szakítottak. A bátyám két hónapnál tovább nem jár egy nővel.

Borika telt válla, feneke, melle előrehajolt, ahogy az öreggel beszélt.

Száguldó nézte egy darabig, aztán fölállt. – Hát ez be van fejezve.

Mindenki feléje fordult, ahogy elindult. Egy pillanatra a kezén érezte Tüfi kezét, de már nem lehetett visszatartani. Borika csodálkozó szeme… Ebben a szemben benne volt a presszó: ahogy egy férfi az asztalra könyökölve nézett, ahogy egy másik letette az újságot. Aztán mindez eltűnt, és most egy széles, barna arc volt előtte. Csavaros vonalú, ősz szemöldök, kifejezéstelen tekintet.

 

Egymással szemben álltak. Száguldó és a Borika öregje.

– Konyakot? – hallatszott Borika tétova hangja. – Mégis hozzak konyakot?

Száguldó szíve összeszorult. Aggódik érte, aggódik ezért az öregért. Aztán elfelejtett mindent, ahogy azt a széles, barna arcot nézte.

– Hagyja, Borika, a fiatalember biztosan mondani akar valamit.

A fiú a száját se tudta kitátani, mert abban a pillanatban megfogták a fülét. Egyszerre fellángolt a füle, fellángolt az arca. Két kegyetlen, öreg ujj fogta a fülét. Makogott valamit, de az öreg magához rántotta a fejét.

– Hátra arc! – Megperdítették.

Megint látta az arcokat a presszóban. Egy nő a tenyerébe hajtja az állát, nevet, nevet. Valahol a cső mélyén Tüfiék.

– És most szépen a helyére megy – hallatszott a háta mögött.

Elindult végig az asztalok között. Égett a füle, égett az arca. Senkire se mert ránézni, ahogy elment az asztalok között. De hallania kellett:

– Szegény fiú.

– Ugyan, legalább egyszer megkapta! Tudja, mit művelnek ezek?!…

Valaki fölugrott, és az orra alatt hadonászott. – Szégyellje magát!

Egy nő megjegyezte: – Vérzik a füle.

Sajgott a füle, és rettenetesen megnőtt. Egy megcsúfolt fül ment végig az asztalok között. De hát sose lesz vége ennek az útnak?!… Aztán ahogy végre leroskadt Tüfi mellé, kiszakadt belőle, mint a sírás.

– Menjünk fel Lányihoz!

 

A mókusszemű öregúr a csomagjait bontogatta a karzaton. Mellette az oroszlánsörényes.

– Tegnap itt nagy verekedés volt. – A mókusszemű a papírok között kotorászott. Egy csomagot félig kibontott, belecsípett a felvágottba, aztán gyorsan visszadugta.

Juci ment el az asztal mellett. Nem nézett oda, ahogy azt mondta: – Jó étvágyat.

A mókusszemű behúzott nyakkal ült a csomagjai között.

Az oroszlánsörényes előrenézett, majd mint egy hangszóró: – Magát egyszer innen ki fogják dobni.

– Miért? – A kisöreg, ha lehet, még jobban összehúzta magát. – Én mindig rendelek, én mindig elfogyasztom a… – Egy pillanatra elhallgatott, majd megint azt mondta: – Tegnap itt véres verekedés volt.

Az oroszlánsörényes süket, fölényes mosollyal belebámult a levegőbe. – Ezen a helyen nem szoktak verekedni. Vagy maga verekedett? – Harsogva nevetni kezdett, majd megkérdezte: – Mi van a trópusi frakkjával? Ugye, magának van egy trópusi frakkja?

– A fiam küldte a trópusi frakkot – bólogatott a mókusszemű. A másikra nézett, és újra megpróbálkozott: – Tegnap innen kivertek egy egész bandát. Egy tigrisvadász kipofozott egy egész társaságot.

– Tigrisvadász? Mióta járnak ide tigrisvadászok?

A mókusszemű nem hagyta magát. Egyre csak azt bizonygatta, hogy Brazíliából jött a tigrisvadász vagy Belga Kongóból, és tegnap este egymaga leszámolt egy alvilági bandával, pedig már nem is fiatal ember a tigrisvadász, azoknál meg fegyver is volt. Magyar ember a tigrisvadász, és most azért jött haza, hogy megnősüljön, aztán visszamegy, de nem egyedül, a Borikával.

– Borikával? – Az oroszlánsörényes megrázkódott.

– Úgy bizony. – A mókusszemű megint a csomagjai között kaparászott. – És a tegnapi cirkuszt a Borika vőlegénye csinálta, de a tigrisvadász leszámolt vele meg az egész bandával, pedig már nem fiatal ember.

Az oroszlánsörényes a fejét csóválta, majd ahogy szivarra gyújtott, megjegyezte: – Nagyon hűséges tud lenni a tigris, különösen, ha kiskorában megszelídítik. – Fölemelte az ujját. – Csak egyvalamire kell vigyázni.

A mókusszemű a felemelt ujjat nézte, és várta, hogy mire kell vigyázni.

– A vér szaga – mondta az oroszlánsörényes –, nem szabad, hogy vért szagoljon. – Aztán a cápáról beszélt, hogy a cápának milyen szaglása van a vérre. Aki meleg tengerben vadászik, sohase kösse magához a zacskót, amit halászott, mert a cápa megszagolja.

– A cápa – ismételte a mókusszemű.

A másik legyintett.

– Maga sose menjen át a Vörös-tengeren, az olyan párás; fiatal embernek való.

A mókusszemű rábólintott a csomagjai közül. – Hát ha párás, akkor csakugyan.

 

– Hagyta, hagy csavarjon egyet a fülén, és aztán elment? – Borika öccse a hokedlin ült. A felhúzott térde mögül bámult Borikára.

– Te is elmentél volna. – Borika kakaót készített az apjának. Ma egy húszast is kér majd apa. Minden szerdán kér egy húszast, mert akkor találkozik a barátaival.

A fiú a fejét rázta. – Nem, azért velem ezt nem lehetett volna. És azt mondod, hagy hárman voltak?

– Három jó barát, mindig együtt jöttek, és konyakot rendeltek. – Cukrot tett a kakaóba. – Azt hiszem, nem jönnek többet. Sajnálom, mert kedves fiúk voltak. De mi ütött beléjük, hogy kikezdtek vele?

– Unták az öreget. – A fiú térde lecsúszott. – Én is unom, és főleg azt unom, hogy még mindig nincs semmi.

Borika tálcára tette a csészét két kiflivel. – Én meg azt unom, hogy mindent nekem kell vennem, hogy apának be kell vinni a reggelit, hogy mindenféle hülye trükkel elszedi a pénzemet. – Ahogy befelé ment a tálcával, hátrafordult: – Lehet, hogy egyszer nem jövök haza.

Borika tálcával együtt elvágódott, mert az öccse utánaszaladt és elgáncsolta. Kakaós arccal ugrott fel – neki a fiúnak.

– Gyerekek!

Apa pizsamában állt az ajtóban, a reggeli romjait nézte a földön. Lehajolt, hogy megmentsen egy kiflit, de Borika elrúgta előle. Borika nekiszorította öcsit a falnak.

– Karmolsz! – prüszkölt a fiú.

– Kimanikűrözlek.

Apa végre elcsípett egy kiflit, és Borika mellett kicsúszott a konyhába. – Legalább egy teát csinálok.

Borika délelőtt a Duna-parton járkált. Mindegy, akárhol, csak otthon ne, csak apát ne hallja, az öccsét, a húgát, aki mindig arra kéri, hogy mondjon el mindent visszafelé.

Elnevette magát.

Elkezdte mondani a reggeli verekedést visszafelé. A Duna-parton sétált, úgy mondta visszafelé. Leült egy gyerekkocsi mellé, belehajolt a kocsiba, úgy mondta visszafelé, aztán már be kellett mennie a presszóba, és még mindig mondta, mondta visszafelé.

 

– Igazán nem tudom, mit művelnek még Borika vendégei.

Gizi megigazított két Stefánia-szeletet. – Családos embert belehajszolni egy ilyen verekedésbe!

 

Háromszor is végigrohant odalent a csőben, az asztalok között. Úgy nézte a vendégeket, mintha leltárba akarná venni őket. Végre megállt egy asztalnál, Borika mellett. Megigazította vékonyka sálját, köhintett.

Borika vendége, az ősz hajú férfi, fölnézett az újságból, és csak annyit mondott. – Kaldrovics.

Borika meg ott állt egy megkezdett beszélgetésben. (Jövő hét végén fölmegyünk a Mátrába.) De hát majd csak elmegy ez az alak.

Nem ment el. Száját összeszorította, befelé szívta a levegőt. Borika csak most látta, milyen fáradt az arca. Egyáltalán, nagyon ki lehetett fulladva.

– Bimbula mindjárt itt lesz. – Ennyit mondott a kis ember, és leült az asztalhoz. Kabátszárnya lelógott sután, bocsánatkérőn. – Nem hisz el semmit, és most már nem is akar elhinni semmit.

Az ősz hajú férfi összehajtotta az újságot. Egy mozdulatot tett, mintha föl akarna állni, de aztán mégse állt fel. – Egyedül jön? – Bosszúsan legyintett. – Különben mindegy.

Egymás mellett ültek, nem szóltak egy szót sem. Borikának az volt az érzése, hogy kádban csücsülnek, amiből most már nem tudnak, és nem is akarnak kikecmeregni. El kellett mennie, hogy fölvegyen egy rendelést. Amikor megint az asztalnál állt, a sálas férfi valami szállítmányról beszélt meg a Bimbuláról. Hirtelen a másikra nézett és felkiáltott: – Még mindig itt vagy?

Az vállat vont. – Hol legyek? – Az ő arca is fáradt volt, a vonásai elmélyültek.

Valami baj van? – akarta kérdezni Borika. Magában pedig rábólintott. Baj van. Aztán majdnem elnevette magát. Ez a férfi sose ad pénzt, hogy cipőt vehessen öcsinek. Aztán csak nézte azt a férfit, akivel együtt járt, együtt autózott, és akivel most fog történni valami.

A vezetőnő lejött, megnézte, hogy nem lógnak-e a kabátok a székeken. Egy pillantást vetett Borikára meg a férfira.

Borika kiment a ruhatárba, a pulthoz dőlt. Miért jött ez a sálas alak, és most miről beszélhetnek? Ebben a percben fel tudta volna sorolni az írókat, akiknek a műveit el kellett olvasnia.

– Borika, hozz le nekem egy duplát – kérte a ruhatárosnő.

Nem is hallotta.

A vezetőnő megint lejött, benézett a csőbe. – Ideje, hogy beszerezzünk egy Wurlitzert, akkor ki tudjuk irtani az öregasszonyokat, naphosszat itt ülnek, és a kabátjukat az ablakba gyömöszölik.

A ruhatárosnő bólintott, és elindult végtelen útján, fölfelé a lépcsőn.

A vezetőnő Borikára nézett. – Mi van a férjeddel?

Borika olyan arcot vágott, mint aki nem érti a kérdést. Ahogyan visszament az asztalhoz, még hallotta a vezetőnőt:

– Gyerekfejjel férjhez menni!

A két férfi az asztalnál állt, mintha egymás kezét fognák. Az ősz férfi odament a kályhához, tenyerét kifeszítve nekitámaszkodott. Az arca is kifeszült, ahogy fölfelé bámult. Ellökte magát a kályhától, elindult a kijárat felé.

Borika utánament. Ez megint olyan volt, mintha egy vendég után ügetne, aki elfelejtett fizetni.

Nagy darab céklaképű alak támaszkodott a pulthoz, akárcsak elfoglalta volna a ruhatárat.

Borika vendége megtorpant. Oldalt akart kanyarodni a lépcső felé, de ehhez már nem volt ideje. A céklaképű kétszer belelőtt.

– Ejtsd át a nagymamádat.

Ezt mondta a céklaképű, és maga előtt tartva a revolvert, fölszaladt a lépcsőn.

 

Borikától annyi mindent kérdeztek az utóbbi időben, hogy zúgott a feje. Először is a rendőrségi kihallgatás. Mióta ismeri Horák Bélát? Hol ismerkedtek meg? Tudott-e az üzelmeiről? Hogy csempészéssel foglalkozott?

Borika férje is felmerült az egyik kihallgatáson. Borikának néznie kellett ezt a kalapácsfejet, és hallania kellett: – Nem tudott visszatartani az ivástól. Márpedig egy feleség…

Ez már sok volt. Borika sírt és kiabált: – Miért kellett volna, hogy visszatartsalak az ivástól? És most mit akarsz? Le akarsz csukatni? Még te mered azt mondani, hogy rossz társaságba keveredtem?

Otthon úgy bántak vele, mint egy beteggel. Az apja lemondott róla, hogy Borika reggelit készítsen. Öcsi elismerően megjegyezte: – Egy ilyen nehézsúlyú pasast kifogni! Azt mondják, Kongóba is szállított fegyvert.

Egyszer Horák Béla feleségével akadt össze a rendőrségen. Ahogy kiléptek, az asszony belekarolt.

– Mi, asszonyok, össze kell hogy tartsunk.

Gyászban volt az asszony, fekete fátyolt eresztett az arca elé. Arról beszélt, hogy a férje mélyen gondolkozó ember volt. Behívta Borikát egy italboltba. Állva ittak valami kevertet. Borika rettenetesen unta a dolgot. Különösen, mikor az özvegy énekelni kezdett. – Minek turbékoltok, búgó vadgalambok. Amikor a negyedik féldecit lenyomta a gyászfátyol alá, Borika kiszaladt az utcára.

A rendőrségen már nem sokat kellemetlenkedtek. Elég hamar kiderült, hogy Borika semmit se tudott a férfi üzleteiről.

– Mégis, miről beszélgettek? – kérdezte egyszer egy rendőrtisztviselő.

Borika a fejét ingatta, aztán kibökte: – A csendről. Azt mondta, figyeljem a csendet.

 

Ítéletet hoztak. A rendőrségen be volt fejezve az ügy, de a presszóban ítéletet hoztak.

– Nem áztattunk el odabent – mondta Juci –, de hogy közénk való vagy-e, az más kérdés.

Borika megint olyan képet vágott, mint a rendőrtisztviselő előtt, aki azt kérdezte, miről beszélgettek azzal a férfival.

Kora reggel ültek össze Borika ügyében a presszó különtermében. Szürke köd tapadt az ablakhoz, meg kellett gyújtani a villanyt.

A vezetőnő úgy üdvözölte Borikát, mintha máris a bírói székben ülne. Juci észre se vette. Anikó állt mellette. Átfogta Borika vállát. – A csuda vigye el őket!

Borika az ablakban állt. Megnyomta az orrát, amitől az arca szétlapult. – Mi történhet?

– Rád másznak – bólintott Anikó.

Felvonultak a felszolgálók, a pultosok, a ruhatárosok, előjöttek azok is, akiket csak a konyhában lehetett látni, a hátsó helyiségekben. A bőrkabátos Hartwig kartárs is eljött a központból. Mereven bólintott, pedig régen ismerte Borikát. Ő tette a Mignon eszpresszóba kávéfőzőnőnek. – Benyomom magát a Mignonba. A gránátos Annit a Trojkába, a Troliba pedig…

Borikának most mindez eszébe jutott. Szerette volna megkérdezni, kit nyomott be Hartwig a Troliba. Odafordult Anikóhoz. – Téged valamikor Icának hívtak?

Anikó elképedve nézett rá. – Miket tudsz kérdezni! – Elgondolkozva rábólintott. – Igen, valamikor… akkor még a Farkas Gizivel dolgoztunk együtt. Gizi már Kanadában van. Nem akarta, hogy férjhez menjek, hallani se akart róla.

– A kulturált felszolgálás.

Ez már a vezetőnő volt. Két gyertyaégő között ült, Kugler Henrik képe alatt, és a kulturált felszolgálásról beszélt. A Barbara presszó szelleméről, meg hogy ki kell alakítani egy stílust.

Borikának eszébe jutott, hogy olyan az arca, mint amikor az üzlet ajtajában állt, és az autókat figyelte. Száraz arccal, összepréselt szájjal nézte, hagy kik szállnak ki az autókból. Ha egy férfi hozzálépett, egyszerre elmosolyodott. Ha meg nem lépett hozzá senki, akkor állt és várt.

– Szeretném, ha a kartársnő figyelne. – A vezetőnő Borikára nézett.

De hiszen figyelek – akarta mondani Borika. Semmit se mondott. Kicsit dühös lett, hogy rászóltak. Körülnézett, és akkor már inkább nevetni szeretett volna. Miatta gyűltek össze, miatta keltek fel ilyen korán még azok is, akiknek különben nem kellett volna.

– Természetesen mindenkit ki kell szolgálni, hacsak nincs éppen olyan állapotban.

Milyen állapotban? – gondolta Borika. – Milyen állapotról beszél a vezetőnő?

– Az aztán más kérdés, hogy ha valaki mágnesként vonz ide lehetetlennél lehetetlenebb alakokat.

A vezetőnő szavai után csend támadt. Juci köhögni kezdett, és Borikára nézett. Hartwig a jegyzőkönyvbe írt, fölpillantott Kugler Henrikre.

– Ez azt jelenti – folytatta a vezetőnő –, hogy olyanok is bejárnak ide, akik aláássák a presszó nívóját. Az ilyenekből pedig nem kérünk.

A vezetőnő megróvóan tekintett Borikára. Az pedig nem értette, hogy belőle nem kér-e a vezetőnő, vagy azokból, akik aláássák a nívót.

– Szomorú dolog – folytatta a vezetőnő –, ha valakiről kiderül, hogy méltatlan környezetéhez, munkahelyéhez.

Borika az ablakhoz támaszkodott. Egyszerre félni kezdett. Most érezte, hogy ezek akarnak tőle valamit. Csak most kezdte megérteni, hogy ezek mind azért keltek fel ilyen korán, és azért jöttek el, mert akarnak tőle valamit.

– Nem kaptam tőle pénzt – dünnyögte –, ilyesmiről még csak szó se volt. Egyszer-kétszer elvitt vacsorázni, de hát az csak nem baj? – Körülnézett. – Borravalón kívül sohase fogadtam el vendégtől pénzt.

Ettől megvadultak. Mintha Borika külön pofon vágta volna mindegyiket.

– Lehet, hogy nem a férjemtől kaptam a bundát – kiabált Juci –, de aki vette, az egy gyerekkori szerelmem.

Gizi szomorú fölénnyel ingatta a fejét. – Nekem nem vett bundát a gyerekkori szerelmem, a férjem se vett bundát.

– Borika csak ne beszéljen! – vágta oda a dugó alakú Erzsi –, nagyon jól tudjuk, ki hozta a nyakunkra a konyakosokat.

– Borika csak beszéljen inkább a morfiumcsempészésről!

Anikó szeme könnybe lábadt. – Igazán nem szép tőled, Borika, azért mert egyszer Párizsból küldtek nekem ajakrúzst.

A vezetőnő egy szót se szólt. Fáradt mosollyal nézett Hartwigra. És ezekkel nekem együtt kell dolgoznom – ez volt az arcán.

Hartwig abbahagyta az írást. Kezét a jegyzőkönyv nyitott lapjára tette, mint aki már legszívesebben befejezné az ügyet.

– Én nem vagyok kurva – mondta Halálos minden sértődöttség nélkül. – Különben is, ha az embert bedugják a süteménybe…

A vezetőnő kopogott a ceruzájával. – Lányok!

Csönd lett.

A vezetőnő megint Borikához fordult: – Szomorú, ha az ember mindig kínai falba ütközik.

Ez olyan volt, mintha Borika agyából mindent kisöpörtek volna. Kínai falba ütközik!… Mit akar ezzel?

– Szomorú, ha hiába beszél az ember. – Kis szünetet tartott, majd nagyon határozottan. – Arról van szó, Borika, hogy nem vagy idevaló, a Barbarába.

Borika előrehajolt, jobbra-balra forgatta a fejét, majd vállat vont, és csak hallgatott.

A vezetőnő hátradőlt.

Juci beszélt: – Hányszor megmostam a fejét! Hányszor elmondtam neki: Borika, így nem lehet a vendéggel… A múltkor is nyakon vágta a Janikát. Elment az asztala mellett és nyakon vágta.

– A Janika hülye – mondta Anikó. – Mindenkitől randevút kér.

– Arra a koszladt öregre se szól rá, hogy itt nem szabad papírból enni – folytatta Juci. – Azt is ő szoktatta ide.

A kis Nyergesné: – Odaállt egy vendég mellé, és kivette a kezéből az újságot.

– Azzal se törődik, ha a vendég nővel van – mondta Erzsi.

Sorra odaléptek a vezetőnő elé. Mindegyik tudott valamit Borikáról.

Borika előtt pedig sorra megjelentek a vendégek. A mókusszemű kisöreg, akit ő szoktatott ide. Janika, akit nyakon vágott, aztán akinek kivette a kezéből az újságot, meg akit kihúzott az autóból (mert az is volt!), megjelentek a futballisták, a konyakosok, a feketézők.

– És végül az alvilág! – A vezetőnő komoran bólintott. – Végül ezt is meg kellett érnünk. Gyilkosság.

Mindenki Borikára nézett. És akkor Kampferné, a kávéfőzőnő bedobta:

– Csak azt tudnám, hogy miért tanult tőle németül!

– Angolul is tanult – mondta Juci.

Ettől megint dührohamot kaptak. Miért kellett Borikának nyelveket tanulnia? És mindenféle könyveket olvastatott vele az a férfi. Borikával persze nem lehetett beszélni, mert hogy micsoda művelt partnere van!…

Várni lehetett, hogy rárohannak Borikára. De akkor Hartwig az arcokon keresztül Borika felé hajolt.

– Van valami mondanivalója?

– Tudtam – sóhajtott a vezetőnő. – Egy vállrándítás… ennyi az egész.

 

A jegyzőkönyvet felküldték a központba, Hartwig pedig kiment a zuglói Kettecskénbe.

– Hartwig kartárs – mondta a szőke kontyos Gyárfásné –, hol hűtlenkedett?

Hartwig leült az ablak mellé, és csak mosolygott. Gyárfásné hozott egy félelmetes duplát, aztán leült Hartwig mellé.

Hartwig rejtélyesen mosolygott, és belepottyantott egy cukrot a kávéba, – Azt hiszem, nem marad itt sokáig. – Szünet. – Borika. Tudja, arról a kis Borikáról van szó, emlékszik rá a tanfolyamról. Á, nem való az még a Barbarába.

A Barbara – Gyárfásné elgondolkozva ingatta fejét. – Ott volt az az összecsapás két feketéző banda között… golyószóróval.

Hartwig hallgatott egy darabig, aztán rábólintott: – Ott volt. És éppen erről van szó. A Borika vendégeiről. Másvalaki kéne a Barbarába. – Gyárfásnéra nézett. – Aki mégis, másfajta vendégeket vonz oda.

Gyárfásné meghatottan: – Maga mindig tudja, mit kell tenni, Hartwig kartárs.

 

Borika egy este becsomagolta a kék blúzt meg a fekete szoknyát. Búcsút mondott a Barbara presszónak, hogy másnap reggel Zuglóban jelentkezzen.

– Ne izgasd magad, Borika – mondta a ruhatárosnő.

Anikó kikísérte, átölelte a vállát. – Dögök voltak hozzád. Borika egy szót se szólt. Megint olyan volt az arca, mintha kikeményítették volna. Még látta, ahogy a mókusszemű kisöreg utánainteget a karzatról, aztán becsukódott mögötte az ajtó.

Az utcán futni kezdett. Hirtelen megállt. Mintha golyó sivított volna el mellette. Aztán még egy… még egy… Majd egy nevető gyerekhang: – Ez talált!

Verebeket csúzliztak a fasorban. A gyerekek álltak, vagy lekuporodtak a földre. A táskát letették maguk elé, mint a fedezéket.

Oldalt a felnőttek. – Ez azért kegyetlenség. Miért? Úgyis annyi a veréb, és éppen a buszmegállónál.

Az egyik gyerek megfordult. Valaki megérintette a vállát.

– Add ide. – Borika lehajolt a fiúhoz.

A fiú csak bámult. A többiek abbahagyták a csúzlizást. Az egyik odament Borikához, mintha lejelentkezne.

– Mi erre fel lettünk szólítva.

Borika meg se hallotta. Kivette a fiú kezéből a csúzlit. Belelőtt az ágak közé. Recsegtek a gallyak, a fákról pedig mintha rongydarab hullna.

– Trafált – bólintott a fiú.

Borika körül ácsorogtak, föladták neki a kavicsot. – Tessék a muníció.

Borika egy darabig állva lövöldözött, majd lekuporodott az iskolatáskára. Akkor már nem volt körülötte senki. A gyerekek félrehúzódtak.

Egyetlen rémült csipogás volt a fasor.

Borika a táskán térdelt és csúzlizott. Mintha szét akarná lőni a fákat, az ablakokat, a házakat. Csúzlizott és kiabált. Sírástól elfulladva ordította bele a csipogásba.

– Miért kell nekem tudni, hogy ki írta az Öreg halászt?! Miért kell nekem a csendet figyelni?!

Bőgött dühében. Bandzsított a dühtől és a sírástól. Az arca szétfolyt, de azért nem adta ki kezéből a csúzlit. Bele a fák közé – még! még!

 

– Mondd el visszafelé – kérte otthon a húga –, most mondd el visszafelé az egészet.

Egyszerű tag

– Akárhogy is, de itt van a lakásban. Hallom, mert hallanom kell, ahogy a szobájában csörög, mint bogár a dobozban. Mászkál, megáll, és megint elindul. Csörög, akárcsak gombokat dobálna egymásra. Ez a szórakozása? Gombokkal játszik? Itt hagyták, és most gombokkal játszik.

A lakás régi gazdája Nyugatra ment a háború után. Én, mint ügyvéd, munkához láttam. Nem volt könnyű dolgom, de végül is sikerült. Egy háromgyerekes mérnök pályázott a lakásra. Nagy darab, fekete ember, azt hiszem, Romániából került ide. Amikor egyszer találkoztunk, azt mondta – Soviniszta módon küzdök a családomért. Ön egyedülálló ember, gondolja meg. – Vállat vontam, mit gondoljak meg? Olyasmit említettem, hogy rövidesen megnősülök. Láttam, nem nagyon hiszi. Nem lényeges. Soviniszta módon küzd a családjáért, de hát nekem is megvannak a magam útjai. Amikor megkaptam a lakást, fellebbezett. – Engem csak ez a méltánytalanság bánt. – És megint a családját említette. Alighanem azóta is örökké fellebbez.

Már kezdetben hallottam a család egy idős nőtagjáról. Távoli rokon, akit magukhoz vettek, és aki nem ment Nyugatra. Oda már nem vitték magukkal. Amikor először megláttam, próbáltam vele megértetni, jobb lesz, ha elköltözik. A dívány sarkán ült, ölbe tette a kezét. Mosolygott, mintha süket lenne. Felsoroltam érveimet: – Rövidesen megnősülök, aztán, ugyebár… – Ekkor fölállt, és azt mondta: – Majd átjárunk egymáshoz. – Vettem a kalapomat és mentem.

Mit tudom én, hogy milyen!

Akár a többi öregasszony. Ráncos és süket, és lóg rajta minden. És van… van… – nem tudtam kitenni.

Eleinte még át is jött. Fölhoztam valakit – bekopogott. Bedugta a fejét, mint valami kaktusz. – Ó, a menyasszonya, igazán örülök. – Alig lehetett kituszkolni.

Egyszer próbáltam valamire felhasználni. – Vendégeim jönnek – mondtam –, hozzon egy kis harapnivalót meg egy üveg sört. – Amikor előkerült, majd elájultam. – Mama! Sonkát hozott? Elment az esze? Mit gondol, lakomát csapok én két nőnek, akiket csak úgy felcsípek az utcáról? Hozott volna párizsit vagy szalámit, de csemegesonkát! – Csak tátogott, hogy miféle két nő, meg mit szól a menyasszonyom. – Semmi köze hozzá! Takarodjon vissza a szobájába! – Állt egy szédületben. Úgy kellett kilökni. Akkor már különben is csöngettek. Jött a két nő. Amíg fent voltak, hallottam a kaparászást a falon. Egyszer akkorát reccsent az előszoba padlója, hogy azt hittem, itt áll az ajtó előtt. Ha bejön, ha bemerészkedik…

De nem. Attól kezdve úgyszólván alig láttam. Hanem mindig hallottam. A köhécselését, a lépéseit, ahogy a gombokat folyatja egyik dobozból a másikba. Meddig kell hallgatnom ezt a csörgést?

Gondoltam, csak nem tart örökké. Dolgozni már nem tud, nyugdíja sincs. Aztán megtudtam, hogy külföldről kap holmikat. Eladogat.

Kitenni nem lehetett. Előbb került a lakásba. Bent felejtették a padlóban ezt a rovart, ezt a…

Nem, így nem mehet tovább. Meg kell találnom a módját, hogy kifüstöljem.

Egy nap elcsíptem az előszobában. Rákiáltottam:

– Jöjjön csak ide. – Ment tovább a szobája felé. – Kérem, jöjjön ide!

Megállt. Egy darabig úgy állt, háttal felém, aztán lassan megfordult. Laposakat pislogott, ahogy elindult, lötyögtek a ráncai.

Ott álltunk az ajtónál. Rámutattam az ajtóra, közvetlenül a kilincs alatt. Odanyomtam az orrát – fölfelé hunyorított.

– Karcolás – mondtam. – Új karcolás.

Kicsit féloldalra dőlt, szaporán vette a lélegzetet. Könyökével az ajtót súrolta, majd váratlanul megkérdezte:

– Főzzek egy teát?

– Ne tréfáljunk, erre nincs időm. – Föléje hajoltam. – Mégis, mit szól ehhez az új karcoláshoz?

Kotyogni kezdett, mint egy tyúk.

– Gyerekek… gyerekek… – Ennyit lehetett érteni az egészből.

Én még mindig föléje hajoltam: – Ugyan kérem! Nagyon jól tudja, hogy nincsenek itt semmiféle gyerekek. – Vártam egy kicsit. – Nos, hát akkor ki követte el? – És megint az ajtóra mutattam.

Most már a kotyogást se lehetett hallani. Rátapadt az ajtóra, de közben mintha a hónom alatt akarna kicsúszni.

– Nem hajlandó felvilágosítást adni? Még egyszer kérdem…

Amikor a szemétért csöngettek, már egyedül voltam az előszobában.

– Jó napot, ügyvéd úr – mondta Katica. – Az ügyvéd úr adja ki a szemetet?

Az ajtóban álltam és mosolyogtam.

– Öreg már a néni.

Katica elkorcsolyázott a ládával, aztán megint ott volt az ajtónál.

– Tessék, ügyvéd úr.

– Köszönöm, Katica.

Bevettem a ládát. Egy darabig még az előszobában álltam, az öregasszony ajtaja előtt. Semmi se hallatszott odabentről.

Ez volt az első pofon.

Mindennap lehúztam neki egyet. Volt úgy, hogy az előszobában csíptem el. Vagy a szobájában, ha nem tudott elég gyorsan becsúszni. Mint egy megriadt rovar, úgy siklott a falon. Nem ütöttem meg túlságosan. Csak éppen, hogy érezze. És ebben is voltak árnyalatok. Olykor éppen csak hogy meglegyintettem az arcát, amit nyájas kötekedésnek is vehetett volna. Máskor kissé keményebb voltam. Egy volt a fontos. Hogy mindennap megkapja a magáét.

– Ellensége a lakásnak! Nézze meg, mit művelt az előszobaszőnyeggel.

– Mit mászkál éjjel a konyhában?

– Mit csörgeti örökké a gombjait, mint valami templomi perselyt?

Makogott valamit, meg se hallottam. Ahogy megkapta a magáét, hátravetette a fejét és szipogott. Vagy csak állt egy helyben, és lelógatta a karját. A feje végiggörgött a falon. Akár üvölthetett volna is. Ide be nem jött senki. Egymás közt voltunk.

Tehát eleinte még dorgatóriumot tartottam. Ez később elmaradt. Csak a pofleves…

Természetesen számítottam rá, hogy idővel panaszkodik majd a lakóknak. Esetleg följelent. Óvintézkedéseket tettem.

Először is, a pofonnak nem volt szabad meglátszania. Éppen ezért mindig kesztyűt húztam. Másodszor: a ház lakói…

Kissné a harmadikról, aki mindenbe beleüti az orrát, elkapott a lépcsőházban.

– Ügyvéd úr, de szép virág! Biztosan a menyasszonyának, hát persze, persze… – Hunyorgott, mint aki nem egészen biztos ebben a menyasszonyban. Mert akkor már beszélték a házban, hogy mindenféle nőket hozok fel, és ha talán volt is menyasszonyom, már régen útra tettem.

– Nem – mondtam. – Nem a menyasszonyomnak lesz. – Kissé lefelé tartottam a csokrot, mintha vizet ráznék le róla. – Kovács néni névnapjára. – Fölfelé fordítottam a virágokat. – Margit-nap van.

Óóó!… – Kissné szája összehúzódott, egyáltalán, az arca becsukódott, mint egy kapu.

Én meg mentem a virágommal, hogy átadjam az öregasszonynak. Később ajándékokkal is kedveskedtem. Mentolos drazsé, Tibi-csokoládé, Bambi-szelet.

– Az ő korában már nincs sok öröme az embernek mondtam Gyárfásnak, a tanárnak. – Olyan boldog, ha egy kis édességet kap.

– Második gyerekkor – bólogatott Gyárfás. Szemöldökét összehúzta, és hozzám hajolt. – Egy pillanatra se hittem el azt a képtelenséget. – Rám nézett, mintha várná, hogy mondjak valamit.

De én csak álltam a Tibi-csokoládéval.

Akkor a fülembe súgta azt, amire már régen el voltam készülve. Hátravetettem a fejemet, úgy nevettem.

– Hogy én az öregasszonyt!… Nem, ezt nem mondja komolyan a tanár úr!

– Beszélik a házban.

– Hogy pofozom!

– Magam is azt mondtam: lehetetlen! – Széttárta a karját. – Ő meg terjeszti, a Kovácsné. Tegnap beült Rózsikához, a társbérlőmhöz, és erről beszéltek. Nem kenyerem a hallgatózás, de olyan hangosak voltak.

Eltűnt a mosoly az arcomról, lehajtottam a fejemet.

– Szegényke, mindenfélét kitalált. Őt is meg kell érteni. Egyrészt, ebben a korban… aztán mindig egyedül van. Egy darabig hallgattam, majd nagyon csöndesen. – Hát ilyen lesz az ember? Pedig valaha biztosan társaságba járt, udvarlói voltak, és végül ennyi maradt az egészből. Á!… – Legyintettem és elindultam.

Még hallottam, ahogy Gyárfás azt mondja: – Ön igazán nagyon megértő.

Galvács elfogott a harmadik emeleti lépcsőforduló előtt.

– Még süteményt visz neki! Annak a vén szipirtyónak! Tudja, miket beszél magáról?…

Egy mozdulattal megállítottam.

– Elég, kérem! Tiszteljük az öregkor megpróbáltatásait.

Galvács a falhoz ragadt, és csak hápogott.

Megtörtént, hogy magával Kovácsnéval akadtam össze az udvaron vagy a lépcsőházban. El akart csúszni mellettem, de megállítottam.

– Ejnye, ejnye, ma megint nem voltunk levegőn! Nem helyes egész nap a szobában ülni.

Olyasmit motyogott, hogy ő már fáradt, és nem nagyon tud menni. Közben csak nézett, mint aki vár valamire. Ijesztően megnőtt a szeme.

– Ezen is segíthetünk, ha fáradt a néni. – Levittem egy széket az udvarra. – Úgy ni! Szépen idesüt a napocska. – Megfogtam a vállát és leültettem.

Később, ahogy lementem valamiért, még mindig ott volt. A nap már elfogyott mellőle, de ő még mindig úgy ült, összepréselt vállal, leejtett karral. Végül is nekem kellett fölvinni. Egyik kezemmel a karját fogtam, a másikkal a széket lógáztam.

Egyszer hallal is megkínáltam. Egy mérnök feleségét vártam vacsorára, de hát nem tudott eljönni. Telefonált, hogy másnap jön, de akkor is hiába vártam. A hal meg a csap alatt. A legszívesebben a falhoz vágtam volna. De hát odaadtam az öregasszonynak. Még éppen csak hogy egy kis szaga volt.

– Tessék, mama, jó lesz vacsorára.

– De kérem – fölemelte a halat.

– Megdöglött. – Vállat vontam.

Ő meg úgy tűnt el, a halat két kézzel magához szorítva.

Közben csak engem nézett.

– Szereti a halat – mondtam másnap Galvácsnak a kapu előtt. – Hát akkor miért ne?… Én vendéglőben is vacsorázhatom. Még egy kis borocskát is adtam neki. Tudja, hogy nem veti meg az ilyesmit.

– Iszik? – kérdezte Galvács.

– Azt éppen nem lehet mondani.

Aztán hogy fölértem, bementem az öregasszonyhoz. Nem számított rá, hogy jövök. A díványon ült, és a gombjait csörgette.

– Szedje össze – mondtam, amikor kimentem –, szedje össze a gombokat.

Mindennap megkapta a magáét. De hát meddig bírja? Mikor megy már el?

Egyszer később mentem haza. Ronda napom volt, egy örökségi per. Egyáltalán nem lehetett tudni, hogy az ügyfelem megkapja-e a maga részét. Hogy mennyi rokon bukkan fel ilyenkor! Akadt, aki külföldről jött, és még a halott nevére sem emlékezett pontosan. Egyébként még azt is a fejemhez vágták, hogy nyilas voltam. Pedig hát ártottam én valakinek?! Egyszerű tag… Úgy kerültem haza, mint egy kifacsart rongy. Még útközben bekaptam valamit egy büfében – aztán csak gyorsan ágyba. Éppen vetkőzni akartam, amikor kopogtak.

Ő volt – az öregasszony. Nyakkendőmmel a kezemben álltam előtte.

– Tessék?

Nem szóltam semmit. Féloldalasan becsúszott az ajtó mellett. Mintha tovább akarna siklani a falon. De csak állt előttem, szűk nyakú, fakó ruhájában, lehajtott fejjel. Az a furcsa és kellemetlen érzésem volt, hogy egy sírkereszt áll előttem a temetőből.

– Tessék!

Kicsit közelebb jött. Pár lépést tett, de mintha ez is nehezére esne. Akkor kissé fölemelte a fejét, és felém fordította az arcát. Így állt a ráeső villanyfényben. Elállt a lélegzetem. Ez… ez… csak nem azért jött, hogy?…

Ott volt előttem, és felém fordította az arcát. Az egyik szeme felcsúszott a homlokába. A fél arca olyan duzzadt volt, mintha huzatot kapott volna. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy lábujjhegyre állt. Majd, akárcsak felülről lógatták volna alá, mint egy bábut.

Nem tudom, meddig nézhettem. Megfogtam a vállát, és valósággal kilódítottam.

– Takarodjék!

Már ágyban voltam, és még mindig azt figyeltem, hogy recseg a padló odakint. Miért nem megy el? És végül is miért nem mázoltam le neki egyet?

Másnap az előszobában állt. Mintha már régen várt volna rám, a falhoz tapadva. Lábával az előszobaszőnyeget igazgatta, a rojtokat húzogatta egyenesre.

Nem nézett fel. Egyre csak a rojtokat húzogatta. Oly figyelmesen, mintha azokkal beszélne meg valamit.

Egy pillanat alatt a szobámban voltam. Bezártam az ajtót.

Egy kis társaság volt nálam. Néhány nő meg egy-két barátom. Vacsora utánra hívtam őket. Süteményre meg feketére. Italról a barátaim gondoskodtak. Az egyik nő, egy vidéki ügyvéd felesége, valami porhanyós tésztát hozott.

Míg kint a konyhában főztem a kávét, éreztem, mögöttem áll. Igen, ott állt – mögöttem – az öregasszony, minden mozdulatomat figyelte.

Lekuporodtam a lombikhoz. (Vehetnék már egy rendes presszógépet.) – Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy behívom.

Reccsent a hokedli, ahogy leült.

– Arra vár, hogy a vendégeim közé ültessem?

Nem szólt semmit. Kinyitotta az ajtót, ahogy bevittem a kávét. Előttem röpködött az előszobában, aztán eltűnt.

– Még leejted azt a tálcát – mondta az egyik barátom.

– De igazán, milyen ügyetlenül tartja – nevetett egy kövérkés, szőke nő. Mindenféle kendők voltak rajta, akárcsak abroszt aggatott volna magára.

– Ismerek valakit – mondtam később –, aki egy lakással együtt egy öregasszonyt is örökölt.

Akkor már jócskán ittunk. A vidéki ügyvéd felesége a rádiót facsargatta, egy pár táncolt a füstben. Egyszóval nem nagyon figyeltek, igazán nem tudom, miért mondtam el a történetet. – A végén csönd lett. Mintha a rádiót is lehalkították volna. A táncolók egymásba kapaszkodva rám bámultak. Az abroszos nő leesett egy székre, a rádió mögé!

– Magának is jó lemezei vannak, mondhatom!

– Azt a férfit – mondta valaki a sarokban –, azt kéne felkötni. Hogy mindennap le tudott kenni egy pofont! Hogy ilyen módszeresen…

– Rosszabb a gyilkosnál.

– De az öreg… – belehajoltam a füstbe – ahhoz mit szóltok?

– Pfuj! – A vidéki ügyvéd felesége átimbolygott a szobán, bort töltött a poharakba. – Legyen szíves, ne traktáljon ilyen történetekkel.

– Mégis, ez is fontos neki. – Kopasz férfi támaszkodott az ablakpárkánynak. Mélyen lelógatta a fejét.

– Hogy kap egy pofont? – kérdeztem. – Hogy mindennap kap egy pofont?

– Akkor is. – Még mélyebbre engedte a fejét. – Ha nincs más, ha nincs semmi más a világon.

– Ha nem hagyják abba, elmegyek – mondta az ügyvéd felesége.

Valaki megérintette a vállamat. – Öregem, hol olvastad ezt a hülyeséget?

Engem csak egyvalaki érdekelt. A férfi az ablaknál. – De hát, mondja, hogy is van ez?

Valaki fölerősítette a rádiót.

Másnap a gang rácsánál lógott az öregasszony. Visszafordultam az udvarról. Fölmentem egy barátomhoz, majd beültem egy presszóba. De hát végül is haza kellett hogy menjek.

És most így vagyunk. Hallom, ahogy a másik szobában jön-megy, aztán a gombjait csörgeti. Egyik dobozból a másikba folyatja a gombokat. Közben a dívány sarkán ül és vár.

Fagylalt az állomásnál

Mióta látja ezt?

Szürke híd, belefúródva az égbe, alatta átrohan a vonat. A vonat füstjével együtt maga a híd is fölemelkedik.

– Félmeztelen testek az állomás falánál. Eddig mozdulatlanul álltak, de most jönnek, mintha szét akarnák tépni a nyaralókat. Elragadják a bőröndöket, csomagokat és üvöltve rohannak előre.

– Tízen a Belspedbe!

– Lánggyár!

– Magyar Acél Üdülő!

Mögöttük a nyaralók tétova és végtelen áradata. Távolabb, a híd túlsó végén, a gyorsrajzoló. Ezt is mindig látni kell a lánynak a fagylaltosbódéból. Miért éppen a gyorsrajzoló? Akadnak arrafelé más árusok is, de ő mindig a gyorsrajzolót látja a spárgán lógó arcok között. Úgy lógnak ezek az arcok, mint a száradó zsebkendők. A lány el se tudja képzelni, hogy valaki leüljön a kis székre a rajzoló elé. Azt se tudja elképzelni, hogy ez a mezítlábas, Bocskai-sapkás fiú akár egy forgót is eladjon. Most éppen itt ácsorog a bódé előtt, a krumpliba tűzött forgóival. Ő maga is oly vékony, akár egy pálcika. Várni lehet, hogy elsodorják a táskák, a csomagok. De nem, itt áll, és halk, tiszta hangon azt mondja

– Egy tölcsérrel a málnából.

A lábát bebújtatja egy pocsolyába, akárcsak valami jó, kényelmes papucsba.

Anya elad egy tölcsérrel a málnából. A lány éppen egy vékony bajuszos férfi tölcsérét csapta tele. Két gyors mozdulat, és mintha a férfit is belecsapná a tölcsérbe.

– Mennyi forgó ment el? – hallotta anyát.

A fiú kihúzta lábát a pocsolyából, nézte, ahogy a vízcseppek végigperegtek az ujjakon.

– Ma még semmi. De tegnap erős napom volt. – Nézte a víztől csepegő lábát. Mintha nem is lenne Balaton, csak ez a pocsolya.

Anya megint kérdezett valamit. A fiú a lábát áztatta. Kicsit arrább ment a tölcsérrel, aztán megint visszajött, mint aki nem tud szabadulni a pocsolyától.

Miért kell ezzel beszélni? Miért kell anyának mindig mindenkivel beszélni? A bódé valósággal lángolt, a deszkák átforrósodtak a naptól. Majd délután lemegyek fürdeni. Akkor anya egyedül marad pár órára. Délután. Mikor lesz délután? Előbb még le kell karikázni az ebédért.

– Megint mit csinált a Csonti.

Atlétatrikós férfi állt anya előtt. Anya fehér köpenyében úgy hajolt felé, mint egy ápolónő. A lány egy pillanatra hátrament a bódé mélyébe. Leült a kerti székre. Mellette lavór, víz, törölköző.

– Ne törődjön vele, magának éppen olyan joga van itt az állomásnál, mint a Csontinak, senki a világon nem tilthatja meg magának, hogy a csomagokat vigye.

Az atlétatrikós arca borotválatlan. Az egész ember szakadozott vonalú.

– Odajött hozzám, és szétrúgta a csomagjaimat.

– Ehhez nem volt joga.

– Azt mondja, nincs engedélyem.

A lány előrenyújtatta a lábát. Kék labda, ahogy fölrepül a levegőbe, aztán paccs! be a Balatonba. Ki mondta, hogy egy nő elaludt a gumimatracon, aztán becsúszott a vízbe, és megfulladt? Gumimatrac. Ez is micsoda ostobaság! – A deszka repedései közül kinézett a kertre. A presszó kertje. A héten zenegépet hoznak. Zongorista is meg zenegép?

Az Arzenálban szólt a zenegép. Robival a gép előtt álltak, és dobálták a forintokat. Két sötét pulóveres fiú ült a gépnél már időtlen idők óta. Robi mindig a skót dudások indulóját akarta, de végül is valaki félrelökte. Majdnem verekedés lett. – Maradj nyugton, Zakó! – mondták annak a kefehajú fiúnak. – Semmi kedvem egész nap a skót dudások indulóját hallgatni. – Zakó egész nap itt ül – mondta később Robi. – Meg a többiek is. – Rágott hajú lányok, fiúk csikófrizurával. A zenegép körül ácsorogtak, vagy ültek a nagy, szürke falnál, akár a templomban. A félhomály is olyan ünnepélyes volt. Nem lehetett tudni, délelőtt van-e vagy este? – Aztán Zakó is átült hozzájuk. Szólt a zene, fütty keringett a teremben, Csufi, a bronzvörös Csufi üvegeket rázott a pult mögött. – Egy focista menyasszonya – bökött feléje Zakó, aztán megkérdezte: – Miért van maga mindig a Balaton mellett? – Hosszan keringett fölöttük a fütty, mintha lasszót dobnának.

A lány már megint a fagylaltnál.

Gyerekek vonultak el előtte, madzagra fűzött gyerekek. Mindegyiknek egy tölcsérrel. A szivacsképű tanítónő nem kért. Sértetten, féloldalasan tartotta a fejét. Úgy nézett a bódéra, mintha a fagylalt lenne a legundorítóbb dolog a világon. Aztán elindult a madzagos gyerekeivel.

Anya utánuk nézett.

– Az ember szíve elfacsarodik.

– Miért? – A lány a fagylaltból anyjára bámult.

– Árvák. És így mennek, hogy egy madzagot tartanak. Különben elvesznének.

– Az a nő úgyis erre vár. Legszívesebben elvesztené az egész társaságot.

– Miket beszélsz!

– Hidd el, anya. Ő meg leülne egy padra, vagy fürödne.

A madzagosok eltűntek. A híd túlsó felén fölbukkant a forgósfiú. A gyorsrajzoló mellett állt, a képeket bámulta. Aztán lemegy az üdülők mellett a hajóállomásra. Később majd megint itt lesz, kér egy tölcsérrel, és megbeszéli anyjával az üzletet. Robi megígérte, hogy lejön nyáron Gézatelepre. Akkor majd hajóval átmennek Tihanyba.

Anya fagylaltot adott egy újságpapírba burkolt lánynak. Déli Hírek, ez volt a lány mellén. Csupa újságcím, és mintha a ruha is újságpapírból lenne. Beintett a tölcsérrel a bódéba és továbbment.

– Ki ez? – kérdezte anya.

– Bea. Valamilyen Bea. Azt mondta, bekerül a filmgyárba.

– Igaz, mi van a rendeződdel?

– Á, nem jött le az idén, és különben is…

Arcok a bódé előtt… Anya és lánya előregörnyedve kotorta a fagylaltot. A lány mintha lecsúszna az üregbe, a vanília közé. Megint a madzagos gyerekekre gondolt. Miért nem érti meg anya, hogy az a nő unja, utálja a gyerekeket?

– Kérem szépen!

Fölnéztek mind a ketten.

Napszemüveges férfi állt a bódé előtt. Kezében kis táska, vállán ballon. Mintha már nagyon régen itt ácsorogna, csak hát eddig nem vették észre.

– Ha megengedik… – Közelebb jött, és a táska már bent volt a bódéban. – Mert ugye, nem lehet tudni, kapok-e helyet, senki se ismer errefelé, aztán éppen a szezonban.

A lány a táskát nézte. Ki vette el ettől az alaktól? Vagy anya? Akárcsak ő maga lépett volna be. És most mit fecseg itt arról, hogy esetleg vissza kell fordulnia, ugye, ha nem kap szállást. Mármint megfelelő áron. Ki kíváncsi rá? Vegyen fagylaltot, és menjen a dolgára.

A napszemüveges nem vett fagylaltot, és mintha egyáltalán nem akarna továbbmenni.

– Édesanyám mondta is, hogy ez így nagyon kockázatos. Könnyen megtörténhet, hogy még ma otthon vagyok. De én éppen ezt szeretem. – Az asszonyra nézett, a lányra.

A lány ásított. – Marihuána-csa-csa-csa!

A férfi hátrébb húzódott. – Jó kis hangja van – mondta bizonytalanul.

Az anya, mint aki jóvá akar tenni valamit. – Próbálja meg a faluban. Átmegy a hídon, a gomba mellett. – Kihajolt, és bal felé mutatott. – Csak ne hagyja, hogy sokat kérjenek.

– Nem, azt nem hagyom. Megfizetem, ami jár… na jó, természetes, idény van, de hogy lenyúzzák rólam a bőrt, azt már nem!

– Pedig magából akarnak meggazdagodni. – A lány tölcsért adott egy asszonynak, aztán egy gyereknek.

– A hídon túl, úgy tetszett mondani? Hát akkor majd jelentkezem.

– Nagyon fogunk örülni – mondta a lány egy újabb tölcsérbe.

A férfi már elindult, de erre visszafordult.

Ha megkérdezi, nincs-e terhükre a táska, egyszerűen hozzávágom.

Az nem kérdezett semmit. Meghajolt, és elindult a gombaközért felé.

– Nem kell bántani – mondta anya.

– Minden fillérje ki van számítva, és még arról beszél, hogy merészen kell élni!

– Azt nem mondta.

– Azt hiszi, ez olyan hű de érdekes, hogy leutazik ide, és nincs szobája. – A lány egyre dühösebb lett. – Még jó, hogy nem akasztotta rám a ballonját.

– Miért akasztotta volna rád? – Anya még mindig a férfi után nézett. – Kedves fiú. Ahogy az édesanyjáról beszélt…

– Nem is beszélt az édesanyjáról. – Ez a kopottas, barna táska a sarokban! Mi lehet benne? Borotvakészlet, pizsama. Ócska pizsamája lehet. Robi meztelenül alszik.

– Nagy tisztelettel beszélt veled. – Anya még mindig a férfi után nézett. – Nem megy át a hídon! Nahát, ez igazán furcsa. A sorompó felé kanyarodik, átmegy a síneken.

– Az ő dolga.

A férfi a gyorsrajzoló előtt ácsorgott, aztán karjait lóbálva, leballagott a hajóállomás felé.

– Tanár lehet, vagy valami ilyesmi – mondta anya.

Arcok jelentek meg a bódé előtt. A lány megint fagylaltot csapkodott a tölcsérbe. Aztán azt mondta:

– Ott vannak az újságosok.

Gyerekek az állomás padján. Úgy szállták meg a padot, mintha odafújták volna őket. Csíkos trikók, ingek, övig meztelen, barnára sült testek.

– Az újságot várják – bólintott anya.

A gyerekek tolták, lökdösték egymást. Az egyik lepottyant, és most a pad másik végéről tolta meg a sort.

– Tegnap verekedtek. – A lány úgy érezte, mintha az egész társaság bent ülne a bódéban, itt lökdösődnének, ordítoznának. – Dobler több újságot kapott, és akkor a Szűcsék nekiestek.

– Dobler?

– Ott az anyja.

Vékony, kis szőke nő a pad mellett, éthordóval. Előrecsuklott nyakkal áll, mint aki nem is mer közelebb menni a fiához. Aztán még több felnőtt is megjelent. Álltak, és nézték a gyerekeket. Nevetgéltek. Egy férfi olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna lépni valamelyik fiúhoz, de nem mozdult. Állt és várt. – Némelyik egész szép pénzt keres az újságokkal – mondta anya.

– Ők fosztogatták a kabinokat? – a lány elgondolkozva kavarta a fagylaltot. – Lányok is voltak velük. Az a lány is velük volt, aki egyszer a hídról fejest ugrott a Sióba.

Befutott a vonat. A gyerekek megrohanták. Aztán megint a padnál. De most már újságostasakkal és egy kövér, barna nővel. A nő magyarázott valamit, a gyerekek ordítoztak. A nő felvágta a tasakokat, a gyerekek körülötte ugráltak és ordítoztak.

– Nyomás ide huszonötöt – és már indítok!

– Na, na, Dobler!…

– Nekem is, ne csak Doblernak.

Dobler már rohant a pakkjával. Utána a többiek.

– A vonatra! A vonatra!

A lány fagylaltot adott valakinek. Robi azt mondta, megírja, mikor érkezik. Azt is mondta, azért unalmas, hogy mindig lent van abban a kóbliban. Azok a lányok az Arzenálban! Ültek, hallgatták a zenét, és közben vártak valamire. Zakó odaintett egyet. Szürke pulóverben volt az a lány, fekete, hasított szárú hosszúnadrágban. Egyszerre nekiesett a szendvicsestálnak. Evett és nevetett, mert Zakó a lófarok frizuráját rángatta, és mindenféléket beszélt róla, hogy kulcsa van az öregurakhoz, meg ilyesmit… A lány evett és nevetett, mintha nem is róla lenne szó. Ki ez a lány? És a többiek? – Robi csak nevetett, amikor megkérdezte tőle.

– Szemlélődtem.

A napszemüveges olyan mozdulatot tett, mint aki bocsánatot kér. A lány várta, hogy most már viszi a táskáját. De a férfi csak állt és hallgatott.

Anya szólalt meg:

– Talált helyet?

– Éppen ez az, hogy megkíséreltem. – Hátralépett, felnevetett. – Terepszemlét tartottam. Azt hiszem, rendes kis hely. – Várt egy kicsit. – Szeretek így ismeretlenül körülnézni.

– Maga Bill Halley, a rockikirály? – A lány áthajolt a fagylalton.

A férfi levette a szemüvegét. De mintha leverték volna az arcáról. Hunyorgott, szemhéját dörzsölgette.

– Csak vigyázzon, hogy meg ne tudják. – A lány a fagylaltot csapkodta. – Nagy ostrom lesz.

A férfi az asszonyra nézett és megkérdezte:

– Itt maradhat még egy kicsit a csomagom? – Ahogy az asszony intett, megköszönte és továbbment.

– Nem kellett volna – mondta anya.

– Mit titokzatoskodik! – A lány a repedéseket nézte a bódé deszkáján. A bódé mögött a bicikli. Egy óra múlva fölül, és elkarikázik az ebédért. Utánam bámulnak, ahogy átmegyek az udvaron a konyha felé. Kifeszített ponyvák alatt ülnek az udvaron. Arról beszélnek, ki milyen barna. Egy nap alatt akarnak lesülni. Visítanak a gyönyörűségtől, ha Terkáné halászlét főz.

A lány anyjához fordult.

– Mit érdekli ezt az alakot, hogy mióta vagyunk ebben a bódéban?

– Erről nem is beszélt.

– Miért kell mindenkinek elmondani, hogy Pestről jöttünk le?

– Klári!

– De hiszen te mondtad, hogy itt fogok érettségizni, és hogy még örülhetünk ennek a bódénak.

Anya felsóhajtott, mint aki segítséget vár valahonnan. Aztán egészen váratlanul:

– Foglalkozhatna veled.

– Ez?

– Mindenesetre sokkal komolyabb, mint a Robi.

– Anya, hagyjuk ezt!

Gyerekek futottak el a bódé előtt, újsággal a hónuk alatt. Végig, az állomás körül újságos gyerekeket lehetett látni. Az üdülők felé. Ellepték a kört a gomba előtt.

Egy vörös arcú fiú újságot dobott a bódéba. Besöpörte a pénzt, ahogy továbbrohant. Ahogy visszajött, fagylaltot kért. Újságjaival a hóna alatt a bódé előtt állt. Jobbról-balról körülnyalta a tölcsért. Az asszonyra nézett.

– Kapom a pénzt az újságért?

– Dobler – mondta anya –, kitettem a pultra. Be is söpörted, ahogy elmentél.

A lány az anyjára nézett. Mintha azt akarná mondani: fölösleges. Teljesen fölösleges ez az egész magyarázkodás. Kifizettük a pénzt, a fiú menjen a dolgára.

– Nem – mondta a fiú –, én is kifizettem a fagylaltot.

– Persze hogy kifizetted.

– Akkor maga is fizessen.

Maga! – A lánynak a fejébe szökött a vér.

– Menjen szépen tovább! – mosolygott anya.

– Továbbmegyek. De előbb fizessen.

Anya még mindig mosolygott. De a lány látta, hogy remeg az arca. Alig észrevehetően, mintha homokot szórtak volna a ráncok közé.

Egy másik fiú is fölbukkant Dobler mellett. Kerek, kopasz fej.

– Nem akarnak fizetni az újságért – mondta Dobler.

A kopasz fej úgy ingott, akár a léggömb.

Anya meg pénzt tett a pultra. Visszavette, aztán megint csak odatette. Közben Doblerra nézett.

– Igazán nem tudom…

Dobler keze elindult a pult felé. De akkor a lány lesöpörte a pénzt a földre, ő meg kiugrott a pult elé.

– Egyszer már megkaptad.

Mielőtt Dobler egy szót is szólhatott volna, penderített rajta egyet és előretolta.

A fiú két lépést magától ment, mintha rugóra járna, aztán visszafordult.

– Szétverem a bódéjukat!

A kopasz elvigyorodott. – Lehúzhatják a redőnyt!

Elrohantak. Füstölgött utánuk az út.

A lány már megint ott a fagylalt mögött ült a kis kerti széken. Nem nézett az anyjára. Az üres utat nézte, a síneket.

– Visszajönnek. – Messziről hallatszott anya hangja. – Ha eladják az újságot, visszajönnek.

– Csak jöjjenek.

– Talán mégis jobb lett volna odaadni a pénzt.

A lány most anyára nézett.

– Akkor kitalálnak valami mást. Akár háromszor is kifizetheted az újságot. Ha egyszer a fejükbe vesznek valamit.

Anya vállat vont. Ebben, a pillanatban szinte jobban félt a lányától, mint Dobleréktól.

A lány meg csak nézte. Szárazon égett a tekintete, és mondta, mondta a magáét.

– Mintha nem ismernénk őket, mintha ma jöttünk volna ide…

Anya maga se tudta, miért, azt mondta: – Karácsonyra felküldelek Pestre. – Elakadt. Aztán ahogy kifelé pislogott az útra: – Be kell zárni.

– Nem zárunk be.

– El kell menni az őrszobára.

– Elküldünk valakit.

– Mit akarsz?

– Megvárom őket. Csak jöjjenek. Csak hadd jöjjenek.

Anya is leült. Ültek egymás mellett. Mintha bedeszkázták volna a bódét, és most csak ülnek, ülnek egymás mellett a sötétben és a hőségben. Körülöttük kiáltások.

– Déli Hírek!

– Megjelent a Déli! Itt a Déli!

Olykor egész közelről hallatszott, aztán az állomás felől, majd megint mintha itt rohannának el a bódé előtt.

– Egész rendes kis helyet találtam.

A napszemüveges állt előttük.

Azok ketten meg se moccantak. A lány a férfira bámult. Mit akar? Miért nem megy el? De ez csak beszélt, beszélt.

– Köszönöm a segítségüket, és igazán bocsássanak meg az alkalmatlankodásért.

A lány egy félájult mozdulattal kiadta a táskáját. Teljesen elgyöngült. Azt se tudta, hogy ült vissza a székre.

A napszemüveges meghajolt.

– Hálásan köszönöm. – Hirtelen levette a szemüvegét. – Milyen fehérek! de igazán, hogy mind a ketten milyen fehérek… – Feltette a szemüvegét. – Itt vannak a Balaton mellett, és mégis… – Még egyszer meghajolt, aztán elindult a táskájával.

Lány az uszodából

– Holnap feljön valaki.

A fiú az ablaknál állt. Egy fát nézett, lent a téren. Azt a férfit és nőt, akik olyan hirtelen ültek le arra a padra, mintha az égből csapódtak volna le. A férfi hátradőlt, átfogta a nő vállát. Van nekik hová menni, gondolta a fiú, vagy most már itt rendezkednek be. Közben neszeket hallott a háta mögül. Arrébb toltak egy széket, megreccsent egy dívány. Pusmogás, amiből semmit se lehetett érteni.

Apa meg anya megbeszélik a dolgot. Megbeszélik, hogy hát akkor mi lesz holnap.

Hirtelen egy kép vágódott a fiú elé. Anyával megy a siófoki mólón. Fogja anya karját. Langyos fényben ázik a móló, ahogy belenyúlik a vízbe. Anya megáll, lehunyja szemét, arcát az ég felé fordítja. – Köszönöm, hogy eljöttél velem. – Ugyan, anya! – De igen, igen, egyedül nem tudtam volna a szemem miatt. – Hálásan megszorítja a karját. Hajó jön? – Ő meg rábólint. – Hajó. – Továbbmennek a móló orra felé. Halásznadrágos nő velük szemben. Egy vörös hajú lány megáll, fényképezni kezd. Két nő egymásba karolva. – Ugye, egész jól lesültem? – Igen, anya.

Az a fa odalent, meg a szerelmespár.

– Hány órakor menjünk el? – hallani anyát.

Még mielőtt a fiú megszólalhatott volna, apa a szoba mélyéből.

– De hát egyáltalán nem kell elmenni. Nem kívánja azt a Micu.

– Kérem – mondja anya –, legyen szíves és hallgasson. Hány órakor menjünk el, fiacskám?

– Hogy fuvolázik.

– Kérem, nem magát kérdeztem.

A férfi odalent ráhajolt a nő vállára. Gesztenyebarna haja van a nőnek. Hova mennek innen?

– Majd szépen kiülünk a konyhába. – Apa alatt megreccsent a dívány. Paskolás hallatszott.

A takarót paskolja a hátán, gondolta a fiú. Pihennie kell, minden délután pihennie kell. De holnap elmegy.

– Ötkor menjetek el.

– Nahát! – Felháborodott paskolás. – Én sose küldtem volna el az apámat.

– Hallgasson, kérem! Micu igazán eleget dolgozik, igazán megérdemli, hogy ha egyszer vendége jön…

A fiú érezte, hogy anya a háta mögött áll.

– Majd úgy rendezzük be, fiacskám.

Azok odalent eltűntek a padról. Mintha egy szélroham elfújta volna őket.

A fiú elfordult az ablaktól.

– Akkor holnap ötkor.

 

A lány megrázta a haját, ahogy körülnézett.

– Kedves kis szoba.

– Egy szoba – mondta a fiú. – És semmi remény, hogy valaha is…

Elhallgatott. Az a mozdulat, ahogy a lány hátranyúlt a hajához! Milyen barna a karja! Amikor meglátta az uszodában, még igazán nem gondolta, hogy két nap múlva itt lesz.

Ott állt az óra alatt.

– Miféle óra alatt? – A lány hátranézett. Még mindig a haját dobálta. Közben olyan gyanakvóan mosolygott.

– Az uszoda órája alatt.

– Maga meg a lépcső korlátját fogta és bámult. – A lány olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna bújni a haja alól. Igazán meg kellett kérdeznem, meddig akar még bámulni?

– Már azt is tudtam, hány órakor öltözik. – Szinte látta, ahogy a lány elmegy a kabinsor előtt, egy pillanatra lebámul a medencére, aztán eltűnik a női öltözők felé. Ő meg rohant a kabinjába, magára kapta a ruháját. Egyszer végigöntötte a nadrágját napolajjal.

A lány megigazított egy széket, megállt egy kép előtt.

– Tábornok a szabadságharcból. Az apám aggatja ki ezeket. – Hátulról megfogta a lány vállát. – Sose tennék fel képet a falra. – Elhallgatott. Érezte, megint a szállodáról beszélne, ahol az ember egyedül van, és még sincs egyedül. De mintha már évek óta erről beszélne mindenkinek.

– Azt mondta, a szüleivel lakik. – A lány még mindig a tábornok arcképét nézte. – Hol vannak? Moziba küldte őket?

Hol vannak? A fiú keze lecsúszott a lány válláról. Érezte, látta azt a kettőt, ahogy összekapaszkodva mennek az utcán. Anya, aki egy szó nélkül ment el hazulról, és apa, aki lázadozott. Most is méltatlankodik.

– Nem, a Vargáékhoz nem megyek. Egyszerűen unom őket.

– Ugyan kérem, ne fölényeskedjék! – mondja anya. Vitte valamire az életben? Örökké csak szélhámoskodott. Hát akkor hagyja a Vargáékat!

– Már százszor hallottam, hogy a fiuk milyen remekül pisztonozik, és hogy mégse kap szerződést. – Apa megáll egy eszpresszó előtt. – Beülhetünk.

Mire anya:

– Persze, maga csak dobálná a pénzt, amit a fia keres.

– Ebben a korban már igazán nem kívánhatja tőlem…

– De maga, soha… soha!

Apa legyint, előremegy. Szimplát rendel és szódát. A kisasszony előtte áll és megismétli.

– Szimpla? Szóda?

Ők meg ülnek, a presszó óráját nézik.

– Hat óra – mondja apa. – Tízre hazamehetünk.

– Fél tizenegyre.

Kihozzák a szimplát és a szódát.

A fiú kinyitotta a szekrényt. Egy fürdőköpenyt dobott a lánynak.

– Ezt szokták felvenni? – A lány a köpenyt forgatta.

A fiú a díványon feküdt. Ha most elkezdi kérdezni, hogy hányan voltak már itt? Istenem, de hiszen alig van időnk! Felkönyökölt. – A lány még mindig a köpenyt nézegeti. Mi az? Talán visszadobja? Fogja magát és elmegy?

Kintről motorpufogás hallatszott. Egy női hang.

– Pajtás! Gyere már, Pajtás!

– Pajtás, az biztosan egy kutya. – A lány fürdőköpenyben volt. Észre se lehetett venni, mikor bújt ki ruhájából. Fürdőköpenyben állt az ablaknál. Aztán leült egy székre, onnan integetett.

A fiú a díványról integetett.

– Mit gondol rólam, hogy mindig öregekkel látott az uszodában? – A lány a dívány sarkán térdelt. Szemöldökét összehúzva nézett a fiúra.

– Furcsa. – A fiú összekulcsolta kezét tarkója alatt. (Akármit mondok, megsértődik.)

– Tudja, hogy az az ügyvéd el akart válni miattam a feleségétől? – Belehajolt a fiú arcába. Hirtelen fölnevetett. Ki alszik itt? Maga? A szülei?

A fiú kinyújtotta a kezét, a lány fürtjeit morzsolgatta. – Az egyik szeme nagyobb.

– Ezt már az usziban is mondta. – Mélyen belehajolt a fiú arcába. – Az ügyvéd megígérte, hogy állást szerez. Nem nagyon hiszek neki, de hát mindegy. – Nem, gondolta a fiú, nem kérdezem meg tőle, hogy fent volt-e az ügyvédnél?

A lány öklével dörömbölt a díványon.

– De igazán, ki alszik itt?

– Én. Nem mindegy?

– A szüleid meg ott? – A lány az ágy felé mutatott.

Egy cetli a presszó asztalán. Szóda, szimpla – kettő tíz.

– Még maradhattunk volna. – Apa megáll odakint a presszó előtt.

– Hogyne! Amikor a kisasszony már háromszor odajött, hogy „mit parancsolnak”? – Anya egyik lábát előrecsúsztatja, lelép a lépcsőről.

Átmennek egy téren, kicsit leülnek. Apa egy könyvről magyaráz.

– Majd felolvasom a Disraeli-életrajzot. – Elgondolkozva nézi a kavicsos homokot. – Nagy diplomata volt. Nagy diplomata és nagy hazafi.

– Azt hallottam, hogy csúnya ember volt – mondja anya.

– Eh, maga!… – Apa arrébb tol egy kavicsot a cipője orrával. – Különben, fiatal korában szép volt, csak csúnyán öregedett.

– De ki volt az a szép ember? – kérdi anya.

– Lord Melbourne.

Akkor megint úton vannak. Megcsúszott tetejű házak mellett mennek el. Anya bebámul az udvarra. Porolórúd a vasszürke fal előtt.

– Üljünk buszra – mondja anya –, kimegyünk a végállomásig.

A végállomás üvegkalitkája. Apa kidugja a kezét.

– Csöpög.

Visszaül anyához a padra. – A következővel visszamegyünk.

– Még várhatunk – bólint anya.

– Ha tudnám, hogy szeretsz. – A lány megint azzal a figyelmes tekintettel hajolt a fiú fölé.

Az lehúzta magához. – Hagyja a csudába az ügyvédet.

– Nem nagyon érdekel. De hát ha állást szerez. – Felkönyökölt, akár a napozóágyon. – Nem vettek fel az egyetemre. Előbb kórházban kell dolgoznom. És ezt az ügyvéd elintézi.

Sötétség fogta őket körül. Az órát se lehetett látni. Ki is mondta, hogy följelentette egy tanárnőjét? Igen, hogy ez a lány érettségi után följelentette egy tanárnőjét, mert rossz jegyet adott. De hogy lehet ilyesmit! Följelenteni valakit… Egyáltalán, ki ez a lány? – Nem gondolni semmire!

– Ha tudnám, hogy szeretsz! – suttogta a lány.

Aztán a lány megint a dívány másik végében feküdt.

Oda kéne mászni, átölelni, valamit mondani. – A fiú mozdulni se tudott. Úgy rátapadt a verejték.

Bugyborékolás a sötétben, vízcsobogás. De hiszen a lány beszél! Mióta? és mit?…

– Pofi – nyögte a fiú.

A bugyborékolás abbamaradt. Aztán mintha lehelet csapódna a fiú arcába.

– Talán mégis szeretsz. – Csönd. A lány egy hangra várt. Majd akárcsak valami régi szöveget folytatna. – Az se baj, ha nem tudsz táncolni. Azelőtt nagyon szerettem táncolni, de most már nem érdekel.

A fiú még mindig mozdulatlanul feküdt. Mikor mondtam, hogy nem tudok táncolni? Most az öccséről beszél.

– Szenvedélyes táncos, és micsoda nyakkendői vannak! Ha tudnád!… Pálmafa meg néger nő van a nyakkendőjén.

Föl kéne gyújtani a kisvillanyt, gondolta a fiú. Hány óra lehet? Apáék talán mégis fölmentek valakihez.

Apa egy ajtó előtt áll.

– Még egyszer csöngetek.

Az ajtó nem nyílik ki. Ők ketten lassan visszafordulnak. Végigmennek a körfolyosón, anya belekapaszkodik apába.

– Hol lehet ez a Margit?

– Otthon. Csak nem nyitja ki az ajtót.

– Miért ne nyitná ki? Maga mindig ilyeneket beszél!

Lent állnak a kapu előtt. Csuklyás szemetesládák a fal mellett.

– Megnézem, hány óra. – A fiú egy úszómozdulattal a harisnyáját kereste. Visszanézett a lányra.

Védtelen az arca, milyen védtelen, ahogy hunyorog a fényben! Ilyenkor szokták elküldeni? Az ügyvéd meg mások. – Két kezébe fogta a lány arcát.

– Mennünk kell.

Az arca kicsúszott a keze közül. Olyan fintort vágott, mint egy utcagyerek, aztán egy félfordulattal lent volt a díványról. Pillanatra megállt az ágy előtt, mintha a szülőknek akarna valamit mondani.

A fiú utánahajolt a díványról.

– Gyere… gyere ide!

A lány visszanézett. Megint az a csúfondáros arc. Mintha nem is ő lenne, hanem az öccse.

– De hiszen mennünk kell, te mondtad.

Elment a dívány mellett. Ahogy a fiú utána akart nyúlni, kisiklott. Elsiklott a kislámpa fénye mellett, az ajtó felé.

– Be lehet menni a fürdőbe?

– Igen, hogyne.

Üres volt a szoba. A fiú még mindig lelógott a díványról. Ez a lány nem jön föl többet. – Akkor is erre gondolt, amikor lemászott a díványról, és öltözködni kezdett.

Zajok a fürdőből. Rekedten búg a csap. Be kéne szólni, hogy a zuhanyt ne használja, mert nehéz elzárni. – Most mintha a kádat kongatná.

A fiú kint állt a sötét előszobában. Hallgatta, hogy csobog odabent a víz. – Többé nem jön ez a lány. Akad valaki más. Aztán az is elmarad. Végül nem jön föl senki. És ő már nem is gondol rá, hogy valakit is felhozzon. Akár egy elöregedett csecsemő apa és anya között.

A csapok elhallgattak. Talp sikálta a fürdő kövét.

Halk kaparászás az előszobaajtón.

A fiú nekidőlt a falnak. A kaparászás erősödött. Most már oda kellett nézni.

Árnyék az ajtó üvegjén. A fiú levált a falról.

Az ajtó résnyire megnyílt. A résben megjelent apa arca. Mögötte, a lépcsőházban, anyát lehetett érezni.

– Nna – mondta apa, ahogy szembetalálta magát a fiúval. Akárcsak egy idegen lakásba nyitott volna be.

– Menjetek. – A fiú most már anyát is látta, ahogy ott áll a karfába kapaszkodva.

Apa féloldalasan, sértetten tartotta a fejét. Mint aki nem hiszi, hogy elküldték, hogy megint menni kell.

Anya keze engedelmesen hátrébb csúszott a korláton.

– Menjetek.

Apa arca egy pillanat alatt szétesett. Csupa apró ránc, repedés. Válla lecsuklott, mint akinek már nincs ereje továbbmenni. Aztán egy lassú, nagyon lassú mozdulattal visszahúzta a kulcsot.

Anya is meglódult odalent. Belenyomódott a falba.

A fiú utánuk nézett. – Lefelé, az üres lépcsőkre. Aztán megfordult, és fölrántotta a fürdőszoba ajtaját.

– Mi lesz már!

Hangverseny után

Zöldbabfőzelék egy lábasban.

Oly élesen látta, mintha hirtelen eléje tolták volna. Azonnal visszatolta. Nem gondol erre, legalább most nem.

A földalatti üvegajtaja kinyílt előtte. A kalauznő kipattant, őt meg hátulról egy kicsit megtolták, és már bent volt. Az ajtó becsukódott. Arcok lógtak előtte. Ha szétnyitja ezt a függönyt, megint csak arcokat talál. Egy kövérkés fiú fölbámult rá. Egy darabig nézte, aztán elnehezedett a tekintete, az arca álmos lett.

Györgyi elszégyellte magát. Unalmas arcom lehet, fárasztó. Ez a fiú csak így rám néz, és máris… Ha arra a fekete nadrágos lányra pillantott volna! Fekete nadrág, fehér cipő. Erre mondják, hogy modern lány. Vén tragacs. Ezt meg rám mondják. Bár Vera egyik fiúja levelet írt nekem, becsempészte a táskámba. Ez még két éve volt. Vera megtudta, napokig bőgött az anyjának, és azt mondta, hogy nem lehet társbérletben élni. – Megalázó! – Hallotta a lány bőgését a fürdőből. – Anyuuu, ez megalázóóó! – És aztán?… Ezt a hangversenyjegyet is Vera szerezte. – Nem áshatod el magad, Györgyi.

Nem áshatja el magát. Visszatolta Vera arcát, akárcsak az előbb a zöldbabfőzeléket.

Kopaszos férfi ült mellette a koncerten. Olykor úgy nézett rá, mintha évek óta együtt járnának hangversenyre. A szünetben is úgy kísérte az ajtóig. Az ajtóban meg ránézett, aztán eltűnt. Apának volt ilyen arca, csak sokkal élesebb.

Vendégkarmester vezényelt. Mander – Egyesült Államok. Szép zsidó fiú. Inkább Verának kellett volna látni. Miért inkább Verának?! – Dühös volt magára. – Miért inkább Verának?!

Szétnyitott könyv. Úgy lógott előtte, mintha rá volna szerelve a bőrfülre, hogy bármely utas belelapozhasson.

Az Élet örömei.

Az állt a lap tetején. A könyv lassan ringott, és azok is ringtak, akik belehajoltak a könyvbe. A lompos bajuszos, szemüveges férfi, rojtos szélű sáljával, amit mintha valaki türelmetlenül beletűrt volna a nyakába. Ő tartotta Az Élet örömei-t, föl se nézett, észre se vette, hogy Györgyi a háta mögött belehajol a könyvbe, hogy egy nyakas pulóveres fiú is belehajol, egy sasorrú, fiatal lány. – A szemüveges férfi fogta a könyvet, olvasott.

Ráér, gondolta Györgyi, most ráér, meg ha leül egy tér padjára, akkor is órákig olvas. Otthon nem hagyják a felesége meg a gyerekei. Ha ugyan lakik valahol. Nincs több holmija, mint ami rajta van: a koszladt sál, a szemüveg, a nagy gombos kabát meg Az Élet örömei.

Györgyi fölnézett a könyvből. Egy másik arccal találkozott. Egyszerre buktak fel a könyvből. A fiatalember mosolygott, a fejét ingatta, akárcsak becsapta volna az öreget, hogy elolvasott néhány sort.

Olyan képet vág, gondolta Györgyi, mint aki becsöngetett egy kapun, és aztán elrohant a házmester elől. Fiatal. Verával járhatna. Nem, azért annál több. Talán huszonhat lehet. Veráék között nincs ilyen. Ki mondta azt, hogy ezeket a fiatalokat nem évek választják el tőlünk, hanem egy egész korszak? Övék az atomkorszak. Honnan jöhet ez a fiú? Elég tisztességesen öltözködik. A haja rövidre nyírva. Lekoptatott, mondaná Vera. Lehet, hagy mégis befogadnák maguk közé. – Az öreg barátunk. – Zsuzsinak tetszene, annak a kozmetikuslánynak. Egyszer kijött a konyhába, és elkezdett panaszkodni. – Ezek a fiúk nem becsülnek meg engem. – Hogy kell Zsuzsit megbecsülni?

Nem hiszem, hogy a fiú engem néz.

Az Élet örömei-t nézték mind a ketten. Az a sál, az a nyak egy paddal kínálta őket. – Kérem, üljenek le. – És ők leültek. – Ronda felesége van az öregnek – kezdte a fiú. Györgyi megjegyezte: – Nekem is ez jutott eszembe. – Elhallgatott, majd hozzátette. – De most mégis úgy gondolom, hogy nincs felesége, nincs senkije a világon.

– Futballmeccsre jár – bólint a fiú. – Kint van minden Fradi-meccsen. Oda is magával viszi a könyvet.

Györgyi biztos volt benne, hogy az öreg egy konyhában lakik, leül a sámlira, lebámul az udvarra.

– Sajnos, a gyerekek nem szeretik – mondta a fiú. – Bosszantják, meg egy kicsit félnek is tőle.

– Mert magányos – mondta Györgyi –, mert lóg rajta a magány.

Az öreg továbblapozott, és Györgyi elhagyta azt az arcot. A fiút nézte. – Most a hirdetések felé fordul. És ha igazán beszélgetnének? Ha egy kicsit közelebb sodródna és leszólítaná? Vagy ha együtt szállnának ki? Mikor szólították le utoljára? – Nem emlékezett rá, és ettől elkeseredett. A házban panaszkodott is egyszer valakinek, talán Babszinak. – Olyan rossz nőket leszólítanak, engem meg soha! – Babszi olyasmit mondott, hogy ez nem a csinosságon múlik. Ahhoz kell valami… például Tukács Mária! Meg kell nézni Tukács Máriát. Igazán nem csinos, a legjobb akarattal se lehet rámondani, és nem mer este egyedül hazajönni, mert falkában követik.

– Falkában – mondta Györgyi.

A szomszédja ránézett. Ő meg mereven előrebámult.

A hirdetések körben a kocsi falán. „Akar egy jó estét? Jöjjön a Jégpalotába!” A fiú ennél a hirdetésnél várta. Pillanatra összenéztek, aztán szinte együtt olvasták. Fellépnek: Alfonzó, Marietta, a Gács testvérek. – Egy névnél Györgyi megállt. Szmuda Ági. A sötét ablaküvegben látta, hogy a fiú elmosolyodik. Szmuda Ági.

– A Lukácsba jár – kezdte a fiú. – Ahogy belép az uszodába, szatyrát lóbálva, Gróf leválik az uszoda oszlopáról, és odarohan hozzá. – Szevasz, Ági! – Beamter Bubi, a vibrafonos, a medencében fröcsköli a vizet. – Gyere már, Ági! A fiúk a napozó korlátjáról integetnek, kiabálnak. – Ági! Ági! – Egy idősebb úr abbahagyja az izomlazító gyakorlatokat. – Kezit csókolom. Régen láttuk, elhanyagol bennünket. – Ági meg elindul a kabinok felé.

– Meg kell nézni, ahogy elindul hazulról – mondta Györgyi. – Szerteszét hagy mindent a szobájában. A köpenye az asztalon, meg a reggeli maradványai. Mosatlan csésze, almacsutka egy könyvben. Parizerhéj lóg az ablakkilincsen. Valaki tréfából odaakasztotta. Fönt volt Áginál, és aztán odaakasztotta a parizer héját. Ági anyja kövéren és lomposan járkál a szobában. – Legalább az ágyat rakd rendbe. A kezét tördeli. Ági oda se figyel, meg se hallja. Ragyogva, frissen lép ki ebből a koszfészekből. Egy fiú rábámul a papírüzlet előtt. – Szervusz, Ági. – Szmuda Ági bólint, és ellép mellette. Gyerekkorukban jóban voltak. Ági leveleket írt a fiúnak, a leveleket elrejtette a kapualjban, egy repedésben. A fiú nem mindig válaszolt. Ági levele olykor egy hétig is ott volt a repedésben.

– Zombori Mikivel járt – bólintott a fiú. – Ki volt Zombori Miki? Egy fiú a Lukácsból. Sportfiú. Ági beleesett, de Miki egykettőre túl volt rajta. A napozóban odament Ági heverőjéhez, és mindenki előtt azt mondta: – Ne járkálj utánam, mert a pofádba verem a facipős lábamat. – Ági hallgatott, oldalt fordult. – Meg kéne leckéztetni ezt a frátert – mondta egy színész a napozó végén. Ági a karjára hajtotta a fejét. Miki egy darabig még előtte ácsorgott, aztán elment, szandálja kopogott a kövön.

Györgyi megismételte a nevet. – Zombori Miki. Kiment Amerikába, és szerepet kapott egy filmben. Talán ő volt a Tarzan Johnny Weismüller után. Az biztos, hogy feleségül vett egy színésznőt.

– Jane Normant – mondta a fiú. – Mickey… láttam a nevét egy amerikai filmlapban, úgy van írva, hogy Mickey Zombori. – Aztán megjegyezte. – Szmuda Ági soha nem tudná elhagyni Pestet, a Lukács uszodát.

Györgyi még akart valamit mondani Szmuda Ágiról, de a fiú tekintete lesiklott a plakátról.

Lehet, hogy focista az a fiú, gondolta Györgyi. Miért tetszenek úgy nekem a focisták? Egy időben az Apostolokba járt, ott látott néhány labdarúgót. Sárika, a kövér presszósnő azonnal helyet csinált nekik, ha másképp nem ment, kiszórt néhány vendéget. Aztán Sárika közölte vele, hogy ez itt Borbás II. a feleségével, az meg Remete Szuszu. Borbás II. feje akár egy iskolásgyereké. A feleségétől félt, de Sárika szerint a Corvin sörözőben verte a nőket. Györgyi egyszer összeakadt vele. Kijött a templomból, és beleszaladt Borbásba. A labdarúgó ránézett, elvigyorodott, és Györgyinek ettől olyan jó napja lett.

A focistáknak vigyázni kell a kondícióra, mondta Babszi a házból.

Nekem már sose lesz egy focistám.

Elszorult a szíve, mert a fiú az ajtóhoz lépett.

A fiú nem szállt le, csak mintha kikísért volna valakit. Aztán visszafordult egy fiatal lány arcával.

Nyári vendéglőt hozott a lány arca. Ők ketten ott ültek egy lugasban. Nem tudni, mióta ültek ott, de az biztos, hogy már jól benne voltak a beszélgetésben.

– Fél évvel a gyerek születése után beköltözött a műterembe – mondta Györgyi. – Azóta mindennap hazajön, de este visszamegy a műterembe, ott alszik.

– Bocsásson meg. – A fiú előrehajolt. – Ilyesmit nem szabadna kérdezni, de talán azt hiszi a férje, hogy a gyerek nem tőle van?

– Nem, nem, erről szó sincs, és nagyon szereti a gyereket, és engem is szeret, csak éppen zavarja az egész.

– Zavarja? – Gyöngéd szeretet volt a fiú tekintetében. Györgyi bólintott. Arról beszélt, hogy Kálmánt minden zavarja. Egy biztos: azóta sokkal jobb képeket fest, hogy beköltözött a műterembe. Igaz, olykor ő is gondolt rá, hogy talán van valakije, de nem…

A fiú olyan arcot vágott, mintha azt akarná kérdezni: honnan lehet ezt tudni?

– A házban sok mindent beszélnek – folytatta az asszony –, hogy Kálmán megunta az én „eseteimet”, és ezért költözött el. – Felnevetett. – Az én eseteim! Milyen eseteim voltak! Egy pattanásos arcú mentőorvos, akit még lánykoromból ismertem, de sosem mert hozzám nyúlni, egy szemüveges tanár, aki pralinét hozott. – Nézte a fiút, és beszélt, beszélt. Mindegy, hogy mit. Az a fontos, hogy nincs egyedül. Elmondta Kálmán elméletét.

– Mindig van valami elmélete. Újabban azt találta ki, hogy a túlzott szexuális élet zavarja az alkotásban. – Elnevette magát. – Zavarja! Már megint ez a „zavarja”!

– Mit jelent ez? – kérdezte a fiú. – Túlzott szexuális élet?

Györgyi a fejét rázta. – Ne higgye, hogy valami baj van a férfiasságával… majd szétrobban, ahogy olykor úszónadrágban járkál a szobában. Csak hát… – és itt Kálmánt utánozta. – „A fő energia az alkotáshoz kell.”

– Nem lehet könnyű élet… neki se, és magának se.

Györgyi hallgatott egy darabig, majd azt mondta: – Még jó, hogy van a Puttonyos.

– Ki az?

– Ronda kis alak. Egy repedésből bújik elő a puttonyával. Aztán csak áll és vigyorog. Be kell másznom a puttonyába.

– Ugyan!

– De igen. Elvisz magához. Az apjával lakik. Főzök neki meg takarítok, és nem bánom meg.

– Ne beszéljen ilyeneket!

Meglökték Györgyi vállát, és a kerthelyiség eltűnt.

– Ne álljon az ajtóba! – szólt rá egy csontos arcú nő. Odaáll az ajtóba, és másokat nem enged leszállni.

Megkapaszkodott a korlátban. A fiú arcát kereste az üvegben. Aztán egy kéz leereszkedett mellette a korlátra. Most egymás mellett voltak, egymás mellett fogták a korlátot.

A kocsi megállt, és Györgyi kiszállt. Ez olyan váratlanul történt. Csak akkor vette észre, amikor már a peronon állt. – A fiú mintha egy kicsit csodálkozott volna az ablakban.

A kocsi továbbrohant, ő meg kissé kábultan fölment a lépcsőn. Odafönt megállt. Fényreklámok futottak a házak tetején. Karikák gyulladtak, karikák elaludtak. Söröskancsó jelent meg, a sör kicsordult. – Alatta meg elzúgott a földalatti. Érezte a dübörgését, ahogy átrohan a város alatt. – Intett egy taxinak.

– Vörösmarty utca!

Ahogy beszállt, megjelentek előtte az asszonyok a házból. Jarduráné, Babszi, Pagonyiné. – Elment az esze, Györgyike?! Mit akar?

– Nem lehet, hogy elengedjem – felelte az asszonynak. – Nem lehet, hogy ilyen bután otthagyjam.

– Nem is ismeri, Györgyike – mondta Jarduráné.

– Nem igaz. Ismerem.

A taxi megállt. Györgyi kiugrott a kocsiból, és a földalatti-megállóhoz rohant. Egy kalap jött fölfelé a sárga üregből, aztán már a bajuszt is lehetett látni. Még két nő jött fel, majd egy kövér férfi. – Tudta, hogy a sofőr mellette áll. Nem törődött vele, ahogy mélyen áthajolt a korláton. Üres lépcsők.

Bemondta a következő megállót, és beugrott a kocsiba.

A sofőr olyan képet vágott, mintha azt mondaná: Hülye tyúk. – De azért továbbhajtott.

– Egy szenesember egyszer a fenekemre vert – mondta az anyjának, aki megjelent mellette a taxiban. – De az is régen volt.

Mélységes szemrehányással nézett rá az anyja. – Te sosem tettél ilyet!

– Nincs senkim.

– Akkor is… – Anya szétoszlott, érezte, mennyire nem jelent semmit.

– Meddig csinálja még ezt? – A sofőr mellette állt a korlátnál, ő meg lefelé bámult a lépcsőkre.

– Meddig játsszuk még ezt?

– Megfizetem. – Ennyit tudott mondani, ahogy elfordult a korláttól.

Korlátok és lépcsők. Akkor is előtte voltak, amikor bent ült a kocsiban.

A korlát köve mintha a kezéhez nőtt volna, és az az előregörbedő mozdulat, ahogy lefelé bámul a lépcsőkre…

Fák között futott a kocsi. A fényreklámok elmaradtak, aztán ismét megjelentek.

Egész kis tömeg szállt ki a megállónál. Valaki ellépett előtte. Utánafordult. Majd vissza a megállóhoz. Két lépést lefelé. Megállt. Visszanézett.

A sofőr arca volt fölötte.

– Beteg? – kérdezte, ahogy Györgyi fölért.

A fejét rázta. Szólni nem szólt.

– Tudom – bólintott a sofőr. – Most már benne vagyunk. – Besegítette a kocsiba, továbbhajtott.

Csak ne kezdjen beszélgetni! – Györgyi lehunyta a szemét. Érezte, hogy a sofőr most jóságos. Mindjárt elkezd beszélgetni, és tanácsokat ad. Nincs joga tanácsokat adni!

A kocsi átfutott egy kis hídon. Györgyi tudta, hogy ez az utolsó forduló.

A fiú a földalatti ajtajában áll, a kalauznő mögött. Aztán kilép. Mögötte még ül valaki, különben üres a kocsi. A bőrfülek ringanak végig az üres kocsiban.

Györgyi végigfutott a peronon. Ahogy az indító fülkéjéhez ért, rávert az üvegfalra, és akárcsak megperdült volna a fülke körül.

– Györgyike elkurvult – mondta Janduráné a házból.

Futott a peronon, és közben úgy érezte, hogy az egész ház vele rohan. Az asszonyok, akik kint állnak a gangon, ráhajolnak a rácsra, és róla beszélnek. – Aztán minden eltűnt, csak a futás maradt.

A kalauznő széttolta a kocsi ajtaját, elővett egy almát a zsebéből.

Györgyi előtte állt. Senki se szállt ki a kocsiból. A bőrfülek lógtak az üres kocsiban.

Hol szállt ki? Hová tűnt? Valahol ki kellett szállnia.

A pufók arcú kalauznő az almát harapdálta.

– Befejeztük?

A sofőr állt mögötte. Egy pillanatig hallgatott, aztán megkérdezte: – Azért még megismer?

Györgyi az üres kocsiba bámult. – Hol szállt ki? Melyik állomásnál? – Sorra vette az állomásokat, sorra vette az arcokat. Egy lompos bajuszos férfi, ahogy feléje fordult, egy nő, aktatáskával a hóna alatt. A fiú nem volt köztük.

– Nem tűnhet el valaki – mondta a sofőrnek.

– Visszamegyünk? – kérdezte a sofőr.

Az utasok lassan szállingózni kezdtek a kocsiba. Györgyi csak a hátakat látta, ahogy mennek befelé. A kalauznő az ajtóhoz lépett. Közben még visszaszólt az indítónak. Maga mindig ilyeneket mond!

– Visszamegyünk? – kérdezte a sofőr.

A kalauznő belépett a kocsiba. Összetolta Györgyi előtt az üvegajtót.

Györgyi pénzt adott a sofőrnek.

– Itt akar maradni? – kérdezte a férfi. Aztán, ahogy Györgyi ránézett, vállat vont és elment.

Talán a következő kocsival jön – gondolta Györgyi. Azért még nem kell meghülyülni. Miért jönne a következővel? – Elfordult a sínektől.

Sötét, üres troli jött a liget felől. Komor, magányos kocsi. Egy másik bukkant fel mögötte… harmadik… negyedik. Úgy jöttek, egyik a másik után, akárcsak összevesztek volna, és most már soha többé nem szólnak egymáshoz. Egész karaván kísérte Györgyit az Állatkert fala mellett. Együtt baktattak a Szépművészeti Múzeumnál, és ahogy bevágtak egy utcába, várni lehetett, hogy leszólítják.

Györgyi a kocsiút szélén ment, eszébe se jutott, hogy föllépjen a járdára. Nem nézett fel. Úgy érezte, hogy most már csak egyetlenegy kocsi kíséri, de ez az egy nem marad el. Mit akar? Hogy menjek be vele a garázsba? És ha bemegyek a garázsba?

Fölnézett.

A kocsi mellette ment.

Gyorsabban kezdett lépkedni. Aztán lassított, engedte, hogy a kocsi beérje.

A kocsi mögött ott jött a többi. Nem hagyták, hogy az az egy bármit is kezdjen. Vele együtt követték Györgyit.

Györgyi a kocsi elé lépett, majd oldalt került. Egy pillanatra ránézett. Talán hogy biztassa: találjon már ki valamit!

A kocsi mellette baktatott, nyomában a társaival.

Nem tudni, meddig mentek így egymás mellett. Györgyi végre is, mint aki az egészet megunta, beugrott egy kapualjba.

A trolik sorban elmentek a kapu előtt. Ő meg elindult fölfelé a lépcsőn.

Fönt van a Puttonyos.

Ettől olyan vidám lett. Fönt van a Puttonyos, a gyerekkel játszik, de közben a mamára vár.

Vera állt a nyitott ajtóban. Ahogy meglátta Györgyit, eléje futott, és megfogta a kezét.

– Be kell jönnöd, olyan jó társaság van nálunk. – Azzal már vitte befelé a szobába.

Egy fiú feküdt a rekamié mellett a földön, a mennyezet felé fújta a füstöt.

– Kezit csókolom, Györgyi néni – köszönt egy lány. Haja az arcába hullott. Alig lehetett valamit látni az arcából.

– Ne mondd, hogy kezit csókolom – nevetett Vera. – Györgyinek még nem kell ezt mondani. Igaz, tavaly még én is azt mondtam, hogy kezit csókolom, de szilveszter óta tegeződünk. – Úgy nézett Györgyire, mint aki nem egészen biztos ebben. Aztán odasúgta. – Lacikával nem volt semmi baj, többször benéztem hozzá.

Györgyi a földön ült egy párnán. Mellette egy szemüveges fiú.

– Ki tudja gyorsabban mondani: jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál?

Vera visított a nevetéstől, és egy fiúra mutatott. – Nem ér! Te nem mondod végig.

Az egyik lány előretolta a párnáját, mintha így akarná végigutazni a szobát, és csak fújta.

– Jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál.

– Jobb egy lúdnyak – darálta Györgyi.

A hangok összefolytak, akárcsak visszafelé forgatnának egy lemezt.

A szomszédban felsírt a gyerek. A szobában csönd lett. A vékony, állhatatos sírás volt az egyetlen hang. – Mindenki Györgyire nézett.

– Bocsánat.

Györgyi felállt, lesimította a szoknyáját, és kiment.

A sötét előszobában megállt, hátrahajtotta fejét a fény felé. – Jobb egy lúdnyak…

Valaki megérintette a karját. – Györgyi néni még itt van? – Egy lány állt mellette. – Véleménymondást játszunk, és nekem ki kellett jönnöm.

– Persze. – Györgyi rámosolygott, és belépett egy oldalajtón.

Lélegzetvétel nélkül

Sántítani kellett. Most az volt a legfontosabb, hogy sántítson. Apa kihalászott egy botot a sarokból, és a kezébe nyomta.

– A Sándor botja – mondta egy női hang.

Apa nem törődött vele, apa semmivel se törődött. A könyvszekrény mellett állt, bolhaszínű kabátjában, lehetetlenül apró csomóra kötött sáljával. Megforgatta a botot. – Sándor nagyon fog örülni, ha végre előbújik a kokszból.

– Istenem – a nő felnyögött –, egy hónapja lent ül a szenespincében.

A nőt nem lehetett látni. Hol az ablak mellett csúszott el, hol az ajtónál kaparászott, majd meg mintha kiment volna a konyhába, de mindig mindenhonnan hallani lehetett.

– Gyárfás úr, kérem, meddig tarthat még ez?

Apa vállat vont, aztán a fiúra nézett. – Itt az ideje, hogy induljunk. – Átnyújtotta a botot a fiúnak. – Bicegj, de ne túlságosan feltűnően.

A fiú megfogta a botot, és letette maga mellé a díványra. Aztán szétterpesztette az ujjait, kinyújtotta a lábát. Az üres teáscsészét bámulta az asztalon. Egy váratlan mozdulattal felállt, arrébb tolta a csészét, aztán megint visszaült.

Kintről rózsaszínű fény emelkedett, de nem világította meg a szobát. Sötétben maradtak a sarkok, a bútorok.

– Nem megyek tovább. – A fiú lehajtotta a fejét, mint aki abban reménykedik, hogy mire fölnéz, apa már nincs a szobában. A kopott szőnyeg volt előtte, de mégis az üres, kiégett remízt látta a ház előtt, a feldőlt, megfeketedett villamost, a sáros, agyontaposott teret.

– Már annyi helyen voltunk, meg aztán nincs is hová menni. – Ócska, bordó melegítőjében ott ült a díványon, és el se tudta képzelni, hogy valaha is fölálljon. Itt végre ülni lehet, kinyújtózni, belebámulni a levegőbe. Olykor még egy darabka kenyeret, még egy csésze teát is kaphat az ember.

– A németek holnap körülzárják a környéket. – Apa felemelte a botot, könnyedén, elegánsan bicegni kezdett. Nincs sok időnk.

– Miért zárják körül a környéket? Ki mondta ezt neked? – A fiú lehunyta a szemét. Ebben a pillanatban az volt az érzése, hogy tovább kell menni, hogy mindig tovább kell menni egyik helyről a másikra.

Apa egy pillanatra abbahagyta a bicegést. – Honnan szedtem ezt az alakot? Hogy valaki ilyen nehézkes legyen… akár az anyja.

– Akit kifosztottál. – A fiú még mindig nem nézett fel. Elvetted a pénzét, eladtad mindenét, aztán kilökted.

Apa körbesántikált. A fény most már lassan kezdte megemelni a szobát. – Így kell sántítani, akkor nem kapnak el útközben.

Nem hallja – gondolta a fiú –, már megint nem hallja, hogy mit mondok. Anya is így beszélt hozzá, de azt se hallotta. – Hirtelen fölnézett. Az asszonyt látta, ahogy spenótzöld szvetterében apa körül kering.

– Mit mond, Gyárfás úr? Hogy ide jönnek a németek?

Apa, a nő fölött, a fiúra nézett. – Örülnék, ha nem mondanád el életem történetét, anyádat különben is hagyjuk ki a dologból. – A díványra hajította a botot.

A fiú felállt. Mintha egy pillanatig se vitatkozott volna. Állt – kezében a bottal.

– Tudja, hogy a Sándort keresték, hogy mindjárt az első napokban, amikor bejöttek a németek…

– Maradjon a kokszban.

Apa megfogta a hideg radiátorcsövet, mintha valakinek a vállára tenné a kezét, aztán elindult. Mögötte a fiú, furcsa, egyenes tartással, mintha nem is sántítania kellene, hanem vakot alakítania. Még a kezét is mereven előretartotta, ahogy kiment az előszobába. Apa ráadta a télikabátját, és közben azt mondta: – Ébredj fel.

Csönd volt az előszobában. Hideg, rosszindulatú csönd. Aztán akárcsak a falon kaparászna valaki.

– Mikor… mikor jönnek ide a házba? – Az asszony apa körül topogott, feje féloldalasan lógott, ahogy a nyilasokról motyogott valamit, meg a férjéről.

Apa kinyitotta az ajtót.

Fénytelen, üres mosoly jelent meg az asszony arcán. Akárcsak vendégeket kísérne ki egy kellemes házi muri után. Megfogta a fiú karját.

– Bújjon vissza. – Apa nem nézett hátra, ahogy elindult a gangon.

A fiú érezte, hogy az asszony még mindig ott áll az ajtóban, és utánuk integet. Visszafordult. Csukott ajtók végig a körfolyosón. Most már el se tudta képzelni, hogy az előbb még egy lakásban ült, teát ivott.

A napfény megvilágította az udvart, hideg, kedvetlen ragyogással ráesett a falakra. A lépcsőházba már semmi se jutott el ebből a fényből. A lépcsők szürkék, porosak. A lift rácsán mintha arcok lógnának – üres tekintetű, halott arcok. A fiú fölnézett, de senkit se lehetett látni. Apa előtte ment a lépcsőn. Ez már legalább a hatodik hely volt, és még meddig? Talán abban a pincében aludt, amikor arra ébredt, hogy valaki megfogja a vállát. Föl se nézett, tudta, hogy apa áll mellette, és azt is tudta, hogy tovább kell menni. Amikor Zuglóban voltak egy családnál, apa megállt mellette, pogácsát rágcsált, nem nézett rá, ahogy hangsúlytalanul azt mondta: – Mennünk kell. – De talán most megáll és visszafordul.

A hát könyörtelenül ment előtte. A kapuban aztán megfordult. Szakszerűen végignézte a fiút. Legyintett, kivette a botot a fiú kezéből, egy-két bicegő lépés, majd visszaadta.

– Próbáld meg így.

A fiú egy fagyott göröngyöt piszkált a botjával. A szutykos hólétől ragacsos földet nézte, ahogy megkérdezte:

– Miért jöttél ki Gödöllőre? – Fölemelte a fejét, és valósággal rákiáltott az apjára. – Hogy mertél kijönni?

– Mit beszélsz? – Apa közelebb jött.

A fiú belebámult abba a rózsaszínű arcba. – Nem érted? Egyszerre csak ott voltál Gödöllőn.

– Nem volt pénzem, valahová el kellett mennem.

– Mert anyához már nem lehetett, ő már készen volt. Akkor jöttem én.

– A fiam vagy. – Apa lassan hátrálni kezdett. Úgy nézett, mint aki még mindig nem hiszi el ezt a beszélgetést, mint aki a saját hangjában se hisz. Megfogta a botot a fiú kezében. – Az istenit a fejednek, induljunk már!

– Már az első nap kölcsönkértél. – A fiú akárcsak fiókokat rángatna, hogy régi kacatokat dobáljon ki. – Kölcsön! Megvetően belerúgott a földbe.

Repülő húzott el fölöttük, alacsonyan, magányosan. A fiú olyan mozdulatot tett, mintha valamerre oldalt le akarna vágni, de aztán csak ment apa után. Kicsit bicegett, de aztán erről is elfeledkezett, ahogy beszélt, beszélt.

– Gyöngyi szülei azt mondták, hogy idejön az apja, és azzal kezdi, hogy levág mindenkit.

Valahonnan gépfegyver kattogott. Apa beállt egy tejesüzlet redőnyébe.

– Örülj, hogy nem vetted el azt a lányt.

Egymás mellett álltak a redőnyhöz húzódva, szorosan egymás mellett.

– Bízd rám. – A fiú arca remegett. – Bízd rám, hogy minek örülök, és minek nem. Ezt is el akarod venni tőlem? Elhallgatott. Mintha valaki megmozdult volna odabent az üzletben.

Apa az utca vége felé kémlelt. – Most másról van szó.

– Miről van szó? Bízd rám, hogy élni akarok-e, vagy pedig…

Kis ablak nyílt a redőnyből. Az ablakban egy bajuszos, lompos arc. – Ne ordítozzanak itt.

Mind a ketten azt az arcot nézték. Alig látszott belőle valami. A bajusz, az ijedt tekintetű szem és a homlok egy darabja.

– Éppen idejönnek ordítozni, amikor figyelik a házat.

– Nyugodjék meg – mondta apa –, egy lelket se lehet látni.

– Félrebeszél… – A bajusz megremegett. – Ott szemben…abban a házban… nyilasok, tegnap jöttek.

Az apa még szorosabban húzódott a redőnyhöz, a fiú az üzlet lépcsőjén kopogott a botjával.

– Ne kopogjon. – A bajuszos a fiúra nézett. Le nem vette tekintetét a fiúról. – Hülye botja van.

A szemben levő ház… Majd kijönnek, gondolta a fiú, lekapcsolnak, és akkor apa már nem jöhet velem.

– Sachticz – hallotta az apa hangját –, mi van Sachticzcal?

– Nem tudom – hallatszott a redőnyből. – Két hete még itt volt a felesége, de azóta őt se láttam.

Beszélgettek, mintha évek óta ismernék egymást.

– Nem igaz. – A fiú még mindig a szemben levő házat bámulta. – A Corvin mozit nem ő építette. Mindenkinek azt szokta mondani, de semmi köze sincs hozzá.

Apa lelépett a lépcsőről, és a fiú elé állt.

– Mit tudod te, hogy mit csináltam én!

– Tudom – bólintott a fiú. – Te játszottad a Ben Hurt.

– Ezt nem hallgatom tovább. – A redőny ablaka becsukódott.

Apa keze elindult a falon. Tovább… tovább az utcán.

Nem néz hátra, de hát honnan tudja, hogy követem, hogy utánamegyek, hogy nem lépek le valahol? Miért ilyen biztos ebben? Ha hógolyót vághatnék a hátába innen hátulról… – Botjával a züllött, piszokszínű havat piszkálgatta, ahogy ment az apa után.

– Hol voltál, amikor temették? – ott állt az apa előtt, botját belefúrta a hóba.

Apa nem állt meg. Fejét lógatta, és mintha el akarna csúszni a fal mellett. Derűsen csillogott a tekintete, ahogy aztán végül is megállt, és a fiúra nézett. – Miféle temetésen? – Alig észrevehetően felvonta a vállát.

– Anya temetésén. – A fiú közelebb lépett hozzá, belebámult az arcába.

Apa tekintetéből nem tűnt el a derűs csillogás. – Ó, bizony – mondta, mintha egy távoli, kedves ismerőséről beszélne. – Szegényke, itthagyott bennünket.

– De te hol voltál? – A fiú mozdulatlanul állt. – Akkor is azzal a nővel, akivel, aki miatt…?

– Beteg vagy. – A fejét ingatta, végtelen sajnálkozással nézett a fiúra.

A hó fekete volt körülöttük, fekete és kormos, helyenként üszkös fadarabok meredtek elő a kupacokból, és hamu, hamu végigszórva mindenfelé.

– Vagy már attól a nőtől is elszedtél mindent? – Elcsuklott a hangja. – Apa, én nem megyek veled tovább. – Ezt már szinte hangtalanul mondta, reszketett a szája, mintha belső láz rázná. – Ha tudnád, hogy várt, egy szóval se említette, de én tudtam, hogy rád gondol.

– Szegényke. – Apa egy pillanatra összekulcsolta a kezét, aztán elfordította a fejét. – Menj tovább.

A fiú még mindig apát nézte, de azért látta azt a kis csoportot az utca közepén. Elöl és hátul fegyveresek, középen asszonyok gyerekekkel, csomagokkal.

– A keksz elgurult – mondta valaki éneklő, távoli hangon.

Csönd lett. Ők ketten, az apa és a fiú, továbbmentek.

– Sántíts – mondta apa. – Sántítanod kell.

Egymás mellett mentek, egy szót se szóltak.

– A ház – szólalt meg a fiú –, emlékszel a házra? Azt ígérted, hogy építtetsz anyának egy házat. Ez már akkor volt, amikor otthagytad, legalább ne mondtad volna, hogy épül az a ház, legalább ne ment volna ki oda. – Elhallgatott, majd azt mondta: – Kecskék egy üres telken.

– Ne hidd, hogy nem volt szándékomban.

– Szándékodban! – Oldalt fordult. Üres, fekete kapualj, összekoszolt kővel. Az udvar mélyén egy emelet rácsa. Valaki végigszaladt a folyosón fázós, rémült léptekkel, aztán eltűnt a hátsó lépcsőházban.

– Mit bámészkodsz? – Apa megfogta a karját, és vitte tovább. – Azt hiszed, ráérünk ilyesmire.

– Miért nem érünk rá? – A fiú akárcsak álomból ébredt volna.

És akkor az utca túlsó végén meglátta a frontot. Nagyon jól látta azokat az embereket az összedobált kövek mögött. Néhányan ráhasaltak a barikádra, néhányan meg csak ácsorogtak.

Az a háború. Ha elérjük a túlsó sarkot, megint nincs semmi, csak csönd van meg hó, meg üres, elhagyott házak.

– Villamosmegálló volt ott? – A fiú a barikád felé mutatott. Állt, rádőlt a botra.

A barikádnál mozgás támadt, mintha észrevették volna őket. Néhány lépés, és megint üres, behavazott az utca. De most már nem lehetett mozdulni.

Két karszalagos férfi állt apa mellett. Két fekete egyenruhás férfi, nyilaskeresztes karszalaggal.

– Tudjuk, mi a kötelességünk. – Apa megkövült arccal mosolygott. – Csak előbb egy kicsit összedrótozzák a fiút a kórházban.

A fiú magára maradt.

Apát elvitték a karszalagosok. A túlsó oldalon mentek, de mégis valami irtózatos messzeségben. Ő meg belenőtt a földbe a botjával. Egy nő szaladt el mellette, sálba csavart lábassal.

– Reggel óta étel nélkül vannak! – kiáltotta a fiú felé.

Apa bement egy kapualjba a karszalagosokkal. Ezt nem ússza meg. A barikádra ételt visznek, meleg levest, az ember leül a kőre, és kap a levesből.

– Én vittem be a menzára.

A front eltűnt, és ők ketten apával megint egy kihalt utcán mentek. Apa az egyik karszalagosról beszélt, akit valamikor bevitt az egyetem menzájára. – Én alapítottam a menzát, csak később kivették a kezemből.

– Te alapítottad! – A fiú a falhoz dőlt, nem, ezt nem lehet tovább…

– Lényegtelen. – Apa felvonta vállát.

A fiú a szürke falat nézte. Az ablak párkánya kilyukadt. Golyó fúrta át? Szegényes, elhagyatott volt ez a lyukas ablakpárkány. Az ablak meg nyitva, mintha a lakó szellőztetne, mintha odabent azt mondta volna valaki: menjetek ki a konyhába, kereszthuzatot csinálok.

– Nem tudom, miről beszélsz.

A vasúti aluljárón vonultak át.

Apa megállt, az egyik vasoszlophoz dőlt, mintha szivarra akarna gyújtani. – Igazán nem tudom, miről beszélsz.

– Nagyon is jól tudod. – A fiú közelebb lépett hozzá. Úgy érezte, hogy végig az egész úton erről beszélt, hogy nem is tud másról beszélni. – Vagy talán nem volt fönn nálad abban a szállodában?

Apa vállat vont, és most csakugyan szivarra gyújtott. Elmerengve nézte a füstkarikákat. – Nem, azt nem mondom.

– A szülei kidobtak, éppen miattad, mert akinek ilyen apja van… ő se akart velem találkozni. – Elakadt, maga elé meredt. – Egy ideig még találkoztunk, aztán egyszerre vége volt. Keress valaki mást, aki levágja a körmödet, mondta, és nem jött fel többet.

– Még mindig nem tudod levágni?

– Hagyd ezt a hülyeséget! – Úgy járkált apa körül, mintha oda akarná kötözni az oszlophoz.

– Nem szeretett veled lefeküdni. – Apa elmozdult az oszloptól, megigazította a fiú kezében a botot.

– És veled igen?! – A fiú arrább ugrott. Egy biciklista suhant el mellette. Utánanézett. A biciklista nem jött ki az aluljáróból, eltűnt, szétoszlott a homályban.

A fiú megint az apja körül keringett, és mondta, mondta a magáét. – Filmhez viszed! Azt ígérted, hogy beviszed a filmhez, de hát milyen filmhez…

– Produkcióm indult.

– Neked!…

Az alagút megrázkódott. Tehergépkocsi húzott el fáradtan, sárosan.

Apa egy mozdulatot tett, mintha meg akarná állítani a kocsit, hogy fölkapaszkodjon, majd azt mondta: – Nem tudtál neki örömet szerezni.

– Mert mindig rád kellett gondolnom! Hogy jössz, és pénzt kérsz, vagy valami mást, akárhol voltam, mindig utánam jöttél.

Kiabált, de nem hallotta a hangját.

A híd rázkódni kezdett, mintha odafent egy kocsikaraván vonulna át. Egy dübörgésben álltak. A fiú már végképp nem hallotta a hangját, ahogy megsüketülve kiabálta.

– Mit akarsz még tőlem?!

Egy szürke arc rohant el mellettük. – Repülők!

Zúgott a levegő, és ők ebben az időtlen zúgásban álltak.

– Gyerünk!

– Hagyjál!

A fiú fölemelte a botját.

Apa elkapta oldalról, átnyalábolta. A másik oldalról meg mintha valaki más fogta volna. Talán többen is vitték, ahogy átrohantak az aluljárón.

Nagy, üres terem.

A fiú egy húzatlan kórházi ágyon feküdt. A párnába fúrta a fejét. Nem akart fölnézni, nem akarta hallani azt a hangot.

– Mindjárt hozok levest, már elintéztem a konyhán.

Séta közben

Ha megkapaszkodhatnának valahol, ha lenne egy hely, ahol megkapaszkodhatnának! De nem, mindig tovább kell menni. Amikor Szabó Kálmánt behozták, akkor még itt voltak az Intézetben. Nem mintha a tanárnő egy percig is bízott volna ebben, vagy azok, akik a padban lapultak. De mégis: egy osztály padokkal, katedrával, szekrénnyel, térképekkel.

A tanárnő vörösesbarna kontyát igazgatta, és kinézett a kertre. Szabó Kálmán a dobogó szélén állt. Úgy dobálta a karját, mint egy színész. A hangja náthás volt. Náthás és sértődött.

– Nem történt volna semmi, tanárnő kérem, ha az anyám rendesen ad pénzt.

A tanárnő a fiúra nézett, és azt gondolta: meg akar hatni. Az egész fiú ilyen. Lágy, barna arc, hullámos haj. Szívdöglesztő. Most arra vár, hogy megértően bólintsak, hogy kérdezzek valamit.

Semmit se kérdezett. – Hátul, a terem mélyében, a padot reccsentették. Shober recsegteti a padot. Shober és Tulipán.

– Mégse lehet, hogy az embernek soha ne legyen egy fillérje se! – Szabó Kálmán az osztály felé fordult, mintha onnan várt volna segítséget. – Amíg apa élt, mindig volt pénzem, apának soha eszébe nem jutott volna, hogy elszedje tőlem. Anyám az utolsó fillért is elvette.

A tanárnő hátradűtötte a fejét. Mintha most már igazán rá akarna szólni Shoberra, hogy ne emelgesse a padot. Aztán mégis azt mondta:

– Verekedtetek. Egyszer késsel támadtál apádra.

A fiú majdnem lelépett a katedra széléről. Kicsit megbillent. Aztán egyik lábát a másik elé rakta, mintha egyensúlyozni akarná magát. Szemöldökét összehúzta.

– Téved a tanárnő. – Közelebb jött, és megint az a bocsánatkérő mosoly volt az arcán. – Tévedni tetszik. Az egy nő miatt volt, akit apa felhozott. – Megfogta az asztal szélét. – Akkor hozta fel, amikor anyám is otthon volt. – Előrehajolt, bólogatott.

A recsegés elhalt. Egy zöldesszürke arc hátul fölemelkedett a padból.

– Nem kell akadékoskodni. Ha hazavitte a nőt – hát akkor hazavitte.

Szabó Kálmán megfordult, akárcsak le akarna rohanni a padok közé.

– Maradj csöndben, Shober – mondta a tanárnő. – Senki se kérdezett.

Shober vállat vont, és visszacsúszott a padba. Dióhéjat illesztett a jobb szemébe, mint egy monoklit. Arca megnyúlt, ahogy előrehajolt. – Halljuk a fejleményeket. – Kezét száraz, hivatalos mozdulattal összedörzsölte. – A kedves papa felvitt egy nőt.

Szabó Kálmán hol a tanárnőre nézett, hol Shoberra.

A tanárnő nem figyelmeztette Shobert. Most egy darabig úgyse lesz vele baj. Shober ebben a pillanatban államügyész, és a méltósága nem engedi, hogy lármázzon. Különben pedig előbb-utóbb úgyis összeverekedik majd Szabó Kálmánnal. Shober éjjel a hálóteremben megáll az új fiú ágya előtt, és vizet csorgat egyik pohárból a másikba. Mellette Tulipán és a többiek, és várják, hogy az új fiú álmában… Szabó Kálmán ezért agyonveri Shobert. Nem veri agyon. A többiek mind Shober oldalán vannak. Velük is ezt csinálta, amikor idekerültek az Intézetbe.

Nyílt az ajtó, és megjelent egy kopasz fej. A fiúk felálltak, de inkább mintha a padok emelkedtek volna. Valaki félhangon dúdolta. „Tengerész, ó, szívem, tengerész – hagyd a tengert, légy kicsit merész…”

A férfi egy pillanatra oldalt fordult, aztán jött tovább a katedra felé. Ujjával végigsimított kopasz fején, de úgy, mintha sűrű hajtömeget gereblyézne.

Csak ne magyarázzon semmit, gondolta a tanárnő. Csak kezdje mindjárt azzal, hogy mennünk kell. – Legszívesebben máris felvette volna a kabátját, hogy elinduljon a fiúkkal.

– Üdvözlöm – mondta a férfi.

– Üdvözlöm, igazgató úr. – A tanárnő felállt. Most hárman álltak a katedrán, az igazgató és Szabó Kálmán.

– Leléphetsz, apa – hallatszott a teremből.

Az igazgató arca megrándult, de nem fordult hátra. Szabó Kálmán felé intett a fejével.

– Hogy boldogul vele?

– Beszélgetünk. – A tanárnő a fogasra nézett, a kabátjára.

– Beszélgetnek, persze – bólintott az igazgató. – Nehéz eset. Az őrszobán is alig tudtak belőle valamit kiszedni.

Megreccsent a deszka, a fiú közelebb lépett.

– Nem tudja, mi van az anyámmal?

– Nem tennéd hozzá, hogy igazgató úr? – Az igazgató a fiúhoz fordult. – Nem, még nem telefonáltak a kórházból. Szabó Kálmán az igazgató körül keringett. – Vagy inkább nem akarja megmondani.

– Kérem – és ez már a tanárnőnek szól. – Csabai osztálya visszajön… és mivel… de hiszen ismeri, a régi nóta, nincs elég tantermünk! De az idő igazán nem rossz, és ebédig járhatnánk egyet. – Majd megint Szabó Kálmánhoz. – Nem lenne semmi értelme, hogy megszökjél. – Aztán amikor a fiú lement, hogy felvegye a kabátját: – Ne féljen, Magduska, nem kell vele sokáig bajlódni. Javítóba kerül. Csúnyán elintézte az anyját. Három szúrás.

A teremben felbomlott a rend. Öltözködtek. Shober kabátujja a katedra alatt lebegett.

– Három szúrás anyucinak! – Shober az igazgatóra nézett és csettintett. Aztán, ahogy magára kapta a kabátját: – Az én ügyemet mikor tárgyalják?

A férfi nem felelt. Átadott egy kulcsot a tanárnőnek.

– Tessék, Magduska. Elintéztem, hogy bemehetnek a cukrászdába. – Az igazgató végigkísérte őket az Intézet kertjén, a törpefenyők között. Akárcsak egy házigazda, aki már végre meg akar szabadulni a vendégeitől.

– A kis Kati?

– Óvodában.

– Nehéz így, apa nélkül. – Az igazgató felsóhajtott. – Maga valóságos hős, Magduska.

A tanárnő úgy oldalról ránézett, mintha azt mondaná: – Inkább arról beszélj, mikor lesz már elég tanterem!

Az igazgató utánuk integetett a kapuból, és már igazán nem lehetett tudni visszaengedi-e őket még valaha.

Enyhén lejtős úton vonultak fölfelé egy hosszú, barna kerítés mellett. Az út havas, akár a kerítés teteje. Befagyott pocsolyák.

Shober és Tulipán megfogták egymás kezét, pörögni kezdtek egy jéglapon. – Asszonyom – hajlongott Shober –, ha megengedi… – A két fiú keringett, pörgött egymás körül.

– Ha az anyám nem lett volna olyan kicsinyes. – Szabó Kálmán feltűrte kabátgallérját. – Higgye el, tanárnő kérem, minden azon múlott. – Elhallgatott. Oldalról az asszonyra nézett. – És most az öreg javítóba dug azért, mert nem mondtam neki, hogy igazgató úr?

– Nem, nem hinném – bólintott a tanárnő. Eszébe jutott egy levél, amit onnan bentről csempésztek ki. „A javítósgyerek élete éjjel kezdődik.”

– Ha süteményt hozott az apám, akkor azért zörgött, hogy miért dobálja a pénzt, ha meg nem hozott semmit, akkor az volt a baj, hogy nem figyelmes, hát most tessék megmondani, tanárnő kérem!

A tanárnő megállt az út szélén. Megvárta, amíg a fiúk elvonulnak mellette, amíg párosával elvonulnak, Sherman, Kocsis, Takács, Borbás és a többiek. A sor vége lemaradt. Shober és Tulipán talán már beültek egy moziba, mint múltkor a múzeumlátogatásnál.

De nem. Már itt volt Shober, és itt volt Tulipán.

A tanárnő beállt a sor végére, aztán oldalt ment, mint egy félretaposott cipő, majd megint elöl. Így keringtek egymás körül.

A cukrászda a végállomásnál már régen nem volt cukrászda. Fönt még látni lehetett a régi cégtáblát. – Kroll Gusztáv cukrászdája. – Elmosódott, fakósárga betűk. Hólé csurgott rajtuk végig, hólé meg eső. A homályos ablakban papundeklitábla. Azon nagy betűkkel: – Álom és alvás. – Domokos Béla előadása. – Olykor előadásokat tartottak a cukrászdában, meg vetítéseket.

A tanárnő kinyitotta az ajtót. A teremben már hallani lehetett a padló recsegését, ahogy a gyerekek beözönlöttek. Szólni nem szóltak. Csak a padló recsegett, mintha egerek futottak volna szét a teremben.

Elöl asztal, vázával, üres vizespohárral. Itt ülhetett Domokos Béla író.

A gyerekek a fal mellett ültek a széken, lábukkal harangoztak. A pálcavékony lábak mintha a terem sötétségét kevernék. – És akkor valaki kissé éneklő hangon azt mondta:

– Tanárnő megígérte, hogy elmondja a Rajna kincsét.

Ez a Sherman. Mindig azt szeretné, ha mesélnék. – A tanárnő az ablaknál állt, kibámult az üres buszokra. Távolabb a temető. – Shoberék egyszer egy üres kriptában ultiztak. Vigyorogva integettek fölfelé a lapokkal, amikor végre rájuk akadtam. Akkor már mégis jobb a cukrászda.

– Naaa… Shooober!… – Hallatszott egy elnyújtott hang.

A tanárnő fölgyújtotta a villanyt. A széket kiemelte az asztal mögül, és odaült a gyerekek elé. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, Shober felállt a helyéről, és kivitt egy fényképet.

– Tessék megnézni, kihez hasonlít. – A tenyerén tartotta a képet, és közben a tanárnőt nézte. Aztán azt a halásznadrágos nőt, aki csípőre tett kézzel állt a tengerparton, majd megint a tanárnőt. – Tisztára a tanárnő.

Az egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ülj vissza a helyedre. – Az igazgató azt mondaná, vágjam pofon, vagy legalábbis vegyem el a képet.

Shober a tanárnő mellett állt, és közben a fiúk felé fordult. Felhúzta vállát, karját széttárta, mintha azt mondaná. „Mit akar ez a nő? Talán nem is jó neki Monica Becker?”

– Kotródj! – Szabó Kálmán elkapta Shober karját.

– Na, na! – Shober hátracsavarodott.

A tanárnő felállt, megfogta Szabó Kálmán vállát.

– Ereszd el. Te pedig, Shober, menj a helyedre.

Shober vissza-visszanézett, ahogy helyre ment. A képet pöckölte, és közben Szabó Kálmánt nézte.

Éjjel megpokrócozzák az új fiút – gondolta a nő. – Lefogják, és belenyírnak a hajába. És ha majd javítóba kerül? „A javítósgyerek élete éjjel kezdődik, akkor magukra maradnak a fiúk, nincs senki más, csak mi magunk, és akkor elkezdődik a szórakozás.” Így írta az a fiú onnan bentről.

– Azt azért nem szerettem, hogy apám akkor hozott fel nőket, amikor anyám otthon volt.

Szabó Kálmán és a tanárnő egymás mellett ültek. A többiek valamivel távolabb.

Szabó Kálmán másnap azzal kezdte.

– Nincs ingyen cirkusz.

Megint úton voltak. A cukrászdában valami vetítés volt, így aztán az osztály lefelé vonult a hegyoldalon. Szabó Kálmán egy kavicsot rugdalt a tanárnő mellett.

– Mire kíváncsi? Mondja meg, mire kíváncsi?

Nyoma se volt benne a tegnapi lágyságnak. Mi ez? Új módszer? Így akar valamit elérni? Vagy éjjel történt vele valami? Shoberék megverték?

– Menjünk a Híradó Moziba – mondta hátul Shober. – Hallod-e, Tulipán, téged talán nem érdekel az úszónők olimpiai edzése?

Tegnap, amikor Katit megfürdettem, azt a levelet kerestem, amit a javítóból küldtek. Nem találtam sehol. Miért kerestem? Mit akartam ezzel?

– Hajaj – hallatszott hátulról Shober hangja –, igazán lehetne már mozija az Intézetnek!

Átmentek a hídon. Hosszú, fekete vonalban mentek át a hídon. Shober a Duna fölött röpködő sirályokat nézte.

– Légy szíves, ne mássz föl a korlátra.

Shober egy cseppet se csodálkozott, hogy megfogják a gallérját és leemelik.

Ahogy átértek a hídon, mindenki perecet ropogtatott. Shober odatartotta a perecét a tanárnőnek.

– Csak tessék törni belőle.

Beültek a Híradó Moziba. Ahogy sötét lett, a tanárnő úgy érezte, mindenki eltűnt mellőle. De az is lehet, hogy Shober még itt ül, az is lehet, hogy Shober még nem kezdett ki a cukorkáslánnyal.

– Apa szeretett moziba járni. – Szabó Kálmán a tanárnő mellett ült. – Apa mindenhova szeretett járni.

– Hagyjuk a családfát. – Shober előrehajolt a hátsó sorból.

Mozi után megint az utca. Szűk, vágott kis mellékutcák, kopár terekkel.

– Mikor küldtek el az üzemből? – kérdezte a tanárnő. Ő ment elöl Szabó Kálmánnal, mögöttük a többiek.

A tanárnő egy pillanatra megállt. Nem, most ne is forduljon hátra! Shober és Tulipán már régen eltűntek, befutottak egy kapualjba vagy egy cukorkaboltba.

A tanárnő mozdulatlanul állt, várta, hogy elmenjenek előtte az arcok. Hársi, Borbás, Kocsis, Sherman, Tulipán, Shober…

Körbesétáltak egy téren. Shober fölmászott egy ócska szoborra. Két kezét mereven eltartotta, mintha a következő percben széles sugárban lövellné föl a vizet.

– Nem volt velem semmi baj a Lampartnál. – Szabó Kálmán egy pad háta mögött állt. Megfogta a pad támláját, lovaglóütésbe helyezkedett. – De anyám mindig bement sírni, hogy nem adok haza pénzt. – Leugrott a padról. – Miért kellett ezt?

Havas eső kezdett esni, és ők megindultak.

– Se hó, se eső! – Shober meggörnyedve baktatott a tanárnő mellett. Gondterhelt arcot vágott, ahogy megkérdezte: – Miért nem a Csabaiékat küldik sétálni? Vagy a Berta tanár úr osztályát? – A nő felé pislogott, és megértően bólintott. – Persze, mert a tanárnő a legfiatalabb! – Lemaradt, és már megint a sor végén volt Tulipánnal.

Egyre erősebben esett, szürke rongycsomók hulltak alá az égből. Bevonultak a remízbe. Üres villamosok az üvegtető alatt.

– Mégse ázhatunk agyon – mondta a tanárnő egy ellenőrnek. – Különben is vigyázok, ne féljen, kérem.

– Ne féljen, kérem – ismételte Shober. A tanárnő és az ellenőr között állt. Széttárta a karját, bólogatott. Aztán fölmászott egy kocsira.

Térd a térd mellett, ahogy a tanárnő és Szabó Kálmán egymás mellett ültek a villamos padján. A kocsi csak kintről kapott fényt. A homályos ablakból egy másik villamost lehetett látni, harmadikat, negyediket.

– Idejönnek meghalni a villamosok.

A tanárnő fölnézett. Shober állt előtte.

– Idejön meghalni a huszonhatos meg a hatvanhetes. – Shober rándított egyet a vállán, továbblépett.

– Egyszer a Rózsába is utánam jött – mondta Szabó Kálmán.

– Miféle Rózsába?

– Mulató. Még nem tetszett ott lenni? Egy kislánnyal voltam, és az anyám megtudta, hogy odamegyek. – A fiú elhallgatott. – De hogy tudhatta meg? Az biztos, hogy utánam jött, és leült az asztalunkhoz.

– Szabad a jegyeket? – Shober állt előttük. Shober láthatatlan lyukasztójával láthatatlan jegyeket lyukasztott.

– Csak költekezz, csak hadd lássa az anyád, hogy milyen gavallér vagy.

– Nem, kérem, ez a jegy már nem érvényes.

Valaki csöngetett elöl. A többi villamosban is megszólaltak a csengők. Sovány, fekete alakok futkostak az ablakok mögött, és a remíz megtelt csengetéssel.

– Mind elindulnak a kocsik – bólintott Shober. – A huszonhatos meg a hatvanhetes.

Amikor már kint, voltak az utcán, a tanárnő megfogta Shober vállát.

– Te kezdted?

Egy kopaszra nyírt fej Shober mellett.

– Te voltál, Tulipán?

A fiú fölnézett rá. Fejét behúzta, mint aki pofont vár.

A tanárnő elfordult. Csak ne bőgjek, csak legalább előttük ne bőgjem el magam.

– Azért annak az ellenőrnek vagy kicsodának – mondta Shober – nem lett volna szabad úgy beszélnie a tanárnővel.

A tanárnő keze nem mozdult. Nem volt erő a kezében. Később, ahogy egy üres telek körül keringtek, a zsebébe nyúlt. Sport-szeletet húzott elő. Ki tette a zsebébe?

Egy kirakat előtt állt, és a harisnyákat nézte. Az üvegben fölmerült egy arc.

– Harisnyát akartam venni a kislánynak – mondta Szabó Kálmán –, de az anyám botrányt csapott az utcán.

– Gyerünk.

Ahogy beérték a sort, Shober rájuk mosolygott.

– Igaz, hogy a tanárnő férje repülőtiszt volt? És igaz, hogy a tanárnő férje virágot szórt a repcsiről a tanárnőre?

– Virágeső! – fuvolázott Tulipán.

Shober oldalba bökte Tulipánt.

– Hát nem olyan, mint Monica Becker?

– Shober!

– Jó, jó – morgott Shober –, azért, mert nem vagyok olyan szép, mint az új fiú.

Tulipán a tenyerével végigdörzsölte kopasz fejét. – Sose tud kinőni a hajam. Mindig lenyírják.

– Büntetésből – bólintott Shober. – Ahogy a hídon voltak, hátranézett. – Jönnek a fiatalok.

– Shober, ha fölérünk, jelentkezel!

– Igenis, tanárnő kérem.

– Tulipán, te is! – Egyszerre megdühödött, végig tudta volna pofozni az egész társaságot. Nevetnek, pukkadoznak a nevetéstől. Még jó, hogy nem másztak rá a remízben, még köszönje meg nekik. Vagy amikor egyszer ott ültek abban az üres kórteremben. Az elhagyott szoba közepén egy halom lepedő. A fiúk a matracokon ültek, és őt nézték. Vagy Shober már a férje? Tulipán?

Átvonultak a hídon. A kabátszárnyak lengtek, ahogy ment az osztály.

Az igazgató az Intézet előtt várta őket. A tanárnő előrement, mintha egyedül jött volna fel az úton. Ott álltak a kerítésnél.

– A gyerek anyja meghalt a kórházban. – Ennyit mondott az igazgató.

A tanárnő látta, hogy Szabó Kálmán kilép a sorból. Az igazgatóra néz, milyen fényes a tekintete! Az megfogja a karját. – Várnak az irodában.

– Ne engedjék! – A tanárnő előrehajolt. – Ne engedjék oda!

A fiú és az igazgató már beléptek a kapun, de most mind a ketten visszafordultak. A fiú az igazgatóra bámult, aztán a tanárnőre, aki ott kint állt a kerítésnél.

Az igazgató odajött a rácshoz, mereven oldalt tartotta a fejét.

– Miket beszél! – mondta végül. – Miféle levélről? És hogy ott végképp tönkremegy? A javítóban? Ugyan, Magduska! – fejét csóválta, mosolygott.

Szabó Kálmán perdült egyet a sarkán, mint aki már nagyon unja a dolgot.

Az igazgató hátralépett. – Sétáljanak egyet, Magduska. Nem fog ártani.

A tanárnő a rácsnál állt. Felállt a kőre, és belekapaszkodott a rácsba. Kiáltani már nem tudott. Nézte, ahogy azok ketten végigmennek a kerti úton. Aztán megfogták a karját és leemelték. Jobbról Shober, balról Tulipán.

Elindultak, úton voltak megint. A tanárnő középen, jobbról Shober, balról Tulipán. Mögöttük a többiek, egymáshoz tapadva, egymást taposva, lökdösve.

– Monica Becker az izraeli hadseregből került a filmhez – mondta Shober.

Filmezés, kapualj

– A Balla Ica benne van?

– Benne van.

– A Lóránt Oszkár benne van?

– Benne van.

– A Nánási Györgyi?

– Az nincs benne.

Már nem is tudta, mióta állt itt ebben a kapualjban. És azt se tudta, hogy ez az öregasszony mióta áll előtte, tejesüveggel a kezében. – Az meg szörnyülködve ingatta a fejét.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy a Nánási Györgyi nem játszik ebben a filmben?

– Nem játszik. – A lány lehunyta a szemét, mint aki visszazuhan az alvásba. Talán el is aludt volna, de akkor megint az a poros hang…

– …és maga a rendező?

A lány megrázta a fejét, kinyújtotta a karját és ásított. – Nem, én csak berendező vagyok. Kellékes. – Elvakkantotta magát. Aztán elhallgatott, mint akit nagyon meglepett ez a nevetés. Valósággal dühbe gurult. Mi a csudának röhécsel, amikor majd elalszik, és ez a hideg!… Köd és hideg.

Égett a szeme, a szemhéja pedig olyan súlyos volt. Egy roskadt fotel volt mellette, de nem ült le. Ha leül, elalszik, és akkor elvihetik innen ezeket a holmikat.

Ó, ezek a holmik! A fotel, az üres kalitka, a szekrény, a lovaglócsizma… Egyszer majd elfogadják a filmet, amit ketten írnak Robival, és akkor többé nem kell így hajnalban ácsorogni. Csakhogy a Robi egy hete semmit se csinál, pedig neki kell megírni azt a részt, ahol a kisfiút magához veszi a vasutas. Robi ismer vasutasokat, tudja, hogy beszélnek. Robi valami vizsgáról beszélt, hogy arra készül.

– Mit mond, hogy múltkor a Keleti pályaudvarnál? – Az öregasszony közelebb hajolt a lányhoz. – És akkor is ilyen korán?

– Még korábban, és még kutya is volt.

– Kutya? – Az öregasszony a tejesüvegre bámult, majd váratlanul megkérdezte. – A Nánási Györgyinek orvos a férje?

– Nem tudom.

– Nem tudja?

A lány arra gondolt, hogy mégiscsak leül, legfeljebb elalszik. De nem ült le. A szürkésfehér üveget nézte. Nem fogadják el ezt az üveget, visszaküldik a nénivel együtt: tessék, mossa ki! Vagy lehet, hogy így szokták meg az üveget is, a nénit is. Rejtett kamerával kell felvenni a filmet, legalábbis az utcai jeleneteket. Hangok lesznek benne, hangok meg arcok, de néha nem az beszél, akit látni lehet, amikor például a kisfiú menekül, és mindenféle hangokat hall az utcán…

– A szoba rendben van.

Fekete télikabátos férfi állt a lány előtt. A gallért fölhajtotta, és mintha csak úgy pizsamára kapta volna fel a kabátot. Szakszerű hangon magyarázott.

– Nem lesz semmi fennakadás, a Vince bácsi a múltkor is meg volt elégedve.

Vince bácsi, miféle Vince bácsi? És mit akar ez az alak a szobával?

Az meg már a tejesüveghez fordult. – Jellegzetes pesti szoba, az ilyesmi nagyon emeli a filmet.

– Maguknál fognak filmezni? – A néni elképedve ingatta a fejét.

A lány érezte, hogy közbe kéne szólni, de hallgatott. A férfi hangja különben is olyan zsibbasztó volt. Már nem valami fiatal, de van valami vonzija.

– Megfázik. – A férfi a fejét csóválta. – Ez a ronda, huzatos kapualj…

Már többen álltak körülötte. Egy fiú iskolatáskával a hóna alatt ledobta magát a fotelba, kinyújtózott. A télikabátos férfi egyetlen mozdulattal fölrántotta.

– Te kannibál! – Majd a lány felé: – Semmit se tisztelnek.

A lány nem is mert hátranézni. Úgy érezte, hogy már többen ülnek a fotelban. Valaki mintha a szekrény ajtaját nyikorgatta volna.

– Az én szobám – mondta az öregasszony a tejesüveg mögül. – Miért nem nézik meg az én szobámat?

Egy sovány, égő szemű nő: – Igaz, hogy bezárják a kaput?

– Bezárják – bólintott a télikabátos. – Jó lesz sietni azzal a bevásárlással. – A lányra hunyorított, mint egy beavatott.

Nyikorgott a szekrényajtó.

A lány megfordult.

A férfi egy borzas kölyköt emelt ki a szekrényből. A fenekére ütött, és előrependerítette.

– A szekrény akár lent is maradhat, hiszen nálunk is…

– Utcai felvételhez kell.

– Aha. – A férfi az állára tette a mutatóujját. – Utcai felvételhez.

Megmozdult a kapualj. Akárcsak vakolat potyogna a falról.

– Ez a szekrény… az utcán?

– Valaki belebújik. – Elakadt. Micsoda hülyeség! Talán még némafilmben se csináltak ilyet. Nem, hát a Várnai Pipi nálam nem fog rendezni! Nálam?! Mikor lesz nekem filmem? Miért, ha a Robi ezt most megírja…

– Mi a film címe?

– A ló elmegy az ablak előtt.

– Ló is szerepel benne?

– Nem, csak beszélnek róla.

– Beszélnek róla…

A kapualj újabb és újabb alakokat bocsátott ki magából. Odafent is megmozdult a ház. Akárcsak végig állnának a lépcsőkön. Kinyílik egy ajtó, és egy nő kiszól. – Az udvar is benne lesz a filmben? – Öreg bácsi lent áll az udvaron, a porolórúd mellett. Sálban, füles sapkában áll a nyirkos udvaron. – Komoly pénzt kap, papa.

A lány megborzongott. Fölemelte a termoszt a fotel mellől, lecsavarta a kupakját.

– Tea? – kérdezte a télikabátos.

És most mind nézték, ahogy teát iszik. Ő meg úgy fogta a termoszt, mint az egyetlen ismerősét. Bárcsak itt volna Robi vagy akárki…

– Van nálam odafent erősebb is – mondta a télikabátos.

A lány visszacsavarta a kupakot, és megrázta a fejét.

– A Kádas Stefi férje lőtt rá arra a futballistára? – kérdezte valaki a kapualjból.

Nem kellett válaszolnia, máris rávágták.

– Az a Horváth Magda férje volt, és mi az, hogy agyonlőtte?

– Én nem azt mondtam, hogy agyonlőtte…

– A szüleinél lakik? – A télikabátos közelhajolt a lányhoz.

– Alig látom őket. – Nézte azt az öreg lóarcot, és valahogy mindent elmondott. Hogy anya újra férjhez ment egy fiatalemberhez, jóval fiatalabb, mint anya… és anya nagyon féltékeny arra az alakra, pedig hát!…

– Értem – bólintott a férfi. Majd kissé meghökkenve. – Spájzban lakik?

– Olyan spájzfélében.

– Spájzfélében! – A férfi hümmögött, aztán odalépett egy kövér nőhöz, és arról beszélt, hogy az ő fia már több filmben is szerepelt. Igaz, csak mint statiszta.

A lány megigazította a kalitkát. „Mi a csudának kellett kipakolni ezeket a családi dolgokat?!”

– Nézzék meg a szobámat – ismételte makacsul az öregasszony a tejesüveg mögül.

– Miért éppen a magáét?!

– Amikor hozzánk is feljöhetnek.

A lány meg valósággal beékelődött a sarokba a szekrény előtt. Még mindig arra gondolt, hogy minek mondta el az anyját meg azt a férfit, a kóblit, ahol lakik…

– Magánál kell föliratkozni? – kérdezte az égő szemű nő.

– Nálam? Mire?

– Statisztálásra. A mai napom szabad. – Mintha egyébként rettenetesen el lenne foglalva.

– Mennyit fizetnek egy napért?

– Gyereknek mennyit fizetnek?

– Gyereknek miért csak a felét?

Megint a termosz után nyúlt. Elek Jutkáékat egyszer betemette a hó, amikor híradóztak, de talán még az is jobb lehetett.

– A statisztálást más intézi – mondta a télikabátos férfi. A lányhoz fordult, mint egy családtag. – Ismeri a fiamat?

A fejét rázta, hogy nem ismeri.

– Pedig a Vince bácsi nem is forgat nélküle. „Itt a kis Vajda? Akkor indulhatunk.” Ő egy színfolt. A fiam. – Aztán megint elfordult, és a Ben Hurról magyarázott valamit a többieknek. – Tudják, abban van az a híres kocsiverseny, és azt úgy vették fel…

– A fia tartja el. – Az égő szemű nő szorosan a lány mellett állt. – Soha életében nem dolgozott.

– Mindenkinek tartozik a házban – mondta az öregasszony. De ez már egy másik öregasszony volt és egy másik tejesüveg. Hirtelen a lányra pillantott. – Zöld nadrágja van.

A lány is végignézett a fekete-zöld kockás nadrágján.

– Na és?! – A télikabátos rándított egyet a vállán. – Mikor hordjon ilyet?

– Én nem venném fel! Nincs az a pénz.

– Hallja! A maga korában…

– Fiatalok hordhatják.

– Meg akinek magas az alakja.

– De ez nem magas.

– Sakkozni lehetne rajta.

Sakkozzanak! – gondolta a lány. – Bánom is én, sakkozzanak, csak már ne bámuljanak úgy.

– Az udvarra néz a szoba – mondta csöndesen a télikabátos. – Igazi pesti udvar, egyszóval éppen olyan, mint amilyen maguknak megfelel.

A lány megint elzsibbadt ettől a hangtól. Álmos mosollyal bólintott, aztán egyszerre csak azt mondta:

– Nem lesz belső felvétel.

– Nem lesz? – A férfi tekintete elszűkült.

– Csak egy. Abban a sarokházban.

Mindnyájan arra fordultak. Éppen csak a ház fekete vonalát lehetett látni.

– És ebben a házban semmi?

– Semmi.

Érezte, hogy ezt továbbadják egymásnak. A télikabátos férfi az öregasszonyoknak, azok megint tovább, és már odafent a szobákban is tudják, hogy semmi, de semmi nem lesz ebben a házban.

– Ide figyeljen! – A férfi lehelete az arcába csapódott. – Én nagyon jól tudom, hogy a Fonféder csinálta ezt az egészet. A Fonféder már a múltkor is nagyon furcsán viselkedett. De most kitekerem a nyakát! – Azzal megfordult, és berohant a házba.

A lány szédülten bámult utána.

– Szóval nálunk nem lesz semmi?

Úgy álltak előtte, mint egy fal. Az égő szemű nő meg a többiek.

– De azért a cuccát idehozza!

– Mit gondol, mi ez? Szeméttelep?!

„Kirámolnak innen, nekem ugranak és kirámolnak.”

Semmi se történt.

Ködös, nyúlós csönd.

A kihűlt utca csöndje, a kapualj csöndje.

A lány egy pillanatra Robival volt egy buszban, majd átszaladt a filmgyár udvarán. Majd, ahogy megrázta magát, és hunyorogva körülnézett, még mindig mintha álmodna.

Tejesüvegek vették körül. Fehér csuklyás tejesüvegek gyűrűje. Alámerültek, aztán megint felemelkedtek, de el nem mozdultak mellőle.