Erdélyi út (I)

Indultunk: augusztus 20-án este, Mészölyékkel.^* Hálókocsi; sokat nevetgéltünk, keveset aludtunk. Vám: semmi. A románok épp csak levétettek egy bőröndöt, s beletúrtak. – A Királyhágót, Csucsát elaludtuk, felébredtünk a Sebes-Körös völgyében. Szelíd, dunántúlias táj, csak a szénakazlakat karóra rakják. Ennyi a hegyvidéki. Kolozsvár környéke: kopár, elpusztult dombok, suvadás, suvadás. Lesem a Hóját (Áprily).

Érkeztünk: aug. 21-én, kedden reggel Kolozsvárra. Konflison (mellékutakon, hogy a főutat – a tanács bölcs rendelkezéséből – ne lepje lótrágya) Aliékhoz. Nincs otthon senki, szoba-konyha, zsúfoltság. Ez is kitelepített-otthon, Aliék eredeti lakását elvették. Ali narancslikőrt ás elő, ünnepeljük a megérkezést.

A ház (Mikes Kelemen u. 16.) udvarán rengeteg gyerek és ortodox zsidó feliratok. Valami héber egyházi település, talán imaház is. Megállapítjuk, hogy itt járt Ábel az országban.

Fáradtak, de ajzottak vagyunk – be a városba. Az utcasarkon fantasztikus oláh cigány rohan meg minket; vadgöndör szakáll, haj – vizet sose látott. Keleti rabló. Ordít, kérdez valamit, nem értjük. Felháborodva távozik. Átmegyünk a zöldségpiacon, sok kék paradicsom (padlizsán), dinnye, körtehalom, darázs, bűz – környékbeli magyar és román parasztok, népviselet, szenny. Balkán. A szőttespiac, sajnos, üres. Egy gyógyfüves ember megállít, magyarázza a szárított növényeit; kicsi, aszott, öregasszonyos. Előrángat egy agyonhasznált, vén könyvecskét: „Nézzétek csak, a tudósok is azt írják.” Ősi (XIX. sz. eleji) kis gyógyfüves könyvecske. Iringó, bojtorján.

A Fő tér. A templom első látásra is meghökkentő. Mennyi gótika! Hol van ez Magyarországon? Beülünk a vegetáriánus vendéglőbe (drága), fekete, citromlé. Meg is ebédelünk, persze hússal. Elég tiszta, vonzó hely – a hús (mint mindenütt) feltűnően olcsó, fele a hazainak. Boldogan fecsegünk, ez már Kolozsvár. Kilátni a Dómra, a római castrum tágasságú és formájú térre. Megtudom, hogy a Jósika-palota oszlopai alatt hosszában átmenni szerencsétlenséget jelent, főleg diáknak. Aznap minden tárgyból rosszul felel, vagy összevész az ideáljával.

Kis séta. Farkas utca, templom, kollégium. A kollégium botrányos állapotban. Nagyudvarára undorító új épületet húznak. (Áprily itt tanított.) Egy volt vendégfogadó falán tábla: itt szállt meg Petőfi a feleségével 47-ben, fáklyászene.

Könyvkereskedés: „Librãria noastrã”. Förtelmes, sokkal rosszabb, mint nálunk. Marxizmus, csúf kötésben. Magyar könyv – mint mindenütt – nevetségesen kevés, rossz.

Balázs egy boltíves udvaron elsírja magát, olyan gyönyörű. Hegyi lovakat simogatunk. Ali fölfedezi, hogy álurbánusok vagyunk.

A színház. Most román színház, a magyar színházat a Szamos partjára, az azelőtti nyári színkörbe telepítették. Persze a nagyszínházat is mi építettük, mint minden jelentőset 600 éve. Az itt-ott mégis épülő román házak „modern”-ek és silányak. Amit még összehoztak 30 év alatt, az főleg a görögkeleti bazilika – minden város minden főterére. Ez rendszerint nagyzási mániában szenved, teleterpeszkedi a teret, túlpuffad minden arányon. Stílusrontó mind a modernségük, mind a bazilikájuk. (Utólag hallom, hogy a görög katolikusokat egy rendelettel beszippantották a görögkeleti egyházba. Moszkvai pátriárka!)

A férfiak (Balázs-Miklós) elmennek a Budai Nagy Antal útra (azelőtt Honvéd utca) Nagy Miklóshoz, mi Alival haza. Közben megjött a család Vízaknáról, olyan, mintha nyolcvanan lennénk. Holtfáradtak vagyunk, kiszorítanak nekünk egy díványt – micsoda istenáldás! –, alszunk, főbe ütve. Arra ébredek, hogy Balázs is mellettem alszik, s egy Zoltika nevű kisfiú csiklandozza a talpát. Elhessentem a gyereket, ébredés, nyüzsgés, a család végtelen kedves, kezdődik az erdélyi szívesség. Ilyen nincs nálunk.

Alival szállót keresünk. Ő roppant csinos, sötétkékben és pirosban, pénzzel-bájjal bűvöli a hotelportásokat. (Baksis a bulletinban.) Hiába. Végre a Siestában megdöbbenésünkre Pándi Pált találjuk, mint ősvendéget, összeköltözik a barátjával, neki köszönhetjük a szobát. Csodálkozom: ugyan miért olyan szíves? Idegenben más az ember? Vagy „jobban állok”? Mindegy, van szoba. Boldogok vagyunk.

Este vacsora Aliéknál, hal, különös konzervek, új ízek. Miklós is alig tartja nyitva a szemét. Konflis, Siesta. Meleg zuhany. (Gondolom, az egyetlen kolozsvári szálloda, amelyben ilyesmi is van. Ennek megfelelő az ára is.)

Telefon Passuth Lászlónak, találkamegbeszélés másnapra. Séta Miklóssal a Szamos-partra.

Augusztus 22., szerda

Zuhog az eső. Rémület. Itt az ősz? Tegnap még fullasztott a hőség. Búsan zuhanyozunk. Jön Passuth, ragyog, fütyül az időre, elcipel a szomszéd házba, ismerőseihez. Krisztina egy kis nejlon esőköpenyt hajtogat, finom kámeaképe van, 19 éves, szomorú, hogy nem vették föl művészettörténet szakra az egyetemre. Pedagógus leszek, faggatom. Érdekelnek a korabeli fiatalok. Nem sok lehetőség van rá, Gidrányi (?), fiatal orvos, feleségéről mesél, aki színésznő a Magyar Színháznál (Krasznay Paula). Fényképek. Felkerekedünk. Bemegyünk a színházba. A lehúzott függöny mögött próba, Passuthot középre ültetik, faggatják a hazai viszonyokról. Szóba jön Illyés, Németh László, Čapek drámája stb. Passuth ügyesen, folyamatosan előad – elég kényes helyzet.

Mátyás szülőháza. A szomszédban ferences rendi (?) templom és klastrom – ez utóbbi most zeneiskola. Remek gót épület, folyosó, lépcsőház. Különleges, középkori (aszimmetrikus) ablakok, ablakkeretek. Kár, hogy a falat bevakolták. Ez mánia itt, minden szép követ „renoválnak”, úgy, hogy vakolják. Ettől még az igazi, az eredeti is hamisnak látszik. Passuth gót konyhát ígér, de annyi minden van, hogy megfeledkezik róla. Sajna, nem látunk gót konyhát. – Maga a szülőház. Épp nem engednek föl, kiülünk a kis kertbe. Olaszos négyszög, tisztesen ápolva, futtatott szőlő. A nap kibújik. Ülünk, s lihegünk a rohanástól. Gidrányi beszél, a kétméteres, szép, germán zsidó származású musz-élményeit meséli. Rémes. Amit politikailag mond, különös, látni, hogy másképp gondolkozik, mint mi – mintha a zsidóság itt külön nemzetiség volna. Ezt más élmények is erősítik később.

Főtér. Passuth mutogat, elemében van, boldog. Így jó várost járni – elvben. Sajnos nem részletez, rövid az idő. Megmutatja, hol lakott Hunyady Margit a fiával, s velük szemben Laczkó Aranka, ugyancsak a fiával. Kis színészfertály, egy kapubolt, görbe utca, egyemeletes finom házak. – Könyvkereskedés, szóba kerül a készülő kötetem (?), én kétkedő vagyok, Passuth örül, Gidrányi felragyog. Érdekes benne a kultúrvágy, könyveket ajánl s olcsó ebédelőhelyet. De el kell válnunk, megyünk a vegetáriánusba. Mészölyék nem jönnek, csak délután a szállóba, emiatt elmarad Passuthékkal az újabb találka. Nem is látjuk többet Erdélyben, hiába kutatjuk, csak cédulákat küldözünk egymásnak. Kár. – Történelmi regényét árulták itt, percek alatt elfogyott, Balázs A szebeni fiúkja nem jött át. Nem csoda.

Ebéd után ledőlünk, Miklós jön, pénzt hoz (komplikált ügyek), zuhanyoz. Megyünk cipőt venni. Jó, könnyű, Balázs végre tud járni, 150 lej. A 2-es autóbuszon Nagy Miklósékhoz. A mama, majd Tusa Lili. Baár-Madas. Lili soványabb és csinosabb, mint volt. Emlékcsomó. Meg kéne már írni a Baár-Madast. Emlékezünk Lili balettezésére, drukkjára (mindig gyűrte a kezét, falfehéren, felelés előtt), az én szemüvegemre s borzasságomra. Én emlékszem az emlékkönyvére is. („Nosztalgia”), de nem mondom, túl személyes. Miklós nevetségesen hasonlít a bátyjára, (Nagy Lászlóra), még a hangsúlya, szeme állása is ugyanaz. Csak kövérebb, s talán élénkebb szellemi érdeklődésű – Balázs szerint a kisebbségi helyzet intellektuelt csinált belőle. Meghívnak szombat estére, Jakó Zsigát és Kelemen Lajos bácsit ígérik történésznek. Balázs majd velük beszéli meg a Bethlen Miklós-kérdést.

Haza a szállóba, Mészölyékkel vacsora az Ursusban, ők csak egy mititeit esznek, s holtfáradtan, korán hazafutnak. Mi más szobába költözünk, kétágyas végre.

23., csütörtök

Mint kiderült, nagy román ünnep, a háborúból kiugrás napja. Már előző nap roppant tömeg, Kolozsvár olyan, mint egy román proletárváros. Feliratok: „Trãiascã Aug. 23.” (Éljen!) Sorbaállás, kevés a kenyér.

Intenzív népi demokratikus hangulat. Ablakunk alatt már reggel 6-kor gyülekeznek az emberek a felvonulásra – az persze csak 9-kor kezdődik. Zászlók, feliratok, kiabálás, alvatlan szemek – nagyon sajnálom őket. Ezek a szerencsétlenek is ugyanazt csinálják, amit mi.

Fél 7-kor kelünk, átpakolás, nagybőrönd a portáshoz, ki a vasútra. Gyalog persze, mert a busz – tekintettel a felvonulásra – nem jár. Különben is az autóbuszok! Nálunk Európa van ehhez képest. Mészölyék óriás csomaggal várnak, s irigyen nézik a kis celeculánkat. Baksissal első osztály. A büfében se kávé (alig van kávé, mikor kilója oly olcsó!), se tea, se tej – csak bor, méregdrágán. Álmosak vagyunk, de vihorászunk, a férfiak menetrendeznek. Nagy tudomány.

Bánffyhunyad. Elérjük a hajnali kisvasutat, mert az még reggel ötkor bedöglött, s fél 12-kor elindul velünk. Alszom a fapadon – jó alvókám van, szerencsére.

Kalotaszentkirály. Egybeépült Zentelkével. (Szómagyarázat: szent telek; kolostorbirtok volt.) Szembetűnően szép házak, kőalapon fából, magasak, módosak. „Ácsok” a szentkirályiak – mint mondják –, a kőrösfőiek faragók stb. Kérdezzük Viskyéket. Mondják, hogy gyengén vannak. Gere Jánosné őré (ez a csúfneve, mert nagyapja vasúti őr volt), behív az udvarára, hogy ott együk meg az ebédünket. Különben mindenkinek van csúfneve: Lovász István, L. I. bambó. L. I. lididánce stb. [Feljegyzés másutt.] Rengeteg egyforma név, a posta is csúfnévre kézbesít. Gere Jánosék: erdélyi szívesség. Mészölyék ott alusznak, kalotaszegi szoba, mennyezetes ágy. Kiteszik a lelküket. Baptisták. Baptista imakönyv. Versekkel. Az asszony minden mondatában: „Ha a Jóatya engedi…” Nemrég tértek át. Miért? Maguk mondják: gyenge a pap, nincs imadélután, összejövetel, egybetartás, s az pedig kell. (A pap: Polgár Gyula. Kőrösfőn nincs egy baptista se. Pap: Tőkés Tibor.) Eredetileg tiszta magyar református község, most már van néhány román család. A baptistáknak külön kis imaházuk van, hullámos vonalú parasztbarokk homlokzat. Bibliát kérnek (teljeset) Pestről. A fiú: Gere István, érettségizett, egy évet járt gépészmérnöki karon. Abbahagyta, nem bírják anyagilag. Érettségije: jeles, első féléve: jó rendű – mutatja a bizonyítványait. Vallásos, maga is ír baptista verseket, imákat. Alacsony, világos arcú (általában a kalotaszegiek inkább szőkék, mint barnák), zárkózott, csöppet kesernyés arc, 20 éves. Bivalyszekérrel hajt be az udvarba, micisapka. Szégyenlős, paraszti mosoly, nyugodt, egyenrangú beszédmód. A magatartása már értelmiségi. Kollektív gazdaság (tsz)? Az nincs a faluban, hál’ istennek, míg bírjuk a kezünket, bele nem megyünk. Rémtörténetek, mint a hazaiak. Van valami elsőfokú társulás, de az is döglődik.

A bivalyok gyönyörűek. Balázst azonnal lázba ejtik, másnap reggel egy kis bivalyborjúval cicázik az udvaron (Miklóssal egyetemben), rögtön látszik, hogy hasonlítanak. Balázs neve e perctől: bivolica. A hazai fajta szarvasmarhának külön neve van: piros tehén. Az a ritkább. „Állat”, „marha” – bivalyt jelent.

Megebédelünk a füvön, utána mi Viskyékhez megyünk. Süppedt, roskadt kúria, egyáltalán nem látszik rajta a hajdani mód. Mint egy omló parasztház, csak tágas. Az udvar: egy gyom. Kardos Ili a tornácon. Mondom a nevem: egymás nyakába esünk. Klári és Cica^* ma reggel utaztak el, Jóska meg ő – vendégként – vannak itthon. Ili tanítónő Szatmáron, nyaralni jár ide a nénjéhez. Most helyezték be Szatmárhegyről. Kidolgozott kéz, arc – mint egy parasztlány. Jön Visky Jóska. Most látom először. Görnyedt, ősz-szőke, vörös szélű kék a szeme; borostás, szemüveges. Vékony csontjain rongyos ruha fityeg. A szoba: vaksötét, a legyek miatt. Parasztszag. Plüssterítő az asztalon, riadtan kajtatnak hamutartó után. Gerendás mennyezet, két roskatag támlás dívány (gyermekkoromban, Pusztateremen láttam ilyet utoljára). Meghívnak vacsorára és alvásra (vacsorára Mészölyéket is) – bár ne kéne elfogadni! De nincs mit tenni.

Feldúlva vissza Geréékhez. Mészölyék a hátsó gyümölcsöskertben heverésznek, csodálatos gyep, félig moha. Itt lehetne írni! Kínálnak szilvával, jön a komaasszony, mondja, hogy ő tudta azt a verset, amit Ady itt írt. (A Kalota partján.) Megvan a hársfa is, ahol üldögélt. Kérjük, idézze. Az már nem megy. Elmeséli a májbaját, nézzük a kis dombos, édes-apró tájat, háttérben havasok. Kínálnak bivalytejjel, ordával. Geréné is látja, hogy el vagyunk keseredve Viskyék miatt. Tapintatosan vigasztal, mondja, hogy jó emberek voltak, de hát kulákok, most bizony szerencsétlenek. (Egy borbély Visky is van a faluban, éppen az ő – Viskyék – házába telepítették. Visky Jóska úgy hívja: „az udvari borbélyom”.)

Nézünk ruhákat. Elvisznek Tököliékhez. Tököliné szégyenkezve dicséri a lányát – még nincs otthon –, idős már (23 éves), és még nem ment férjhez, de ügyes, okos, DISZ-megbízott, a falu képviselője (?), a legszebb ruhái neki vannak. Sok az irigye. Csak szoknyája van 16. Megjön a lány, alacsony, fürge, kicsit gőgös – de boldogan mutogat. Gyönyörűségek. Hogy rakják ezt a szoknyát? (Ők úgy mondják: összeszedik.) Nincs az a finom pliszé, ami versenyezne vele. Alival elmondatjuk háromszor is, de nehéz elképzelni, hogy ezen a módon tartós maradjon. S mégis tart. Hímzett váll, mellény (elöl fűzős), párta gyöngyből, selyembojt, szalagok, szőrkendők. Muszujt már nem hordanak. Hoznak csizmát, férfiruhát. Fehér abaposztó (harisnyaanyag) fekete mintával. Fejedelmi. Alit meg engem felöltöztetnek, a férfiak a szűrt próbálják, összefut a szomszédság. Sajnos a fényképezőgép meg se moccan. Már Pesten is rossz volt. Tököli Annus rábeszél: jöjjünk vissza vasárnap, úrvacsora lesz, új kenyérrel, nagy felvonulás. Menjünk templomba viseletben. Csábos ajánlat – de szombat estére Nagy Miklósékhoz vagyunk híva Kolozsvárt. (Új kenyérre rózsaszín és fehér szoknyát hordanak a lányok. Új borra már vöröset, zöldet, sötétet – és így tovább. Minden évszakban mást.)

Másoknál is megcsodáljuk a ruhatárat, a hímzéseket (írásos, vagdalásos vagy szálán varrott, vagyis keresztöltés). Teljesen vegyes kézimunkatömeg: remek régimódi mellett „modern” falvédő: „Jó asszony a háznál – Isten áldás”, „Legszebb lány a magyar lány” – pocsékságok, unalmas száröltéssel. Ez nekik már jobban tetszik. Egy fiatalasszony az ágyát is gyári holmival takarja: „Újabb az úgy.” – Minden hiába. Gere Pistától kérdjük: ő látja-e a különbséget a régi javára. Cinkosan mosolyog, én látom, de ez már olyan úri dolog, tetszik tudni.

Esteledik. Vissza Viskyékhez. Gátfutás: minden kapuban hívogatnak: Tessék betérni egy cseppet, mutatok szalagot, pártát. Viskyéknél hat személyre terítve, petróleumlámpa, rántott csirke. (Reszketve esszük: talán az utolsó rántanivalót ölték le.) Ili egész délután sürgött a kedvünkért. Mészölyék hamar el, sötét van, Geréék lefeküsznek. Vacsora után kezdődik Ady. Sokszor járt itt, Visky Jóska apjánál, Bertukát is itt kérte meg. Mert Boncza Berta is rokon. Hogyhogy „is”? Jóska levezeti a családfát, kiderül, hogy Ady rokona vagyok. Idézik A Kalota partjánt, emlegetik a hársfát, a kuglizást, rengeteg adoma. S ami fő: levelezés. De hát hol van Ady levélváltása az öreg Viskyvel meg Bertuka levelei? Mért nem szedi elő? A papnál helyezte el egy nagy láda családi levéllel együtt, nehéz előásni. Könyörgünk, hogy legalább fotokópiát engedjenek csináltatni róluk. Nem örül. Járt itt két egyetemista is a múltkor – meséli –, de én elmentem hazulról, s a Kalota partján bujdokoltam fél napig, míg elmentek. Nem szívesen adom ki a kezemből, meg hogy románoknak adjam? Ha még a magyar Akadémiának, bár az is népi demokratikus. – Politizálás. Miből élnek? Erre hosszan hahotáznak: tudja Isten. Maradt vagy fél hold föld, abban krumpli, paszuly a ház körül, ő kapálja. De folyton fél, nem mer semmibe kezdeni, bár a Dunára nem vitték el. (Duna-csatornaépítés, mocsár, 40% halálozás.) Utólag azt halljuk, más rokontól, hogy Visky József lusta ember. Ő a „kallódó magyar birtokos”. Félelmes ez így közelről. 50 holdja volt, az itt nagyon sok. Rengeteg különc tudás, folyik belőle a történelem. Megborotválkozott, ép ruhát vett, és boldogan beszél, beszél. Adytól legjobban A halottak élént szereti, azt meg is mentette a könyvtárból. Kóst említi, Áprilyt. (Kis adoma.) Zsidózik, bár finoman. „Ha mi zsidók lettünk volna, bezzeg agyondicsérjük, s dicsekedtünk volna Adyval – de hát az nálunk nem szokás.” Egyetlen esetet említ, amikor az anyja éreztette, hogy tiszteli Adyt. (Kuglizóügy.) Jellemző. S őszintén csodálkozik rajta, hogy „Ady a zsidók karjába vetette magát”.

Az Ady-anekdotakör: a Boncza család terheltsége (Boncza Miklós erőszakossága, a várépítés, a nevelt lányát erőszakkal veszi feleségül, annak szerelme, a református pap, két koldustarisznyából egy koldusáltalvető, öngyilkossági kísérlet), Bertuka nyakassága, „már 14 éves korában elhatározta, hogy Adyné lesz, senki más”, Boncza halála (nem bocsát meg egy év letelte előtt); Ady lánykérése, kuglizás, későn kelés, Bertával döntögetik az asztalokat – hó-rukk! –; a vers születése. – Kéne látni a levelezést! – A dugdosott pálinka. (Weöres Sanyi.) A „tenger”.^*

Egyéb adomák: a Bánffy család (övék volt a környék), Bánffy Miklós, az író: „messze látott, közelre nem” – százezer lej az erdélyi magyar irodalomra, de földet nem tagosít, nem is szerették a parasztok. Nagyapja „muszka-vezető”. (Szégyellik.) Saját család: a szétfűrészelt ükanya, Kiszelyék, szilágysági származás (Visky részről), Kincs Gyula jó barát, vármegyei funkciók, főkortesség. Zilahot Zilajnak mondják. (Kardosok is szilágyságiak eredetileg.)

Arisztokratatörténetek: Barcsayak, Kendék (Töhötöm!). Tisza István, „Ady nagy ellenfele”. Ady azt mondta róla, hogy félművelt. – Ezen jót mulatnak. Balázs meg én némán csodálkozunk. Észre is veszik, hogy mi nem becsüljük kellőleg Tiszát – némi csönd. Károlyi Mihály. Őt igen.

Visky Józsefet jegyezni kéne. Rábeszéljük, írjon emlékiratot. Mosolyog – esze ágában sincs. – Lefekszünk.

24., péntek

Reggel 8-kor kilopózom, de hiába, elcsípnek a cél előtt. Visky József az udvart takarítja, Ili a Kalotáról jön, ott fürdött. Lemegyünk a folyóhoz. Diófa (nagyapai, 100 éves). Kis hegyi folyócska, bokáig ér – de bezzeg tavasszal! Idáig ért a kert.^* Megmártózom. A két jegenye. (Miklós elkérte a történetet novellának.) „Ezer lejt is ígértek érte – nem adtam – most vége.” Fölkerülünk a kúthoz. Gyönyörű „zsendelyes”, kerekes – képeskönyvbe való. Orgonabokrok közt; itt volt a park. Kivágták. Tönkök, törzsmaradványok. Visky József szájából úgy folyik a sok latin növénynév, mint a cseppentett méz. Személyesen szerette a díszbokrokat is. Itt volt az a bizonyos kuglizó is, ahol Ady golyója „vándlizott”. Ez már mind nem az övé. Gyönyörű napfény, remek facsűrök (még régiek), későn érő paszulytövek. Harmat, havasi levegő. Idelátszik a Vigyázó csúcsa.

Újra a nagy, gerendás mennyezetű szoba. Bivalytej, bivalyvaj, fekete (mindenütt ilyen) kenyér. Kakaó, az olcsó. Búcsú, Visky József két arcán csókolja Balázst – atyafiság, búcsú a beszélős estétől. Vissza a magányba. Kis ajándékok – bár volna különb. Ili örül a zenésztallérnak.

Gerééknél is nagy búcsúzkodás. Föl a hátizsákot, neki Bánffyhunyadnak.

De még előbb: meg kell állni a hársfánál. Valóban a Kalota-hídra néz, itt mentek a pártás lányok Ady szeme előtt. Kis pad, Kiszely-kert volt régen. Gyönyörű kis zug. Bizony isten engem is megkísért. Ha már itt vagyunk, föl a templomhoz. Sajnos már nem zsendelyes, hanem pléhtetős. De 4 fiatornyos a tornya, ősi gerendázat, gót alapok. (Kőrösfőn is így van, csak ott fenn, a torony padlásán, tornác is fut körbe.) Hímzett terítő az Úrasztalán, a szószéken (sajnos elég modern); világoskékre festett padok, a karzaton az orgona előtt nyitott erdélyi énekeskönyv. „Az Úr énnékem őriző pásztorom…” Aratókoszorúk, óriás műremekek. Fenyőszag. A toronyból kilátás. Elég puszta a határ, bár még itt-ott lábon a zab, keresztek, kalangyák. S egy-egy sötétzöld ligetben körül a kalotaszegi falvak. Hátrább a hegyek. Közvetlen alattunk egy nyárfa tetején az egyházfi. Száraz ágat fűrészel lefelé. Valóban erőd ez a templom. Belülről látszik csak, milyen vastag a körülfutó fala. Temérdek orgonabokor.

Megyünk Bánffyhunyadnak. 6 kilométer, könnyen megy. Vendéglő. Csúf, Balkán. Fényképészkeresés – egy román asszony megszólít, hogy vegyem meg a perzsalábutánzat bundáját. 2000 lejért odaadja. Biztos van pénzem, mert magyar vagyok. Kőrösfőre ma már nincs autóbusz, lesünk valami alkalmi teherautót – ahogy itt szokás. A templom Anjou-kori, eredetileg Szent Erzsébet-székesegyház. A kalotaszentkirályi típus, erődtemplom. Csodának tekintik, hogy előtte állt meg az áprilisi tűzvész, amely Hunyadnak vagy egyharmadát felégette. Politikai legendák a tűz körül. Hunyad csúf, szegény – ilyesféle lehet Munkács főtere. Kispolgár-proli-paraszt vegyes felvágott. Szütyős karavánok lesik velünk együtt a lehetséges teherautót. Nem jön. Megyünk gyalog. Elindulunk. Mégis jön. Felkapaszkodunk. (Erdélyi útra ne menj szűk szoknyában!) Le kell bújni a tejeskannák mögé, hogy a milícia ne lásson. Kőrösfő.

Mindjárt akad kalauzunk, egy karcsú, könnyű, hajszálfinom fiatalasszony. Hogy a kőrösfői asszonyok hercegnők, az később is bebizonyosodik. Megyünk Bazsa Böskéhez (Albert Andrásné), aki híres lány volt, Gyöngyösbokrétába hívták, fényképezték, filmezték. Kicsiny, félig kész ház. Egyelőre egy szobában laknak. Bent az ágyon Bazsa Böske, beteg. Trombózis, fél éve, a lábában. Szülés után kapta. Királylány. Úgy fogadja a négy hátizsákos városi ismeretlent, hogy (Ali szerint) egyikünk se tudná utánacsinálni, ha netán idegen falusiak tódulnának be hozzánk. Telt is, karcsú is, csodálatos bőrű. Föl-le jár a pirosság az arcán, anélkül hogy zavarban volna. Hosszú, hasított barna szem, remek mosoly, egy aranyfoggal. (Ez falun előkelőség.) Az ágya fölött filmre való fénykép: ő, pártával, díszruhában, mellette bölcső, ringatja. Ha a gyerek szájából kiesik a cucli, fertőtleníti egy bögrében. Mindkét férfi rögtön szerelmes lesz belé. Beszélgetünk, hivatkozunk Tököli Annusra, kérdjük a kalotaszegi szobáját. Hja, az már nincs. Kulákok voltak, elvették a házukat. Kérdi a vallásunkat, s örül, hogy reformátusok vagyunk. Őt a pap nem engedte gyöngyösbokrétába, mert félt a cédaságtól – bár ő tudja, tisztes dolog volt az. De hát engedni kell a papnak, olyan kitűnő ember. A legrégibb magyar pap itt Kalotaszegen, s tudós ember, s hogy törődik a néppel! 35 éve van az már nálunk, ő keresztelt. Hogy áll a hímzés? Nincs pamut, s nem is veszik. Miért? Tetszik tudni, „a mi munkánk valahogy túl finom ennek az országnak”. A magyarok, azok vették.

Körséta a faluban. A Szentkirályról hozott meg egyéb címeket lejárjuk. Alberték (más Alberték, itt is rengeteg egyforma név) bizalmatlan nagygazdák, a szobát, a faragást megmutatják, de szállásra nem hívnak. (Faragók, ezt szívesen csinálnám! remek munka, mélyvéső, laposvéső.) Bori Gyuri János nincs otthon. Bivalycsorda, alkony. A népboltos becsap egy konzervvel. Vissza Bazsa Böskéhez. Végül a férje nénjénél, Erzsi néninél alusznak Mészölyék, mi a szomszédban, magas, hímzett ágyon.

25., szombat

Leveckelődünk a magas ágyról. Reggelit ad a néni, bivalytej, orda. (Ez nem nagyon ízlik, édes félsajt-féltúró.) Kirándulás a Körös forrásához (3–4 km). Mészölyékkel hetykén járunk, nem úgy, mint tegnap, nincs csomagunk. Miklós különösen boldog, ő cepeli különben a nagy hátizsákot, igaz, hang nélkül. Róla a közös út alatt kiderült, hogy medvébb, mint hittük. Szótlan, röstell baksist adni, megy-megy némán. De a falusiak közt igen jól forog (Alival együtt), természetesen, könnyen beszél velük. Mi kicsit ügyetlenebbül. Balázs szerint én túl kedves vagyok itt Erdélyben mindenkihez, így leplezem a feszélyezettséget az állandóan forgó, új meg új környezetben. Igaz. Majd vigyázok. Nem kell túllelkesednem azt, ami amúgy is lelkesít. (De mikor olyan morc vagyok különben, mégiscsak alkalmazkodnom kell az ő szívességükhöz! Nem?)

Iszunk a Sebes-Körös forrásából. Egy kis terméskő építmény, csövön jön a víz. El is fogjuk egy pillanatra, hadd csodálkozzanak lejjebb az emberek. (Szabó Lőrinc a Duna forrásánál, Titi-tó.) Heverünk a hegyoldalban, lankás táj, juhok, mellettünk román asszony köti kévébe a zabot. Szép nagy margaréták, a szarkaláb sötétkék. Ali etet, Miklós fényképez. (Megjavult a gép magától.) Ali fejtegeti álurbánus voltunkat, csodálkozik, hogy nem nyafogunk. (Régi viták, hegymászás stb.) Mindnyájunkat megkap a nap. Csöndes, jó délelőtt. Vissza. Aliék is a mi háziasszonyunknál ebédelnek. (Bazsa Böske csirkét ajánlott, bonyolult elfogadási, el nem fogadási viszonylatok.) Zöldpaszuly, juhtúrós laska. Mi készülünk be, Kolozsvárra. Az asszony pénzt nem akar elfogadni, elad nekünk egy szőttes törülközőt 80 lejért. Sokalljuk, de mit tegyünk. Kicsit kapzsi, siránkozó, elmondja a lánya halálát, az unokája agyhártyagyulladását. Fényképet mutogat: a mozdulatlanná bénult félholt gyerekkel fényképeztette le magát. Rémtörténet (Albert Erzsi néni egy fityinget sem fogadott el, Mészölyék majd küldenek orvosságot Böskének, ezt-azt a családnak.).

Megígérjük, hogy vasárnapra visszajövünk.

Búcsú. Deszkahordó teherautó vesz fel. Engem betömködnek elöl a sofőrülésre. (Hárman vagyunk.) Balázs hátul kényelmetlenkedik. Hosszú csevegés a magyar és román árakról. (Ez kicsit unalmas, mindenkinek el kell mondani.) A sofőr és a másik utas is román. Az út kb. annyiba kerül, mint a vasút.

Érkezés Kolozsvárra délután 6 körül. Van szoba a Siestában, nem volt hiábavaló a baksis. Zuhany, átöltözés, vacsora az Uranusban, ki Nagy Miklósékhoz. Szomorú meglepetés: Kelemen Lajos bácsi nem jött el, Zakó Zsigáék csak egy félórára. Balázs Jakóval azonnal Bethlen Miklósba merül. Jakóék rokonszenves, fiatal házaspár, a férfi vékony, magas, szemüveges tanártípus, az asszony csöndes, barna. Hamar elmennek.

Kellemes este Liliékkel. Mesélnek a tutajúsztatásról (végigutaztak így jó néhány kilométert), hegyek; nagy kirándulók. Utólag látok egy erdélyi útikönyvben egy csomó szép fényképet Tusa Lili jelzéssel. Ezt persze nem mondta. Politika, magyarság, szakkönyvírás. (Nagy Miklós mérnök, könyvet írt a tejtermésről.) Nagy Miklós kérdi a Petőfi-kört, Balázs elmondja. Soká maradunk. Kulturált erdélyi középosztály lakásukat elvették, szűkösen élnek, az ismert problematika. Hajaj! Két vad-fekete fiuk van – ők is örmény-feketék. Pankáékhoz^* is közelebb jutottam általuk.

26., vasárnap

A reggeli vonattal ki Sárvásárba, templomot látni Kőrösfőn. De Kőrösfőnek nincs vasútja, 3 kilométer Sárvásártól. Egy inakfalvi házaspárral gyalogolunk le, az asszony viseletben. Gyermek-fiatalok, s már 2 gyerekük van. Az asszony rosszallólag jegyzi meg, hogy náluk vasárnap is dolgoznak a népek – itt Kőrösfőn nem. Különben dicséri a pátriáját, az itteniek fölé helyezi.

Egyenest a templomba. Már tart az istentisztelet. Besuvadunk az asszonyok háta mögé, így is feltűnést keltünk. Meglepetés: mindenki fejkendőben van. Hát nincs úrvacsora? – kérdem a mellettem ülő, egyetlen városi ruhás asszonyt. (Mint kiderült, ő volt a papné.) Sajnos nincs. Egyetlen pártás lányt szemelhetünk ki – félig hátrafordul –, Ali. Muszuj is csak rajta van. Utólag bevallja, hogy micsoda kínokat állott ki a különcség miatt, de vigasztalják: kivételes eset, hogy senki se legyen pártásan.

A templom: mint Kalotaszentkirályon. Még a domb, még az orgonabokrok is hasonlók. Az ige: Mosd le a te bűneidet… Saulusból Paulus. Jól felépített, rövid, értelmes prédikáció. Záróének: „Egyetlen forrása minden kegynek…” Boldogan fújom, még a 2. versszakra is emlékszem. A papné udvariasan elénk tolja az énekeskönyvét, de Balázs így is hallgat, mint a csuka. Helyesen teszi. Neki, az ő kincset érő hangjával már a katonaságnál is tilos volt énekelnie. Ima. Különösség: a lányok, asszonyok imánál mélyen előrehajolnak rá a padra. A férfiak közül csak az öregek. Habozom. Végül is nem hajlok. Olyan volna nekem, mint a színház. A lányok padjában bizony halk fecsegés, az egyik ima alatt, fejét kezére hajtva, boldogan hátra-oldalt bámuldozik, pillogat. Pedagógusvérem fölzubog, csak egy perc múlva tudok nevetni a „mégsem helyes!” indulatomon. Kivonulás. Szigorú rendben. Lányok, asszonyok, férfiak. A nők lent a domb hajlatán megállnak, karon fogva egymást, egyenes sorban várják a férfiakat. Gyönyörű. Így párta nélkül is: micsoda ruhák, kendők, színek, csizmák!

Miklós előrerohan, fényképez. Mosolyogva tűrik. Ali gyönyörű. Remekül illik a hosszú, vékony sudárságára a ruha. Még a párta is, pedig az (köztünk szólva) nem előnyös viselet. A hajat lenyalják hozzá, semmi bodor, a fonatot is elrejtik hátul a szalagok. Csak nagyon szabályos archoz szép igazán, de ott aztán fejedelmi. Merev, előkelő, mint az egész öltözet. Úgy kell tartani benne a derekat, mintha lovon ülne az ember.

Aliék el átöltözni. Mi néhány férfival várjuk a papot. Vasárnapi iskolát tart a gyerekeknek (hitoktatás tilos). Jön végre, megmutatja a templomot. A terítők szebbek, mint Szentkirályon, csupa vörös, írásos meg szálán varrott. Újak, a régit letépte egy templomrabló – dühében, hogy nem lelte a perselyt. (Azt az egyházfi elzárja.) Volt vagy százéves a régi terítő. A templom szentélye Anjou-kori gót, titkos, elfalazott ajtó is van a falon. A pap: „Mondom is a fiataloknak, el ne felejtsék, ha én meghalok, itt ajtó volt. Ha alakítják a templomot, meglelhetik.” A XVIII. században átépítve, a mennyezet stukkóit Umling Lőrinc (erdélyi híresség, szász) festette. Később már csak Asztalosnak nevezte magát. Világos alaptónusban vonalas virágmotívumok. Olyan pasztellszín, hogy az ember freskónak nézi, pedig fafestés. Nagyon finom, hozzájárul az egész világosságához, amit a keskeny, gót ablakok se homályosítanak igazán. A padok itt is világoskékek. (Ali szerint ez erdélyi parasztrokokó szokás.) Az aratókoszorúk, a fenyőszag és – a pap. Szürke ruhában prédikált. A zakó-kabát széle fosztos egy kicsit. Magas, nagydarab ember, deres sörény, kerek arcban sólyomszem, sólyomorr. Pompás egy koponya. Úgy halad le a dombon, stóláját vállán hagyva (csak a szélét dobta fel a bal karjára), fején a papi sapkával, kezében a Bibliával, mint akinek így a legotthonosabb. Albert Andráshoz: „Látja csak, maguk is Szentkirályról hozatnak ácsot, pedig a régi, az igazi kőrösfői ház boltíves volt. Mint ott lent, Boriéké. Nem mondom én, hogy ne csináljon újat. De jól csinálta a másik Albert. A régi faragott kaput hozzácsatolta az új házhoz.”

Kezet fogunk, el. Olyan ember, akinek utána kell nézni. A papnéról azt hallottam: mihelyt kiderült, mindjárt szeretett volna kőrösfői ruhát. De hát az drága. (Kb. 5000 lej.) Egyik adott ezt, a másik azt, vállat, szoknyaanyagot. Vagy 3 év alatt gyűlt össze a ruha. Ma – egész Kőrösfő gyönyörűségére – a papné kalotaszegi ruhában veszi az úrvacsorát. Ezt a szomszéd fiatalasszony meséli, míg fölöltöztet. Ő mondja: „Voltak itt más úri emberek is, románok, de azoknak nem tetszett a mi ruhánk. De a magyarországiak mindjárt föl is akarják venni. Maguknak tetszik. Nem röstellik.” Muszuj, hegyes orrú lakkcsizma (Böskéé). Megint érzem azt az előkelő fulladást a mellényben, amit Szentkirályon.

Ebéd Erzsi néninél. Paszulyt ad, konzervvel kínáljuk.

„Mi mindig búcsúzunk…” – most Aliék rohannak el, a sárvásári vonathoz, mennek Biharfüredre. Csak majd szombaton találkozunk, szeptember 12-én, délután 5-kor, a városháza előtt. – Mi még maradunk egy cseppet. Odaül hozzánk Albert András is, Bazsa Böske férje. Igen jó kiállású, szabályos arcú, szőke. S némi ide-oda tapogatózás után megkérdi a Nagy Miklós kérdését: mi volt az a Petőfi-kör? Meghökkenünk: ennyire érdeklődők? Ennyire fontos nekik, hogy mi van nálunk, főleg ha az valami csepp reményt jelent? – Ennyire.

Balázs nekilendül, egész kis expozét tart, bonyolult viszonylatokat vázol, még dühbe is jön. Hallgatják, isszák. Firtatnak minden részletet. Mikor felkelünk, Albert András elkísér a falu széléig. Olyan az arckifejezése, mint sikerült óra után egy-egy príma fejű tanítványomé. „Mert tetszik tudni, ez az. Mindjárt jobban látja az ember a dolgokat. Itt kitől kérdezzük? Románoktól? Az elmondja a maga szája íze szerint. Felsőbb magyartól? Azért felsőbb az most, hogy a felsőbbség érdeke szerint magyarázzon. Hát mi csak úgy magunk közt ókumláljuk a dolgokat. Ez kéne nekünk.” Egészen megrendít mindkettőnket. Megértjük, mi az: falu, vezető értelmiség nélkül. (Ami persze igazán jól sose volt.) Főleg az a hálás szeme kísér. Férfiember létére még integet is utánunk.

Kolozsvár vonattal, Sárvásáron át. 7-kor ledőlünk az ágyra, hogy pihenjünk egy kicsit, s úgy alszunk, hogy másnap 8-kor ébredünk.

27., hétfő

Hosszan reggelizünk. Végre felfedeztünk Kolozsváron elfogadható árú és elég jó feketekávét. (2,50 lej.) „Vita dulce” feliratú, cukrászdaszerű hely, szemben a Mihálytemplommal. Mint utólag kiderült: a volt plébánia házában van, tisztelettel nézzük a XV. századi boltíveket, s isszuk a törökös kávét. – Megyünk repülőjegyet venni csütörtökre, Marosvásárhelyre. (Aránylag olcsó.) Elég nehéz, a félig írástudatlan hivatalnok nem tud magyarul. Igazi káder, akárcsak nálunk. Egy szállodai szobaasszony segít rajtunk, aki épp egy japán küldöttség repülőjegyeit intézi. Végre megvan, mehetünk a Házsongárdra.

Közel van, a Farkas utca mögött. (Közben halljuk, hogy Ravasz László Kolozsváron van, s ő fog beszélni a legközelebbi vasárnap. Elég kényes és furcsán szomorú dolog, ha itt lennénk, meghallgatnám. Ámbár mit mondhat?)

Házsongárd. Óriási terjedelmű. Nagy díszsírhelyek, agyontömött, zsúfolt parcellák. Domboldalnak fut, erősen emlékeztet a Père Lachaise-re. Brassai Sámuel szobrára bukkanunk, s rengeteg arisztokratasírra. Csupa történelmi név: Kende, Wass, Barcsay. Fölérünk a tetőre. Csönd, régi, süppeteg sírok, liget, napfény. Ezt emlegetik az erdélyi költők. Kilátás. Két diák magol két kis padon. Majdnem mindenütt pad. Leülök egy hegedűművésznő padjára, orgonabokrok, gesztenye, augusztus vége, de még tiszta nyár. Keresem a karthausi szegfűket, amiről annyit írt Jékely Zsoli: „De itt maradtak súlyos csontjaik még, – tőlük forog olyan lassan a föld.”

Lefelé menet erősen keressük Apáczai Csere sírját, de nem tudja senki. Összebarátkoztunk egy győri főkönyvelővel, Csiszér Alajosnak hívják; feleségével, két gyerekével jött haza látogatóba vagy tíz év után. Ő figyelmeztet, hogy itt valahol fekszik Dsida. Ő ismeri a rokonait, anyja most Győrben él, s ő kisfiú korában sokat szavalta azt a versét, amit Dsida az édesanyja kezéről írt. Nem ismerjük a verset, de jólesően bámuljuk ezt a nagydarab, vörös-szőke, szemüveges hivatalnokot – tapasztalataim szerint főkönyvelők nem szoktak Dsidát idézni, még ha egy városban laknak is vele. Talán elfogult vagyok, de ezt is erdélyi származásának a javára írom. (Lásd: Nagy Miklósék.) Kétségtelenül erősebb bennük a kultúrvágy. Polgárabbak (Thomas Mann-i értelemben), mint a kintiek. Ezután már feltűnik, hogy mennyi a Csiszér-fejfa a temetőben. De vannak szász, román feliratok is. Bemegyünk az irodába. Apáczai sírját ott se tudják, azt mondják, nincs is identifikálva. De Dsida felé eligazítanak. Nagy családi kripta, elöl a bejárat fölött kis márványtábla: Dsida Jenő, az évszám (jaj de kevés!) és négy sor:

Lehet, hogy nem hajszálpontos az idézet. A remek utolsó sor biztos.^* – Kriptaajtó fölött nevek: „Emlékezéssel Dsidára…”, kis följegyzések. Odaírjuk mi is a kezdőbetűinket, a dátumot. Mint egy névjegy Heinénél.

Nagy, zajos vendéglőben ebédelünk. Az étel kevés, rossz. Először iszunk borszéki vizet, az remek. Megyünk búcsúzni Ali anyjához. Épp menőben vannak, másik lányával s unokáival a Mátyás-szoborhoz készül, hogy lefényképeztesse őket. Együtt megyünk, csábítanak, hogy várjuk meg a fényképészt, kapjon le a téren minket is. Van is benne valami – mostanában már sajnálom, hogy nincsenek fényképeim. Se a fiatalságomról, se Olaszországról, semmiről. Legalább az volna. De nagyon süt a nap, sivatagi hőség. A Kutyacsillag idén kitesz magáért. Hát nem bírjuk a várást, pakolni is kell Tordára, búcsúzunk. Teljesen családiasan érzem magam velük.

Átcsomagolunk, s megyünk Kelemen Lajos bácsihoz. Nagy Miklóssal van találkánk a Farkas utcai templom előtt, ő visz fel a könyvtárba. Így is történik.

A többit Balázs írja.