Dokumentumok

 

 

 

 

Budapest ostroma 1945-ben

Vázlatos emlékezés

Milyen egy ostromlott város? Milyen volt Budapest utcáról utcára haladó ostroma 1944–45-ben? Elég halvány elképzeléseik lehetnek róla azoknak, akik nem élték át azt az időt. Persze a lapok és a televízió mutat azért régi és újabb képeket. (Ma például Bagdadról mutat. Főként fényvillanásokat és továbbítja a dörrenések moraját. A fiatalabb nemzedékekben kelhetnek képzetek.) Meg a Dunába zuhant hidak fényképét, a megdőlt, felénél égbe meredő Ferenc József hidat (ma Szabadság híd), a Lánchíd test nélküli girbegurba drótkarjait mindenki ismeri. Ezek azonban csak látványok egy tragédia végkövetkezményeiről. De arról, hogy budapesti lakosként milyen volt élni a tragédia folyamatában, keveset mondanak. Arról például, hogy milyen volt az ostrom idején áthaladni a német katonák által őrzött, és öt-tíz lépésenként vastag robbanótöltetekkel bepólyált hídtartó láncok alatt. Majd arról, hogyan dobta meg, mint egy földlökés, a hídrobbantás a házakat még a város közepe táján is. Az ingó falak nyikorogtak, igen nyikorogtak, a plafonszélek végigrepedtek, hullott a vakolat, és az ablakok? Dehogyis törtek be. Már akkor jó ideje az utcai ablakok üveg nélkül feketélltek. Január 17-én robbantották fel a Ferenc József hidat, 18-án az Erzsébetet. Az emberek kiszaladtak az utcára. Sírtak, összeölelkeztek: – Jaj, a hidak! A hídjaink!

Hogy az ostromlott város lakóinak életmódját valamelyest is érzékeltessem, kénytelen vagyok személyes emlékeket idézni. Valamelyest vissza is lépek az időben. 1944 karácsonya táján át kellett költöznünk Nemes Nagy Ágnessel a Múzeum körút 10-be, egy nyugatra menekült rokon család lakásába. Természetesen már megváltoztatott névvel, melyhez hamis papírokat, házasságlevelet, a nagyszülőkig kiterjesztett keresztleveleket kellett gyártani. Egy postatiszt igazoló iratát „szerezte meg” számomra egy merész rokonom egy páncélszekrényből: eszerint Budapesten maradhatok és nem kell bevonulnom. Az ő nevét kellett felvennem, hozzá igazítani papírjainkat. Előző lakásunkban a Margit körúton (ma Mártírok útja) – melyet azért vettünk ki, hogy Szerb Antal megint csak más névvel, színkeresztény családfával odaköltözhessen hozzánk a munkaszolgálatból –, még a saját nevünkön éltünk. Legfeljebb némi óvatosságból – hiszen a katonaságot önkényesen elhagytam – Leng Bella néven jelentkeztem be a rendőrőrszobán, a bejelentőlapot a lepecsételés után egy perc alatt nevemre javítva. De a Múzeum körúton már más néven kellett élni, hiszen a plakátok minden katonaköteles férfit, akinek nem volt olyan papírja, mint annak a bizonyos postatisztnek, felkoncolás terhe mellett bevonulásra köteleztek. Ha beteg, ha csonka, akkor is.

A Múzeum körúti lakás a ház legfelső emeletén volt. Fölöttünk csak a tető. Egy szép nap az év vége táján beállított hozzánk, géppisztollyal a vállán egy zászlós barátom – hadapród társaim közül a beavatottak tudták a címemet. A frontról jött, a Csepel-szigetről, HÉV-vel. Civil ruhát kért. Azt mesélte, hogy a szovjet tankok úgy mennek át az általuk telepített nagyfeszültségű drótakadályon, hogy meg se rebbennek. Ő a maga részéről a háborút befejezte. Ott is maradt nálunk éjszakára.

Igen, de az éjszaka – az éjszakák! Becsapódások, dörrenések – úgy tízpercenként, negyedóránként. Katyusákkal lőtték a várost. Meg fel-felberregtek a keringő repülőgépek, nyomukban a légvédelmi kilövések sorozatai, akkor a légvédelmi állásokra a gépek tüzelése. Alvásra nem a legzavartalanabb.

– Te, mi van itt még fölöttünk? – kérdezte barátom egy közeli robbanás után.

– A tetőszerkezet. A cserepek.

Reggel pedig azt mondta: – Visszamegyek a frontra. Ott sokkal nyugodtabb meg biztonságosabb is. – S visszament. (Csak később tudtam meg: ott esett orosz fogságba, és hat év múlva 1951-ben tért vissza a Szovjetunióból. Mondjam azt: balsorsában még szerencsés volt?)

Ahogy a bombázások sűrűsödtek, a ház lakóival együtt éjszakára leköltöztünk mi is a pincébe, a szűk légoltalmi óvóhelyre. Napközben az első emeleten tartózkodtunk, s ha a bombák közel robbantak, s a falak nyikorogtak, egy alkóvszerű részbe menekültünk, ott porzott ránk a mész meg a vakolat. Nappal a pince nem volt biztonságos a nyilas járőrök miatt, akik a fiatalabb férfiakat sáncásásra, tankcsapda állítására kihajtották. Lehetőleg az utcai harcok első vonalába.

 

Így éltünk. Január elején megszűnt a villany, a gáz, s aztán a víz. A fény hiányát előbb a petróleumlámpa, majd mikor kincset érő, egyetlen cilindere eltört, a cipőpasztadobozokból készített olajmécsesek pótolták, de vízre szükség volt. A Múzeum körút túlsó oldalán, nem messze az ötvenes években Újhold-fészekké vált Darling eszpresszótól – az már másik kor menedéke volt – működött az egyik házban egy kút. Vízért oda kellett menni, ott kellett hosszan sorba állni érte. Két vödörrel az úttesten átvágva, majd futni még vagy két-háromszáz métert. A vízhordás férfimunka volt. Érthetően. De nemcsak azért, mert vödröt cipelni nehéz. A körút úttestét az oroszok aknázták. A tele vödörrel álldogálni kellett a kutas ház kapualjában, lehetőleg az ajtó közelében, de úgy, hogy valamelyest védjen is az a vastag faajtó, s mikor a negyedik vagy ötödik akna felrobbant – négyet vagy ötöt lőttek sorozatban –, akkor a kis ideig tartó csendben átfutni a még lőporfüstös úttesten. Némi rizikója így is volt a dolognak. A sebesült vagy halott vízhordókat úgy húzták be később a kapualjakba.

Ám ebben az „idillben”, amelyben éltünk, beütött a villám. Egy reggel a pincében, mint egy kísértet, repdeső ősz hajjal, megjelent Ágnes édesanyja. Azzal, hogy neki odaát Budán elege volt a családjából, és ideköltözik hozzánk. Hát elég vészes és terhes kísértet volt. Egy ágyunk volt a pincében – többnek nem volt helye – így hát hárman aludtunk benne. Nem a legkényelmesebben. De ez még ment volna. Nagyobb baj volt, hogy nem tudta megtanulni az új nevemet. Éppen Vilmosnak hívtak, ő meg egyre-másra elvétve az igazi nevemen szólított. Ez a tévesztés vérre ment. Bárki feljelenthetett volna. A pincelétet megtöltötte az állandó veszekedés, az asszonyok hisztérizálása-félelme, s közben a nyilas igazoltatók emberelhurcolásának jelenetei. Anyósomat vissza kellett vinnem Budára. Át az őrzött, robbantásra készített Ferenc József hídon.

Igen, de korántsem egyszerű séta ez, mint manapság. A Múzeum körúton, át a Kálvin téren s tovább a Fővám téren (volt Dimitrov tér) a hídig. Szó sem lehetett erről. A házak felett, alacsonyan szovjet repülők köröztek, s aki mozgott, „rásturcoltak”, lelőtték. Átjáróházakon s kis utcákon át értük el a Molnár utcánál a Fővám teret. Ha a gépzúgás felerősödött, be-beugorva kapualjakba. A Fővám tér s a híd azonban nyitott. Lélek sem járt rajta. Némi várakozás és körültekintés után nekivágtunk mégis a hídnak. Át a fedezék nélküli Fővám téren, a hídfőig. Csakhogy a hídra érve, két kerengő szovjet repülőgépet is megpillantottunk. Visszafordultunk a Molnár utcába, s be az első kapujába. A gépből ránk lőtt golyók ott spricceltek előttünk a járdán. Vagy egy óra várakozás után csend lett. Nem volt több berregés. Akkor újra nekivágtunk a hídnak, s végigfutottunk rajta Budának. Csakhogy kissé nehéz volt az öregasszonnyal – akkor húsz évvel volt fiatalabb, mint ma én – loholni a hídon. Budán, végig a Duna-parton jó négy-öt méter magas hálószerű drótkerítés védte a partot. A németek már számítottak Pest elestére. Akadálynak állították a vízen átkelők ellen.

Valahogy átértünk a hídon. S a korai esthomályban pedig már magamban visszalopakodtam. Nem jöttem rá, pedig logikus, hogy a szovjet repülők a hidat nem lövik, hiszen az előkészített töltetek felrobbanhatnak, s ők a hidakat épen akarták. Az üres, lélek nem járta utcákon hazabujkálva, folytatódott a Múzeum körúti ostromélet.

Egy nap, január közepe táján, még a hidak felrobbantása előtt, benyomult első emeleti, átmeneti szobánkba két géppisztolyos német. Valójában nem szoba volt, hanem udvari előtér, a belőle nyíló két szoba az utcára nézett, vakon, üvegtelenül. „Gyorsan, gyorsan az ablakhoz” – parancsolták a németek. De ahogy az ablakokhoz értek, már fordultak is vissza. Az ablakok a körútra nyíltak, s ők a Sándor utcára (már Bródy Sándor utca) kerestek kilövőhelyet. Onnan a rádió s a Múzeum felől nyomult előre az orosz gyalogsági támadás. „Más ablak nincs?” – kérdezték, s mutatták az irányt: „Arra, arra!” Nagydarab, kemény, mindenre elszánt fickók voltak. Velünk civilekkel, magyarokkal parancsolva megvetők. Alig hiszem, hogy életben maradtak. S kétlem, hogy életben maradásukban ők maguk hittek.

Ezekben a végső napokban hogyan éltünk? Ahogy lehetett, de az ember nem tudja megtagadni önmagát. Emlékszem, nappal, amikor fény volt, Flaubert Érzelmek iskoláját olvastam, s még a pincében, a mécses mellett is megpróbálkoztam vele. Hogy mit ettünk? Olykor babot főztünk, borsót vagy lebbencslevest a spóron vagy egy dobkályhán. De az étlapot a háború is bővítette. A Sándor utca elején, szemben a Múzeum-kerttel, egy mély bombatölcsér mellett feküdt egy agyonlőtt ló. Az alkonyati elcsendesedésben trancsírozták fel a környék lakói. Furcsa, édeskés ízű húsleves készült belőle. Meleg lötty az éhes bendőnek. Kenyér már régesrégen nem volt.

Január 18-án megérkeztek az oroszok. Végigrohantak a házon kézben tartott géppisztollyal, feltúrták a szobákat, kidobálták a szekrények, fiókok tartalmát: fegyvert kerestek és „fasisztákat”. Mutogatásukból értettük meg őket.

Most, hogy emlékezésemben ide értem, be kell számolnom életem legnagyobb, legveszedelmesebb hülyeségéről. A ház lakói, jó előre, vadászpuskáikat meg a hozzájuk való patronokat bedobták a világítóudvarba. Én viszont sajnáltam megválni tiszti pisztolyomtól, mellyel legföljebb néhányszor célba lőttem az egész háború alatt. Még az erre-arra heverő vadászpatronokat is sajnáltam, hogy kárba vesznek. A pisztolyt s néhány patront betettem papírok s könyvek alá egy íróasztalféle valamelyik fiókjába. A fegyvert kereső oroszok vagy két fiókot kiborítottak. Azt a bizonyos fiókot nem. Ha kiborítják, ott helyben agyonlőnek.

Akkor már az első emeleten – a ház felső része már romos volt –, abban a bizonyos udvari szobában tartózkodtunk nappal, éjjel pedig a pincében töltöttük az éjszakát. Egy munkáscsalád fogadott be bennünket. Szervezett munkás lehetett a férfi, talán nyomdász. Első mondatából megértettem, hogy kiféle, miféle. Azt mondta: „Az ember ésszel éljen, arra való az esze”. Ez akkoriban jellegzetes gondolkozásmódot tükrözött. Jól sejtettem, később kiderült, szociáldemokrata volt.

A németektől való megszabadulást a házaspárral ünnepi vacsorával ültük meg. Az asszony grízes tésztát főzött, arra hívott meg bennünket – könnyelmű, nagy pazarlással. Alig fejeztük be a vacsorát a szintén üveges, udvarra néző konyhában, melyben négyünkön kívül egy szelíd tyúk is tartózkodott, s tojta a kincset érő tojásokat két nap egymás után, egy nap szünettel – Nemes Nagy Ágnes szerint: anapesztikus ritmusban – berobbant az ajtón egy orosz katona, s nekem integetett, hogy menjek vele. Valamelyik szomszéd lakásba vitt, s egy rekamiéra mutogatott, hogy vegyem fel és hozzam. Jeleztem, hogy fogja meg a rekamié másik végét. Fejét rázta, s mutatta, hogy vegyem egyedül a hátamra. Nagy nehezen megtettem. De közben felsejlett bennem, hogy bár vártam, sőt a magam módján elő is segítettem, nem következmények nélküli a németektől való megszabadulás. Hogy az ország – bármit gondoltunk és tettünk is (hiszen a magyar katona az ostrom alatt tömegesen adta meg magát vagy éppen lőtt a németekre), mondom, az ország a vesztesek oldalára került.

A város képe is ezt mutatta. A koraesti csendben kimerészkedtünk az utcára, a kapu elé. Vöröses fény világított. Lángolt, égett a város, a dunaparti szállodasor, a Vigadó környéke, balra a Kálvin tér, jobbra messzebb a Lipótváros. Hátra, a további pesti részekre nem láttunk. De a világos égbolton füst gomolygott arról is. A kapu előtt, félig a hóba fagyva, holtan feküdt egy fiatal lány. Arca fehérszürke, mint a mocskos hó. Teste: tárgy.

Másnap reggel a katonák kizavartak a pincéből, s a ház férfilakosaival együtt elindítottak „malenki robotra”. Végig a Rákóczi úton, a házomladékokat és a holttesteket kerülgetve. Aki érdeklődve felénk közelített, hogy megtudja, mi ez a vonulás, beállították a menetbe. Hiába integettünk neki, hogy álljon odébb. Majd az így felduzzadt férfitömeget bezsúfolták egy Rákóczi úti helyiségbe. Ott topogtunk egész nap és a következő éjszaka. Olyan szorosan egymáshoz préselve, hogy leülni sem lehetett. Suttogták közöttünk, hogy aki az őröknek odaadja az óráját, azt elengedik. Csaszi! De aki odaadta s megpróbált nekiindulni, puskatussal visszalökték.

Másnap reggel az egész sokadalmat a géppisztolyos őrök elindították gyalog Gödöllőre. (Különben végig az úton a HÉV síneiből úgy tízméterenként a németek kirobbantottak egy-egy arasznyit.) Aki a hóban gyalogolók sorából kilépett vagy kifutott, az őrzőink lelőtték vagy jobb esetben puskatussal visszaverték. Gödöllőn a premontrei gimnázium ablaktalan, dermesztő épületében úgy huszonhatezer „hadifoglyot” – többségük civil volt – zsúfoltak össze az oroszok a már szögesdróttal körülvett táborban. Még a gettóból frissen szabadultak közül is jócskán kerültek oda, nem egy úgynevezett zsidó századot alakítottak belőlük. A kivert ablakú tantermekben itt sem nagyon lehetett éjszakánként elnyúlni, legföljebb topogni lehetett a dermesztő folyosókon. De egy-két nap után adtak legalább valamelyes kenyeret és vízben főtt, kemény, de meleg borsót. Kétszer egy nap. Hajnali négykor vagy ötkor és este sötétedés előtt. Meg ásattak az udvaron egy hatalmas gödröt, lazán keresztbe tett deszkákkal félig letakarva, latrinának. Mindenki ott végezte a szükségét, közösen, még a nők is, mert nők is voltak a táborban.

Új kálváriám kezdődött ezzel: a szovjet fogság. Gondolkozhattam, volt időm, a mínusz tíz fokos fagyban kabát nélkül álldogálva – úgy hajtottak el – s az órákig tartó létszámmegállapításra várva gondolkozhattam a felszabaduláson. Mit vártam, s mi lett. Bár igaz, váratlan magyarországi szabadulásom után – jelentkeztem katonának az új magyar hadseregbe – volt még két és fél év, amikor valamelyest újra reménykedtem.

Csak a fogság után tudtam meg, hogy a magyar asszonyok sokasága nem kisebb testi kínok között élte meg, ha megélte, a béke első napjait.

 

1991

 

 

 

Erdélyi út (I)

1956. augusztus–szeptember

Nemes Nagy Ágnes–Lengyel Balázs

 

Indultunk: augusztus 20-án este, Mészölyékkel.* Hálókocsi; sokat nevetgéltünk, keveset aludtunk. Vám: semmi. A románok épp csak levétettek egy bőröndöt, s beletúrtak. – A Királyhágót, Csucsát elaludtuk, felébredtünk a Sebes-Körös völgyében. Szelíd, dunántúlias táj, csak a szénakazlakat karóra rakják. Ennyi a hegyvidéki. Kolozsvár környéke: kopár, elpusztult dombok, suvadás, suvadás. Lesem a Hóját (Áprily).

Érkeztünk: aug. 21-én, kedden reggel Kolozsvárra. Konflison (mellékutakon, hogy a főutat – a tanács bölcs rendelkezéséből – ne lepje lótrágya) Aliékhoz. Nincs otthon senki, szoba-konyha, zsúfoltság. Ez is kitelepített-otthon, Aliék eredeti lakását elvették. Ali narancslikőrt ás elő, ünnepeljük a megérkezést.

A ház (Mikes Kelemen u. 16.) udvarán rengeteg gyerek és ortodox zsidó feliratok. Valami héber egyházi település, talán imaház is. Megállapítjuk, hogy itt járt Ábel az országban.

Fáradtak, de ajzottak vagyunk – be a városba. Az utcasarkon fantasztikus oláh cigány rohan meg minket; vadgöndör szakáll, haj – vizet sose látott. Keleti rabló. Ordít, kérdez valamit, nem értjük. Felháborodva távozik. Átmegyünk a zöldségpiacon, sok kék paradicsom (padlizsán), dinnye, körtehalom, darázs, bűz – környékbeli magyar és román parasztok, népviselet, szenny. Balkán. A szőttespiac, sajnos, üres. Egy gyógyfüves ember megállít, magyarázza a szárított növényeit; kicsi, aszott, öregasszonyos. Előrángat egy agyonhasznált, vén könyvecskét: „Nézzétek csak, a tudósok is azt írják.” Ősi (XIX. sz. eleji) kis gyógyfüves könyvecske. Iringó, bojtorján.

A Fő tér. A templom első látásra is meghökkentő. Mennyi gótika! Hol van ez Magyarországon? Beülünk a vegetáriánus vendéglőbe (drága), fekete, citromlé. Meg is ebédelünk, persze hússal. Elég tiszta, vonzó hely – a hús (mint mindenütt) feltűnően olcsó, fele a hazainak. Boldogan fecsegünk, ez már Kolozsvár. Kilátni a Dómra, a római castrum tágasságú és formájú térre. Megtudom, hogy a Jósika-palota oszlopai alatt hosszában átmenni szerencsétlenséget jelent, főleg diáknak. Aznap minden tárgyból rosszul felel, vagy összevész az ideáljával.

Kis séta. Farkas utca, templom, kollégium. A kollégium botrányos állapotban. Nagyudvarára undorító új épületet húznak. (Áprily itt tanított.) Egy volt vendégfogadó falán tábla: itt szállt meg Petőfi a feleségével 47-ben, fáklyászene.

Könyvkereskedés: „Librãria noastrã”. Förtelmes, sokkal rosszabb, mint nálunk. Marxizmus, csúf kötésben. Magyar könyv – mint mindenütt – nevetségesen kevés, rossz.

Balázs egy boltíves udvaron elsírja magát, olyan gyönyörű. Hegyi lovakat simogatunk. Ali fölfedezi, hogy álurbánusok vagyunk.

A színház. Most román színház, a magyar színházat a Szamos partjára, az azelőtti nyári színkörbe telepítették. Persze a nagyszínházat is mi építettük, mint minden jelentőset 600 éve. Az itt-ott mégis épülő román házak „modern”-ek és silányak. Amit még összehoztak 30 év alatt, az főleg a görögkeleti bazilika – minden város minden főterére. Ez rendszerint nagyzási mániában szenved, teleterpeszkedi a teret, túlpuffad minden arányon. Stílusrontó mind a modernségük, mind a bazilikájuk. (Utólag hallom, hogy a görög katolikusokat egy rendelettel beszippantották a görögkeleti egyházba. Moszkvai pátriárka!)

A férfiak (Balázs-Miklós) elmennek a Budai Nagy Antal útra (azelőtt Honvéd utca) Nagy Miklóshoz, mi Alival haza. Közben megjött a család Vízaknáról, olyan, mintha nyolcvanan lennénk. Holtfáradtak vagyunk, kiszorítanak nekünk egy díványt – micsoda istenáldás! –, alszunk, főbe ütve. Arra ébredek, hogy Balázs is mellettem alszik, s egy Zoltika nevű kisfiú csiklandozza a talpát. Elhessentem a gyereket, ébredés, nyüzsgés, a család végtelen kedves, kezdődik az erdélyi szívesség. Ilyen nincs nálunk.

Alival szállót keresünk. Ő roppant csinos, sötétkékben és pirosban, pénzzel-bájjal bűvöli a hotelportásokat. (Baksis a bulletinban.) Hiába. Végre a Siestában megdöbbenésünkre Pándi Pált találjuk, mint ősvendéget, összeköltözik a barátjával, neki köszönhetjük a szobát. Csodálkozom: ugyan miért olyan szíves? Idegenben más az ember? Vagy „jobban állok”? Mindegy, van szoba. Boldogok vagyunk.

Este vacsora Aliéknál, hal, különös konzervek, új ízek. Miklós is alig tartja nyitva a szemét. Konflis, Siesta. Meleg zuhany. (Gondolom, az egyetlen kolozsvári szálloda, amelyben ilyesmi is van. Ennek megfelelő az ára is.)

Telefon Passuth Lászlónak, találkamegbeszélés másnapra. Séta Miklóssal a Szamos-partra.

 

Augusztus 22., szerda

Zuhog az eső. Rémület. Itt az ősz? Tegnap még fullasztott a hőség. Búsan zuhanyozunk. Jön Passuth, ragyog, fütyül az időre, elcipel a szomszéd házba, ismerőseihez. Krisztina egy kis nejlon esőköpenyt hajtogat, finom kámeaképe van, 19 éves, szomorú, hogy nem vették föl művészettörténet szakra az egyetemre. Pedagógus leszek, faggatom. Érdekelnek a korabeli fiatalok. Nem sok lehetőség van rá, Gidrányi (?), fiatal orvos, feleségéről mesél, aki színésznő a Magyar Színháznál (Krasznay Paula). Fényképek. Felkerekedünk. Bemegyünk a színházba. A lehúzott függöny mögött próba, Passuthot középre ültetik, faggatják a hazai viszonyokról. Szóba jön Illyés, Németh László, Čapek drámája stb. Passuth ügyesen, folyamatosan előad – elég kényes helyzet.

Mátyás szülőháza. A szomszédban ferences rendi (?) templom és klastrom – ez utóbbi most zeneiskola. Remek gót épület, folyosó, lépcsőház. Különleges, középkori (aszimmetrikus) ablakok, ablakkeretek. Kár, hogy a falat bevakolták. Ez mánia itt, minden szép követ „renoválnak”, úgy, hogy vakolják. Ettől még az igazi, az eredeti is hamisnak látszik. Passuth gót konyhát ígér, de annyi minden van, hogy megfeledkezik róla. Sajna, nem látunk gót konyhát. – Maga a szülőház. Épp nem engednek föl, kiülünk a kis kertbe. Olaszos négyszög, tisztesen ápolva, futtatott szőlő. A nap kibújik. Ülünk, s lihegünk a rohanástól. Gidrányi beszél, a kétméteres, szép, germán zsidó származású musz-élményeit meséli. Rémes. Amit politikailag mond, különös, látni, hogy másképp gondolkozik, mint mi – mintha a zsidóság itt külön nemzetiség volna. Ezt más élmények is erősítik később.

Főtér. Passuth mutogat, elemében van, boldog. Így jó várost járni – elvben. Sajnos nem részletez, rövid az idő. Megmutatja, hol lakott Hunyady Margit a fiával, s velük szemben Laczkó Aranka, ugyancsak a fiával. Kis színészfertály, egy kapubolt, görbe utca, egyemeletes finom házak. – Könyvkereskedés, szóba kerül a készülő kötetem (?), én kétkedő vagyok, Passuth örül, Gidrányi felragyog. Érdekes benne a kultúrvágy, könyveket ajánl s olcsó ebédelőhelyet. De el kell válnunk, megyünk a vegetáriánusba. Mészölyék nem jönnek, csak délután a szállóba, emiatt elmarad Passuthékkal az újabb találka. Nem is látjuk többet Erdélyben, hiába kutatjuk, csak cédulákat küldözünk egymásnak. Kár. – Történelmi regényét árulták itt, percek alatt elfogyott, Balázs A szebeni fiúkja nem jött át. Nem csoda.

Ebéd után ledőlünk, Miklós jön, pénzt hoz (komplikált ügyek), zuhanyoz. Megyünk cipőt venni. Jó, könnyű, Balázs végre tud járni, 150 lej. A 2-es autóbuszon Nagy Miklósékhoz. A mama, majd Tusa Lili. Baár-Madas. Lili soványabb és csinosabb, mint volt. Emlékcsomó. Meg kéne már írni a Baár-Madast. Emlékezünk Lili balettezésére, drukkjára (mindig gyűrte a kezét, falfehéren, felelés előtt), az én szemüvegemre s borzasságomra. Én emlékszem az emlékkönyvére is. („Nosztalgia”), de nem mondom, túl személyes. Miklós nevetségesen hasonlít a bátyjára, (Nagy Lászlóra), még a hangsúlya, szeme állása is ugyanaz. Csak kövérebb, s talán élénkebb szellemi érdeklődésű – Balázs szerint a kisebbségi helyzet intellektuelt csinált belőle. Meghívnak szombat estére, Jakó Zsigát és Kelemen Lajos bácsit ígérik történésznek. Balázs majd velük beszéli meg a Bethlen Miklós-kérdést.

Haza a szállóba, Mészölyékkel vacsora az Ursusban, ők csak egy mititeit esznek, s holtfáradtan, korán hazafutnak. Mi más szobába költözünk, kétágyas végre.

 

23., csütörtök

Mint kiderült, nagy román ünnep, a háborúból kiugrás napja. Már előző nap roppant tömeg, Kolozsvár olyan, mint egy román proletárváros. Feliratok: „Trãiascã Aug. 23.” (Éljen!) Sorbaállás, kevés a kenyér.

Intenzív népi demokratikus hangulat. Ablakunk alatt már reggel 6-kor gyülekeznek az emberek a felvonulásra – az persze csak 9-kor kezdődik. Zászlók, feliratok, kiabálás, alvatlan szemek – nagyon sajnálom őket. Ezek a szerencsétlenek is ugyanazt csinálják, amit mi.

Fél 7-kor kelünk, átpakolás, nagybőrönd a portáshoz, ki a vasútra. Gyalog persze, mert a busz – tekintettel a felvonulásra – nem jár. Különben is az autóbuszok! Nálunk Európa van ehhez képest. Mészölyék óriás csomaggal várnak, s irigyen nézik a kis celeculánkat. Baksissal első osztály. A büfében se kávé (alig van kávé, mikor kilója oly olcsó!), se tea, se tej – csak bor, méregdrágán. Álmosak vagyunk, de vihorászunk, a férfiak menetrendeznek. Nagy tudomány.

Bánffyhunyad. Elérjük a hajnali kisvasutat, mert az még reggel ötkor bedöglött, s fél 12-kor elindul velünk. Alszom a fapadon – jó alvókám van, szerencsére.

Kalotaszentkirály. Egybeépült Zentelkével. (Szómagyarázat: szent telek; kolostorbirtok volt.) Szembetűnően szép házak, kőalapon fából, magasak, módosak. „Ácsok” a szentkirályiak – mint mondják –, a kőrösfőiek faragók stb. Kérdezzük Viskyéket. Mondják, hogy gyengén vannak. Gere Jánosné őré (ez a csúfneve, mert nagyapja vasúti őr volt), behív az udvarára, hogy ott együk meg az ebédünket. Különben mindenkinek van csúfneve: Lovász István, L. I. bambó. L. I. lididánce stb. [Feljegyzés másutt.] Rengeteg egyforma név, a posta is csúfnévre kézbesít. Gere Jánosék: erdélyi szívesség. Mészölyék ott alusznak, kalotaszegi szoba, mennyezetes ágy. Kiteszik a lelküket. Baptisták. Baptista imakönyv. Versekkel. Az asszony minden mondatában: „Ha a Jóatya engedi…” Nemrég tértek át. Miért? Maguk mondják: gyenge a pap, nincs imadélután, összejövetel, egybetartás, s az pedig kell. (A pap: Polgár Gyula. Kőrösfőn nincs egy baptista se. Pap: Tőkés Tibor.) Eredetileg tiszta magyar református község, most már van néhány román család. A baptistáknak külön kis imaházuk van, hullámos vonalú parasztbarokk homlokzat. Bibliát kérnek (teljeset) Pestről. A fiú: Gere István, érettségizett, egy évet járt gépészmérnöki karon. Abbahagyta, nem bírják anyagilag. Érettségije: jeles, első féléve: jó rendű – mutatja a bizonyítványait. Vallásos, maga is ír baptista verseket, imákat. Alacsony, világos arcú (általában a kalotaszegiek inkább szőkék, mint barnák), zárkózott, csöppet kesernyés arc, 20 éves. Bivalyszekérrel hajt be az udvarba, micisapka. Szégyenlős, paraszti mosoly, nyugodt, egyenrangú beszédmód. A magatartása már értelmiségi. Kollektív gazdaság (tsz)? Az nincs a faluban, hál’ istennek, míg bírjuk a kezünket, bele nem megyünk. Rémtörténetek, mint a hazaiak. Van valami elsőfokú társulás, de az is döglődik.

A bivalyok gyönyörűek. Balázst azonnal lázba ejtik, másnap reggel egy kis bivalyborjúval cicázik az udvaron (Miklóssal egyetemben), rögtön látszik, hogy hasonlítanak. Balázs neve e perctől: bivolica. A hazai fajta szarvasmarhának külön neve van: piros tehén. Az a ritkább. „Állat”, „marha” – bivalyt jelent.

Megebédelünk a füvön, utána mi Viskyékhez megyünk. Süppedt, roskadt kúria, egyáltalán nem látszik rajta a hajdani mód. Mint egy omló parasztház, csak tágas. Az udvar: egy gyom. Kardos Ili a tornácon. Mondom a nevem: egymás nyakába esünk. Klári és Cica* ma reggel utaztak el, Jóska meg ő – vendégként – vannak itthon. Ili tanítónő Szatmáron, nyaralni jár ide a nénjéhez. Most helyezték be Szatmárhegyről. Kidolgozott kéz, arc – mint egy parasztlány. Jön Visky Jóska. Most látom először. Görnyedt, ősz-szőke, vörös szélű kék a szeme; borostás, szemüveges. Vékony csontjain rongyos ruha fityeg. A szoba: vaksötét, a legyek miatt. Parasztszag. Plüssterítő az asztalon, riadtan kajtatnak hamutartó után. Gerendás mennyezet, két roskatag támlás dívány (gyermekkoromban, Pusztateremen láttam ilyet utoljára). Meghívnak vacsorára és alvásra (vacsorára Mészölyéket is) – bár ne kéne elfogadni! De nincs mit tenni.

Feldúlva vissza Geréékhez. Mészölyék a hátsó gyümölcsöskertben heverésznek, csodálatos gyep, félig moha. Itt lehetne írni! Kínálnak szilvával, jön a komaasszony, mondja, hogy ő tudta azt a verset, amit Ady itt írt. (A Kalota partján.) Megvan a hársfa is, ahol üldögélt. Kérjük, idézze. Az már nem megy. Elmeséli a májbaját, nézzük a kis dombos, édes-apró tájat, háttérben havasok. Kínálnak bivalytejjel, ordával. Geréné is látja, hogy el vagyunk keseredve Viskyék miatt. Tapintatosan vigasztal, mondja, hogy jó emberek voltak, de hát kulákok, most bizony szerencsétlenek. (Egy borbély Visky is van a faluban, éppen az ő – Viskyék – házába telepítették. Visky Jóska úgy hívja: „az udvari borbélyom”.)

Nézünk ruhákat. Elvisznek Tököliékhez. Tököliné szégyenkezve dicséri a lányát – még nincs otthon –, idős már (23 éves), és még nem ment férjhez, de ügyes, okos, DISZ-megbízott, a falu képviselője (?), a legszebb ruhái neki vannak. Sok az irigye. Csak szoknyája van 16. Megjön a lány, alacsony, fürge, kicsit gőgös – de boldogan mutogat. Gyönyörűségek. Hogy rakják ezt a szoknyát? (Ők úgy mondják: összeszedik.) Nincs az a finom pliszé, ami versenyezne vele. Alival elmondatjuk háromszor is, de nehéz elképzelni, hogy ezen a módon tartós maradjon. S mégis tart. Hímzett váll, mellény (elöl fűzős), párta gyöngyből, selyembojt, szalagok, szőrkendők. Muszujt már nem hordanak. Hoznak csizmát, férfiruhát. Fehér abaposztó (harisnyaanyag) fekete mintával. Fejedelmi. Alit meg engem felöltöztetnek, a férfiak a szűrt próbálják, összefut a szomszédság. Sajnos a fényképezőgép meg se moccan. Már Pesten is rossz volt. Tököli Annus rábeszél: jöjjünk vissza vasárnap, úrvacsora lesz, új kenyérrel, nagy felvonulás. Menjünk templomba viseletben. Csábos ajánlat – de szombat estére Nagy Miklósékhoz vagyunk híva Kolozsvárt. (Új kenyérre rózsaszín és fehér szoknyát hordanak a lányok. Új borra már vöröset, zöldet, sötétet – és így tovább. Minden évszakban mást.)

Másoknál is megcsodáljuk a ruhatárat, a hímzéseket (írásos, vagdalásos vagy szálán varrott, vagyis keresztöltés). Teljesen vegyes kézimunkatömeg: remek régimódi mellett „modern” falvédő: „Jó asszony a háznál – Isten áldás”, „Legszebb lány a magyar lány” – pocsékságok, unalmas száröltéssel. Ez nekik már jobban tetszik. Egy fiatalasszony az ágyát is gyári holmival takarja: „Újabb az úgy.” – Minden hiába. Gere Pistától kérdjük: ő látja-e a különbséget a régi javára. Cinkosan mosolyog, én látom, de ez már olyan úri dolog, tetszik tudni.

Esteledik. Vissza Viskyékhez. Gátfutás: minden kapuban hívogatnak: Tessék betérni egy cseppet, mutatok szalagot, pártát. Viskyéknél hat személyre terítve, petróleumlámpa, rántott csirke. (Reszketve esszük: talán az utolsó rántanivalót ölték le.) Ili egész délután sürgött a kedvünkért. Mészölyék hamar el, sötét van, Geréék lefeküsznek. Vacsora után kezdődik Ady. Sokszor járt itt, Visky Jóska apjánál, Bertukát is itt kérte meg. Mert Boncza Berta is rokon. Hogyhogy „is”? Jóska levezeti a családfát, kiderül, hogy Ady rokona vagyok. Idézik A Kalota partjánt, emlegetik a hársfát, a kuglizást, rengeteg adoma. S ami fő: levelezés. De hát hol van Ady levélváltása az öreg Viskyvel meg Bertuka levelei? Mért nem szedi elő? A papnál helyezte el egy nagy láda családi levéllel együtt, nehéz előásni. Könyörgünk, hogy legalább fotokópiát engedjenek csináltatni róluk. Nem örül. Járt itt két egyetemista is a múltkor – meséli –, de én elmentem hazulról, s a Kalota partján bujdokoltam fél napig, míg elmentek. Nem szívesen adom ki a kezemből, meg hogy románoknak adjam? Ha még a magyar Akadémiának, bár az is népi demokratikus. – Politizálás. Miből élnek? Erre hosszan hahotáznak: tudja Isten. Maradt vagy fél hold föld, abban krumpli, paszuly a ház körül, ő kapálja. De folyton fél, nem mer semmibe kezdeni, bár a Dunára nem vitték el. (Duna-csatornaépítés, mocsár, 40% halálozás.) Utólag azt halljuk, más rokontól, hogy Visky József lusta ember. Ő a „kallódó magyar birtokos”. Félelmes ez így közelről. 50 holdja volt, az itt nagyon sok. Rengeteg különc tudás, folyik belőle a történelem. Megborotválkozott, ép ruhát vett, és boldogan beszél, beszél. Adytól legjobban A halottak élént szereti, azt meg is mentette a könyvtárból. Kóst említi, Áprilyt. (Kis adoma.) Zsidózik, bár finoman. „Ha mi zsidók lettünk volna, bezzeg agyondicsérjük, s dicsekedtünk volna Adyval – de hát az nálunk nem szokás.” Egyetlen esetet említ, amikor az anyja éreztette, hogy tiszteli Adyt. (Kuglizóügy.) Jellemző. S őszintén csodálkozik rajta, hogy „Ady a zsidók karjába vetette magát”.

Az Ady-anekdotakör: a Boncza család terheltsége (Boncza Miklós erőszakossága, a várépítés, a nevelt lányát erőszakkal veszi feleségül, annak szerelme, a református pap, két koldustarisznyából egy koldusáltalvető, öngyilkossági kísérlet), Bertuka nyakassága, „már 14 éves korában elhatározta, hogy Adyné lesz, senki más”, Boncza halála (nem bocsát meg egy év letelte előtt); Ady lánykérése, kuglizás, későn kelés, Bertával döntögetik az asztalokat – hó-rukk! –; a vers születése. – Kéne látni a levelezést! – A dugdosott pálinka. (Weöres Sanyi.) A „tenger”.*

Egyéb adomák: a Bánffy család (övék volt a környék), Bánffy Miklós, az író: „messze látott, közelre nem” – százezer lej az erdélyi magyar irodalomra, de földet nem tagosít, nem is szerették a parasztok. Nagyapja „muszka-vezető”. (Szégyellik.) Saját család: a szétfűrészelt ükanya, Kiszelyék, szilágysági származás (Visky részről), Kincs Gyula jó barát, vármegyei funkciók, főkortesség. Zilahot Zilajnak mondják. (Kardosok is szilágyságiak eredetileg.)

Arisztokratatörténetek: Barcsayak, Kendék (Töhötöm!). Tisza István, „Ady nagy ellenfele”. Ady azt mondta róla, hogy félművelt. – Ezen jót mulatnak. Balázs meg én némán csodálkozunk. Észre is veszik, hogy mi nem becsüljük kellőleg Tiszát – némi csönd. Károlyi Mihály. Őt igen.

Visky Józsefet jegyezni kéne. Rábeszéljük, írjon emlékiratot. Mosolyog – esze ágában sincs. – Lefekszünk.

 

24., péntek

Reggel 8-kor kilopózom, de hiába, elcsípnek a cél előtt. Visky József az udvart takarítja, Ili a Kalotáról jön, ott fürdött. Lemegyünk a folyóhoz. Diófa (nagyapai, 100 éves). Kis hegyi folyócska, bokáig ér – de bezzeg tavasszal! Idáig ért a kert.* Megmártózom. A két jegenye. (Miklós elkérte a történetet novellának.) „Ezer lejt is ígértek érte – nem adtam – most vége.” Fölkerülünk a kúthoz. Gyönyörű „zsendelyes”, kerekes – képeskönyvbe való. Orgonabokrok közt; itt volt a park. Kivágták. Tönkök, törzsmaradványok. Visky József szájából úgy folyik a sok latin növénynév, mint a cseppentett méz. Személyesen szerette a díszbokrokat is. Itt volt az a bizonyos kuglizó is, ahol Ady golyója „vándlizott”. Ez már mind nem az övé. Gyönyörű napfény, remek facsűrök (még régiek), későn érő paszulytövek. Harmat, havasi levegő. Idelátszik a Vigyázó csúcsa.

Újra a nagy, gerendás mennyezetű szoba. Bivalytej, bivalyvaj, fekete (mindenütt ilyen) kenyér. Kakaó, az olcsó. Búcsú, Visky József két arcán csókolja Balázst – atyafiság, búcsú a beszélős estétől. Vissza a magányba. Kis ajándékok – bár volna különb. Ili örül a zenésztallérnak.

Gerééknél is nagy búcsúzkodás. Föl a hátizsákot, neki Bánffyhunyadnak.

De még előbb: meg kell állni a hársfánál. Valóban a Kalota-hídra néz, itt mentek a pártás lányok Ady szeme előtt. Kis pad, Kiszely-kert volt régen. Gyönyörű kis zug. Bizony isten engem is megkísért. Ha már itt vagyunk, föl a templomhoz. Sajnos már nem zsendelyes, hanem pléhtetős. De 4 fiatornyos a tornya, ősi gerendázat, gót alapok. (Kőrösfőn is így van, csak ott fenn, a torony padlásán, tornác is fut körbe.) Hímzett terítő az Úrasztalán, a szószéken (sajnos elég modern); világoskékre festett padok, a karzaton az orgona előtt nyitott erdélyi énekeskönyv. „Az Úr énnékem őriző pásztorom…” Aratókoszorúk, óriás műremekek. Fenyőszag. A toronyból kilátás. Elég puszta a határ, bár még itt-ott lábon a zab, keresztek, kalangyák. S egy-egy sötétzöld ligetben körül a kalotaszegi falvak. Hátrább a hegyek. Közvetlen alattunk egy nyárfa tetején az egyházfi. Száraz ágat fűrészel lefelé. Valóban erőd ez a templom. Belülről látszik csak, milyen vastag a körülfutó fala. Temérdek orgonabokor.

Megyünk Bánffyhunyadnak. 6 kilométer, könnyen megy. Vendéglő. Csúf, Balkán. Fényképészkeresés – egy román asszony megszólít, hogy vegyem meg a perzsalábutánzat bundáját. 2000 lejért odaadja. Biztos van pénzem, mert magyar vagyok. Kőrösfőre ma már nincs autóbusz, lesünk valami alkalmi teherautót – ahogy itt szokás. A templom Anjou-kori, eredetileg Szent Erzsébet-székesegyház. A kalotaszentkirályi típus, erődtemplom. Csodának tekintik, hogy előtte állt meg az áprilisi tűzvész, amely Hunyadnak vagy egyharmadát felégette. Politikai legendák a tűz körül. Hunyad csúf, szegény – ilyesféle lehet Munkács főtere. Kispolgár-proli-paraszt vegyes felvágott. Szütyős karavánok lesik velünk együtt a lehetséges teherautót. Nem jön. Megyünk gyalog. Elindulunk. Mégis jön. Felkapaszkodunk. (Erdélyi útra ne menj szűk szoknyában!) Le kell bújni a tejeskannák mögé, hogy a milícia ne lásson. Kőrösfő.

Mindjárt akad kalauzunk, egy karcsú, könnyű, hajszálfinom fiatalasszony. Hogy a kőrösfői asszonyok hercegnők, az később is bebizonyosodik. Megyünk Bazsa Böskéhez (Albert Andrásné), aki híres lány volt, Gyöngyösbokrétába hívták, fényképezték, filmezték. Kicsiny, félig kész ház. Egyelőre egy szobában laknak. Bent az ágyon Bazsa Böske, beteg. Trombózis, fél éve, a lábában. Szülés után kapta. Királylány. Úgy fogadja a négy hátizsákos városi ismeretlent, hogy (Ali szerint) egyikünk se tudná utánacsinálni, ha netán idegen falusiak tódulnának be hozzánk. Telt is, karcsú is, csodálatos bőrű. Föl-le jár a pirosság az arcán, anélkül hogy zavarban volna. Hosszú, hasított barna szem, remek mosoly, egy aranyfoggal. (Ez falun előkelőség.) Az ágya fölött filmre való fénykép: ő, pártával, díszruhában, mellette bölcső, ringatja. Ha a gyerek szájából kiesik a cucli, fertőtleníti egy bögrében. Mindkét férfi rögtön szerelmes lesz belé. Beszélgetünk, hivatkozunk Tököli Annusra, kérdjük a kalotaszegi szobáját. Hja, az már nincs. Kulákok voltak, elvették a házukat. Kérdi a vallásunkat, s örül, hogy reformátusok vagyunk. Őt a pap nem engedte gyöngyösbokrétába, mert félt a cédaságtól – bár ő tudja, tisztes dolog volt az. De hát engedni kell a papnak, olyan kitűnő ember. A legrégibb magyar pap itt Kalotaszegen, s tudós ember, s hogy törődik a néppel! 35 éve van az már nálunk, ő keresztelt. Hogy áll a hímzés? Nincs pamut, s nem is veszik. Miért? Tetszik tudni, „a mi munkánk valahogy túl finom ennek az országnak”. A magyarok, azok vették.

Körséta a faluban. A Szentkirályról hozott meg egyéb címeket lejárjuk. Alberték (más Alberték, itt is rengeteg egyforma név) bizalmatlan nagygazdák, a szobát, a faragást megmutatják, de szállásra nem hívnak. (Faragók, ezt szívesen csinálnám! remek munka, mélyvéső, laposvéső.) Bori Gyuri János nincs otthon. Bivalycsorda, alkony. A népboltos becsap egy konzervvel. Vissza Bazsa Böskéhez. Végül a férje nénjénél, Erzsi néninél alusznak Mészölyék, mi a szomszédban, magas, hímzett ágyon.

 

25., szombat

Leveckelődünk a magas ágyról. Reggelit ad a néni, bivalytej, orda. (Ez nem nagyon ízlik, édes félsajt-féltúró.) Kirándulás a Körös forrásához (3–4 km). Mészölyékkel hetykén járunk, nem úgy, mint tegnap, nincs csomagunk. Miklós különösen boldog, ő cepeli különben a nagy hátizsákot, igaz, hang nélkül. Róla a közös út alatt kiderült, hogy medvébb, mint hittük. Szótlan, röstell baksist adni, megy-megy némán. De a falusiak közt igen jól forog (Alival együtt), természetesen, könnyen beszél velük. Mi kicsit ügyetlenebbül. Balázs szerint én túl kedves vagyok itt Erdélyben mindenkihez, így leplezem a feszélyezettséget az állandóan forgó, új meg új környezetben. Igaz. Majd vigyázok. Nem kell túllelkesednem azt, ami amúgy is lelkesít. (De mikor olyan morc vagyok különben, mégiscsak alkalmazkodnom kell az ő szívességükhöz! Nem?)

Iszunk a Sebes-Körös forrásából. Egy kis terméskő építmény, csövön jön a víz. El is fogjuk egy pillanatra, hadd csodálkozzanak lejjebb az emberek. (Szabó Lőrinc a Duna forrásánál, Titi-tó.) Heverünk a hegyoldalban, lankás táj, juhok, mellettünk román asszony köti kévébe a zabot. Szép nagy margaréták, a szarkaláb sötétkék. Ali etet, Miklós fényképez. (Megjavult a gép magától.) Ali fejtegeti álurbánus voltunkat, csodálkozik, hogy nem nyafogunk. (Régi viták, hegymászás stb.) Mindnyájunkat megkap a nap. Csöndes, jó délelőtt. Vissza. Aliék is a mi háziasszonyunknál ebédelnek. (Bazsa Böske csirkét ajánlott, bonyolult elfogadási, el nem fogadási viszonylatok.) Zöldpaszuly, juhtúrós laska. Mi készülünk be, Kolozsvárra. Az asszony pénzt nem akar elfogadni, elad nekünk egy szőttes törülközőt 80 lejért. Sokalljuk, de mit tegyünk. Kicsit kapzsi, siránkozó, elmondja a lánya halálát, az unokája agyhártyagyulladását. Fényképet mutogat: a mozdulatlanná bénult félholt gyerekkel fényképeztette le magát. Rémtörténet (Albert Erzsi néni egy fityinget sem fogadott el, Mészölyék majd küldenek orvosságot Böskének, ezt-azt a családnak.).

Megígérjük, hogy vasárnapra visszajövünk.

Búcsú. Deszkahordó teherautó vesz fel. Engem betömködnek elöl a sofőrülésre. (Hárman vagyunk.) Balázs hátul kényelmetlenkedik. Hosszú csevegés a magyar és román árakról. (Ez kicsit unalmas, mindenkinek el kell mondani.) A sofőr és a másik utas is román. Az út kb. annyiba kerül, mint a vasút.

Érkezés Kolozsvárra délután 6 körül. Van szoba a Siestában, nem volt hiábavaló a baksis. Zuhany, átöltözés, vacsora az Uranusban, ki Nagy Miklósékhoz. Szomorú meglepetés: Kelemen Lajos bácsi nem jött el, Zakó Zsigáék csak egy félórára. Balázs Jakóval azonnal Bethlen Miklósba merül. Jakóék rokonszenves, fiatal házaspár, a férfi vékony, magas, szemüveges tanártípus, az asszony csöndes, barna. Hamar elmennek.

Kellemes este Liliékkel. Mesélnek a tutajúsztatásról (végigutaztak így jó néhány kilométert), hegyek; nagy kirándulók. Utólag látok egy erdélyi útikönyvben egy csomó szép fényképet Tusa Lili jelzéssel. Ezt persze nem mondta. Politika, magyarság, szakkönyvírás. (Nagy Miklós mérnök, könyvet írt a tejtermésről.) Nagy Miklós kérdi a Petőfi-kört, Balázs elmondja. Soká maradunk. Kulturált erdélyi középosztály lakásukat elvették, szűkösen élnek, az ismert problematika. Hajaj! Két vad-fekete fiuk van – ők is örmény-feketék. Pankáékhoz* is közelebb jutottam általuk.

 

26., vasárnap

A reggeli vonattal ki Sárvásárba, templomot látni Kőrösfőn. De Kőrösfőnek nincs vasútja, 3 kilométer Sárvásártól. Egy inakfalvi házaspárral gyalogolunk le, az asszony viseletben. Gyermek-fiatalok, s már 2 gyerekük van. Az asszony rosszallólag jegyzi meg, hogy náluk vasárnap is dolgoznak a népek – itt Kőrösfőn nem. Különben dicséri a pátriáját, az itteniek fölé helyezi.

Egyenest a templomba. Már tart az istentisztelet. Besuvadunk az asszonyok háta mögé, így is feltűnést keltünk. Meglepetés: mindenki fejkendőben van. Hát nincs úrvacsora? – kérdem a mellettem ülő, egyetlen városi ruhás asszonyt. (Mint kiderült, ő volt a papné.) Sajnos nincs. Egyetlen pártás lányt szemelhetünk ki – félig hátrafordul –, Ali. Muszuj is csak rajta van. Utólag bevallja, hogy micsoda kínokat állott ki a különcség miatt, de vigasztalják: kivételes eset, hogy senki se legyen pártásan.

A templom: mint Kalotaszentkirályon. Még a domb, még az orgonabokrok is hasonlók. Az ige: Mosd le a te bűneidet… Saulusból Paulus. Jól felépített, rövid, értelmes prédikáció. Záróének: „Egyetlen forrása minden kegynek…” Boldogan fújom, még a 2. versszakra is emlékszem. A papné udvariasan elénk tolja az énekeskönyvét, de Balázs így is hallgat, mint a csuka. Helyesen teszi. Neki, az ő kincset érő hangjával már a katonaságnál is tilos volt énekelnie. Ima. Különösség: a lányok, asszonyok imánál mélyen előrehajolnak rá a padra. A férfiak közül csak az öregek. Habozom. Végül is nem hajlok. Olyan volna nekem, mint a színház. A lányok padjában bizony halk fecsegés, az egyik ima alatt, fejét kezére hajtva, boldogan hátra-oldalt bámuldozik, pillogat. Pedagógusvérem fölzubog, csak egy perc múlva tudok nevetni a „mégsem helyes!” indulatomon. Kivonulás. Szigorú rendben. Lányok, asszonyok, férfiak. A nők lent a domb hajlatán megállnak, karon fogva egymást, egyenes sorban várják a férfiakat. Gyönyörű. Így párta nélkül is: micsoda ruhák, kendők, színek, csizmák!

Miklós előrerohan, fényképez. Mosolyogva tűrik. Ali gyönyörű. Remekül illik a hosszú, vékony sudárságára a ruha. Még a párta is, pedig az (köztünk szólva) nem előnyös viselet. A hajat lenyalják hozzá, semmi bodor, a fonatot is elrejtik hátul a szalagok. Csak nagyon szabályos archoz szép igazán, de ott aztán fejedelmi. Merev, előkelő, mint az egész öltözet. Úgy kell tartani benne a derekat, mintha lovon ülne az ember.

Aliék el átöltözni. Mi néhány férfival várjuk a papot. Vasárnapi iskolát tart a gyerekeknek (hitoktatás tilos). Jön végre, megmutatja a templomot. A terítők szebbek, mint Szentkirályon, csupa vörös, írásos meg szálán varrott. Újak, a régit letépte egy templomrabló – dühében, hogy nem lelte a perselyt. (Azt az egyházfi elzárja.) Volt vagy százéves a régi terítő. A templom szentélye Anjou-kori gót, titkos, elfalazott ajtó is van a falon. A pap: „Mondom is a fiataloknak, el ne felejtsék, ha én meghalok, itt ajtó volt. Ha alakítják a templomot, meglelhetik.” A XVIII. században átépítve, a mennyezet stukkóit Umling Lőrinc (erdélyi híresség, szász) festette. Később már csak Asztalosnak nevezte magát. Világos alaptónusban vonalas virágmotívumok. Olyan pasztellszín, hogy az ember freskónak nézi, pedig fafestés. Nagyon finom, hozzájárul az egész világosságához, amit a keskeny, gót ablakok se homályosítanak igazán. A padok itt is világoskékek. (Ali szerint ez erdélyi parasztrokokó szokás.) Az aratókoszorúk, a fenyőszag és – a pap. Szürke ruhában prédikált. A zakó-kabát széle fosztos egy kicsit. Magas, nagydarab ember, deres sörény, kerek arcban sólyomszem, sólyomorr. Pompás egy koponya. Úgy halad le a dombon, stóláját vállán hagyva (csak a szélét dobta fel a bal karjára), fején a papi sapkával, kezében a Bibliával, mint akinek így a legotthonosabb. Albert Andráshoz: „Látja csak, maguk is Szentkirályról hozatnak ácsot, pedig a régi, az igazi kőrösfői ház boltíves volt. Mint ott lent, Boriéké. Nem mondom én, hogy ne csináljon újat. De jól csinálta a másik Albert. A régi faragott kaput hozzácsatolta az új házhoz.”

Kezet fogunk, el. Olyan ember, akinek utána kell nézni. A papnéról azt hallottam: mihelyt kiderült, mindjárt szeretett volna kőrösfői ruhát. De hát az drága. (Kb. 5000 lej.) Egyik adott ezt, a másik azt, vállat, szoknyaanyagot. Vagy 3 év alatt gyűlt össze a ruha. Ma – egész Kőrösfő gyönyörűségére – a papné kalotaszegi ruhában veszi az úrvacsorát. Ezt a szomszéd fiatalasszony meséli, míg fölöltöztet. Ő mondja: „Voltak itt más úri emberek is, románok, de azoknak nem tetszett a mi ruhánk. De a magyarországiak mindjárt föl is akarják venni. Maguknak tetszik. Nem röstellik.” Muszuj, hegyes orrú lakkcsizma (Böskéé). Megint érzem azt az előkelő fulladást a mellényben, amit Szentkirályon.

Ebéd Erzsi néninél. Paszulyt ad, konzervvel kínáljuk.

„Mi mindig búcsúzunk…” – most Aliék rohannak el, a sárvásári vonathoz, mennek Biharfüredre. Csak majd szombaton találkozunk, szeptember 12-én, délután 5-kor, a városháza előtt. – Mi még maradunk egy cseppet. Odaül hozzánk Albert András is, Bazsa Böske férje. Igen jó kiállású, szabályos arcú, szőke. S némi ide-oda tapogatózás után megkérdi a Nagy Miklós kérdését: mi volt az a Petőfi-kör? Meghökkenünk: ennyire érdeklődők? Ennyire fontos nekik, hogy mi van nálunk, főleg ha az valami csepp reményt jelent? – Ennyire.

Balázs nekilendül, egész kis expozét tart, bonyolult viszonylatokat vázol, még dühbe is jön. Hallgatják, isszák. Firtatnak minden részletet. Mikor felkelünk, Albert András elkísér a falu széléig. Olyan az arckifejezése, mint sikerült óra után egy-egy príma fejű tanítványomé. „Mert tetszik tudni, ez az. Mindjárt jobban látja az ember a dolgokat. Itt kitől kérdezzük? Románoktól? Az elmondja a maga szája íze szerint. Felsőbb magyartól? Azért felsőbb az most, hogy a felsőbbség érdeke szerint magyarázzon. Hát mi csak úgy magunk közt ókumláljuk a dolgokat. Ez kéne nekünk.” Egészen megrendít mindkettőnket. Megértjük, mi az: falu, vezető értelmiség nélkül. (Ami persze igazán jól sose volt.) Főleg az a hálás szeme kísér. Férfiember létére még integet is utánunk.

Kolozsvár vonattal, Sárvásáron át. 7-kor ledőlünk az ágyra, hogy pihenjünk egy kicsit, s úgy alszunk, hogy másnap 8-kor ébredünk.

 

27., hétfő

Hosszan reggelizünk. Végre felfedeztünk Kolozsváron elfogadható árú és elég jó feketekávét. (2,50 lej.) „Vita dulce” feliratú, cukrászdaszerű hely, szemben a Mihálytemplommal. Mint utólag kiderült: a volt plébánia házában van, tisztelettel nézzük a XV. századi boltíveket, s isszuk a törökös kávét. – Megyünk repülőjegyet venni csütörtökre, Marosvásárhelyre. (Aránylag olcsó.) Elég nehéz, a félig írástudatlan hivatalnok nem tud magyarul. Igazi káder, akárcsak nálunk. Egy szállodai szobaasszony segít rajtunk, aki épp egy japán küldöttség repülőjegyeit intézi. Végre megvan, mehetünk a Házsongárdra.

Közel van, a Farkas utca mögött. (Közben halljuk, hogy Ravasz László Kolozsváron van, s ő fog beszélni a legközelebbi vasárnap. Elég kényes és furcsán szomorú dolog, ha itt lennénk, meghallgatnám. Ámbár mit mondhat?)

Házsongárd. Óriási terjedelmű. Nagy díszsírhelyek, agyontömött, zsúfolt parcellák. Domboldalnak fut, erősen emlékeztet a Père Lachaise-re. Brassai Sámuel szobrára bukkanunk, s rengeteg arisztokratasírra. Csupa történelmi név: Kende, Wass, Barcsay. Fölérünk a tetőre. Csönd, régi, süppeteg sírok, liget, napfény. Ezt emlegetik az erdélyi költők. Kilátás. Két diák magol két kis padon. Majdnem mindenütt pad. Leülök egy hegedűművésznő padjára, orgonabokrok, gesztenye, augusztus vége, de még tiszta nyár. Keresem a karthausi szegfűket, amiről annyit írt Jékely Zsoli: „De itt maradtak súlyos csontjaik még, – tőlük forog olyan lassan a föld.”

Lefelé menet erősen keressük Apáczai Csere sírját, de nem tudja senki. Összebarátkoztunk egy győri főkönyvelővel, Csiszér Alajosnak hívják; feleségével, két gyerekével jött haza látogatóba vagy tíz év után. Ő figyelmeztet, hogy itt valahol fekszik Dsida. Ő ismeri a rokonait, anyja most Győrben él, s ő kisfiú korában sokat szavalta azt a versét, amit Dsida az édesanyja kezéről írt. Nem ismerjük a verset, de jólesően bámuljuk ezt a nagydarab, vörös-szőke, szemüveges hivatalnokot – tapasztalataim szerint főkönyvelők nem szoktak Dsidát idézni, még ha egy városban laknak is vele. Talán elfogult vagyok, de ezt is erdélyi származásának a javára írom. (Lásd: Nagy Miklósék.) Kétségtelenül erősebb bennük a kultúrvágy. Polgárabbak (Thomas Mann-i értelemben), mint a kintiek. Ezután már feltűnik, hogy mennyi a Csiszér-fejfa a temetőben. De vannak szász, román feliratok is. Bemegyünk az irodába. Apáczai sírját ott se tudják, azt mondják, nincs is identifikálva. De Dsida felé eligazítanak. Nagy családi kripta, elöl a bejárat fölött kis márványtábla: Dsida Jenő, az évszám (jaj de kevés!) és négy sor:

 

„Mindent megtettem, amit megtehettem,
Mivel tartoztam, mindent megfizettem,
Megfizettem mindenki tartozását,
Feledd el arcom romló földi mását.”

 

Lehet, hogy nem hajszálpontos az idézet. A remek utolsó sor biztos.* – Kriptaajtó fölött nevek: „Emlékezéssel Dsidára…”, kis följegyzések. Odaírjuk mi is a kezdőbetűinket, a dátumot. Mint egy névjegy Heinénél.

Nagy, zajos vendéglőben ebédelünk. Az étel kevés, rossz. Először iszunk borszéki vizet, az remek. Megyünk búcsúzni Ali anyjához. Épp menőben vannak, másik lányával s unokáival a Mátyás-szoborhoz készül, hogy lefényképeztesse őket. Együtt megyünk, csábítanak, hogy várjuk meg a fényképészt, kapjon le a téren minket is. Van is benne valami – mostanában már sajnálom, hogy nincsenek fényképeim. Se a fiatalságomról, se Olaszországról, semmiről. Legalább az volna. De nagyon süt a nap, sivatagi hőség. A Kutyacsillag idén kitesz magáért. Hát nem bírjuk a várást, pakolni is kell Tordára, búcsúzunk. Teljesen családiasan érzem magam velük.

Átcsomagolunk, s megyünk Kelemen Lajos bácsihoz. Nagy Miklóssal van találkánk a Farkas utcai templom előtt, ő visz fel a könyvtárba. Így is történik.

A többit Balázs írja.

 

 

 

Erdélyi út (II)

1956. augusztus–szeptember

Nemes Nagy Ágnes–Lengyel Balázs

 

Kolozsvár. Találkozás Kelemen Lajossal. Augusztus 28., kedd

Azt mondták, nyolcvanéves, és rengeteg történetet tud, pletykát, adomát a múltból. Pocakos, joviális öregurat vártam, egy megelevenedett Mikszáth-képet, a jubileum korából, s jött helyette egy szikár, inas, Áprily-féle tanáralak, olyan kemény, hogy még a nyolc évtized se kezdte ki. Csak ahogy beszél, ahogy mindenről minden eszébe jut, látni, hogy mégis kikezdte már az öregség. Szidja a székelyeket, hogy nyakasok, egy-kettő megharagusznak egymásra, s aztán elmesél magáról egy-két történetet (a vissza nem adott Puskin-kötetről szólót például), s kitűnik, őt is hasonló fából faragták. Ágnes meg is jegyzi: a visszahúzódásaiban, a görcseiben rokon Áprilyval. Konzervatív ember, annak mondja magát, s a román augusztus 23-t, a kiugrás napját, az árulás napjának nevezi. Lásd: Áprily: – Én már ’45 után tudtam, hogy vége, nem írok többet.

Előtte az íróasztalon az 1600-as évekből való vármegyei jegyzőkönyvek, naphosszat olvassa a nehezen betűzhető latin kézírást, hogy egy tiszti névtár majd megszülethessen belőle. Ó, kutatói alázat! – Én persze már azt nem érem meg – mondja. Bethlen Miklósról sok mindent tud, amit én is tudok, még másnap is megfog, hogy egy levelére figyelmeztessen, amit idén adtak ki először. Ő huszonöt éve olvasta. Sajnos a huszti szerelemről nem maradt fenn anekdota. XIV. Lajos levele sincs meg. Elmondja: Bethlen Miklós levéltára még a múlt század második felében megvolt. Egy szénapadláson rágták az egerek a nemtörődöm utódok jóvoltából. Ez-az még napvilágra is került belőle, de a régi történészek csak okiratokat gyűjtöttek, s hagyták a magánleveleket pusztulni. Az öregúr persze folyton kalandozik, ez-az eszébe jut, kicsit összefüggéstelenül. Elmondja, hogy Rhédey Ferenc unitárius lengyeleket telepített le Huszt alá, ott fagyoskodtak egy telet pajtákban, míg le nem jutottak Kolozsvárra. Ott aztán nyáron lekaszálta őket a pestis. Rákóczi György is, amikor két hordó arannyal elindult a lengyel koronáért, az unitáriusokban bízott, tán a kiküldött kortesei is unitáriusok voltak, de hát ilyen a magyar szerencse: a lengyelek épp akkor üldözték ki őket. Még egy jó történet az utolsó iktári Bethlenről. Homoszexuális volt a törvényes apja, s ezért orvosságul hozzáadták Erdély legszebb leányát. De hát a gyerek mégiscsak háziorvostól való. Gőgös nagyúr, aki birtokadományokat adott ilyenképpen: Mi iktári Bethlen (talán Domokos), a fejedelmi ház utolsó törvényes leszármazottja… – Kelemen Lajos beszél, beszél, elmondja, hogy 240 lej nyugdíja van, pedig mi mindent csinált, ingyen, szenvedélyből. Közben mentegetőzik: keveset írt életében. Bizony nagyon keveset. Valami félig befejezett és ma már kiadhatatlan Kolozsvár-történetet, s még egy monográfia, de az is így-úgy. S most már nem is fog többet írni, nincs kedve, ereje. Pedig olyan dolgokat tud, amelyeket senki kívüle. Okiratokról, levelekről beszél, amelyek ’45-ben megsemmisültek. Tragikus történész, aki maga nem akar történelemmé lenni, vagy legalábbis humuszává a történetírás történetének.

Egy kislány üvegekben, papírokban közben macskaeleséget hoz neki; leteszi a régi jegyzőkönyvek mellé. Hét macskája van (Kálnoky Lacika!),* magában él velük. Húst ő nem eszik, csak a macskák. Hívjuk vacsorázni, olyan kvázi rekompenzálásként, de kitér. Nem is erőltetem, büszke, hajthatatlan. Most már úgyis felkel a napja: ezer lej nyugdíjat szavazott meg neki a román minisztertanács. „Tán még meg is érem, hogy folyósítják!” Kikísér a folyosóra, s vele jön egy történésztársa, Sebestyén, Nagy Miklós szerint a legjobb heraldikus Erdélyben. Vékony, nyakigláb öregember, kisfiús, zavart, igyekvő modorral. Suttogva kérdezi a Petőfi-köri eseményeket. El kell mondanom, részletesen. A két szegény, kopott öreg felragyog. – „Talán ott már hajnalodik.” Nekik is, nekünk is gyenge kis hajnalodás.

Aztán búcsúzás, megható, hogy a reménységet látják bennünk, s úgy szorongatják a kezünket – s megyünk vacsorázni, pakolni. Szerda már a tordai úté. De előbb, fél tizenkettőkor indul az autóbusz, még meghallgatjuk Kelemen Lajos Kolozsvár-vezetését: a templomon kezdi. Odaáll botjával s nyolcvan évével a gót bejárat szűkülő ívei alá, s magyaráz. Ez a lételeme. Miért nem tudott legalább egy guide-et írni belőle? Kolozsvár latin alapítású – tudjuk. Aztán Szent István alatt volt egy ispán, úgy hívták, Miklas, úgy becézték, emlegették, Klazs – ebből lett Kolozs – a nyelvészek lelke rajta. Aztán az Anjou-korban a város vásárjogot kapott. Viszonzásul, hálából a királyi kegyre kezdik a polgárok építeni a templomot. Jó nagyra méretezik, magasan fönn a falakon látszik, melyik az Anjou-rész. Aztán azóta is, ahogy lenni szokás, egyre építik. A bejáratnál, fönn, Zsigmond címere, a német-római császárság kétfejű sasának csak a lábai, a törzset, fejet meg a boltozat egy kövét (aszimmetrikus a kapubolt) kifelejtette a mester. Vagy helyesebben kihagyta, mert utolsó percben még eszébe jutott, hogy a templomvédőszent Szent Mihály, másutt kell még oda beszorítani. Tán elég a magyaroknak a császári karmok. S abból csakugyan kijutott. A három ívre tervezett kapu kétíves, el kellett hagyni a harmadikat, másként nem lett volna hely a kórushoz vezető lépcsőre. Így improvizáltak az építők. A templom mégis nagyszerű, óriási, csak a minuciózus és pazar barokk berendezés nyomasztó. De tán jobb lenne valami gót utánzat? Vagy szokványos modern szemét? A templom körül csupa XV. századi ház. Csak a boltívek támpilléreit faragták le a modern irodák, üzletek. A plébániaépület üzlethelyiségéről csak a minap faragták le a torony-oldalkápolnát építő Mátyás kori plébános címerét és monogramját. Rá, a plébánosra különben haragudott Mátyás (s hogy a plébános a várossal összerúgta a patkót, el is mozdította), mert gyanakodott, hogy a plébános V. László tanácsosai közt részes Hunyadi László halálában. – Ilyen történetekkel van tele az öregúr. Élvezet hallgatni, de felét se lehet megjegyezni. Borzasztó jó hallgatni, kultúrhistória és politika nagyszerű keveredése. Ha öregen és más fajtában, egy történész Szerb Antal. Végigvezet még sebtében a Bocskai szülőházán, ebben állt Heltai Gáspár nyomdája, s aztán be Mátyás szülőházába. De elébb a Bocskai-házban ott a Bocskai-címerben jobb felől a magyar címer, s bal felén a székelyek címere: Nap és Hold, a magyaroké: gerendáról fölröppenő sasmadár, és a szászoké: a hét város. Szóval a Mátyás-szülőház háromrészes, egy régebbi középkori ablakkerettel, s kétfelől két reneszánsz. Valami szász polgáré lehetett, szemközt a városkapuval (az utcaszűkület ma is kiadja a kapu helyét), kihez a Szilágyságból utazva (a török elől mehetett Szilágyi Erzsébet oda) útban megszállt a gyerekét váró asszony. Mátyás csak uralkodása vége felé gondolt a hely megörökítésére. – De hiába magyarázza Kelemen Lajos, hogy a lépcsőház kiskapujában évszám is volt: 1477 ilyenképpen (ha össze nem zavarom) 1211, s hogy Kós Károly restaurálása idején tűnt el az évszám kapustul – szaladnunk kell a tordai autóbuszhoz. S már jó iramban át is vágunk a téren a 2-es buszig, ami persze nem jön. Nem jön. Az óramutató meg közelít a félhez, úgyhogy én a csomaggal előreszaladok, hátha még a buszt (a tordait) meg tudom kapni. Futás a Ratáig a rekkenő melegben, majd kiszakad a tüdőm, lábam se bírja, mire elérem. Éppen beszállás van. Csak lerogyok az útszéli kőre, és lesem Ágnest, aki maga is kifulladva jön percek múlva. Beszállunk, odabent – minden ablak zárva – tarthatatlan a meleg, dől rólunk az izzadság. Egy kis szurtos öregasszony mellett szorongok, ő még az unokáját is az ölében tartja, s beszél, beszél előre, egy falubelivel. Annak vagy három hete ütötték agyon a fiát, baltával, mert összetévesztették. „Még be se dobták szegényt az Aranyosba – mondja az anya. – Otthagyták. Mert a pénzzel várták Stefán bácsit. De az csak másnap jött. A fiam meg este elindult, hogy átnéz a lányhoz, azt el is akarta venni szegény, s hozzá is adták volna – s közben bekukkantott a mérleghez, hogy van-e pénz.” Az autóbusz hörög, kapaszkodik fel a Feleki tetőre. Micsoda nagy város Kolozsvár! Sárgán dereng közepén a templom. „Aztán kettőt elfogtak közülük, de a harmadik csak bujkált. Meg is mondták a milicisták a feleségének: megszenvedtetik vele, de még a menyecskével is azt, amit miatta szenvednek. Ez volt szombaton. Éjszaka ki is ment valaki a faluból az erdőbe. Azt vasárnap délre már jelentkezett is az ember. – Mi lesz vele? Felkötik? – Bár kötnék fel! Nem lenne itt annyi gazember. De csak huszonöt évet kap. És tudja: nem tudok sírni. Nem tudok. Csak megmeredtem, amikor hallottam, az ujjam mind megmeredt. De könny semmi. Pedig az jobb lenne…”

„Megölik itt egymást az emberek tíz lejért” – így a másik asszony. Nem is mondtam el a történetet Ágnesnek, ne izgassa, milyen itt a közbiztonság.

Közben mégiscsak befutunk Tordára. Rekkenő a hőség, s már múlóban az ebédidő, sietni kell a megadott címekre, hátha lepihennek. Benyitunk Balogh Elekékhez, a hetvenes éveit taposó férfi éppen mosogat, a felesége ülve törülget, fel se áll az üdvözlésünkre. Nyilván elnehezedett már. Mindez egy üvegverandán (milyen csendes, nyugodt zuga lehetett ez a háznak, az ebéd utáni pihenésnek vagy a délutáni kártyapartik idején), hol még két család főz kívülük, s ki-be járnak az idegenek. Sietve megyünk tovább a Budapestről avizált Annus nénihez. Zsúfolt konyhán át surranunk be, itt is hárman főznek, s még sose veszekedtek évek hosszú sora alatt. Annus néni furcsa, nagy orrú öregasszony, kopasztott csirkefej – túljár ő is a hetvenen. A kis szobában gyenge ízlésű vidéki úri osztály silány eleganciájának keserves romjai. Két csináltatott faágy, de már nem stílus, kopott plüssterítővel, a nagy, tán ónémet utánzatú kredenc elfoglalja a fél szobát, középütt ebédlőasztal rozzant székekkel. Éppen ebédelnek. Annus néni eltűnik, s pár perc múlva hozza a vacsoráját, csirkehúst tökfőzelékkel. Sírni való elfogadni, de nem lehet visszautasítani. Eszünk a tökből, egy falatkát a csirkéből, bár elszorul a torkunk. Közben a néni mesél, őszre tán Budapesten lesz, háromszor is beadta a kérvényt a kiköltözésre. Kis szőlőjét eladta, úgyis ellopta a borát az udvarban lakó milicista vagy tán tanácsdolgozó. S ez ellen nem tehet semmit. Hajdan övé volt a ház, ma nyolc család lakja, s megférnek, még dicséri is a lakókat. Megrendítő, mekkora türelem és megbocsátás lehet benne. S mit élhetett át, míg éveket élt ebben az ideiglenes nyomorbárka-szobában. A múltból csak a vendégszeretete maradt meg, a természetes meleg mosoly, amivel kínál, ami mögött érezni az igazi melegséget. Maga mosogat persze, majd ránk is, pedig nincs annyi ereje, hogy félkopasz fején a haját megmossa.

Szomorúságunkat egy tükrös, elegáns cukrászdában (csoda, hogy Tordán ilyet találni) kakaóval, kávéval csillapítjuk. Hányszor adta már vissza lelki egyensúlyunk egy jó csésze fekete! Üldögélünk, lapokat írunk, várjuk, hogy csillapodjon a hőség. Négy óra után felkerekedünk, megnézzük a XIV–XV. századi gót templomot (tán benne tartották a tordai országgyűléseket), egy kisfiú vezet, nem tud semmit se mondani, a toronyba nem lehet felmenni, a papné kamrája van alul, számba vesszük a lekvárral, uborkával teli piros-zöldes üvegeket. Szép faragott kövek, boltívek mindenütt, de romló, omló állapotban, két szép gót ajtó befalazva. A templomból átmegyünk a fejedelmi házba – régen itt zárt folyosó vezetett –, ez most múzeum. Szép középkori ház reneszánsz ablakkeretekkel, erkéllyel. Belül őskori, római, avar kori leletek, pár emlék a „vajdák” korából, torockói szoba, szép régi empire bútorok – s aztán a Román Népköztársaság ötéves terve. Kimegyünk az erkélyre, innen nézhetett le Bethlen Gábor. Kihúzom a kulcsot az erkélyajtó zárából – még régi kulcs.

Délután öt óra van, most már csakugyan nekivágunk a hasadékhoz vezető útnak. Nagy porfelhő alatt kanyarog ki Tordából. Mert hát gyárváros lett ez is. Por, bűz, piszok. Nincs rondább, természet-, szépségellenesebb, mint egy gyárvidék. Szegény József Attila, hogy ezt szeretnie kellett. Kiérünk a mezőre, roppant, végeláthatatlan aszott legelő. Sehol egy fa, csak megyünk, megyünk mindig szembe a nappal, s a mező egyre emelkedik. Messze a láthatár szélén kékes árnyékú hegyek, s vonulatukban tényleg egy hasadék, mintha ott kiharapták volna a hegy húsát, éppen fölötte áll a nap, s mintha csak neki készült volna: benne akar lenyugodni. Jó kétórai kemény gyaloglás után lábunk előtt váratlanul leszakad a part, üde zöld völgy nyílik, sziklák, fenyők, alpesi tájban alpesi menedékház a szakadék kapujában. Holtfáradtan s enyhén reszkető izmokkal még a déli futástól, megérkeztünk.

A kabanás vagy másképpen gondnok fogad, s be is ül hozzánk a szobába beszélgetni. Csak egy férfi lesz még kívülünk magában, mert nincs megesküdve a nővel – mondja –, akivel jött. A férfi később be is nyit, mikor már lámpát oltottunk a szobában, persze a nővel együtt köszönésünkre, kecmergésünkre riadtan kihátrálnak. Majd beszélnek akkor a gondnokkal. Nem, nem maradnak itt. Úgy látszik, tényleg nincsenek megesküdve. – Szóval betelepedik hozzánk a gondnok, fecseg mindenről, árakat kérdez, ránk tukmál valami bort, mert teljesíteni kell a tervet. Furcsán beszél magyarul, rosszul érteni, de a családjával is magyarul beszél. Nagy síelő, sziklamászó – úgy látszik, zsidó sportember. Ritka fajta. Másnapra kialusszuk a fáradtságot – csak így-úgy, mert hajnalban egy százlábú (mindegyik lábán patkó volt) indult útnak a cementpadlójú kabanából – s indulunk mi is a szakadékba. A lábam, az alsó lábszáram izmai ugyan remegnek még, de Ágnes meglepően friss. Azt remélem, kis séta lesz csak, de megyünk, egyre megyünk a kis ösvényen a meredek sziklafalak közt. Lent a Hesdát patak sustorog. A szakadék hűvös, vékony füst a levegőben a pára. Az út függő drótkötél hidakon kel át egyik partról a másikra, a híd leng a lépések alatt, a korhadt deszkák itt-ott hiányzanak, kínos az átkelés. Mondják, a környékbeli nép csapatostul megy rá a hidakra, s ringatózik. Ezt még az acélsodrony se bírja, se a vasbeton. De ő az isteni nép. Kell neki kultúr. – Hó-rukk, lengetik a hidat, hó-rukk, hogy szakad a deszka, s egyszer úgy leesnek tíz méter magasból, le a sziklára, a patakba, mit se számít. Rossz volt a mérnök, mondják majd. – A sziklafal tetején egyszerre madarak rebbennek fel, s eveznek vadmadár módra a levegőben. Sólymok – mondjuk Mészöly Miklósra gondolva, de miért vannak csapatosan? S miért keringnek, mint a varjak, csak kissé magasabban? Végül is azt hiszem, csókák. Kérdezgetjük, mi lehet, azt mondja valaki: ritka fajta gólyák, mert az is lakja a szakadék környékét. Hát így kérdezgessen az ember, egyébként lehet, hogy tényleg van itt fekete gólya is. Mi nem láttuk.

Különben minden van itt, ősember baltája, népvándorlás kori lelet, lelőtt német repülőgép, s igen itt van, itt áll még a két malom, amit Jókai leír, Ágnes hosszan meséli a történetet, hogy menti át Áron bá Manassé menyasszonyát a két molnár segítségével a magyarirtó románok közt, s hogy szórakoztatja a mit sem sejtő lányt Áron bá a barlangban a különböző hangot adó cseppkövek megkondításával. S aztán egyszerre elsírja magát s a barlang szájában ott áll diadalmasan, halálból menekülten Manassé. Furcsa érzés, mintha ugyanabban a barlangban mászkáltunk volna mi is (más nem lehetett, ha volt legföljebb a szemben lévő).

Aztán kiültünk, s napoztunk valami kis sziklateraszon, félmeztelenül. Mert az ilyen gondtalan elnyújtózás a napon mégiscsak a legnagyszerűbb az egészben.

Az ebédet a kabanás tizenegy éves kislánya szolgálja föl, koraérett gyerek, csak a nagyujját áztatja bele a levesbe, s jogos bizalmatlansággal behajtja minden étel árát. Szeretném látni, hogy Dezsőke* így dolgozzék a tizenegy évével! Úgy három óra felé megjön a kabanás (közben megjárta Tordát), rekkenő a meleg, nem lehet visszaindulnunk. Pedig ha az autóbuszt el akarjuk érni, kellene. Kimegyek a menedékház elé, sétálok a napon, még itt is, a hűvös mélységben is kábító, fullasztó a forróság. A kabanás beül hát hozzánk, sörrel kínál, pletykálni akar. Mi hogy van nálunk, elmesélteti a Petőfi-kör dolgát, Rákosi bukását, láthatóan felvidul. Mesél ő is, mi történt vele nemrég. Jöttek egy autóval milicisták, leitták magukat, lármáztak. Aztán mennek el. Megnézi a szobájuk, hát hiányzik két pokróc. Szalad hamar az autóhoz, még éppen elkapja őket, s nagy szerényen megszólal, hogy tévedésből nem pakolták-e el? Erre szóváltás, fenyegetőzés, az egyik elkapja az ingét a nyaka alatt: – Majd én elintézem magát! A kabanást elönti a vér, megcsavarja a milicista kezét, hogy megroppan. – Nem hagyom a pokrócot, gondoltam – mondja –, az istennek se hagyom! Közben már a turisták mind összeszaladtak a kiáltozás s a dulakodás láttán, kezdték magukat kövekkel felfegyverezni. – Csak azért sem hagyom, így a kabanás, ha addig élek is. S közben az dobolt a dobhártyámon: – Nem, van egy lányom, még azt fel kell neveljem! – A pokróc az államé! kiáltja, azért én felelek! Mire a milicisták: mi meg itt mindenért felelünk.

Végre a milicisták vezetője megembereli magát, vigyázzt vezényel, kipakoltatja a hátizsákokat, persze hogy ott virít a két okkersárga pokróc. Visszahajítják, s elrobognak. – S most már csak kissé hihetetlen befejezés jön: az egyik turista rábeszélésére jegyzőkönyvet vesz föl az esetről, s két-három hét múlva azzal jön ki hozzá autón egy főmilicista: Legyen nyugodt, egy hét múlva már egy se lesz a múltkoriak közül a milícia tagja. – A másik történet, amit elmond, valahol a Déli-Kárpátok havasai közt játszódik. Elhagyott, félreeső menedékházban. Egy nap beállít négy kitűnően felszerelt turista. Félreeső szobát kérnek, négyen együtt. Kéri a bulletinokat, rendben van minden, még szakszervezeti igazolványuk is van. Az egyik valamelyik fizetéskor leejti a pénztárcáját, kis pisztoly van benne. Furcsa. Megy a szobájuk felé, különös, folyamatos kattogás, mintha morzéznának. Jön a milícia: – A környéken ejtőernyőket találtak, van-e valaki gyanús? – Minden rendben, nincsen. Aztán egy nap megáll a szobájuk előtt, kétségtelen, hogy morzéznak. Megreccsen a padló, elszalad, de utánalőnek. Rázárja a családjára az ajtót, kiugrik az ablakon, fut vagy tizenöt kilométert a milíciához. Azok három autóval jönnek ki. Tűzharc, három milicista elesik, két ejtőernyőst elfognak, kettő elmenekül. Így a történet. Érdekes, ahogy meséli, szégyenli, hogy feladta őket, s mentegetőzik előttünk, nem tehetett mást. Valószínűleg valamikor lelkes híve lehetett a román népi államnak, de ma már magában mást gondol. Még a mese közben is forgatja a köpönyegét, hol ide áll, hol oda. Azt hiszem, lényegében csak az üzlet érdekli. Búcsúzásul még lefényképez, szabadkozunk, nem tudjuk viszonozni. Mindjárt üzletet ajánl, kicsit borsos ajánlat ugyan, küldjünk neki a fényképek fejében fényképpapírt huszonnyolc forintért. Belemegyünk, akkor előáll a masinával. A másik kabanás, a gyilkos-tói szintén levett bennünket. Ajánlgattam a papírt viszonzásul, de elutasította. Azért se fogadott el pénzt, hogy bevitt saját motorbiciklijén az autóbuszig. A brassói lakását ajánlgatta, hogy szálljunk ott. S most egy furcsa megjegyzés kívánkozik ide: az magyar volt.

Persze ez így is könnyelműség. De már Ágnes is pedzte a témát: itt a zsidóság olyan külön nemzetiségféle. (Hogy ebben mi is hibásak vagyunk, az valószínű.) Sajnálom, hogy H. Vera betegsége miatt nem lehettünk együtt velük, a gyerekkori barátság (mit barátság, évekig tartó gyerekszerelem) talán elmondatta volna velük az ő őszinte véleményüket. Hiszen Verát a magyarok rúgták ki az egyetemről, apját lelőtték Marosvásárhelyt vagonírozás közben, anyját elgázosították, maga is megjárta Mauthausent. Amikor bajban volt, nem segítettem rajta. Rossz lelkiismerettel nem segíthettem: ő Marosvásárhelyt volt, én a Drávánál katonaként. Tavasszal, már 1945 nyarán, mikor fenn volt Budapesten, valami ilyet pöttyentett el: – Tudod, az is baj volt, hogy te magyar vagy. – Nyugodtan írhatok erről, hiszen családomon keresztül ismerem mind a magyar középosztály, mind a zsidó értelmiség életét. Mauthausen réme mindenképpen megbillenti a józan mérlegelést. Így jöhet létre egy olyan fajra nem tekintő betyárpaktum, melyben mindenki részt vehet, akinek van oka félni valamiféle másfajta rendezéstől, s akinek gyomra éppen ezért mindent megemészt, amit csak beletömnek.

Államunk vezetői cserbenhagyták az egész erdélyi magyarságot, mondhatjuk az összes határokon kívüli magyarságot – s ezt elsősorban az entellektüel vezetőknek kell felróni, Rákositól, Révaitól a káderekig, mert a munkások és parasztok a maguk szűk körén csakugyan nem látnak túl, nem tudják, mi az, Kolozsvár, Nagyenyed, nem is tudják tán, mi az a magyar állameszme – míg ők kultúrájuknál fogva tudták, s mégis eladták, ledöfték. Az ő parancsukra nem beszélünk tíz év óta Erdélyről – iszonyatos. Szekfű azt mondja: Mohácstól és a török megszállásból származik a legtöbb mai bajunk. De Trianon egy új Moháccsal felér, önkéntes elfogadása mit hozhat még a magyarságra? „A Román Népköztársaságban minden dolgozó egyenlő” – a színtiszta magyar község előtt románul hirdeti a tábla. Hazulról tudjuk, hogy az ilyesmi mit jelent, ha magyarul szól, s itt pedig mi más, mint a nemzetiségi elnyomás szemérmetlen takarója?

De vissza, vissza Tordára. A beszélgetésben jócskán eltelt az idő, öt óra után indulunk vissza. A nap ereje is gyöngült közben, a lábam is jobb már. Persze azért jó kis út ez még így is. A nap hál’ isten hátulról süt, nem mindig szembe, mint jövet, s mi pedig egyre ereszkedünk. Megy is jól a dolog, csak nehéz a kézi csomag, húzza a karomat. No de ki kell bírni, nincs másként. Hét után érkezünk be Tordára, le az autóbuszhoz, végig a rettenetes poros községen. Autóbusz persze nincs már. Megpróbálunk teherautót fogni a benzinkútnál. Végre egy alkalmasnak látszik, s integet, hogy menjünk előre. S csakugyan ott áll a milícia pár lépésre az orrunk előtt, s igazoltatja a kocsikat. Megyünk, megyünk előre (persze az ember ilyenkor honnan tudja, hogy melyik utat válassza egy útelágazásnál?), de végül csak utolér a kocsi, felvesznek. Olajos gerendán üldögélünk hát, magunk alá gyűrve a kocsi belső gumijait. Az autó minduntalan megáll, már hatan-heten vagyunk rajta, végül egy biciklis is felkéredzik, leszálláskor az egyik buzgó paraszt bele is lép a bicikliküllőkbe. Rá se ránt, hogy kárt tesz benne. Ilyen ez az „újfajta raj”. Kopár, enyhén dombos tájon futunk végig, az országút kifogástalan, még mi építettük. Lassan ránk esteledik. Aztán egyszerre megállunk, kiszáll a sofőr, torokhangon kiabálnak. Végül mindenki kiszáll, csak Ágnes marad a vezetőfülkében, ellenőrzés előtt állunk, s nekünk gyalog kell átmenni rajta, nehogy a sofőrt megbüntessék. Egy kanyar után aztán megvár szépen. Este fél tízre érünk Kolozsvárra. Gyönyörű, ahogy a Feleki tetővel kiragyog lámpák ezreivel a város. A meleg estében hunyorog a fény, mint a nyári csillagok. Az autó a főtérig hoz be, holtfáradtak vagyunk, beesünk a szállóba, van szobánk (most az is fenyegetett, hogy esetleg nincsen), a port, piszkot, izzadságot boldogan zuhanyozzuk le. Nagyszerű ez a civilizáció és a civilizálatlanság váltakozása. Luxusba (szerény higiénébe, mondjuk inkább) érkezni, a természetből, a balkáni körülményekkel vívott harcból. A szegény ember azért is szerencsétlen, mert nem ismeri az életformaválaszt. Rajta marad az izzadság, a piszok, s ugyanolyan várja másnap. Még enni sincs erőnk, zuhany után, vacsora nélkül nyúlunk el a ruganyos ágyban. A többit Ágnes írja. S most látom, ő is a zuhannyal kezdte. Lám, milyen fontos.

 

Augusztus 30., csütörtök

Folytatom a Torda után történteket. A teherautós kalandozás után nagyon jólesett a meleg zuhany. „Jólesett” – ez kevés. Megújulás, reneszánsz. Ódát a meleg zuhanyhoz! A szobánk most második emeleti, kétágyas. Milyen puha tud lenni az ágy! Hogy szeretek aludni! S mindig, nem csak most. A halálban is vigasztaló számomra, hogy ott is valamiféle elnyújtózásról van szó, az is csak ágy. Somnis, soror mortis.* No erről ennyit. Reggel persze megint átcsomagolok, kb. hatodszor, de nem utoljára. Megyünk Nagy Miklósékhoz búcsúzni. Csak Lili van otthon, meg a gyerekek. Paradicsombefőzés. Akadályozzuk egy félóráig – aztán haza. Az esőkabátügyet elintéztük. Végbúcsú a Siestától, a zuhanytól. Taxival a repülőirodához. A repülőtéren mindent maga cipel, mér az ember, az autóbuszba maga rakja be a csomagjait. S így végig. A busz ócska tragacs, reszketünk, hogy a rongyos párnázata poloskás. A repülőtér. Kis faház előtt szép nagy, ezüst gép. Izgulok, először repülök. Amikor beszállunk, furcsa nekem, hogy a gép orra annyira égnek áll. Mint egy ivó tyúk csőre. Indulás. Némi igen kényelmetlen imbolygás, puha szökdelés, s emelkedünk. Fent a levegő vasszilárd. Igaza van Balázsnak: jobb, mint egy lejtőn futó teherautó. Az tud félelmes lenni, ez olyan valószínűtlen, hogy teljesen biztonságos. Lent a táj: kopár dombok. A Mezőség. Különben is csupa forró pára, alig látni az augusztusi vad napfény ködétől. Egy folyó tükröz a szemünkbe, mint óra alatt a rossz diák. Zegzugos, mint egy földre szegezett villám. A Maros. Húsz perc alatt érünk Marosvásárhelyre. Nem is hiszem.

A kolozsvári busz ehhez képest Rolls-Royce. Olyan, mint egy levitézlett, tenyérnyi cirkuszkocsi. Egymás fején ülünk. Az utak? No erről még szó lesz. Minden utat mi építettünk – Balázs szerint még Árpád apánk –, s mi is javítottuk ’42-ben. Azóta úgy van. (Ezt különben románok is állandóan beszélik.)

Vásárhely. Szép tiszta – viszonylag. (Kolozsvárnál tisztább benyomást tesz.) Finom kis paloták a tágas, hosszú főtéren, virág, park. Szállodakeresés. Baksissal sincs szoba. Jöjjünk vissza három után. Ebéd. Szomorú, nagy kocsma. Indulás a rokonokhoz.

Itt sajnos megakad a ceruzám. Mert illetlen dolog az embernek a rokonairól írni – s annyi rosszat kellene írnom. Nem bocsátották meg sem Kaffkának, sem Németh Lászlónak, talán még Thomas Mann-nak sem ezt a szükségszerű indiszkréciót – hogy elég jó példákat hozzak.

„Ám aki írni akar, szükség, hogy nagyra kacsintson.” (Ez nem Ovidius, hanem most szültem kínomban. Hexameteres közmondás – majd elsütöm mint latin klasszikust.)

Persze csak a család nem bocsátotta meg. De épp elég az. Én már annyit veszekedtem a családommal. S különben is lelki válságban vagyok. Kezdem megérteni az általam eddig „jobboldali”-nak nevezett Magyarországot. Vagy legalábbis többet értek belőle, mint eddig. Erre Erdély igen alkalmas, mások a színárnyalatok, a minőségek. Kezdek abban is bizonyos értékmegőrzést látni stb. Bonyolult. Öregszem.

S ma oly félelmes kompromittálódása annak, amit valaha „baloldal”-nak hittem!

De a család – az más. Nagynéném férje, T. S. – no, ide sosem akarok visszajutni. Pedig szerencsétlenek nagyon. Kitelepítettek, kulákok. A hátsó udvar egy szem szobája előtt Káci* áll sok-sok virág közt (ezt ők ültetik, hogy elfedjék a sivárságot). (…) Őszintén, gyerekesen kedves velünk. Fölajánlja, hogy szobát szerez – de a szállót sikerül elintézni, csak vacsorára jövünk vissza.

T. S. magas, erős, mahagóniból faragták, elég durva kézzel. Túlságosan is szívélyes, feszélyező a szívessége. Állandóan beszél, elmondja az életét, s minden résztörténetből az derül ki, hogy ő lángész. Életemben nem hallottam ennyi hencegést egyvégtében. Öt baltával sem lehet agyonütni. Ő kifog a román komcsin, a zsidón (folyton zsidózik), tőle tanul fél Románia, bukaresti egyetemi tanárt oktat arra, hogy hogyan kell a fát szárítani. De könyvelni is tud, ért a kantinvezetéshez, és mintakertészetet rendez be. Még disznót nevelni is jobban tud mindenkinél. De a kultúra is szívügye, oktat minket, hogy jól figyeljük meg „az erdélyi lelkiséget, mert az fontos”, s amikor nem ismerem meg a dohányvirágot (már vagy hat növényt felismertem a kis kertjében), jóságosan mondja: Hát ne légy olyan kis szamár, lányom. Az igazi magyar írók: Nyirő és – jellemzően – Wass „József”. Mondjuk, hogy ő „Albert”-re gondol. Ja persze, Wass Albert, az a kedvencem. Nem firtatjuk, hogy mit olvasott tőle. (Tamási-ügy, „mi magyarok”.)* Persze ezeknek is vélt nyilassága a rokonszenves.

Mit lehet tenni vele? A negyvenes évek elején napi ezer pengőt keresett. Elhiszem, hogy a jég hátán is megél, elhiszem, hogy sziklából is pénzt facsar. Vallásos. Az egész család. És vérszomjas. Biblia és zsidóirtás. Ő az „igazi magyar”, a mélymagyar vagy amit akartok.

Hát ezért kell remeteségbe vonulni. Inkább felkötöm magam, mint hogy ilyen „jó magyar ember” legyek. De a másik oldal – arra kár is szót vesztegetni. Hiába mondaná Cipi*, hogy ezek álproblémák, hát persze hogy nem lehet sehova „csatlakozni”. Könnyű neki, az ő arisztokrata bűbájával. De nagyon nehéz ilyen magányosan élni. Az az öt vagy tíz barát, és semmi kibontakozás, még remény se. Ennek a „polgári koncepció”-nak (milyen nevetséges név, címke) aztán nincs egy félholdnyi talaja sem nálunk. No, elég, elég. Nagyon sokat elmélkedem. Ez naplójegyzet. S beszélek szomorú szamárságokat.

Cica nem volt otthon – furcsa. Csak sejtjük az okát. – A másik család. Nem olyan riasztó a képlet, szelídebbek, civilizáltabbak. Kellemes, zavartalan délutánt töltöttünk velük. Különös húsz év után viszontlátni embereket. Egy pincében laknak (szintén kulákok), anya, házaspár, két felnőtt lánygyerek. Talán abban a két kislányban van valami. Ildi volt csak otthon (barna macskaképű, hozzám hasonló pofacsontok), rajzolni akar, Balázs magyarázott neki egy sort, Gauguin-t, Cézanne-t, Picassót. Talán majd az ifjúság… – kész nevetség, hogy máris itt tartunk.

Feldúltak a rokonaim. Mennyi szerencsétlenség. S mennyi reménytelen értetlenség.

De Marosvásárhelyen van a Teleki-téka is.

 

Augusztus 31., péntek

Poloskairtó-szagú szobánkból kikeveregve szép kis cukrászdára lelünk. Kávé, kávé! S föl a dombra, a téka épületéhez. Beszereztünk egy példányt az Utunkból, ugyanaz a megvásárolt, alja írás, mint nálunk, csak még rosszabb. Nyoma sincs benne semmi enyhülésnek. Leltünk azonban benne egy cikket, Farczády Jenő, a Bolyai-könyvtár igazgatója írta az általa fölfedezett nyelvemlékről. Érdekes. Őt keressük. (A Teleki- és Bolyai-könyvtár, illetve -múzeum egy épületben van, régi boltíves Teleki-palotában.) Meg is találjuk. Egyedül ül, nyitott ajtó mellett, vékony, ősz-kopasz, puha kis arcú ember, nagy, okos szürke szemmel. Mint egy görnyedt, tudós kisfiú. Bemutatkozunk. Balázsnak van egyfajta modorárnyalata, idegenekkel olykor a félszegségig halk, udvarias. Nyújtja a hosszú nyakát, mint egy kamasz, hosszú kezével zavartan fogja az asztal szélét. Itt éppen ennek a – teljesen szándéktalan – „fellépés”-nek azonnal sikere van. (Balázs olykor parasztsihederekkel és portásokkal is így beszél – ott kisebb eredménnyel.) A tudós „nyelvemlék” szóra paripaként kapja fel a fejét, tartózkodásán átüt a ragyogás, nyitja a Wertheim-szekrényt, mutogat, magyaráz. Van benne ugyanabból a suta eleganciából, ami Balázsra is olyan jellemző. (Őzek, bivalyborjak eleganciája.) Egészen átmelegszik, amint a Bibliát forgatja (1350-beli, rideg-gót betűkkel, legalább tíz évig másolhatta az ismeretlen szerzetes), magyarázza a gyönyörű kézírás titkait, az iniciálékat, a „hús” és a „szőr” oldalakat, a rövidítéseket, hibajavítást. Mikor átszámozta az oldalakat, magyar bejegyzést talált egy helyt; másutt meg szómagyarázatot. Ez kb. 1420-ból való. Fékezi magát: „Nem mondom, hogy elsőrendű nyelvemlék, de mégis hét-nyolc összefüggő sor, kétségtelenül régibb, mint a Jókai-kódex!” Egyetlen kikötése van: „Bocsássanak meg, nem engedhetem, hogy a szöveget lemásolják.” Eszünkbe sincs. Játszik velünk: ki kell találnunk a szavakat. Nagy mesterség! S ha kiolvastuk: ugyan mit is jelenthet? Fotokópiák. Szómagyarázatok, latin–magyar egybevetés. Ő Szabó Attilával (mint mondják, a legjobb ómagyar nyelvész itt) állt össze a megfejtésre. Készül a kiadvány. Életének talán a tetején ismertük meg Farczádyt. Számomra az ő szájával beszél ezentúl a középkori magyar nyelv – bár ez igazságtalanság. (Horváth János bácsi!)

Tehát ilyenek a Marosvásárhelyi Sorok és Glosszák a Koncz-kódexen. (Ő nevezte el így – egy nyelvemlék keresztelése!) Talán még fogom tanítani is. Hátravan a Bolyai-múzeum (néhány szoba Bolyai-emlék, kettejük koponyája, a híres levél: „…egy új világot teremtettem”, jó pletykák, őrültség, vadházasság stb.). Kicsi szekrény régiségtár és a Bolyai-könyvtár. Ez voltaképp a volt református gimnázium könyvtára. Sok unicum, incunabulum. Török szerelmes versek, héber imakönyv. Mindenütt vezet bennünket. Egyre oldottabb beszélgetés. Sor kerül – persze! – a Petőfi-körre. Politika.

Francia jegyzéket mutat, Párizs. Mit lehet írni egy tudósnak, mit nem. Egyre fiatalabb és egyre kulturáltabb. Annyira hozzánk melegszik, hogy a Teleki-tékába is átvisz, s az ottani kollégájának mint „nagyon kedves ismerőseit” mutat be. Megint érzem az erdélyi szívességet, a bölcs ravaszság és naivitás együttesét. („Erdélyi bölcs ravaszság” – egyik legnagyobb élmény, amikor a közhelyek vagy okos ősmegfogalmazások újra élménnyé válnak. Igen, érzek az erdélyiekben valami naivat, talán a hangsúlyuk is teszi, az az édes, éneklős, gyermekes, a gátlástalan kebelre ölelés – inkább, mint bármely más magyar vidéken. De ravaszok, de bölcsek, de üzletemberek. Székelyek, örmények, vállalkozók, lopósak. Sose hittem, hogy magyarok is érthetnek az üzlethez – egy-két ellenszenves kivételtől eltekintve. Ők értenek – és mégis tisztességesek, nagyjából. Lőrincz Amália apjára gondolok, Szabó Istvánra stb.)

De ott se tesz le bennünket Farczády (Szabó Dezső-név különben, ő is tudja), visz, kalauzol tovább. Nem is említettem egyik gyönyörű kedvencét, egy első kiadású Balassát; Rimay-válogatás, e kiadásból egyetlen. Hasonló értékű van még egy. Csepp, tenyérbe illő könyv, a sorokat egybetördelték, mégis láthatóan bibliofil törekvésű kiállítás. Olyan a tapintása, mintha csupa szerelmes vers volna benne – pedig ezek az istenesek. „Te szegfűszeg, te rózsafa” – nem; „Bocsásd meg Úristen…”.

A téka. Két emelet magas terem, Teleki Sámuel, az alapító tervezte. Fehér, barna, arany. Ragyogás, rend, világosság. Empire. A könyvek kecses drótháló mögött. Farczády Kazinczyt idézi: „…hogy a vidám csenésnek eleje vétessék.” Mert persze Kazinczy is járt itt és „sikongott”. Sikonghatott. A habsburgiánus Erdélyből talán ez a legjobb. Az alapító: akár Goethe (legalábbis a képe után). Elmélkedés és borotváltság. Civilizáció. És vad könyvszenvedély. A Szent István-rend nagykeresztje a nyakában, kancellári megalkuvások a füle mögött – de ezt a könyvtárt mégis ide vásárolta össze. Nagyon diplomata. (A képéről anekdota: a fejesek ítélete szerint minek kell egy gróf képét mutogatni? Vegyék le. Nem lehet, egy szekrény teljes oldala a kép. Akkor takarják le. Letakarják. A képet alig látja a látogató, a hatalmas fehér lepedő mindenkinek szemet szúr. Végül mégis „leleplezik”.)

És mennyi minden! Farczádyt is jegyezni kéne. A Piranesi-metszetek. A címerek, arcképek (Teleki Mihály, Bethlen Gábor), az alapító felesége, Bethlen Zsuzsanna mellszobra. „Okos nő volt – dicséri a tudós –, ő is gyűjtött.” Az ásványok, Teleki Sámuel fiának a notesza. A rongyszőnyeg, amit röstellnek, de az állam nem ad mást. A másik múzeumigazgató. Fiatalember, kispap volt Rómában, a Collegium Germanicumban. (Olyan vörös selyemruhás, sok lif-langos, amilyet sokat láttunk odakint, szép, piros kalapban.) Dicséri, kiváló latinista. A kézzel festett térképek. Az ex librisek. A színes madártani albumok. Az ember lapozza-lapozza őket, káprázik a sok tolltól-színtől, végül fölszáll az egész könyv, madárraj, repülő dzsungel, apokalipszis. A padló. Különleges mintájú, sötétsárga fényű, mint a havasi málna-méz. Óriási, pohos porcelánkályhák, fehérek. (Be szép is ez az erdélyi empire! Még egy ilyen erős stílusélményem volt… bár ez sem igaz, volt vagy öt.)

Farczádytól úgy válunk el, mintha a XIV. századból a XVIII. századig kiharaptunk volna egy hatalmas darabot a történelemből. (S hozzá mellesleg a maiból is egy falatot. Pour la bonne bouche – ahogy nagyanyám mondogatta.)

Beleolvastunk egy Vergiliusba meg egy Horatiusba is. (Teleki Sámuel kedvencei. Ezeket valóban olvasta.) „Ne quis patriam exul, se quoque fug it.” Ez nemcsak a pátriára, hanem az időbeli menekülésre is áll: „Hazádból száműzve, magadtól nem menekülhetsz.” (Nem jó ez a fordítás. Más az eredeti. Még rájövök, hogy a latin csakugyan tömör.)

Most már mehetünk a Gyilkos-tóra.

 

Szeptember 1., szombat

Előző este még T. S.-nél voltunk; szerényebb volt talán egy hajszállal. Reggel találka Kácival, megmutatja nekünk a Kultúrpalotát. Ez az, amiért családom rajong. Én kevésbé. 1900-ban készült székelyesbe oltott szecesszió. Kőrösfői-Kriesch-freskók, üvegablakok. (Cica: „Azért olyan gyönyörű, ahogy Emese ringatja a kis Csabát!”) Pazarnak pazar, nagy luxussal van megcsinálva, és az a szép, tulipános, kopjafás, turulmadaras népiség! Azok a „népi motívumok”! (Ferenczy!)*

Káci kikísér a vonathoz. Hosszú rázkódás. Ununk már vonaton ülni. Két érdekes útitárs: egy Kovács nevű brassói: technikus, rosszul beszél már magyarul (hangsúly), de magyarnak nevezi magát, s többször tudomásunkra hozza, hogy katolikus. (Magyar vallás a katolikus, református, unitárius – német: evangélikus – görög katolikus, görögkeleti: román.) A másik református magyar – fiatal tanár. Egy éve tanít mindössze. Történelem szakos. Nagyon szeretne valami magyar történelmet, mert azt ő sose tanulta, s csak gyanakszik, hogy másképp volt minden, mint ahogy neki előadták a főiskolán. Heckenast könyvét említi, mondjuk, hogy milyen – azt mondja, ő még azt is szívesen látná, hiszen itt semmilyen sincsen. Óvatosan tapogatózik politikailag. Rokonszenves, vékony, barna fiú, szinte tanítványom lehetne. Össze is gyönyörködünk a pedagógián, mondja, hogy most fog koedukációs osztályban tanítani először – ezt itt mint újdonságot hozzák most. Eszmecsere ekörül.

Kovácstól halljuk Márton Áron esetét (csíksomlyói búcsú, vasvillás székelyek). Elmondják az alapvicceket is: pol és mil; temesvári gyufa.

Visszakanyarodom egy percre a marosvásárhelyi kultúrpalotához. Nem említettem ott a felső traktusban lévő képkiállítást. Sok-sok mai szemét, múlt századi román festők – s néhány remek kép. Egy Paál László-erdő, Réti-intériur s egy gyönyörű Keresztlevétel Ferenczytől. Balázs egyik legnagyobb élménye az úton, majd ő ír róla. Vitázunk a nőalak pátoszán. Engem egy cseppet zavar. (Fölemelt karral, hátrahajolva zokog; balladai siratóasszony; megrendítő, de mintha túl éles kontrasztban volna a kép a paraszt nyugalmával, súlyos melankóliájával. A táj: csodás zöldek, béke, Nagybánya.) – Van a kiállításon egy kis Munkácsy, nem jelentős, nehezen kivehető, sötét táj – néhány Lotz-édesség. Ez utóbbi kettőt még ismeri a család; Káci büszkén említette őket. (Jób.)

Érkezés Gyergyószentmiklósra, már láttunk kis, csúcsos székely hegyeket. Maga Szentmiklós pucér, szomorú kisváros, a hegyek hátrébb tolódtak. A kopáros felföldön aratják a zabot. Kínos kocsizás, szálloda. Már beadjuk a bulletint, amikor Balázs csodás szerencséjével fog egy jeepet, ami hajlandó minket fölvinni a Gyilkos-tóhoz. Valóban csodás, mert a buszjegyet másnap hajnali ötkor adják csak ki reggel kilencre, s vasárnap is lesz, tehát kiránduló tömeg. A jeep: pártautó, három román, alig beszélünk, az egyik, mikor azt mondom: Erdély – vadul csodálkozik: Erdély, mi az? Különben előzékenyek, mint általában ezek a fura proli-olaszok, akik a románok. Mindig becsapnak, lenyúznak, de tudnak kedvesek is lenni.

Az út. Nyavalyatörés. 1900 méterre felfutó pocsék-rossz szerpentin. Aztán lefut ezer méterre. Még rosszabb. A sofőr úgy hajt, mint egy néger vagy egy tízéves gyerek, akinek fogalma sincs életveszélyről. Korlát: semmi. Ötven perc alatt tesszük meg az utat.

A tó. A kocsiból látjuk. Félelmetes, kiálló korhadt fatörzsek. A vize fekete.

A telep. Csinos havasi villák, a Békás-patak, fenyő, fenyő, fenyő. Svájc, Magas-Tátra, de annak is a szebb része. Szédülünk a rohanástól, zúg a fülünk, a levegő „harapni friss”. Balázs el szállásért. Alkony. Sétálók a fehér utakon. S akkor a megafon. Úgy rezzenek össze, mint akit pofon vertek. Könny jön dühömben a szemembe. Operettzene, a bukaresti rádió bömböl. Aztán felolvasás. Iszonyú, iszonyú ez a gépi zaj. S itt! Ez államformánk egyik legsúlyosabb bűne. A gondolkodás, a magány megbecstelenítése, merénylet a természet és a kultúra ellen.

Menekülés a felső kabanába. 1200 méter, 45 fokos szögben fut az út. Tüdőkiköpés. S ott is: megafon. – Mégis megéjszakázunk ott. A reggel gyönyörű, piros sziklafalak, a lombos fa ritkaság. Cohárd, Oltárkő. Ilyen hegyi élményem nem volt még.

 

Megjegyzések Vásárhelyhez

Furcsa dolog a család, megcsókolgatnak, megölelgetnek, rokonként, érzem sörte bajuszuk karcolását az államon. Mindezt azért, mert valaki, aki kinőtt közülük, s akiről semmi többet nem tudnak, mint hogy „Jolánka és Miska” lánya, a feleségem. Az érzelmi szál legföljebb annyi közöttünk, hogy ők látták Ágnest még gyerekkorában. Ágnes viaskodik velük, s igyekszik őket szívébe fogadni, szégyenkezik miattuk, s haragszik rájuk. Mindez persze kicsit fölösleges. (Könnyen beszélek, pedig olykor bennem is mint egy tenger hullámzik, verdes a családom miatti indulat.) De ez más. T. S. és családja reménytelen eset. Nincs, semmilyen vonatkozásban sincs kultúrszükségletük. Hiába a vér, egy világ választ el bennünket. Több közünk van bárkihez, aki a kulturálódás előtt áll még, mint hozzá, aki tökéletesen immunizálva van. Félelmes ez a vidéki középosztály. Az egész tespedt, önelégült életforma. Aki közülük jön, azért ugrik olyan magasra, mert rettenetes mélyről érkezik, nem szociálisan, de lelkileg. S mint Adynak, Kaffkának, Babitsnak, csak ellenük lehet útja.

T. S. megnyomorított ember, internálták, hat éve deportálták. Egy lukban lakik feleségével, lányával s unokájával, se konyha, se WC. Még jó, hogy van odabent vízvezeték. Éveken keresztül segédmunkás volt 200–300 lejért. Más ember belepusztult volna, de ő glóriát fon magára ebből is. Vesztemre megemlítem, hogy az ember eszét nem vehetik el, s hogy értelmes ember mindenütt (ha lelki adottsága megvan rá) feltalálhatja magát. Van erre egypár jól bevált katonatörténetem. (Az ember végül is „lemezeket” gyárt magának, s ha nincs jobb, belőlük él. A saját magunk által meggyártott, ellesett történet, anekdota végül is személyi tulajdonunk. Csak az az ember gyanús, aki mindig másokról mesél anekdotát, vagy más anekdotáját meséli.) Szóval T. S. átveszi tőlem a szót, s három órát beszél saját magáról, az eszes embert agyon se lehet ütni ürügyön.

– Most úgy van az, Balázskám, helyesen mondod, mert hogy voltam én, kérlek? Ide kerültünk, egy pajtába, s még dolgozni se lehetett. Úgy éltünk hat hónapig összetett kézzel a vásárhelyiek kenyerén. Aztán, csak jó sokára, be lehetett kéredzni segédmunkásnak. No megyek a fatelepre, fás voltam én, s rakom gróf Bethlennel a deszkát. Rakjuk, csak rakjuk. De látom ám, hogy a szárítóból csak nedvesen jön ki a fa. Odanéz egyszer az igazgató, mondom neki: Igazgató elvtárs, nem lesz ebből baj? – Már mi lenne? Hogy nedvesebb a fa, több benne a százalék, mint a törvény engedi. – S indulok is arrébb. No az igazgató utánam. – Az elvtárs ért hozzá? Jobban tudná? – Így lettem aztán segédmunkásként a szárító vezetője. Berendezkedtem, megcsináltam a szárítási táblázatokat. Aszerint szárítanak ma egész Romániában. Jött hozzám valami egyetemi professzor a növendékeivel, nem tetszett neki valami, csak legyintettem. Én a fa szagáról, egyetlen szimattal tudtam már, hogy áll a szárítás…

Aztán disznópásztor lett, azóta is úgy nevelik a disznót, majd négyszáz holdon zöldségtermelő, kantinkönyvelő, de az egész országból jönnek hozzá tanulni, közmondás lett: Menjen el, elvtárs, T. S.-hez, Vásárhelyre, vagy tudja azt csinálni, ahogy ő, vagy visszamegy a régi munkahelyére! És így tovább, nem érdemes megörökíteni. Egész este, hattól tizenegyig beszélt, a végkimerülésig. S hogy velünk mi van, egy kérdés eszébe nem jutott. Legföljebb kinyilatkoztatta: Nyirő jobb író, mint Tamási. S tiltakozásunkra: Lehet, hogy ti másként hiszitek, de mi magyarok másként tudjuk. Mi magyarok! Lesütött szemmel ültünk.

 

1995

 

 

 

Sorsunk drámájából

Levelek Székely Jánostól és Székely Jánoshoz

Úgy is mondhatnám: dokumentumanyag sorsunk drámájából. Története: Név nélküli, feladó nélküli kézirat, rejtetten, titkos célzásokkal elküldött levelek, melyek elmondják a kétfelőli elnyomás idején, milyen veszedelmeken keresztül tudtunk érintkezni egymással, erdélyi és magyarországi magyarok. S ha tudtunk, mennyi összevissza beszéddel, rejtjeles célzással kellett kimondanunk azt, amit mégis el akartunk mondani.

Hogy világos legyek: például az Újhold-Évkönyv számára, melynek szerkesztője voltam, kaptam egy anonim kéziratot, melyről még azt sem lehetett tudni, honnan érkezett. Feladó csupán: A magyar külügyminisztérium. Címe: A másik torony.

Kinyomozni, hogy ki küldte, majd azt, hogy a regényt egyáltalában ki lehet-e adni, az író nevével-e (nem lehetett), erről szólnak a levelek. Írni pedig úgy írtunk a regényről: „Ha túl meleg nektek a szövet, bele ne nyírjatok.”

Még csak annyit: Székely Jánossal személyesen sohasem találkoztam. Levelezésünk a Caligula helytartója című dráma TV-bemutatója után kezdődött.

 

*

 

Kapcsolatot kezdeményező levelem Székely Jánoshoz még az első Újhold-Évkönyv megjelenése (1986) előtt. (Másolat, 1985. dec. 30.)

 

Kedves Székely János,

személyes ismeretség hiányában, de munkásságod, drámáid ismeretében szeretnék tőled kéziratot kérni. Mivel sejtelmünk sincs arról, hogy mennyire vagy tájékozott az itteni irodalmi életben, néhány szóval vázolom, hogy kik vagyunk, és milyen publikációs célból kérjük a kéziratot. A levél írója valaha rég, 1946 és 48 között, az Újhold című szépirodalmi folyóiratot szerkesztette. Aztán a személyi kultusz idején barátaival együtt (Mándy, Pilinszky, Kálnoky, Jékely, Ottlik, Szabó Magda stb.) nem vett részt az irodalmi életben. Ma más a helyzet. Lehetőséget kaptunk arra, hogy félévenként a Magvető által megjelentetendő évkönyvet csináljunk. Ennek az Újhold-Évkönyvnek az első száma tavasszal, könyvhéten jelenik meg, 30 íven, 500 oldalon. Nemes Nagy Ágnessel és Lakatos Istvánnal együtt szerkesztettem. Az említetten kívül szerepelnek benne természetesen nemcsak régi újholdasok, hanem Szentkuthy Miklóstól és Határ Győzőtől kezdve más, és náluk fiatalabbak, prózaírók és költők is, Esterházy Pétertől és Lengyel Pétertől egészen fiatal tehetségekig. Szóval elég széles összefogás ez. És érték szempontjából más fórumoktól bizonyos függetlenséggel elkülönült…

Mindezeket azért írtam meg, hogy újból megkérdezhessem, nem volna-e kedved folyóiratszerű antológiánkban szerepelni? Tudnál-e nekünk kéziratot, drámát vagy drámarészletet adni. (Persze, más műfaj is lehet.) A következő számot 1986 márciusában zárjuk, és az év karácsonyán jelenik meg. Hogy az írás Romániában már megjelent, lényegében nem akadály, hacsak példányait az úgynevezett közös kiadással át nem hozták…

Megkérnélek, hogy döntésedtől függetlenül is, röviden jelezd, hogy megkaptad-e levelemet.

Válaszod elé nagy várakozással tekint és barátsággal üdvözöl:

Cím: Budapest I., Naphegy utca 28. H–1016

 

Lengyel Balázs

 

Székely János levelei

 

1.

1986. II. 19.

Kedves Lengyel Balázs!

(Idősebb létedre jogosan letegeztél, hát engedd meg, hogy fiatalabb létemre visszategezzelek, tehát:)

Kedves Balázs, csak nem hitted komolyan, hogy szükséged van bemutatkozásra?! Én Grönlandon élek ugyan, s azon belül is külön barlangomban, mint a medve, (az orrszarvú magánya erdejében), de azért az Újholdról meg Lengyel Balázsról tudok valamicskét! Kritikáidat is olvasom olykor, amikor eljutnak hozzám, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy egyike vagy a keveseknek, akik csakugyan tudják, miről van szó a modern (a mai) költészetben. Ezt Nemes Nagy Ágnesről is elmondhatom, akinek esszéit szintén nagy élvezettel olvastam, s akinek, kérlek, add át szerető üdvözletemet. Mellesleg mondd meg neki, hogy a Boldog szomorú dal genetikus kapcsolatban van Schiller versével. (A költő osztályrésze), tulajdonképpen válaszreflexió arra, és enélkül a felismerés nélkül egyáltalán nem értelmezhető. „Itthon vagyok itt, e világban / S már nem vagyok otthon az égben.”

Szóval jól tudom, ki vagy, kedves Balázs, és örülök, hogy megint fórum áll rendelkezésetekre. Csak azt nem tudom, mit mondjak részvételemről. Két kéziratom van ugyan, de reménytelen, újat pedig nem tudok írni, három éve semmit sem írtam, nem tudok odafigyelni az írásra, márpedig az akkor sem biztos, hogy sikerül, ha teljes mivoltoddal odafigyelsz, hát még ha erre is képtelen vagy! Három teljes éve a fiam miatt kínlódom, őrlődöm, akivel a következő történt: Országos elsőnek végzett a Képzőművészeti Akadémián; elfogult apai megítélésem szerint nagy tehetségű, eredeti, nonfiguratív szobrász. Megházasodott itthon, de a felesége őnagysága egyévi házasság után kiszökött Olaszországba, most ott hegedül kitűnő fizetéssel, a firenzei operaházban. Három kerek évig kéthetenként telefonált haza a fiamnak, hogy menjen utána, ez három év múltán sikerült is, de amikor a fiam megérkezett Firenzébe, menyemasszony be sem fogadta. Most a fiam faluhelyen egy kőfaragóműhelyben végez napszámosmunkát, alig él meg, lejárt a (honpolgárság nélküli) útlevele, lejár az ott tartózkodási engedélye, mondhatni csapdába esett. Hát ez a sztori foglalkoztat engem jó három éve, úgyhogy odafigyelni sem tudok semmi egyébre. Ha valaki, egy képzelt személy, segíteni akarna rajtam, ha fontos volna valakinek, hogy még csinálni tudjak valamit (talán még tudnék), annak a fiamon kellene előbb segítenie. Ezt hónapok óta sikoltozom, végigleveleztem ebben az ügyben a fél világot, és hinnéd-e, kedves Balázs, az égvilágon senki sem mozdította meg az ujját, úgyhogy ráadásul már önbizalmi és bizalmi válságba is jutottam.

Láthatod saját szemeddel, hogy most már csakis erről tudok írni-beszélni; nem megy az írás, sehogyan sem megy. Belerokkantam az ügybe. Azon gondolkodom, hogyan tehetnék eleget mégis megtisztelő kérésednek, és a következő konklúzióra jutottam.

Megjelent tavaly egy esszékötetem, A mítosz értelme, de ezt a címet a kiadó adta, eredeti címe: A romantikus állat. Nem tudok róla, hogy ez a könyv átment volna hozzátok is (de tévedhetek). Ebben a könyvben van két írás, amelyet jobbnak, eredetibbnek érzek, az Enkidu mítosza és a Még egyszer Enkiduról. Kedves Balázs, ha a könyvet tényleg nem árulják ott, nálatok, és ha Ti megelégesztek megjelent munkával is, akkor talán valamelyiket beválaszthatnátok Újhold-Évkönyvetekbe. Ezt tudom mondani, ajánlani, egyebet semmit, mert nincsen, mert nincsen, mert nincsen.

Balázs kedves, jó megjelenést, sikert kívánok. Évkönyveteknek, s nektek magatoknak is: mindent, amit kívántok magatoknak. Azonban, ha volna bármiféle olasz kapcsolatod, valamiféle befolyásod alapítványokban, ösztöndíjakban, kérlek, ne mulaszd el értesíteni róla, mert két nyomorult emberen segíthetnél vele egyetlen csapásra.

Gondolom, máris elborzadtál a szóözön miatt, amit leveledre válaszul küldök, légy emberséges, megértő, és nézd el nekem.

Szeretettel üdvözöl Téged és Mindenkit, akit szeretsz

 

Székely János

 

Mvhely, 1986. II. 19.

Le kellene másolnom ezt a levelet szépen kalligrafikusan – erre sincs már türelmem – „…aki szeret, annak jó lesz így is.” Bocsáss meg.

 

2.

1986. V. 18.

Ó istenem, kedves Balázs,

szegény Hubay Miklóst én már annyit zaklattam, hogy szinte menekül előlem; legutóbb randevúzott a fiammal Firenzében, s megígérte, hogy beszámol a találkozásról, de azt is hiába vártam. Már a kiutazásban is segített, gondolom, azóta torkig van velünk, emlékezni sem szeret erre az ügyre. Épp így a többiek is. Elmondom, Balázs, mi lett az én gőgömből – hiszen még kéziratot sem küldtem kérés nélkül sehová! És most végigkoldulom a fél Európát, és még csak foganatja sincs a könyörgésemnek! Ha eszedbe jut valaki barát, jó ismerős, egyéb kapcsolat, aki segíthetne rajta, szépen kérlek, kérjétek meg erre, nehogy máris késő legyen.

Tovább, sorrendben, ahogy leveledben következnek a dolgok. Egyetértek azzal, hogy az Enkidu-esszét (akár az egyiket, akár mindkettőt) újraközöljétek az antológiában – már ha titeket ez (az újraközlés) nem kompromittál. Minthogy itt könyv alakban jelent meg a szöveg, talán még engedélyt sem kell szerezni rá a Kriteriontól, de holnap ezt még megkérdezem a bukaresti szerkesztőségtől telefonon. Meglátom, mit mondanak, s mindjárt meg is írom (addig nem teszem postára ezt a levelet).

Azzal is szívesen egyetértek, hogy a Caligula helytartóját betedd a készülő kötetbe, csak azt sajnálom, hogy nem javíthatom ki benne a súlyos vers- és értelemzavaró sajtóhibákat. Nem tudom, nem küldhetnék-e egy listát ezekről, ha majd aktuális lesz a dolog. Ne légy rest, kérlek, írd meg majd, ha tényleg aktuális lesz. Mégiscsak kár volna, hogy szelídnek helyett szelindeket kelljen olvasniuk a gyerekeknek.

Könyveket átvenni itt, a vámnál, nagyon bajos. Jobb lenne kézből. Nagyon kíváncsi vagyok rájuk, előre örülök és köszönöm. Kívánok nektek jó munkakedvet, értelmes, eredményes munkát, és mindent, amit ti is kívántok magatoknak.

Szeretettel, barátsággal ölel

 

Székely János

 

Most kérdeztem meg Domokos Gézától, a Kriterion igazgatójától, mik az újraközlés feltételei. Azt mondja, hogy megjelent könyvből bármit át lehet venni, engedély sem kell hozzá, jelölni sem muszáj, hogy honnét való az írás – eszerint tetszésedre van bízva, miképpen jártok el. Örülök ennek. Ölel

Sz. J.

 

3.

Postai levelezőlap

 

VI. 18.

Balázs, kedves Balázs!

Abból ítélve, hogy a rádióban recenziót hallottam róla, nálatok is forgalmazzák már kis könyvemet. Erre szeretnélek figyelmeztetni. Kapható könyvből átvett írást aligha vállal az Újhold – én semmi esetre sem tenném. Nem tudom, most már mit csináljak; régi verseim vannak (a 60-as évekből), de ezek már nem tetszenek eléggé. Nem baj, Balázs, hátha rendbe jön valahogy a fiam dolga, s én ismét produkálni tudok majd valamit.

Barátsággal, szeretettel

 

Sz. János

 

4.

Vásárhely, 1986. VIII. 9.

Kedves Balázs!

Azt írod leveledben, hogy „merő önzésből” próbáltál segíteni rajtam. Mondatod nagy lelki udvariasságról árulkodik, miközben persze csöppentett igazság; magam is régóta vallom, hogy az önző szeretet az igazi. (Az igazán megbízható.)

Csakhogy most mégsem hiszek neked. Ezer mód kínálkoznék arra, hogy kategorikusabban szolgáld ki önzésedet, mintha megpróbálsz segíteni valamely távoli nyomorulton. Ráadásul nem biztos, hogy segíteni tudsz. A kedves fiam csaknem egy éve tengődik már Olaszországban, miután a hites felesége maga után hívta, de aztán be sem fogadta. Jelenlegi helyzete: nagy nehezen beszerzett ideiglenes, hontalan olasz útlevele van (Apolide), amely talán félévig érvényes. Viszont munkája nincs, csak nagyon ritkán, alkalomszerűen, így rendszeresen éhezik, ha ugyan éhen nem halt már azóta, hogy utoljára beszéltem vele. Nincs pénze levelezni, telefonálni, nem is szólva arról, hogy elmenekülni sincs pénze. Pedig hát az lenne az egyetlen kiút: elmenekülni hozzátok; akadémiai végzettségével nálatok talán nem halna éhen.

Segíteni rajta többféleképp lehetne:

1. Az volna a legjobb, ha állandó munkát, állást vagy megrendelést kapna, szóval ha meg tudna ott élni. De hát erre a munkanélküliek Olaszországában kevés a remény – talán még Santarcangeli professzor befolyása sem volna hozzá elegendő. A fiamnak mindenesetre ez volna szíve szerint.

2. Ideiglenesen azt is megtenné, ha valamilyen ösztöndíjat, alapítványt, effélét lehetne szerezni neki. Erről jut eszembe: nem vagy te ismeretségben Vészi Endrével? Hiszen, ha jól tudom, együtt indultatok. Hónapokkal ezelőtt gyönyörű kérvényt és kétségbeesett levelet küldtem neki, mert úgy tudom, ő a Soros Alapítvány irodalmi referense. Nem tudnál szólni Vészinek, hogy méltassa legalább válaszra a levelemet? (Ha tényleg segíteni tudna, az volna persze a legjobb.) Jaj, te Balázs, ha sejtenéd, hányan hagyták így válasz nélkül a könyörgéseimet! Roppant önérzetem kellett volna legyen, hogy mindezt kibírja!

3. Végül az alkalmi segély (rusnyább nevén pénz) is segítene rajta, hogy legalább elmenekülhessen hozzátok. Nem tudom pontosan, hogyan állt most az ügye; azt üzenték nekem, hogy el van intézve a befogadása, de látom, a dolog mégsem megy – talán a pénzhiány miatt. Az a baj, hogy lassan már a kapcsolatot is elveszítettük (nincs pénze telefonálni), s így már-már felmérni sem tudom a helyzetét. Félek, rosszabb, mint hinném. Rémlátomásom: éhesen, betegen fekszik az útszélen, valahol Olaszországban, s én nem tudok rajta segíteni. Efféle rémlátomásaim olykor már igazaknak bizonyultak.

Hát ezek volnának a segítség lehetséges módjai, kedves Balázs. Ha valamely módon segíteni tudsz, kérlek, ne mulaszd el, tedd meg „önzésből”, a kedvemért. Lehetséges, hogy amikor kiköt nálatok, többet is tudok majd segíteni, de hát ez még nem aktuális.

Énnekem számtalan témám volna, több hosszú munkám is teljesen kész a fejemben, csak hát nem tudok nekilátni a kivitelezésnek: nem tudok egész lélekkel odafigyelni. Mondani szoktam: ha az ember teljes mivoltával odafigyel, még akkor sem biztos, hogy sikerül valami, de ha oda sem figyel: biztosan nem sikerül. Évtizedekkel előbb kitaláltam egy korszerű műfajt, az „elgondolt” drámát, regényt, verset – kreatív mozzanat ebben is ugyanaz, mint a valódiban, nagy előnye viszont, hogy nem kell leírni. Nagy szorgalommal művelem azóta is új műfajomat, gyakran gondolom magamban: ni, ebből is milyen jó verset, novellát lehetne írni, azután szépen elfelejtem (mert ami nincsen végleges érvényes formában, az bizony feledhető). Arra talán jó a dolog, hogy ébren tartja témafelismerő készségemet. Fogalmaim szerint ez (a témafelismerés) az irodalomban a legfontosabb. Olvastam régebben Németh László drámáit, s főcsóválva konstatáltam, hogy csak egyetlenegyben (a Galileiben) ismert fel valódi témát, önmagánál többet mondó, jelképes értelmű cselekményt, a többi afféle dialogizált esszé: drámai érvénye nincsen.

No, persze, a témafelismerés mellett a kivitelezés készsége is elengedhetetlen – és ez az, ami most belőlem hiányzik. Elgondolom: vajon ha elrendeződne valahogy a fiam dolga, megint visszatérne belém az az elszánt fegyelem és koncentrálóképesség, ami valaha megvolt? Nem biztos. Lehet, hogy csak áltatom magamat ezzel.

Szeretettel ölel téged és mindenkit, akit szeretsz

 

Székely János

 

Vásárhely, 1986. VIII. 9.

Szükség esetére ideírom a fiam címét: Székely János Jenő

55045 Pietrasanta, via Verzieri 30, Itália.

 

 

Megjegyzés: Paolo Santarcangelitől, az olasz, torinói egyetemi tanártól és ismert írótól, aki elég szoros kapcsolatot tartott velünk, kértem, hogy Székely János Jenőt keresse fel és legyen segítségére. Fel is kereste János Jenőt, de íróként művészeti ösztöndíjat nem tudhatott neki szerezni.
 

5.

1986. IX. 14.

Nagyon igazad van, kedves Balázs,

nehéz nekünk a fiaink helyett verekedni, de hát kénytelenek vagyunk azt tenni mindaddig, amíg szeretjük őket. Márpedig én nagyon szeretem a fiamat, úgy érzem, mintha átadtam volna neki egy stafétabotot, amelyet én is úgy kaptam valakitől – és persze mélyen érdekel a sorsa, mondhatni érdekelt vagyok abban, hogy ő is továbbadhassa. Balázs kedves, komolyan mondom, ez a fiú többet ér nálam: mély és korszerű szobrászatot művel, emberi viszonylatokat modellál plasztikai formák viszonylataival – most is Olaszországban, mély nyomorában három szobrot csinált, hihetetlen gazdagságú viszonylatrendszer jelenik meg mindegyiken; a saját sorsát jeleníti meg bennük – és persze általában az emberi sorsot. Ezért esem kétségbe és verekednék a sorsa miatt, amíg csak tudok, hiszen értsd meg: nincsen nálam, nála van már a stafétabot! Tisztára őrült a világ, hogy egy ilyen kapacitású fiatal művészt nyomorogni, kallódni hagy, úgyhogy nem is tudhatja „kihozni” magából mindazt, amire képes. Látod, már én is a „világgal” perlekedem, biztos jele a neuraszténiának, hiszen nagyon jól tudjuk, a „világ” ilyen.

Nem tudom, mit szóljak Santarcangeli tanácsához, ilyen tanácsot mástól is ezerszám kaptam, és egyik sem vált be…

Azt írtad, Vészi nem olyan ember, hogy válasz nélkül hagyja a levelemet – no hát éppen ezt tette. Pihá, hányszor, de hányszor alázkodtam meg hasztalanul! Ha azt akarod, Balázs, hogy bármi csekély presztízsed legyen, sose kérj senkitől semmit. Köszönöm rám gondolásodat, kedvességedet, segítőkészségedet, és kérlek, ne haragudj rám.

Szeretettel ölel

 

Székely János

 

6.

Vásárhely, 1986. X. 15.

Drága Balázs!

Kedves és biztató leveled minden sorából kihallatszik a csendes könyörgés: Jaj, János, ne kényszeríts arra, hogy Santarcangeli könyvéről kritikát írjak! Csakhogy rossztól kéred, a kerek világon egyedül én vagyok az, aki nem adhat ilyen felmentést: alapvető érzelmi érdekem (reményem) fűződik hozzá. Különben is, produkálnánk-e még bármit, ha a körülményeink nem kényszerítenének? Írtam én régebben két sort, az volt benne, hogy élni sem tudnánk, boldogok sem lehetnénk soha anélkül. Bonyolult kényszerűségek láncolata – íme, az emberélet egy lehetséges definíciója –, látod, milyen okos vagyok, mihelyt rá akarlak kényszeríteni valamire?! Kedves, kedves Balázs, ha eredményt remélsz tőle, mégis írd meg azt a kritikát, hiszen bármiről szól, az a Te írásod lesz, az életműved is gyarapszik tőle.

Ismerős nálatok az a kifejezés, hogy a fájdalom „elsasul”? Így vagyok én most: elsasultam, belesasultam (tehetetlenné zsibbadtam) az aggodalomba. Felhív olykor a fiam – olyan következetlenül, zavarosan beszél, jaj, Istenem! Régen át kellett volna telepednie hozzátok, de nem képes rá, halogatja, tétovázik, nekem pedig sül le az orcámról a bőr azok előtt, akik kérésemre betelepedési engedélyt szereztek neki. Attól lehet tartani, hogy végül be is záródik ez a kiútja. Lelke legmélyén nyilván ott szeretne maradni Olaszországban (hogy ne kelljen beismernie vereségét), hát ebben tudna Santarcangeli esetleg segíteni. Tedd meg, Balázs kedves, amit tehetsz, hátha még olyan idők is jönnek, amikor te is rákényszeríthetsz majd valamire. Mert most el vagyok sasulva, próbálok olykor valamit írni, de minden a színvonalam alatt marad, semmi sem megy.

Szeretettel ölellek, kérlek, ne haragudj rám,

 

Székely János

 

7.

Postai levelezőlap, keltezetlen

Kedves Balázs,

köszönöm az illusztrált üdvözletet, megvagyok, mihez hasonlót mindenkinek szívből kívánok. Az újság az, hogy nyugdíjba mentem. A kedves fiam azóta már ott is van nálatok, szükség esetén tudnátok-e rajta segíteni? Mindnyájatokat szeretettel üdv.

 

Székely János

 

8.

Postai levelezőlap

1989. VIII. 27.

Kedves Balázs!

Bocsánatot kérek tőled a fiamért, a fiam nevében. Képzeld, mi történt vele. Áttelepedett Székesfehérvárra, ahol lakást és munkát ígértek neki. Az ígért lakás nincs kész (talán már nem is lesz), ahelyett egy ideiglenes lakást kapott – az is jó. De munkát semmit sem adtak, úgyhogy nincs ott miből megélnie. Éppen ezért gyorsan visszautazott Olaszországba, hátha kereshetne ott napszámosként annyit, amennyiből visszahozhatná Amerikából a szobrait. Kb. karácsonyra számít hazatérni Magyarországra. Hát emiatt van ismét elkeseredve. És képzeld, közben befejeztem, megcsináltam a mórjaimat*, csak nem adhatom ki a kezemből, amíg bizonyos Margit néni él.* Segítsetek.

J.

Ő szobrásznak jobb, mint én írónak.

 

9.

Képes levelezőlap (Keltezés nincs.)

Kedves Balázs!

Mindig sejtettem, hogy csavaros eszű ember lehetsz, de ez a fogalmazás minden várakozásomon túltesz. Hát persze, hogy átveheted, Balázs – mi másért került a kezedbe? A kedves fiam még mindig nyakig van a bajban, úgyszólván nem is tudunk róla. Nem segít senki. Sajnálni fogsz, ha belehalok? Mindnyájatokat ölel

 

János

 

Megjegyzés: (A név és postai címzett nélküli, csak dátummal jelzett feladó: A magyar külügyminisztérium) A fantasztikus regényről, A másik toronyról van itt szó. Megpróbáltam óvatosan, sok összevissza beszéddel kitapogatni, hogy valóban Székely János írta-e, bár stílusa, tematikája alapján nem volt kétségem, de a biztonság miatt kénytelen voltam egyértelmű igenlő választ kérni. Másfelől egy idő múlva, kérésemre Széles Klára személyesen beszélt vele, hogy vállalja-e névvel a regény elképesztően merész és veszélyes közlését, mely jelképesen a sztalinizmus esztelen szörnyűségét jeleníti meg, méghozzá kivételes írói erővel és szuggesztivitással. Hasonlóan, mint Orwell az Állatfarmot.
 

10.

Képeslap (Keltezés nélkül.)

Kedves Balázs!

Kellemes ünnepet, boldog újévet mindnyájatoknak. Hallom, hogy a szövetet, amit szereztem, túl hosszúnak és talán túlságosan melegnek találjátok. Ne haragudj, kérlek, most már nem tudok jobbat szerezni. Ha nem felel meg, le lehet mondani róla, megnyirbálni azonban kár.

 

Ölel J.

 

Megjegyzés: A „meleg szövet” jelképe nem más, mint A másik torony, amely nemcsak a román viszonyok, hanem az egész sztalinizmus – újból hangsúlyoznom kell – orwelli képe. A „megnyirbálni azonban kár” arra vonatkozik, hogy kicsit hosszúnak tartottam a Torony részletes leírását, s megkérdeztem – áttételesen persze –, hogy nem kívánna-e valamelyest belőle rövidíteni.
 

11.

Postai levelezőlap. Feladó: Varga Jánosné*, Budapest, 1162 Békés Imre u. 60.

1988. XI. 17.

Kedves Balázs!

Bizonyára későn kapok észbe, de talán mégis jobb volna a Kenéz Lajos anagramma, a végén pedig helységnév nélkül egyszerűen: (1983). Nem én vagyok szeszélyes, hanem a helyzet. Bocsánatodat kérve szeretettel ölel

 

Székely János

 

Lengyel Balázs levele

Vasárnap, nov. 20.

Kedves János, most kaptam meg a Margit kórházban leveledet. Gondolhatod, hogy engem is hosszasan izgatott, hogy bajba ne sodorjalak. Ezért kérdeztem, hogy névvel vállalhatod-e. A szám írásoddal indul, nyomdában van. Egy ízben a Magyar Hírlapban, négy hónappal ezelőtt, említettem névvel, hogy ez lesz a szám nagy meglepetése. Mit csináljunk? A helységnevet lehagyjuk, de közölhetjük-e író helyett *** csillaggal is. A Kenéz Lajos anagramma kevésbé jó, de ahogy akarod. Ez Enkidu emlegetése alapján, ahogyan én is, más is kitalálja – csak nem bizonyíthatja az írót. Adj sürgős utasítást, hogy mit akarsz, feleségemnek, Kerek Verának: 673 004. Este mindig otthon van. Ő majd intézkedik a Magvetőnél, de gyorsan. Én infarktussal vagyok itt. Legyünk óvatosak. A mű beszél önmagáért.

Szeretettel ölel

 

Lengyel Balázs

 

Kerek Vera, Bihari Mór u. 4. 1033.

 

Megjegyzés: Tíz nappal az infarktusom után írt levelem. Próbálom a sorok között kitapogatni, hogy vállalja-e és miként A másik torony közlését. Féltem, hogy bajt csinálok, és az író személye mégis kiderül. Nem küldtem el a levelet.
 

Lengyel Balázs levele

Kedves János,

bánt, hogy olyan régóta nem írtam Neked, és semmi hírem Rólad. Az évkönyvet, 1987/1, melyben a Romániában megjelent tanulmányodat újraközöltük, elküldtük címedre, a biztonság okáért két ízben is. Most már a hatodik évkönyvet szerkesztjük s örülnék, ha felhívnád figyelmemet más, ott megjelent írásodra, vagy hivatalos úton kéziratot tudnál küldeni. Bár most eléggé el vagyok látva kézirattal, csak rengeteg a problémás. Tudom, hogy Te megértéssel hallgatod meg a szerkesztési bajokat, s csak azért merem elmondani, mi mindenért fő a fejem. Itt van mindjárt egy tanulmány Mesterházy Mártontól – nos, ezt a nevet, hogy Mesterházy, szerzőként nálunk szerepeltetni lehet-e?* Itt van mindjárt egy 60 oldalas tanulmány irodalmunk egy nagy öregjétől az Eötvös kollégiumról, de szétesik. Nos, vissza lehet-e adni egy köztiszteletben álló embernek, 80 éves kora fölött egy nagy ambícióval írt kéziratot?* Megint más: érkezett egy kézirat, de névtelen. Emlékszel, Illyés gondolata volt, hogy írjunk névtelenül, szerkesszünk úgy folyóiratot, mint a Times Literatury Supplement-je. Leadhatom-e ezt az írást, amely remekmű gyanús (s jó hosszú, 99 oldal) a most szerkesztett évkönyv élén a szerzőt három csillaggal jelölve? És így tovább, sorolhatnám. De önös dolog, hogyha írok, akkor is csak saját bajaimról beszélek. Pedig, hidd el, olvasom írásaidat, most is kivettem a könyvtárból A nyugati hadtest című könyvedet, amely annak idején a Magvetőnél jelent meg. Nem is tudtam róla, egy fiatal író hívta fel rá a figyelmemet, és beszélt róla elragadtatottan. Majd beszámolok olvasmányélményemről. Még csak az ajánlást és a szigetről* szóló részt olvastam el.

Most még csak annyit: mi van a fiaddal? Megoldódtak-e a gondjai? S örülnék, ha legalább pár sorban beszámolnál, hogy mi van Veled. Hidd el, ha kézirattal kecsegtetnél, azt megbeszélni, nem sajnálnám átugrani Hozzátok.

Baráti szeretettel üdvözöl

 

Lengyel Balázs

 

1987. nov. 14-én

 

Megjegyzés: Újabb levél tizenkilenc nappal az infarktus után. Ez az egészségi állapot korántsem a józanság teteje. Megintcsak nem mertem a levelemet elküldeni.
 

12.

Karácsonyi képeslap. (Keltezés nélkül.)

Kedves Balázs!

Kellemes ünnepeket, vidám új évet kívánok ismét mindnyájatoknak. Amiből kár nélkül el lehet venni, az persze nem tökéletes. A szövetre értem. Azt mondod, lennének ötleteid. Hát írd meg őket, kérlek, alcím szerint, hadd fontolom meg. Nekem is volt olyan benyomásom, hogy túl aprólékos, túl hosszú a vége felé. Antológiát egyet sem kaptam. Búék.

J.

 

Megjegyzés: A szövet, aminek hosszát mérlegeli, természetesen megint A másik torony.
 

13.

1989. VI. 30.

Kedves Balázs!

Szeretnélek értesíteni, hogy szobrász fiam, akiről tudsz már (mert már írtam róla), Amerikából és Olaszországból jövet nemrég áttelepedett hozzátok. Ez a fiatalember többet ér nálam; jobban is szeretem, fontosabbnak is tartom magamnál. Arra gondoltam, Balázs kedves, megkérlek: ha valaha rokonszenvvel gondoltál rám, fordítsd most őrá a szeretetedet, és légy segítségére, amiben csak tudsz. Ha egyebet nem tehetsz, próbáld összehozni őt a kultúra jobbjaival – barátaidat is próbáld rávenni erre. Négy éve figyelem aggodalommal külföldi sorsát, négy éve élek örökös szorongásban miatta: rajtam segít, aki rajta segít. Ezen a címen lehet felvenni vele a kapcsolatot: Székely János Jenő (Özv. Varga Jánosné címén) 1162 Budapest Békés Imre u. 60.

Reménykedő szeretettel ölel

 

Székely János

 

Megjegyzés: 1989. júl. 14-én levélben írtam Székely János Jenőnek, hogy hívjon fel telefonon. Beszéljük meg személyesen a dolgait, hiszen most már Magyarországon él.
 

14.

1990. II. 22.

Postai levelezőlap

Kedves Drága Balázs!

Természetesen mindent nyilvánosságra hozhatsz A másik torony történetéről, amit csak szükségesnek látsz. (Én nem is tudom, ki vitte el hozzád a kéziratot.) Tudod, az úgy van, hogy noha semmi sem változik tulajdonképpen – most már nem teljesen értelmetlen vállalni az ódiumokat. Akkor még értelmetlen volt. Az írás, ha igaz, nemsokára itt is megjelenik. A héten már írtam neked egy lapot, hogy ments meg a díjtól. Erre ismét megkérlek. Nagy szeretettel ölel

 

János

 

Megjegyzés: A másik torony most már Romániában is vállalható volt. Az Újhold Évkönyv legközelebbi számában (1991/1) „A szerkesztőség közlése” címen meg is írtam az anonim, a név nélküli közlés okát és egész történetét. A „ments meg a díjtól” arra vonatkozik, hogy az Írószövetség kritikai szakosztálya Székely Jánost József Attila-díjra kívánta javasolni. Székely János később a Kossuth-díjra való jelölés ellen is tiltakozott. Így nem is díjazták.
 

15.

1990. III. 14.

Drága Balázs!

Ha valamiért is büszke lehetek írásaimra, hát bizonyára azért, mert egy sohasem látott jó barátot szereztek nekem. Áldjon meg a fennvaló jóságodért, kedves Balázs.

Szükségben sem igen szoktam hazudni, ezért hát elhiheted: amit magatokról írsz, mélységesen megrendített. Hiszen már a kezed írása is árulkodik az állapotodról! Beteg, „rettenetesen beteg” Ágnes. Most mondd meg, mit írjak? Neki jobbulást kívánjak, neked erőt? Hivatkozzak az emberi sorsközösségre? Nagyon is el tudom képzelni, mit jelent egymásnak két ilyen ember, ezért csak azt írom: veled bánkódom és szorongok én is.

Köszönöm, hogy megmentettél a közfeltűnéstől, amivel egy irodalmi díj visszautasítása járni szokott – jobb ezt csendben, a háttérből intézni. Köszönöm ugyanezt a kormánynak is.

Expressz leveledre még megérkezése napján válaszoltam, gondolom, megkaptad azóta. Járj el mindenben belátásod szerint, ha ugyan még erőd és kedved van erre.

Csodálkozom magamon, hogy olyan közelről érint a sorsotok, holott a magamé már szinte nem érdekel. Azt írom neked is, amit a gyermekeimnek szoktam befejezésül: vigyázzatok, kedveseim, vigyázzatok magatokra.

Nagy szeretettel, barátsággal ölel

 

János

 

Megjegyzés: Székely János Jenő egy levelezőlapon közli (a lapot nem találtam meg), hogy apja túlbonyolítja a dolgokat, fölöslegesen aggodalmaskodik. Akár velem, akár más irodalmi emberrel nincs igénye kapcsolatba kerülni. Különben Székely János emlékestjén a PEN Klubban ott voltak a szobrai. Kezet fogtunk, de nem beszéltünk egymással.

Nemes Nagy Ágnes 1991. aug. 23-án, Székely János pontosan egy év múlva, 1992. aug. 23-án halt meg. Hagyatéka rendezetlen. Hozzám írt levelei egyelőre felkutathatatlanok. De a történet így is egész.

Lengyel Balázs

 

1998

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]