Faültetés

Móricz Zsigmond átvette, megújította a Kelet Népe folyóiratot (1939. dec. 15.). A Kelet Népét előzőleg Szabó Pál hagyta ott, teljes kátyúban, úgyhogy Darvas József a kénytelen szerkesztésben még az igen mellékes és hozzá nem értő segítségemet is igénybe vette. Igen, de Móricz egyszerre új lapot csinált, reprezentatív lapot, némileg új emberekkel. Az ismert népi írók mellett olyan fiatalokkal is, mint az akkor még az impresszionistákat joggal rajongva szerető Pogány Ö. Gábor, vagy Radocsay Dénes. Meg persze jómagam. Volt közöttünk egy másképpen még fiatalnak látszó, lányosan gyöngéd arc. Döbbenten tudtam meg: Németh László, aki azért csaknem két évtizeddel volt idősebb nálam. Döbbenten azért is, mert ha számomra csodálatos, mindenekelőtt álló, csaknem emberfeletti lény volt Móricz Zsigmond, akit ismertem, sőt ő is ismert engem – Kosztolányit, Babitsot gimnazistaként csak éppen láttam –, Németh László, aki mondom, csaknem közülünk valónak tetszett, szintén hozzájuk hasonló hérosz volt. A Tanú gyűjteménye pár évvel ezelőtt lázba hozott. Nemcsak a Proust-tanulmánnyal, a leninizmus kérdésével, hanem a Bethlen Miklós Önéletírásának értékelésével, hogy más Tanú-írást most ne említsek. S ha már rég tudom, hogy Cs. Szabó László az erdélyiek kiemelésében megtette a magáét, ahogy Gyergyai Albert Proustéval, ma is Némethnek köszönhetem, hogy a század új felfedezései mellett éppúgy kiemelkedő felfedezésnek tarthattam Bethlen Miklós majd Kemény János Önéletírását, mely a magyar „regény” nagy pillanata a tizenhetedik század végén, a tizennyolcadik elején.

De Németh László írásai, a Tanú, A minőség forradalma, a Gyász, majd később az Iszony, a közelében látott Galilei izzó élményt adtak. Felkavaró remeklések, még akkor is, mikor az esszéremeklések közül egyesek számomra hevesen elutasítóak voltak. Mondjuk Németh László deklaratív kiválása a Nyugatból, s ezért az 1932-es meggyőző Babits-írás, majd a Kisebbségben miatt a Pajzzsal és dárdával. Ma sem mondok mást róla, mint amit Babits mondott.

De a nagy művek sora, Németh formátuma valamiképpen minden ellentétek mellett vitán felüli. Gottfried Benn azt mondja: „A költők egyéni, tragikus tapasztalata, hogy még a legnagyobb lírikusok se hagytak hátra hat-nyolc tökéletes versnél többet. A többi érdekes lehet, adalék a szerző életrajzához és fejlődéstörténetéhez.” Igen, de ha egy esszéistának, regény és drámaírónak hat-nyolc maradandó műve van, akkor minden túlhangsúlyozott vagy esetleg lefitymált kicsinyessége érdektelen.

Hogy üldözött volt, és egyben üldöző is, magát túldimenzionáló, olykor gyermekesen hiú. Istenem. A Magyar Írók Szövetsége nevében 1956 végén – már a szovjet megszállás idején, amikor szovjet páncélos állt a szövetség kapuja előtt – Mészöly Miklós megfontolt, részletező tiltakozást írt közösségünk nevében. Németh László javított a szöveg első mondatán. Igen, de Németh háromszor-négyszer is elismételte nekünk a javítását. Mészöly egy szóval sem mondta, hogy ő írta az egészet. Együtt laktunk, egy házban. Elképesztő volt Németh szellemi mozgásának a zsenialitása s egyben értetlensége. Ez nemzedéki ügy. Vagy az is. Mészölyné Polcz Alaine és Nemes Nagy Ágnes egy délelőtt verseket olvastak fel egymásnak. Mit olvasnak? – kérdezte ajtót nyitva rájuk Németh. Rilke verseit. Rilkét? Hogyan? Hiszen ez teljességgel érthetetlen költő. Csak bámultak rá némán. És tovább a nemzedéki vagy szemléleti különbségek, hiszen a negyvenes évek közepe előtt a Magyar Élet folyóirat, ahova Németh László rendszeresen írt, olykor elég szélsőséges volt. Nem szívesen olvastuk, ha olykor egyáltalában elolvastuk.

Ezzel a negatívummal mindjárt két alapvetően fontos dologra szeretnék rátérni. Az egyiket az Újhold Jelenkor-számában, 1984-ben már megírtam, bocsánat, hogy megismétlem. Az első: az igazán nagyok, minden végletes eltérésük, indulatos vitájuk ellenére, közelebb vannak egymáshoz, mint a különböző ilyen-olyan világszemléletű, kevésbé tehetséges társaikhoz. Közelebb – minden ellenkezésük mellett – Babits és Móricz, Németh és mondjuk Szerb Antal vagy Márai. A nemes, teremtő és gyakran szenvedő nagyság ellentéteken túl is egységet teremt. Ki volt Móricznak Németh László mellett a Kelet Népében egyik legtöbbet publikált munkatársa? Kassák Lajos.

A másik képzet: a nagy író más módon éli a halált. Nem hal meg, ha száz éves lett, ha ötszáz, ha kétezer. Igaz, Horatius azt mondja: Ne quaesieris scire ne fas, quem mihi, quem tibi, finem dederint, vagyis hogy ne kérdezzük soha, mikor halunk meg. De azt is mondja: Nec omnis moriar, jobb részem megmarad. Örök, eleven igazság, még ha holt nyelven, latinul írták is, több mint kétezer évvel ezelőtt.

Németh Lászlónak nem kell igazából jelképes fát ültetnünk. Benne él nemcsak az agyunkban, szívünkben is, mégha különböző érzelmekkel telítetten is. Nemcsak élő magyar nyelvünkben, hanem nyelvünkön túl. A változó eleven világban, nem vallási hasonlattal szólva: több szempontból is tüzes nyelvként.