Olvasó nemzet? Ugyan!

A Magyar Írók Egyesülete megtisztelt azzal a felkéréssel, hogy a mai (és a tegnapi) magyar irodalmi élet meglehetősen összetett kérdéseire próbáljak válaszolni. Nehéz kérdés, bár olykor kivételesen értékes, olykor különös válaszok születtek és születnek róla. Megpróbálom tehát a magam szerény képessége szerint körvonalazni, hogy egy tűrhető, folyamatos irodalmi életmódot miként tartok tegnap is, ma is lehetségesnek.

Mindenekelőtt beszélnem kell a magyar irodalmi élet és a politika viszonyáról, mely, szemben a nyugat művészi szokásaival, az általános emberi állapotokat, az egyetemes lélektani létkérdéseket kevésbé teszi fel, csak elvétve dominálja, nemcsak a mai, hanem a tegnapi és tegnapelőtti történések miatt. A „ne bántsd a magyart” múltunk és jelenünk alapkérdése lett. Igen, de ez a nemzeti alapkérdés múltunkban is olykor, de a jelenünkben biztosan, a nemzeten belüli, magyart a magyarral szembeállító ügy.

Nem foglalkozom tehát – teljességgel fölöslegesnek tartom – azzal a tanulmányszerű írással, amely heves indulattal, de a múltakat korántsem ismerve foglalkozik a kérdéssel. (Fábián László: Értékrend és demokrácia) Megpróbálok – bármennyire is kevésbé tetsző egyeseknek – a dolog közepébe vágni. Tudva, jól tudva, hogy nem az ilyen-olyan világnézet, hanem a világnézet mellett a művészi minőség a döntő. Lásd, még Lukács Györgytől is a Balzac, Stendhal, Zola című könyvét, Balzac szemléletéről. Végül is írók vagyunk, remélem, nem gyakorló, a hatalomért ellenfelekkel vagdalkozó vagy kompromisszumokat kötő politikusok.

A század (a XX.) első fele látszólag eleve más, mint a második. A politikus emberek egy része ma azt hangoztatja: a baloldaliság nemzeti szempontból gyanús. Pontosan idézve: „Kétségbe vonható a baloldali ellenzék haza iránti elkötelezettsége.” Furcsa megjegyzés ez, mert a századot csaknem végigélve, és szüleim beszéde alapján még a XIX. századról is némileg élményszerűen tudva, éppen az ellenkezőjét gondolom: a jobboldaliság az, ami számomra – hangsúlyozom, nem a jelenben, hanem a múltat tekintve –, a magyarság számára kétségbe vonható, gyanús. Gyanús, mégpedig idegen érdekek miatt, amelyek hosszú időn át, törökök, Habsburgok, fehér terror, a „Munkát kenyeret” megmozdulás csendőri leverése (1931), a Gömbös-féle fasizálódás, német megszállás, a Bárdossy alatti hadüzenet, Szálasi-uralom, a szóhasználat szerint „baloldalnak tekintett”; de épp úgy idegen a szovjet elnyomás, rákosizmus, kádárizmus, ezek tették a magyarságot szegénnyé és elnyomottá. Egykor a baloldaliságáért küzdött nemhogy a magyar szellem java, hanem pontosabban szólva, fényes csillagai: Ady, Móricz, Babits, Bartók, Kodály. Olyan országunkból kiűzött tehetségek, mint Márai, Cs. Szabó, olyan elnyomottak, mint Kodolányi, Hamvas Béla stb., nem beszélve azokról, akiket a szélsőjobboldal, a németbarátok, a magyar csendőrök megöltek: Radnóti, Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György, Gelléri Andor Endre, Pap Károly, és ezt a névsort még bőven folytathatnám.

Ebben, igen, az úgynevezett baloldaliságban, bár elég volna ezt szabadságnak, liberalizmusnak nevezni, egy-egy ritka kivételtől eltekintve irodalmunk egységes. József Attilától, a puszták népe létét feltáró Illyés Gyuláig, vagy az Ábel sorsáért küzdő Tamási Áronig. Kivétel, mondom, alig akad. Egyedül talán Erdélyi József, például a Solymosi Eszter vére című determináló verse miatt, de már Dövényi Nagy Lajost említenem sem érdemes, kiesett az irodalomból.

Meg kell viszont említenem, mégpedig erős nyomatékkal, hogy a baloldaliságon a mai fiatalok és a politikusok mást értenek, mint a felsorolt nagy írók, kiemelkedő szellemek a maguk idejében. Az úgynevezett „balliberalizmus” a fiatal nemzedék számára lehet, hogy túlnyomóan, az idősebbek számára ugyan inkább álságosan, a szovjet elnyomás következményét és a proletárdiktatúra egykori félelmetes voltát jelenti. Mindenképpen valami rossz következtében bármi szocialista elmélet elutasítását. Még ha korunk, igényeink szocialisztikusak is – ha becsületesen gondolkozunk.

Nézzük tehát, hogyan állunk az 1919-es proletárdiktatúrával, majd a rákosizmussal? A szabadság, mégpedig az Eötvös József-i szabadelvűség (liberalizmus) szempontjából mindkettő diktatúra volt. Hitler vagy Sztálin a szabadságot letipró tömeggyilkos. S épp úgy véres az 1919-es proletárdiktatúra, mint a talán még véresebb fehérterror (Siófok, Orgovány).

A jobboldaliság a század első felében egyértelműen a félfeudális társadalmi rendszer fenntartását jelentette, az öröklött jogok és vagyonok csaknem teljes érintetlenségét (gróf Pallavicininek „csak” harmincezer holdja volt, herceg Esterházynak vagy több százezer), szemben velük jelentette a három millió koldus létét (lásd a falukutatók könyveit), az emberi egyenlőség helyett az állampolgároknak hatalmi erőszakkal való megalázását, a Teleki Pál kezdeményezte zsidótörvényeket 1939-től kezdve. Utóbbi ellen például Móricz, Babits (lásd, Tömeg és nemzet), Bartók, Kodály is tiltakozott. A birtokviszonyokat ismerve 1989-ben nem hiába mondta Esterházy Péter: „Földet vissza nem veszünk”.

S hogy milyen volt a proletárdiktatúra, amelyet a szocialista Kassák Lajos véletlenül a párttal egy lakásban hallhatott végig, érzékelteti azt az Egy ember élete; vagy az, amit apám mondott, amikor egy prominens személyiség, talán népbiztos megkérdezte, hogy a dolgok felől mit gondol, ebből mi lesz, Madách-idézettel felelt neki: „Nem látom tisztán, éhség vagy kötél” – meg azt idézte: „Hamis pénzt adtak, itt kell lenniök”.

A rákosizmusra és a kádárizmusra nézve tudni kell, hogy a „hároméves irodalom” idején (Nemes Nagy Ágnes kifejezése), 1945-től 1948-ig az írók egy kisebb része a németektől való megszabadulás örömében, többnyire szociális és ideológiai okokból, majd Auschwitz miatt, másik része karriervágyból, gyanús ügyeskedés kedvéért lett vonalas kommunista. Ők éltek nagyrészt a kirakatban. Ám az írók színvonalas része a fordulat éve után felébredt (még a népből a kommunisták által kiemelt fiatalok csoportja is), Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István például (utóbbi 1957-ig, sőt azután is fordításokból, gyerekversek vagy ifjúsági történeti írásokból élt, vagy ismert, klasszikus művek átalakított rádiós változatából szerzett némi kenyérre valót; lásd Mándy Iván: Előadók és társszerzők, az 50-es években írt, de csak a hetvenes években kiadott könyvét).

Nem részletezem az elnyomottságot, közismert. Weörestől Jékelyn, Rónayn, Kálnokyn, Pilinszkyn, Csorba Győzőn és Rába Györgyön át, Ottliktól, Szentkuthytól Takáts Gyulán át Mészöly Miklósig, hogy csak az idősebb korosztályt, azt is csak vázlatosan említsem.

A támogatott, tűrt, tiltott aczéli elv úgy alakult ki fokról-fokra 1957-től kezdve, hogy sznobizmusból (meg álságos politikai megfontolásból) 1957-ben, az akasztások idején, Németh László, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos kapott Kossuth-díjat, meg később Németh sajnos megírta az Utazást is. Java íróink kisebb példányszámban ugyan, de megjelentek. Igaz, korántsem teljességgel, Márai, Cs. Szabó, Határ Győző „disszidálni” volt kénytelen (többek mellett), Kodolányit, Sinkát, Wass Albertet, Hamvas Bélát elhallgattatták. Bibó, Déry, Zelk, Varga Domokos, Fekete Gyula és így tovább börtönbe kerültek, Pomogáts internáló táborba. Az irodalmi lét foghíjait, a még publikálók kénytelen el-elhallgatását, a hiánytémákat később leginkább Domokos Mátyás mondta el 1986-ban az Újhold-Évkönyvben (Leltárhiány).

Mindezek mellett, a kényszerítő lehetőségek között, a hetvenes-nyolcvanas években mégis kialakult egy olyan színvonalas irodalmi élet, amely ha nem is politikai nyíltsággal, de szellemében szemben állt a kádárista politikával, beleértve még a határokon túli magyar írókat is. Például Gion Nándort, Szilágyi Istvánt, Lászlóffy Aladárt, Ferdinándy Györgyöt, Grendel Lajost, Domahidy Andrást és Miklóst, ha közben kénytelen volt is a hatalommal kapcsolatban vagy legalábbis érintettségben lenni. Benne voltak ebben a kiábrándult kommunisták is, de legfőképpen azok az idősek és egyre nagyobb számban jelentkező fiatalabbak, akik hittek abban, hogy nem az ideológia vagy a pillanatnyi érvényesülés számít, hanem az írói minőség, a színvonal, még ha természetesen többirányúan jelentkezik is. Csak jelezni vagyok képes az irányulásokat vagy a jellegzetes egyéniségeket. Szabó Magdától, Vas Istvántól, Pilinszky Jánostól Bertók Lászlón át Csoóri Sándorig, Tornai Józseftől Cseres Tiborig, Nádastól, persze Esterházytól, Konrád Györgytől, Kertész Imrétől, Krasznahorkai Lászlótól, Sándor Ivántól, Jókai Annától, Mohás Líviától Albert Gáborig, Parti Nagy Lajosig, Kukorellyig. És így tovább a középkorúak hosszú, de lényegében differenciált szellemi egységét bőven sorolhatnám. Például az Újhold-Évkönyvekből is.

Igen, de nem sorolhatom fel ma már. Éppen annak a sosem remélt, számomra csodának számító ténytől, hogy megszűnt a szovjet elnyomás. Nem tudom, hány évszázad után, mi magyarok felszabadultunk. Pontosabban: más erőhatások következtében szabadabbá lettünk. Tíz évnyi nagyobb lélegzetvétel után folyamatosabb irodalmi életet élhetünk, élhetnénk, de a napi viszonylatokban mégsem élünk. Széttöredezett lett, sőt egymással ellenséges lett irodalmi világunk. Más politikai tendenciáktól sokféleképpen, de szenvedélyesen befolyásolt. Nem csak múlt nélküli jelenben élő – ahogy azt néhány évvel ezelőtt megírtam –, hanem a múltnélküliség mellett kisebb-nagyobb csoportokban egymással ölremenő, vagy éppen – ez a nagyobb baj – egymást elhallgatással nem létezőnek tekintő.

Ám mégsem annyira negatív irodalmi életünk, jelenünk a művek terén, mint ahogy azt a fentiekben vázoltam. Először is: az irodalmi élet időigényes folyamat, ha olykor áradás jellegű is, időbe telik, míg természetes folyamágya kialakul. Míg szilárdít stabil értékeket, ugyanakkor nagydobra vert műveket eltüntet. De nézzük mégis közelebbről a jelent. Ha koromnál fogva egyáltalán képes vagyok a jelent felfogni. Ezért csak kapásból. Olyat, amit felkapott a hír, és olyat, amit észre sem vett. Hajlamom szerint elsősorban a költők érdekelnek. Olyan kiválók vannak számosan, hogy csak a fiatalokra kerítek sort. Ugyan Jankovich Ferenc egyszer azt mondta, ötven évesig az olvasó szerint minden költő fiatal. Hát most nem ezekről a „fiatalokról” lesz szó.

Örömmel olvasom, pontosságával, részletező megfigyeléseivel nagyszabásúnak tartom Lackfi János verseit, Térey János szenvedélyes lírai áradását, Szabó T. Anna egyszerre intellektuális és érzékletes mélységét, Dobai Lili szűkszavú, döbbenetes hitelességét, Tóth Krisztinát, Karafiáth Orsolyát, vagy a szegény elhalálozott Simon Balázs költészetét. A szinte már felettük járó, úgynevezett karakternélküliségével mindent megcsinálni tudó, imitálókészségével bűvöletben tartó Kovács András Ferencet pedig biztos befutónak tartom.

A prózával – már szemem miatt is – elég bajban vagyok. Jogtalan beszélnem róla – kivált nem a fiatalabbak munkáiról. Gergely Ágnes tavaly megjelent regényét (Őrizetlenek) – több kiváló regénye mellett – remeklésnek tartom. A mostani napokban Györe Balázs Boldogkönyv című regényét intim hangjával, szűkszavú stílusa mégis áradó gazdagságával elbűvölőnek érzem. Ugyanígy vagyok Varga Domokos anyjáról írt, képzelt emlékezésével. Az egy kissé feudális, de érzelemgazdag asszony karakterének, életvitelének megkapó felidézésével (Édesanyám sok szép szava).

(Csak zárójelben: a Magyar Szemle 2001. áprilisi számában találtam Szabó Magdától egy kivételes tanulmányt Mohás Lívia Jusztinianusz és Theodora című regényeiről. Azt fejtegeti a tanulmány, hogy bizonyos Péterek mellett, van folyamatos új regény-képzetünk – esetleg Szentkuthyval ízesített –, de épp úgy időállapotoktól független, csak a sorsok, sorsfolyamok párhuzamával dolgozó. Játszódjék az az egykori Bizáncban, de ugyanakkor a jelenben, vagy a félmúltban. Mindenképpen a régi regénnyel szemben, nem az időben, hanem a sors-változásokban testet öltő. És hogy ez a mai modernitás benne van, szemetszúróan, sokrétűen, egész jelenlegi irodalmunkban. Benne van például – hogy mást ne mondjak – Szabó Magda talán nem eléggé méltatott – hadd mondjam ki – A pillanat című remeklésében is.)

De ha már az imént Varga Domokosnál tartottunk, hadd említsem elemző könyvét, mely a magyar irodalom egészét, speciális múltját gazdagon eleveníti meg, némileg ugyan egészséges konzervativitással (Íróiskola – Tollforgatás mesterfokon). S ha első szinten az elemzés került szóba, hadd beszéljünk arról – méghozzá a legsúlyosabb nyomatékkal –, hogy a líra mellett a magyar esszé a legmagasabb műfajunk. Hogy Péterfytől kezdve, Babitson alapozva, s további remeklések sokaságával a holtak között, a ma élőkkel egyetemben eleven, felettébb gazdag az esszévilágunk. Csak sebtében szedem össze a névsort: Somlyó György, Domokos Mátyás, Poszler György, Lator László, Pomogáts Béla, Kántor Lajos, Bori Imre, Bányai János, Tüskés Tibor, Horgas Béla, Balassa Péter, Földényi F. László, Görömbei András, Márkus Béla, Radnóti Sándor, Aczél Géza, Keresztury Tibor – bocsássanak meg, nem győzöm írni a neveket, de nem ok nélkül teszem. Tehát továbbá: Szilágyi Ákos, Rónay László, Nagy András, Olasz Sándor, Monostori Imre, Szitányi György, Lőrinczy Huba, Vasy Géza, Fráter Zoltán, Csűrös Miklós, Vörös István. És még tizenöt idősebb vagy fiatalabb kritikus-esszéírót sorolhatnék fel. Például a fiatalok közül a békéscsabai Elek Tibor két jellemző könyvét, vagy Nagy Gábornak a sajnos korán meghalt Baka István kimagasló költészetéről írt könyvét („…legyek versedben asszonánc”). S hiába túl népes ez a névsor, akkor még meg sem említettem az irodalomtudomány ismert művelőit, akiknek Bodnár György, Kenyeres Zoltán, Németh G. Béla, Kovács Sándor Iván, Szörényi László, Dávidházi Péter, Tarján Tamás, Kabdebó Lóránt kivételétől eltekintve, egyenesen nyelvtörő, kacifántos, olykor egyértelműen magyartalan a beszédmódjuk, de akiknek minden tudományoskodás mellett vannak hiteles, meggondolkoztató mondanivalóik.

Így tehát, ha jobban számba vesszük, végül semmiképpen sem olyan az irodalmi életünk, mint annak látszólag akadozó folyamatát tekintve, a folyamatot túlbecsülve (és túlpolitizálva) gondoljuk. A legigazibb baj végül nem az egymással hevesen vitatkozó vagy egymást kirekesztő folyóiratokkal van. A könyvkritikát csak ritkásan publikáló, az irodalmat a múlthoz képest mellékesnek tekintő napilapokkal van baj, és a tévével, amely szinte teljességgel népszórakoztatásra rendezkedett be. Legalábbis a főidőben. Mintha mondaná is: Olvasó nemzet? Ugyan!