Néhány megjegyzés tíz versről

Legelső megjegyzés. Nem biztos, hogy a legszebbek, hanem a legsúlyosabbak, legfontosabbak.

Második megjegyzés: nem az egész századra nézve válogattam. Azt képzelem, hogy az ember legfontosabb versei fiatalkora idején rögzülnek. Akkor vésődnek bele, és megmaradnak emlékezetünkben egy életen át. Így azokat a vers-alapélményeimet válogattam egybe, amelyeket úgy 17. és legfeljebb 30. életévem között olvastam először. Ha az évszámokat nézzük, 1935 és mondjuk 1948–1950 között.

A 10 „legszebb” vers számomra a költők időrendjében tehát:

1. Ady Endre: Az Illés szekerén. Sok minden más később szeretett Ady verset ezért nem választottam. Csak egyet mondok a számtalan közül: A ló kérdez.

2. Babits Mihály: Mint különös hírmondó… Ez a vers is halálról szól, mint az Ősz és tavasz között. De az érettségire tanulva, 1936-ban, a tanulás terhének könnyítésére, Babits a Versenyt az esztendőkkel c. kötetét olvastam. Ez volt szórakozásom, a versolvasás. Továbbá, ma már alappélda arra, hogy az ifjúságban milyen mélyen benne gyökeredzik a halál kérdése. A később keletkezett Ősz és tavasz között-et („Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”) is olvashattam volna.

3. Kosztolányi Dezső: Ének a Semmiről. Ezt a verset még Kosztolányi életében, gimnazista koromban olvastam. Ha jól emlékszem, a villamoson ülve a Pesti Naplóban találtam meg a verset, a Szerelmesek című vers mellett. Meg is tanultam még a villamosutazás közben az Ének a semmiről-t, melyet akkor Kosztolányi – úgy emlékszem –, nem ezzel a címmel jelentetett meg.

4. Kassák Lajos: A ló meghal, a madarak kirepülnek. Megtanulhatatlanul hosszú vers. De a magyar irodalomban (és részben a világirodalomban is) vadonatúj hang. Nem csak trükk. Részletét ma is betéve tudom:

5. Illyés Gyula: Nem menekülhetsz. A Márciusi Front makói gyűlésén hallottam tőle, ha jól emlékszem, 1937 őszén. Tudom, hogy az Egy mondat a zsarnokságról vagy a Nem volt elég talán ismertebb, de nekem akkor, személyesen elmondva, a legszuggesztívebb verse volt.

6. József Attila: A Dunánál. József Attila Nagyon fáj című kötetét a Cserépfalvi Könyvesboltban (a Váci utcában) még a költő életében vettem meg. Tehetném így inkább a Nagyon fáj című verset az első tíz vers közül egynek.

7. Radnóti Miklós: Nem tudhatom… Kifejezetten ezt a patriótának tekinthető verset választottam, s nem a fantasztikusan formaművész (cezurált jambusok) Erőltetett menet-et, amely a teljes tragédiáját eleveníti meg. Nem is értem, hogy a testi szenvedések közben, hogy tudhatott verset írni. De Radnóti tartása döbbenetes volt. 1944. április 20-án voltam nála (itt van kezemben Válogatott verseinek a dedikálása: „Lengyel Balázséknak szeretettel”, vagyis Nemes Nagy Ágnesnek is), s valami menekülésre használható iratot kínáltam neki. Elutasította. Nézd, mondta, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Mi lesz ebből az országból?

8. Weöres Sándor: Öregek. 1935-ben gimnazistaként személyesen találkoztam Weöres Sanyival. Alig látszott idősebbnek nálam. Volt egy ifjú irodalmi társaságunk, a Hajnal. Ott hozta hozzánk Weörest atyailag Fodor József. Weöres nem sokkal ezután, a Hideg van című kötetét Csöngéről küldte meg ikertestvéremnek, Lengyel Piroskának dedikálva. (Megvan a kötet.)

9. Pilinszky János: Francia fogoly. Az Apokrif, szerintem Pilinszky legnagyobb verse, valamivel későbbi (1950 vagy 1951). Miközben az Apokrifot írta, nálunk, Nemes Nagy Ágnesnél, úgy kétnaponként megjelent, alakította, formálta a verset és fel-felolvasta a készülő részeket. De az már az Újhold megszüntetése után volt. Ezért nem az Apokrifot jelölöm.

10. Nemes Nagy Ágnes: Fák. A lombtalan téli fák, a téli létezés, a mégis megmaradás, ha meggondoljuk: az elnyomottság, a tiltakozás jelképei. Ezért nem a talán legszuggesztívebb Patak című versét választottam, bár a választott időhatárokon belül talán azt is lehetett volna.

Végül a tíz vers után egy Mottó című vers arról, hogy a költő léte milyen az időben, a pillanaton túl. Székely Magda írta, négy sor az egész: