Ki találkozik önmagával?

Alig szoktunk figyelni arra, hogy a lírának van egy olyan alaptulajdonsága, amely minden más irodalmi műfajtól eltér. Valami, ami többletet ad. Emlékezetbe vésődve szóképeinket, szóösszetételeinket, mondatfűzésünket, nyelvünket alakítja. A lírai vers nyelvteremtő. A nagy költészet gondolkozásunk, érzelmeink nemzedékről-nemzedékre szóló létrehozója. Nem is kell erre példaként idézni, akár Zrínyi „fegyvert s vitézt éneklek”-jétől kezdve, Csokonai „A hatalmas szerelemnek / megemésztő tüze bánt”-ján át, vagy Vörösmarty „A föld megőszült”-jén át Adynak egykor idegennek tetsző, de berögződött képzetei soráig, a Disznófejű nagyúrtól, A föl-földobott kőtől, A magyar Ugaron és az Illés szekerén át, az egykor annyira gúnyolt A fekete zongoráig; vagy a József Attila-i Kész a leltártól az „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní-tani!” idézetig. Nem beszélve Radnóti Miklós „erőltetett menet-éig”. Ha akarjuk, ha sem, a líra tudatalakító, a nyelvi alapformák teremtője.

Léte fontosabb számunkra, mint képzelni szoktuk. Hiánya, mellékes léte olykor nyugtalanítóbb. Csonkasága felborzolja kedélyünket. Bármilyen furcsa is, van egy olyan képzetünk, hogy a magyar líra, a nagy költészet, minden tényszerű rész – folyamatossága, számunkra csaknem oszthatatlan, nagyjaink kihagyhatatlanok. Ha valaki például történetesen antológiát készít a második világháború utáni magyar költészetből, akkor természetes, hogy ott kell lennie a gyűjteményben Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor és tovább sorban némileg náluk fiatalabb költők neveinek. Nem természetes azonban, ha mellettük nem jelennek meg Kassák Lajos, Füst Milán és Szabó Lőrinc versei. Ha ők egy reprezentatív antológiából – melynek meglétét máskülönben csak dicsérni lehet – kimaradnak. Pedig a legközelebbi napjainkban így történt.

Anélkül, hogy ezt a kérdést tovább bogoznám, általános, de hasonló jelenséget szeretnék felvetni. Elismerem persze, hogy az ízlés területén, ahogy mondják, „a vélemény szabad”, mégis így mondanám, a költészetben – mint az imént jeleztem – vannak nemzeti evidenciák. Az irodalomban a politikától, az indulatoktól nem függő, tárgyilagosságot igénylő tények. Olyanok, amelyek egy közvélemény következtében a szeretem-nem-szeretem kérdéstől függetlenek. Vagy éppen szellemi színvonaluk megóvása kedvéért igénylik a függetlenséget.

Hadd mondjak erre egy esetleges negatív példát. A közkedvelt Lyukasóra legfrissebb, júliusi számában „Mérték és egyensúly” címen Pósa Zoltán igazítani igyekszik irodalmunk egyensúlyát. Harminchét olyan írót sorol fel (megszámoltam) Pilinszkytől kezdve a kiváló Szepesi Attilától Tóth Bálinton, Utassy Józsefen, Lázár Ervinen és Jókai Annán át és tovább, az érdemes, fiatal Végh Attiláig, akik – idézem – „létrehoztak olyan értékeket, amelyekben a valódi gyöngyfényre rezzenékeny értékhalász majd egykor rekonstruálhatja a csupán ideig-óráig elsikkasztott magyar irodalmat”. Nem mondom, ha némileg kacifántos is ez a fogalmazás, igen nemes tett, hogy Pósa Zoltán erre vállalkozik. Méghozzá kizárólagosan, egyértelműen. Csakhogy a Lyukasóra kedvelőinek ebben a valódi gyöngyhalászatában (ugye milyen szépséges kifejezés) feltűnhet a névsor esetleges hiánya. Feltűnhet, hogy a hetvenes évektől számítva (Pósa cikkében így számol) a prózaírókról nem beszélve olyan költők maradtak ki, mint Baka István, Bertók László, Csorba Győző, Gergely Ágnes, Határ Győző, Lakatos István, Lászlóffy Aladár, Lator László, Orbán Ottó, Petri György, Takáts Gyula, Takács Zsuzsa, Tandori Dezső, Tornai József, Weöres Sándor. Nem pontosítva, csak felületesen említve kimaradnak olyan prózaírók, mint Esterházy, Mándy, Mészöly, Nádas, Ottlik, Szabó Magda, a fiatal vagy fiatalabb költők közül hiányozhat például Kovács András Ferenc, Lackfi János, a már-már weöresi villódzású Fenyves Marcell, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Szakács Eszter stb. stb. Térey János, Vörös István, bizony számosan. Hadd ne soroljam tovább.

De ez a felsorolás, éppúgy, mint Pósa Zoltáné, meglehet esetleges. Az idő a költészetben sebesen rostál. A sokból kevés lesz. A tizenkilencedik század közepén John Stuart Mill (ha szabad mondanom: empirikus filozófus és nagyszabású utilitárius reformer) kora poeta dömpingjéről beszél, és azt mondja: „Sokan összetévesztik a költői hírnév vágyát a költői tehetséggel”. Egy századdal később, megintcsak a költői dömpingről beszélve, Illyés Gyula 1946-ban azt mondta: „Költőkkel Dunát lehet rekeszteni”. Meglehet ez is alapvetően így igaz. De ha a példát tekintve a tizenkilencedik század jólismert költőit számba vesszük, hol rejteznek a tömeges, a Dunát rekesztő költők? Nem úgy igaz-e inkább, hogy az irodalom némi rátartással válogatva olyasfajtán munkál, mint a hegyélen a magfa – hogy ezúttal költői idézettel szóljak –. Vagyis sok százezer termése van, de csak igen hézagosan nőnek mellette vagy a szelek szárnyán messze szállva, az új sarjak. Hogy aztán korunk után az írók sokaságából ki marad meg, jó volna tudni. De igazából nem tudható.

Mit tehetünk tehát? Tisztes, széles tájékoztatást a jelent illetően. Van ilyen például napjainkban is. A Kortárs júniusi számában Prágai Tamás részletesen ismerteti, sőt elemzi a kilencvenes évek fiatal (30 év alatti) líráját. Kiemeli az alaptendenciát, azt, hogy megszűnni látszik irodalmunkban a némileg évszázados kényszer alatt kialakult „vátesz-költészet”, s így lényegesen közelebb kerültünk az európailag ismert líratendenciához – a létezés kérdéseit bogozó vershez, a létköltészethez –, legyen az hagyományosabb vagy akár posztmodern szétbontó. „Legfiatalabb költészetünkben a vers önmagára figyel” írta például igen pontos karakterizálással Zalán Tibor. Prágai Tamás így összegez: „a kilencvenes évek költői magatartása egyértelműen és nyilvánvalóan szakított a társadalmi szerepvállalás hagyományával”. Igen, de kérdezem én, mert a probléma mégsem olyan egyszerű, hogyan állunk a költészet szempontjából mégiscsak alapvető etikával? Úgy tudom, a megújult irodalomelmélet, a mai irodalomtudomány kérdésessé teszi az etikát is hordozó személyiség szerepét, számára a nyelvi textura, a szöveg egyedül fontos. A szöveg, ami – helyesen állapítja meg Prágai Tamás, – tudományoskodás ide vagy oda – az olvasó vagy az olvasó olvasata nélkül önmagában halott, léttelen, csukott könyv. S helyesen idézi Prágai Tamás a divatos tudósokkal szemben „nem az elmélet – vagy az irodalmár – írja az irodalmat, hanem az író”, s azt is hozzáteszi: „az irodalom identitása bonyolultabb és összetettebb – másmilyen – jelenség, mint a tudomány elemzésre törekvő diskurzusa”.

Prágai Tamás tehát óvatosan, de igen helyesen megkísérel különböző költői magatartásokat ismertetni a kilencvenes évek fiatal költői csoportjai között. Így a jelzett társadalmi nem-vállaláson túl megkülönbözteti a szövegköltészetet, a látvány verset, a széttartó vers-formát, valamint a nietzscheizmust(?), másfelől a legújabb Újhold-költészetet. Vagyis az általa elkeresztelt személytelen személyességet, melyet én személyességgel áthatott tárgyiasságnak szoktam nevezni, T. S. Eliot szerint objektív korrelatívnak, lírai tárgyi megfelelőnek. (Lásd Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Mesterházi Mónika stb. költészetét.) Velük szemben Lackfi János már-már nagyszabású, mindenképpen jelentékeny költői irányulását Prágai parabolisztikusnak képzeli, valami olyannak, ami a hétköznapok történésein túl másra utal, de vajon mennyire utal másra, mennyire tekinti idegennek a Paul Ricoeur-i parabolisztikát, mely határtapasztalatokról, határfunkciókról beszél a történetet hordozó objektív líra funkcióitól? És a puszta nyelvi alakzat bármennyire különbözik is például a szintén nagyformátumú Kovács András Ferenc költészetétől, amely látszatra virtuóz álorca, más, egymástól különböző költő-stílusok pasztis-sorozatával, nem éppúgy benne rejlik munkásságában az a tárgyias személyesség, amelyről személytelen személyességként írt Prágai az Újhold-költőkkel kapcsolatban?

De elég. Végül is az én koromban nemigen képes az ember arra a szükséges teljesebb megismerésre és a megismerés nyomán a részletes distinkciókra, amelyre a fiatal költőknek és tudós kritikusaiknak szükségük lehet.

Nem másról, csupán arról szerettem volna vallani, hogy a magyar költészet jelene, ha a tudós felismeri is benne az elvont, a tudományos jellegzetességeket, mégis a könyvtárként értelmezett szöveg, ahogy Jan Assmant idézve Prágai Tamás mondja, a vers, a tényleges és eleven vers, nem áll kívül a kultúrán, hanem leglényegesebb identitáshordozó eszköze. S azt is megvilágítja: „az etnikai identitás kialakítása és tartósítása a szervezett kulturális emlékezetre tartozik”. Lehetőséget teremt az írás és irodalom, ha tetszik szövegként, ám egyszersmint társadalmi jelenségként való értékelésére. Paraszti egyszerűséggel én úgy mondom: a szöveg, ha él, ha van olvasója, akkor benne van az író egyedi lélegzete, bizony ahogy mondják, leglelke, karaktere. A szokott német és francia újkeletű irodalomtudományra nézve, az absztrakt szöveg-koncepciót némileg igazítva, hadd idézzem egy talán nem kevéssé jelentékeny német költő szavát, Gottfried Bennét. Benn így ír: „Minden vers hátterében mindig újra és újra elhanyagolatlanul ott áll a szerző, az ő lénye, léte, belső állapota, s végtére a tárgyak is csak azért jelennek meg a versben, mert megelőzőleg az ő tárgyai voltak… Alapjában véve tehát azt tartom, hogy a lírának nincs is más tárgya mint maga a lírikus…” S gondolatmenetét ilyen költőileg merész következtetéssel egészíti ki: „Az egész emberiség abból él, hogy itt-ott valaki találkozik önmagával, de ki találkozik önmagával? Csak kevesen találkoznak, és akkor is önmagukban.”

Végezetül csak annyit: a huszadik század nagy magyar lírikusai között számosan jelen vannak, kiknek nem vitás önmagukban való találkozásuk. Tartós jó érzés, hogy vannak. S örülnénk, ha a kilencvenes évek fiatal költői közül – Prágai Tamás elemzése nyomán vagy mellette – létrejönne a nyelvünket emelő, értékteremtő önmagukban való találkozásuk. Hiszem, remélem, hogy lesz közöttük sikeres, maradandó.