Az élet aranyfája

A Jelenkor 1998. július-augusztusi számában Szitás Erzsébet gondos tanulmányt írt „Erkölcs és rémület között” főcímmel Nemes Nagy Ágnes Alázat című verséről. Bármennyire is filozofikus anyaggal, a mai irodalomtudomány jellegzetes modorában gazdagítja verselemzését, kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni hozzá, hiszen a vers keletkezésénél jelen voltam, a költő szándékát ismertem. Persze, evidens Szitás Erzsébetnek az a kezdő megállapítása, hogy „az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belső élet kétpólusú szerkezetét Nemes Nagy Ágnes költészetében az alkotótevékenységének mélyen intellektuális princípiuma szervezi egységgé”. Vagyis természetesen, egyszerűbben: Nemes Nagy Ágnes jellegzetes intellektuális költő, aki, szemben a kitűnő filozófusokkal, érzékletessé tudja tenni gondolati világát. Nem kell tehát olyan bonyolultságokba bocsátkoznia, mint amire Szitás Erzsébet már második mondatában kénytelen: „A tárgyszerűség és a metaforikus beszédmód egymásbafonódása teremti meg azt a gondolati redőzöttséget, melynek kibontakozásához a trópusba kódolt energia segítségével közeledhetünk.” Hagyján tehát, hogy ezt a „redőzöttséget” némileg világosabban is el lehetne mondani. És azt sem érdemes tovább fejtegetni, ezúttal Heideggertől, hogy „maga a nyelv történése lenne a legmélyebb redő, melynek kibontása, illetőleg kiszabadítása a grammatika kötöttségeiből – ahogyan Martin Heidegger Humanizmus-levelében végiggondolta – utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához”. Szitás Erzsébet helyesen idézi Heideggert, aki már-már költő (némi meghosszabbítással), s így filozófusként rájött arra, amit minden igazi költő amúgy is jól tud, és valamirevaló irodalmár sejt. S amit Nemes Nagy Ágnes esszéiben, például a Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? című esszéjében (Szó és szótlanság, Magvető, 1989. 41–62. o.) világosan és lényegesen érthetőbben megír. (Hiába, a költő csak „irogat”, a filozófus mondja ki a maga tudós körülményességével a dolgok igazát.)

De nem erről kívánok írni, nem a tanulmányban idézett filozófusokról, s kivált nem az ott található Nietzsche-idézetekről, hiszen ahogy Nemes Nagy Ágnes egyik nemrégiben meglelt elmélkedésében is hangsúlyozta (Filozófia és jómodor, Holmi, 1998. április), Nietzsche költő volt. Költő is volt, tudott dolog. (És csak zárójelben: örülök, hogy a Jelenkor idézett számában Kurdi Imre újrafordítja az Im-ígyen szóla Zarathustrát, melyet fiatalon, úgy hatvan-hatvankét évvel ezelőtt hónapokig bújtam-élveztem Wildner Ödön, történetesen a keresztapám, ismert tolmácsolásában.) De visszatérve, Szitás Erzsébet elmélkedése kapcsán azt szeretném kiemelni, felerősítve hangsúlyozni, hogy egy-egy verset nem lehet pusztán „szöveg”-nek tekinteni. Elméleti szenvtelenséggel szálazni. Hogy az idő és a helyzet mélyen determinál – hiába a tudomány hűvös gesztusa, olykori nemtörődömsége vagy a verskeletkezés körülményeinek tudatos kiiktatása. Kitetszik a következőkből, hogy ez a tény mennyire alapigazság. Nemes Nagy Ágnes kézzel írt és többnyire dátumozott versfüzete itt van a kezemben. Az Alázat című verse, melyről Szitás Erzsébet írt, 1944. június 17-én kelt, az idézett másik vers, a Mesterségemhez pedig 1950. szeptember 13-i. Mindkét vers dátuma kiemelkedően fontos. Az Alázat kevesebb, mint két hónappal összeházasodásunk után, muraközi katonáskodásom idején keletkezett, a Mesterségemhez pedig az Újhold megszüntetése után, Nemes Nagy Ágnes kénytelen költői hallgatása alatt.

Szitás Erzsébet idézi a Mesterségemhez című vers megállapítását, azt a bizonyos „Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben” írt kezdést, s megállapítja, hogy „láttatva és láthatatlanul, a sejtelem és rejtelem közötti részben lesz a megfigyelő lakhelye”, s hozzáteszi: „a szemlélő költő tanúságtétele ez, aki rejtőzködő pozíciójából számot ad a külső világ felvillanó és a belső élet rejtett dimenzióiról”. Csakhogy kérdés, nem akármilyen kérdés, hogy a vers csak olyan egyszerű külső és belső dimenziót hordoz-e, olyképpen, ahogy a mai irodalmár és tudós elképzeli: természetesen „fényben s vaksötétben”? Ha így gondolja a tudós, akkor nagyon szomorú, ha csak ezt gondolja. Észlel ugyanis egy filozofikus jellegű, nyelvelméleti megfigyelést, de észre sem veszi egy elhallgattatott, írni, cselekedni, minden erőfeszítésével élni akaró költő drámáját. Ez nem filozofikusan formált szöveg, az isten szerelmére!

A Jelenkor tanulmányírója úgy képzeli: „A nyelvben lakozás lényegét jelenti a reflexió lehetősége, melynek segítségével a rejtőzködő tanú meglelheti azokat a kerülőutakat, melyeken keresztüljutva hírt adhat tapasztalatairól.” Igen, hírt adhat, de nem csak az elemző tudományoskodás, hanem a létet, erkölcsöt kívánó hit kétségbeesett igénye alapján. Lehet, hogy a maga filozófus-szemében, élet és írás egymás-mellettiségében Heidegger felfed egy fontos distinkciót, de a vers, a Mesterségemhez szempontjából bizony úgy steril ez a distinkció, ahogy van. Itt másról van szó, sokkal többről. Életvágyról, elnyomottságról, elhallgatás elleni tiltakozásról. A Rákosi-kor rémülettel teli idejéről. (Dehogy is jelenhetett meg annak idején a vers.) Amikor Nemes Nagy Ágnesnek és barátainak hallgatniuk kellett, és nemcsak az úgynevezett Újhold-körnek íróit idézem itt, hanem Kassák Lajostól, Tamási Árontól, ha tetszik, Szabó Lőrinctől Németh Lászlóig, Ottlikig, Weöresig, Szentkuthyig, Jékelyig, Kálnokyig, hogy Rónay Györgyöt, valamint más felsorolható kiváló írót tovább ne is említsek. (Szemben velük Illyés, Veres Péter, Szabó Pál és társasága volt a kivétel.) Mondom, nagyon is valóságos volt ez a „rémület között”, és az is, amit még a vers egy másik mozdulatában hozzátesz: „Vagy erkölcstelen rémületben”, mert olyan is akadt, olyan író, aki pártos lelkendezést mímelve tele volt félelemmel. Azt gondolom, hogy a mai fiataloknak nemcsak az erkölcsös rémületet, hanem a tudathasadásos rémült lelkesedést is érdemes ismertnek tekinteni. Amellett feltétlen tudni kell azt is, amiről Szitás Erzsébetnek elképzelése sincs –, hogy az általa is idézett Babits Mihály-strófa „a folyamszerű kábulatról” az Egyfajta kultúra című versben semmi párhuzamosságot, kapcsolatot nem teremt Babits és Nemes Nagy Ágnes között. Más viszonylat Babits és közte persze bőven van. De a szók „delíriumáról zsongó, nyűgöző nyüzsögéséről” nála szó nincs. A Nemes Nagy Ágnesre vonatkoztatott Babits-idézés Szitás Erzsébet részéről teljes tévedés. „Részegítő szóáradat” a Mesterségemhez című versben? Ugyan! Az erkölcsről van szó, mely az egyidővel szemben a fényt elválasztja az éjszakától.

S éppúgy más jellegű, más értelmezhetőségű Szitás Erzsébetnek az Alázat című verselemzése is. A világosság kedvéért idézem is a tizenhat soros verset.

Tudom, hogy Nemes Nagy Ágnes, aki került minden exhibíciót, és szinte ragályos betegségnek tekintette az intim személyest, megharagudott volna, ha elmondani igyekeznék, miről szól, milyen élethelyzet nyomán alakult ki a vers. De 1944-ben voltunk, a szerelem kezdetén, a vers alanyiságát nem nagy gondolkozással amúgy is tudni lehet. Nem kell nagy érzékenység ahhoz, hogy bárki rájöjjön, mit jelent: „…hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja”, mert ugye e pillanatnyi önkívület után: „A koponyám kerek fanyar gyümölcs, / magányom mégis csonthéjába zárja”. Az idő folyamatos, sűrű jelenlétének elviselése, a magány csontkemény falának ellenállása – mondja a tanulmányíró – „a gondolkodás mindenkoriságának szükségét hívja segítségül”, a nyelvhasználatot, „az alkotói-gondolkodói figyelem szerteágazó lehetőségeit”, teszi hozzá heideggeri értelemben. Hát persze, hogy életre hívja – egyszerűsítettem a szerző két némileg túlbonyolított mondatát – hiszen a költő nem lelki béna, hanem feltehetően szenzibilis valaki, és még a lelki bénákra is jellemző, hogy a szerelmi önkívület után rájuk tör valami szomorú tehetetlenség, vagyis nem nyelvelméleti elképzelés, nem valami katartikus erejű, birtokolhatatlan végtelenség integrálása mondatja a költő által azt a bizonyos „a lelkem szikla, testem végtelen”-t, mely „chiasmatikus sodrában olyan erővonalak együttesét reprezentálja”, hogy miként Nemes Nagy Ágnes verse mondja: „Ketten vagyunk, mikor magam vagyok”, hanem a csaknem triviális, a legtermészetesebb emocionális állapot. Hogy Heidegger meglátja a dolog distinktív kettősségét, a mámort és utána az újra eszmélő, gondolkodó intellektus működését, korántsem tartom azt egy költő számára oly jelentékeny mozdulatnak, különösen érdemes filozófiai felfedezésnek. Bár a filozófus érzékenysége más. Ő természetesen észlelheti azt, ami egy költő számára magától értetődő. Evidencia.

Más dolog, nem is kétség, hogy a filozofikus idézetek Derridától Paul Ricoeurig és persze Nietzschéig többnyire telibe találóak, és ha eltekintünk a mindig túlbonyolított nyelvhasználattól, Szitás Erzsébet is magas és gondolatgazdag szinten beszél. Legföljebb egy-egy megállapítása mellétalál, vagy a vers „létrehozottságának” – hogy én is tudóskodva beszéljek – kikerüli a lényegét. Szitás Erzsébet ugyanis az Alázattal kapcsolatban felveti a kérdést (754. oldal, első bekezdés, első sor), hogy „a szavakkal űzött szövevényes játékot hermetikus jelhasználatnak, folyamatos szemlélődésnek, illetőleg a kettő képlékeny egymásbajátszásának tekinthetjük-e?” A szavak szövevényes játékának – tessék csak a fogalmak csúsztatását észlelni: játéknak, ebben a versben? Azért mert ott áll: „Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek”. Képtelen gondolat, ez emlék, asszociáció csupán. (Lásd az Őseimhez című verset.) A folyamatos szemlélődés – Szitás Erzsébet kifejtése – viszont tény. Erről szól a vers. Csak ne fűzne hozzá a verselemző további megjegyzéseket. „A tárgyak erőtere vigasztaló” – írja egy helyen Nemes Nagy Ágnes, s ez idézet után Szitás Erzsébet így folytatja gondolatmenetét: „E kijelentésben rejlik az objektív líra (kiemelés tőlem – L. B.) reprezentációs erővonala (és határdialektikája), amely Nemes Nagy Ágnes gondolati költészetének tér-képzési pozícióját jelenti”, s világosabbá téve gondolatmenetét így közvetíti Nemes Nagy Ágnes gondolatát: jelenti „a már alig megragadható, de végiggondolható, és még szavakká formálható, de sűrű szövetté redőződő képek találkozásainak kölcsönviszonyát”.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Objektív líra az Alázatban, 1944-ben! A mindig is tartózkodó, minden exhibíciótól idegen Nemes Nagy Ágnesnak a legalanyibb, legszubjektívebb verséről van itt szó. Újra mondom: alanyi versről, magas intellektuális tudatosság fokán. Az objektív líra később, lényegesen később formálja költészetét, akkor rejti bele érzelmeit tárgyi jelenségek jelképeibe vagy akár történetek sorába; lásd a Patak, A gejzír, a Balaton, a Paradicsomkert, Trisztán és Izolda, A lovak és az angyalok című verseket stb. és persze az Ekhnáton-ciklust. (Kitűnő költő-tanulmányírók és esszéisták fogalmazták meg Nemes Nagy Ágnes jellegzetes objektív lírájának körvonalait és lényegét, többek között Rónay György, több verselemzésében is Lator László, Poszler György, Berta Erzsébet s vagy két tanulmányban magam is megpróbáltam jegyeit ismertetni.)

Az Alázat azonban más, nem kapcsolható az objektív lírához. S talán meg sem írta volna Szitás Erzsébet mélyre igyekvő, filozofikus elemzését, ha nem értené a vers lényegét teljességgel félre. Ha felismerné, hogy az Alázat a költő minden tartózkodása ellenére nem csupán nyelvelméleti példavers, ahogy a Mesterségemhez is sokkal több annál, nem pedig afféle heideggeri hideg megfigyelés. Ha érzékelné, belátná, hogy képtelenség azt feltételezni, hogy Nemes Nagy Ágnes költészete, mint az Alázat is, „a kék kivételes színérzékenységével állandósul”. Színérzékenység? Ugyan! A versben derengő hajnal van, „virradó”, s azért lepi kék a házat, és a szem alatti kéknek is más oka van. Tény viszont – Szitás Erzsébet bőven megérdemli, hogy méltányos legyek – Nemes Nagy Ágnes egyik esszéjében valóban szó van a kékség szuggesztiójáról, átcsapó evidenciájáról. S így általánosságban igaza van.

És még egy megjegyzés az Alázat című versről. Nemes Nagy Ágnes első, a Kettős világban című kötetében még benne hagyta ezt a nagyon személyesnek felfogható, mint hangsúlyoztam, alanyi verset. Ez 1946-ban volt. De soha, bármely összesített kötetében nem publikálta többé. Úgy tekintette, mintha a vers nem is lett volna. Halála után az Összegyűjtött versei kötetben én tettem vissza a helyére, a Kettős világban kötetből, mert úgy éreztem, a vers nem hagyható ki művéből.

Szitás Erzsébet elemzésére visszatérve, nem mondom, hogy nem mélyenjáró vagy nem dicsérendő vállalkozás az övé. Valószínűleg jobban kellett volna örülnöm az írásnak, hiszen korosztályom már a múlt – és a mai irodalmi jelen csaknem múlt nélküli. (Tessék megnézni a mai irodalmi folyóiratok publikációit!) Örülnöm kellett volna, mert nem egy pontos megfigyelése van, és alapigazságot fejt ki például, amikor azt mondja: „Nemes Nagy Ágnes lírai nyelvének szálai közé szüntelen lét- és ismeretelméleti kérdések szövődnek”. Csak ne folytatná tanulmányának utolsó előtti bekezdését ilyenképpen: „…a pillanat és a végtelen között feszülő jelen rétegzettsége szervezi egységgé a filozófiai hangoltságot…” Erre a filozófiai hangoltságra csak azt tudom mondani, hogy a vers, az igazi vers is ér valamit, ér valami többletet, érzékletesebbet, evidensebbet, sőt esztétikailag élvezetesebbet, mint a költészethez hozzáfűzött elmélet. Hogy mondja Goethe a Faustban?

És egy másik Goethe-idézet is elém tolakszik, bocsásson meg nekem Szitás Erzsébet, mert igaz, hogy sok mindenben nem értünk egymással egyet vagy a tényeket másként értelmezzük, de legfőképpen nem vele van bajom, hanem azokkal a fiatalokat befolyásoló professzorokkal és tudósfélékkel, akik olyan művi, magyarul idegen nyelvezettel hozzák létre a tudományt, hogy elképedve menekül az írói elemzésektől, a kritikától a műveket szerető olvasó. Nekik, a professzorok egy fajtájának mondom, talán érdemes volna Goethe szavait olykor fontolóra venni, Goethéét, aki azért gondolkodónak sem utolsó: „Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája”.