A Tandori „recepció”

Érdeklődéssel olvastam az Irodalomtörténet egyik legutóbbi számát (1997. 4.), mondhatom különleges érdeklődéssel. Nemcsak azért, mivel a folyóirat szerkesztő-bizottságának számos, tudós irodalomtörténész mellett, netán túlzott méltányosság alapján, magam is tagja volnék. Okom ennél lényegesen nagyobb. Ebben a rendkívül gazdag tartalmú számban van három olyan azonos tematikájú tanulmány, amelyet sajátosságaik miatt a továbbiakban részletezni szeretnék. Menyhért Anna, Kulcsár-Szabó Zoltán és H. Nagy Péter „Tandori-recepciójáról” van mindháromban szó. Sok minden napjainkban megszokott elméleti bonyolítás mellett, Menyhért Anna gondolatmenetének meg is leltem a kulcsszavait. „A kortársi olvasás és újraolvasás alakzatai a Tandori-recepcióban” című tanulmányában azt mondja Menyhért Anna: „Szükségesnek látszik tehát a Tandori-recepció újra olvasása, annak tudatában is, hogy ennek eredménye valószínűleg csak azok számára szolgálhat »felfedezésekkel«, akik ennek a történetnek nem voltak kortársi olvasói és írói, akik annak a generációnak a tagjai, mely a mai helyzetet érzékeli s ennek a fényében olvassa újra az előzményeket.”

Vagyis mi, nemhogy egykorúak, hanem idősebbek lévén Tandorinál, olvasóként, újraolvasóként – Menyhért Anna szerint, ha helyesen értem – nem lehetünk felfedezők, sőt mértékadók sem. Hiszen Nemes Nagy Ágnes tanára volt a gimnazista Tandorinak, s amikor Tandori hirtelen íróvá érett, maga az idősebbekhez, az én baráti körömhöz csatlakozott, Pilinszkyhez, Ottlikhoz, Jékelyhez és Mészölyhöz. Annyi év után, maga Tandori emlegeti és eszményesíti őket újra és újra.

Más dolog, hogy eszményesítésük ellenére, Tandori részben már a Töredék Hamletnek, főleg az Egy talált tárgy megtisztítása kötet során, elég sajátosan átalakította költészete szemléletét. Amíg Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky vagy Ottlik minden létnehézség ellenére, minden kétséges tény ellenére szembenéz a létezéssel, mint problémával, igen, morálisan, sötét, természetes hittel még Pilinszky is a maga Krisztus-gesztusával. Ottlik pedig így: „Élni mégiscsak nagyszabású dolog”, vagy az Iskola a határon végső bekezdéseit idézve: „…a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újra rendezni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig”, hogy Nemes Nagy Ágnes egyértelmű, élettel szembenéző, morális magatartását ne is említsem. (Erről még lesz szó.) De Tandorinak más, tőlük alapvetően különböző a véleménye. A magatartása. „Tandori számára az egyéni lét, és általában a létezés abszurd dolog, filozófiai nonszensz” – írtam Tandoriról a Verseskönyvről verseskönyvre című könyvemben (1973) az Egy talált tárgy megtisztítása kritikáját elemezve. Idézek is egy részt írásomból, hiszen általános tény, hogy a régebbi fontosabb Tandori-elemzéseket az újabb nemzedék – mint ahogy majd jelzem is – nem ismeri. Abszurd dolog, idézem: „pedig nem filozófiai meggondolások, a logika alapján, hanem érzékelését, tudatát átható létélményként. (Ezért írhatta meg versben.) Első kötetében, melyben több érzékletes vers volt, mint az újban, azt írta meg: bizonytalan, hogy ő, a költő, a beszélő én, egyáltalában van-e. Új kötetének első (nagyobb) felében arról van szó: nemcsak az én bizonytalan, maga a világ realitása is kétséges. Ne nagyképűsködjünk itt most azzal, hogy különböző filozófiai kategóriákba osztályozzuk ezt az »álláspontot«. Tandorinak ugyanis ez nem álláspontja, hanem költői tapasztalata. S az más. Másként is foglalkoztatja »mindaz a kétkedés – ahogy szó szerint írta –, amelyhez nyilvánvaló jogom van, amennyiben hordozom (sic!)«. S ő hordozza, de még mennyire! Ha a beszélő én, a költészet létrehozó alanya bizonytalan, továbbá kétséges maga a világ, a lét, akkor a legkétségesebb, a legbizonytalanabb a kettő kapcsolatát kifejező beszéd: a költészet: a kételkedés paradox módon a költészettel a leghevesebb ebben a költészetben”.

Igen, de a heves kételkedés következtében, amely természetesen hallgatást, tiltó némaságot teremthet a költőben – nagy, világhírű társaknak is van gyakorta ilyen periódusuk – Tandoriban éppen az ellenkező véglet jött létre. Kialakult benne a szüntelen beszéd kényszeres állapota.

Annak idején kritikámban, az Egy talált tárgy megtisztítása alkalmából hittem Tandori szavában, hittem, hogy a megtisztítás következtében – mint példaképei alapján lehetett volna – megszilárdul a létezés-tudata. Idéztem is szavait: „hiszen a dolgok állásáról – személyemen kívül nem sok elképzelésem – lehet, nem tudom kimondva mi, hol, mit jelent. Később igen. – Később többnyire megkapjuk a választ. – Arra például mit is írtunk – Legalább nagyon is gyakran történik így. – Addig: no addig terjed a kutyakötelesség”. A fenti idézet után így folytatom a kritikát: „És erre csak rá lehet bólintani – mármint csupán a végére és azt is némileg megváltoztatva – hogy igen, marad a kutyakötelesség. A csak azért is megpróbálom. Tandorinak szerencséje volt: olyan szellemi példaképei és tanítómesterei voltak (előbb Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, később Vas István), akik éppen ellenkezőleg, lábukat megvetve, a szó hiteléért, pontosságáért, félremagyarázhatatlanságáért tettek nagy erőfeszítéseket. (Nem beszélve a nagy elődökről.) És olyan, tehetségben nem alábbvaló közvetlen nemzedéktársai, Székely Magda, Tóth Judit vagy Petri György, akik a maguk felelősségesebb és szolidabb módján, de áthidalták azt a szakadékot, amelybe Tandori beleereszkedett. Rendben van, Tandori most kikapaszkodóban, trükkösen, heccesen, szellemesen döbbentse csak rá a kételyekre, vagy éppen a szóbűvöletben élő gyanútlan olvasót. Ez csak művelődésünk javát szolgálja. Azt azonban már kevésbé érteni, hogy olykor miért untatja, fárasztja tréfái monoton ismétlésével? És még a kötet utolsó harmadában is, sőt ott leginkább. Miért van úgy eltelve egy-egy ötletétől, fintorától, mintha tükör előtt csinálná? A lényeg másutt van, nem ezekben. Nem a felfedezett modorban.”

Csakhogy az Egy talált tárgy megtisztításáról vélt elképzelésem tévedés volt. Tandori nem kikapaszkodóban volt, hanem éppen beleereszkedőben. Menyhért Anna tanulmányában idézi a kitűnő kritikusnak, Radnóti Sándornak „Talált tárgyak költészete. Tandori Dezső második kötetéről” című cikkét. (Uő. Mi az, hogy beszélgetés. Bp. 1980. 213.) „Mi líra még? – szól a kérdés. Feltehetjük így is – folytatja Radnóti Sándor –: mi a személyiség még? A lírai szubjektum, amely ezekben a versekben téblábol, alulstilizált. Egész listát állíthatunk össze olyan elemekből, amelyek megbotránkoztatják a magyar olvasót. Tréfák növelik a kihívás szemtelenségét, mit kell még lírának elfogadnunk? Megütközést kelt a szövegek közelsége a mindennapisághoz. …A lekicsinyítés és az eljelentéktelenítés iróniája uralkodik a kötetben.”

Így Radnóti Sándor. De az is meglehet – annyi év múlt el –, hogy azóta már változott a véleménye. Ne feledjük, József Attila is írt hevesen botránkoztatót, lásd: Tiszta szívvel. Hiszen a „recepció” során, magyarul és tudóskodó nagyképűség nélkül: a verseket olvasva, értékeiket befogadva, egy-egy alkalommal Tandoriban is találunk tudatunkba rögzülő, kivételes darabokat, míg az állandóan terjedő versfolyam tudatáramként legkétesebb elemeket is magával görget, mellégépelt szövegek beiktatása mellett olvashatatlan szótöredékek halmozásáig. De nem ez, nem a kétséges, a zűrös, a túltengő, hanem – újra hangsúlyozom – a tudatunkba belevésődő, a vitathatatlanul értéknek tekinthető, az ámulatosan szuggeráló számít. (Stefán George, aki azért nem akárki, azt mondja – ugyan némi túlzással –, hogy a nagy költőnek is végül csupán négy-öt verse marad – a többi irodalomtörténelem.) Tandorinak is fel-felcsillanó remeklései vannak. Az első két kötete után például egy emlékezetemből kitörölhetetlen négy sora:

Vagy az emlékezetből tovább válogatva, Apollinaire: Mirabeud-híd című versének döbbenetesen átvariált pasztizsa: „Fut az örök tekinteteket unván.” stb. Ezek eszméletünket betöltő alapversek. Nem a tudományé, ahogy George állítja. S főleg nem a ma divatos tudományé. Hiszen ha jól értem, és beszédmódját magyarul egyáltalában elfogadhatónak tartom például Kulcsár-Szabó Zoltán sajátos irodalomtudományi nyelvét, így képzeli Tandori kényszeres versteremtését, azt az állandó formát és kifejezését igénylő sürgető készenlétet. „Felfogható a szöveg egy tropológiai lánc megszakadásának a színreviteleként is, amennyiben megakad a szubsztitúciók sorozata, hiszen nem lehet megnevezni azt a másik szót, amelyet a „némaság” helyettesít, tehát a „némaság” egyfelől katakrézisnek, tulajdonnévnek bizonyul: a „hang” (a költői hang „létesítése”) ezzel illúzióként prezentálódik…”

Ugye milyen köznyelvű világossággal, milyen pofon-egyszerűséggel közvetíti a mű és az olvasó viszonyát a kritika, a tudomány, amelynek mi más értelme lehet mint e viszony folytonos létrehozása, tisztázása, megerősítése? Ugye milyen parasztian természetes? Igen, csakhogy, ha némileg komolyan vesszük (és értékei alapján nagyon is komolyan kell vennünk) Tandori költészetét, bocsánat, ezt a „Tandori recepciót és újrarecepciót”, ami mellékesen nem más, mint terjengő felhő kakukkvár olvasó és mű között, akkor számba kell venni azt, hogy nem csupán a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása című kötetből áll, mint amint azt a tanulmányírók egy része emlegeti ezekben a mostani írásokban. Hogy érdemes megjegyezni és némileg ismertetni az újabb és újabb versköteteket. Tudni, hogy Tandorinak hatalmas és jellegzetes életműve van. Jelezni, többek között azt is, hogy 1978-ban „Még így sem” címmel több, mint háromszáz oldalas kötete volt, hogy 1976-ban és 77-ben százával ontotta a verseket, naponta például tíz-tizenöt szonettet írt. És hol van akkor a többi kötete? Vaskos, terjedelmes kötetei. Csak sorolom őket, ha ki is ejtek közülük egyet-egyet: A mennyezet és padló (1976), A feltételes megállóhely (1983), Celsius (1984), A megnyerhető veszteség (1988) és így tovább, csaknem éves folyamatossággal a Koppar köldüs címűig (1991).

De visszatérve a kezdetekhez, ha a mai fiatalabbak nem is hallottak róla, a mi korosztályunk is felvetette az ember-nélküliséget, a jellegtelenítést Tandori magatartásában. Somlyó György: Philoktétész sebe (Bevezetés a modern költészetbe) című nagyszabású könyvében, mely A költészet évadai című négy esszé kötetének mintegy gazdag továbbfolytatása, Tandori módszerét felismerve a következőket írja az Egy talált tárgy megtisztítása végén. „Tristan Tzara hírhedt dadaista receptje szerint »végtelenül eredeti« és »elbűvölően érzékeny« költeményt lehet írni úgy, hogy egy újságcikk szavait kivágva egy zsákban összekeverjük, és onnan kivéve, véletlenül egymás mellé rakjuk. Ennek a receptnek a véglete, amikor Tandori Dezső megmutatja, hogy nem csupán a szavak találomra való egymásrakövetkezése alkothat verset, hanem a szavakat alkotó jeleknek, az ábécé betűinek rendszeres és szimmetrikus »elfogyasztása« (a szónak a kötögetésben használt értelmében) is – ha az értelmetlen ábrát egy cím értelmében átvilágítjuk. Íme: Rimbaud még egyszer átpergeti ujjai közt az ábécé-t:

A cím a verset alkotó betűkkel együtt egyetlen metafora, amely érzékletesen értelmezi a modern költészet kezdetének rejtélyét: Rimbaud elhallgatását. Szinte látni, ahogy a költő kezében »elfogy« a szavak értelme. Tandori »verse« egy nyugtalanítóan nyitott kérdés véglegesen bezáruló körének érzéki és intellektuális képét nyújtja.”

Ne higgyük azonban, hogy Rimbaud példáját idézve Tandorival kapcsolatban csupán Somlyó Györgyben merül fel a szavak értelmének, az értelem elfogyásának a kérdése. Felmerül ez számos – és korántsem hatalmat gyakorló irodalompolitikusban – hanem független kritikusban is. Menyhért Anna idézi például Könczöl Csaba véleményét 1974-ből. „Költőietlenebb verskötet magyar nyelven – írta Köczöl Csaba – eladdig minden bizonnyal nem jelent meg”. Húsz évvel később, 1994-ben Sükösd Mihály ezt írja: „…A mai magyar irodalmi köztudat egyik fele nagy költőnek határozza meg Tandorit. A másik, inkább szóbeli fele, grafomán, verébvéren élő, jámbor kóklernak mondja. Szélesebb olvasóközönség véleményéről nincs tudomásunk. Sok a gond Dezsővel.”

De ami még súlyosabb vélemény, igen, még súlyosabb, mert ha tetszik „posztmodern” vélemény, s hozzá kell tennem: értékelésem szerint valamiként Weöres zsenijével rokon – s ez a Parti Nagy Lajosé. (Kortárs. 1988. 8. 163–165. oldal.) Az ő kivételesen pontos analízisét az értelem nélkül való elszakadás problémájáról – hely híján – nem tudom elemezni. Csak a gondolkozásmódot jelzem. „Nem könnyű ráhangolódni Tandori világára, alaposan próbára tétetik türelem és empátia. Aprólékos, unalmig részletező leírások, írások, élet, etetés, végeérhetetlen technikai részletei, érdektelenség egyfelől, határtalan költői, emberi és bölcseleti gazdagság másfelől. Rengeteg fölösleges anyagot hordoz a könyv, vállaltan és szándékosan fölöslegeset. Mondhatná valaki fensőbbségesen, s igaza lenne, hogy a »fele fölösleges«. Csakhogy melyik fele? S kinek melyik?… S bár ezzel a lehetetlent kísérti, a mindannyiunkban meglevő kételyt és végső tanácstalanságot teszi explicitté és viszi ad abszurdum… egy ponton túl nem értelmetlenné, de értelmezhetetlenné válik…”

Somlyó György és Parti Nagy Lajos mellett – ugyan náluk később – az új Tandori kötet kapcsán Bányai János jut el a probléma legszélesebb felismerésére. Bányai „Talán így” című tanulmánykötetében (Forum Könyvkiadó, 1995. Egy talált nyelv megtisztítása) a Koppar köldüs című verskötetet elemzi. Pontosabban, az alkati tulajdonságokon is túl világossá teszi a körülmények okozta drámát is. Az egykori fiatal költő szinte keresztrefeszítésének a történetét. Ma már korántsem tudják ugyanis, hogy Tandori első – s talán legkoncentráltabb kötetét – a magyar sajtó végigverte. Személye ellen hajszát indított. Mint költőt expressis verbis el akarták hallgattatni. Alig értem, miért nem nézik meg a fiatal irodalomtudósok a tényeket. Ott van a leghitelesebben dokumentálva Domokos Mátyás: Leletmentés című könyvében. Ott van, hogy általában „az induló költők indulásának ideje azzal telik el, hogy nem indulhatnak…” „S ebben a mostoha sorsban kitüntetett szerep jutott – negatív szerep, fekete szerepe persze – Tandori Dezsőnek”. S ott vannak a feljegyzések, a hivatalosnak tekinthető vélemények, Pándi Pálé, Illés Endréé, a Kiadói Főigazgatóságé, „mely nem tartotta összeegyeztethetőnek a kiadó mecénási szerepével a kötet megjelentetését”. S ott van a nem politikus, hanem merőben irodalmi vélemény, Vas Istváné, mely szerint „itt valami olyan radikális fejlemény jelentkezik a magyar költészetben, ami talán nem is költészet. Olyan mértékű sértése mindannak, amit költészetnek gondoltunk korábban…” S teljes mellel kiállva Tandori érdekében Domokos Mátyás jelzi – épp úgy, mint Somlyó az alapproblémát: „…Tandori Dezső mintha ott akarná elkezdeni a költészetet, ahol Rimbaud abbahagyta”.

Más dolog – talán érdemes megjegyezni –, hogy még azok is, sőt elsősorban azok, akik mint irodalompolitikai folyóiratszerkesztők, ma már büszkélkednek Tandori megjelentetésével, egykor csupán kelletlenül közölték (ha egyáltalában közölték) publikációit. A Parnasszus folyóirat Pro memoria számaival kapcsolatban is megmutatkozik, hogy általános volt az egykori értékes irodalom félreszorítottsága, majd utána a mai megdicsőülés. (Hiába, irodalompolitikusaink változnak, múltjuk is változik.) Tandorinak első kötete idején, ismétlem, helyzete mélyponton volt. Igaz, egy-egy gesztussal ugyan igyekezett helyzetén javítani, könnyíteni. Például többek között még Király Istvánról is írt elismerő, dicsérő cikket, amit Király döbbenetes múltját és akkori jelenét ismerve, barátaim elképedve vettek tudomásul. Közismert, hogy Király „Khiliasztikus hitével” értsd, elnyomó irodalompolitikájával szemben elsőként Nemes Nagy Ágnes mert nyilvánosan harcba szállni, mégpedig egy TV vitában, míg a további hozzászólók csupán elkenni igyekeztek a meredek ellentéteket, a szabad gondolkozás kifejtését. („Erkölcs és rémület között” In memoriam Nemes Nagy Ágnes. „Művészet és valóság az ötvenes években. Az MTV-tudósklub 1984. április 25-i műsora.” 87–106. old.)

De visszatérve: nem mondom azt, hogy csupán az űzöttség okozta Tandori embernélküli átformálódását, exhibicionizmusának végletességét, de meggyőződésem, hogy befolyással volt rá. Mint jeleztem, absztrakt létérzetet hozott benne létre, a magyar irodalom múltjából különbözőt egy végsőkig individuális, az életanyag tekintetében szűkös, de mély lírai formát, melyre a lét abszurditása miatt nyilván hajlama volt, de amely hajlamot a körülmények végsőkig kifejlesztették.

De nézzük a dolog lényegét. Bányai János a Talán így című könyvében a Koppar köldüs kötetről így beszél: „Nincs kulcsom a Koppar köldüs rejtjeleihez. Legfeljebb a költő tudja a kulcsot, de el ne árulja”. És ilyen szemelvényes idézetekkel folytatja: „itt van tehát a versek hátterében a magánmitológia, minden gazdagságával, emlékek és események a benti világban, tényként, magyarázatok nélkül”. „Mintha a megértés torpanna meg. Zsákutca a javítgatás, homályban a rekonstruálandó, félrevezető a minta… A versírás (másolás) spontán szövegromlásnak értelmezhető jellé alakítása… az elhagyott szóvégek, gyakran szótövek kihagyása a szöveg többértelműsége végett. Évek óta halad már Tandori gyakorlata, írásmódja a Koppar köldüs versei felé.” Hogy mennyire így van, idézem egy régi-régi, 1976-os vers végét:

(A mennyezet és a padló: Iniciálé.)

Ez nem beszéd – mondja Bányai a Koppar köldüsről – de a beszéd valami változata. A nyelvi jelek roncshalmaza. Így „olvashatók” tehát a Koppar köldüs versszövegei.

De legjobb mindjárt, ha idézünk is némi ízelítőt a versszövegekből. Hiszen sajnos közismert, hogy irodalmi életünk bizonyos (nagyobb) része nem olvas, inkább csak „csoportosul”. Nézzünk hát egy-egy részletet, előbb elsőként, lássuk a verscímet: HAJNALI ALMN PIP NEN JÖTT? HAT MEGIS JOT, OLY VALOSAGS… VOLT! Most egy esetleges részt egy másik versből: „Ezt irok. Ezt en ir, mi van, es ako akor mivan a kormi ak / kormivan akor. Ez ritzm end es akarmi, ami utal. / Utal vagyse, ir. Kümm vilagv van, világos, sajto / hibakat nemja name nem javitja… Talaki talalt iras mi / minden kod”. A vers címe: §…JO ELKEZTEM FRANC EGY GESZBE… (§%) =.

Csakhogy ez a „talált iras”, ez a talált nyelv – mondja Bányai – mégsem a melléütés produktuma… az írásmasina szabad csapongása az „akarmi” világban, hanem költői vállalkozás… Amikor mégis helyükre kerülnek az ékezetek. Például akkor, amikor valami „nagyon rémes”. Így: „Szpéró most azért kitettem az ékezeteket, meg rendesen csinálom / a gépelést nem vicc, ha róla van szO jav., ó nem viccelek. / Meghalt szperó utazom, it vagyok. Irom ezt.”

Ehhez a halálélményhez kapcsolódik – mondja Bányai a Talán így-ben – az utazás, a naplószerű jegyzetelés, az írógép… Mintha minden felesleges volna, leginkább az a másik nyelv, a „tiszta beszéd”, a megszokott, a standardizált…

És Bányai a maga nagylelkűségében még mentegeti is a képtelenséget. Azt mondja végül, hogy a talált nyelv, a „talalt iras” a Londoni minden szentek című versben „kitisztul”… „kijavul”. De mi ez a kijavulás – kérdezi? Ama javító szándékkal kézbevett ceruza? Nem valami más, inkább romlás, így: „romlani kell, kijavulni…” idézi Tandorit és a továbbiakban nagylelkűen így mentegeti: „A talált írás tisztítása a megszokottba, az értelmesbe, a racionálisba, a szabályozottba való (bele)romlás.”

De hogy az én exhibiciótól független felfogásom szerint, az ilyen (bele)romló magatartás ég és föld attól a bár szenvedéssel telített, de életet igenlő, erkölcsi magatartástól, amit eltávozott barátaim, Ottlik, Pilinszky, Jékely, Nemes Nagy és szerencsére még velünk élő Mészöly hordoz, az pillanatnyilag nem kétséges. Képletesen mondom, de úgy igaz, idézett barátaim, Tandori Koppar köldüse miatt forognak a sírjukban. Vagy legyünk egyszerűek és tapintatosak: aligha érthető, hogy az egykori együttlét és eszmény alapján Tandorinak joga volna a szövegrontás kapcsán őket idézni. Magát kvázi melléjük sorolni. Ha Tandori Ottlik, Pilinszky, Nemes Nagy szellemét emlegeti, nem az ő nagyszabású, egyenesderekú, egyértelmű emberiségüket idézi, bizony nem a Harbach, 1944-et, A francia fogolyt, nem az Ekhnáton-ciklust, nem krisztusi alázatukat vagy kétségbeesett hitvágyukat. Tandori (romló) megtisztítása, terjengő tudatárama, elképesztő íráskényszere teljességgel más. Van eleje, elhiszem, van olykor felvillanó, netán örökérvényű zsenialitása. Költőként, ha önösségében, extravaganciájában, anti-emberségében teljesen süketnek látszik is, a madarak jelképében tragikus, egyetemes létigazságokat teremt. Nem mondom én, dehogy mondom, hogy Tandori nem volna mai költőink legjava közül való. Megérdemli ő, kimagaslóan megérdemli az akadémiai tagságot, bármi kitüntetést, amit csak adni tud társadalmunk. (És boldog vagyok, ha a szűkmarkú világ megadja.) Más dolog, hogy amit az Irodalomtörténet idézett számában tudósaink egy része írt róla, az döbbenetes. Azt mondja ugyanis Menyhért Anna, hogy Tandori Dezső szent. Szent, méghozzá a katolikus egyház kanonizáló értelmében és némi bonyolítással – miért ne volna körülményeskedő a mai „tudomány” – a „magyar irodalmi köztudatra vár”, hogy „életéért és csodálatos tetteiért nyilvános tiszteletben részesüljön.” (sic! kurzivan). Lényegében ezt mondja Babarczy Eszter is s még hozzáteszi, hogy „volt már olyan szent, aki értett a madarak nyelvén”, például, ugye, Szent Ferenc. S úgy alakítja gondolatmenetét, hogy mivel a Koppar köldüs kapcsán Tandori beszéde „dadogás”, ám az etimológiai szótár szerint a dadogás második jelentése „fecsegés”, a „fecsegés” pedig a madarak nyelvét jelenti eredetileg, meg nem lehet tehát kérdőjelezni a Szent Ferenc és Tandori közötti párhuzamot.

Mulatságos, hogy a fiatalabb kritikusok közül egyedül Farkas Zsolt tanúsít egyfajta távoltartást Tandori költészetétől. De az Irodalomtörténet oldalain, ha vitatkozva is, sem Kulcsár-Szabó Zoltán, sem H. Nagy Péter nem utasítja el, legalábbis nem fölös bonyolítások nélkül, Menyhért Anna felvetését. Holott számomra, az én ugyan nem eléggé kimunkált eszemmel – melyre Menyhért Anna szerint kortársként véleményt formálni nem is vagyok jogosult – egyszóval, az én paraszti gondolkozásommal a katolikus kánonizáció, a szentté avatás nem irodalmi kérdés. Még az újkeletű tudományé sem. Ha nem tévedek, az a hit, mégpedig számomra csupán a katolikus hit ügye, a transzcendencia sajátos elképzelése.

Magáról az irodalomról beszélve, csak azt tudom mondani: ha Kosztolányi az Ének Virág Benedeknek című versében azt írta, hogy Virág Benedek „dicsérvén a Poézis hatalmát – átnyújtott volna versemért egy almát”, ez szép, érdemet adó, igazi költői gesztus. Tandori Kosztolányi kezén át ezt a Virág Benedek-i almát bőven megérdemli – hadd hangsúlyozzam újra. De szentségről beszélni, mást, többet mondani, se jogunk, se kedvünk.

Tandori javára még csak annyit: a Koppar köldüs című kötete, mintha nem is lett volna, egyetlen Ki Kicsoda felsorolásában sem található. Meglehet személyes jó okkal. Érdemes tudomásul venni.