Az Újhold-költőkről

Irodalomtudósainknak egy hangadó, divatos része nem hisz abban, hogy az élet és az irodalom egymással szorosan összefügg. Szerintük csak a szöveg számít. De hogyan, miként alakul a szöveg? Miért formálódik ki egy íróból, egy írói nemzedékben más, az eddigiektől eltérő esztétikai irány? Kenyeres Zoltán, a maga összefüggéseket felismerő módján, 1972-ben Ívelő arcok, új pályák című tanulmányában ezt írja: „Az Újhold költőinek pályája nem a »tiszta irodalom« jegyében kezdődött el, s nem is annak jegyében éledt újjá… Élményekből és eszményeikből mégsem elsősorban közéleti lírát hoztak létre, hanem az emberi személyiségépítés erkölcsi feltételeit derítették fel az értelem lámpásával.” A magam egyszerűbb szavaival nem történt itt más, minthogy nemzedékem – más nemzedékek íróitól többnyire különbözve – a saját bőrén élte végig a háború közvetlen szörnyűségét, és ebből a túlsúlyos élményanyagból más lírai formát, mégpedig idővel tárgyiasító létlírát volt kénytelen teremteni. A tudósok, igaz, az újholdas költőkről beszélve, külföldi és belföldi versképző módszereket szoktak felemlegetni, egyfelől Rilkétől Ezra Poundig, T. S. Eliotig, másfelől Babits objektivitásától Füst szerepjátszásán át, Weöres alakváltó higany-érzékenységéig, mégis tapasztalatom a bizonyság arra, hogy nem az ismert vagy kevésbé ismert esztétikai minták, hanem az élet teremtette írásmódjukat. Az alanyilag elmondhatatlan, de feszítő élmény keresett számukra tehetségüknek megfelelő lírai formát.

Amikor 1946-ban szüleim lakásán összegyűltünk Nemes Nagy Ágnessel a közös szobánkban (nem volt még külön lakásunk), hogy Pilinszky, Mándy, Rába szerkesztőtársaiként nem is túl jó névötletem alapján megalakítsuk az Újholdat – jelen voltak még Szabó Magda, Végh György, Vidor Miklós, Kéry László, Gyarmati Erzsébet, Major Ottó, Kotzián Katalin (remélem senkit sem hagytam ki) – mondom, akkor, amikor a szerkesztés szándékára összegyűltünk, igazán kevés sejtelmünk lehetett arról, hogy az Újhold más irányzat, más léptéke irodalmunknak. Netán irodalomtörténetünknek.

Annyit tudhattunk csupán, hogy éppen belépve az irodalomba, – előzőleg a háború alatt csak jelzésszerű volt a megjelenésünk – mit írtunk eddig. Hogy már megvolt Pilinszky Harbach, 1944-e vagyis az imbolygó, botladozó halálmenet „fajcipőinek alacsony, sötéten zörrenő zajában”; és megvolt Nemes Nagy Ágnes a Szabadsághoz című versében a „maradék istenhez” a felelősségre vonó felszólítás: „Néhány barátom éhenhalt a múltkor, – mondom, mivel úgy látszik nem tudod.” „Adhattál volna tán egy bögre borsót – tehettél volna pár apróbb csodát.”

Vagy ahogyan Szabó Magda írta:

 

Mért most sikoltod, hogy segítség! Ki segítsen? És hogy segítsen? És min segítsen? S mért neked? Mard, mint farkas, önmagad, megmaradt, éld az életet!

 

Rába György az 1944. november című versében a látott valóságot és a belső látványt így próbálja egyensúlyozni, a képtelent a képtelennel:

 

Krumplik, sült tökök, tört kancsók között zsákként ledőlve szót szóba fűzök… gázolva kráterben, szőlőszemekben, döglött lovakban, lágy tehénszemetben; egzecírozom csodás fababáim, meg ne őrüljek a világ csodáin, – a bombazajban bábszínházat játszom, hogy legalább e suta katonákon lehessen meg az én akaratom: mély pincéidben bolyongva, szabadság, fuldoklom és vakoskodom…

 

Nem idézem tovább Rába György félig már objektiváló, fájdalmas, nagyszabású versét, sem Vidor Miklósnak az eltűnt barátokról szóló Árnyakját, sem a romantikusan alanyi Végh Györgynek Emlékezés Zsuzsára tizennégystrófás elégiáját.

Ha a korai újholdasokban itt-ott fel is tűnt a múlt alanyi beszédstílusa, az előző, az eleven nemzedékek nagyszabású, de részletező versmintái, mégis az élet számukra más (töményebb, áttételesebb) kifejezésmódot igényelt; nem politikai szociális problematikát, és azt sem, amivel a rákosista propaganda az utánunk jövő nemzedéket, jószándékukat kihasználva, becsapta. Nem Kacsalábon forgó várat (Illyés), nem a férfiönzés teljét, a Semmiért egészent (Szabó Lőrinc), sem a Pártom, te kardos angyalomat. Hanem azt, amit például Pilinszky Négysorosa mond:

 

Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.

 

Vagy másik négysorosa, a Hideg szél:

 

lakatlan kő, hever a hátam, emlékek nélkül nélküled, az évmilliók halott hamujában. Hideg szél fújdogál.

 

A létezést, s benne az erkölcsi igényt pozitívan fogalmazva meg, így szólal meg Nemes Nagy Ágnes az Ekhnáton jegyzeteiből című versben, mely valójában felerősített visszhangja a Szabadsághoz című versének.

 

Valamit mégis kéne tennem, valamit a gyötrelem ellen. Egy istent kellene csinálnom, ki üljön fent és látva lásson. A vágy már nem elég, nekem betonból kell az ég.

 

Később, elég hamarosan akadt az újholdasok közül olyan érdeklődő, aki foglalkozott azzal, hogy a filozófiában, a nagyvilágban mi történik. Fel-felfedezte az eleven jelenségek rokonságát, tudatosította a filozófiai vagy irodalmi nómenklatúrát is. Somlyó György már 1947-ben körvonalazta, éppen Nemes Nagy Ágnes életérzésével kapcsolatban az egzisztencialista filozófia kristályos tételeit, Kéry László személyes gonddal elemezte számunkra – akkor még nem fordították – T. S. Eliot-nak, ha nem is a verselméletét, hanem a verseit. Rilkét, az ő tárgyszeretetét viszont már eleve jól ismertük, verseinek nagy részét betéve tudtuk.

Végül egyetlen megjegyzés. Az úgynevezett népi nemzetiek és az újholdasok között a „szabadság három évében (1945–48)” korántsem volt az a szított ellentét, mint a későbbiekben. Lakatos István a Válaszban írta a híres háborús eposzát A pokol tornácánt, Pilinszky halhatatlan remekét a Francia fogolyt, s ott jelent meg Jánosy István, Vidor Miklós, s ha jól emlékszem Rákos Sándor egy-egy nagyszabású, vizionáló verse is. Lator László, ha meg sem jelent a folyóiratban, akkor is az Újholdhoz tartozott. S ami a nemzeti kérdést illeti – még ma is félve mondom – a Válaszban jelent meg Rába Györgynek, 1947-ben, a párizsi béketárgyalások alkalmából írt Hazám helyett című verse, mely így zárul:

 

Míg lassan torkodra szorul a szűk határok ujja helyetted véres tanúul sikoltok fuldokolva.

 

Rábát akkor végig verte az egész magyar sajtó. Későbbi költői létét hosszan elhallgatták. Ő maga sem írt jó darabig, barátaival is közölte, elnémul, befejezte. Tudtommal, később, amikor újra publikált, egyetlen kötetében sem volt benne ez a verse.

Igen, még akkor sem jelenhetett meg a vers, amikor az Újhold folyóirat megszűnése után eltelt negyven év, és a relatív enyhülés csodája folytán megjelenhettek az Újhold Évkönyv kötetei. Amikor az egykori újholdas költők mellett olyan újabb költők tűntek fel, írásmódhoz, stílushoz, létérzethez rokonok, úgyhogy az irodalomtörténész Csűrös Miklós napjainkban könyvet adhatott ki azon a címen: Az Újhold-kör költészete. Vagyishogy reprezentálni tudta olyanok meghatározóan értékes táborát, akiknek a stílusteremtő múlthoz ilyen vagy olyan módon, de közük volt vagy közük van. Gergely Ágnestől, Orbán Ottótól, Székely Magdán, Tóth Juditon, Tandori Dezsőn, Takács Zsuzsán át Ferencz Győzőig és tovább. Legföljebb a fiatalabb nemzedék gazdagabban kerülhetett volna bele az antológiába, Kukorellytől, Bárdos Lászlótól Imre Flóráig.

De Csűrös Miklós szerkesztésében mindössze száz verset tartalmaz ez az antológia, amely – mint ahogyan jeleztem – irodalmunkban végül nem akármilyen, hanem meghatározó irányzatot dokumentál.