Egy írótábor ürügyén

Az idei írótáborban minden résztvevő észrevehette, a rádióban Liptay Katalin is elmondta, hogy az írótábor megosztott volt, közönsége nagyjából két részre szakadt. Voltak az irodalomtudósok – kisebb, csaknem elenyésző számban –, akik a maguk jellegzetes, igen meggondolkoztató, de olykor talán túlzottan is divatos nómenklaturájukkal, valamint idegen nyelvi szótömbjeik halmozásával adtak elő, kiütve a magyarul is természetesen használható fogalmakat. Velük szemben a másik tábor, a fogalmiságnál érzelmileg fogékonyabban, a magyarság hagyományos népi-nemzeti kérdéseit járta körül. Ők voltak messze többségben. És ne tagadjuk, a kétféle tábor össze is csapott egymással.

E kettősség mellett volt azonban egy harmadik, ha nem is tábor, de szuggesztív csoport, amely mindkettőn túlmutatva, mondhatni határok feletti irodalmi gondolkozásra tett szert. Mégpedig egyfelől a kissé németes-filozofikus stílust elkerülve, másfelől a hagyományos érzelmeket csökkentve beszélt, megmaradva a realitás területén, a kesernyés nemzeti valóság ismeretében. Akik megtapasztalva a határokon túli, nem egyszerű létet, Erdélyben, Szlovákiában, a délvidéken vagy Ukrajnában, mint Gálfalvy Zsolt, Gálfalvy György, Gál Sándor, Bányai János vagy Balla D. Károly jelezték, hogy milyen számukra az irodalom. Van-e, s ha van, milyen a mássága.

Megpróbálom a gyakorlatban az elvi-filozófiai, másfelől az érzelmi-nemzeti problémákon túl egy-egy esetet említve konkretizálni, hogy milyen az a nehezen körvonalazható, mégis érzékelhető magatartásuk. Az, amiről érdemes volna tovább is gondolkozni.

Megkaptam a tokaji táborban Gálfalvy Györgytől a Látó című szépirodalmi folyóirat 1999. 8–9. számát és végigolvastam. Mi volt benne? Nem egészen az, ami a mi folyóiratainkban, ütközések, ellentétek, túlbonyolítások közötti irodalmi létezés.

Hadd részletezzem. Mindenekelőtt benne volt egy érdekesség. Shakespeare Lear királyának fordítása Jánosházy Györgytől. Egy új fordítás. Ez keltette fel először az érdeklődésemet. Ugye, fölös utalnom arra, hogy a Lear királyt Vörösmarty fordította, mégpedig németből. Kezembe vettem hát Jánosházyval párhuzamosan Vörösmarty szövegét, nézve az ismert helyeket. Például azt, hogy „Cordélia mit tegyen? Hallgat s szeret.” Ezt nem lehet feledni. Jánosházy nem is tehet mást, valamelyest modernizál: „Cordélia mit tesz? Hallgat s szeret.” Továbbmenve már alapvető változásokra bukkantam. Nem Vörösmarty szövegét eleve elutasítva (hogyan is volna szabad a színészi könnyűség, köznapiság kedvéért magyar klasszikus fordításokat kiküszöbölnünk), hanem pontosítva, olykor, ha kell, helyesbítve, de a tónust nem sértve. Íme egy-egy bekezdés a régiből s az újból:

3. SZÍN (I. 3.) GONERIL A bohó agg! / Folyvást szeretné éreztetni súlyát, / Melyet már elvetett. Lelkemre mondom! / Az agg ember gyermekké lesz megint, / Kit majd szigorral, majd hízelegve kell, / Ha csínt tesz, rendbe hozni.

Jánosházy fordításában: Henye vénség, / Még gyakorolná most is a hatalmat, / Mit átadott! Szavamra, egy ütődött / Aggastyán mint a kisgyerek, olyan, / S fülön kell fogni, hogyha csintalan.

Az új szöveg persze tömörebb, maibb. De más, ami fontos. Az, hogy a Shakespeare halála utáni, az 1626-os kiadással szemben, itt az eredeti, az 1605-ös quarto kiadás jelenik meg, nem a fóliószöveg. S tovább mélyítve a dolgot: Jánosházy bevezetése mellett ott van egy nagyszabású tanulmány a marosvásárhelyi Kiss Zsuzsannától, melyben kitetszik az irodalmilag mélyebb alapprobléma: két Lear király tragédia van (az angolban két külön szöveget tesznek egymás mellé), és tovább lépve van egy 1590-ből játszott tragikomédia Lear királyról (nem Shakespeare írta), és mi több, van egy 1135-ből való krónika, amelyben Lear Franciaországba menekül és Cordeilla segítségével visszaszerzi trónját. A mi múltunkat kutatva, van 1811-ben már ős Shakespeare-fordításunk, létét Kiss Zsuzsanna mutatta ki. Vagyis mélységesen mély a Thomas Mann-i múltnak kútja, a történetek felbukkannak, sarjadnak, kikristályosodnak, s irodalomtudatunk nem is veszi észre, pedig volna mit észrevennie. Kiss Zsuzsanna például rámutat arra: Shakespeare olvasta Erasmust, akinek döbbenetes a végszava: „Boldogan halok meg, mert a halál megszabadít a hitvitázók dühétől.” És nemcsak olvasta Montaigne-t, hanem a Lear királyban néha szóról szóra követte is. (Lásd a forrást az idézett jegyzetben.) És lásd továbbá általában a bámulatos gazdag jegyzetanyagot Alexander Popetól (1723), Hankiss Elemértől, s a kitűnő George Steinertől.

Van tehát erdélyi folyóiratunknak irodalmi tudatmélysége, és nem akármilyen.

És most a Látóról egy másik példa. Kis lírai antológia címen Szabédi Lászlóról, a költőről Kántor Lajos ad elemzést és kínál dokumentumokat. A közölt Szabédi-versek előtt cikkét ezzel a Szabédi-idézettel zárja:

Kötelességmulasztás árán / Mégis becsempésztem magam / a halhatatlanságba.

Hogy is van ez? Nem az író sorsa számít, nem az impresszionáló, némileg rejtve befolyásoló, hanem csupán a szöveg? Legalábbis az irodalomtudósok széles tábora szerint, bár maga a szöveg – ha jól értem – a különböző recepciók szerint más és más. És ebben világos igazság van, hiszen az időben és a különböző csoportokban örökös lehet a változó értékelés. De hogy a sors, az író sorsa nem volna befolyásoló? Jóhiszemű vagy kényszerű pártossága, majd öngyilkossága? Kántor Lajos Kis lírai antológiájában nemcsak Szabédi korai verseit idézi (talán addig nem is publikáltakat), hanem egy ódából átívelő szatírát közöl, A pacsirta címen. A költő tönkremenéséről, arról, hogy hogyan lett „dalnokból hivatalnok”. Végül itt nem is vers kerekedett ki, hanem a tragédia zárult le. És hogy a szövegek mellett, ilyen helyzet mellett, van annak is nyomatéka, fájdalmas súlya – legyen jó vagy rossz a szöveg.

Ez is irodalmi kérdés – és nemcsak a Látóé. Az, hogy a szöveg mellett a magatartás, az írói erkölcs kiküszöbölhető-e?

A Tokaji Írótábor ürügyén, példa képpen beszéljünk másról. Egy másik itthoni és népszerű irodalmi folyóirat új számáról, az idei (1999) őszi Parnasszusról. Jelen van-e benne a tokaji problematika? Bizony igen, méghozzá magas, nívós szinten. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét elemezve: „A magyar költő – mondja itt Pomogáts Béla – az alkalom szerint adott tökéletes igazsággal sohasem pusztán művész… hanem többnyire egy társadalmi szerep betöltője.” Igaz ez nemcsak az elnyomás véres idejében, 1956-ra, vagy akár századunk nagy részére, hanem a mi sajátos történelmi viszonyaink miatt magára az egész magyar költészetre. De vajon érvényes-e általában a költészetre? A nyugati, európai költészet jellegére, sajátságaira? Furcsa volt számomra, főleg a francia költőket személyesen ismerve és magyarról készített fordításaikról beszélve, az az újra és újra felbukkanó megjegyzésük, hogy verseink számukra kissé régiesek, hogy mi nem arról beszélünk, amiről a költőnek beszélnie kell. Hogy nekik a költészet valami más. Kulcsár Szabó Ernő Tokajban és persze A magyar irodalom története (1945–1991) című művében szembe is fordul azzal, ahogy általában mi gondolkozunk. Kénytelen vagyok hosszasabban idézni: „A legmélyebbre ható szemléleti változás a poétikai megformáltság ama rétegében érhető tetten, ahol a nyelvi kijelentések létértelmező státusa, illetve a beszédnek a mondottak igazságtartalmához való viszonya fejlődik ki. A beszéd ilyen modalitásának a szemantikum befogadói értelmezhetőségét befolyásoló érvénye azért került lassanként az új magyar kritika érdeklődésének is az előterébe, mert a hatvanas-hetvenes évek diskurzusrendje voltaképpen csak két formáját ismerte a szövegmoralitásnak. Egyfelől a nagy hagyományú affirmatív beszédmód váteszi-prófétikus hanghordozását, másfelől az ironikus vagy közvetett (társadalom) kritikai ellenbeszéd nyelvi duktusát.” Mennyire igaz ez az egyértelmű, sematikus kettősség, amelyre Kulcsár Szabó utal – ha mondanivalóját nehéz is kihámozni. Másfelől, mennyire sajátos az a beszédmód, amivel kifejezi magát. Megtartóztatom magam, nyelvtörő fordulatait nem minősítem, mert irodalomtörténetének értékszínvonala, magyarán a művekről való értékelése némi kivétellel (Weöres, Jékely) nagyjából akceptálható. Kifejezésmódja ugyan korántsem, de ízlése, az értékes művek kiemelése, karakterizálása megfelelő. Ám visszatérve: a Parnasszusra, túl a társadalmi szerepen (természetesen azt is értékelve) szerencsésen dominál számában az európai irodalmi egyenértékűség, az, amit egykori francia barátaink hiányoltak. Nemcsak a költészeti folyóirat tanulmányaiban-esszéiben, Tornai József Rilke monizmusának jellemzésében, a Gergely Ágnes versét elemző Honti Mária-tanulmányban, valamint Lackfi Jánoséban és Gera Juditéban, hanem a gazdag fordításanyagban, amelyben a belga és holland költők bőségben szerepelnek. (Ez a szám központi anyaga.) Lackfi és Gera Judit belga–holland fordításai ízlésünk, gondolkozásunk szempontjából is példamutatók. Érdemes azonban részletezni, a holland–flamand, valamint a francia–belga fordításról azt, ami megjegyzendő Tokajra is: a varietást, a sokféleség gazdagságát, Gera Judit tanulmánya végén ezt mondja: „A nyelv kifelé fordulása, kommunikatív aspektusának hangsúlyozása, kapcsolatteremtő képességének kiaknázása továbbra is változik, majd befelé forduló, önmagát elemző, önmagába zárkózó, az életet és művészetet radikálisan elválasztó poétikákkal. A nyelv hol kibeszél önmagából, hol visszabeszél önmagához, önmagának… ezek a tendenciák persze nemcsak váltakoznak, hanem egymás mellett léteznek, szerencsére.”

Lackfi János így zárja le tanulmányát a fordított költőkről: „Egyszóval át-, meg- és újrakevert hangokból álló izgalmas polifón zsibvásár élvezeteibe feledkezhet bele az olvasó, ha nem a finnyás párizsi halászok módjára, találomra és viszolyogva válogat a bőség kosarából. Ha nem akar rögtön francia vagy európai útlevelet nyomni a jobb sorsra érdemes szerzők kezébe, és nem akarja euróban átváltani átválthatatlan értékeiket.”

És valamit még a lényegről, a líra-kritika varietásáról. Ott van Bányai János Talán így című könyvének zárócikke: A kritika (vessző)futása ma. Elemzése így kezdődik: „A kritika (és a költészet) történetéből származó példák sorával bizonyítható, hogy az irodalmi bírálat, a művek és írók értékelése akkor válik az irodalmi élet egy-egy szakaszában igazán időszerűvé, amikor a költészet alakulástörténetében változások következnek be, amikor a költészet új utakat keres és talál, amikor a közönség a kritikától választ vár a felmerült kérdésekre.” Amikor – ahogy Rónay György, akinek kritikusi, költői és tudósi működése is, mint Babitsé, Schöpfliné, irodalmunkban alapsúlyú – bírálataiban egyre-másra azt mondja: talán. Tudós tételekkel szemben hangsúlyozva a bizonytalanságot. Azt, hogy a dolog valószínű (meglehet), igaz. És ezt az a Rónay György mondja, aki harminc-negyven éven át (a pártos években is) az ismert hazugságokat lesöpörve, igazi irodalmi mérlegelést tudott teremteni. Szinte egyesegyedül. (Lásd az Olvasás közben és a Jegyzetlapok két kötetét.) A Vigilia hasábjain olyan értékek sorát téve lehetővé, fedezve fel, amilyeneket akkoriban, a hatvanas-hetvenes években csak a franciaországi Magyar Műhely (Kassák-, Füst-, Weöres-, Szentkuthy-szám; meg másokkal, emigránsokkal együtt, például Határ, Bakucz vagy az otthoni Mándy Stefánia kiemelése), valamint az újvidéki Fórumban Bori Imre tudott publikálni. Ősi, régi tények ezek – kivált a fiatalabbaknak –, de kár volna feledniük.

Talán – ismétli Rónay. Ami – ne tévedjünk – nem a bizonytalanság jele s kivált nem a tudomány hiánya, hanem az a feledhetetlen, mély tudat, hogy sokféle „módszere” van a kritikának és egyikre sem lehet nyugodt lélekkel azt mondani, hogy az „egyedül üdvözítő”. Szó szerint idézem hát tőle a legfontosabbat. „A kritikus annál kevésbé »kritizál«, minél huzamosabban gyakorolja műfaját; célja annál inkább a jelenség megragadása, megfejtése – megértése és megértetése. Nagyképűbben szólva: értékkategóriái annál inkább válnak – ha tetszik, mélyülnek – létkategóriákká. Ebben a kritikában már nem annyira a kritikus ítél egy-egy mű, mint inkább a jelenség, a mű létminősége önmaga fölött.”

Végül egyetlen kiragadott talán a mára nézve. Csupán vázlatban. Az elmúlt évtizedekben, a Rákosi–Kádár nyomása alatt volt mély jelentősége, súlya irodalmunknak. Ugye, a pálma. De a pillanatnyi öröm, 1988 után ez a súly-fontosság szétfoszlott. Lett rengeteg, egymással harcos folyóiratunk, lapunk, könyveink, s egyre kevesebb olvasónk. Mi hát a mai talán? Az a visszás tény, hogy közéletünk tele lett negatívumokkal, a művészet nagyfokú negligálásával. Botrányok süketítő sorozatával, ránktukmáló panem et cirsensesével – sőt bizonyos rétegekben a kenyér hiányával is. Ebben a közélet miatt csaknem mesterséges lelki űrben az a reménytadó talán, hogy éppen a hiány miatt megnőni látszik az irodalom, a művészet igénye. Igen, a versé is. Sőt talán éppen az nő meg, méghozzá a Nyugat-stílus után, és az én korosztályom után, meggondolkoztató újsággal. Létminőséggel. Költőknek és kritikusoknak nem mondhatok mást: reménykedjünk.