San Gimignano házvárai

Rövid leszek, éppen csak a dolgok felszínét érintem. Idézve közvetlen tapasztalataimat. Még az év elején olvastam egy nem akármilyen alaposságú, régen úgy mondták volna: „igen mélyenszántó” könyvet Örkény István pályaképéről (A groteszktől a groteszkig), Simon Zoltán írta. Örültem, hogy Debrecenben egy jól ismert, kiváló irodalmi ember ilyen nagyszabású és részletező pontosságú képet adott Örkényről. Simon Zoltánnak gratulálva ezt a válaszlevelet kaptam tőle: „Mi tagadás, jólestek elismerő szavaid, annál is inkább, mivel az 1996. év végén kelt könyvem jószerint visszhangtalan volt. (Az első, és mégis egyetlen kritika az Alföld júniusi számában jelent meg.)” Majd így folytatja: „…noha majd két évtizeddel fiatalabb vagyok, irodalomfelfogásom egyezik a tiéddel… Mindazonáltal mégis van közöttünk egy kardinális magatartásbeli különbség: nevezetesen az, hogy te még hiszel abban, hogy az irodalomkritika képes befolyásolni, módosítani az irodalmi törekvéseket, belőlem viszont ez a hit már hiányzik… s ezért nem vállalok kritikai feladatokat.”

Simon Zoltán levele után nemsokára Nyerges András Jobb-vagy Balkánaán (ÉS, 98. júl. 10.) című mélyen elemző, kiváló könyvét olvastam, aki aztán így reflektált köszönő levelemre: „Könyvemről írt soraid csak azért nem rögzítem fel a falra, mint nemesi kutyabőrt, mert én tudom (ha sokan nem is), hogy az irodalom demokrácia, vagy annak kéne lennie – de számomra mindaz, amit írtál, ezzel is felér. Mert amúgy természetesen erről a könyvemről se vesz tudomást (mármint nyilvánosan) az a literatúrai res publica…”

Nagyon kérem az olvasót, ne a rám vonatkozó, túl udvarias szavakat vegye észre, hanem az irodalomkritika gyenge, alig működő reflektáltságának jelét. Azt, hogy a munkák tényeit valóban nem, vagy alig-alig teszi nyilvánossá az irodalmi vagy publicisztikai res publica. Hogy a némaság, ami szellemi életünkre jellemző, döbbenetes. Hadd mondjam el, hogy Nyerges András cikkei sorában olyan értékeket találtam a Magyar Hírlapban, hogy – alig ismerve személyét – munkásságához örömmel gratuláltam. Kötete minőségét mások nem vették volna észre? Nem bírom elhinni. Ha „a vélemény szabad”, a sokféle vélemény a minőség következtében összeáll, kiemelkedik. Ezt hívják úgy, hogy szellemi élet, az ország spirituális res publicája. Kétségeim erősítésére hadd idézzem egy másik kiváló debreceni irodalomtörténész és -kritikus, talán nem indiszkréció néven neveznem, Keresztury Tibor nekem küldött minapi levelét. Azt írja: „már csak kritikust kell találnom, ami legnehezebb: a kortárs kritikánk siralmas állapota miatt. Lassan már nemcsak az idősebbek nem írnak, hanem – néhányukon kívül – a nemzedékem jobb erői sem… Hogy mi az oka, nem tudom.”

Sejtem, hogy mi az oka, bár jobb volna, ha nem tudnám. Sem ő, Keresztury, sem én. Nem egyszerűen a nyilvánossághiány, amiről persze bőven lehetne beszélni, hanem rosszabb: az irodalmi res publica döbbenetes zavara, magyarán beteges állapota. Olyanok vagyunk szétterülő, egyre-másra tenyésző, újra és újra alakuló folyóiratainkkal, mint az olaszországi San Gimignano-i toronyvárak, a XII–XIV. század idején: minden magasodó házvár harcos ellensége a szomszédos várnak. Az egész San Gimignano város égbenyúló harcos tornyok sorozata. Ma egyedülálló, festői kép a város, tegnap, illetőleg tegnapelőtt: borzalom.

Igaztalan lennék? Nincs az irodalmi dolgoknak természetes nyilvánosságuk, hanem egymást negligáló csoportok vannak csupán, egy-egy folyóiratvár, mely kis közösségében hallgatja egymást, süketen nem létezőnek tekintve a másikat. San Gimignano-i vártoronyként. Hogy néven nevezzem a dolgokat, van Kortárs-vár, van Holmi-vár, Jelenkor-vár és így tovább az ÉS, az Alföld, a Tekintet, a Kritika, a C.E.T., a Liget, a 2000, Életünk, Hitel várai, hosszan sorolhatnám még dömpingjüket tovább. Mezey Katalin igen enyhén és finoman fogalmaz, amikor azt mondja: „néma fókusza van ma a magyar kritikának”. Kőrösi Zoltán az ÉS 1998. szeptember 18-i számában konkrétabban ezt írja: „S bár sejthetjük, miképpen szerveződik manapság egy kritikarovat, illetve hagyjuk a kanonizációt, tudjuk, szomorkásan kevés a kritikaíró-recenzens, le is van nézve, meg könyörögve is van, hétfőn együtt söröznek, kedden egymásról írnak, mégis különös, hogy éppen a magyar irodalom jelen állapotában, a történtekért való sóhajtozás, az élettapasztalatok dicsőítése, a szórakoztatás hangsúlyozása, beszédmód és a klasszikus értékek folytathatósága című kérdéskörök majszolgatása közepette marad nagyjából észrevétlen egy olyan szerző, akinek számos és legjobb erényei pontosan a fentebbi témakörökhöz sorolhatók.”

Még egy utolsó példát, szintén a közeli napokból valót. Jó ideje figyelem, hogy milyen rafináltan szellemes, milyen szuggesztíven „eszélyes” a Magyar Hírlap-beli cikkeiben R. Székely Julianna. Hogy a szeptember 2-i írását (Kelepce elefántoknak és más vastagbőrűeknek) fel kellett olvasnom feleségemnek, annyira mulattam rajta. De hát ez kérem, publicisztika, ütközhet meg valaki. Az, persze. Az a remekléssorozat is az az ÉS-ben, amit Megyesi Gusztáv vezércikkeiben produkál. Ott is jelen van a szellemi kiválóság, de még mennyire. Tessék azért észbe kapni: milyen publicisztikát művelt Ady, Móricz, Márai; egyfelől Németh László, másfelől Zsolt Béla. Szabó Dezsőről nem is beszélve.

De a publicisztika, a nem folyóiratbeli vagy könyvjellegű kritika voltaképpen nem az én hivatásbeli dolgom. Számomra, kritikusként, esszéíróként, a huszadik századi irodalom a legfontosabb, a nagyok, a Nyugat négy nemzedékének vonulata, a századelőtől kezdve (1908-ban indult a Nyugat) az Újhold Évkönyv befejezéséig, 1991-ig. Utána a posztmodernség, mint a mai irodalom története, már nagyjából másoké, ha a fiatalok jó része rokon is velük. De mondom, a huszonegyedik század már mással kezd, csaknem biztos, hogy mással. Ők tudják, mivel, hogyan. De hogy nem ellenséges széttagoltság kell vagy néma elkülönülés, dermesztő elhallgatás, hanem szellemi res publica, a különböző vélemények, irányok jelenléte, tudomásulvétele legalább, abban biztos vagyok. Mindenképpen gazdagabb varietász. És hogy a kádárizmus vége felé ez a varietász jobban megvolt, mint később. Ahogy Csiki László mondta a Találkozások című cikkében: „Az elnyomás összesajtol. A demokrácia szétfröccsent ránkszakadva. Magunkra uszít.” A kritika terén például egykor olyan tekintélyeket hozott össze, mint Poszler György, Domokos Mátyás, Lator László, Bányai János, olyan ellentétes személyiségeket, mint Ungvári Tamás vagy Vajda Miklós, olyan középnemzedéki kritikusokat, mint Görömbei András, Balassa Péter, Radnóti Sándor, Tarján Tamás, Angyalosi Gergely vagy Fráter Zoltán, hogy a fiatalabb tudósokat, kritikusokat ne is említsem. Akkor nem volt elkülönülés, teljes szétválás, erőszakos kitagadás, s ugyanakkor nem volt, ahogy a Holmi írta, zsandárerőszak azzal, akivel nem rokonszenvezünk.

Most viszont úgy tűnik fel: van tíz-tizenkét – vagy legyünk nagylelkűek –, legföljebb húsz kiemelt írónk, akiknek a neve minden várban megtalálható az Alföldtől az ÉS-ig, az amerikai Szivárványig. Esterházytól, Nádastól, Lászlóffy Aladártól, Grendel Lajostól Kertész Imréig, Pomogátsig, Tandoriig, Jókai Annáig, Határig, sőt Kovács András Ferencig – aztán a kritikában süketnéma csönd. Az én korosztályom halottait, még Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes nevét is eltüntetik olykor. A rég halottakat, a klasszikusokat, félklasszikusokat is egy darabig teljességgel elfeledték. Napjainkban kezdik újra kiásni őket. De a jelen értékes, kevésbé divatos neveit a várak félretolják, olykor tudatosan negligálják. A csoportok már ilyenek. Csak példának mondom, mikor veszik számba a kitűnő Ferencz Győző vagy Szepesi Attila verseit? És hogy tovább is ritkább költőneveket mondjak, kik beszélnek a már-már idősebbek közül, mondjuk Székely Magda, Keszthelyi Rezső, Hules Béla, Báger Gusztáv, valamint Kalász Márton, Rapai Ágnes külföldön, fordításban is megjelent sikeres köteteiről? És sorolhatnám – csak a költőkről beszélve – a fiatalabbak vagy a fiatalok közül mennyire figyelnek Térey János, lmreh András, Simon Balázs, Vörös István, Lackfi János verseire vagy Turczi István Parnasszusbeli fiataljaira?

Ceterum censeo: nem várak kellenek – sok is a fölös vár –, hanem a múltat is éltető és jövőbe induló, határok fölötti res publica. Most, hogy Takáts Gyulával, Szabó Magdával, Hubay Miklóssal együtt nyolcvan éven felüliek vagyunk, átélve a századot tanúsítani tudjuk, hogy volt, élt az a res publica valamikor. Ha vitázva is, Babitstól Móriczig, Kassákig, Illés Endrétől, Illyés Gyulától József Attiláig, Ignotus Páltól – hogy harcaikat is említsem –, Gáspár Zoltántól Szabó Zoltánig. Volt még a szétvert negyven év alatt is.

Pazarlás, szerencsétlen pazarlás, hogy most, amikor a szovjet politika nyomása megszűnt – lásd az idézett levelet is –, elnémításul ezt a res publicát szétverik. Szétverik, isten tudja miért. De isten verésével. Vagy az kell nekünk, ahogy Arany mondja: „mire megyünk ketten”?