Mennyire művészet?

Benedek Marcell beszél arról éppen a napokban kiadott, jól ismert könyvében (Irodalomesztétika), hogy az irodalomtörténet-írás művészet. Művészet, mégha tudomány is. Teljességgel tisztában vagyok azzal, hogy a mai tudomány ezt nem mindig akceptálja. A mai tudomány, amely az egyetemek bizonyos részében és a folyóiratokban megnyilatkozik, eleve filozofikusabb, absztraháltabb annál, minthogy az irodalomtörténetet művészetnek, olvasmánynak, az időtöltés bár intellektuális, de élvezetes részének fogná fel. A tudományt ma betölti a filozófia. Méghozzá némileg bonyolult distinkciókkal teljes, különös fogalmi nyelvet létrehozó, speciális szellemi erudíciót kívánó és különböző irányú tantétel-sor, amely bár érdekességet, jelentős pozitívumot képez is a bennfenteseknek, mégis gyanúm, meggyőződésem, hogy az irodalom szempontjából csupán avatottak számára hozza létre műveit. A Magyar Írószövetség Kritikai Szakosztálya sorozatban tárgyalja meg és ütközteti össze a mai folyóiratokat, például legutóbb a Jelenkor és a Liget szerkesztőit, s ezen a beszélgetésen mindkét folyóirat szerkesztői hajlamosak voltak olyan álláspontra, hogy a ritkán excelláló szépirodalmi s főleg prózai publikálással szemben számukra a filozofikus műveknek van kiemelkedő szerepük. Hogy egy Heidegger vagy Derrida tanulmány az érdekesség. Hogy alig akad folyóiratszám Gadamer-idézet nélkül. (Csak éppen ebben a pillanatban, fogalmazásom közben, leltem egy idézetet az ÉS legújabb számában (1995. november 3.); némi könnyítéssel íme: „ma a szokványos beszédmód: …már egészen más felségvizeket érint, hogy miként applikálható a mindennapi tudás és cselekvés a társadalmi rendszeralkotás egészébe… Bepillanthatunk a műhelytitokba. Miért fontos Husserl és Schütz filozófiai-fenomenológiai beállítódása, milyen esélyeket nyit meg Wittgenstein nyelvjáték-elmélete, s miként szembesülhetünk a heideggeri-gadameri hermeneutikai örökség társadalmi hozadékával?”)

De hogy tovább orientáljak, mondjuk Max Bense vagy H. R. Jauss szemiotikája felé, a magyar olvasó ilyen absztrakt gondolatmenetet kénytelen követni, hogy a mai tudomány alaptételéhez közelebb jusson: „Minden jel, amit jelnek nyilvánítunk, és csakis az jel, amit jelnek nyilvánítunk. Elvileg minden tetsző dolgot jelnek nyilváníthatunk. Amit jelnek nyilvánítunk, az önmagában már nem tárgy többé, hanem hozzárendelés (valamihez, ami tárgy lehet), bizonyos értelemben metatárgy” – Max Bensétől idézi ezt Kulcsár Szabó Ernő A zavarbaejtő elbeszélés című könyvében (9. oldal), amely nem is oly mértékig zavarba ejtő sem részleteiben, sem egészében, mint azt irodalomtörténet-írótól hinné az ember, hiszen például a fenti megállapításnak megvan az érzékletes parallelje a képzőművészetben. Mert ha egy vécécsészét – ugye tudjuk, ismerjük a példát – már művészeti tárgynak tekintünk, akkor az metatárgy. Tegyük hozzá viszont azt az igazságot, amit Kulcsár Szabó hangsúlyoz – igen helyesen –: „Az ilyen metatárgyak azonban nyilvánvalóan csak akkor válnak bonyolultabb tartalmak (üzenetek) hordozóivá, ha minél magasabb rendű rendszerekkel szerveződnek. E rendszerek között ilyen szempontból jelentős különbségek lehetnek” – mondja. Hiszen ugye a vécécsésze is ténye lehet egy szervező rendszernek, lehet az akár funkciótlan vagy akár funkciós.

De félre a kétes értékű iróniával. Tény, hogy az irodalom filozófiai fogantatása napjainkban kiemelkedő. Kérdés persze, hogy minden strukturáltság ellenére – hogy én is divatszóval éljek – mennyire vonzza mindez az olvasót. Magyarán vannak-e ennek a folyóirat-irodalomnak jelentékeny olvasói, van-e valódi olvasógárdája. Nem az-e a helyzet, hogy a szerzők csupán egymásnak írnak (azt is módjával). Vagyis egy igen zárt és jól körvonalazható írói-filozófiai tartáson túl, megvalósítja-e az irodalom a „Változtasd meg élted!” – rilkei felhívást, azt, amelyet, mint Mészáros Sándor helyesen mondja Keresztury Tiborral közös Szövegkijáratok című könyvében, „nem egyes ideologikus tételek, a gyakorlatban közvetlenül átültetendő életeszmények, magatartásminták és cselekvési programok hordozzák, hanem a teljes mű arányrendjében megtestesülő, esztétikailag megformált művészi igazság”. Maga a mű, a komplex egész – mondom én, s nem a műről derivált filozofikum.

A bármennyire is érdekesnek tűnő filozofikummal kapcsolatban szabad-e, meg kell kérdeznem, további kétségeket felhozni? Feltenni azt a szuppozíciót: mennyire időtállók azok az önmagukban érvényesnek tekintett esztétikai-gondolati rendszerek, melyek a maguk módján mindig is abszolút érvénnyel határozzák meg az irodalmi érték mibenlétét? Nem különös-e századunkban, hogy a filozofikus alapozású esztétikai iskolák milyen gyors sebességgel érvénytelenednek el vagy alakulnak át? Hol vannak, érvényesek-e a marxi szocialista realizmustól kezdve, az olasz neorealizmuson, a nouveau roman-on és a különböző egzisztencialista iskolákon át a strukturalizmusig az eredmények? Milyen végül a mai német, a konstanzi esztétikai iskola? Hány fogalmi rendszer a művek megítélésében! Hány végletesen újnak látszó, distinktívnek tűnő megközelítés, hány mesterségesen absztrahált fogalmi összetétel-sor, mely jobban szemügyre véve, az ismert, csaknem közhelyes esztétikai igazságokat mondja ki – a régi igazságokat jószerével csupán az újmódi fogalmi divattal tálalva. Az úgynevezett tudományos dolgozatokban hányszor talál az olvasó olyan jegyzet-apparátust, mint egy-egy tudós által felfedezett igazságot vagy megállapítást, melynek tartalma dehogyis egyik-másik tudósé, hanem egyszerű, régen ismert esztétikai evidencia. De tudomány az – gondolja a mai filosz –, amit csillaggal idézünk.

Gyakran csupán új kifejezésmóddal, az idegen nyelv tükörfordításával homályosítva azt, ami némi utángondolás után természetes igazság a magyar esztétikai gondolkozásban. Olyan ez, mintha az élet igazságait tételről tételre Shakespeare-ből idéznénk. Mintha a mai tudós teljes apparátussal végigcsillagozná mérhetetlenül gazdag művét. Mennyi élettapasztalatot felfedező tudományosság lenne általa gazdag. Mennyi Tejútnyi csillageső. Kár, nagy kár, hogy a Shakespeare-szöveg közismert. Pedig „tudományos szinten” lehetne még hasznosítani bőven. Elméleteket képezni általa garmadával, meglelni a legkülönbözőbb igazságok kútfejét. Bár, mint ahogy Mészáros Sándor is hangsúlyozza – az evidens –, a művet magát kívánjuk elsajátítani, szemben a kigondolt, derivált elmélet-rendszerrel. Mondom, nem a kivonatolt filozófiát – aminek persze lehet, vagy van értéke, intellektuális fontossága. Sőt elsőbbsége is az Írószövetség egyik-másik kritikusa szerint a szépirodalmi művek által hitt jellegtelensége miatt. Mégis, az irodalomtörténet-írás, az irodalomtudomány: művészet. Az alábbiakban mindössze két igenlő gondolatmenetet szeretnék vázolni – tudva tudván, hogy még sereg érv csatolható mellé. És akkor is, némi okkal nem a jelenről, hanem a múltról beszélve.

Az első gondolati érv a művészettel írt irodalomtörténet széles publicitása. Az, hogy az olvasó egyértelműen azt kívánja kézbe venni, és nem mást, nem úgynevezett „súlyos” tudósi értekezés-gyűjteményt. (Csak zárójelben: a par excellence tudósi munkákban is van olykor nagy művészet, lásd például Horváth János két alapmunkáját, A magyar irodalmi műveltség kezdeteit (1931) és Az irodalmi műveltség megoszlását (1935).) De nézzük azokat a művészi munkákat, amelyek általánosan ismertek voltak egykor és amelyeket az olvasó változatlanul forgatja, tanulja ma is. Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét (1934, Kolozsvár) és Babits Az európai irodalom történetét, 1934–35. (Csak mellékesen: nem különös, hogy ezek a csúcsnak tekinthető történeti munkák mind a harmincas évek első felében jelentkeztek?) De rátérve a művészi munkák alapműveire, melyekhez odailleszthetnék még jelentős értékeket, többek között Rónay György és Komlós Aladár egy-egy munkáját, vagy akár az egzakt tudományban kiváló Barta János Arany-monográfiáját, Dávidházi Péter friss művéről nem is beszélve. De e tovább bővíthető részletek helyett állapodjunk meg Szerb Antal és Babits műveinél. Legyen szabad Szerb Antal művéről két megjegyzést tenni. Mindkettőt a művészi maradandóság problémájáról. Ugye tény, hogy Szerb Antal Magyar irodalom története ma már és jó ideje ott díszeleg minden kirakatban, és ami fontosabb: ott van a tanuló ifjúság kezében. Ott van, igen, de hosszú ideig nem volt ott. A kolozsvári kiadás és az azt követő sikerek után Szerb Antal művét 1944-ben kivonták a forgalomból. Az Egyedül vagyunk szélsőjobboldali lapban Rácz Erzsébet megírta egy cikkben, hogy az új európai rendben „Szerb jelenléte tűrhetetlen”. Szerb Antal kétségbeesett volt ettől – közös beszélgetésünkre jól emlékszem. De a könyvek nem mindig pusztulnak el, ha az írót meg is ölik. 1947-ben nagy örömömre a Vallás és Közoktatási Minisztériumban megtaláltam az Egyedül vagyunk nyomán bevont példányokat – volt vagy fél szobányi – és ki is küldtem őket a szabadművelődési könyvtáraknak. Újra szét az országban. Hogy aztán mi történt ezekkel a könyvekkel? A Révai féle Művelődési Minisztérium Könyvhivatala 1951-ben az ismert selejtjegyzék szerint zúzdába küldte őket. Bár a nyilasság idején valaki azért értéknek tekintve, megőrizte Szerb könyveit, akkor már senki sem tudta megmenteni őket. Sok-sok év telt el, vagy harminc-negyven év, míg a magyar olvasó számára megjelent új kiadásban. Míg egy másik nemzedéknek az lett, amivé lennie kellett: irodalomtörténetünk művészi munkájává.

A másik Szerb Antal-kérdés legyen egy vele kapcsolatos elvi-ideológiai, filozófiai jellegű ügy, Arany János finitizmusának emlegetése. Ugye milyen törékeny dolog volt már akkor is a gyors ideologizálás. Szerb Prohászka Lajos: Vándor és bujdosó című műve nyomán rajzolta meg Arany finitizmusát, vagyis a magyar sorsszerűség kibontását, a nemzeti történet belső ritmusának rajzát, mely „a nép sorsát belülről örökre determinálja”, „felismerve a végzetvonalat”. Milyen nagy súlyt helyez erre Szerb Antal. A Buda halálát, „talán Arany egész élete legnagyobb művének tekinti”. Kétséges igazsággal persze, már azért is, hiszen Aranynak annyi „legnagyobb műve” van, a balladáktól az Őszikékig, valamint „Arany további legfőbb alkotásától – hogy Szerb Antalt idézzem – az Arany-féle nyelvig”.

Nagyonis érdemes ugyanis tovább lapozni a Szerb Antal által formált Arany-fejezetet, mert ha egy darabig vissza-visszatér a sarkított és bizony fölös filozófiai tétel, úgy tűnik el képe másként nyomtalanul. Lesz helyette új képzetsor, pillére olyan idézeteknek, melyek Szerb nagyszerű verselemző képessége nyomán formálódtak ki. Mert ideológiai-filozófiai tételek ide vagy oda, az értő, gyakorlati verselemzés, a szuggesztív irodalomtörténeti formálás egyszerre felforrósodik. Az ízlés, az esztétikai ráismerés nyomán az elmélet helyett telibetaláló gyakorlat lesz. Művészetté vált irodalomtörténet.

De vegyünk a továbbiakban egy másik példát. Babitsnak Az európai irodalom történetét. Mit mond rá a tudós ideológus, méghozzá olyan szintű, olyan nagyszabású, hogy szinte csak levett kalappal beszélhetünk róla. Mit mond a babitsi művet bíráló Halász Gábor? „Babits »hazugsága«, hogy irodalomtörténetet ír… Megszégyenít mint magatartás, erkölccsé vált ízlés, megvívott küzdelem, de megnyugtat, hogy az élet példáján kívül semmi sem következik belőle ránk, sem dogma (…) sem tanítás (…) megvan a magunké. A babitsi két kötet szigorúan magánügy…” Íme az ideológiai-filozófiai értékelés némileg udvarias, de igazából teljes elutasítása. „Magánügy!” Más oldalról tény, hogy egy évvel az elutasítás után Babits kérésére Halász elvállalja a Babits kezdeményezte nagyszabású európai olvasókönyvet – mégha az a kezdemény után nem is valósult meg. Ám hogy közöttük meghatározó, életbefolyásoló találkozás volt, eltörölve az ideológiai kritikát, az bizonyos. Mintha sohasem is lett volna negálás, elutasítás, magánügyről való jellemzés, gyökeres eszmei különbség. Halász néhány év múlva, mintha meg sem történt volna, remekműként emlegette Babits könyvét. Az európai irodalom történetét.

Végül még egyetlen megjegyzés az irodalomtörténet-íráshoz. Az írás közben ott lebeg az író szeme előtt, mint terv, elképzelés, amelyre az ember törekszik. Mellette azonban ott van a mondatról mondatra formáló vagy félmondatról félmondatra alakuló írói gyakorlat, a szavakat társító, a szóról-szóra felsejlő megvalósítás. Valami, ami a tollunk nyomán félgondolatot, kitérőt, ötletet adva formálódik a cél felé – esetleg a célt is így-úgy alakítva. Az írást létrehozó, felkeltő invenció, ujjunkkal teremtődő gyakorlat. A tehetség az írásra, amely nélkül – hiába van nagyobb cél a szemünkben – nem lehet értéket létrehozni. Az elmélet előtti képesség, amely lehetővé teszi egyáltalán az írói törekvést, az irodalomtörténetit vagy a kritikai művet. Azt a kettős egységet például, hogy a múltat idézzem, amit Cs. Szabó László, Németh László, Vas István, Rónay György művében létrehozott. Vagy amit a jelenre nézve, éppen napjainkban Kenyeres Zoltán (Irodalom, történet, írás című műve) vagy szintén napjainkban Bányai János (Talán így) vagy Domokos Mátyás kritikai munkássága formál. De számos további példát mondhatnék arra, mennyire alapigazság az, amit Benedek Marcell mond és ami – remélem – az újabb iskolák, módszerek, elméletek ellenére, sőt mellette érvényes igazság marad, az a ceterum censeo, hogy az irodalomtörténet-írás: művészet.