Mennyire művészet?

Mennyire művészet?

Benedek Marcell beszél arról éppen a napokban kiadott, jól ismert könyvében (Irodalomesztétika), hogy az irodalomtörténet-írás művészet. Művészet, mégha tudomány is. Teljességgel tisztában vagyok azzal, hogy a mai tudomány ezt nem mindig akceptálja. A mai tudomány, amely az egyetemek bizonyos részében és a folyóiratokban megnyilatkozik, eleve filozofikusabb, absztraháltabb annál, minthogy az irodalomtörténetet művészetnek, olvasmánynak, az időtöltés bár intellektuális, de élvezetes részének fogná fel. A tudományt ma betölti a filozófia. Méghozzá némileg bonyolult distinkciókkal teljes, különös fogalmi nyelvet létrehozó, speciális szellemi erudíciót kívánó és különböző irányú tantétel-sor, amely bár érdekességet, jelentős pozitívumot képez is a bennfenteseknek, mégis gyanúm, meggyőződésem, hogy az irodalom szempontjából csupán avatottak számára hozza létre műveit. A Magyar Írószövetség Kritikai Szakosztálya sorozatban tárgyalja meg és ütközteti össze a mai folyóiratokat, például legutóbb a Jelenkor és a Liget szerkesztőit, s ezen a beszélgetésen mindkét folyóirat szerkesztői hajlamosak voltak olyan álláspontra, hogy a ritkán excelláló szépirodalmi s főleg prózai publikálással szemben számukra a filozofikus műveknek van kiemelkedő szerepük. Hogy egy Heidegger vagy Derrida tanulmány az érdekesség. Hogy alig akad folyóiratszám Gadamer-idézet nélkül. (Csak éppen ebben a pillanatban, fogalmazásom közben, leltem egy idézetet az ÉS legújabb számában (1995. november 3.); némi könnyítéssel íme: „ma a szokványos beszédmód: …már egészen más felségvizeket érint, hogy miként applikálható a mindennapi tudás és cselekvés a társadalmi rendszeralkotás egészébe… Bepillanthatunk a műhelytitokba. Miért fontos Husserl és Schütz filozófiai-fenomenológiai beállítódása, milyen esélyeket nyit meg Wittgenstein nyelvjáték-elmélete, s miként szembesülhetünk a heideggeri-gadameri hermeneutikai örökség társadalmi hozadékával?”)

De hogy tovább orientáljak, mondjuk Max Bense vagy H. R. Jauss szemiotikája felé, a magyar olvasó ilyen absztrakt gondolatmenetet kénytelen követni, hogy a mai tudomány alaptételéhez közelebb jusson: „Minden jel, amit jelnek nyilvánítunk, és csakis az jel, amit jelnek nyilvánítunk. Elvileg minden tetsző dolgot jelnek nyilváníthatunk. Amit jelnek nyilvánítunk, az önmagában már nem tárgy többé, hanem hozzárendelés (valamihez, ami tárgy lehet), bizonyos értelemben metatárgy” – Max Bensétől idézi ezt Kulcsár Szabó Ernő A zavarbaejtő elbeszélés című könyvében (9. oldal), amely nem is oly mértékig zavarba ejtő sem részleteiben, sem egészében, mint azt irodalomtörténet-írótól hinné az ember, hiszen például a fenti megállapításnak megvan az érzékletes parallelje a képzőművészetben. Mert ha egy vécécsészét – ugye tudjuk, ismerjük a példát – már művészeti tárgynak tekintünk, akkor az metatárgy. Tegyük hozzá viszont azt az igazságot, amit Kulcsár Szabó hangsúlyoz – igen helyesen –: „Az ilyen metatárgyak azonban nyilvánvalóan csak akkor válnak bonyolultabb tartalmak (üzenetek) hordozóivá, ha minél magasabb rendű rendszerekkel szerveződnek. E rendszerek között ilyen szempontból jelentős különbségek lehetnek” – mondja. Hiszen ugye a vécécsésze is ténye lehet egy szervező rendszernek, lehet az akár funkciótlan vagy akár funkciós.

De félre a kétes értékű iróniával. Tény, hogy az irodalom filozófiai fogantatása napjainkban kiemelkedő. Kérdés persze, hogy minden strukturáltság ellenére – hogy én is divatszóval éljek – mennyire vonzza mindez az olvasót. Magyarán vannak-e ennek a folyóirat-irodalomnak jelentékeny olvasói, van-e valódi olvasógárdája. Nem az-e a helyzet, hogy a szerzők csupán egymásnak írnak (azt is módjával). Vagyis egy igen zárt és jól körvonalazható írói-filozófiai tartáson túl, megvalósítja-e az irodalom a „Változtasd meg élted!” – rilkei felhívást, azt, amelyet, mint Mészáros Sándor helyesen mondja Keresztury Tiborral közös Szövegkijáratok című könyvében, „nem egyes ideologikus tételek, a gyakorlatban közvetlenül átültetendő életeszmények, magatartásminták és cselekvési programok hordozzák, hanem a teljes mű arányrendjében megtestesülő, esztétikailag megformált művészi igazság”. Maga a mű, a komplex egész – mondom én, s nem a műről derivált filozofikum.

A bármennyire is érdekesnek tűnő filozofikummal kapcsolatban szabad-e, meg kell kérdeznem, további kétségeket felhozni? Feltenni azt a szuppozíciót: mennyire időtállók azok az önmagukban érvényesnek tekintett esztétikai-gondolati rendszerek, melyek a maguk módján mindig is abszolút érvénnyel határozzák meg az irodalmi érték mibenlétét? Nem különös-e századunkban, hogy a filozofikus alapozású esztétikai iskolák milyen gyors sebességgel érvénytelenednek el vagy alakulnak át? Hol vannak, érvényesek-e a marxi szocialista realizmustól kezdve, az olasz neorealizmuson, a nouveau roman-on és a különböző egzisztencialista iskolákon át a strukturalizmusig az eredmények? Milyen végül a mai német, a konstanzi esztétikai iskola? Hány fogalmi rendszer a művek megítélésében! Hány végletesen újnak látszó, distinktívnek tűnő megközelítés, hány mesterségesen absztrahált fogalmi összetétel-sor, mely jobban szemügyre véve, az ismert, csaknem közhelyes esztétikai igazságokat mondja ki – a régi igazságokat jószerével csupán az újmódi fogalmi divattal tálalva. Az úgynevezett tudományos dolgozatokban hányszor talál az olvasó olyan jegyzet-apparátust, mint egy-egy tudós által felfedezett igazságot vagy megállapítást, melynek tartalma dehogyis egyik-másik tudósé, hanem egyszerű, régen ismert esztétikai evidencia. De tudomány az – gondolja a mai filosz –, amit csillaggal idézünk.

Gyakran csupán új kifejezésmóddal, az idegen nyelv tükörfordításával homályosítva azt, ami némi utángondolás után természetes igazság a magyar esztétikai gondolkozásban. Olyan ez, mintha az élet igazságait tételről tételre Shakespeare-ből idéznénk. Mintha a mai tudós teljes apparátussal végigcsillagozná mérhetetlenül gazdag művét. Mennyi élettapasztalatot felfedező tudományosság lenne általa gazdag. Mennyi Tejútnyi csillageső. Kár, nagy kár, hogy a Shakespeare-szöveg közismert. Pedig „tudományos szinten” lehetne még hasznosítani bőven. Elméleteket képezni általa garmadával, meglelni a legkülönbözőbb igazságok kútfejét. Bár, mint ahogy Mészáros Sándor is hangsúlyozza – az evidens –, a művet magát kívánjuk elsajátítani, szemben a kigondolt, derivált elmélet-rendszerrel. Mondom, nem a kivonatolt filozófiát – aminek persze lehet, vagy van értéke, intellektuális fontossága. Sőt elsőbbsége is az Írószövetség egyik-másik kritikusa szerint a szépirodalmi művek által hitt jellegtelensége miatt. Mégis, az irodalomtörténet-írás, az irodalomtudomány: művészet. Az alábbiakban mindössze két igenlő gondolatmenetet szeretnék vázolni – tudva tudván, hogy még sereg érv csatolható mellé. És akkor is, némi okkal nem a jelenről, hanem a múltról beszélve.

Az első gondolati érv a művészettel írt irodalomtörténet széles publicitása. Az, hogy az olvasó egyértelműen azt kívánja kézbe venni, és nem mást, nem úgynevezett „súlyos” tudósi értekezés-gyűjteményt. (Csak zárójelben: a par excellence tudósi munkákban is van olykor nagy művészet, lásd például Horváth János két alapmunkáját, A magyar irodalmi műveltség kezdeteit (1931) és Az irodalmi műveltség megoszlását (1935).) De nézzük azokat a művészi munkákat, amelyek általánosan ismertek voltak egykor és amelyeket az olvasó változatlanul forgatja, tanulja ma is. Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét (1934, Kolozsvár) és Babits Az európai irodalom történetét, 1934–35. (Csak mellékesen: nem különös, hogy ezek a csúcsnak tekinthető történeti munkák mind a harmincas évek első felében jelentkeztek?) De rátérve a művészi munkák alapműveire, melyekhez odailleszthetnék még jelentős értékeket, többek között Rónay György és Komlós Aladár egy-egy munkáját, vagy akár az egzakt tudományban kiváló Barta János Arany-monográfiáját, Dávidházi Péter friss művéről nem is beszélve. De e tovább bővíthető részletek helyett állapodjunk meg Szerb Antal és Babits műveinél. Legyen szabad Szerb Antal művéről két megjegyzést tenni. Mindkettőt a művészi maradandóság problémájáról. Ugye tény, hogy Szerb Antal Magyar irodalom története ma már és jó ideje ott díszeleg minden kirakatban, és ami fontosabb: ott van a tanuló ifjúság kezében. Ott van, igen, de hosszú ideig nem volt ott. A kolozsvári kiadás és az azt követő sikerek után Szerb Antal művét 1944-ben kivonták a forgalomból. Az Egyedül vagyunk szélsőjobboldali lapban Rácz Erzsébet megírta egy cikkben, hogy az új európai rendben „Szerb jelenléte tűrhetetlen”. Szerb Antal kétségbeesett volt ettől – közös beszélgetésünkre jól emlékszem. De a könyvek nem mindig pusztulnak el, ha az írót meg is ölik. 1947-ben nagy örömömre a Vallás és Közoktatási Minisztériumban megtaláltam az Egyedül vagyunk nyomán bevont példányokat – volt vagy fél szobányi – és ki is küldtem őket a szabadművelődési könyvtáraknak. Újra szét az országban. Hogy aztán mi történt ezekkel a könyvekkel? A Révai féle Művelődési Minisztérium Könyvhivatala 1951-ben az ismert selejtjegyzék szerint zúzdába küldte őket. Bár a nyilasság idején valaki azért értéknek tekintve, megőrizte Szerb könyveit, akkor már senki sem tudta megmenteni őket. Sok-sok év telt el, vagy harminc-negyven év, míg a magyar olvasó számára megjelent új kiadásban. Míg egy másik nemzedéknek az lett, amivé lennie kellett: irodalomtörténetünk művészi munkájává.

A másik Szerb Antal-kérdés legyen egy vele kapcsolatos elvi-ideológiai, filozófiai jellegű ügy, Arany János finitizmusának emlegetése. Ugye milyen törékeny dolog volt már akkor is a gyors ideologizálás. Szerb Prohászka Lajos: Vándor és bujdosó című műve nyomán rajzolta meg Arany finitizmusát, vagyis a magyar sorsszerűség kibontását, a nemzeti történet belső ritmusának rajzát, mely „a nép sorsát belülről örökre determinálja”, „felismerve a végzetvonalat”. Milyen nagy súlyt helyez erre Szerb Antal. A Buda halálát, „talán Arany egész élete legnagyobb művének tekinti”. Kétséges igazsággal persze, már azért is, hiszen Aranynak annyi „legnagyobb műve” van, a balladáktól az Őszikékig, valamint „Arany további legfőbb alkotásától – hogy Szerb Antalt idézzem – az Arany-féle nyelvig”.

Nagyonis érdemes ugyanis tovább lapozni a Szerb Antal által formált Arany-fejezetet, mert ha egy darabig vissza-visszatér a sarkított és bizony fölös filozófiai tétel, úgy tűnik el képe másként nyomtalanul. Lesz helyette új képzetsor, pillére olyan idézeteknek, melyek Szerb nagyszerű verselemző képessége nyomán formálódtak ki. Mert ideológiai-filozófiai tételek ide vagy oda, az értő, gyakorlati verselemzés, a szuggesztív irodalomtörténeti formálás egyszerre felforrósodik. Az ízlés, az esztétikai ráismerés nyomán az elmélet helyett telibetaláló gyakorlat lesz. Művészetté vált irodalomtörténet.

De vegyünk a továbbiakban egy másik példát. Babitsnak Az európai irodalom történetét. Mit mond rá a tudós ideológus, méghozzá olyan szintű, olyan nagyszabású, hogy szinte csak levett kalappal beszélhetünk róla. Mit mond a babitsi művet bíráló Halász Gábor? „Babits »hazugsága«, hogy irodalomtörténetet ír… Megszégyenít mint magatartás, erkölccsé vált ízlés, megvívott küzdelem, de megnyugtat, hogy az élet példáján kívül semmi sem következik belőle ránk, sem dogma (…) sem tanítás (…) megvan a magunké. A babitsi két kötet szigorúan magánügy…” Íme az ideológiai-filozófiai értékelés némileg udvarias, de igazából teljes elutasítása. „Magánügy!” Más oldalról tény, hogy egy évvel az elutasítás után Babits kérésére Halász elvállalja a Babits kezdeményezte nagyszabású európai olvasókönyvet – mégha az a kezdemény után nem is valósult meg. Ám hogy közöttük meghatározó, életbefolyásoló találkozás volt, eltörölve az ideológiai kritikát, az bizonyos. Mintha sohasem is lett volna negálás, elutasítás, magánügyről való jellemzés, gyökeres eszmei különbség. Halász néhány év múlva, mintha meg sem történt volna, remekműként emlegette Babits könyvét. Az európai irodalom történetét.

Végül még egyetlen megjegyzés az irodalomtörténet-íráshoz. Az írás közben ott lebeg az író szeme előtt, mint terv, elképzelés, amelyre az ember törekszik. Mellette azonban ott van a mondatról mondatra formáló vagy félmondatról félmondatra alakuló írói gyakorlat, a szavakat társító, a szóról-szóra felsejlő megvalósítás. Valami, ami a tollunk nyomán félgondolatot, kitérőt, ötletet adva formálódik a cél felé – esetleg a célt is így-úgy alakítva. Az írást létrehozó, felkeltő invenció, ujjunkkal teremtődő gyakorlat. A tehetség az írásra, amely nélkül – hiába van nagyobb cél a szemünkben – nem lehet értéket létrehozni. Az elmélet előtti képesség, amely lehetővé teszi egyáltalán az írói törekvést, az irodalomtörténetit vagy a kritikai művet. Azt a kettős egységet például, hogy a múltat idézzem, amit Cs. Szabó László, Németh László, Vas István, Rónay György művében létrehozott. Vagy amit a jelenre nézve, éppen napjainkban Kenyeres Zoltán (Irodalom, történet, írás című műve) vagy szintén napjainkban Bányai János (Talán így) vagy Domokos Mátyás kritikai munkássága formál. De számos további példát mondhatnék arra, mennyire alapigazság az, amit Benedek Marcell mond és ami – remélem – az újabb iskolák, módszerek, elméletek ellenére, sőt mellette érvényes igazság marad, az a ceterum censeo, hogy az irodalomtörténet-írás: művészet.

San Gimignano házvárai

Rövid leszek, éppen csak a dolgok felszínét érintem. Idézve közvetlen tapasztalataimat. Még az év elején olvastam egy nem akármilyen alaposságú, régen úgy mondták volna: „igen mélyenszántó” könyvet Örkény István pályaképéről (A groteszktől a groteszkig), Simon Zoltán írta. Örültem, hogy Debrecenben egy jól ismert, kiváló irodalmi ember ilyen nagyszabású és részletező pontosságú képet adott Örkényről. Simon Zoltánnak gratulálva ezt a válaszlevelet kaptam tőle: „Mi tagadás, jólestek elismerő szavaid, annál is inkább, mivel az 1996. év végén kelt könyvem jószerint visszhangtalan volt. (Az első, és mégis egyetlen kritika az Alföld júniusi számában jelent meg.)” Majd így folytatja: „…noha majd két évtizeddel fiatalabb vagyok, irodalomfelfogásom egyezik a tiéddel… Mindazonáltal mégis van közöttünk egy kardinális magatartásbeli különbség: nevezetesen az, hogy te még hiszel abban, hogy az irodalomkritika képes befolyásolni, módosítani az irodalmi törekvéseket, belőlem viszont ez a hit már hiányzik… s ezért nem vállalok kritikai feladatokat.”

Simon Zoltán levele után nemsokára Nyerges András Jobb-vagy Balkánaán (ÉS, 98. júl. 10.) című mélyen elemző, kiváló könyvét olvastam, aki aztán így reflektált köszönő levelemre: „Könyvemről írt soraid csak azért nem rögzítem fel a falra, mint nemesi kutyabőrt, mert én tudom (ha sokan nem is), hogy az irodalom demokrácia, vagy annak kéne lennie – de számomra mindaz, amit írtál, ezzel is felér. Mert amúgy természetesen erről a könyvemről se vesz tudomást (mármint nyilvánosan) az a literatúrai res publica…”

Nagyon kérem az olvasót, ne a rám vonatkozó, túl udvarias szavakat vegye észre, hanem az irodalomkritika gyenge, alig működő reflektáltságának jelét. Azt, hogy a munkák tényeit valóban nem, vagy alig-alig teszi nyilvánossá az irodalmi vagy publicisztikai res publica. Hogy a némaság, ami szellemi életünkre jellemző, döbbenetes. Hadd mondjam el, hogy Nyerges András cikkei sorában olyan értékeket találtam a Magyar Hírlapban, hogy – alig ismerve személyét – munkásságához örömmel gratuláltam. Kötete minőségét mások nem vették volna észre? Nem bírom elhinni. Ha „a vélemény szabad”, a sokféle vélemény a minőség következtében összeáll, kiemelkedik. Ezt hívják úgy, hogy szellemi élet, az ország spirituális res publicája. Kétségeim erősítésére hadd idézzem egy másik kiváló debreceni irodalomtörténész és -kritikus, talán nem indiszkréció néven neveznem, Keresztury Tibor nekem küldött minapi levelét. Azt írja: „már csak kritikust kell találnom, ami legnehezebb: a kortárs kritikánk siralmas állapota miatt. Lassan már nemcsak az idősebbek nem írnak, hanem – néhányukon kívül – a nemzedékem jobb erői sem… Hogy mi az oka, nem tudom.”

Sejtem, hogy mi az oka, bár jobb volna, ha nem tudnám. Sem ő, Keresztury, sem én. Nem egyszerűen a nyilvánossághiány, amiről persze bőven lehetne beszélni, hanem rosszabb: az irodalmi res publica döbbenetes zavara, magyarán beteges állapota. Olyanok vagyunk szétterülő, egyre-másra tenyésző, újra és újra alakuló folyóiratainkkal, mint az olaszországi San Gimignano-i toronyvárak, a XII–XIV. század idején: minden magasodó házvár harcos ellensége a szomszédos várnak. Az egész San Gimignano város égbenyúló harcos tornyok sorozata. Ma egyedülálló, festői kép a város, tegnap, illetőleg tegnapelőtt: borzalom.

Igaztalan lennék? Nincs az irodalmi dolgoknak természetes nyilvánosságuk, hanem egymást negligáló csoportok vannak csupán, egy-egy folyóiratvár, mely kis közösségében hallgatja egymást, süketen nem létezőnek tekintve a másikat. San Gimignano-i vártoronyként. Hogy néven nevezzem a dolgokat, van Kortárs-vár, van Holmi-vár, Jelenkor-vár és így tovább az ÉS, az Alföld, a Tekintet, a Kritika, a C.E.T., a Liget, a 2000, Életünk, Hitel várai, hosszan sorolhatnám még dömpingjüket tovább. Mezey Katalin igen enyhén és finoman fogalmaz, amikor azt mondja: „néma fókusza van ma a magyar kritikának”. Kőrösi Zoltán az ÉS 1998. szeptember 18-i számában konkrétabban ezt írja: „S bár sejthetjük, miképpen szerveződik manapság egy kritikarovat, illetve hagyjuk a kanonizációt, tudjuk, szomorkásan kevés a kritikaíró-recenzens, le is van nézve, meg könyörögve is van, hétfőn együtt söröznek, kedden egymásról írnak, mégis különös, hogy éppen a magyar irodalom jelen állapotában, a történtekért való sóhajtozás, az élettapasztalatok dicsőítése, a szórakoztatás hangsúlyozása, beszédmód és a klasszikus értékek folytathatósága című kérdéskörök majszolgatása közepette marad nagyjából észrevétlen egy olyan szerző, akinek számos és legjobb erényei pontosan a fentebbi témakörökhöz sorolhatók.”

Még egy utolsó példát, szintén a közeli napokból valót. Jó ideje figyelem, hogy milyen rafináltan szellemes, milyen szuggesztíven „eszélyes” a Magyar Hírlap-beli cikkeiben R. Székely Julianna. Hogy a szeptember 2-i írását (Kelepce elefántoknak és más vastagbőrűeknek) fel kellett olvasnom feleségemnek, annyira mulattam rajta. De hát ez kérem, publicisztika, ütközhet meg valaki. Az, persze. Az a remekléssorozat is az az ÉS-ben, amit Megyesi Gusztáv vezércikkeiben produkál. Ott is jelen van a szellemi kiválóság, de még mennyire. Tessék azért észbe kapni: milyen publicisztikát művelt Ady, Móricz, Márai; egyfelől Németh László, másfelől Zsolt Béla. Szabó Dezsőről nem is beszélve.

De a publicisztika, a nem folyóiratbeli vagy könyvjellegű kritika voltaképpen nem az én hivatásbeli dolgom. Számomra, kritikusként, esszéíróként, a huszadik századi irodalom a legfontosabb, a nagyok, a Nyugat négy nemzedékének vonulata, a századelőtől kezdve (1908-ban indult a Nyugat) az Újhold Évkönyv befejezéséig, 1991-ig. Utána a posztmodernség, mint a mai irodalom története, már nagyjából másoké, ha a fiatalok jó része rokon is velük. De mondom, a huszonegyedik század már mással kezd, csaknem biztos, hogy mással. Ők tudják, mivel, hogyan. De hogy nem ellenséges széttagoltság kell vagy néma elkülönülés, dermesztő elhallgatás, hanem szellemi res publica, a különböző vélemények, irányok jelenléte, tudomásulvétele legalább, abban biztos vagyok. Mindenképpen gazdagabb varietász. És hogy a kádárizmus vége felé ez a varietász jobban megvolt, mint később. Ahogy Csiki László mondta a Találkozások című cikkében: „Az elnyomás összesajtol. A demokrácia szétfröccsent ránkszakadva. Magunkra uszít.” A kritika terén például egykor olyan tekintélyeket hozott össze, mint Poszler György, Domokos Mátyás, Lator László, Bányai János, olyan ellentétes személyiségeket, mint Ungvári Tamás vagy Vajda Miklós, olyan középnemzedéki kritikusokat, mint Görömbei András, Balassa Péter, Radnóti Sándor, Tarján Tamás, Angyalosi Gergely vagy Fráter Zoltán, hogy a fiatalabb tudósokat, kritikusokat ne is említsem. Akkor nem volt elkülönülés, teljes szétválás, erőszakos kitagadás, s ugyanakkor nem volt, ahogy a Holmi írta, zsandárerőszak azzal, akivel nem rokonszenvezünk.

Most viszont úgy tűnik fel: van tíz-tizenkét – vagy legyünk nagylelkűek –, legföljebb húsz kiemelt írónk, akiknek a neve minden várban megtalálható az Alföldtől az ÉS-ig, az amerikai Szivárványig. Esterházytól, Nádastól, Lászlóffy Aladártól, Grendel Lajostól Kertész Imréig, Pomogátsig, Tandoriig, Jókai Annáig, Határig, sőt Kovács András Ferencig – aztán a kritikában süketnéma csönd. Az én korosztályom halottait, még Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes nevét is eltüntetik olykor. A rég halottakat, a klasszikusokat, félklasszikusokat is egy darabig teljességgel elfeledték. Napjainkban kezdik újra kiásni őket. De a jelen értékes, kevésbé divatos neveit a várak félretolják, olykor tudatosan negligálják. A csoportok már ilyenek. Csak példának mondom, mikor veszik számba a kitűnő Ferencz Győző vagy Szepesi Attila verseit? És hogy tovább is ritkább költőneveket mondjak, kik beszélnek a már-már idősebbek közül, mondjuk Székely Magda, Keszthelyi Rezső, Hules Béla, Báger Gusztáv, valamint Kalász Márton, Rapai Ágnes külföldön, fordításban is megjelent sikeres köteteiről? És sorolhatnám – csak a költőkről beszélve – a fiatalabbak vagy a fiatalok közül mennyire figyelnek Térey János, lmreh András, Simon Balázs, Vörös István, Lackfi János verseire vagy Turczi István Parnasszusbeli fiataljaira?

Ceterum censeo: nem várak kellenek – sok is a fölös vár –, hanem a múltat is éltető és jövőbe induló, határok fölötti res publica. Most, hogy Takáts Gyulával, Szabó Magdával, Hubay Miklóssal együtt nyolcvan éven felüliek vagyunk, átélve a századot tanúsítani tudjuk, hogy volt, élt az a res publica valamikor. Ha vitázva is, Babitstól Móriczig, Kassákig, Illés Endrétől, Illyés Gyulától József Attiláig, Ignotus Páltól – hogy harcaikat is említsem –, Gáspár Zoltántól Szabó Zoltánig. Volt még a szétvert negyven év alatt is.

Pazarlás, szerencsétlen pazarlás, hogy most, amikor a szovjet politika nyomása megszűnt – lásd az idézett levelet is –, elnémításul ezt a res publicát szétverik. Szétverik, isten tudja miért. De isten verésével. Vagy az kell nekünk, ahogy Arany mondja: „mire megyünk ketten”?

Egy írótábor ürügyén

Az idei írótáborban minden résztvevő észrevehette, a rádióban Liptay Katalin is elmondta, hogy az írótábor megosztott volt, közönsége nagyjából két részre szakadt. Voltak az irodalomtudósok – kisebb, csaknem elenyésző számban –, akik a maguk jellegzetes, igen meggondolkoztató, de olykor talán túlzottan is divatos nómenklaturájukkal, valamint idegen nyelvi szótömbjeik halmozásával adtak elő, kiütve a magyarul is természetesen használható fogalmakat. Velük szemben a másik tábor, a fogalmiságnál érzelmileg fogékonyabban, a magyarság hagyományos népi-nemzeti kérdéseit járta körül. Ők voltak messze többségben. És ne tagadjuk, a kétféle tábor össze is csapott egymással.

E kettősség mellett volt azonban egy harmadik, ha nem is tábor, de szuggesztív csoport, amely mindkettőn túlmutatva, mondhatni határok feletti irodalmi gondolkozásra tett szert. Mégpedig egyfelől a kissé németes-filozofikus stílust elkerülve, másfelől a hagyományos érzelmeket csökkentve beszélt, megmaradva a realitás területén, a kesernyés nemzeti valóság ismeretében. Akik megtapasztalva a határokon túli, nem egyszerű létet, Erdélyben, Szlovákiában, a délvidéken vagy Ukrajnában, mint Gálfalvy Zsolt, Gálfalvy György, Gál Sándor, Bányai János vagy Balla D. Károly jelezték, hogy milyen számukra az irodalom. Van-e, s ha van, milyen a mássága.

Megpróbálom a gyakorlatban az elvi-filozófiai, másfelől az érzelmi-nemzeti problémákon túl egy-egy esetet említve konkretizálni, hogy milyen az a nehezen körvonalazható, mégis érzékelhető magatartásuk. Az, amiről érdemes volna tovább is gondolkozni.

Megkaptam a tokaji táborban Gálfalvy Györgytől a Látó című szépirodalmi folyóirat 1999. 8–9. számát és végigolvastam. Mi volt benne? Nem egészen az, ami a mi folyóiratainkban, ütközések, ellentétek, túlbonyolítások közötti irodalmi létezés.

Hadd részletezzem. Mindenekelőtt benne volt egy érdekesség. Shakespeare Lear királyának fordítása Jánosházy Györgytől. Egy új fordítás. Ez keltette fel először az érdeklődésemet. Ugye, fölös utalnom arra, hogy a Lear királyt Vörösmarty fordította, mégpedig németből. Kezembe vettem hát Jánosházyval párhuzamosan Vörösmarty szövegét, nézve az ismert helyeket. Például azt, hogy „Cordélia mit tegyen? Hallgat s szeret.” Ezt nem lehet feledni. Jánosházy nem is tehet mást, valamelyest modernizál: „Cordélia mit tesz? Hallgat s szeret.” Továbbmenve már alapvető változásokra bukkantam. Nem Vörösmarty szövegét eleve elutasítva (hogyan is volna szabad a színészi könnyűség, köznapiság kedvéért magyar klasszikus fordításokat kiküszöbölnünk), hanem pontosítva, olykor, ha kell, helyesbítve, de a tónust nem sértve. Íme egy-egy bekezdés a régiből s az újból:

3. SZÍN (I. 3.) GONERIL A bohó agg! / Folyvást szeretné éreztetni súlyát, / Melyet már elvetett. Lelkemre mondom! / Az agg ember gyermekké lesz megint, / Kit majd szigorral, majd hízelegve kell, / Ha csínt tesz, rendbe hozni.

Jánosházy fordításában: Henye vénség, / Még gyakorolná most is a hatalmat, / Mit átadott! Szavamra, egy ütődött / Aggastyán mint a kisgyerek, olyan, / S fülön kell fogni, hogyha csintalan.

Az új szöveg persze tömörebb, maibb. De más, ami fontos. Az, hogy a Shakespeare halála utáni, az 1626-os kiadással szemben, itt az eredeti, az 1605-ös quarto kiadás jelenik meg, nem a fóliószöveg. S tovább mélyítve a dolgot: Jánosházy bevezetése mellett ott van egy nagyszabású tanulmány a marosvásárhelyi Kiss Zsuzsannától, melyben kitetszik az irodalmilag mélyebb alapprobléma: két Lear király tragédia van (az angolban két külön szöveget tesznek egymás mellé), és tovább lépve van egy 1590-ből játszott tragikomédia Lear királyról (nem Shakespeare írta), és mi több, van egy 1135-ből való krónika, amelyben Lear Franciaországba menekül és Cordeilla segítségével visszaszerzi trónját. A mi múltunkat kutatva, van 1811-ben már ős Shakespeare-fordításunk, létét Kiss Zsuzsanna mutatta ki. Vagyis mélységesen mély a Thomas Mann-i múltnak kútja, a történetek felbukkannak, sarjadnak, kikristályosodnak, s irodalomtudatunk nem is veszi észre, pedig volna mit észrevennie. Kiss Zsuzsanna például rámutat arra: Shakespeare olvasta Erasmust, akinek döbbenetes a végszava: „Boldogan halok meg, mert a halál megszabadít a hitvitázók dühétől.” És nemcsak olvasta Montaigne-t, hanem a Lear királyban néha szóról szóra követte is. (Lásd a forrást az idézett jegyzetben.) És lásd továbbá általában a bámulatos gazdag jegyzetanyagot Alexander Popetól (1723), Hankiss Elemértől, s a kitűnő George Steinertől.

Van tehát erdélyi folyóiratunknak irodalmi tudatmélysége, és nem akármilyen.

És most a Látóról egy másik példa. Kis lírai antológia címen Szabédi Lászlóról, a költőről Kántor Lajos ad elemzést és kínál dokumentumokat. A közölt Szabédi-versek előtt cikkét ezzel a Szabédi-idézettel zárja:

Kötelességmulasztás árán / Mégis becsempésztem magam / a halhatatlanságba.

Hogy is van ez? Nem az író sorsa számít, nem az impresszionáló, némileg rejtve befolyásoló, hanem csupán a szöveg? Legalábbis az irodalomtudósok széles tábora szerint, bár maga a szöveg – ha jól értem – a különböző recepciók szerint más és más. És ebben világos igazság van, hiszen az időben és a különböző csoportokban örökös lehet a változó értékelés. De hogy a sors, az író sorsa nem volna befolyásoló? Jóhiszemű vagy kényszerű pártossága, majd öngyilkossága? Kántor Lajos Kis lírai antológiájában nemcsak Szabédi korai verseit idézi (talán addig nem is publikáltakat), hanem egy ódából átívelő szatírát közöl, A pacsirta címen. A költő tönkremenéséről, arról, hogy hogyan lett „dalnokból hivatalnok”. Végül itt nem is vers kerekedett ki, hanem a tragédia zárult le. És hogy a szövegek mellett, ilyen helyzet mellett, van annak is nyomatéka, fájdalmas súlya – legyen jó vagy rossz a szöveg.

Ez is irodalmi kérdés – és nemcsak a Látóé. Az, hogy a szöveg mellett a magatartás, az írói erkölcs kiküszöbölhető-e?

A Tokaji Írótábor ürügyén, példa képpen beszéljünk másról. Egy másik itthoni és népszerű irodalmi folyóirat új számáról, az idei (1999) őszi Parnasszusról. Jelen van-e benne a tokaji problematika? Bizony igen, méghozzá magas, nívós szinten. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét elemezve: „A magyar költő – mondja itt Pomogáts Béla – az alkalom szerint adott tökéletes igazsággal sohasem pusztán művész… hanem többnyire egy társadalmi szerep betöltője.” Igaz ez nemcsak az elnyomás véres idejében, 1956-ra, vagy akár századunk nagy részére, hanem a mi sajátos történelmi viszonyaink miatt magára az egész magyar költészetre. De vajon érvényes-e általában a költészetre? A nyugati, európai költészet jellegére, sajátságaira? Furcsa volt számomra, főleg a francia költőket személyesen ismerve és magyarról készített fordításaikról beszélve, az az újra és újra felbukkanó megjegyzésük, hogy verseink számukra kissé régiesek, hogy mi nem arról beszélünk, amiről a költőnek beszélnie kell. Hogy nekik a költészet valami más. Kulcsár Szabó Ernő Tokajban és persze A magyar irodalom története (1945–1991) című művében szembe is fordul azzal, ahogy általában mi gondolkozunk. Kénytelen vagyok hosszasabban idézni: „A legmélyebbre ható szemléleti változás a poétikai megformáltság ama rétegében érhető tetten, ahol a nyelvi kijelentések létértelmező státusa, illetve a beszédnek a mondottak igazságtartalmához való viszonya fejlődik ki. A beszéd ilyen modalitásának a szemantikum befogadói értelmezhetőségét befolyásoló érvénye azért került lassanként az új magyar kritika érdeklődésének is az előterébe, mert a hatvanas-hetvenes évek diskurzusrendje voltaképpen csak két formáját ismerte a szövegmoralitásnak. Egyfelől a nagy hagyományú affirmatív beszédmód váteszi-prófétikus hanghordozását, másfelől az ironikus vagy közvetett (társadalom) kritikai ellenbeszéd nyelvi duktusát.” Mennyire igaz ez az egyértelmű, sematikus kettősség, amelyre Kulcsár Szabó utal – ha mondanivalóját nehéz is kihámozni. Másfelől, mennyire sajátos az a beszédmód, amivel kifejezi magát. Megtartóztatom magam, nyelvtörő fordulatait nem minősítem, mert irodalomtörténetének értékszínvonala, magyarán a művekről való értékelése némi kivétellel (Weöres, Jékely) nagyjából akceptálható. Kifejezésmódja ugyan korántsem, de ízlése, az értékes művek kiemelése, karakterizálása megfelelő. Ám visszatérve: a Parnasszusra, túl a társadalmi szerepen (természetesen azt is értékelve) szerencsésen dominál számában az európai irodalmi egyenértékűség, az, amit egykori francia barátaink hiányoltak. Nemcsak a költészeti folyóirat tanulmányaiban-esszéiben, Tornai József Rilke monizmusának jellemzésében, a Gergely Ágnes versét elemző Honti Mária-tanulmányban, valamint Lackfi Jánoséban és Gera Juditéban, hanem a gazdag fordításanyagban, amelyben a belga és holland költők bőségben szerepelnek. (Ez a szám központi anyaga.) Lackfi és Gera Judit belga–holland fordításai ízlésünk, gondolkozásunk szempontjából is példamutatók. Érdemes azonban részletezni, a holland–flamand, valamint a francia–belga fordításról azt, ami megjegyzendő Tokajra is: a varietást, a sokféleség gazdagságát, Gera Judit tanulmánya végén ezt mondja: „A nyelv kifelé fordulása, kommunikatív aspektusának hangsúlyozása, kapcsolatteremtő képességének kiaknázása továbbra is változik, majd befelé forduló, önmagát elemző, önmagába zárkózó, az életet és művészetet radikálisan elválasztó poétikákkal. A nyelv hol kibeszél önmagából, hol visszabeszél önmagához, önmagának… ezek a tendenciák persze nemcsak váltakoznak, hanem egymás mellett léteznek, szerencsére.”

Lackfi János így zárja le tanulmányát a fordított költőkről: „Egyszóval át-, meg- és újrakevert hangokból álló izgalmas polifón zsibvásár élvezeteibe feledkezhet bele az olvasó, ha nem a finnyás párizsi halászok módjára, találomra és viszolyogva válogat a bőség kosarából. Ha nem akar rögtön francia vagy európai útlevelet nyomni a jobb sorsra érdemes szerzők kezébe, és nem akarja euróban átváltani átválthatatlan értékeiket.”

És valamit még a lényegről, a líra-kritika varietásáról. Ott van Bányai János Talán így című könyvének zárócikke: A kritika (vessző)futása ma. Elemzése így kezdődik: „A kritika (és a költészet) történetéből származó példák sorával bizonyítható, hogy az irodalmi bírálat, a művek és írók értékelése akkor válik az irodalmi élet egy-egy szakaszában igazán időszerűvé, amikor a költészet alakulástörténetében változások következnek be, amikor a költészet új utakat keres és talál, amikor a közönség a kritikától választ vár a felmerült kérdésekre.” Amikor – ahogy Rónay György, akinek kritikusi, költői és tudósi működése is, mint Babitsé, Schöpfliné, irodalmunkban alapsúlyú – bírálataiban egyre-másra azt mondja: talán. Tudós tételekkel szemben hangsúlyozva a bizonytalanságot. Azt, hogy a dolog valószínű (meglehet), igaz. És ezt az a Rónay György mondja, aki harminc-negyven éven át (a pártos években is) az ismert hazugságokat lesöpörve, igazi irodalmi mérlegelést tudott teremteni. Szinte egyesegyedül. (Lásd az Olvasás közben és a Jegyzetlapok két kötetét.) A Vigilia hasábjain olyan értékek sorát téve lehetővé, fedezve fel, amilyeneket akkoriban, a hatvanas-hetvenes években csak a franciaországi Magyar Műhely (Kassák-, Füst-, Weöres-, Szentkuthy-szám; meg másokkal, emigránsokkal együtt, például Határ, Bakucz vagy az otthoni Mándy Stefánia kiemelése), valamint az újvidéki Fórumban Bori Imre tudott publikálni. Ősi, régi tények ezek – kivált a fiatalabbaknak –, de kár volna feledniük.

Talán – ismétli Rónay. Ami – ne tévedjünk – nem a bizonytalanság jele s kivált nem a tudomány hiánya, hanem az a feledhetetlen, mély tudat, hogy sokféle „módszere” van a kritikának és egyikre sem lehet nyugodt lélekkel azt mondani, hogy az „egyedül üdvözítő”. Szó szerint idézem hát tőle a legfontosabbat. „A kritikus annál kevésbé »kritizál«, minél huzamosabban gyakorolja műfaját; célja annál inkább a jelenség megragadása, megfejtése – megértése és megértetése. Nagyképűbben szólva: értékkategóriái annál inkább válnak – ha tetszik, mélyülnek – létkategóriákká. Ebben a kritikában már nem annyira a kritikus ítél egy-egy mű, mint inkább a jelenség, a mű létminősége önmaga fölött.”

Végül egyetlen kiragadott talán a mára nézve. Csupán vázlatban. Az elmúlt évtizedekben, a Rákosi–Kádár nyomása alatt volt mély jelentősége, súlya irodalmunknak. Ugye, a pálma. De a pillanatnyi öröm, 1988 után ez a súly-fontosság szétfoszlott. Lett rengeteg, egymással harcos folyóiratunk, lapunk, könyveink, s egyre kevesebb olvasónk. Mi hát a mai talán? Az a visszás tény, hogy közéletünk tele lett negatívumokkal, a művészet nagyfokú negligálásával. Botrányok süketítő sorozatával, ránktukmáló panem et cirsensesével – sőt bizonyos rétegekben a kenyér hiányával is. Ebben a közélet miatt csaknem mesterséges lelki űrben az a reménytadó talán, hogy éppen a hiány miatt megnőni látszik az irodalom, a művészet igénye. Igen, a versé is. Sőt talán éppen az nő meg, méghozzá a Nyugat-stílus után, és az én korosztályom után, meggondolkoztató újsággal. Létminőséggel. Költőknek és kritikusoknak nem mondhatok mást: reménykedjünk.

Az Újhold-költőkről

Irodalomtudósainknak egy hangadó, divatos része nem hisz abban, hogy az élet és az irodalom egymással szorosan összefügg. Szerintük csak a szöveg számít. De hogyan, miként alakul a szöveg? Miért formálódik ki egy íróból, egy írói nemzedékben más, az eddigiektől eltérő esztétikai irány? Kenyeres Zoltán, a maga összefüggéseket felismerő módján, 1972-ben Ívelő arcok, új pályák című tanulmányában ezt írja: „Az Újhold költőinek pályája nem a »tiszta irodalom« jegyében kezdődött el, s nem is annak jegyében éledt újjá… Élményekből és eszményeikből mégsem elsősorban közéleti lírát hoztak létre, hanem az emberi személyiségépítés erkölcsi feltételeit derítették fel az értelem lámpásával.” A magam egyszerűbb szavaival nem történt itt más, minthogy nemzedékem – más nemzedékek íróitól többnyire különbözve – a saját bőrén élte végig a háború közvetlen szörnyűségét, és ebből a túlsúlyos élményanyagból más lírai formát, mégpedig idővel tárgyiasító létlírát volt kénytelen teremteni. A tudósok, igaz, az újholdas költőkről beszélve, külföldi és belföldi versképző módszereket szoktak felemlegetni, egyfelől Rilkétől Ezra Poundig, T. S. Eliotig, másfelől Babits objektivitásától Füst szerepjátszásán át, Weöres alakváltó higany-érzékenységéig, mégis tapasztalatom a bizonyság arra, hogy nem az ismert vagy kevésbé ismert esztétikai minták, hanem az élet teremtette írásmódjukat. Az alanyilag elmondhatatlan, de feszítő élmény keresett számukra tehetségüknek megfelelő lírai formát.

Amikor 1946-ban szüleim lakásán összegyűltünk Nemes Nagy Ágnessel a közös szobánkban (nem volt még külön lakásunk), hogy Pilinszky, Mándy, Rába szerkesztőtársaiként nem is túl jó névötletem alapján megalakítsuk az Újholdat – jelen voltak még Szabó Magda, Végh György, Vidor Miklós, Kéry László, Gyarmati Erzsébet, Major Ottó, Kotzián Katalin (remélem senkit sem hagytam ki) – mondom, akkor, amikor a szerkesztés szándékára összegyűltünk, igazán kevés sejtelmünk lehetett arról, hogy az Újhold más irányzat, más léptéke irodalmunknak. Netán irodalomtörténetünknek.

Annyit tudhattunk csupán, hogy éppen belépve az irodalomba, – előzőleg a háború alatt csak jelzésszerű volt a megjelenésünk – mit írtunk eddig. Hogy már megvolt Pilinszky Harbach, 1944-e vagyis az imbolygó, botladozó halálmenet „fajcipőinek alacsony, sötéten zörrenő zajában”; és megvolt Nemes Nagy Ágnes a Szabadsághoz című versében a „maradék istenhez” a felelősségre vonó felszólítás: „Néhány barátom éhenhalt a múltkor, – mondom, mivel úgy látszik nem tudod.” „Adhattál volna tán egy bögre borsót – tehettél volna pár apróbb csodát.”

Vagy ahogyan Szabó Magda írta:

Rába György az 1944. november című versében a látott valóságot és a belső látványt így próbálja egyensúlyozni, a képtelent a képtelennel:

Nem idézem tovább Rába György félig már objektiváló, fájdalmas, nagyszabású versét, sem Vidor Miklósnak az eltűnt barátokról szóló Árnyakját, sem a romantikusan alanyi Végh Györgynek Emlékezés Zsuzsára tizennégystrófás elégiáját.

Ha a korai újholdasokban itt-ott fel is tűnt a múlt alanyi beszédstílusa, az előző, az eleven nemzedékek nagyszabású, de részletező versmintái, mégis az élet számukra más (töményebb, áttételesebb) kifejezésmódot igényelt; nem politikai szociális problematikát, és azt sem, amivel a rákosista propaganda az utánunk jövő nemzedéket, jószándékukat kihasználva, becsapta. Nem Kacsalábon forgó várat (Illyés), nem a férfiönzés teljét, a Semmiért egészent (Szabó Lőrinc), sem a Pártom, te kardos angyalomat. Hanem azt, amit például Pilinszky Négysorosa mond:

Vagy másik négysorosa, a Hideg szél:

A létezést, s benne az erkölcsi igényt pozitívan fogalmazva meg, így szólal meg Nemes Nagy Ágnes az Ekhnáton jegyzeteiből című versben, mely valójában felerősített visszhangja a Szabadsághoz című versének.

Később, elég hamarosan akadt az újholdasok közül olyan érdeklődő, aki foglalkozott azzal, hogy a filozófiában, a nagyvilágban mi történik. Fel-felfedezte az eleven jelenségek rokonságát, tudatosította a filozófiai vagy irodalmi nómenklatúrát is. Somlyó György már 1947-ben körvonalazta, éppen Nemes Nagy Ágnes életérzésével kapcsolatban az egzisztencialista filozófia kristályos tételeit, Kéry László személyes gonddal elemezte számunkra – akkor még nem fordították – T. S. Eliot-nak, ha nem is a verselméletét, hanem a verseit. Rilkét, az ő tárgyszeretetét viszont már eleve jól ismertük, verseinek nagy részét betéve tudtuk.

Végül egyetlen megjegyzés. Az úgynevezett népi nemzetiek és az újholdasok között a „szabadság három évében (1945–48)” korántsem volt az a szított ellentét, mint a későbbiekben. Lakatos István a Válaszban írta a híres háborús eposzát A pokol tornácánt, Pilinszky halhatatlan remekét a Francia fogolyt, s ott jelent meg Jánosy István, Vidor Miklós, s ha jól emlékszem Rákos Sándor egy-egy nagyszabású, vizionáló verse is. Lator László, ha meg sem jelent a folyóiratban, akkor is az Újholdhoz tartozott. S ami a nemzeti kérdést illeti – még ma is félve mondom – a Válaszban jelent meg Rába Györgynek, 1947-ben, a párizsi béketárgyalások alkalmából írt Hazám helyett című verse, mely így zárul:

Rábát akkor végig verte az egész magyar sajtó. Későbbi költői létét hosszan elhallgatták. Ő maga sem írt jó darabig, barátaival is közölte, elnémul, befejezte. Tudtommal, később, amikor újra publikált, egyetlen kötetében sem volt benne ez a verse.

Igen, még akkor sem jelenhetett meg a vers, amikor az Újhold folyóirat megszűnése után eltelt negyven év, és a relatív enyhülés csodája folytán megjelenhettek az Újhold Évkönyv kötetei. Amikor az egykori újholdas költők mellett olyan újabb költők tűntek fel, írásmódhoz, stílushoz, létérzethez rokonok, úgyhogy az irodalomtörténész Csűrös Miklós napjainkban könyvet adhatott ki azon a címen: Az Újhold-kör költészete. Vagyishogy reprezentálni tudta olyanok meghatározóan értékes táborát, akiknek a stílusteremtő múlthoz ilyen vagy olyan módon, de közük volt vagy közük van. Gergely Ágnestől, Orbán Ottótól, Székely Magdán, Tóth Juditon, Tandori Dezsőn, Takács Zsuzsán át Ferencz Győzőig és tovább. Legföljebb a fiatalabb nemzedék gazdagabban kerülhetett volna bele az antológiába, Kukorellytől, Bárdos Lászlótól Imre Flóráig.

De Csűrös Miklós szerkesztésében mindössze száz verset tartalmaz ez az antológia, amely – mint ahogyan jeleztem – irodalmunkban végül nem akármilyen, hanem meghatározó irányzatot dokumentál.

A Tandori „recepció”

Érdeklődéssel olvastam az Irodalomtörténet egyik legutóbbi számát (1997. 4.), mondhatom különleges érdeklődéssel. Nemcsak azért, mivel a folyóirat szerkesztő-bizottságának számos, tudós irodalomtörténész mellett, netán túlzott méltányosság alapján, magam is tagja volnék. Okom ennél lényegesen nagyobb. Ebben a rendkívül gazdag tartalmú számban van három olyan azonos tematikájú tanulmány, amelyet sajátosságaik miatt a továbbiakban részletezni szeretnék. Menyhért Anna, Kulcsár-Szabó Zoltán és H. Nagy Péter „Tandori-recepciójáról” van mindháromban szó. Sok minden napjainkban megszokott elméleti bonyolítás mellett, Menyhért Anna gondolatmenetének meg is leltem a kulcsszavait. „A kortársi olvasás és újraolvasás alakzatai a Tandori-recepcióban” című tanulmányában azt mondja Menyhért Anna: „Szükségesnek látszik tehát a Tandori-recepció újra olvasása, annak tudatában is, hogy ennek eredménye valószínűleg csak azok számára szolgálhat »felfedezésekkel«, akik ennek a történetnek nem voltak kortársi olvasói és írói, akik annak a generációnak a tagjai, mely a mai helyzetet érzékeli s ennek a fényében olvassa újra az előzményeket.”

Vagyis mi, nemhogy egykorúak, hanem idősebbek lévén Tandorinál, olvasóként, újraolvasóként – Menyhért Anna szerint, ha helyesen értem – nem lehetünk felfedezők, sőt mértékadók sem. Hiszen Nemes Nagy Ágnes tanára volt a gimnazista Tandorinak, s amikor Tandori hirtelen íróvá érett, maga az idősebbekhez, az én baráti körömhöz csatlakozott, Pilinszkyhez, Ottlikhoz, Jékelyhez és Mészölyhöz. Annyi év után, maga Tandori emlegeti és eszményesíti őket újra és újra.

Más dolog, hogy eszményesítésük ellenére, Tandori részben már a Töredék Hamletnek, főleg az Egy talált tárgy megtisztítása kötet során, elég sajátosan átalakította költészete szemléletét. Amíg Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky vagy Ottlik minden létnehézség ellenére, minden kétséges tény ellenére szembenéz a létezéssel, mint problémával, igen, morálisan, sötét, természetes hittel még Pilinszky is a maga Krisztus-gesztusával. Ottlik pedig így: „Élni mégiscsak nagyszabású dolog”, vagy az Iskola a határon végső bekezdéseit idézve: „…a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újra rendezni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig”, hogy Nemes Nagy Ágnes egyértelmű, élettel szembenéző, morális magatartását ne is említsem. (Erről még lesz szó.) De Tandorinak más, tőlük alapvetően különböző a véleménye. A magatartása. „Tandori számára az egyéni lét, és általában a létezés abszurd dolog, filozófiai nonszensz” – írtam Tandoriról a Verseskönyvről verseskönyvre című könyvemben (1973) az Egy talált tárgy megtisztítása kritikáját elemezve. Idézek is egy részt írásomból, hiszen általános tény, hogy a régebbi fontosabb Tandori-elemzéseket az újabb nemzedék – mint ahogy majd jelzem is – nem ismeri. Abszurd dolog, idézem: „pedig nem filozófiai meggondolások, a logika alapján, hanem érzékelését, tudatát átható létélményként. (Ezért írhatta meg versben.) Első kötetében, melyben több érzékletes vers volt, mint az újban, azt írta meg: bizonytalan, hogy ő, a költő, a beszélő én, egyáltalában van-e. Új kötetének első (nagyobb) felében arról van szó: nemcsak az én bizonytalan, maga a világ realitása is kétséges. Ne nagyképűsködjünk itt most azzal, hogy különböző filozófiai kategóriákba osztályozzuk ezt az »álláspontot«. Tandorinak ugyanis ez nem álláspontja, hanem költői tapasztalata. S az más. Másként is foglalkoztatja »mindaz a kétkedés – ahogy szó szerint írta –, amelyhez nyilvánvaló jogom van, amennyiben hordozom (sic!)«. S ő hordozza, de még mennyire! Ha a beszélő én, a költészet létrehozó alanya bizonytalan, továbbá kétséges maga a világ, a lét, akkor a legkétségesebb, a legbizonytalanabb a kettő kapcsolatát kifejező beszéd: a költészet: a kételkedés paradox módon a költészettel a leghevesebb ebben a költészetben”.

Igen, de a heves kételkedés következtében, amely természetesen hallgatást, tiltó némaságot teremthet a költőben – nagy, világhírű társaknak is van gyakorta ilyen periódusuk – Tandoriban éppen az ellenkező véglet jött létre. Kialakult benne a szüntelen beszéd kényszeres állapota.

Annak idején kritikámban, az Egy talált tárgy megtisztítása alkalmából hittem Tandori szavában, hittem, hogy a megtisztítás következtében – mint példaképei alapján lehetett volna – megszilárdul a létezés-tudata. Idéztem is szavait: „hiszen a dolgok állásáról – személyemen kívül nem sok elképzelésem – lehet, nem tudom kimondva mi, hol, mit jelent. Később igen. – Később többnyire megkapjuk a választ. – Arra például mit is írtunk – Legalább nagyon is gyakran történik így. – Addig: no addig terjed a kutyakötelesség”. A fenti idézet után így folytatom a kritikát: „És erre csak rá lehet bólintani – mármint csupán a végére és azt is némileg megváltoztatva – hogy igen, marad a kutyakötelesség. A csak azért is megpróbálom. Tandorinak szerencséje volt: olyan szellemi példaképei és tanítómesterei voltak (előbb Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, később Vas István), akik éppen ellenkezőleg, lábukat megvetve, a szó hiteléért, pontosságáért, félremagyarázhatatlanságáért tettek nagy erőfeszítéseket. (Nem beszélve a nagy elődökről.) És olyan, tehetségben nem alábbvaló közvetlen nemzedéktársai, Székely Magda, Tóth Judit vagy Petri György, akik a maguk felelősségesebb és szolidabb módján, de áthidalták azt a szakadékot, amelybe Tandori beleereszkedett. Rendben van, Tandori most kikapaszkodóban, trükkösen, heccesen, szellemesen döbbentse csak rá a kételyekre, vagy éppen a szóbűvöletben élő gyanútlan olvasót. Ez csak művelődésünk javát szolgálja. Azt azonban már kevésbé érteni, hogy olykor miért untatja, fárasztja tréfái monoton ismétlésével? És még a kötet utolsó harmadában is, sőt ott leginkább. Miért van úgy eltelve egy-egy ötletétől, fintorától, mintha tükör előtt csinálná? A lényeg másutt van, nem ezekben. Nem a felfedezett modorban.”

Csakhogy az Egy talált tárgy megtisztításáról vélt elképzelésem tévedés volt. Tandori nem kikapaszkodóban volt, hanem éppen beleereszkedőben. Menyhért Anna tanulmányában idézi a kitűnő kritikusnak, Radnóti Sándornak „Talált tárgyak költészete. Tandori Dezső második kötetéről” című cikkét. (Uő. Mi az, hogy beszélgetés. Bp. 1980. 213.) „Mi líra még? – szól a kérdés. Feltehetjük így is – folytatja Radnóti Sándor –: mi a személyiség még? A lírai szubjektum, amely ezekben a versekben téblábol, alulstilizált. Egész listát állíthatunk össze olyan elemekből, amelyek megbotránkoztatják a magyar olvasót. Tréfák növelik a kihívás szemtelenségét, mit kell még lírának elfogadnunk? Megütközést kelt a szövegek közelsége a mindennapisághoz. …A lekicsinyítés és az eljelentéktelenítés iróniája uralkodik a kötetben.”

Így Radnóti Sándor. De az is meglehet – annyi év múlt el –, hogy azóta már változott a véleménye. Ne feledjük, József Attila is írt hevesen botránkoztatót, lásd: Tiszta szívvel. Hiszen a „recepció” során, magyarul és tudóskodó nagyképűség nélkül: a verseket olvasva, értékeiket befogadva, egy-egy alkalommal Tandoriban is találunk tudatunkba rögzülő, kivételes darabokat, míg az állandóan terjedő versfolyam tudatáramként legkétesebb elemeket is magával görget, mellégépelt szövegek beiktatása mellett olvashatatlan szótöredékek halmozásáig. De nem ez, nem a kétséges, a zűrös, a túltengő, hanem – újra hangsúlyozom – a tudatunkba belevésődő, a vitathatatlanul értéknek tekinthető, az ámulatosan szuggeráló számít. (Stefán George, aki azért nem akárki, azt mondja – ugyan némi túlzással –, hogy a nagy költőnek is végül csupán négy-öt verse marad – a többi irodalomtörténelem.) Tandorinak is fel-felcsillanó remeklései vannak. Az első két kötete után például egy emlékezetemből kitörölhetetlen négy sora:

Vagy az emlékezetből tovább válogatva, Apollinaire: Mirabeud-híd című versének döbbenetesen átvariált pasztizsa: „Fut az örök tekinteteket unván.” stb. Ezek eszméletünket betöltő alapversek. Nem a tudományé, ahogy George állítja. S főleg nem a ma divatos tudományé. Hiszen ha jól értem, és beszédmódját magyarul egyáltalában elfogadhatónak tartom például Kulcsár-Szabó Zoltán sajátos irodalomtudományi nyelvét, így képzeli Tandori kényszeres versteremtését, azt az állandó formát és kifejezését igénylő sürgető készenlétet. „Felfogható a szöveg egy tropológiai lánc megszakadásának a színreviteleként is, amennyiben megakad a szubsztitúciók sorozata, hiszen nem lehet megnevezni azt a másik szót, amelyet a „némaság” helyettesít, tehát a „némaság” egyfelől katakrézisnek, tulajdonnévnek bizonyul: a „hang” (a költői hang „létesítése”) ezzel illúzióként prezentálódik…”

Ugye milyen köznyelvű világossággal, milyen pofon-egyszerűséggel közvetíti a mű és az olvasó viszonyát a kritika, a tudomány, amelynek mi más értelme lehet mint e viszony folytonos létrehozása, tisztázása, megerősítése? Ugye milyen parasztian természetes? Igen, csakhogy, ha némileg komolyan vesszük (és értékei alapján nagyon is komolyan kell vennünk) Tandori költészetét, bocsánat, ezt a „Tandori recepciót és újrarecepciót”, ami mellékesen nem más, mint terjengő felhő kakukkvár olvasó és mű között, akkor számba kell venni azt, hogy nem csupán a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása című kötetből áll, mint amint azt a tanulmányírók egy része emlegeti ezekben a mostani írásokban. Hogy érdemes megjegyezni és némileg ismertetni az újabb és újabb versköteteket. Tudni, hogy Tandorinak hatalmas és jellegzetes életműve van. Jelezni, többek között azt is, hogy 1978-ban „Még így sem” címmel több, mint háromszáz oldalas kötete volt, hogy 1976-ban és 77-ben százával ontotta a verseket, naponta például tíz-tizenöt szonettet írt. És hol van akkor a többi kötete? Vaskos, terjedelmes kötetei. Csak sorolom őket, ha ki is ejtek közülük egyet-egyet: A mennyezet és padló (1976), A feltételes megállóhely (1983), Celsius (1984), A megnyerhető veszteség (1988) és így tovább, csaknem éves folyamatossággal a Koppar köldüs címűig (1991).

De visszatérve a kezdetekhez, ha a mai fiatalabbak nem is hallottak róla, a mi korosztályunk is felvetette az ember-nélküliséget, a jellegtelenítést Tandori magatartásában. Somlyó György: Philoktétész sebe (Bevezetés a modern költészetbe) című nagyszabású könyvében, mely A költészet évadai című négy esszé kötetének mintegy gazdag továbbfolytatása, Tandori módszerét felismerve a következőket írja az Egy talált tárgy megtisztítása végén. „Tristan Tzara hírhedt dadaista receptje szerint »végtelenül eredeti« és »elbűvölően érzékeny« költeményt lehet írni úgy, hogy egy újságcikk szavait kivágva egy zsákban összekeverjük, és onnan kivéve, véletlenül egymás mellé rakjuk. Ennek a receptnek a véglete, amikor Tandori Dezső megmutatja, hogy nem csupán a szavak találomra való egymásrakövetkezése alkothat verset, hanem a szavakat alkotó jeleknek, az ábécé betűinek rendszeres és szimmetrikus »elfogyasztása« (a szónak a kötögetésben használt értelmében) is – ha az értelmetlen ábrát egy cím értelmében átvilágítjuk. Íme: Rimbaud még egyszer átpergeti ujjai közt az ábécé-t:

A cím a verset alkotó betűkkel együtt egyetlen metafora, amely érzékletesen értelmezi a modern költészet kezdetének rejtélyét: Rimbaud elhallgatását. Szinte látni, ahogy a költő kezében »elfogy« a szavak értelme. Tandori »verse« egy nyugtalanítóan nyitott kérdés véglegesen bezáruló körének érzéki és intellektuális képét nyújtja.”

Ne higgyük azonban, hogy Rimbaud példáját idézve Tandorival kapcsolatban csupán Somlyó Györgyben merül fel a szavak értelmének, az értelem elfogyásának a kérdése. Felmerül ez számos – és korántsem hatalmat gyakorló irodalompolitikusban – hanem független kritikusban is. Menyhért Anna idézi például Könczöl Csaba véleményét 1974-ből. „Költőietlenebb verskötet magyar nyelven – írta Köczöl Csaba – eladdig minden bizonnyal nem jelent meg”. Húsz évvel később, 1994-ben Sükösd Mihály ezt írja: „…A mai magyar irodalmi köztudat egyik fele nagy költőnek határozza meg Tandorit. A másik, inkább szóbeli fele, grafomán, verébvéren élő, jámbor kóklernak mondja. Szélesebb olvasóközönség véleményéről nincs tudomásunk. Sok a gond Dezsővel.”

De ami még súlyosabb vélemény, igen, még súlyosabb, mert ha tetszik „posztmodern” vélemény, s hozzá kell tennem: értékelésem szerint valamiként Weöres zsenijével rokon – s ez a Parti Nagy Lajosé. (Kortárs. 1988. 8. 163–165. oldal.) Az ő kivételesen pontos analízisét az értelem nélkül való elszakadás problémájáról – hely híján – nem tudom elemezni. Csak a gondolkozásmódot jelzem. „Nem könnyű ráhangolódni Tandori világára, alaposan próbára tétetik türelem és empátia. Aprólékos, unalmig részletező leírások, írások, élet, etetés, végeérhetetlen technikai részletei, érdektelenség egyfelől, határtalan költői, emberi és bölcseleti gazdagság másfelől. Rengeteg fölösleges anyagot hordoz a könyv, vállaltan és szándékosan fölöslegeset. Mondhatná valaki fensőbbségesen, s igaza lenne, hogy a »fele fölösleges«. Csakhogy melyik fele? S kinek melyik?… S bár ezzel a lehetetlent kísérti, a mindannyiunkban meglevő kételyt és végső tanácstalanságot teszi explicitté és viszi ad abszurdum… egy ponton túl nem értelmetlenné, de értelmezhetetlenné válik…”

Somlyó György és Parti Nagy Lajos mellett – ugyan náluk később – az új Tandori kötet kapcsán Bányai János jut el a probléma legszélesebb felismerésére. Bányai „Talán így” című tanulmánykötetében (Forum Könyvkiadó, 1995. Egy talált nyelv megtisztítása) a Koppar köldüs című verskötetet elemzi. Pontosabban, az alkati tulajdonságokon is túl világossá teszi a körülmények okozta drámát is. Az egykori fiatal költő szinte keresztrefeszítésének a történetét. Ma már korántsem tudják ugyanis, hogy Tandori első – s talán legkoncentráltabb kötetét – a magyar sajtó végigverte. Személye ellen hajszát indított. Mint költőt expressis verbis el akarták hallgattatni. Alig értem, miért nem nézik meg a fiatal irodalomtudósok a tényeket. Ott van a leghitelesebben dokumentálva Domokos Mátyás: Leletmentés című könyvében. Ott van, hogy általában „az induló költők indulásának ideje azzal telik el, hogy nem indulhatnak…” „S ebben a mostoha sorsban kitüntetett szerep jutott – negatív szerep, fekete szerepe persze – Tandori Dezsőnek”. S ott vannak a feljegyzések, a hivatalosnak tekinthető vélemények, Pándi Pálé, Illés Endréé, a Kiadói Főigazgatóságé, „mely nem tartotta összeegyeztethetőnek a kiadó mecénási szerepével a kötet megjelentetését”. S ott van a nem politikus, hanem merőben irodalmi vélemény, Vas Istváné, mely szerint „itt valami olyan radikális fejlemény jelentkezik a magyar költészetben, ami talán nem is költészet. Olyan mértékű sértése mindannak, amit költészetnek gondoltunk korábban…” S teljes mellel kiállva Tandori érdekében Domokos Mátyás jelzi – épp úgy, mint Somlyó az alapproblémát: „…Tandori Dezső mintha ott akarná elkezdeni a költészetet, ahol Rimbaud abbahagyta”.

Más dolog – talán érdemes megjegyezni –, hogy még azok is, sőt elsősorban azok, akik mint irodalompolitikai folyóiratszerkesztők, ma már büszkélkednek Tandori megjelentetésével, egykor csupán kelletlenül közölték (ha egyáltalában közölték) publikációit. A Parnasszus folyóirat Pro memoria számaival kapcsolatban is megmutatkozik, hogy általános volt az egykori értékes irodalom félreszorítottsága, majd utána a mai megdicsőülés. (Hiába, irodalompolitikusaink változnak, múltjuk is változik.) Tandorinak első kötete idején, ismétlem, helyzete mélyponton volt. Igaz, egy-egy gesztussal ugyan igyekezett helyzetén javítani, könnyíteni. Például többek között még Király Istvánról is írt elismerő, dicsérő cikket, amit Király döbbenetes múltját és akkori jelenét ismerve, barátaim elképedve vettek tudomásul. Közismert, hogy Király „Khiliasztikus hitével” értsd, elnyomó irodalompolitikájával szemben elsőként Nemes Nagy Ágnes mert nyilvánosan harcba szállni, mégpedig egy TV vitában, míg a további hozzászólók csupán elkenni igyekeztek a meredek ellentéteket, a szabad gondolkozás kifejtését. („Erkölcs és rémület között” In memoriam Nemes Nagy Ágnes. „Művészet és valóság az ötvenes években. Az MTV-tudósklub 1984. április 25-i műsora.” 87–106. old.)

De visszatérve: nem mondom azt, hogy csupán az űzöttség okozta Tandori embernélküli átformálódását, exhibicionizmusának végletességét, de meggyőződésem, hogy befolyással volt rá. Mint jeleztem, absztrakt létérzetet hozott benne létre, a magyar irodalom múltjából különbözőt egy végsőkig individuális, az életanyag tekintetében szűkös, de mély lírai formát, melyre a lét abszurditása miatt nyilván hajlama volt, de amely hajlamot a körülmények végsőkig kifejlesztették.

De nézzük a dolog lényegét. Bányai János a Talán így című könyvében a Koppar köldüs kötetről így beszél: „Nincs kulcsom a Koppar köldüs rejtjeleihez. Legfeljebb a költő tudja a kulcsot, de el ne árulja”. És ilyen szemelvényes idézetekkel folytatja: „itt van tehát a versek hátterében a magánmitológia, minden gazdagságával, emlékek és események a benti világban, tényként, magyarázatok nélkül”. „Mintha a megértés torpanna meg. Zsákutca a javítgatás, homályban a rekonstruálandó, félrevezető a minta… A versírás (másolás) spontán szövegromlásnak értelmezhető jellé alakítása… az elhagyott szóvégek, gyakran szótövek kihagyása a szöveg többértelműsége végett. Évek óta halad már Tandori gyakorlata, írásmódja a Koppar köldüs versei felé.” Hogy mennyire így van, idézem egy régi-régi, 1976-os vers végét:

(A mennyezet és a padló: Iniciálé.)

Ez nem beszéd – mondja Bányai a Koppar köldüsről – de a beszéd valami változata. A nyelvi jelek roncshalmaza. Így „olvashatók” tehát a Koppar köldüs versszövegei.

De legjobb mindjárt, ha idézünk is némi ízelítőt a versszövegekből. Hiszen sajnos közismert, hogy irodalmi életünk bizonyos (nagyobb) része nem olvas, inkább csak „csoportosul”. Nézzünk hát egy-egy részletet, előbb elsőként, lássuk a verscímet: HAJNALI ALMN PIP NEN JÖTT? HAT MEGIS JOT, OLY VALOSAGS… VOLT! Most egy esetleges részt egy másik versből: „Ezt irok. Ezt en ir, mi van, es ako akor mivan a kormi ak / kormivan akor. Ez ritzm end es akarmi, ami utal. / Utal vagyse, ir. Kümm vilagv van, világos, sajto / hibakat nemja name nem javitja… Talaki talalt iras mi / minden kod”. A vers címe: §…JO ELKEZTEM FRANC EGY GESZBE… (§%) =.

Csakhogy ez a „talált iras”, ez a talált nyelv – mondja Bányai – mégsem a melléütés produktuma… az írásmasina szabad csapongása az „akarmi” világban, hanem költői vállalkozás… Amikor mégis helyükre kerülnek az ékezetek. Például akkor, amikor valami „nagyon rémes”. Így: „Szpéró most azért kitettem az ékezeteket, meg rendesen csinálom / a gépelést nem vicc, ha róla van szO jav., ó nem viccelek. / Meghalt szperó utazom, it vagyok. Irom ezt.”

Ehhez a halálélményhez kapcsolódik – mondja Bányai a Talán így-ben – az utazás, a naplószerű jegyzetelés, az írógép… Mintha minden felesleges volna, leginkább az a másik nyelv, a „tiszta beszéd”, a megszokott, a standardizált…

És Bányai a maga nagylelkűségében még mentegeti is a képtelenséget. Azt mondja végül, hogy a talált nyelv, a „talalt iras” a Londoni minden szentek című versben „kitisztul”… „kijavul”. De mi ez a kijavulás – kérdezi? Ama javító szándékkal kézbevett ceruza? Nem valami más, inkább romlás, így: „romlani kell, kijavulni…” idézi Tandorit és a továbbiakban nagylelkűen így mentegeti: „A talált írás tisztítása a megszokottba, az értelmesbe, a racionálisba, a szabályozottba való (bele)romlás.”

De hogy az én exhibiciótól független felfogásom szerint, az ilyen (bele)romló magatartás ég és föld attól a bár szenvedéssel telített, de életet igenlő, erkölcsi magatartástól, amit eltávozott barátaim, Ottlik, Pilinszky, Jékely, Nemes Nagy és szerencsére még velünk élő Mészöly hordoz, az pillanatnyilag nem kétséges. Képletesen mondom, de úgy igaz, idézett barátaim, Tandori Koppar köldüse miatt forognak a sírjukban. Vagy legyünk egyszerűek és tapintatosak: aligha érthető, hogy az egykori együttlét és eszmény alapján Tandorinak joga volna a szövegrontás kapcsán őket idézni. Magát kvázi melléjük sorolni. Ha Tandori Ottlik, Pilinszky, Nemes Nagy szellemét emlegeti, nem az ő nagyszabású, egyenesderekú, egyértelmű emberiségüket idézi, bizony nem a Harbach, 1944-et, A francia fogolyt, nem az Ekhnáton-ciklust, nem krisztusi alázatukat vagy kétségbeesett hitvágyukat. Tandori (romló) megtisztítása, terjengő tudatárama, elképesztő íráskényszere teljességgel más. Van eleje, elhiszem, van olykor felvillanó, netán örökérvényű zsenialitása. Költőként, ha önösségében, extravaganciájában, anti-emberségében teljesen süketnek látszik is, a madarak jelképében tragikus, egyetemes létigazságokat teremt. Nem mondom én, dehogy mondom, hogy Tandori nem volna mai költőink legjava közül való. Megérdemli ő, kimagaslóan megérdemli az akadémiai tagságot, bármi kitüntetést, amit csak adni tud társadalmunk. (És boldog vagyok, ha a szűkmarkú világ megadja.) Más dolog, hogy amit az Irodalomtörténet idézett számában tudósaink egy része írt róla, az döbbenetes. Azt mondja ugyanis Menyhért Anna, hogy Tandori Dezső szent. Szent, méghozzá a katolikus egyház kanonizáló értelmében és némi bonyolítással – miért ne volna körülményeskedő a mai „tudomány” – a „magyar irodalmi köztudatra vár”, hogy „életéért és csodálatos tetteiért nyilvános tiszteletben részesüljön.” (sic! kurzivan). Lényegében ezt mondja Babarczy Eszter is s még hozzáteszi, hogy „volt már olyan szent, aki értett a madarak nyelvén”, például, ugye, Szent Ferenc. S úgy alakítja gondolatmenetét, hogy mivel a Koppar köldüs kapcsán Tandori beszéde „dadogás”, ám az etimológiai szótár szerint a dadogás második jelentése „fecsegés”, a „fecsegés” pedig a madarak nyelvét jelenti eredetileg, meg nem lehet tehát kérdőjelezni a Szent Ferenc és Tandori közötti párhuzamot.

Mulatságos, hogy a fiatalabb kritikusok közül egyedül Farkas Zsolt tanúsít egyfajta távoltartást Tandori költészetétől. De az Irodalomtörténet oldalain, ha vitatkozva is, sem Kulcsár-Szabó Zoltán, sem H. Nagy Péter nem utasítja el, legalábbis nem fölös bonyolítások nélkül, Menyhért Anna felvetését. Holott számomra, az én ugyan nem eléggé kimunkált eszemmel – melyre Menyhért Anna szerint kortársként véleményt formálni nem is vagyok jogosult – egyszóval, az én paraszti gondolkozásommal a katolikus kánonizáció, a szentté avatás nem irodalmi kérdés. Még az újkeletű tudományé sem. Ha nem tévedek, az a hit, mégpedig számomra csupán a katolikus hit ügye, a transzcendencia sajátos elképzelése.

Magáról az irodalomról beszélve, csak azt tudom mondani: ha Kosztolányi az Ének Virág Benedeknek című versében azt írta, hogy Virág Benedek „dicsérvén a Poézis hatalmát – átnyújtott volna versemért egy almát”, ez szép, érdemet adó, igazi költői gesztus. Tandori Kosztolányi kezén át ezt a Virág Benedek-i almát bőven megérdemli – hadd hangsúlyozzam újra. De szentségről beszélni, mást, többet mondani, se jogunk, se kedvünk.

Tandori javára még csak annyit: a Koppar köldüs című kötete, mintha nem is lett volna, egyetlen Ki Kicsoda felsorolásában sem található. Meglehet személyes jó okkal. Érdemes tudomásul venni.

Az élet aranyfája

A Jelenkor 1998. július-augusztusi számában Szitás Erzsébet gondos tanulmányt írt „Erkölcs és rémület között” főcímmel Nemes Nagy Ágnes Alázat című verséről. Bármennyire is filozofikus anyaggal, a mai irodalomtudomány jellegzetes modorában gazdagítja verselemzését, kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni hozzá, hiszen a vers keletkezésénél jelen voltam, a költő szándékát ismertem. Persze, evidens Szitás Erzsébetnek az a kezdő megállapítása, hogy „az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belső élet kétpólusú szerkezetét Nemes Nagy Ágnes költészetében az alkotótevékenységének mélyen intellektuális princípiuma szervezi egységgé”. Vagyis természetesen, egyszerűbben: Nemes Nagy Ágnes jellegzetes intellektuális költő, aki, szemben a kitűnő filozófusokkal, érzékletessé tudja tenni gondolati világát. Nem kell tehát olyan bonyolultságokba bocsátkoznia, mint amire Szitás Erzsébet már második mondatában kénytelen: „A tárgyszerűség és a metaforikus beszédmód egymásbafonódása teremti meg azt a gondolati redőzöttséget, melynek kibontakozásához a trópusba kódolt energia segítségével közeledhetünk.” Hagyján tehát, hogy ezt a „redőzöttséget” némileg világosabban is el lehetne mondani. És azt sem érdemes tovább fejtegetni, ezúttal Heideggertől, hogy „maga a nyelv történése lenne a legmélyebb redő, melynek kibontása, illetőleg kiszabadítása a grammatika kötöttségeiből – ahogyan Martin Heidegger Humanizmus-levelében végiggondolta – utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához”. Szitás Erzsébet helyesen idézi Heideggert, aki már-már költő (némi meghosszabbítással), s így filozófusként rájött arra, amit minden igazi költő amúgy is jól tud, és valamirevaló irodalmár sejt. S amit Nemes Nagy Ágnes esszéiben, például a Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? című esszéjében (Szó és szótlanság, Magvető, 1989. 41–62. o.) világosan és lényegesen érthetőbben megír. (Hiába, a költő csak „irogat”, a filozófus mondja ki a maga tudós körülményességével a dolgok igazát.)

De nem erről kívánok írni, nem a tanulmányban idézett filozófusokról, s kivált nem az ott található Nietzsche-idézetekről, hiszen ahogy Nemes Nagy Ágnes egyik nemrégiben meglelt elmélkedésében is hangsúlyozta (Filozófia és jómodor, Holmi, 1998. április), Nietzsche költő volt. Költő is volt, tudott dolog. (És csak zárójelben: örülök, hogy a Jelenkor idézett számában Kurdi Imre újrafordítja az Im-ígyen szóla Zarathustrát, melyet fiatalon, úgy hatvan-hatvankét évvel ezelőtt hónapokig bújtam-élveztem Wildner Ödön, történetesen a keresztapám, ismert tolmácsolásában.) De visszatérve, Szitás Erzsébet elmélkedése kapcsán azt szeretném kiemelni, felerősítve hangsúlyozni, hogy egy-egy verset nem lehet pusztán „szöveg”-nek tekinteni. Elméleti szenvtelenséggel szálazni. Hogy az idő és a helyzet mélyen determinál – hiába a tudomány hűvös gesztusa, olykori nemtörődömsége vagy a verskeletkezés körülményeinek tudatos kiiktatása. Kitetszik a következőkből, hogy ez a tény mennyire alapigazság. Nemes Nagy Ágnes kézzel írt és többnyire dátumozott versfüzete itt van a kezemben. Az Alázat című verse, melyről Szitás Erzsébet írt, 1944. június 17-én kelt, az idézett másik vers, a Mesterségemhez pedig 1950. szeptember 13-i. Mindkét vers dátuma kiemelkedően fontos. Az Alázat kevesebb, mint két hónappal összeházasodásunk után, muraközi katonáskodásom idején keletkezett, a Mesterségemhez pedig az Újhold megszüntetése után, Nemes Nagy Ágnes kénytelen költői hallgatása alatt.

Szitás Erzsébet idézi a Mesterségemhez című vers megállapítását, azt a bizonyos „Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben” írt kezdést, s megállapítja, hogy „láttatva és láthatatlanul, a sejtelem és rejtelem közötti részben lesz a megfigyelő lakhelye”, s hozzáteszi: „a szemlélő költő tanúságtétele ez, aki rejtőzködő pozíciójából számot ad a külső világ felvillanó és a belső élet rejtett dimenzióiról”. Csakhogy kérdés, nem akármilyen kérdés, hogy a vers csak olyan egyszerű külső és belső dimenziót hordoz-e, olyképpen, ahogy a mai irodalmár és tudós elképzeli: természetesen „fényben s vaksötétben”? Ha így gondolja a tudós, akkor nagyon szomorú, ha csak ezt gondolja. Észlel ugyanis egy filozofikus jellegű, nyelvelméleti megfigyelést, de észre sem veszi egy elhallgattatott, írni, cselekedni, minden erőfeszítésével élni akaró költő drámáját. Ez nem filozofikusan formált szöveg, az isten szerelmére!

A Jelenkor tanulmányírója úgy képzeli: „A nyelvben lakozás lényegét jelenti a reflexió lehetősége, melynek segítségével a rejtőzködő tanú meglelheti azokat a kerülőutakat, melyeken keresztüljutva hírt adhat tapasztalatairól.” Igen, hírt adhat, de nem csak az elemző tudományoskodás, hanem a létet, erkölcsöt kívánó hit kétségbeesett igénye alapján. Lehet, hogy a maga filozófus-szemében, élet és írás egymás-mellettiségében Heidegger felfed egy fontos distinkciót, de a vers, a Mesterségemhez szempontjából bizony úgy steril ez a distinkció, ahogy van. Itt másról van szó, sokkal többről. Életvágyról, elnyomottságról, elhallgatás elleni tiltakozásról. A Rákosi-kor rémülettel teli idejéről. (Dehogy is jelenhetett meg annak idején a vers.) Amikor Nemes Nagy Ágnesnek és barátainak hallgatniuk kellett, és nemcsak az úgynevezett Újhold-körnek íróit idézem itt, hanem Kassák Lajostól, Tamási Árontól, ha tetszik, Szabó Lőrinctől Németh Lászlóig, Ottlikig, Weöresig, Szentkuthyig, Jékelyig, Kálnokyig, hogy Rónay Györgyöt, valamint más felsorolható kiváló írót tovább ne is említsek. (Szemben velük Illyés, Veres Péter, Szabó Pál és társasága volt a kivétel.) Mondom, nagyon is valóságos volt ez a „rémület között”, és az is, amit még a vers egy másik mozdulatában hozzátesz: „Vagy erkölcstelen rémületben”, mert olyan is akadt, olyan író, aki pártos lelkendezést mímelve tele volt félelemmel. Azt gondolom, hogy a mai fiataloknak nemcsak az erkölcsös rémületet, hanem a tudathasadásos rémült lelkesedést is érdemes ismertnek tekinteni. Amellett feltétlen tudni kell azt is, amiről Szitás Erzsébetnek elképzelése sincs –, hogy az általa is idézett Babits Mihály-strófa „a folyamszerű kábulatról” az Egyfajta kultúra című versben semmi párhuzamosságot, kapcsolatot nem teremt Babits és Nemes Nagy Ágnes között. Más viszonylat Babits és közte persze bőven van. De a szók „delíriumáról zsongó, nyűgöző nyüzsögéséről” nála szó nincs. A Nemes Nagy Ágnesre vonatkoztatott Babits-idézés Szitás Erzsébet részéről teljes tévedés. „Részegítő szóáradat” a Mesterségemhez című versben? Ugyan! Az erkölcsről van szó, mely az egyidővel szemben a fényt elválasztja az éjszakától.

S éppúgy más jellegű, más értelmezhetőségű Szitás Erzsébetnek az Alázat című verselemzése is. A világosság kedvéért idézem is a tizenhat soros verset.

Tudom, hogy Nemes Nagy Ágnes, aki került minden exhibíciót, és szinte ragályos betegségnek tekintette az intim személyest, megharagudott volna, ha elmondani igyekeznék, miről szól, milyen élethelyzet nyomán alakult ki a vers. De 1944-ben voltunk, a szerelem kezdetén, a vers alanyiságát nem nagy gondolkozással amúgy is tudni lehet. Nem kell nagy érzékenység ahhoz, hogy bárki rájöjjön, mit jelent: „…hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja”, mert ugye e pillanatnyi önkívület után: „A koponyám kerek fanyar gyümölcs, / magányom mégis csonthéjába zárja”. Az idő folyamatos, sűrű jelenlétének elviselése, a magány csontkemény falának ellenállása – mondja a tanulmányíró – „a gondolkodás mindenkoriságának szükségét hívja segítségül”, a nyelvhasználatot, „az alkotói-gondolkodói figyelem szerteágazó lehetőségeit”, teszi hozzá heideggeri értelemben. Hát persze, hogy életre hívja – egyszerűsítettem a szerző két némileg túlbonyolított mondatát – hiszen a költő nem lelki béna, hanem feltehetően szenzibilis valaki, és még a lelki bénákra is jellemző, hogy a szerelmi önkívület után rájuk tör valami szomorú tehetetlenség, vagyis nem nyelvelméleti elképzelés, nem valami katartikus erejű, birtokolhatatlan végtelenség integrálása mondatja a költő által azt a bizonyos „a lelkem szikla, testem végtelen”-t, mely „chiasmatikus sodrában olyan erővonalak együttesét reprezentálja”, hogy miként Nemes Nagy Ágnes verse mondja: „Ketten vagyunk, mikor magam vagyok”, hanem a csaknem triviális, a legtermészetesebb emocionális állapot. Hogy Heidegger meglátja a dolog distinktív kettősségét, a mámort és utána az újra eszmélő, gondolkodó intellektus működését, korántsem tartom azt egy költő számára oly jelentékeny mozdulatnak, különösen érdemes filozófiai felfedezésnek. Bár a filozófus érzékenysége más. Ő természetesen észlelheti azt, ami egy költő számára magától értetődő. Evidencia.

Más dolog, nem is kétség, hogy a filozofikus idézetek Derridától Paul Ricoeurig és persze Nietzschéig többnyire telibe találóak, és ha eltekintünk a mindig túlbonyolított nyelvhasználattól, Szitás Erzsébet is magas és gondolatgazdag szinten beszél. Legföljebb egy-egy megállapítása mellétalál, vagy a vers „létrehozottságának” – hogy én is tudóskodva beszéljek – kikerüli a lényegét. Szitás Erzsébet ugyanis az Alázattal kapcsolatban felveti a kérdést (754. oldal, első bekezdés, első sor), hogy „a szavakkal űzött szövevényes játékot hermetikus jelhasználatnak, folyamatos szemlélődésnek, illetőleg a kettő képlékeny egymásbajátszásának tekinthetjük-e?” A szavak szövevényes játékának – tessék csak a fogalmak csúsztatását észlelni: játéknak, ebben a versben? Azért mert ott áll: „Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek”. Képtelen gondolat, ez emlék, asszociáció csupán. (Lásd az Őseimhez című verset.) A folyamatos szemlélődés – Szitás Erzsébet kifejtése – viszont tény. Erről szól a vers. Csak ne fűzne hozzá a verselemző további megjegyzéseket. „A tárgyak erőtere vigasztaló” – írja egy helyen Nemes Nagy Ágnes, s ez idézet után Szitás Erzsébet így folytatja gondolatmenetét: „E kijelentésben rejlik az objektív líra (kiemelés tőlem – L. B.) reprezentációs erővonala (és határdialektikája), amely Nemes Nagy Ágnes gondolati költészetének tér-képzési pozícióját jelenti”, s világosabbá téve gondolatmenetét így közvetíti Nemes Nagy Ágnes gondolatát: jelenti „a már alig megragadható, de végiggondolható, és még szavakká formálható, de sűrű szövetté redőződő képek találkozásainak kölcsönviszonyát”.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Objektív líra az Alázatban, 1944-ben! A mindig is tartózkodó, minden exhibíciótól idegen Nemes Nagy Ágnesnak a legalanyibb, legszubjektívebb verséről van itt szó. Újra mondom: alanyi versről, magas intellektuális tudatosság fokán. Az objektív líra később, lényegesen később formálja költészetét, akkor rejti bele érzelmeit tárgyi jelenségek jelképeibe vagy akár történetek sorába; lásd a Patak, A gejzír, a Balaton, a Paradicsomkert, Trisztán és Izolda, A lovak és az angyalok című verseket stb. és persze az Ekhnáton-ciklust. (Kitűnő költő-tanulmányírók és esszéisták fogalmazták meg Nemes Nagy Ágnes jellegzetes objektív lírájának körvonalait és lényegét, többek között Rónay György, több verselemzésében is Lator László, Poszler György, Berta Erzsébet s vagy két tanulmányban magam is megpróbáltam jegyeit ismertetni.)

Az Alázat azonban más, nem kapcsolható az objektív lírához. S talán meg sem írta volna Szitás Erzsébet mélyre igyekvő, filozofikus elemzését, ha nem értené a vers lényegét teljességgel félre. Ha felismerné, hogy az Alázat a költő minden tartózkodása ellenére nem csupán nyelvelméleti példavers, ahogy a Mesterségemhez is sokkal több annál, nem pedig afféle heideggeri hideg megfigyelés. Ha érzékelné, belátná, hogy képtelenség azt feltételezni, hogy Nemes Nagy Ágnes költészete, mint az Alázat is, „a kék kivételes színérzékenységével állandósul”. Színérzékenység? Ugyan! A versben derengő hajnal van, „virradó”, s azért lepi kék a házat, és a szem alatti kéknek is más oka van. Tény viszont – Szitás Erzsébet bőven megérdemli, hogy méltányos legyek – Nemes Nagy Ágnes egyik esszéjében valóban szó van a kékség szuggesztiójáról, átcsapó evidenciájáról. S így általánosságban igaza van.

És még egy megjegyzés az Alázat című versről. Nemes Nagy Ágnes első, a Kettős világban című kötetében még benne hagyta ezt a nagyon személyesnek felfogható, mint hangsúlyoztam, alanyi verset. Ez 1946-ban volt. De soha, bármely összesített kötetében nem publikálta többé. Úgy tekintette, mintha a vers nem is lett volna. Halála után az Összegyűjtött versei kötetben én tettem vissza a helyére, a Kettős világban kötetből, mert úgy éreztem, a vers nem hagyható ki művéből.

Szitás Erzsébet elemzésére visszatérve, nem mondom, hogy nem mélyenjáró vagy nem dicsérendő vállalkozás az övé. Valószínűleg jobban kellett volna örülnöm az írásnak, hiszen korosztályom már a múlt – és a mai irodalmi jelen csaknem múlt nélküli. (Tessék megnézni a mai irodalmi folyóiratok publikációit!) Örülnöm kellett volna, mert nem egy pontos megfigyelése van, és alapigazságot fejt ki például, amikor azt mondja: „Nemes Nagy Ágnes lírai nyelvének szálai közé szüntelen lét- és ismeretelméleti kérdések szövődnek”. Csak ne folytatná tanulmányának utolsó előtti bekezdését ilyenképpen: „…a pillanat és a végtelen között feszülő jelen rétegzettsége szervezi egységgé a filozófiai hangoltságot…” Erre a filozófiai hangoltságra csak azt tudom mondani, hogy a vers, az igazi vers is ér valamit, ér valami többletet, érzékletesebbet, evidensebbet, sőt esztétikailag élvezetesebbet, mint a költészethez hozzáfűzött elmélet. Hogy mondja Goethe a Faustban?

És egy másik Goethe-idézet is elém tolakszik, bocsásson meg nekem Szitás Erzsébet, mert igaz, hogy sok mindenben nem értünk egymással egyet vagy a tényeket másként értelmezzük, de legfőképpen nem vele van bajom, hanem azokkal a fiatalokat befolyásoló professzorokkal és tudósfélékkel, akik olyan művi, magyarul idegen nyelvezettel hozzák létre a tudományt, hogy elképedve menekül az írói elemzésektől, a kritikától a műveket szerető olvasó. Nekik, a professzorok egy fajtájának mondom, talán érdemes volna Goethe szavait olykor fontolóra venni, Goethéét, aki azért gondolkodónak sem utolsó: „Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája”.

Ki találkozik önmagával?

Alig szoktunk figyelni arra, hogy a lírának van egy olyan alaptulajdonsága, amely minden más irodalmi műfajtól eltér. Valami, ami többletet ad. Emlékezetbe vésődve szóképeinket, szóösszetételeinket, mondatfűzésünket, nyelvünket alakítja. A lírai vers nyelvteremtő. A nagy költészet gondolkozásunk, érzelmeink nemzedékről-nemzedékre szóló létrehozója. Nem is kell erre példaként idézni, akár Zrínyi „fegyvert s vitézt éneklek”-jétől kezdve, Csokonai „A hatalmas szerelemnek / megemésztő tüze bánt”-ján át, vagy Vörösmarty „A föld megőszült”-jén át Adynak egykor idegennek tetsző, de berögződött képzetei soráig, a Disznófejű nagyúrtól, A föl-földobott kőtől, A magyar Ugaron és az Illés szekerén át, az egykor annyira gúnyolt A fekete zongoráig; vagy a József Attila-i Kész a leltártól az „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní-tani!” idézetig. Nem beszélve Radnóti Miklós „erőltetett menet-éig”. Ha akarjuk, ha sem, a líra tudatalakító, a nyelvi alapformák teremtője.

Léte fontosabb számunkra, mint képzelni szoktuk. Hiánya, mellékes léte olykor nyugtalanítóbb. Csonkasága felborzolja kedélyünket. Bármilyen furcsa is, van egy olyan képzetünk, hogy a magyar líra, a nagy költészet, minden tényszerű rész – folyamatossága, számunkra csaknem oszthatatlan, nagyjaink kihagyhatatlanok. Ha valaki például történetesen antológiát készít a második világháború utáni magyar költészetből, akkor természetes, hogy ott kell lennie a gyűjteményben Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor és tovább sorban némileg náluk fiatalabb költők neveinek. Nem természetes azonban, ha mellettük nem jelennek meg Kassák Lajos, Füst Milán és Szabó Lőrinc versei. Ha ők egy reprezentatív antológiából – melynek meglétét máskülönben csak dicsérni lehet – kimaradnak. Pedig a legközelebbi napjainkban így történt.

Anélkül, hogy ezt a kérdést tovább bogoznám, általános, de hasonló jelenséget szeretnék felvetni. Elismerem persze, hogy az ízlés területén, ahogy mondják, „a vélemény szabad”, mégis így mondanám, a költészetben – mint az imént jeleztem – vannak nemzeti evidenciák. Az irodalomban a politikától, az indulatoktól nem függő, tárgyilagosságot igénylő tények. Olyanok, amelyek egy közvélemény következtében a szeretem-nem-szeretem kérdéstől függetlenek. Vagy éppen szellemi színvonaluk megóvása kedvéért igénylik a függetlenséget.

Hadd mondjak erre egy esetleges negatív példát. A közkedvelt Lyukasóra legfrissebb, júliusi számában „Mérték és egyensúly” címen Pósa Zoltán igazítani igyekszik irodalmunk egyensúlyát. Harminchét olyan írót sorol fel (megszámoltam) Pilinszkytől kezdve a kiváló Szepesi Attilától Tóth Bálinton, Utassy Józsefen, Lázár Ervinen és Jókai Annán át és tovább, az érdemes, fiatal Végh Attiláig, akik – idézem – „létrehoztak olyan értékeket, amelyekben a valódi gyöngyfényre rezzenékeny értékhalász majd egykor rekonstruálhatja a csupán ideig-óráig elsikkasztott magyar irodalmat”. Nem mondom, ha némileg kacifántos is ez a fogalmazás, igen nemes tett, hogy Pósa Zoltán erre vállalkozik. Méghozzá kizárólagosan, egyértelműen. Csakhogy a Lyukasóra kedvelőinek ebben a valódi gyöngyhalászatában (ugye milyen szépséges kifejezés) feltűnhet a névsor esetleges hiánya. Feltűnhet, hogy a hetvenes évektől számítva (Pósa cikkében így számol) a prózaírókról nem beszélve olyan költők maradtak ki, mint Baka István, Bertók László, Csorba Győző, Gergely Ágnes, Határ Győző, Lakatos István, Lászlóffy Aladár, Lator László, Orbán Ottó, Petri György, Takáts Gyula, Takács Zsuzsa, Tandori Dezső, Tornai József, Weöres Sándor. Nem pontosítva, csak felületesen említve kimaradnak olyan prózaírók, mint Esterházy, Mándy, Mészöly, Nádas, Ottlik, Szabó Magda, a fiatal vagy fiatalabb költők közül hiányozhat például Kovács András Ferenc, Lackfi János, a már-már weöresi villódzású Fenyves Marcell, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Szakács Eszter stb. stb. Térey János, Vörös István, bizony számosan. Hadd ne soroljam tovább.

De ez a felsorolás, éppúgy, mint Pósa Zoltáné, meglehet esetleges. Az idő a költészetben sebesen rostál. A sokból kevés lesz. A tizenkilencedik század közepén John Stuart Mill (ha szabad mondanom: empirikus filozófus és nagyszabású utilitárius reformer) kora poeta dömpingjéről beszél, és azt mondja: „Sokan összetévesztik a költői hírnév vágyát a költői tehetséggel”. Egy századdal később, megintcsak a költői dömpingről beszélve, Illyés Gyula 1946-ban azt mondta: „Költőkkel Dunát lehet rekeszteni”. Meglehet ez is alapvetően így igaz. De ha a példát tekintve a tizenkilencedik század jólismert költőit számba vesszük, hol rejteznek a tömeges, a Dunát rekesztő költők? Nem úgy igaz-e inkább, hogy az irodalom némi rátartással válogatva olyasfajtán munkál, mint a hegyélen a magfa – hogy ezúttal költői idézettel szóljak –. Vagyis sok százezer termése van, de csak igen hézagosan nőnek mellette vagy a szelek szárnyán messze szállva, az új sarjak. Hogy aztán korunk után az írók sokaságából ki marad meg, jó volna tudni. De igazából nem tudható.

Mit tehetünk tehát? Tisztes, széles tájékoztatást a jelent illetően. Van ilyen például napjainkban is. A Kortárs júniusi számában Prágai Tamás részletesen ismerteti, sőt elemzi a kilencvenes évek fiatal (30 év alatti) líráját. Kiemeli az alaptendenciát, azt, hogy megszűnni látszik irodalmunkban a némileg évszázados kényszer alatt kialakult „vátesz-költészet”, s így lényegesen közelebb kerültünk az európailag ismert líratendenciához – a létezés kérdéseit bogozó vershez, a létköltészethez –, legyen az hagyományosabb vagy akár posztmodern szétbontó. „Legfiatalabb költészetünkben a vers önmagára figyel” írta például igen pontos karakterizálással Zalán Tibor. Prágai Tamás így összegez: „a kilencvenes évek költői magatartása egyértelműen és nyilvánvalóan szakított a társadalmi szerepvállalás hagyományával”. Igen, de kérdezem én, mert a probléma mégsem olyan egyszerű, hogyan állunk a költészet szempontjából mégiscsak alapvető etikával? Úgy tudom, a megújult irodalomelmélet, a mai irodalomtudomány kérdésessé teszi az etikát is hordozó személyiség szerepét, számára a nyelvi textura, a szöveg egyedül fontos. A szöveg, ami – helyesen állapítja meg Prágai Tamás, – tudományoskodás ide vagy oda – az olvasó vagy az olvasó olvasata nélkül önmagában halott, léttelen, csukott könyv. S helyesen idézi Prágai Tamás a divatos tudósokkal szemben „nem az elmélet – vagy az irodalmár – írja az irodalmat, hanem az író”, s azt is hozzáteszi: „az irodalom identitása bonyolultabb és összetettebb – másmilyen – jelenség, mint a tudomány elemzésre törekvő diskurzusa”.

Prágai Tamás tehát óvatosan, de igen helyesen megkísérel különböző költői magatartásokat ismertetni a kilencvenes évek fiatal költői csoportjai között. Így a jelzett társadalmi nem-vállaláson túl megkülönbözteti a szövegköltészetet, a látvány verset, a széttartó vers-formát, valamint a nietzscheizmust(?), másfelől a legújabb Újhold-költészetet. Vagyis az általa elkeresztelt személytelen személyességet, melyet én személyességgel áthatott tárgyiasságnak szoktam nevezni, T. S. Eliot szerint objektív korrelatívnak, lírai tárgyi megfelelőnek. (Lásd Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Mesterházi Mónika stb. költészetét.) Velük szemben Lackfi János már-már nagyszabású, mindenképpen jelentékeny költői irányulását Prágai parabolisztikusnak képzeli, valami olyannak, ami a hétköznapok történésein túl másra utal, de vajon mennyire utal másra, mennyire tekinti idegennek a Paul Ricoeur-i parabolisztikát, mely határtapasztalatokról, határfunkciókról beszél a történetet hordozó objektív líra funkcióitól? És a puszta nyelvi alakzat bármennyire különbözik is például a szintén nagyformátumú Kovács András Ferenc költészetétől, amely látszatra virtuóz álorca, más, egymástól különböző költő-stílusok pasztis-sorozatával, nem éppúgy benne rejlik munkásságában az a tárgyias személyesség, amelyről személytelen személyességként írt Prágai az Újhold-költőkkel kapcsolatban?

De elég. Végül is az én koromban nemigen képes az ember arra a szükséges teljesebb megismerésre és a megismerés nyomán a részletes distinkciókra, amelyre a fiatal költőknek és tudós kritikusaiknak szükségük lehet.

Nem másról, csupán arról szerettem volna vallani, hogy a magyar költészet jelene, ha a tudós felismeri is benne az elvont, a tudományos jellegzetességeket, mégis a könyvtárként értelmezett szöveg, ahogy Jan Assmant idézve Prágai Tamás mondja, a vers, a tényleges és eleven vers, nem áll kívül a kultúrán, hanem leglényegesebb identitáshordozó eszköze. S azt is megvilágítja: „az etnikai identitás kialakítása és tartósítása a szervezett kulturális emlékezetre tartozik”. Lehetőséget teremt az írás és irodalom, ha tetszik szövegként, ám egyszersmint társadalmi jelenségként való értékelésére. Paraszti egyszerűséggel én úgy mondom: a szöveg, ha él, ha van olvasója, akkor benne van az író egyedi lélegzete, bizony ahogy mondják, leglelke, karaktere. A szokott német és francia újkeletű irodalomtudományra nézve, az absztrakt szöveg-koncepciót némileg igazítva, hadd idézzem egy talán nem kevéssé jelentékeny német költő szavát, Gottfried Bennét. Benn így ír: „Minden vers hátterében mindig újra és újra elhanyagolatlanul ott áll a szerző, az ő lénye, léte, belső állapota, s végtére a tárgyak is csak azért jelennek meg a versben, mert megelőzőleg az ő tárgyai voltak… Alapjában véve tehát azt tartom, hogy a lírának nincs is más tárgya mint maga a lírikus…” S gondolatmenetét ilyen költőileg merész következtetéssel egészíti ki: „Az egész emberiség abból él, hogy itt-ott valaki találkozik önmagával, de ki találkozik önmagával? Csak kevesen találkoznak, és akkor is önmagukban.”

Végezetül csak annyit: a huszadik század nagy magyar lírikusai között számosan jelen vannak, kiknek nem vitás önmagukban való találkozásuk. Tartós jó érzés, hogy vannak. S örülnénk, ha a kilencvenes évek fiatal költői közül – Prágai Tamás elemzése nyomán vagy mellette – létrejönne a nyelvünket emelő, értékteremtő önmagukban való találkozásuk. Hiszem, remélem, hogy lesz közöttük sikeres, maradandó.

István és Szilveszter

A nemrég elhunyt nagyszerű esszéista, Cs. Szabó László Római muzsika című könyvében közzétesz, többek között, egy nagyszerű tanulmányt II. Szilveszter pápáról, aki István királynak a koronát küldte.

Cs. Szabó, aki azt hirdette, hogy „a műveltségből az sem árt, ha sok”, hiteles író. Mi derül ki lebilincselően megírt, de tényeken, történelmi kutatáson alapuló Szilveszter-tanulmányából? Az, hogy a pápa, világi nevén Gerbert püspök, majd ravennai érsek, a német-római császár embere volt, a császári család, majd III. Ottó kreatúrája.

Szent István királyunkra nézve mit jelent ez? S mit arra az elterjedt történelmi felfogásra, amely előszeretettel emeli ki, hogy István a császárral szemben a pápához fordult koronáért, hogy a hatalmas szomszéd ellenében, ellenlábasával, a pápával szövetkezett? Azt jelenti Cs. Szabó szerint, hogy történelemszemléletünket a száz évvel István után keletkezett és az invesztitúra-harctól befolyásolt Hartvik Nagy legendája alakította ki – egyes tudósok kétségei ellenére is. Holott az egyetlen korabeli tanú, Thirtmar merseburgi püspök (kissé ugyan homályos) szövegét így lehet magyarra fordítani: „István a császár kegyelméből és biztatására a pápától szerzett áldást és koronát”.

Ez a kérdéses, vagy talán ma már kevéssé kérdéses tény az István halála után történtekre, azok megítélésére nézve csöppet sem közömbös. Nem közömbös az országalapító nagy király bölcsességére nézve sem. István egyértelműen a Nyugathoz kívánta az országot csatolni, az akkori legfejlettebb világhoz, Közép-Európa saját jellegzetes arculatát segítve kirajzolni. Tűzzel és vassal egyesek szerint. De nem vágyálmokat űzve, hanem a nyugati hatalmi-kulturális rendszer teljes tudomásulvételével. Hol volt még az ő korában a pápaság és a császárság nagy ellentéte, az invesztitúra-harc? Cs. Szabó nem mond többet, mint hogy a királyt a helyes valóság-felismerés vezette azon az úton, amely ezer éven át, és ezer év után is, a magyarság számára az egyetlen járható út.

Metternich herceg, a múlt század elején, a maga habsburgiánus gőgjében azt mondta: „Pozsonynál kezdődik Ázsia”. István azt hagyta ránk örökségül: Nem! Semmiképpen.

Néhány megjegyzés tíz versről

Legelső megjegyzés. Nem biztos, hogy a legszebbek, hanem a legsúlyosabbak, legfontosabbak.

Második megjegyzés: nem az egész századra nézve válogattam. Azt képzelem, hogy az ember legfontosabb versei fiatalkora idején rögzülnek. Akkor vésődnek bele, és megmaradnak emlékezetünkben egy életen át. Így azokat a vers-alapélményeimet válogattam egybe, amelyeket úgy 17. és legfeljebb 30. életévem között olvastam először. Ha az évszámokat nézzük, 1935 és mondjuk 1948–1950 között.

A 10 „legszebb” vers számomra a költők időrendjében tehát:

1. Ady Endre: Az Illés szekerén. Sok minden más később szeretett Ady verset ezért nem választottam. Csak egyet mondok a számtalan közül: A ló kérdez.

2. Babits Mihály: Mint különös hírmondó… Ez a vers is halálról szól, mint az Ősz és tavasz között. De az érettségire tanulva, 1936-ban, a tanulás terhének könnyítésére, Babits a Versenyt az esztendőkkel c. kötetét olvastam. Ez volt szórakozásom, a versolvasás. Továbbá, ma már alappélda arra, hogy az ifjúságban milyen mélyen benne gyökeredzik a halál kérdése. A később keletkezett Ősz és tavasz között-et („Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”) is olvashattam volna.

3. Kosztolányi Dezső: Ének a Semmiről. Ezt a verset még Kosztolányi életében, gimnazista koromban olvastam. Ha jól emlékszem, a villamoson ülve a Pesti Naplóban találtam meg a verset, a Szerelmesek című vers mellett. Meg is tanultam még a villamosutazás közben az Ének a semmiről-t, melyet akkor Kosztolányi – úgy emlékszem –, nem ezzel a címmel jelentetett meg.

4. Kassák Lajos: A ló meghal, a madarak kirepülnek. Megtanulhatatlanul hosszú vers. De a magyar irodalomban (és részben a világirodalomban is) vadonatúj hang. Nem csak trükk. Részletét ma is betéve tudom:

5. Illyés Gyula: Nem menekülhetsz. A Márciusi Front makói gyűlésén hallottam tőle, ha jól emlékszem, 1937 őszén. Tudom, hogy az Egy mondat a zsarnokságról vagy a Nem volt elég talán ismertebb, de nekem akkor, személyesen elmondva, a legszuggesztívebb verse volt.

6. József Attila: A Dunánál. József Attila Nagyon fáj című kötetét a Cserépfalvi Könyvesboltban (a Váci utcában) még a költő életében vettem meg. Tehetném így inkább a Nagyon fáj című verset az első tíz vers közül egynek.

7. Radnóti Miklós: Nem tudhatom… Kifejezetten ezt a patriótának tekinthető verset választottam, s nem a fantasztikusan formaművész (cezurált jambusok) Erőltetett menet-et, amely a teljes tragédiáját eleveníti meg. Nem is értem, hogy a testi szenvedések közben, hogy tudhatott verset írni. De Radnóti tartása döbbenetes volt. 1944. április 20-án voltam nála (itt van kezemben Válogatott verseinek a dedikálása: „Lengyel Balázséknak szeretettel”, vagyis Nemes Nagy Ágnesnek is), s valami menekülésre használható iratot kínáltam neki. Elutasította. Nézd, mondta, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Mi lesz ebből az országból?

8. Weöres Sándor: Öregek. 1935-ben gimnazistaként személyesen találkoztam Weöres Sanyival. Alig látszott idősebbnek nálam. Volt egy ifjú irodalmi társaságunk, a Hajnal. Ott hozta hozzánk Weörest atyailag Fodor József. Weöres nem sokkal ezután, a Hideg van című kötetét Csöngéről küldte meg ikertestvéremnek, Lengyel Piroskának dedikálva. (Megvan a kötet.)

9. Pilinszky János: Francia fogoly. Az Apokrif, szerintem Pilinszky legnagyobb verse, valamivel későbbi (1950 vagy 1951). Miközben az Apokrifot írta, nálunk, Nemes Nagy Ágnesnél, úgy kétnaponként megjelent, alakította, formálta a verset és fel-felolvasta a készülő részeket. De az már az Újhold megszüntetése után volt. Ezért nem az Apokrifot jelölöm.

10. Nemes Nagy Ágnes: Fák. A lombtalan téli fák, a téli létezés, a mégis megmaradás, ha meggondoljuk: az elnyomottság, a tiltakozás jelképei. Ezért nem a talán legszuggesztívebb Patak című versét választottam, bár a választott időhatárokon belül talán azt is lehetett volna.

Végül a tíz vers után egy Mottó című vers arról, hogy a költő léte milyen az időben, a pillanaton túl. Székely Magda írta, négy sor az egész:

Olvasó nemzet? Ugyan!

A Magyar Írók Egyesülete megtisztelt azzal a felkéréssel, hogy a mai (és a tegnapi) magyar irodalmi élet meglehetősen összetett kérdéseire próbáljak válaszolni. Nehéz kérdés, bár olykor kivételesen értékes, olykor különös válaszok születtek és születnek róla. Megpróbálom tehát a magam szerény képessége szerint körvonalazni, hogy egy tűrhető, folyamatos irodalmi életmódot miként tartok tegnap is, ma is lehetségesnek.

Mindenekelőtt beszélnem kell a magyar irodalmi élet és a politika viszonyáról, mely, szemben a nyugat művészi szokásaival, az általános emberi állapotokat, az egyetemes lélektani létkérdéseket kevésbé teszi fel, csak elvétve dominálja, nemcsak a mai, hanem a tegnapi és tegnapelőtti történések miatt. A „ne bántsd a magyart” múltunk és jelenünk alapkérdése lett. Igen, de ez a nemzeti alapkérdés múltunkban is olykor, de a jelenünkben biztosan, a nemzeten belüli, magyart a magyarral szembeállító ügy.

Nem foglalkozom tehát – teljességgel fölöslegesnek tartom – azzal a tanulmányszerű írással, amely heves indulattal, de a múltakat korántsem ismerve foglalkozik a kérdéssel. (Fábián László: Értékrend és demokrácia) Megpróbálok – bármennyire is kevésbé tetsző egyeseknek – a dolog közepébe vágni. Tudva, jól tudva, hogy nem az ilyen-olyan világnézet, hanem a világnézet mellett a művészi minőség a döntő. Lásd, még Lukács Györgytől is a Balzac, Stendhal, Zola című könyvét, Balzac szemléletéről. Végül is írók vagyunk, remélem, nem gyakorló, a hatalomért ellenfelekkel vagdalkozó vagy kompromisszumokat kötő politikusok.

A század (a XX.) első fele látszólag eleve más, mint a második. A politikus emberek egy része ma azt hangoztatja: a baloldaliság nemzeti szempontból gyanús. Pontosan idézve: „Kétségbe vonható a baloldali ellenzék haza iránti elkötelezettsége.” Furcsa megjegyzés ez, mert a századot csaknem végigélve, és szüleim beszéde alapján még a XIX. századról is némileg élményszerűen tudva, éppen az ellenkezőjét gondolom: a jobboldaliság az, ami számomra – hangsúlyozom, nem a jelenben, hanem a múltat tekintve –, a magyarság számára kétségbe vonható, gyanús. Gyanús, mégpedig idegen érdekek miatt, amelyek hosszú időn át, törökök, Habsburgok, fehér terror, a „Munkát kenyeret” megmozdulás csendőri leverése (1931), a Gömbös-féle fasizálódás, német megszállás, a Bárdossy alatti hadüzenet, Szálasi-uralom, a szóhasználat szerint „baloldalnak tekintett”; de épp úgy idegen a szovjet elnyomás, rákosizmus, kádárizmus, ezek tették a magyarságot szegénnyé és elnyomottá. Egykor a baloldaliságáért küzdött nemhogy a magyar szellem java, hanem pontosabban szólva, fényes csillagai: Ady, Móricz, Babits, Bartók, Kodály. Olyan országunkból kiűzött tehetségek, mint Márai, Cs. Szabó, olyan elnyomottak, mint Kodolányi, Hamvas Béla stb., nem beszélve azokról, akiket a szélsőjobboldal, a németbarátok, a magyar csendőrök megöltek: Radnóti, Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György, Gelléri Andor Endre, Pap Károly, és ezt a névsort még bőven folytathatnám.

Ebben, igen, az úgynevezett baloldaliságban, bár elég volna ezt szabadságnak, liberalizmusnak nevezni, egy-egy ritka kivételtől eltekintve irodalmunk egységes. József Attilától, a puszták népe létét feltáró Illyés Gyuláig, vagy az Ábel sorsáért küzdő Tamási Áronig. Kivétel, mondom, alig akad. Egyedül talán Erdélyi József, például a Solymosi Eszter vére című determináló verse miatt, de már Dövényi Nagy Lajost említenem sem érdemes, kiesett az irodalomból.

Meg kell viszont említenem, mégpedig erős nyomatékkal, hogy a baloldaliságon a mai fiatalok és a politikusok mást értenek, mint a felsorolt nagy írók, kiemelkedő szellemek a maguk idejében. Az úgynevezett „balliberalizmus” a fiatal nemzedék számára lehet, hogy túlnyomóan, az idősebbek számára ugyan inkább álságosan, a szovjet elnyomás következményét és a proletárdiktatúra egykori félelmetes voltát jelenti. Mindenképpen valami rossz következtében bármi szocialista elmélet elutasítását. Még ha korunk, igényeink szocialisztikusak is – ha becsületesen gondolkozunk.

Nézzük tehát, hogyan állunk az 1919-es proletárdiktatúrával, majd a rákosizmussal? A szabadság, mégpedig az Eötvös József-i szabadelvűség (liberalizmus) szempontjából mindkettő diktatúra volt. Hitler vagy Sztálin a szabadságot letipró tömeggyilkos. S épp úgy véres az 1919-es proletárdiktatúra, mint a talán még véresebb fehérterror (Siófok, Orgovány).

A jobboldaliság a század első felében egyértelműen a félfeudális társadalmi rendszer fenntartását jelentette, az öröklött jogok és vagyonok csaknem teljes érintetlenségét (gróf Pallavicininek „csak” harmincezer holdja volt, herceg Esterházynak vagy több százezer), szemben velük jelentette a három millió koldus létét (lásd a falukutatók könyveit), az emberi egyenlőség helyett az állampolgároknak hatalmi erőszakkal való megalázását, a Teleki Pál kezdeményezte zsidótörvényeket 1939-től kezdve. Utóbbi ellen például Móricz, Babits (lásd, Tömeg és nemzet), Bartók, Kodály is tiltakozott. A birtokviszonyokat ismerve 1989-ben nem hiába mondta Esterházy Péter: „Földet vissza nem veszünk”.

S hogy milyen volt a proletárdiktatúra, amelyet a szocialista Kassák Lajos véletlenül a párttal egy lakásban hallhatott végig, érzékelteti azt az Egy ember élete; vagy az, amit apám mondott, amikor egy prominens személyiség, talán népbiztos megkérdezte, hogy a dolgok felől mit gondol, ebből mi lesz, Madách-idézettel felelt neki: „Nem látom tisztán, éhség vagy kötél” – meg azt idézte: „Hamis pénzt adtak, itt kell lenniök”.

A rákosizmusra és a kádárizmusra nézve tudni kell, hogy a „hároméves irodalom” idején (Nemes Nagy Ágnes kifejezése), 1945-től 1948-ig az írók egy kisebb része a németektől való megszabadulás örömében, többnyire szociális és ideológiai okokból, majd Auschwitz miatt, másik része karriervágyból, gyanús ügyeskedés kedvéért lett vonalas kommunista. Ők éltek nagyrészt a kirakatban. Ám az írók színvonalas része a fordulat éve után felébredt (még a népből a kommunisták által kiemelt fiatalok csoportja is), Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István például (utóbbi 1957-ig, sőt azután is fordításokból, gyerekversek vagy ifjúsági történeti írásokból élt, vagy ismert, klasszikus művek átalakított rádiós változatából szerzett némi kenyérre valót; lásd Mándy Iván: Előadók és társszerzők, az 50-es években írt, de csak a hetvenes években kiadott könyvét).

Nem részletezem az elnyomottságot, közismert. Weörestől Jékelyn, Rónayn, Kálnokyn, Pilinszkyn, Csorba Győzőn és Rába Györgyön át, Ottliktól, Szentkuthytól Takáts Gyulán át Mészöly Miklósig, hogy csak az idősebb korosztályt, azt is csak vázlatosan említsem.

A támogatott, tűrt, tiltott aczéli elv úgy alakult ki fokról-fokra 1957-től kezdve, hogy sznobizmusból (meg álságos politikai megfontolásból) 1957-ben, az akasztások idején, Németh László, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos kapott Kossuth-díjat, meg később Németh sajnos megírta az Utazást is. Java íróink kisebb példányszámban ugyan, de megjelentek. Igaz, korántsem teljességgel, Márai, Cs. Szabó, Határ Győző „disszidálni” volt kénytelen (többek mellett), Kodolányit, Sinkát, Wass Albertet, Hamvas Bélát elhallgattatták. Bibó, Déry, Zelk, Varga Domokos, Fekete Gyula és így tovább börtönbe kerültek, Pomogáts internáló táborba. Az irodalmi lét foghíjait, a még publikálók kénytelen el-elhallgatását, a hiánytémákat később leginkább Domokos Mátyás mondta el 1986-ban az Újhold-Évkönyvben (Leltárhiány).

Mindezek mellett, a kényszerítő lehetőségek között, a hetvenes-nyolcvanas években mégis kialakult egy olyan színvonalas irodalmi élet, amely ha nem is politikai nyíltsággal, de szellemében szemben állt a kádárista politikával, beleértve még a határokon túli magyar írókat is. Például Gion Nándort, Szilágyi Istvánt, Lászlóffy Aladárt, Ferdinándy Györgyöt, Grendel Lajost, Domahidy Andrást és Miklóst, ha közben kénytelen volt is a hatalommal kapcsolatban vagy legalábbis érintettségben lenni. Benne voltak ebben a kiábrándult kommunisták is, de legfőképpen azok az idősek és egyre nagyobb számban jelentkező fiatalabbak, akik hittek abban, hogy nem az ideológia vagy a pillanatnyi érvényesülés számít, hanem az írói minőség, a színvonal, még ha természetesen többirányúan jelentkezik is. Csak jelezni vagyok képes az irányulásokat vagy a jellegzetes egyéniségeket. Szabó Magdától, Vas Istvántól, Pilinszky Jánostól Bertók Lászlón át Csoóri Sándorig, Tornai Józseftől Cseres Tiborig, Nádastól, persze Esterházytól, Konrád Györgytől, Kertész Imrétől, Krasznahorkai Lászlótól, Sándor Ivántól, Jókai Annától, Mohás Líviától Albert Gáborig, Parti Nagy Lajosig, Kukorellyig. És így tovább a középkorúak hosszú, de lényegében differenciált szellemi egységét bőven sorolhatnám. Például az Újhold-Évkönyvekből is.

Igen, de nem sorolhatom fel ma már. Éppen annak a sosem remélt, számomra csodának számító ténytől, hogy megszűnt a szovjet elnyomás. Nem tudom, hány évszázad után, mi magyarok felszabadultunk. Pontosabban: más erőhatások következtében szabadabbá lettünk. Tíz évnyi nagyobb lélegzetvétel után folyamatosabb irodalmi életet élhetünk, élhetnénk, de a napi viszonylatokban mégsem élünk. Széttöredezett lett, sőt egymással ellenséges lett irodalmi világunk. Más politikai tendenciáktól sokféleképpen, de szenvedélyesen befolyásolt. Nem csak múlt nélküli jelenben élő – ahogy azt néhány évvel ezelőtt megírtam –, hanem a múltnélküliség mellett kisebb-nagyobb csoportokban egymással ölremenő, vagy éppen – ez a nagyobb baj – egymást elhallgatással nem létezőnek tekintő.

Ám mégsem annyira negatív irodalmi életünk, jelenünk a művek terén, mint ahogy azt a fentiekben vázoltam. Először is: az irodalmi élet időigényes folyamat, ha olykor áradás jellegű is, időbe telik, míg természetes folyamágya kialakul. Míg szilárdít stabil értékeket, ugyanakkor nagydobra vert műveket eltüntet. De nézzük mégis közelebbről a jelent. Ha koromnál fogva egyáltalán képes vagyok a jelent felfogni. Ezért csak kapásból. Olyat, amit felkapott a hír, és olyat, amit észre sem vett. Hajlamom szerint elsősorban a költők érdekelnek. Olyan kiválók vannak számosan, hogy csak a fiatalokra kerítek sort. Ugyan Jankovich Ferenc egyszer azt mondta, ötven évesig az olvasó szerint minden költő fiatal. Hát most nem ezekről a „fiatalokról” lesz szó.

Örömmel olvasom, pontosságával, részletező megfigyeléseivel nagyszabásúnak tartom Lackfi János verseit, Térey János szenvedélyes lírai áradását, Szabó T. Anna egyszerre intellektuális és érzékletes mélységét, Dobai Lili szűkszavú, döbbenetes hitelességét, Tóth Krisztinát, Karafiáth Orsolyát, vagy a szegény elhalálozott Simon Balázs költészetét. A szinte már felettük járó, úgynevezett karakternélküliségével mindent megcsinálni tudó, imitálókészségével bűvöletben tartó Kovács András Ferencet pedig biztos befutónak tartom.

A prózával – már szemem miatt is – elég bajban vagyok. Jogtalan beszélnem róla – kivált nem a fiatalabbak munkáiról. Gergely Ágnes tavaly megjelent regényét (Őrizetlenek) – több kiváló regénye mellett – remeklésnek tartom. A mostani napokban Györe Balázs Boldogkönyv című regényét intim hangjával, szűkszavú stílusa mégis áradó gazdagságával elbűvölőnek érzem. Ugyanígy vagyok Varga Domokos anyjáról írt, képzelt emlékezésével. Az egy kissé feudális, de érzelemgazdag asszony karakterének, életvitelének megkapó felidézésével (Édesanyám sok szép szava).

(Csak zárójelben: a Magyar Szemle 2001. áprilisi számában találtam Szabó Magdától egy kivételes tanulmányt Mohás Lívia Jusztinianusz és Theodora című regényeiről. Azt fejtegeti a tanulmány, hogy bizonyos Péterek mellett, van folyamatos új regény-képzetünk – esetleg Szentkuthyval ízesített –, de épp úgy időállapotoktól független, csak a sorsok, sorsfolyamok párhuzamával dolgozó. Játszódjék az az egykori Bizáncban, de ugyanakkor a jelenben, vagy a félmúltban. Mindenképpen a régi regénnyel szemben, nem az időben, hanem a sors-változásokban testet öltő. És hogy ez a mai modernitás benne van, szemetszúróan, sokrétűen, egész jelenlegi irodalmunkban. Benne van például – hogy mást ne mondjak – Szabó Magda talán nem eléggé méltatott – hadd mondjam ki – A pillanat című remeklésében is.)

De ha már az imént Varga Domokosnál tartottunk, hadd említsem elemző könyvét, mely a magyar irodalom egészét, speciális múltját gazdagon eleveníti meg, némileg ugyan egészséges konzervativitással (Íróiskola – Tollforgatás mesterfokon). S ha első szinten az elemzés került szóba, hadd beszéljünk arról – méghozzá a legsúlyosabb nyomatékkal –, hogy a líra mellett a magyar esszé a legmagasabb műfajunk. Hogy Péterfytől kezdve, Babitson alapozva, s további remeklések sokaságával a holtak között, a ma élőkkel egyetemben eleven, felettébb gazdag az esszévilágunk. Csak sebtében szedem össze a névsort: Somlyó György, Domokos Mátyás, Poszler György, Lator László, Pomogáts Béla, Kántor Lajos, Bori Imre, Bányai János, Tüskés Tibor, Horgas Béla, Balassa Péter, Földényi F. László, Görömbei András, Márkus Béla, Radnóti Sándor, Aczél Géza, Keresztury Tibor – bocsássanak meg, nem győzöm írni a neveket, de nem ok nélkül teszem. Tehát továbbá: Szilágyi Ákos, Rónay László, Nagy András, Olasz Sándor, Monostori Imre, Szitányi György, Lőrinczy Huba, Vasy Géza, Fráter Zoltán, Csűrös Miklós, Vörös István. És még tizenöt idősebb vagy fiatalabb kritikus-esszéírót sorolhatnék fel. Például a fiatalok közül a békéscsabai Elek Tibor két jellemző könyvét, vagy Nagy Gábornak a sajnos korán meghalt Baka István kimagasló költészetéről írt könyvét („…legyek versedben asszonánc”). S hiába túl népes ez a névsor, akkor még meg sem említettem az irodalomtudomány ismert művelőit, akiknek Bodnár György, Kenyeres Zoltán, Németh G. Béla, Kovács Sándor Iván, Szörényi László, Dávidházi Péter, Tarján Tamás, Kabdebó Lóránt kivételétől eltekintve, egyenesen nyelvtörő, kacifántos, olykor egyértelműen magyartalan a beszédmódjuk, de akiknek minden tudományoskodás mellett vannak hiteles, meggondolkoztató mondanivalóik.

Így tehát, ha jobban számba vesszük, végül semmiképpen sem olyan az irodalmi életünk, mint annak látszólag akadozó folyamatát tekintve, a folyamatot túlbecsülve (és túlpolitizálva) gondoljuk. A legigazibb baj végül nem az egymással hevesen vitatkozó vagy egymást kirekesztő folyóiratokkal van. A könyvkritikát csak ritkásan publikáló, az irodalmat a múlthoz képest mellékesnek tekintő napilapokkal van baj, és a tévével, amely szinte teljességgel népszórakoztatásra rendezkedett be. Legalábbis a főidőben. Mintha mondaná is: Olvasó nemzet? Ugyan!

Faültetés

Móricz Zsigmond átvette, megújította a Kelet Népe folyóiratot (1939. dec. 15.). A Kelet Népét előzőleg Szabó Pál hagyta ott, teljes kátyúban, úgyhogy Darvas József a kénytelen szerkesztésben még az igen mellékes és hozzá nem értő segítségemet is igénybe vette. Igen, de Móricz egyszerre új lapot csinált, reprezentatív lapot, némileg új emberekkel. Az ismert népi írók mellett olyan fiatalokkal is, mint az akkor még az impresszionistákat joggal rajongva szerető Pogány Ö. Gábor, vagy Radocsay Dénes. Meg persze jómagam. Volt közöttünk egy másképpen még fiatalnak látszó, lányosan gyöngéd arc. Döbbenten tudtam meg: Németh László, aki azért csaknem két évtizeddel volt idősebb nálam. Döbbenten azért is, mert ha számomra csodálatos, mindenekelőtt álló, csaknem emberfeletti lény volt Móricz Zsigmond, akit ismertem, sőt ő is ismert engem – Kosztolányit, Babitsot gimnazistaként csak éppen láttam –, Németh László, aki mondom, csaknem közülünk valónak tetszett, szintén hozzájuk hasonló hérosz volt. A Tanú gyűjteménye pár évvel ezelőtt lázba hozott. Nemcsak a Proust-tanulmánnyal, a leninizmus kérdésével, hanem a Bethlen Miklós Önéletírásának értékelésével, hogy más Tanú-írást most ne említsek. S ha már rég tudom, hogy Cs. Szabó László az erdélyiek kiemelésében megtette a magáét, ahogy Gyergyai Albert Proustéval, ma is Némethnek köszönhetem, hogy a század új felfedezései mellett éppúgy kiemelkedő felfedezésnek tarthattam Bethlen Miklós majd Kemény János Önéletírását, mely a magyar „regény” nagy pillanata a tizenhetedik század végén, a tizennyolcadik elején.

De Németh László írásai, a Tanú, A minőség forradalma, a Gyász, majd később az Iszony, a közelében látott Galilei izzó élményt adtak. Felkavaró remeklések, még akkor is, mikor az esszéremeklések közül egyesek számomra hevesen elutasítóak voltak. Mondjuk Németh László deklaratív kiválása a Nyugatból, s ezért az 1932-es meggyőző Babits-írás, majd a Kisebbségben miatt a Pajzzsal és dárdával. Ma sem mondok mást róla, mint amit Babits mondott.

De a nagy művek sora, Németh formátuma valamiképpen minden ellentétek mellett vitán felüli. Gottfried Benn azt mondja: „A költők egyéni, tragikus tapasztalata, hogy még a legnagyobb lírikusok se hagytak hátra hat-nyolc tökéletes versnél többet. A többi érdekes lehet, adalék a szerző életrajzához és fejlődéstörténetéhez.” Igen, de ha egy esszéistának, regény és drámaírónak hat-nyolc maradandó műve van, akkor minden túlhangsúlyozott vagy esetleg lefitymált kicsinyessége érdektelen.

Hogy üldözött volt, és egyben üldöző is, magát túldimenzionáló, olykor gyermekesen hiú. Istenem. A Magyar Írók Szövetsége nevében 1956 végén – már a szovjet megszállás idején, amikor szovjet páncélos állt a szövetség kapuja előtt – Mészöly Miklós megfontolt, részletező tiltakozást írt közösségünk nevében. Németh László javított a szöveg első mondatán. Igen, de Németh háromszor-négyszer is elismételte nekünk a javítását. Mészöly egy szóval sem mondta, hogy ő írta az egészet. Együtt laktunk, egy házban. Elképesztő volt Németh szellemi mozgásának a zsenialitása s egyben értetlensége. Ez nemzedéki ügy. Vagy az is. Mészölyné Polcz Alaine és Nemes Nagy Ágnes egy délelőtt verseket olvastak fel egymásnak. Mit olvasnak? – kérdezte ajtót nyitva rájuk Németh. Rilke verseit. Rilkét? Hogyan? Hiszen ez teljességgel érthetetlen költő. Csak bámultak rá némán. És tovább a nemzedéki vagy szemléleti különbségek, hiszen a negyvenes évek közepe előtt a Magyar Élet folyóirat, ahova Németh László rendszeresen írt, olykor elég szélsőséges volt. Nem szívesen olvastuk, ha olykor egyáltalában elolvastuk.

Ezzel a negatívummal mindjárt két alapvetően fontos dologra szeretnék rátérni. Az egyiket az Újhold Jelenkor-számában, 1984-ben már megírtam, bocsánat, hogy megismétlem. Az első: az igazán nagyok, minden végletes eltérésük, indulatos vitájuk ellenére, közelebb vannak egymáshoz, mint a különböző ilyen-olyan világszemléletű, kevésbé tehetséges társaikhoz. Közelebb – minden ellenkezésük mellett – Babits és Móricz, Németh és mondjuk Szerb Antal vagy Márai. A nemes, teremtő és gyakran szenvedő nagyság ellentéteken túl is egységet teremt. Ki volt Móricznak Németh László mellett a Kelet Népében egyik legtöbbet publikált munkatársa? Kassák Lajos.

A másik képzet: a nagy író más módon éli a halált. Nem hal meg, ha száz éves lett, ha ötszáz, ha kétezer. Igaz, Horatius azt mondja: Ne quaesieris scire ne fas, quem mihi, quem tibi, finem dederint, vagyis hogy ne kérdezzük soha, mikor halunk meg. De azt is mondja: Nec omnis moriar, jobb részem megmarad. Örök, eleven igazság, még ha holt nyelven, latinul írták is, több mint kétezer évvel ezelőtt.

Németh Lászlónak nem kell igazából jelképes fát ültetnünk. Benne él nemcsak az agyunkban, szívünkben is, mégha különböző érzelmekkel telítetten is. Nemcsak élő magyar nyelvünkben, hanem nyelvünkön túl. A változó eleven világban, nem vallási hasonlattal szólva: több szempontból is tüzes nyelvként.