Új nemzedék?Sástó különleges üdülőhelye a Mátrának. Ott van két emelkedő, Mátrafüred és Mátraháza között, egy elfekvő hajlatban, tóval, náddal, vadkacsákkal és horgászokkal, sőt még magasra kitekintő kilátóval is. Vízi és erdei élettel telten egyszerre. De igazából nem ez különös benne, hanem az, hogy az erdőt járókkal szemben ez rikítóan más világ: vurstlival, óriáskerékkel, céllövöldével, egymással konkuráló hangos gépzenékkel. Polgári, családi világ, sok vidámságra, mozgalmasságra vágyó gyerekekkel. Mert jó, bizony jó a tó és az erdő fölött magasan forogni a fellendülő keréken, jó a mikrofonok vagy a Kalypso Rádió harsogó zenéje. Nekik jó. Nekünk pedig jó a forróságban ülni hideg sör mellett. Nézni egyfelől a vadkacsák csapatát a tóban, ahogy összesereglenek, mert valaki mindig eteti őket, másfelől ülni az árnyékban és báván bámulni. Hiszen ez a nyaralás. A többnyire pálinkával megkeresztelt sör mellett zene szól, az a bizonyos, vendéghívó mai zene, minek lényege, hogy hírt adva, becsalogatva szóljon. Jelezze, hogy minden megvan, ami kell: árnyékadó ponyva és kiszolgálás. Még ha olykor túl hangos is a zene, és egybekeveredtek a szomszédos bodegák zenéjével. Az ember, mondom, kényelmesen elüldögél, s akkor a szeme vízszintesében egy sötét villanás, meg újból egy másik. Két fecskepár vág a szemünk elé időről időre, be a tetőponyva alá, s kapaszkodik meg egy-egy fészek peremén. S nicsak, egyszerre megelevenednek a fészekben az alig látszó növendék fecskék, kis pontfejecskék, s torokig nyílnak a kis csőrök, folyik a már tollas fiókák etetése. Az egyik fészek a magasban, a ponyva alatt, a lámpa tetején van (a hűvös időben valamikor talán még melegítette is a lámpa a fecskecsaládot), a másik fészek a hangszóró mellé van ragasztva, magasan az üzlet vagy bisztró nyitott részén. Fény és zene. Így növekszik fel egy fecskenemzedék. Hát persze. A fecske emberközeli, emberhez húzódó lény. Betelepszik az ereszek alá, a pajtákba, az istállókba. Velünk él, alkalmazkodva. Nem erdőlakó. De azért felnőni a vurstli kellős közepén? Vajon aprócska, buksi fejükben hogyan rögződik az éjszakában hosszan világító fény, az egész napon át bömbölő zene? Az öreg fecskék persze ide-oda villannak, magasra szállnak vagy oldalt alacsonyan repülnek, teszik vadászó dolgukat. A surrogó levegőben élik változatosságukat. Megtapasztalják a csendet is, az erdei csendet. Szél suhogását, pinty pityegését, harkály kopácsolását, mókus surranását, száraz levél zizzenését. A természet neszeit. De a kicsinyek fülét szünös-szüntelen betömi a hangos gépzene. Mit tud majd ez az új fecskenemzedék a csendről? Ez volna a jövendőben az emberhez való új alkalmazkodás, az akklimatizálódás. Ha az új embernemzedéknek zajos a zeneszeretete, nyitott rádióval, magnóval, maximális hangerővel, mire volna jó nekik a csend? Az élesebb, nyersebb szó? Igaz is, a növekvő, csivogó fecskefejeknek, ugyan mire jó? De más miatt ugyan, azért tanulunk mi is. Öregek. Tanulunk, mondjuk az élesebb, erősebb hangra. Méghozzá legnagyobb klasszikusoktól is. Esterházy Péter háza mellett – miért ne hozhatnám őt is szóba –, a szomszédos Emőd utca sarkán a harmadik kerületben ott van a Csalma utca. No, mi a csalma? Arany Jánostól a csalmatokat ismerem. Az öreg magyar nyelvi szótár szerint csalma: török süveg, turbán. Tehát nem csalmatok. Az beléndek: megbolondító méreg. Arany is így használja. No, de hogy használja? Ő sem olyan szemérmes hang nélküli, ahogy kívánnánk a szót a mai ifjúságtól. Igaz, ő más – a szemérem terén azért bőven találna még nálunk kívánnivalót. Ő igazából a hamis, bájolkodó, vacak verszenére, az ostoba rímre és ritmusra haragszik. De mint a maiak, megmondja a magáét. Nézzük csak a Báró Kemény Zsigmondhoz című vers végét:
S vajon a Szózat „nemzetgyalázó” átírásáért nem fogja Aranyt ügyész elé cibálni a mai vagy a tegnapi hivatal?
1995 |