Magyar Múzsa

A televízió műsorában újra sugárzásra került a Vers mindenkinek sorozat. Kiemelt műsoridőben, és ami lényegesebb, egyre fontosabb szerepben. Miért ez a szerep? Az eleven vers, közösen megszólaló, a többnyire ismert klasszikus vagy félklasszikus – tudjuk – időről időre kivételes súlyt, emelt helyzetet kap. Érzelmi fontossága közösségileg felértékelődik, lelki, társadalmi, politikai funkciója megnő. Ez a tény közismert. Pécsi Györgyi a Magyar Napló egyik újabb számában (1996. július–augusztus) a magyar könyvkiadás agóniájáról beszélve ezeket mondta példaként: „A Kádár-rendszerben az irodalom a második nyilvánosságként működött, a sorokban megbújó relatív gondolatszabadság eladhatóbbá lett. A sajtószabadsággal ez a felértékelő mellékhatás – jegyzi meg – sajnos megszűnik”.

Hogy a szabadsághiány miként értékeli fel az irodalmat, különösen a vers terén milyen magas fokon szólaltatja meg a közönséget, szabad legyen erre tapasztalati példát felhozni. Eseteket a vershallgatás múltbeli és már-már mai fontosságáról.

Gondolok elsősorban a második világháború előtti és alatti időre, a háborúellenes rejtett, antináci megszólaltatásra, amikor is – ma már kevesen tudják – a versmondás olyan intenzitással éledt meg, nemcsak a különböző kisebb társaságok előadásaiban, például a Vajda János Társaságban, hanem a Zeneakadémia nagyterme is sorozatosan megtelt vershallgató közönséggel. Volt Bartók és Kodály közreműködésével Magyar Múzsa-est, Ascher Oszkár tüneményes szavalóestjeinek sora, meg később a József Attila-estek előadásai, olyan művészekkel, mint Timár József, Gobbi Hilda és Major Tamás.

De hogy folytassam a szót: a személyi kultusz, a Rákosi-korszak elnyomása alatt, az elhallgatott, elnyomott írók intim együttlétük idején rendszeresen olvastak fel egymásnak verseket vigaszul. Elsősorban nem új, nem saját, hanem klasszikus magyar verseket. Pilinszky János például a maga döbbenetesen szuggesztív előadásában gyakran Vörösmarty Az emberek című versét idézte fel társainak, azt, hogy „Az ember fáj a földnek; oly sok / Harcz- s békeév után / A testvérgyűlölési átok / Virágzik homlokán”, s hogy arra a konklúzióra érhessen végül: „Az emberfaj sárkányfogvetemény. Nincsen remény! nincsen remény!” Azt idézhesse akkor irracionális reményül.

Hiszen akárhogy is vesszük, az irodalom úgynevezett második nyilvánosságában felfokozott érzelmi helyzetet teremt. Ha nem is mindig konkrét szabadsághiányt okoz, de legalább szembefordít az érzelmi üresség, a politikai semmitmondás tényével, a frázisos, a gyöngybokrétás nacionalizmus végletességével. Mindenképpen belső világunk megszólításának hiányától szenved; attól a kívánt útmutatástól, ami nélkül hosszabb távot tekintve nincs eligazodás. Ami nélkül nem működik az az erkölcsi humanizmus, amely például a Nyugat folyóirat köreit jellemezte, s amelyben hol esztétikai, hol társadalmi okokból megéledt egykor a versigény. S megéled természetesen napjainkban is, lásd például – csak nagy általánosságban említve – a Lyukasóra kivételes népszerűségét.

De a múltra még egy pillantást vetve, nemcsak arról van szó, melyet speciálisan és oly régen tapasztaltunk, s amely az értelmiségiekre nagyon is jellemző: versigényük a börtönökben. A Rákosi-korszak és a kádárizmus korában eklatáns példát mondhatok: csak nemrégiben jelent meg egy vaskos versantológia Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor és Tóth Bálint szerkesztésében, s amely a börtönben töltött években készült és döbbenetes verseken túl, párhuzamos, egymással vetélkedő fordításokat is tartalmaz.

De a jelenről beszélve, az újonnan felelevenített Vers mindenkinek hónapjai messzemenően dokumentálják a versigény növekedését, mégpedig az iszonyúan túlbeszélt állandó politizálás és zűrös, nagyon is ellentmondásos pénzügyi állapotok következtében, a médiát telítő, hallást nehezítő szóinfláció miatt. Igaz, meg kell hagyni, hogy a Vers mindenkinek szerkesztői érzékenyen, hatásosan, többnyire kiválóan válogatnak. Archív felvételek révén olyan remekléseket hallhattunk, mint Gáti József előadásában Kis József Tüzek című versét, Aranytól a Vörös Rébéket, az Ascher Oszkár által egykor népszerűsített A szűk Könyök utcán kezdetű Somlyó Zoltán-verset. Valamint Kálmán György nagyszerű tolmácsolásában Tóth Árpád Körúti hajnalon című versét, Ronsard híres Ha majd öreg leszel kezdetű szonettjét, Vas István Mikor a rózsák nyílni kezdtek című kivételes elégiáját, Vörösmarty A merengőhöz című versét, s egy napjainkban sosem idézett, döbbenetesen erős Kölcsey-verset. Nem beszélve Rab Zsuzsa három esti verscsokráról, valamint a Göncz Árpád szerkesztésében hallható gyűjteményről – bár lehet, hogy ez a rádióban hangzott el –, s amely Szemes Mari versmondása után, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Gergely Ágnes valamint Székely Magda kivételes értékű, klasszikus erejű versaxiómáival zárult.

Voltak azért a Vers mindenkinek című sorozatnak, ha elenyészően is, apró túlzásai, ügyetlenségei. Három estén át sugározták például Dsida Jenő verseit. Ne tévedjünk, Dsida nagyszerű költő. Szegény mindössze harmincegy évet élt, s költészete a halál szüntelen tudatában egyszerre szárnyaló, csilingelően édes és mélyen döbbenetesen fájdalmas, már-már morbid. Együtt gyönyörűség és halál. Igen, de a Vers mindenkinek szerkesztői mintha nem ismerték volna a Dsida-hangot, az egyetlen Jámbor beszéd című vers kivételével egészen fiatalkori (csaknem gyerekkori) teljesen érdektelen avantgárd verseket mondattak tőle el. De istenem, más versválogatással, más költőkkel igazán remekeltek.

De hát isten neki, sokféle ízlés lehetséges. A lényeg egyértelmű: a verseket illetően a tv, úgy tetszik, kezd korszaknyitó lenni. Mint mondtam, megszólaltatni tudja a belső világot. Ha nem is mindenkinek, hanem azoknak, akiknek szemük a látásra, a fülük a hallásra nyitott. Akiknek szinte úgy, mint a legnehezebb időkben, a csömörtől a vers második nyilvánossággá lesz. Bár nem csökkenne, hanem erősödne ez a nyilvánosság. Szükségünk volna rá.