A titkok tudója

Hallomásból ugye ismerik – tudott történeti tény –, hogy amikor Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője meghalt (öngyilkos lett), Babits és Móricz ketten szerkesztették a húszas évek végén, a harmincasok elején a Nyugatot. Csuda furcsa szerkesztés volt: Babits gondozta a verset és a kritikát, Móricz a szépprózát, és a két merőben másfajta ízlés miatt egymás szerkesztésébe nem szóltak bele. Vagy legalábbis igyekeztek nem beleszólni. Mégis, amikor 1933 februárjában Móricz kivált a Nyugat szerkesztőségéből, naplójában ezt jegyezte fel: „Mintha egy nehéz lidércálomból ébredtem volna: elmúlt a Nyugat-vész Magyarországon… Ma reggel úgy ébredtem, mint egy szabad ember, akit kieresztettek a börtönből, ahol már elvesztette a tájékozódó képességét a világ dolgai felől.”

Két csodálatos nagy ember, mégis egyetlen nemzedék viszonylatában ekkora különbségek, élek, ellentétek. A mi, úgynevezett újholdas, sokkal szerényebb nemzedéki ügyeinkben mennyi volt a titokzatos feszültség, leplezett vagy nyílt érzelmi robbanás. Jóságos isten! És mennyi nálunk fiatalabb nemzedékek, csoportok vagy klikkek szövedékében. Sem a klasszikus nagyokban, sem bennünk, sem az utána következőkben ki tudná azt számon tartani, feljegyezni?

Mégis számunkra volt, aki tudta. Aki, úgy tartottuk, feljegyezte, mert hat-hét évvel fiatalabb volt nálunk, és lelkiismeretes irodalomtörténészként megőrizve gyűjtötte dokumentumainkat. Vargha Kálmán volt a mi titoknokunk, irodalmi adalékaink gyűjtője. Neki küldtük meg „titkainkat”, hogy a maga tárgyilagosságával, precíz részletességével őrizze – a fölös reménnyel, hogy megmaradjon.

Ő jegyezte fel például Mándy Iván és Végh György egy életre szóló haragjának titkát. (Vargha Kálmán mindkettőt szerette, és mély együttérzéssel, sőt tudatos lírai alapossággal írt róluk.) Holott a harag bennük feloldhatatlan lett. Mándy megírta remek regényét, a Fabulya feleségeit. Végh azt képzelte, milyen jópofa könyv készült róla, és az írás, a szöveg ismerete nélkül a saját képével végigillusztráltatta a regényt. S mivel jószemű illusztrátora volt, a legkülönbözőbb jelenetekben ott ékeskedett Végh-Fabulya eleven, üde portréja. Csakhogy a könyv maga, a szövege – legalábbis Végh későbbi elképzelése szerint – csöppet sem volt előnyösen stilizált. Inkább keményen, kegyetlenül igazmondó. Írni, Mándy magas fokán, csak őszintén lehet – a más és a magunk rovására egyaránt. S ő a Fabulyában mindkettőt megtette. A jellemet, a történetet maliciózusan részletezi – alakításának éppen ez a módszere –, ha egészében végül tud felemelőt is mondani. Legalább annyit, hogy milyen esendőek vagyunk. Milyen a regény figurája és voltaképpen maga a szerző is. Vargha Kálmán mindkétfelől feltérképezte a dokumentumokat. Volt mit ennek a sajátos irodalmi múzeumnak a vitrinjébe tennie. Ott volt – többek között – Nemes Nagy Ágnes Szárazvillám kötetének dedikált példánya, melyet az Újhold egyik alapító szerkesztője így küldött vissza a szerzőnek: „A címzett a küldeményt nem fogadja el.” S egyúttal a volt barát – isten tudja miért? – a köszönést is megszüntette. Húsz év telt el, mire közöttünk a béke létrejött. De jó egy hét, ha eltelt, levél jött az egyik kiadó igazgatójától – történetesen ott dolgoztam –, melyben barátunk közölte, hogy rossz lektor vagyok, és különben sincs más célom, mint hogy a volt újholdasokat fojtogassam. Egyeseknek jó hecc volt ez a levél, körözték is kiadószerte.

No de a felszínes érdekességen túl, fontos-e, irodalmilag lényeges-e, hogy Móricz a Nyugat válságáról mit gondolt? Legalábbis a nagy művek egészét tekintve? S fontos-e, sokkal-sokkal jelentéktelenebb körről gondolkozva, mit veszekedtünk, gyűlölködtünk mi? Végh és Nemes Nagy, Rába és a többiek? Hogy Vargha Kálmánnak milyen dokumentumokat küldtünk vagy mondtunk el sebeink nyalogatása idején?

A művek számítanak. Minden rátukmált titoknoksága mellett jó okom van azt gondolni, Vargha Kálmán ezt jobban tudta, mint mi. Csak a művek. A mi és az ő művei. Vargha Kálmánnak méltatlanul mellőzött írásai például, melyről a Korok és pillanatok című tanulmánygyűjtemény (Bohus Magda válogatása) éppen a napokban jelent meg. És ugye a könyvei, a Móriczról, Gelléri Andor Endréről, Berdáról szólók. A Csáth Gézáról, Cholnoky Viktorról, a Nyugat programjáról, Mándyról készült tanulmányok. A közkedvelt Miért szép? kötetek létrehozása Rónay György és Albert Zsuzsa társaságában. Nem a titkok, érdekességek, netán pletykák, melyekről az irodalmi bozsgás azt képzeli, hogy a „tudományt” érdemes tovább vinni. Vargha Kálmán nem vitte tovább. Nem maradt meg, ami fölösleges.

Nem többel egy fél évtizednél egy este elment sétálni a kutyájával. De bár késő lett, nem jött haza. Kezdte keresni a felesége. A szokott sétahelyen, egy telek szélén ott feküdt a földön holtan. A kutyája vigyázott mellette.

Nem, nem a titok tudója volt, vagy pontosabban más tudás tudója volt. A mai olvasók számára, a fiataloknak a világos, tiszta beszédű irodalomtörténet-írása lesz a felfedezés. Az a mód, ahogy Szerb Antal vagy Rónay György tudott szépen, plasztikusan, tudóskodó madárnyelv nélkül beszélni. Vargha Kálmán könyvei és a Korok és pillanatok kötet után – idegen szóval élve – az lesz a reveláció.