Írta-e valaki is?

Az egyik nemzetközi biztosítótársaság a maga irodalmias igényességében a tévébeli esti Híradó legnézettebb pillanataiban reklámként sugároz olykor egy verset, Heine: Memento című nyolcsorosát. Olyan szép és frappáns a vers, hogy öröm hallgatni. Ugyanez a hirdetés a Kossuth rádióban már úgy hangzik el, hogy a vers íróját és címét elhagyja. Természetesnek látszik tehát, hogy a németből tolmácsolt vers fordítójának a neve még mellékesebb. Nem csoda, hiszen a szerzőjog napjainkban ebek harmincadjára jutott, örülni kell, ha a fordító nevét egyáltalán valaki is említi. Láttam ma már nem egy olyan fordításkötetet, melyre nemhogy egy fillért sem kapott a fordító, hanem a kiadójának igazi kilétét sem lehetett megtudni, nehogy bárki valamilyen jogigényt támaszthasson.

De legyünk tárgyilagosak: a Magyar Televízió hirdetése azért megnevezi Heinét, sőt a vers címet sem hagyta el. Hát ez szép. Legföljebb a vers fordítója maradt ismeretlen.

Csakhogy… Csakhogy a vers valóban fordítás-e? Szellemes, csattanós, heinés – igen, de mintha valami sajátosság, félve mondom, mintha valami mélyebb többlet volna benne. Felrémlik benne, emlékeim mélyén hallani vélem, hogy valaki azt mondja nekem: igazából nem Heinrich Heine verse ez, hanem Babits Mihályé. Meglehet, hogy a kitűnő esszéistától, Gyergyai Alberttől hallottam ezt a megállapítást, vagy a Baumgarten-kurátor Basch Lóránttól, aki valamikor ott lakott, ahol ma a Nyugat múzeum van (volt), és a Nyugat íróit személyesen ismerte.

De hogy mennyire fordítás és mennyire eredeti a Babits írta vers, maga Babits Mihály a Pávatollak című fordításgyűjteményében azt írta előszavaként: „Ezeket a verseket magam csináltam. Tanultam rajtuk… Az én versem volt fontos, nem az idegen költőé… Némelyik vers egészen megtelt a saját költészetem képzeletvilágával, a saját lelkem színeivel.”

Tessék hát eldönteni, mi az igazság? Mennyire befolyásoló Babits vallomása, mennyire az én emlékezetem némileg bizonytalan sejtése? Íme a Babits által fordított Heine-vers:

 

A hajad olyan fekete a ruhád oly fehér; az ifjuság igérete az élettel felér. Ó csal az ember élete! Ki tudja, mi nem ér? Ruhád is lesz még fekete, hajad is lesz fehér…

 

És most idézem, mellé teszem Heine: Memento című versének más fordítását, Simon István tolmácsolásában, bármilyen is (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951, szerkesztette Vas István). Mennyire más, motívumaiban teljesen különbözik Babits szövegétől. Hiszen „a hajad olyan fekete – ruhád oly fehér” kezdetű kétsoros Simon István fordításában így hangzik: „Arcocskádon forrón a nyár – tüze fekszik meg”. Németül: „Es liegt der heisse sommer – auf deinen Wängelein”. De hol a forró nyár Babitsban? És hol van viszont a verszáró fehér-fekete ellentét? Helyette ez áll: „Arcodon ül a tél majd – s szívedben lesz a nyár”.

Nem érdemes folytatni: a tévében és a rádióban „idézett” Heine-vers nem idézet, hanem Heine szellemétől, általa ihletett Babits Mihály-vers igazából.

S éppen azért talán illenék legalább elmondani a vers közlése után a tévében Heinrich Heine: Memento, Babits Mihály átköltésében.